Ez a két történet, így, egymás mellé állítva, már kész pré¬dikáció. Egyfelől Kóré és házanépe és Dáthán és Abirám, akik társaikkal együtt fellázadnak Mózes ellen, illetve Istennek Mó¬zes által képviselt akarata ellen és vissza akarják fordítani Isten végzését, mígnem meghasad a föld alattuk és elnyeli őket. Másik oldalon ott áll Illés, aki egész élete halálos küzködése után megtalálja utódját és a megnyílt egek kárpitján a dicső¬ségbe költözik.
Kórét és népét elnyelte a föld, mert a földet: önnön javukat és dicsőségüket szolgálták. Illés pedig a Lélek, az ég követe volt, Isten dicsőségét szolgálta és a mennybe tért vissza.
Kóré vagy Illés; ma is csak ez a két út van, ez a két sors, ez a két vég az Isten szolgái számára. Ez ünnepi pillanatban tudnotok kell, melyik útra mentek: a földi útra, vagy az égi útra?
Ide nem a föld küldött titeket. Úgy-e, nem a csendet, a ké¬nyelmet, kontemplativ életet kerestétek? — mert jaj a refor¬mátus pap élete zaklatott, zavart és igazán nem kontemplációra való, hiszen ég a ház, oltani kell; beteg a világ, meg kell gyógyítani; fuldoklik a vérben és a sárban a halhatatlan lélek, meg kell menteni. Úgy-e, nem a tisztes jómódot kerestétek, az anyagi gondtalanságot és tudjátok jól, hogy kenyeretek egyre feketébb lesz, ruhátok kopottabb, özvegyetek nyomorog, s ár¬váitok némán fognak segedelmet kérni! Úgy-e, nem a papi pálya függetlensége vezetett, mert tudjátok, hogy itt a kendő és a tál, nálatok ezerszer kisebbek lábait kell szüntelenül mos¬notok, mindenkinek szolgáivá alacsonyodnotok, hogy Isten sze¬me előtt elsők és kedvesek legyetek.
Jaj nektek, ha a föld küldött volna titeket! Lelketek keserű lenne, mint a Kórééi és az isteni hivatásra, a szolgálat paran¬csára az lenne a felelet, amit Éliám fiai mondottak: nem me¬gyünk fel! A pusztai zarándoklás szegénysége és mannátlan kőrengetege között a szolgaságnak tejjel és mézzel folyó földei¬ről ábrándoznánk. És zúgna a panasz: „Sem szántóföldünk, sem szőlőnk nincsen örökségül“. Megtelnék a lelked dölyffel, mint a lázadó Lévitáké, lefele kényurak, felfele lázadók az ilyen dölyfösök. Sátoroznátok önnön hatalmatokkal, tökéletességetek¬kel, szentségetekkel, a lelkek elfutnának mellőletek, mint Kóré¬tól, Dáthán és Abirámtól elfutott Áronék és az igazak cso¬portja, s magatokra hagyatva látnátok, mint nyel el indulatai¬val, testi vágyaival, gonosz szenvedélyeivel, pokoli tüzével a föld. A föld, ez a nagy hamvasztó kemence, amelyen a múlan¬dóság tüzében megég a marhád, a dicsőséged, az életed, s ke¬serű, könnyfacsaró füst csap fel utánad csupán.
Jaj annak, aki erre az útra megy!
Milyen más az ég útja, az Illés útja! E csodálatos idegen becsapódik egy gonosz és bálványozó világba, s amíg él, égi üzenet, Isten-kiáltás, vígasztalás és jutalom, s mikor küldetésé¬nek vége van, visszaérkezik Istenhez mint egy megérkező vissz¬hang. Nézd, ínségben, éhségben, szomjúságban ül és majdnem elalél, de suhannak az érkező hollók szárnyai és kenyeret hoz¬nak neki, — református papok, lássátok meg ti is a gondviselés csodáit, miképpen táplálhattunk négyszáz év óta Illés kenyeré¬vel! Maga éhes és üldözött, de meglátja a nála szegényebbet és a szareptai özvegy vékájában nem fogy el a liszt és korsójában egyre csurran az olaj, — református papok, míveljétek tovább a szeretet csodáit, parókhiákon, gyülekezetekben, egyházunk szeretet-intézményeiben szaporodjék a vékabeli liszt és csurranjon a korsóbeli olaj. Illés rettentő prófétai izgalmában is meglátja, hogy az elárvult felházban holt-elevenen fekszik az özvegyasszony reménysége és jövendő reménye. Reáborul a gyermekre és életre kelti azt; — református papok, karoljátok át a hal¬vány ifjút, boruljatok az özvegy asszony elalélt fia fölé, a ma¬gyar gyermek fölé, s mindent félretéve, háromszor kiáltsatok fel: Uram Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé! add vissza nekünk és lelkesítsd meg a magyar jövendőt! Mélységek¬ben jár az útja, de felérkezik a Karmel óriás csúcsára, hol pár¬viadalt vív az igaz Isten Baállal, a hamis istennel. Az az igaz Isten, akinek égi tűz gyúl fel oltárán. Illés vödrökkel öntözi az oltárt, hogy nagyobb legyen a csoda, s a nedves, csuromvíz máglyáról kicsap az olthatatlan égi tűz. Magyar református papok, oltárainkon csorog a hitetlenség, hazugság, kétely és bálványozás tüzet oltó vize, gyúljon ki lelektekben az égi láng, ti felülről jövő tüzek egyetlen szerszámai. És megérkezik Illés fáradtan a Hóreb hegyére, hol a barlangból kitekintve, látja, mint reng a föld, eresztékei hogyan recsegnek, szélvész, tűz és földindulás miképpen rázza meg a világ sarkait. De Isten nincs sem a tűzben, sem a szélvészben, sem a földindulásban, csak az utána suttogva támadó halk, szelíd szóban; — reformá¬tus papok, szétomló, recsegő világban, földindulás, tűz és szél¬vész után halljátok meg és mondjátok tovább a szeretet halk, égi szózatát, a kiengesztelődés, a béke és irgalom szavát! Hadd suhanjon át rajtatok az a halk sóhajtás, amely a Golgothán szakad fel: elvégeztetett! Meglett a váltság, a gyógyulás, az új teremtés és célhoz ért a kegyelem csodálatos műve, magatok¬ban, gyülekezetetekben, hazánkban, az egész világon.
Lehet, hogy üldözöttek, megcsúfoltak, magányosak lesztek, de lesz követőtök: Elizeus tágranyílt szemmel néz reátok, s keze felétek nyúl. Rajtatok keresztül, mögöttetek, évtizedek és századok ködén át új meg új, egyre fényesebb arcok serege te¬kint reánk, s mi elmosódó nemzedék, rendre összerezzenünk; suhanva, égetve érkezik Illés szekere, hogy rajta át vissza és hazatérjünk. Vállunkon súlyos kereszt a palást, fejünkön tövis a süveg, s amint letesszük a széken ülő zsámolyához, íme, ra¬gyogni kezdenek, sugárrá válnak: szárny és korona.
Az az út legyen a tietek, amelyről ez mondatott: Én vagyok az út.