Cseri Kálmán

Folytassuk a vasárnapi igehirdetés tanulmányozását és az akkor elhangzottakat. Annál is inkább, mert sokunkban több kérdést vetett fel ez az ige és igehirdetés. Egész sor kérdésről fújta le a port Isten igéje, amik ott vannak bennünk, és nincs rá feleletünk, hordozzuk megoldatlanul ezeket.
Az láttuk a vasárnapi igében, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen újat akar adni. Sőt, nem is lehet kifoltozni a régi életünket azzal az újjal, amit hozott, mert ahogy Ő mondja, csak szakadás lesz, még nehezebb helyzetbe kerül az, aki nem akarja egészen elfogadni az új életet tőle, csak a régit akarja foltozni. Ő azt javasolja, hogy vetkőzzük le mindenestől a magunk régi életét, és öltözzük fel az újat. Valahogy így, ahogy itt az Efézusi levélben Pál apostol ezt szépen kifejti.
1. Miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság?
Ez az igei tanítás mutatja, hogy miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság az életünkben, vagy azoknak az életében, akik emiatt panaszkodnak. Elég gyakran lehet hallani, hogy csendes rosszallással vagy hangos lázadással panaszolják vallásos emberek, hogy Isten nem hallgatja meg imádságukat. Ebből azután különböző következtetéseket vonnak le. A legtöbben azt, hogy nem is érdemes imádkozni. Némelyek azt, hogy talán nincs is az égben, aki meghallgatná. Még Isten létét is, de a szeretetét mindenképpen kétségbe vonják. A meg nem hallgatott imádság azt jelenti, hogy az ég messze van, az Isten nagyot hall, vagy nem szerető Atyánk, mert íme, hiába kértem tőle, nem adta meg. — A meg nem hallgatott imádság a legtöbb esetben csak folt lett volna. És mivel foltozgatni nem hajlandó Isten az életünket, ezért nem hallgatja meg ezeket az imádságokat.
Mit jelent ez? Ha megpróbálnánk összegyűjteni azt a néhány mondatot, ami a legtöbbször elhangzik azoknak az ajkán, akik azt imádságnak gondolják, akkor azt hiszem, hogy egészen szűk példatárunk lenne. A leggyakrabban elhangzó mondat talán ez: Jaj, Istenkém, segíts meg! Vagy ha az eleje elmarad is, mindenképpen ez: Segíts meg! És igen kevesen gondolunk arra, hogy miben segítsen meg?
Ezt mondja a Szentírás: Ami hitből nincs, bűn az. Az Isten nélkül élő ember nem hitből hozza a döntéseit, nem hitből kezdi el az akcióit. Az egész életére ez a jellemző, hogy nem hitből van. Ebben segítse meg Isten? Amivel a saját romlására is tör, meg amivel Isten ellen is lázad? Ehhez kér segítséget? Ha pusztán a logika törvényszerűsége alapján gondolkozunk, akkor azt kell mondanunk, hogy lehetetlenség, hogy olyan imádságokat meghallgasson Isten, amikor valaki vele dacolva, Őnélküle akar valamit, és ahhoz kéri az Ő segítségét. Ez teljes képtelenség.
Nagyon sok ilyen úgynevezett imádság hangzik (mert ez nem érdemli meg ezt az elnevezést), amikor a magam elgondolásaihoz kérem Isten segítségét: Istenem, segíts meg! Az indulásnál nem kérdeztem: Uram, mi a te akaratod? Nem is érdekel. Jobb is, ha nem mondja meg, mert úgysem azt tenném. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok — szokták mondani a határozottabbak. Vagy úsznak az árral a kevésbé határozottak, és ha valami baj van, megakadnak, vagy nagyon késik az, hogy céljukat elérjék, akkor Istent is bele akarják rántani ebbe az ügybe, ebbe az Isten nélküli, istentelen ügybe, hogy jöjjön, segítsen meg. És amikor Isten nem teljesíti ezeket a kéréseket, akkor csodálkozunk, vagy fel vagyunk háborodva.
Milyen imádságokra nézve ígéri Isten, hogy biztosan meghallgatja? Amit kérünk az Ő akarata szerint, meglesz az nékünk. De honnan tudja az ember, hogy mi Isten akarata? Éppen itt fordul meg a dolog. Isten nélkül nem tudhatja egy ember sem, hogy mi Isten akarata. Csak akiben Isten Szentlelke van, sőt, aki engedelmeskedni akar tudatosan Isten Szentlelkének, azt a Lélek elvezeti oda, hogy felismerje mindig Isten akaratát, és akkor már ahhoz kéri az Ő áldását, az Ő segítségét. Ezután sorozatosan meghallgatott imádságai lesznek.
Nincs ebben semmi véletlenszerű és semmi érthetetlen. Biztos ígéretek vannak erre, és Isten világában rend van. De amikor foltnak akarom használni az imádságot, és foltoztatni akarom Istennél az életemet: addig nagyon szépen összeállítottam, kiszabtam, nagyjából összeférceltem, itt valami eltérés van, azt hamar hozd helyre! — Nem hozza helyre. Nemcsak a szabásnál, már előtte, már a minta kiválasztásánál Őt kell kérdezni. Ha Őt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, — benne lesz az egész ügyben, az egész életemben, megszenteli az egészet, átjár engem, átjárja a dolgaimat, és tenni fogom az Ő akaratát, örülni fogok az Ő akaratának, egyet fogok akarni vele, és eközben leszek egyre inkább Isten gyermeke. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És meghallgatott imádságokkal lesz kikövezve az utam. Mert kezdettől fogva megbeszéltük. Amikor azonban csak foltnak akarja használni valaki az imádságot, akkor meg nem hallgatott imádságok lesznek életében.
Amikor foltoztatni akarunk Istennel, akkor mi vagyunk a cselekvés alanya. Akkor mi akarunk elvégeztetni valamit vele. Ha meg átöltözésről van szó, — ó, de sokan tudjuk ezt — akkor Ő vetkőztet minket, és azután öltöztet fel. Akkor Ő a cselekvésnek az alanya. És a szent Istenhez csak ez méltó. Istent én nem használhatom a magam alkalmazottjaként. Ez istenkáromlás. Még ha imádságnak nevezett szövegekkel próbálkozom, akkor is istenkáromlás. És ha Istennel foltoztatni akarom a magam életét, akkor az imádságnak nevezett szöveg nem imádság. De ha így állok elé: Uram, nem tudom, hogy itt mit kell csinálni, te tudod, én hiszem, hogy ezt megérthetem, csak a te akaratod jó úgyis, sokkal jobb, mint az enyém. Legyen meg a te akaratod. Ha ezzel kezdődik és ezzel végződik az imádság, akkor Isten világosságot ad, megtanít imádkozni. Akkor azt az imádságot már nem én mondom, hanem azt mondja a Szentírás, hogy a Lélek az, aki kiáltja bennem: Abbá, Atyám! Az Ő Szentlelke, akinek magamat kiszolgáltattam, akire magam rábíztam, Ő adja a szívembe és a számba az imádságot. És jön rá az isteni visszhang, a meghallgatás. Sőt a legtöbbször azt éljük át, amit szintén az Efézusi levélben ír az apostol, hogy Isten feljebb meghallgat, mint ahogy mi azt hinni és elgondolni tudjuk. De csak így, hogy egészen rábíztam magam, teljesen megnyitottam magam, bízom benne, azt akarom, hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.
A Róma 12,1-2 versét gyakran szoktuk idézni. De most ebben az összefüggésben nagyon fontos ott a sorrend. Az így kezdődik: „Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megtudjátok, mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata.”
Isten akaratát időnként szeretné tudni a vallásos ember is, s csodálkozik, hogy nem érti, nem tudja. Nem felel Isten. Mert mindaz, amit mond az ige, kimarad az életünkből. Szánjam oda a magam testét is áldozatul az Istennek istentiszteletként. Az egész életemet járja át az Ő Szentlelke, és minden, amit csinálok, az Ő dicsőségére legyen, függetlenül attól, hogy most szükségem van a tanácsára, vagy nincs. És ne a világ sémája szerint gondolkozzam és éljek. A séma szó van itt a 2. versben. Ne szabjam magam a világhoz, hanem Őhozzá. És akkor meg fogom tudni, hogy mi az Ő akarata.
Akkor fogok tudni az Ő akarata szerint imádkozni, és akkor meghallgatott imádságokkal lesz tele az életem. De ezt meg kell előznie ennek. Ha csak foltnak akarom az imádságot, nem hallgatja meg. Ha az egész életemet odaadom, akkor imaéletemet is Ő hatja át, Ő vezérli, és Ő felel az imádságaimra.
2. Mikor és miért foltoz néha Isten?
A másik, amire csak röviden utaltam vasárnap, hogy mégiscsak van olyan, hogy Isten néha hajlandó foltozni az életünket. Ez különös tapasztalat. Kerestem az okát és célját. Az okát abban találtam meg, hogy Ő irgalmas Atyánk. A célját meg abban, hogy azért hajlandó olykor kifoltozni az életünket, hogy azután elfogadhassuk tőle az újat.
Mit jelent az, hogy Ő hajlandó néha foltot tenni az életünkre? Azt, hogy felgyógyít egy súlyos betegségből. Azt, hogy meghallgatja a benne igazán nem hívő ember kiáltását is sokszor. Azt, hogy megőrzi az életünket egy váratlan balesetben. Nagyon sokszor a még igazán nem hívő csak utólag eszmél: Isten tartott meg ott engem. Sajnos, sokszor csak üres szólamként mondjuk ezt, hogy Isten csodája volt, pedig ez boldog hitvallás lehetne az ajkunkon. Mert nagyon sokszor Isten csodája az, hogy megmenekültünk. Sokan Isten csodájaként ülhetnek ma este itt. És ezért nekünk magasztalnunk szabad Őt. De amikor ezt még valaki nem érti, nem látja igazán, csak mondja, az akkor is úgy van. Isten sokszor megmutatja a maga szabadító, oltalmazó, gondviselő szeretetét akkor is, ha azt csak alkalmi foltnak kérjük, vagy úgy van rá szükségünk. Egyszerűen azért, mert Ő ilyen. Mert Ő maga a szeretet, mert Ő irgalmas Atya.
De mindig azért, hogy ezzel az irgalmasságával is keressen minket. Különös látni olyan emberek életében Isten kereső szeretetét, akik azután már átadták az életüket neki, akik igazán újjászülettek, és igazán hisznek benne, hogyan kereste jóságával és próbáival, és azokkal, akiket küldött hozzájuk. Olyan sokszor boldogan mondják el ezek az emberek, hogy három, négy, öt ismerősüktől is hallották már évek alatt ugyanazt, csak egyikre sem figyeltek oda. Most az utolsónál értették meg, hogy Isten szereti őket, és megbocsátotta bűneiket. Isten keresése ez.
És erre nézve mondja a Római levél 2. részében az apostol: „Az Isten hosszútűrését meg ne vesd, mert Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.” Tehát ezek az alkalmi csodák, ezek az isteni irgalomnak a foltjai, ezek minket megtérésre indítanak. Ezeket sohasem önmagukban kell csak szemlélni. Nagyon sok ember el is felejti ezeket azután. Micsoda fogadalmak születnek egy-egy műtőasztalon, fogságban, harctéren! És elfújja a szél őket. De nagyon sokaknál Isten mégis beépíti ezeket a maga mentő munkájába. Valaki így mondta egyszer egy életveszélyes, súlyos baleset után, évekre rá, amikor már hitre jutott: Most már tudom, hogy Isten azért tartotta meg akkor az életemet, hogy életet ajándékozzon nekem. És ez minden esetben így van. Azért van ott fölöttünk az Ő óvó keze akkor is, amikor még tőle távol vagyunk, hogy a végén életet ajándékozhasson nekünk. „Az Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.”
3. Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni?
Az utolsó kérdés, amit valaki konkrétan így tett fel: Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni, aki eljut oda, hogy én tényleg foltozgattam eddig. Azt hittem, hogy ez a keresztyénség, ez rendjén való. Most már látom, hogy folt hátán folt, és alatta vannak az én rongyaim. Nem történt újjászületés az életemben, de szeretném. Mit tegyek?
Tudjuk mi ennek a részleteit legtöbben. De jó, ha egyszer világosan elénk áll az igének ez a tanítása. Úgy, hogy mi is belenézhessünk ebbe a tükörbe, meg úgy, hogy másoknak is elmondhassuk ezt az örömhírt. Mit csináljak?
Az bizonyos, hogy nem mi szüljük újjá magunkat. Mint ahogy egyikünk sem szülte meg saját magát. Isten Szentlelke szül mindnyájunkat újjá. De mégis jogos ez a kérdés: Mit tegyek?
Ha egészen röviden szeretném az ige feleletét elmondani, akkor azt mondanám: először is el kell jutnia az embernek oda, hogy mindenestől bűnösnek látja magát, meglátja magát olyannak, amilyen a valóságban. Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy hosszú ideig nem látjuk magunkat olyannak. Mindig olyannak látjuk, amilyenek szeretnénk lenni, vagy amilyennek képzeljük magunkat. Meglátom magamat olyannak, amilyen vagyok. Azután megvallom Istennek, hogy én ilyen vagyok. Ezt ki kell mondani, meg kell vallani. Ez az élet első bűnvallása. Azután komolyan veszem azt, hogy engem Isten így szeret, amilyen vagyok, ilyen mocskosan, és Jézus Krisztusért minden bűnömet megbocsátotta, akkor, ott, nagypénteken. Nem kell könyörögnöm bűnbocsánatért. Akkor nekem minden bűnömet megbocsátotta. Hogy ez most tudatosodott bennem, és ezt komolyan veszem, annak a jele, hogy megköszönöm. És hálából neki akarok élni. El is kezdem. Most mindjárt. Mit jelent ez? Azt, hogy engedelmeskedem neki. Tehát elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, megvallom Istennek, hogy ilyen vagyok, megköszönöm, hogy megbocsátotta minden bűnömet Jézusért, és hálából az életem minden területén néki akarok élni. És ezt el is kezdem tüstént.
Ha még egyszerűbben akarnám mondani, akkor azt mondanám, hogy Jézus Krisztust kell befogadni. Ezt Ő maga mondta egyébként, hogy aki Őt befogadja, annak hatalmat ad, hogy Isten fiává legyen. Őt kell befogadni. Csak hát ehhez mégis vezet egy bizonyos út. Rá kell jönnöm, hogy rászorulok arra, hogy Őt befogadjam, mert nélküle nincs életem. Őt befogadni azt jelenti, hogy hiszem, hogy megbocsáttattak a bűneim. És ha Őt befogadtam, attól kezdve vele együtt járok, mégpedig úgy, hogy Ő irányít engem, és nem én akarom Őt dirigálni. Tehát neki engedelmes életet élek. Ez is ugyanaz, csak itt egy szóba minden belefér: Befogadni Jézus Krisztust.
Ha pedig nem ilyen röviden, hanem egészen részletesen akarja valaki hallani, akkor legjobb, ha a Filippi levél 3. részét elolvassa, mert Pál apostol ott egész részletességgel leírja, hogyan történt az ő esetében. A Filippi levél 3,3-13 verseit elolvasom.
„Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk Istennek, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. Jóllehet nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, a törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amik egykor nekem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És találtassam Őbenne, mint akinek nincsen igazságom a törvényből, de van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amik a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azokat pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára.”
Aki egy kicsit ismeri a kort, az tudja, hogy Pál itt olyan erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról az első 3-4 versben, amivel nem mindenki dicsekedhetett akkor sem. Makulátlan, minden pontos. Származás, vallás, vallásos buzgóság, iskolai végzettség, képzettség, a körök, amikben otthonosan mozog, ambíciói, célkitűzései, — ami akkor szuper volt, az mind megvan benne. Ezért mondja, hogy ha testben bizakodnék, mindenkinél jobban dicsekedhetnék. De ezt mondja: nem testben bizakodom. Amikor Krisztus gazdagságát megismertem, rájöttem, hogy mindez semmit nem ér. Mert lehet, hogy ezeknek az emberek előtt van bizonyos tekintélyük és súlyuk, de Isten előtt erre nem hivatkozhatom. Hogy ki volt az édesapám, hogy a farizeusok felekezetéhez tartozom, hogy ott nőttem fel a legbuzgóbb törvény tanulmányozásánál. Erre az angyalok a vállukat vonják: Na és? Ezzel Isten előtt semmire sem megyek.
Hát kire lehet hivatkozni, hogy Isten egyáltalán szóba álljon valakivel? „Nincsen senkiben, másban üdvösség, és nem adatott az emberek közt, az ég alatt más név, amely által megtartatunk”, csak a Jézus Krisztusé. Krisztushoz pedig semmi közöm nem volt. Amikor lett, amikor megismertem Jézust, akkor jöttem rá, hogy minden fölösleges. Nem rossz dolgok ezek. Nem ártalmas, nem káros, csak Isten előtt nincs értéke. Isten előtt Krisztusnak van értéke, meg annak, amit Ő kínál. És mivel én Isten előtt szeretnék megállni, ezért örömmel elfogadom mindazt, amit Krisztus kínál. Az viszont kiszorította ezeket az életemből, s nem sajnálom.
Háromszor hangzik el egymás után ez: minden… a Krisztusért — mindent kárnak és szemétnek. Ez hiányzik azoknak a hívő embereknek az életéből, akik erőlködnek, vergődnek erőtlenül, örömtelenül, merő nyavalygás az életük, hogy nem mindent ítélnek kárnak és szemétnek. A múltamat, a neveltetésemet, amit tölcsérrel töltöttek a fejembe gyermekkoromban, amiért a szüleim drága pénzt fizettek, aminek mindenki más előtt becsülete van. Az Isten szempontjából mindezt kárnak ítélem. A jó tulajdonságaimat is? Azokat is. Az új ruha alatt ott rejtegeti sok ember a maga rongyait, vagy újra és újra vissza akarja venni. Nem merjük mindenre azt mondani, hogy bűn. Nem adunk igazat az igének abban, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Semmi jó! Sem a gondolataim, sem az erkölcsiségem, sem az, hogy egy életen át nagyokat nem hazudtam, és látványosan nem csaltam meg a páromat. Nincs bennem jó. Amikor ide eljut valaki, akkor lesz szabad arra, hogy a Krisztus gazdagságát befogadja. És ettől kezdve igyekszik célegyenest előre. Pályán van. Nem lesz hőbb vágya, mint amit énekeltünk: Egy vágyat adj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat. És ez az igazság tölti be és fémjelzi az ilyen embert teljesen. Nincs énnekem saját igazságom — mondja Pál. Mi ebben megyünk tönkre, ebben vérzünk el, hogy mindig a saját igazságunkért harcolunk. Istennel szemben nincs igazam soha. Olyan helyzetet nem lehet elképzelni, hogy Istennel szemben igazam lenne. Mindig neki van igaza velem szemben. De van igazságom a Krisztusban való hit által. Istentől kapott igazságom a hit alapján, mert nekem tulajdonítja Krisztus igazságát.
Ez az, amit megmagyarázni nem lehet. Teljesen érthetetlen. Ami ellen a jogászok tiltakoznak mindig. Mert ez a kegyelemnek a tette, hogy Isten nekem tulajdonítja Jézus igazságát, és neki tulajdonítja az én bűneimet. Abba halt bele a kereszten. Egy ilyen csodálatos cserét hajtott végre Isten. Jónak látta ezt. Ha én ezt hiszem, igaz vagyok Isten előtt. Minden az enyém. „Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené.”
Így kezdődik ez az átöltözés, hogy eljutok oda, hogy nincs igazságom. Semmi nem jó, ami bennem van. Minden ruhadarabom levetem. Isten előtt teljesen pucéran állok. Engedem, hogy Ő öltöztessen fel. És attól kezdve Ő tartja rendben a ruhámat. Hozzá megyek újra és újra megtisztulni, mert beszennyezem az új ruhát is. De Ő megtisztítja. És célegyenest igyekszem előre. Nem mondom, hogy már elértem. Nem vagyok makulátlan. Nem fogom még a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosítéka annak, hogy befutok a célba. Ezzel a biztonsággal, bizonyossággal és békességgel élem le az életemet, ha ezer küzdelem és csapás között, akkor is. Ez jellemzi az újjászületett embert. Ez jellemez-e minket is?
Az első válasz tehát az volt, hogy a sok meg nem hallgatott imádságnak az az oka, hogy foltnak akarjuk használni ezeket. Isten ezeket nem hallgatja meg. Csak ha egészen átadom az életemet, és akkor úgy imádkozom, az Ő akarata szerint.
A második, hogy mégiscsak ad Isten olykor foltot, mert irgalmas, de mindig azért segít rajtunk alkalmakként, hogy elfogadjuk az Ő igazi segítségét.
És a harmadik kérdésünkre az volt a válasz: úgy lehet átöltözni, hogy hajlandó vagyok mindent levetni, ami velem született, amit magamra aggattam, amit rám aggattak, és mindent elfogadni, amit Krisztus kínál. Azután így szolgálni neki.

Ezzel a két képpel Jézus Krisztus azt szemlélteti, hogy Ő nem a régi életünket megfoltozni jött, hanem egészen újat kínál. Egyáltalán az, amit Ő hozott, nevezzük most így: a keresztyénség, nem foltnak való. Sőt foltnak egyáltalán nem való, mert annyira eltér a bűnös gondolkozásunktól, hogy nem fér össze vele.
A két kép ez: ha egy viseltes, szakadt ruhára új posztóból varrnak foltot, azzal csak addig nincs baj, amíg meg nem ázik. Mihelyt az első alkalommal nedves lesz a folt, összehúzódik, körben kiszakítja a ruhát, amit megfoltoztunk vele. Nem oldotta meg a bajt, sőt még nagyobb bajt csinált.
Abban az időben a bort kecske- vagy báránybőrből készült tömlőkben tartották. Ha ez a tömlő friss volt, akkor bírta az új bornak, a mustnak a feszítő erejét, és nem szakadt el. De ha az új bort megszáradt, rugalmasságát elveszített, régi tömlőbe tették, általában szétrepesztette a tömlőt, tönkrement az is, és elfolyt a bor is.
Azt mondja Jézus ezzel — különösen, ha a megelőző verseket is figyelembe vesszük —, hogy az Ő tanításaival nem lehet megfoltozni a korabeli, és semmilyen korbeli emberi tanítást, teológiát sem, mert egészen mások az Ő gondolatai. A krisztusi életet nem lehet beleszorítani az akkori kegyesek elképzeléseibe, mert nem fér bele. Az tudja elfogadni mindazt, amit Jézus hozott, aki kész a régi életét mindenestől halálba adni, és amit Jézus kínál, azt mindenestől elfogadni. Foltozással, toldozással itt semmit nem lehet megoldani, mert arra csak rámegy a régi életünk is, és nem nyerjük el az újat.
Tehát Jézus ezt az egyszerű képletet vetíti itt hallgatói elé, hogy háromféleképpen lehet őhozzá viszonyulni:
Vannak, akik semmit nem kérnek abból, amit Ő hozott, kívül maradnak az Ő körén.
Vannak, akik valamit igényelnének abból, amit Jézus kínál, mert szükségük van az életük foltozgatására, de mindenestől nem fogadják el, mert tudják, hogy akkor mindenestől el kellene vetniük a maguk régi életét, s erre nem hajlandók. Ezek a vallásos emberek.
A harmadik viszonyulás az, amikor valaki rácsodálkozik arra, amit Jézus neki kínál, s boldogan félredob mindent, ami miatt azt nem tudja elfogadni, hogy az egészen az övé lehessen. (Mt 13,46; Fil 3,8).
Az első egyértelmű magatartás, a harmadik is. A másodikról mond itt el Jézus valamit, a foltozgatásról. A második és a harmadik különbségéről szól ebben a képben.
Nekünk állandó kísértésünk az, hogy foltozgatni akarjuk az életünket. Éli az ember a maga életét Jézus nélkül; azután ez az élet előbb-utóbb valahol elkezd szakadni. Betegségek támadják meg, valami tragédia, veszteség éri az embert, megzavarodik a házassága, elromlik a gyerekeivel való kapcsolata, különböző félelmek szólalnak meg benne, és szeretné foltozni ott, ahol szakad. Istentől is foltot kér. És Isten nem foltozgatja az életünket. — Erről szól ez az ige. Ha valaki csak foltnak akarja használni azt, amit Jézus hozott, az még nehezebbé teszi ezzel a saját életét. Igaz-e ez? Hadd mondjak néhány példát.
Egy férfi egy idő óta csalja a feleségét. Azt mondja, hogy a felesége volt az oka, hogy erre szükség lett, meg mindenki így csinálja. (Tudjuk, hogy ez hazugság, nem mindenki csinálja így, de könnyebben megmagyarázzuk magunknak így). Egyszer eközben elvetődik egy templomba. Ott az igehirdetés végére egyértelművé válik számára, hogy ez házasságtörés, kétszeresen is. A magáért is megtörte, azét az asszonyét is, akivel viszonya van. Elhatározza, hogy szakít vele, és visszatér a családjához. Csakhogy ehhez nincs ereje. Nem tud ellenállni a kísértésnek. Tovább folytatja azt, amit addig, csak most már rossz lelkiismerettel. Ez egy csomó feszültséget támaszt benne. Kínlódik, küszködik az elhatározások és az elbukások között, míg végül nagy nehezen és nagy sokára elfogadja a teljes szabadítást Jézustól, és új élete lesz.
Itt van a három jellegzetes magatartás: élem a magam életét Jézus nélkül, a bűn nem fáj, természetes. Jézus nélkül a legtermészetesebb az, hogy vétkezünk. Még meg is magyarázza: mindenki így csinálja, nem tehet mást. Azután közben kap valami érintést, és ez megzavarja ezt az állapotot. De nincs ereje szakítani a bűnnel, meg sajnálná magát is, meg a bűnét is, mivelhogy nem tudja, mit jelentene Jézussal élni. Ezért tovább vétkezik, de rossz lelkiismerettel. Ez borzasztó állapot, de innen tovább lehet lépni a teljes szabadulásig.
Egy fiatalember mondja a párválasztási gondjait. Egy idő óta a Bibliát is olvassa, mert azt mondták neki, hogy abból sok mindent ki lehet olvasni. Hol itt üti fel, hol ott. Hol ezt érti meg, hol azt. De honnan lehet azt megtudni, hogy ki a hozzám illő segítőtárs, akit Isten szerzett nekem? Mert egyszer ezt mondja a Biblia, máskor azt. Beszélgetés közben azonban kiderül, hogy ő nem akarja az egész életét Isten uralma alá tenni, csak most ebben a kérdésében kellene gyorsan valami isteni útmutatás. Az összes többi kérdést változatlanul maga akarja megoldani. De egyre jobban összezavarodik, és nem lát világosan. Foltnak akarja használni Isten igéjét. Valahol gyorsan tanácsra van szükségem. Az összes többi maradjon a régi. És kiderül, hogy foltozásra nem használható Isten. Vagy az egész életemet odateszem, és ezt mondom: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — vagy csak még jobban összezavarodom, ha csak egy kérdésre várom a választ.
Valaki, aki korábban támadta az egyházat, egyszer csak vallásossá lesz. Elkerült egy közösségbe, és ott vallásos lett. Nem ismerte meg Jézus Krisztust, nem lett élő hite, csak vallásos lett. Ugyanazokkal az indulatokkal, amikkel addig szidta az egyházat, most szidja azokat, akik az egyházzal nem értenek egyet, vagy azon kívül állnak. Állandóan vitatkozik otthon, és megkeseríti az otthoniak életét, mert a szíve nem változott, az ember maradt a régi. Itt talán nem is foltozásról van szó, hanem átfestette a ruháját. Más színűek a rongyai, de ugyanaz a rongyos ruha maradt rajta, ami azelőtt volt.
Ilyenkor jönnek azután a csalódások. Valaki nagyon szeretne egy egyetemre bejutni, és még imádkozni is elkezd azért, hogy Isten őt segítse. Nem veszik fel, s ezek után meg van győződve, hogy nincs is Isten, nem érdemes imádkozni. Csak folt kellett volna ide. Pontosan egy ekkora foltot kérek Istentől. És nem ad! (Van olyan is, hogy Isten ad foltot, és megvan annak is a célja, de a jellemző, a gyakori ez, amit Jézus mond: foltnak nem adja.)
Azután van másmilyen csalódás is. Az otthoni sok mulasztás és a rossz légkör miatt lejtőre került a gyerek. Elhozzák a gyülekezetbe: tessék vele valamit csinálni. Valami erkölcsöt tanítani neki, és belenevelni, hogy szeresse a szüleit. Jár a fiúcska az alkalmakra, hallgatja Isten igéjét. Isten Szentlelke kinyitja a kis szívét, oda behullik az ige, és új élet támad. Magától elmegy a szüleihez, és bocsánatot kér mindazért, amivel ellenük vétett. És megbocsátja mindazt, amit neki kellett megbocsátania nekik. Ki van cserélve, minden rendben van, boldog mindenki. Igen ám, de egyszer egy nagy családi veszekedésnél kiderül, hogy ez a gyermek nemcsak a szüleit szereti, hanem a szülei ellenségeit is. Ezt tanulta Jézustól, ezt a szeretetet kapta a szívébe. Kitör a botrány. Nem ezt kértük, kérem! Mit csináltak a gyerekünkkel? Minden kiveszett belőle, ami régen volt. Még egy kis egészséges gyűlölet sem maradt benne!
Foltot kértünk, nem azt, hogy levesse az egész bűnös ruháját, és Krisztus ruháját vegye fel. Ki gondolt erre az átöltözésre? Foltot kértünk. A régit megfoltozni, nem a régitől megszabadulni, és a krisztusit elfogadni. Egy kis jézusit, de nem magát Jézust. Egy kis segítséget a nagy bajban, amit csináltunk maguknak, de nem a teljes szabadulást, amit Ő kínál. Flastromot a haldoklóra, de nem azt a halálon is diadalmas új életet, amit Jézus hoz.
A templomunkban sokan vannak itt, akik vasárnapról vasárnapra azért jönnek ide, mert foltoztatni akarják az életüket. Akik évtizedek óta úgy járnak ide, hogy csak foltot kérnek Istentől. Mert ugye az életünk sok harca és nyomorúsága során elhasználódtunk. Úgy alapjában véve rendes emberek vagyunk, csak hát elfogyott az erőnk, nincs reménységünk, nem tudunk aludni éjjel és nem tudunk örülni nappal, összeroppantunk a gyász terhe alatt, nehezen viseljük a magányosságunkat. Itt a gyülekezetben is egyedül ülünk. Összeveszünk mindenkivel, bántanak, sértegetnek, olyan sok mindent veszítettünk. Egy kis erősítésre van szüksége az embernek. Egy kis megnyugtatásra. Foltok kellenek. De ez nem azt jelenti, hogy az egész életünket bűnnek ítéljük, és elfogadjuk Jézustól az újat. Jaj annak az igehirdetőnek, aki ilyet mer hirdetni vagy Isten igéjének ezt az igényét meri bejelenteni! Foltot kérünk.
Testvér, Isten nem foltozó, hanem Teremtő! Ezt mondja: „Imé, mindent újjá teszek.” Vagy akinek ez nem kell, marad minden a régiben. Elkárhozhatsz a magad derék, vallásos életében. Ezt mondja: „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Jézus Krisztus nem foltokat kínál, Ő az életével fizetett azért, hogy megszabaduljunk a magunk bűnös rongyaitól, s az Ő igazságának tiszta és szentséges ruháját vehessük magunkra. Ez neki az életébe került. És ebből a tiszta és a szentséges ruhából nem vagdoshatunk ki foltnak valót, akkor és annyit, amennyi nekünk kellene! Vagy kell az egész mindenestől, vagy pusztulunk a rongyainkkal. Mindenki számára hozzáférhető az Ő szentsége és tisztasága — de csak mindenestől —, és nem lehet ráhúzni a magunk életére. Pál a Kolosséi és az Efézusi levélben részletesen leírja, hogy ha mi levetkőzzük mindazt, ami velünk született, meg amit magunkra aggattunk, akkor kapjuk mindazt, amit Jézus nekünk elkészített. Ha levetkőzünk, akkor felöltözhetjük az Ő tiszta ruháit.
„Egy kis megnyugtatást” sehol nem ígér Isten. Tessék a Bibliában mutatni egy olyan igét, ahol az van, hogy Isten ígér „egy kis” erősítést vagy „egy kis” nyugalmat. Ezt mondja Jézus: „Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11,29). Olyan nyugalmat, amely teherbíró, amely viharálló. De így, hogy a járom egyik részébe már Ő beletette a fejét, és a másik ott áll üresen, hogy ha én beleteszem — vegyétek fel magatokra az én igámat —, akkor együtt húzzuk ezeket a terheket, vele összekötve, vele szövetségben, és akkor lesz olyan nyugalom, hogy abból nem könnyű engem kibillenteni. „Egy kis” békességet nem ígér sehol. Ezt mondja: „Az én békességemet adom néktek.” Azt a békességet, amelyikről meg van írva: „Békességet szerzett nekünk az Ő keresztjének vére által.” Ebbe került neki az, hogy nekünk békességünk legyen. De akkor ez olyan békesség, amely minden értelmet felülhalad, és ami békesség itt, békesség lesz halálunk óráján, és kiteljesedő békességgé válik az örökkévalóságban. Az Ő keresztjének vére által szerzett nekünk békességet. Azon a kereszten szerzett békességet, amelyikre mi feszítettük Őt, „alapjában véve rendes emberek”.
Amikor Jézus az egyik gyülekezetnek ezt írja: „Azt mondod, hogy gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem, s nem tudod, hogy te vagy a nyavalyás, a nyomorult, a szegény, a vak és mezítelen. Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem fehér ruhát, hogy ne látszódjék ki mezítelenséged rútsága.” (Jel 3,17-18), — nem minket idéz, amikor ezt mondja: Semmire sincs szükségem? Foltokra van szükségem. Foltozd meg a régi életemet, Uram! Ezt mondja Jézus: Azt tanácsolom, hogy mondj le a foltozásról. „Végy tőlem tiszta ruhát, fehér ruhát, hogy ne látszódjék ki mezítelenséged rútsága.” Az Ő tiszta és fehér ruháját kínálja.
Amikor a tékozló fiú hazatér, disznószagú, piszkos, poros ruhában érkezett meg. És mit csinált vele az apja? Ezt mondta: poroljátok ki rajta? Nem! Vagy befogta az orrát, utálkozva elfordult? Nem! Odafordult, és megölelte. Vagy hivatott egy szolgálót, hogy foltozza már meg ott, ahol leginkább kilátszik? Nem! Ezt mondta: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok rá. A koszos rongyairól egy szót sem szólt. Miért? Mert azok akkor már nem voltak rajta!
Amikor ez a fiú átlépte az apai ház küszöbét, és kijött a száján ez: „Vétkeztem, nem vagyok méltó”, akkor ő az apja előtt már a rongyai nélkül állt. Akkor ő az apja előtt már mezítelenül állt, és az apja szeretete teljesen tisztára mosdatta. Most már csak egy tiszta ruha kellett. De van-e? Van! És jutott neki is, és jutott nekem is, és juthat neked is, mert egyszer Valaki megengedte, hogy letépjék róla a ruhát, és a meztelen hátát verjék véresre. Miattunk, „alapjában véve rendes emberek” miatt! És a kereszten haldokolva engedte, hogy sorsot vessenek egyetlen köntösére, hogy azután minket az Ő szentséges, tiszta köntösébe bugyolálva vihessen az ítélő Isten elé, hogy ott az ítéletbe ne pusztuljunk bele. Ezt a tiszta ruhát kínálja nekünk. Foltozgatni nem hajlandó az életünket, de aki kész levetkőzni, azt Ő felöltözteti a tulajdon igazságába és szentségébe. És érette, az Ő áldozatáért Isten nekünk tulajdonítja az Ő igazságát, és így állhatunk meg előtte. (Fil 3,9; 2Kor 5,19-21).
Egyedül ez a reménységünk. Egyedül Jézus Krisztus kész és képes erre. És egyedül Jézus tudja így, alapjában megváltoztatni az életünket, egészen újat adni nekünk. Ő nem viselkedni tanít, nem valamiféle jobb modort ad. Jézus nem etikettet hozott, még csak nem is etikát úgy magában, hanem új életet, amiből persze újfajta erkölcsiség is következik. De ebből a belső változásból következik ez az etika. Jézus nem arra tanította az övéit, és minket sem, hogyan lehet palástolni a takargatni valót. Nem képmutatásra tanít, mint sok vallás. Élni tanít meg.
Ő kész élni bennünk. És ezáltal jutunk el egészen egyértelmű, mindig ugyanolyan tartalmú életre: Krisztust hordozzuk magunkban. És így lesz az ilyen ember élete mindig ugyanolyan krisztusi, éjjel és nappal, nyugalmi állapotban és felizgatott állapotban, a templomban és az utcán, a nyilvánosság előtt és magányos csendességben, egészségesen és betegen, hívők közt és nem hívők közt — mindig ugyanazt a Krisztust hordja magában. És ezzel a Krisztussal, az Ő nevében jelenik meg majd az igaz Bíró előtt is. Ez a mi egyetlen menedékünk. Az emberi élet egyetlen, igazi megoldása. A halálon inneni részének meg az azon túli részének is az egyetlen, igazi megoldása.
Ha most végignézünk magunkon, mit látunk, mi van rajtunk? A rongyos életünk van-e rajtunk, tépett remények, megtépázott idegrendszer, itt is, ott is kikezdett egészség, különösebb bizonyosság és igazság nélkül. Ki tudja, mi az igazság, ki tudja, lehet-e valamiben bizonyos az ember? Ez a mi rongyos ruhánk van-e rajtunk, — vagy pedig folt hátán folt? Megtanultuk viselkedni. Neveltek meg rászorítottak. Tudunk befelé sírni, hogy ne sajnáljon senki. Tudunk jó képet vágni bármihez. Tudjuk mutatni a kegyest, a vallásost, ha az kell. Ha meg az éppen nem előnyös, el tudjuk takarni. Nem olyan ez, mint amikor világít egy gyertya. Megtanultunk viselkedni, és legfőképpen meg tudjuk magyarázni mindig a bizonyítványunkat. Folt hátán folt.
Vagy eljutottunk már oda, hogy levetettük a magunk koszos gönceit, egész elrontott életünket, és hittel elfogadtuk Krisztus tiszta ruháját? Eljutottunk oda, hogy kimondjuk: nincs bennem, azaz a testemben semmi jó? De azt, amit Ő hozott, és Ő kínál, bizalommal elfogadom. Levetek mindent, amit Ő megítél, és magamra veszek mindent, amit Ő kínál. Aztán majd megtanulok járni az új ruhában, az új életben.
Ebben az életben csodálatos örömöt kap az ember. Ebben az életben rendkívüli bizonyosság tölti el. Ebben az életben soha nem lesz egyedül. Életében és halálában azzal a Krisztussal marad, aki megszerezte ezt az életet.
Mit akarunk? Foltozni, vagy átöltözni? Jó lenne, ha nemcsak most, hanem máskor is egyre nagyobb hittel tudnánk imádkozni:

Bűn ruháját vessük el
A szövetség vére által,
Vétkeink fedezzük el
Tőled nyert fehér ruhánkkal,
Hogy hitünk legyőzze majd
Mind a bajt.
(489,3 ének)

Hetek óta játsszák a mozikban a „Jézus Krisztus szupersztár” című amerikai filmet. Sokan örömmel üdvözölték, hogy a Máté Evangéliuma és a Ben Hur után ismét látható egy film, ami Jézusról szól. Némelyek ezt gondolták: milyen jó, hogy akik nem járnak templomba, legalább így megismerhetik Jézus történetét és Őt magát.

I.
Éppen ez az első kérdés, amire most választ keresünk: Meg lehet-e ismerni ebből a filmből Jézus történetét vagy Őt magát? Aki ismeri a Szentírást és hit által megismerte már Jézus Krisztust, az erre a kérdésre egyértelmű „nem”-mel válaszol. Ez a film nem a Názáreti Jézusról, az Atya egyszülött Fiáról, Isten Messiásáról szól. Nem is ez a célja, és ne várjunk tőle olyat, amit nem tűz célul. Felhasználja ugyan Jézus nevét, de nem lehet megtudni belőle, hogy kicsoda Jézus, miért jött és mit tett értünk.
Itt most egy szóval sem akarom a filmet bírálni vagy értékelni. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy megismerjük az Atyát, és akit Ő elküldött, Jézus Krisztust. Mivel azonban sokan megnézik, fölveti ez a film ezt a kérdést: Ismerjük-e mi igazán, hogy kicsoda Jézus? Kicsoda az Atya egyszülött Fia? Tudjuk, hogy vannak más jézusok is, és a más jézus nem az, akiről az evangéliumok szólnak, aki érettünk meghalt és feltámadott, és akiben a mi életünk megoldása van. Éppen ezért szükséges megvizsgálnunk, hogy hiteles-e az a Jézus-kép, amit ebben a filmben látunk, és mi ennek a következménye?
Ugyanakkor azt a kérdést is fölveti most ez a film minden gondolkozó, hívő ember számára, hogy eléggé ismerjük-e Isten igéjét ahhoz, hogy mint biztos iránytűhöz, minden lépésünket azonnal hozzáigazítsuk, és el ne tévelyedjünk az utolsó idő sokféle tévelygése között.
Miért nem hiteles az a Jézus-kép, tehát miért nem felel meg az evangéliumok Jézus-képének, amit ez a film mutat? Két ténnyel szeretném ezt bizonyítani: a) a szerzők nyilatkozata, b) néhány idézet a filmből.
a) Egy rádióriport keretében megkérdezték a zeneszerzőt: Miért éppen a Máté evangéliumát zenésítette meg? Mire ő ezt mondta: Nem a Máté evangéliumát zenésítette meg, hanem Jézus történetét próbálta elmondani Júdás szemszögéből, azt a kérdést vizsgálva, hogy miért kellett elárulnia Júdásnak Jézust? Világos célkitűzés: ez a film Júdásról szól. Csakugyan ő a főszereplője. Mégpedig egészen sajátos szempontból vizsgálja őt.
Megkérdezték a rendezőt, hogy mi volt a szándéka ezzel a filmmel. Ezt mondta: Nem tekintem vallásos műnek ezt a filmet. Elmondja, hogy hallott egy lemezt, ami megtetszett neki, és elhatározta, hogy filmre visz egy rock-operát. Még ezt is hozzáteszi félreértések elkerülése végett: vannak ugyan a filmben bizonyos misztikus vonatkozású részletek is, de ezek szinte az ő akarata nélkül szivárogtak oda be. Ő azt tekintette feladatának, hogy olyan stílust keressen, ami megfelel a rockzenének, tehát ez a cél, amihez igazodik minden egyéb, — ezért keverednek például a régi és a modern jelmezek, mert úgy találta, hogy ez az a sajátos stílus, ami nekik megfelel.
Tartsuk tiszteletben a szerzőket, és ha egyszer ők ezt akarták, akkor így tekintsük mi is ezt a filmet, és ne mást várjunk tőle. Világos a célkitűzés, és világos a műfaj. A Jézus Krisztus szupersztár című film nem bibliamagyarázat, nem Jézus-film, nem evangélizáció, hanem az, aminek a mozi előtt levő tábla is hirdeti: rock-musical. Ez nem azonos az evangélizációval, az igehirdetéssel és a bibliamagyarázattal. Ez egy rockopera, amit filmre vittek. Elejétől végig a zene dominál benne, sokan csak azért nézik meg. Ha a szövegét nem értik, akkor is érdemes meghallgatniuk. Az első öt percben már megfájdul a néző feje a harsogó, erős rockzenétől, és alig marad ereje követni azokat a szép, eredeti felvételeket, amiket rendkívül gyorsan pergetnek az elején. A végén pedig már alig lehet hallani Jézus szavait a dübörgő rockzenétől. Ez volt a cél, erre törekedtek, ezt valósították meg. A szakemberek állapítsák meg, hogy jól vagy rosszul.
b) A másik érv: néhány idézet a filmből.
Mindjárt az elején Júdás ezt mondja Jézusnak: Hallgass rám, Jézus, azt akarom, hogy élj, és mi is veled. A bibliaismerő ember tudja, hogy ez a Sátán hangja. Az ördög akarta azt, hogy Jézus éljen, hogy kerülje el a keresztet. Mert a kereszt lett a mi életünk megoldása, és ha Jézust sikerül eltéríteni a kereszttől, nincs megoldása a bűnnek, és marad a Sátán töretlen hegemóniája az ember fölött. "A kereszten győzte le a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatván, diadalt vévén rajtuk abban" — ahogy Pál a Kolossé levélben boldogan elmondja. Ha tudjuk, hogy ez kinek a hangja, akkor a helyére tudjuk tenni. De ha azt gondoljuk, hogy ez egy jó szándékú ember nemes törekvése, aki vissza akar tartani valami meggondolatlan, tragikus lépéstől egy ilyen naiv és bizonytalan alakot, mint aki a Jézus Krisztus szupersztár című film Jézusa, akkor máris nagy tévedésben vagyunk, és az ellenkezőjét gondoljuk annak, mint amit Isten igéje nekünk mond. — Aki ismeri a Biblia Krisztusát, az fájóan érezte, hogy mennyire idegen tőle ez a kép, például amikor vadul körültáncolják Őt, Ő pedig elégedetten mosolyog egy Őreá egyáltalán nem jellemző, sajátos révületben.
Egyáltalán nem az evangéliumok Krisztusára jellemző az, amikor a filmben körülveszik Őt a leprások, és az emberi nyomorúság ordító mértéke, s akkor Jézus felsikolt: Túl sokan vagytok, hagyjatok békén! Az evangéliumok Krisztusa a mérhetetlen nyomorúság gyűrűjében ezt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28). Teljesen idegen, kitalált mozzanat Mária Magdalénának Jézus iránti szerelme, és az, hogy a film Jézusa ezt a szerelmet el is fogadja, — csak beszennyezi az Ő tiszta és szent alakját, és nem felragyogtatja az igazi Jézust.
Az a Jézus, aki a filmben szerepel, bizonytalan és tétova ember, aki sokszor maga sem tudja, hogy mi a küldetése, mi végre van itt, el tudja-e végezni és el kell-e azt végeznie. „Próbálkoztam három évig” — makogja vézna hangon többször is a film Jézusa. És a Gecsemáné kertben ezt adja a szerző a Jézus-alak szájába: hadd tudjam meg, miért kell meghalnom és mi lesz a jutalmam. Aki egyszer is olvasta az evangéliumot, az tudja, hogy Jézus egészen pontosan tudta, mire vállalkozott. Ő pontosan tudta, hogy mi végre hagyta ott a mennyei dicsőséget, mi itt a feladata, el fogja azt végezni, és mi lesz annak a folytatása. Annyira pontosan tudta, hogy nagycsütörtök este ezt mondta tanítványainak az utolsó vacsoránál: „Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik, bűnöknek bocsánatára.” (Mt 26,28). Pontosan tudta, hogy mi fog következni, azt Ő vállalta, végigcsinálta, és tudta, hogy mi annak a jelentősége: bűnöknek bocsánatára. És olvastuk a főpapi imában, hogy milyen határozott hangon ad számot az Atyának: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, és most te dicsőíts meg, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam nálad a világ alapítása előtt.” (Jn 14,4-5). Nem bizonytalan abban, hogy milyen jutalma lesz, és nem a jutalom érdekli. Visszamegy abba a dicsőségbe, amellyel bírt a világ megalapítása előtt.
És amikor Júdás árulása után Júdás vívja a maga rettenetes lelkiismereti harcát, amit a film egyébként sok szép jelenetsorral remekül ábrázol, — akkor ennek a harcnak a végén a film Júdása Jézust vádolva így szól: meggyilkoltál! (tudniillik Jézus őt). A Bibliában ezt olvassuk, hogy Júdás ezt mondja: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.” (Mt 27,4). És hogy teljes legyen a káosz, a Bibliával mindent elegyítő modern szinkretizmus is megjelenik a film végén, amikor Júdás hangja Jézust Mohameddel és Buddhával egy sorba állítva említi.
Aki tehát a Szentírás alapján tájékozódik, az csak azt mondhatja, hogy ez a rockopera nem az evangélium ügyét szolgálja, mert akarva vagy akaratlanul olyan torzképet fest Jézusról, ami szinte egyetlen vonásában sem felel meg a valóságnak, aki Ő volt. Aki ismeri Jézust, annak nem tudom, miért van szüksége torzképeket szemlélni. Aki pedig nem ismeri, annak csak megnehezíti azt, hogy ezután egyszer majd az igazi Jézust fölismerje és elismerje.

II.
Éppen ez a tény vet fel egy nehéz és talán kényes kérdést, amit nem szeretnék most elhallgatni és kikerülni.
Ez a kérdés így hangzik: Miért kell ilyen szigorúnak lenni? Miért nem mondjuk ezt: nagyon helyes, hogy szupersztárnak nevezik Jézust, ábrázolják úgy, ahogy éppen sikerül; ki-ki mondja annak, aminek akarja; fontos, hogy beszéljenek róla.
Miért hamis ez a gondolkozás? Azért, mert a kritériumok nélküli igénytelen gondolkozás szükségképpen tévutakra vezet. Ez a film már a címében is használja Jézus Krisztus nevét. Ezt mondja: „Jézus Krisztus szupersztár.” Ez állítás. De nem derül ki, hogy mit értsünk sztáron ebben az összefüggésben, mitől lesz szuper valaki a sztárok között, és mennyiben szupersztár Jézus Krisztus. A fogalmakat nem tisztázza. Mindenki arra gondol, amire akar. Talán egyetlen blőd mondat hangzik el Jézus Krisztus szuperségéről: „Csúf haláloddal rekordot döntöttél.” De egyébként nem tudjuk, hogy miben szuper, és mennyiben szuper, és miért? Márpedig ha mindenki azt gondol róla, amit akar, akkor nem az igazi Jézusra gondolunk, hanem hamis krisztusokat gyártunk magunknak, amiben egyébként nagy gyakorlatunk van évezredek óta. Kálvin ezt mondta: „Az ember szíve bálványgyár, és nem a bálványaitól kell megfosztani, hanem a gyárat kell leállítani.” Így sohase ismerjük meg, hogy kicsoda Ő, miért jött, mit hozott nekünk, és mit akar velünk. Akkor hamis Krisztusban vagy krisztusokban fogunk hinni, vagy nem is hinni, csak játszani ezekkel a képekkel.
Jézus Krisztus pontosan ettől óvta az övéit, amikor búcsúzott tőlük. A Máté evangéliuma 24. részében olvassuk ezt: „Ha valaki ezt mondja majd nektek: íme, itt a Krisztus, vagy amott, ne higgyétek. Mert hamis krisztusok, és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Íme, eleve megmondtam nektek. Azért ha azt mondják majd nektek: íme a pusztában van, ne menjetek ki. Vagy a belső szobában: ne higgyétek. Mert ahogy a villámlás ellátszik napkeletről napnyugatig, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (23-27). Hamis krisztusok támadnak, hamis krisztusokhoz hívogatnak, és csak az ismeri föl, hogy hamis, aki megismerte az igaz Krisztust. Akinek örök élete van. „Mert az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). Aki Őt megismeri, aki néki engedelmeskedik és vele él, abban kifejlődik az az érzék, hogy azonnal érzékelje, ha valami eltér az igazságtól.
Ennél a kérdésnél szeretnék most egy kicsit időzni, mert egyre nagyobb az a veszedelem, hogy hívő embereket is különböző átlátszó, alig áttetsző tévtanítások megejtenek, és eltérítenek az igaz, a helyes, a krisztusi úttól. Néhány olyan igét szeretnék említeni, amit nagyon jó könyv nélkül megtanulnunk, vagy legalábbis megőriznünk az emlékezetünkben, hogy a Biblia élesen és határozottan óv minket az ilyen eltévelyedésektől.
Sokan nem értik a Cselekedetek könyve 16. részében azt a jelenetet, amikor egy jövendőmondó leányka reklámot csinál Páléknak: „Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek.” (17). És akkor Isten Lelkétől kényszerítve Pál elhallgattatja ezt a leányt, megtisztítja a tisztátalan lélektől. Ebből lesz azután a baj, mert nem tud tovább jövendőt mondani, és a gazdái Pálékra haragszanak meg, hogy miért hallgattatja el azt, aki igazat mond, aki mintegy propagálja az evangéliumot. Azért, mert nem Isten Lelkétől indíttatva propagálja. Az ördög ne szóljon bele Krisztus dolgaiba! Az ördög ne csináljon propagandát Isten ügyének! Isten Lelke, a feltámadott Krisztus, arra készteti Pált, hogy ezt mondja neki: „Némulj el, menj ki belőle, és álljon le ez a hamis beszéd!” Tartalmilag igaz, de nem a Lélektől indíttatott. Kell érzékelni ezt, hogy Isten Lelke indít-e valakit valaminek a mondására, vagy idegen lélek. Ki képes erre? Csak az, aki ismeri Isten Lelkét, akiben Isten Lelke van, és aki tudja azt, hogy van más lélek is.
Éppen ez a másik ige, amit Pál a korinthusiaknak volt kénytelen írni: „Félek, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, úgy a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől. Mert ha az, aki jön és más Jézust prédikál, akit nem prédikáltunk, vagy más lelket vesztek, amit nem vettetek, vagy más evangéliumot, amit be nem fogadtatok, ti szépen eltűritek.” (2Kor 11,3-4). Utána mondja: van ilyen, hogy a Sátán „világosság angyalává változtatja magát, nem nagy dolog azért, hogy az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá.” Van ilyen: más Jézus, más evangélium, más lélek, de csak az ismeri fel, hogy más, akiben az igazi lakik. Akinek az élete igazán összeforrt az élő Krisztussal, aki befogadta az Ő Szentlelkét, és engedelmeskedik neki szüntelenül, aki ismeri az evangéliumot, és éli is azt.
Még egy igét, amit Pál talán a legkeményebben ír a galatáknak, akiknek azt mondja, hogy ha ő maga megzavarodna is később, és ostobaságokat beszélne, ne higgyenek neki! Mert az volt az igaz, amit először ottjártakor hirdetett nekik. Mert az Isten Lelkétől volt. Ennek a bizonysága, hogy megváltozott az életük, hogy megismerték Krisztust, és új emberekké váltak. Ezt írja: „Csodálkozom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ilyen hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincsen más! De némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, vagy mennyből való angyal hirdetne is nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk, legyen átok!” (Gal 1,6-8). Mert az igazi volt, megtértetek, új életetek van, abban maradjatok meg és erősödjetek!
Mondhatná valaki, hogy éppen ez a Pál írja a Filippi gyülekezetnek: "mindegy az, akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztus prédikáltassék." (1,18). Igen ám, csakhogy ott egészen másról van szó. Ott arról van szó, hogy Pált börtönbe csukták, és ezért nem tudott tovább prédikálni. És azok, akik vele együtt prédikáltak, de kicsit irigykedtek rá, hogy neki jobban megy, vagy többen megtérnek, vagy nagyobb erővel hirdeti, azok most — eléggé el nem ítélhető módon — örülnek annak, hogy Pált kikapcsolták, nincs ott a mezőnyben, és ezért nekik több lehetőségük van hirdetni az igét. Ezt mondja Pál: ez engem nem sért, nekem az ügy a fontos, és nem az én hiúságom. Az ügy pedig megy előre. „Látván az én fogságomat, most még bátrabban hirdetik.” Hogy az indítékuk nem tiszta, hanem versengésből és irigységből hirdetik, ez az ő felelősségük, ezért őket ítéli meg az Úr. „De Krisztust hirdetik, és azon meg lehet térni. Csak hadd hirdessék akár színből, akár szívből, én ennek örülök.” De amikor a tartalom változik meg, amikor nemcsak az indíték szennyes, hanem a tartalom idegen, amikor nem a Krisztus keresztjéről szól az igehirdetés, arra mondja, hogy legyen átok, az hallgasson el, az tévtanítás, és tévedésbe visz másokat is.
Itt válik igazán kényessé a kérdés, amit említettem, és nem baj az, ha a bibliaóráinkon és a baráti beszélgetésekben tovább gondolkozunk és beszélgetünk még erről. Nem szabad elfelejtenünk, hogy miért kell nagyon óvatosaknak lennünk minden bibliai tárgyú irodalmi vagy művészi alkotással szemben. Azért, mert nem azonos a bibliai témákat feldolgozó emberi alkotás a Szentírással. Két ponton lehet nagy különbség: az eredetét és a célját tekintve.
Mi a Biblia eredete? Nagyon világosan kell látnunk. Péter apostol ezt írja a levelében: „Az Írásban egyetlen prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Isten szent emberei.” (2Pét 1,20-21). Ez az eredet.
Mi a célja a teljes Szentírásnak? „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31). Minden gyülekezeti alkalomnak ez a célja. Ha más történik, nincs létjogosultsága a gyülekezeti alkalomnak. A cél az, hogy megismerjük, hogy Jézus a Krisztus, hogy higgyünk Őbenne, és életünk legyen az Ő nevében.
A Szentírás mindenestől Isten kijelentése, az irodalmi és művészi alkotások emberi alkotások. Lehet, hogy zseniálisak, szépek, igazak, nemesek, de a Kijelentés egészen más. A Szentírás célja az, hogy a mindenkori embert az életre vezesse a bűn romlásából és a halálból, az írói és művészi alkotások pedig igyekeznek időszerű kérdéseket megfogalmazni. Jó esetben választ is keresnek vagy találnak rájuk. Ma egyre inkább divatos csak a kérdést megfogalmazni, ami szintén segítség, sokat segít a gondolkozó embernek. De az ige az életre viszi a mindenkori embert. Nem szabad a kettőt összetévesztenünk, mindegyiket a maga helyén kell becsülnünk. Természetes, hogy vannak a nagy vallások gondolkozói és a nagy gondolkozók kincsestárában is olyan gondolatok, amik hasonlók a Szentírás, sőt Jézus gondolataihoz, de a hasonlóság még nem azonosság.
Abból nagyon nagy baj lehet, ha egy fáradt, agyonhajszolt gyógyszerész egészen hasonló csomagolású gyógyszert vesz le, mint amit kérek, aminek a feliratában hasonló betűk is vannak, mint a másikéban, csak éppen egészen más van benne. Itt a kicsi eltérésből is nagy tragédia lehet. Ezért kell nekünk nagyon pontosan ismernünk a Bibliát, a Biblia Krisztusát, egyáltalán Isten kijelentését, igéjét, és ahhoz alkalmazkodnunk, ha nem akarunk eltévedni.

III.
Itt hajoljunk a felolvasott ige fölé, és nézzük meg, hogy ha már Júdás sorsát akarja a film bemutatni, akkor hogyan látták Júdást azok, akik személyesen ismerték, azok, akik szem- és fültanúi voltak ezeknek az eseményeknek. Ezt olvastuk az evangéliumban: amikor nagypéntek reggelén Júdás megpillantotta az összevert Jézust a kínvallatás után, ahogy átkísérték Kajafástól Pilátushoz, rádöbbent arra, hogy mit tett. „Megbánta dolgát, visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Ők azonban ezt mondták: Mi közünk hozzá, te lássad. Ő pedig eldobván az ezüstpénzeket a templomban, eltávozott, és elmenvén felakasztotta magát.” (Mt 27,3-5).
Júdásnak megadatott, hogy nagyon hamar meglássa, hogy mit tett. Mi sokszor nagyon későn látjuk meg. A bűn elkövetése előtt, a bűn elkövetése közben alig-alig látja az ember, hogy mit csinál, és mi lesz ebből. Csak amikor rászakadnak a bűnei és azoknak a következményei. Júdás itt néhány órán belül már látta, és a lehető leghelyesebben viselkedett. Nem a körülményeket vádolja, nem bűnbakot keres, nem mentegetőzik, nem a szerzett pénz elköltésén gondolkozik, hanem három fontos lépést tesz: megbánta dolgát, visszavitte a harminc ezüstpénzt, és ezt mondta: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Jézus elárulója tanúskodik nagypénteken arról, hogy Jézus ártatlan. Most látta meg Júdás, hogy hova vezetett az az ártatlannak tűnő csók, hogy milyen nehéz az a harminc ezüstpénz, hogy mennyire elkanyarodhat valaki Jézustól, ha csak egy dologban is nem megy együtt vele.
Ez nagyon nagy dolog, ha valaki idáig eljut. Nem tudom, hogy közülünk mindenki eljutott-e már életében egyszer odáig, hogy érezte a bűnei nyomasztó súlyát, nem mentegetőzött, hanem bűnt vallott. Nem tudom, hogy rádöbbentél-e már egyszer is arra, hogy mit okoztál azokkal a tisztátalan csókokkal, amik elcsattantak. Nem tudom, elég nehéz-e neked otthon az, ami nem tisztán került hozzátok, ami vérdíj valamilyen formában, mint Júdásnak a harminc ezüst volt. Nem tudom, látod-e azt, ahol nem Jézussal mész, mi az a pont, ahol a magad akaratát akarod megvalósítani, és fájt-e ez már bűnként. De nagy dolog lenne, ha ma visszavinnéd azt a harminc ezüstpénzt, ami éget! Ha visszavinnéd, nemcsak gondolnál arra, hogy vissza kellene vinni.
Júdás megbánta, visszavitte, és kimondta: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért! — És ezután felakasztotta magát. Miért? Azért, mert idáig eljutni kevés. Ez még nem az út vége. Aki csak idáig jut el, vagyis odáig, hogy rászakadnak a bűnei, az feltétlenül összeroppan a bűnei terhe alatt. Mert nem bírjuk elviselni a bűneink terhét. Ezért kezd ő is futkosni: kivel lehetne megosztani? A cinkosokkal, akik megbízták, akiktől a pénzt kapta. Fut hozzájuk, nekik mondja el a vallomását, és adja vissza a pénzt. De azok vállat rándítanak, és ezt mondják: mi közünk hozzá, te lássad. Nem kell a bűnünk senkinek sem. Még azoknak sem, akik rávettek, hogy elkövessük, azoknak sem, akikkel együtt követtük el. És ebbe csakugyan bele kell pusztulni!
Hacsak valaki nem tudja meg még idejében, hogy nem kell belepusztulnia, mert Valaki már belepusztult. Ha valaki csak azt a fát keresi, amelyikre felkötheti magát, és nem látja meg azt a fát, amelyiken Jézus meghalt helyette, az belepusztul a bűneibe. Az nem tudja elnémítani a lelkiismeretét, az nem tud megszabadulni a félelmeitől, az fel fog ébredni éjszaka azok miatt a sötét dolgok miatt, az nem tud igazán a szemébe nézni annak, aki ellen vétett, és így tovább. — De Jézus Krisztus éppen ezért jött, és Jézus Krisztus éppen ezért nem szupersztár, hanem Megváltó, aki magára vette a te bűneidet és az enyémet.
És aki ezt hiszi, és ezt megköszöni neki (mert ezzel pecsételi meg, hogy hiszi), az abban a pillanatban szabad minden megvallott bűnétől, és azoknak minden következményétől. Az ilyen emberben azt a bizonyosságot is felébreszti Jézus, hogy ő szabad. Hogy az én bűneim és az Ő kereszthalála között közvetlen összefüggés van. Miattam kellett neki meghalnia, de ezért nekem már nem kell meghalnom.
Nem tudom, idáig ki jutott el, vagy ki az, aki kész arra, hogy most elsegítse őt a megváltó Krisztus ide. Két csúnya bűnünk van, amivel a leggyakrabban megsértjük Isten szentségét:
Az egyik, hogy nem hisszük el, hogy valóban olyan komoly és súlyos teher a bűnünk, amibe Jézus Krisztusnak bele kellett halnia.
A másik, hogy azt gondoljuk, kicsi az Isten kegyelme ahhoz, hogy a bűneink beleférjenek, és nem biztos, hogy Ő minden bűnünkre tud adni megoldást és szabadulást. Az úrvacsora egyebek között erről is bizonyosakká tesz, hogy ennyire komoly a bűnünk, hogy Jézusnak bele kellett halnia. És ha eddig olyan könnyedén kimentél a templomból, hogy majd úrvacsorázol legközelebb vagy valamelyik nagy ünnepen, akkor most gondold meg, hogy nem ez-e a te bűnöd, hogy nem látod szükségét annak, hogy valamitől szabadulnod kell? Úgy véled, nem olyan nagy teher az, hogy ne bírnád ki. Viszed nyugodtan magaddal tovább. Bele fogsz roppanni! Eddig még mindenkivel így történt. De ha valaki elég bátor ahhoz, hogy megalázkodjék, és Jézusnak mondja el, ne másoknak: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért, — akkor abban a pillanatban szabad ember lesz. De el kell mondani! És megköszönheted, hogy Ő szabaddá tett.
És ahelyett, hogy itt az úrvacsora csendjében félhangos beszéddel egymást szórakoztatnánk, és zavarjuk az úrvacsora áhítatát, ahelyett végre egyszer neki kellene már kipakolnunk, és a megváltó Krisztusnak elmondani, hogy ki vagyok. A csókjaimat, a pénzügyeimet, a tőle idegen útjaimat, a magán ambícióimat, egész Isten nélküli Júdás-életemet. Ebben a csöndben neki megvallani. És ahelyett, hogy egymást nézegetjük itt úrvacsora közben, becsukott szemmel az Ő keresztjére kellene végre nézni, és rádöbbenni arra, hogy miattunk állították azt fel nagypénteken. Ez lenne a szabadulás útja. Ez az a szoros kapu, amelyiken átlépve a keskeny úton Jézust követhetjük, és ez az út az életre visz.
Nincs olyan nagy mélység, amiből Ő ki ne tudna emelni. Nem tud a lelkiismeretünk olyasmivel vádolni, amit az Ő szava el ne némítana. Senki nem juthatott annyira a kétségbeesés széléig vagy közepéig, hogy Jézus átszögezett keze utána ne tudna nyúlni. Ez egyedül rajtunk áll. Kész vagyok-e neki megvallani, vagy ha ott tartok, hogy nem tudom, mit kellene megvallani, — kérni ezt: Uram, hozd elém a bűneimet. És amikor elénk hozza, azt megvallani, és azonnal megköszönni, hogy megbocsáttattak. Ez a hit. És ez az, ami előre lépés, ami szabadulás. Így tesz minket Jézus Krisztus — nem a szupersztár, hanem az Isten Fia — Isten gyermekeivé.

Hetek óta játsszák a mozikban a „Jézus Krisztus szupersztár” című amerikai filmet. Sokan örömmel üdvözölték, hogy a „Máté evangéliuma” és a „Ben Hur után ismét látható egy film, ami Jézusról szól. Némelyek ezt gondolták: milyen jó, hogy akik nem járnak templomba, legalább így megismerhetik Jézus történetét és Őt magát.

I.

Éppen ez az első kérdés, amire most választ keresünk: Meg lehet-e ismerni ebből a filmből Jézus történetét vagy Őt magát? Aki ismeri a Szentírást és hit által megismerte már Jézus Krisztust, az erre a kérdésre egyértelmű „nem”-mel válaszol. Ez a film nem a Názáreti Jézusról, az Atya egyszülött Fiáról, Isten Messiásáról szól. Nem is ez a célja, és ne várjunk tőle olyat, amit nem tűz célul. Felhasználja ugyan Jézus nevét, de nem lehet megtudni belőle, hogy kicsoda Jézus, miért jött és mit tett értünk.
Itt most egy szóval sem akarom a filmet bírálni vagy értékelni. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy megismerjük az Atyát, és akit Ő elküldött, Jézus Krisztust. Mivel azonban sokan megnézik, fölveti ez a film ezt a kérdést: Ismerjük-e mi igazán, hogy kicsoda Jézus? Kicsoda az Atya egyszülött Fia? Tudjuk, hogy vannak más jézusok is, és a más jézus nem az, akiről az evangéliumok szólnak, aki érettünk meghalt és feltámadott, és akiben a mi életünk megoldása van. Éppen ezért szükséges megvizsgálnunk, hogy hiteles-e az a Jézuskép, amit ebben a filmben látunk, és mi ennek a következménye?
Ugyanakkor azt a kérdést is fölveti most ez a film minden gondolkozó, hívő ember számára, hogy eléggé ismerjük-e Isten igéjét ahhoz, hogy mint biztos iránytűhöz, minden lépésünket azonnal hozzáigazítsuk, és el ne tévelyedjünk az utolsó idő sokféle tévelygése között.
Miért nem hiteles az a Jézuskép, tehát miért nem felel meg az evangéliumok Jézusképének, amit ez a film mutat? Két ténnyel szeretném ezt bizonyítani: a) a szerzők nyilatkozata, b) néhány idézet a filmből.
a) Egy rádióriport keretében megkérdezték a zeneszerzőt: Miért éppen a Máté evangéliumát zenésítette meg? Mire ő ezt mondta: Nem a Máté evangéliumát zenésítette meg, hanem Jézus történetét próbálta elmondani Júdás szemszögéből, azt a kérdést vizsgálva, hogy miért kellett elárulnia Júdásnak Jézust? Világos célkitűzés: ez a film Júdásról szól. Csakugyan ő a főszereplője. Mégpedig egészen sajátos szempontból vizsgálja őt.
Megkérdezték a rendezőt, hogy mi volt a szándéka ezzel a filmmel. Ezt mondta: Nem tekintem vallásos műnek ezt a filmet. Elmondja, hogy hallott egy lemezt, ami megtetszett neki, és elhatározta, hogy filmre visz egy rock-operát. Még ezt is hozzáteszi félreértések elkerülése végett: vannak ugyan a filmben bizonyos misztikus vonatkozású részletek is, de ezek szinte az ő akarata nélkül szivárogtak oda be. Ő azt tekintette feladatának, hogy olyan stílust keressen, ami megfelel a rockzenének, tehát ez a cél, amihez igazodik minden egyéb, — ezért keverednek például a régi és a modern jelmezek, mert úgy találta, hogy ez az a sajátos stílus, ami nekik megfelel.
Tartsuk tiszteletben a szerzőket, és ha egyszer ők ezt akarták, akkor így tekintsük mi is ezt a filmet, és ne mást várjunk tőle. Világos a célkitűzés, és világos a műfaj. A Jézus Krisztus szupersztár című film nem bibliamagyarázat, nem Jézus-film, nem evangélizáció, hanem az, aminek a mozi előtt levő tábla is hirdeti: rock-musical. Ez nem azonos az evangélizációval, az igehirdetéssel és a bibliamagyarázattal. Ez egy rockopera, amit filmre vittek. Elejétől végig a zene dominál benne, sokan csak azért nézik meg. Ha a szövegét nem értik, akkor is érdemes meghallgatniuk. Az első öt percben már megfájdul a néző feje a harsogó, erős rockzenétől, és alig marad ereje követni azokat a szép, eredeti felvételeket, amiket rendkívül gyorsan pergetnek az elején. A végén pedig már alig lehet hallani Jézus szavait a dübörgő rockzenétől. Ez volt a cél, erre törekedtek, ezt valósították meg. A szakemberek állapítsák meg, hogy jól vagy rosszul.
b) A másik érv: néhány idézet a filmből.
Mindjárt az elején Júdás ezt mondja Jézusnak: Hallgass rám, Jézus, azt akarom, hogy élj, és mi is veled. A bibliaismerő ember tudja, hogy ez a Sátán hangja. Az ördög akarta azt, hogy Jézus éljen, hogy kerülje el a keresztet. Mert a kereszt lett a mi életünk megoldása, és ha Jézust sikerül eltéríteni a kereszttől, nincs megoldása a bűnnek, és marad a Sátán töretlen hegemóniája az ember fölött. A kereszten győzte le a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatván, diadalt vévén rajtuk abban — ahogy Pál a Kolossé levélben boldogan elmondja. Ha tudjuk, hogy ez kinek a hangja, akkor a helyére tudjuk tenni. De ha azt gondoljuk, hogy ez egy jó szándékú ember nemes törekvése, aki vissza akar tartani valami meggondolatlan, tragikus lépéstől egy ilyen naiv és bizonytalan alakot, mint aki a Jézus Krisztus szupersztár című film Jézusa, akkor máris nagy tévedésben vagyunk, és az ellenkezőjét gondoljuk annak, mint amit Isten igéje nekünk mond. — Aki ismeri a Biblia Krisztusát, az fájóan érezte, hogy mennyire idegen tőle ez a kép, például amikor vadul körültáncolják Őt, Ő pedig elégedetten mosolyog egy Őreá egyáltalán nem jellemző, sajátos révületben.
Egyáltalán nem az evangéliumok Krisztusára jellemző az, amikor a filmben körülveszik Őt a leprások, és az emberi nyomorúság ordító mértéke, s akkor Jézus felsikolt: Túl sokan vagytok, hagyjatok békén! Az evangéliumok Krisztusa a mérhetetlen nyomorúság gyűrűjében ezt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28). Teljesen idegen, kitalált mozzanat Mária Magdalénának Jézus iránti szerelme, és az, hogy a film Jézusa ezt a szerelmet el is fogadja, — csak beszennyezi az Ő tiszta és szent alakját, és nem felragyogtatja az igazi Jézust.
Az a Jézus, aki a filmben szerepel, bizonytalan és tétova ember, aki sokszor maga sem tudja, hogy mi a küldetése, mi végre van itt, el tudja-e végezni és el kell-e azt végeznie. „Próbálkoztam három évig” — makogja vézna hangon többször is a film Jézusa. És a Gecsemáné kertben ezt adja a szerző a Jézus-alak szájába: hadd tudjam meg, miért kell meghalnom és mi lesz a jutalmam? Aki egyszer is olvasta az evangéliumot, az tudja, hogy Jézus egészen pontosan tudta, mire vállalkozott. Ő pontosan tudta, hogy mi végre hagyta ott a mennyei dicsőséget, mi itt a feladata, el fogja azt végezni, és mi lesz annak a folytatása. Annyira pontosan tudta, hogy nagycsütörtök este ezt mondta tanítványainak az utolsó vacsoránál: „Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik, bűnöknek bocsánatára.” (Mt 26,28). Pontosan tudta, hogy mi fog következni, azt Ő vállalta, végigcsinálta, és tudta, hogy mi annak a jelentősége: bűnöknek bocsánatára. És olvastuk a főpapi imában, hogy milyen határozott hangon ad számot az Atyának: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, és most te dicsőíts meg, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam nálad a világ alapítása előtt.” (Jn 14,4-5). Nem bizonytalan abban, hogy milyen jutalma lesz, és nem a jutalom érdekli. Visszamegy abba a dicsőségbe, amellyel bírt a világ megalapítása előtt.
És amikor Júdás árulása után Júdás vívja a maga rettenetes lelkiismereti harcát, amit a film egyébként sok szép jelenetsorral remekül ábrázol, — akkor ennek a harcnak a végén a film Júdása Jézust vádolva így szól: meggyilkoltál! (tudniillik Jézus őt). A Bibliában ezt olvassuk, hogy Júdás ezt mondja: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.” (Mt 27,4). És hogy teljes legyen a káosz, a Bibliával mindent elegyítő modern szünkretizmust is megjelenik a film végén, amikor Júdás hangja Jézust Mohameddel és Buddhával egy sorba állítva említi.
Aki tehát a Szentírás alapján tájékozódik, az csak azt mondhatja, hogy ez a rockopera nem az evangélium ügyét szolgálja, mert akarva vagy akaratlanul olyan torzképet fest Jézusról, ami szinte egyetlen vonásában sem felel meg a valóságnak, aki Ő volt. Aki ismeri Jézust, annak nem tudom, miért van szüksége torzképeket szemlélni. Aki pedig nem ismeri, annak csak megnehezíti azt, hogy ezután egyszer majd az igazi Jézust fölismerje és elismerje.

II.

Éppen ez a tény vet fel egy nehéz és talán kényes kérdést, amit nem szeretnék most elhallgatni és kikerülni.
Ez a kérdés így hangzik: Miért kell ilyen szigorúnak lenni? Miért nem mondjuk ezt: nagyon helyes, hogy szupersztárnak nevezik Jézust, ábrázolják úgy, ahogy éppen sikerül; ki-ki mondja annak, aminek akarja; fontos, hogy beszéljenek róla.
Miért hamis ez a gondolkozás? Azért, mert a kritériumok nélküli igénytelen gondolkozás szükségképpen tévutakra vezet. Ez a film már a címében is használja Jézus Krisztus nevét. Ezt mondja: „Jézus Krisztus szupersztár.” Ez állítás. De nem derül ki, hogy mit értsünk sztáron ebben az összefüggésben. Mitől lesz szuper valaki a sztárok között, és mennyiben szupersztár Jézus Krisztus. A fogalmakat nem tisztázza. Mindenki arra gondol, amire akar. Talán egyetlen blőd mondat hangzik el Jézus Krisztus szuperségéről: „Csúf haláloddal rekordot döntöttél.” De egyébként nem tudjuk, hogy miben szuper, és mennyiben szuper, és miért? Márpedig ha mindenki azt gondol róla, amit akar, akkor nem az igazi Jézusra gondolunk, hanem hamis krisztusokat gyártunk magunknak, amiben egyébként nagy gyakorlatunk van évezredek óta. Kálvin ezt mondta: „Az ember szíve bálványgyár, és nem a bálványaitól kell megfosztani, hanem a gyárat kell leállítani.” Így sohse ismerjük meg, hogy kicsoda Ő, miért jött, mit hozott nekünk, és mit akar velünk. Akkor hamis Krisztusban vagy krisztusokban fogunk hinni, vagy nem is hinni, csak játszani ezekkel a képekkel.
Jézus Krisztus pontosan ettől óvta az övéit, amikor búcsúzott tőlük. A Máté evangéliuma 24. részében olvassuk ezt: „Ha valaki ezt mondja majd nektek: íme, itt a Krisztus vagy amott, ne higgyétek. Mert hamis krisztusok, és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Íme eleve megmondtam nektek. Azért ha azt mondják majd nektek: íme a pusztában van, ne menjetek ki. Vagy a belső szobában: ne higgyétek. Mert ahogy a villámlás ellátszik napkeletről napnyugatig, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. (23-27). Hamis krisztusok támadnak, hamis krisztusokhoz hívogatnak, és csak az ismeri föl, hogy hamis, aki megismerte az igaz Krisztust. Akinek örök élete van. „Mert az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). Aki Őt megismeri, aki néki engedelmeskedik, és vele él, abban kifejlődik az az érzék, hogy azonnal érzékelje, ha valami eltér az igazságtól.
Ennél a kérdésnél szeretnék most egy kicsit időzni, mert egyre nagyobb az a veszedelem, hogy hívő embereket is különböző átlátszó, alig áttetsző tévtanítások megejtenek, és eltérítenek az igaz, a helyes, a krisztusi úttól. Néhány olyan igét szeretnék említeni, amit nagyon jó könyv nélkül megtanulnunk, vagy legalábbis megőriznünk az emlékezetünkben, hogy a Biblia élesen és határozottan óv minket az ilyen eltévelyedésektől.
Sokan nem értik a Cselekedetek könyve 16. részében azt a jelenetet, amikor egy jövendőmondó leányka reklámot csinál Páléknak: „Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek.” (17). És akkor Isten Lelkétől kényszerítve Pál elhallgattatja ezt a leányt, megtisztítja a tisztátalan lélektől, s ebből lesz azután a baj, mert nem tud tovább jövendőt mondani, és a gazdái Pálékra haragszanak meg, hogy miért hallgattatja el azt, aki igazat mond, aki mintegy propagálja az evangéliumot. Azért, mert nem Isten Lelkétől indíttatva propagálja. Az ördög ne szóljon bele Krisztus dolgaiba! Az ördög ne csináljon propagandát Isten ügyének! Isten Lelke, a feltámasztott Krisztus, arra készteti Pált, hogy ezt mondja neki: „Némulj el, menj ki belőle, és álljon le ez a hamis beszéd!” Tartalmilag igaz, de nem a Lélektől indíttatott. Kell érzékelni ezt, hogy Isten Lelke indít-e valakit valaminek a mondására, vagy idegen lélek. Csak az, aki ismeri Isten Lelkét, akiben Isten Lelke van, és aki tudja azt, hogy van más lélek is.
Éppen ez a másik ige, amit Pál a korinthusiaknak volt kénytelen írni: „Félek, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, úgy a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől. Mert ha az, aki jön, más Jézust prédikál, akit nem prédikáltunk, vagy más lelket vesznek, amit nem vettetek, vagy más evangéliumot, amit be nem fogadtatok, ti szépen eltűrnétek.” (2Kor 11,3-4). Utána mondja: van ilyen, hogy a Sátán „világosság angyalává változtatja magát, nem nagy dolog azért, hogy az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá.” Van ilyen: más Jézus, más evangélium, más lélek, de csak az ismeri fel, hogy más, akiben az igazi lakik. Akinek az élete igazán összeforrt az élő Krisztussal, aki befogadta az Ő Szentlelkét, és engedelmeskedik neki szüntelenül, aki ismeri az evangéliumot, és éli is azt.
Még egy igét, amit Pál talán a legkeményebben ír a galatáknak, akiknek azt mondja, hogy ha ő maga megzavarodna is később, és ostobaságokat beszélne, ne higgyenek neki! Mert az volt az igaz, amit először ottjártakor hirdetett nekik. Mert az Isten Lelkétől volt. Ennek a bizonysága, hogy megváltozott az életük, hogy megismerték Krisztust, és új emberekké váltak. Ezt írja: „Csodálkozom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ilyen hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincsen más! De némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, vagy mennyből való angyal hirdetne is nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk, legyen átok!” (Gal 1,6-8). Mert az igazi volt, megtértetek, új életetek van, abban maradjatok meg és erősödjetek!
Mondhatná valaki, hogy éppen ez a Pál írja a Fillipi gyülekezetnek: mindegy az, akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztus prédikáltassék. (1,18). Igen ám, csakhogy ott egészen másról van szó. Ott arról van szó, hogy Pált börtönbe csukták, és ezért nem tudott tovább prédikálni. És azok, akik vele együtt prédikáltak, de kicsit irigykedtek rá, hogy neki jobban megy, vagy többen megtérnek, vagy nagyobb erővel hirdeti, azok most eléggé el nem ítélhető módon, örülnek annak, hogy Pált kikapcsolták, nincs ott a mezőnyben, és ezért nekik több lehetőségük van hirdetni az igét. Ezt mondja Pál: ez engem nem sért, nekem az ügy a fontos, és nem az én hiúságom. Az ügy pedig megy előre. „Látván az én fogságomat, most még bátrabban hirdetik.” Hogy az indítékuk nem tiszta, hanem versengésből és irigységből hirdetik, ez az ő felelősségük, ezért őket ítéli meg az Úr. „De Krisztust hirdetik, és azon meg lehet térni. Csak hadd hirdessék akár színből, akár szívből, én ennek örülök.” De amikor a tartalom változik meg, amikor nemcsak az indíték szennyes, hanem a tartalom idegen, amikor nem a Krisztus keresztjéről szól az igehirdetés, arra mondja, hogy legyen átok, az hallgasson el, az tévtaní-tás, és tévedésbe visz másokat is.
Itt válik igazán kényessé a kérdés, amit említettem, és nem baj az, ha a bibliaóráinkon és a baráti beszélgetésekben tovább gondolkozunk és beszélgetünk még erről. Nem szabad elfelejtenünk, hogy miért kell nagyon óvatosaknak lennünk minden bibliai tárgyú irodalmi vagy művészi alkotással szemben. Azért, mert nem azonos a bibliai témákat feldolgozó emberi alkotás a Szentírással. Két ponton lehet nagy különbség: az eredetét és a célját tekintve.
Mi a biblia eredete? Nagyon világosan kell látnunk. Péter apostol ezt írja a levelében: „Az Írásban egyetlen prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Isten szent emberei.” (2Pét 1,20-21). Ez az eredet.
Mi a célja a teljes Szentírásnak? „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31). Minden gyülekezeti alkalomnak ez a célja. Ha más történik, nincs létjogosultsága a gyülekezeti alkalomnak. A cél az, hogy megismerjük, hogy Jézus a Krisztus, hogy higgyünk Őbenne, és életünk legyen az Ő nevében.
A Szentírás mindenestől Isten kijelentése, az irodalmi és művészi alkotások emberi alkotások. Lehet, hogy zseniálisak, szépek, igazak, nemesek, de a Kijelentés egészen más. A Szentírás célja az, hogy a mindenkori embert az életre vezesse a bűn romlásából és a halálból, az írói és művészi alkotások pedig igyekeznek időszerű kérdéseket megfogalmazni. Jó esetben választ is keresnek vagy találnak rájuk. Ma egyre inkább divatos csak a kérdést megfogalmazni, ami szintén segítség, sokat segít a gondolkozó embernek. De az ige az életre viszi a mindenkori embert. Nem szabad a kettőt összetévesztenünk, mindegyiket a maga helyén kell becsülnünk. Természetesen, hogy vannak a nagy vallások gondolkozói, és a nagy gondolkozók kincsestárában is olyan gondolatok, amik hasonlók a Szentírás, sőt Jézus gondolataihoz, de a hasonlóság még nem azonosság.
Abból nagyon nagy baj lehet, ha egy fáradt, agyonhajszolt gyógyszerész egészen hasonló csomagolású gyógyszert vesz le, mint amit kérek, aminek a feliratában hasonló betűk is vannak, mint a másikéban, csak éppen egészen más van benne. Itt a kicsi eltérésből is nagy tragédia lehet. Ezért kell nekünk nagyon pontosan ismernünk a Bibliát, a Biblia Krisztusát, egyáltalán Isten kijelentését, igéjét, és ahhoz alkalmazkodnunk, ha nem akarunk eltévedni.
III.

Itt hajoljunk a felolvasott ige fölé, és nézzük meg, hogy ha már Júdás sorsát akarja a film bemutatni, akkor hogyan látták Júdást azok, akik személyesen ismerték, azok, akik szem- és fültanúi voltak ezeknek az eseményeknek? Ezt olvastuk az evangéliumban: amikor nagypéntek reggelén Júdás megpillantotta az összevert Jézust a kínvallatás után, ahogy átkísérték Kajafástól Pilátushoz, rádöbbent arra, hogy mit tett. „Megbánta dolgát, visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Ők azonban ezt mondták: Mi közünk hozzá, te lássad. Ő pedig eldobván az ezüstpénzeket a templomban, eltávozott, és elmenvén felakasztotta magát.” (Mt 27,3-5).
Júdásnak megadatott, hogy nagyon hamar meglássa, hogy mit tett. Mi sokszor nagyon későn látjuk meg. A bűn elkövetése előtt, a bűn elkövetése közben alig-alig látja az ember, hogy mit csinál, és mi lesz ebből. Csak amikor rászakadnak a bűnei és azoknak a következményei. Júdás itt néhány órán belül már látta, és a lehető leghelyesebben viselkedett. Nem a körülményeket vádolja, nem bűnbakot keres, nem mentegetőzik, nem a szerzett pénz elköltésén gondolkozik, hanem három fontos lépést tesz: megbánta dolgát, visszavitte a harminc ezüstpénzt, és ezt mondta: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Jézus elárulója tanúskodik nagypénteken arról, hogy Jézus ártatlan. Most látta meg Júdás, hogy hova vezetett az az ártatlannak tűnő csók, hogy milyen nehéz az a harminc ezüstpénz, hogy mennyire elkanyarodhat valaki Jézustól, ha csak egy dologban is nem megy együtt vele.
Ez nagyon nagy dolog, ha valaki idáig eljut. Nem tudom, hogy közülünk mindenki eljutott-e már életében egyszer odáig, hogy érezte a bűnei nyomasztó súlyát, nem mentegetőzött, hanem bűnt vallott. Nem tudom, hogy rádöbbentél-e már egyszer is arra, hogy mit okoztál azokkal a tisztátalan csókokkal, amik elcsattantak. Nem tudom, elég nehéz-e neked otthon az, ami nem tisztán került hozzátok, ami vérdíj valamilyen formában, mint Júdásnak a harminc ezüst volt. Nem tudom, látod-e azt, hogy ahol nem Jézussal mész, mi az a pont, ahol a magad akaratát akarod megvalósítani, és fájt-e ez már bűnként. De nagy dolog lenne, ha ma visszavinnéd azt a harminc ezüstpénzt, ami éget! Ha visszavinnéd, nemcsak gondolnál arra, hogy vissza kellene vinni.
Júdás megbánta, visszavitte, és kimondta: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért! És ezután felakasztotta magát. Miért? Azért, mert idáig eljutni kevés. Ez még nem az út vége. Aki csak idáig jut el, vagyis odáig, hogy rászakadnak a bűnei, az feltétlenül összeroppan a bűnei terhe alatt. Mert nem bírjuk elviselni a bűneink terhét. Ezért kezd ő is futkosni: kivel lehetne megosztani? A cinkosokkal, akik megbízták, akiktől a pénzt kapta. Fut hozzájuk, nekik mondja el a vallomását, és adja vissza a pénzt. De azok vállat rándítanak, és ezt mondják: mi közünk hozzá, te lássad. Nem kell a bűnünk senkinek sem. Még azoknak sem, akik rávettek, hogy elkövessük, azoknak sem, akikkel együtt követtük el. És ebbe csakugyan bele kell pusztulni!
Ha csak valaki nem tudja meg még idejében, hogy nem kell belepusztulnia, mert Valaki már belepusztult. Ha valaki csak azt a fát keresi, amelyikre felkötheti magát, és nem látja meg azt a fát, amelyiken Jézus meghalt helyette, az belepusztul a bűneibe. Az nem tudja elnémítani a lelkiismeretét, az nem tud megszabadulni a félelmeitől, az fel fog ébredni éjszaka azok miatt a sötét dolgok miatt, az nem tud igazán a szemébe nézni annak, aki ellen vétett, és így tovább. — De Jézus Krisztus éppen ezért jött, és Jézus Krisztus éppen ezért nem szupersztár, hanem Megváltó, aki magára vette a te bűneidet és az enyémet.
És aki ezt hiszi, és ezt megköszöni neki, mert ezzel pecsételi meg, hogy hiszi, az abban a pillanatban szabad minden megvallott bűnétől, és azoknak minden következményétől. Az ilyen emberben azt a bizonyosságot is felébreszti Jézus, hogy ő szabad. Hogy az én bűneim és az Ő kereszthalála között közvetlen összefüggés van. Miattam kellett neki meghalnia, de ezért nekem már nem kell meghalnom.
Nem tudom, idáig ki jutott el, vagy ki az, aki kész arra, hogy most elsegítse őt a megváltó Krisztus ide. Két csúnya bűnünk van, amivel a leggyakrabban megsértjük Isten szentségét.
Az egyik, hogy nem hisszük el, hogy valóban olyan komoly és súlyos teher a bűnünk, amibe Jézus Krisztusnak bele kellett halnia.
A másik, hogy azt gondoljuk, kicsi az Isten kegyelme ahhoz, hogy a bűneink beleférjenek, és nem biztos, hogy Ő minden bűnünkre tud adni megoldást és szabadulást. Az úrvacsora egyebek között erről is bizonyosakká tesz, hogy ennyire komoly a bűnünk. hogy Jézusnak bele kellett halnia. És ha eddig olyan könnyedén kimentél a templomból, hogy majd úrvacsorázol legközelebb vagy valamelyik nagy ünnepen, akkor most gondold meg, hogy nem ez-e a te bűnöd, hogy nem látod szükségét annak, hogy valamitől szabadulnod kell? Úgy véled, nem olyan nagy teher az, hogy ne bírnád ki. Viszed nyugodtan magaddal tovább. Bele fogsz roppanni! Eddig még mindenkivel így történt. De ha valaki elég bátor ahhoz, hogy megalázkodjék, és Jézusnak mondja el, ne másoknak: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért, — akkor abban a pillanatban szabad ember lesz. De el kell mondani! És megköszönheted, hogy Ő szabaddá tett.
És ahelyett, hogy itt az úrvacsora csendjében félhangos beszéddel egymást szórakoztatnánk, és zavarjuk az úrvacsora áhítatát, ahelyett végre egyszer neki kellene már kipakolnunk, és a megváltó Krisztusnak elmondani, hogy ki vagyok. A csókjaimat, a pénzügyeimet, a tőle idegen útjaimat, a magán ambícióimat, egész Isten nélküli Júdás-életemet. Ebben a csöndben neki megvallani. És ahelyett, hogy egymást nézegetjük itt úrvacsora közben, becsukott szemmel az Ő keresztjére kellene végre nézni, és rádöbbenni arra, hogy miattunk állították azt fel nagypénteken. Ez lenne a szabadulás útja. Ez az a szoros kapu, amelyiken átlépve a keskeny úton Jézust követhetjük, és ez az út az életre visz.
Nincs olyan nagy mélység, amiből Ő ki ne tudna emelni. Nem tud a lelkiismeretünk olyasmivel vádolni, amit az Ő szava el ne némítana. Senki nem juthatott annyira a kétségbeesés széléig vagy közepéig, hogy Jézus átszögezett keze utána ne tudna nyúlni. Ez egyedül rajtunk áll. Kész vagyok-e neki megvallani, vagy ha ott tartok, hogy nem tudom, mit kellene megvallani, — kérni ezt: Uram, hozd elém a bűneimet. És amikor elénk hozza, azt megvallani, és azonnal megköszönni, hogy megbocsáttattak. Ez a hit. És ez az, ami előre lépés, ami szabadulás. Így tesz minket Jézus Krisztus — nem a szupersztár, hanem az Isten Fia — Isten gyermekeivé.

Kedves testvérek, sorra vettük hónapokon keresztül az Újszövetség asszonyait és sok kedves, fontos üzenetet értettünk meg ezekből a bibliai részekből. A múlt csütörtökön befejeztük ezt a sorozatot és most egy ideig már újat nem kezdünk. Térjünk vissza az előző vasárnapi igénkre, mert két kérdés is elhangzott, ami arra utal, hogy félreérthető volt egy-egy része. Valamint a példázat szereplőivel nem sokat foglalkoztunk. A két szereplő egy-egy vonását hadd emeljem ki. Először tehát a két kérdésre választ az igéből, utána egy jellemvonását a gazdagnak, egy jellemvonását Lázárnak vigyük el üzenetként.
Úgy hangzott az első kérdés, hogy rettenetes dolog az, ha valóban az a helyzet, hogy a mi életünk is mint egy film pereg és a halálunk pillanatában megáll a film, és az utolsó kocka rögzül. Vagyis, hogy döntő az örök sorsunk számára, hogy milyen állapotban talál minket a meghalás. Valaki úgy értette ezt – mindjárt mondott egy példát is –, hogy ha én történetesen éppen hazudtam és a következő percben meghalok, akkor elkárhozom, ha Jézus Krisztus tanítványa voltam évtizedeken keresztül?
Nyilván való félreértés. Ez azt jelenti, mint ahogy mondtam is vasárnap, hogy Jézussal vagy Jézus nélkül talál minket a halál. Vagy, hogy utaljunk a megelőző vasárnapon hallott igehirdetésre, amit először itt Joó Sándor testvérünktől hallottunk: előbb a halált látja meg valaki, vagy előbb Jézust látja meg. Ez a döntő. Aki előbb Jézust meglátta és benne a Krisztus és őt – most a szó átvitt, lelki értelmében – a kebelére ölelte, mint Simeon a kis Jézust, akkor annak örök élete van, aki hisz Jézusban. Az ilyen emberrel is megeshetik, hogy hazudik? Sajnos meg. Mert amíg ebben a testben vagyunk, addig ez a test mindig kisérthető és mindig kész a vételre. De mi már nem vagyunk azonosak az óemberünkkel. A hívő embert éppen az jellemzi, hogy az akarata, az énje, az egész személyisége Jézus Krisztussal azonosult és nem akar vétkezni. Ha mégis vétkezik, tudja, hogy az bűn és arra azonnal kéri az Ő bocsánatát. Tehát nem azonosul a bűnnel. A bűn meg van mibennünk – mondja Pál. De én már szemben állok a saját bűnömmel is és a Kísértővel is. És én egy vagyok Jézus Krisztussal. Ezt jelenti ez: az Úrban. És akik az Úrban halnak meg, ha előtte vétkeztek is, az Úrban halnak meg.
Egyfolytában retteghetnénk akkor attól, hogy milyen pillanatban talál minket a halál, mert az utolsó kocka rögzül. De ez, hogy az utolsó kocka, ez azt jelenti, hogy Krisztussal vagy Krisztus nélkül. Hiszem azt, hogy minden bűnömért tökéletesen eleget tett. Nem akarok vétkezni. Ha mégis, akkor nála készen van a kegyelem, Ő bővölködik a megbocsátásban. Ez a kegyelemnek a botránya egyébként. Mert erre általában azt szokták mondani, hogy akkor szabadon vétkezhetünk s mehetünk a kegyelemért. Éppen ez bizonyítja, hogy valaki a Krisztusban van, vagy nincs, mert ha Krisztusban van, akkor nem akar vétkezni, akkor nem ez jut eszébe, hogy szabadon vétkezhetek. Ha ez jut eszébe és ezt akarja csinálni, biztos, hogy még nincs a Krisztusban, és akkor térjen meg. Mihelyt igazán átéli valaki a kegyelem valóságát és azt, hogy az ő bűnei bocsáttattak meg a Golgotán, soha többé nem jut ez eszébe, hogyan vétkezhetnék, hanem arra törekszik minden gondolatával és minden porcikájával, hogy soha meg ne bántsa azt, aki az életét adta érte, és nem akar vétkezni. Tehát az a hasonlat: – minden hasonlat sántít – az utolsó kocka rögzül, ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban való hitben talál-e az a pillanat, amikor hazahív engem vagy sem.
A másik kérdés az volt: rettenetes dolog, hogy van elvettetés, kárhozat, pokol. Lehetséges az, hogy egyszer már nem lehet változtatni azon, hogy valaki Istentől elszakadva élt és úgy kell töltenie az örökkévalóságot? Hogyan egyeztethető ez össze Isten kegyelmével és azzal az igével, hogy Isten szeretet, hogy engedheti, hogy legyen kárhozat és emberek elkárhozzanak?
Nagyon fontos kérdés, mert nagyon fontos Jézusnak a válasza erre a kérdésre. Tudniillik Jézus visszakérdez. Azt mondja: ne azon csodálkozzunk, hogy lehetséges a kárhozat és lesznek olyanok, akik Isten nélkül akarják tölteni az örökkévalóságot. Azon csodálkozzunk, hogy lehetséges kiszabadulni a kárhozatból. Mert az lenne a természetes, hogy mindnyájan a halál fiai vagyunk, mindnyájan Isten nélkül töltjük el az örökkévalóságot, mert mindnyájan Isten nélkül kezdjük el az életet és éljük mindaddig, amíg Ő ki nem ragad ebből az állapotból, és mi hittel el nem fogadjuk a szabadítást. Mindnyájunknak ott van a helyünk a pokolban, mert a pokolra születtünk mindnyájan.
Miért? Azért, mert Isten a kezdet kezdetén világosan megmutatta az embernek azt a két utat, ami előtte áll. „Elődbe adtam az élet útját és a halál útját, válaszd azért az életet.” És amikor arról a bizonyos fáról van szó, ami nem almafa volt, – nem tudjuk milyen fa volt, a tudás fája, amit Isten eltiltott az embertől –, azt mondja: ha eszel erről, bizonnyal meghalsz. Előre lehetett tudni a következményeket. „A kert minden fájáról bátran egyél, erről az egyről ne, mert ha eszel, bizonnyal meghalsz.” Az ember evett. Vagyis engedetlen lett Istennek, ezzel elszakadt Istentől, vagyis az élettől. Egyedül Istennek van élete önmagában. Ő az élet forrása. Elszakadt az élettől és a halál fia. És azóta ez a természetes, hogy mindnyájan a halálra, és nem csak úgy, hogy egyszer csak véget ér a földi életünk, hanem a szó teljes értelmében: az örök halálra, az Istentől való végleges és végzetes elszakítottság állapotába születünk. Ez a természetes. És az az Isten szeretetének és kegyelmének a nagy csodája, hogy mégsem marad mindenki itt.
Miért nem? Mert noha nem kértük és noha mi voltunk a sértő fél, Ő akit megsértettünk, utánunk jött Jézus Krisztusban. És ennek a börtönnek az ajtaját, amibe beleszületünk mindnyájan, kinyitotta. És az Atya teljes amnesztiát hirdetett minden rabnak. Felhívta a figyelmünket, hogy nyitva van a cellaajtó, ki lehet menni. Aki ezek után sem megy ki, mert nem hisz az Istennek, az ne Istent okolja, hogy bent marad a börtönben és ott pusztul el. Jézus Krisztus mindnyájunk előtt kinyitotta az örök élethez visszavezető útnak az ajtaját. Ezért jött, hogy erre hívogasson. Aki nem hisz neki, az hazuggá teszi az Istent, – így olvassuk a Bibliában – és az magára vessen. Ne ezen háborogjunk tehát, hogy van kárhozat. Van. De mindenkinek ki lehet belőle jönni.
Persze jönnek a további kérdések: miért két utat tett Isten az ember elé, miért nem csak az életet? S miért nem Ő maga hoz ki mindenkit ebből az állapotból. Azért mert az Isten komolyan vesz minket. Isten nagyon tiszteletben tartja az általa teremtett ember szabadságát, személyiségét, felelősségét és akaratát. És akarata ellenére senkit sem üdvözít. Ha én akaratosan ragaszkodom ahhoz, hogy Isten nélkül éljek, lehet, szabadságomban áll. Az ember az egyetlen a teremtmények közül, akinek ilyen veszélyes szabadsága van. De szabadságomban áll hallgatni rá és követni őt az életre vezető úton.
Azért is hoztam ide ezt a kérdést, mert végül is elmondhattam volna ezt annak a testvérünknek, aki ezt kérdezte, mert a korszerű teológiában egyre divatosabbá válik az, hogy egyfajta kibékíthetetlen ellentétet látnak a kegyelmes Isten és a kárhozat valósága között. S a modern teológusok is kezdik tagadni a kárhozat lehetőségét és valóságát. Tagadhatják nyugodtan, de akit Isten igéje igazít el és aki azt kérdezi: mit mond az Írás, annak a számára ez egészen egyértelmű. Erről Jézus nagyon világosan beszél és minket végül is az érdekel, hogy Ő maga mit mond életünknek ezekről a legdöntőbb kérdéseiről. Ez tehát az evangélium lényege, hogy ki lehet jönni mindenkinek. Bizonyos vagy-e abban, hogy már kijöttél? S ha nem, akkor miért nézed a nyitott ajtót benn a börtönben? Széttépte a mi adóslevelünket, odaszögezte a keresztfára – ezt olvassuk. Kinyitotta a börtönajtót. Átvitt minket az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata. Lehet most már Jézus tanítványaként élni. Ez, hogy kijöttem a börtönből, abban mutatkozik meg a magam számára is, hogy Jézussal járok. Kérdezem Őt: mit csináljak, merre menjek, hogy ma is beszéltünk-e vele. Ilyennek mutatják meg ezt. Valóban azt akarjuk-e amit Ő? Hogy boldogan el tudjuk-e mondani minden nap a saját imádságunkként: segíts ma is akaratodat tanulnom, utaidban járnom, oltalmad béfedezzen. Kedvem kedved szerint legyen: nekem nincsen már Jézustól független, „istentelen” kedvteléseim. Nekem az az örömöm, ha az Ő kedvében járok. Egy az akaratunk, egy a kedvünk. S ha nem, az fáj, s akkor igyekszem módosítani s vele újra és újra azonosulni. Ez győz meg engem is arról, hogy kinn vagyok a börtönből, szabad vagyok. Isten gyermeke vagyok még akkor is, ha néha hasra esem, elbotlom, bűnöket követek el. Akkor is! Van aki fölemeljen. Nekünk komolyan kell vennünk azt, amit az ige mond: van üdvösség és van kárhozat. A kegyelem mindenkinek fölkínáltatik. Ez a mi felelősségünk, hogy elfogadjuk. Pontosan ugyanaz a helyzet, mint ahogy néhány hete volt szó a rézkígyóról: aki fölnéz a kígyóra, ha megmartra is a kígyó, életben marad. Ezt mondja az Úr Mózesen keresztül. Teljesen érthetetlen, szokatlan, furcsa, különös parancs, de az egyetlen lehetőség az életben maradásra. Okoskodjunk-e kígyóméreggel a testünkben addig, amíg kimúlunk, vagy nézzünk föl a rézkígyóra?
Ezt kell eldönteni. Minden igehirdetésnél az igének ez az éles kardja választja ketté a hallgatókat: engedek-e az Isten szavának és akkor kinn vagyok a börtönből, amelyikből magamtól soha nem tudtam volna kijönni és senki más nem tudott volna kiszabadítani, vagy pedig benn okoskodom, mérlegelek, elmélkedem s elpusztulok? Jézus Krisztus kihív minket onnan. Aztán majd kinn sok mindent megmagyaráz, amit még nem értünk, magunktól is rájövünk, meg rájövünk, hogy sok minden fölösleges, amit tudni akartunk. Annál nagyobb titkokat jelent ki nekünk és nagyobb csodákat enged látnunk. De már vele és az úton egyre teljesebb élet felé.
Ennyit a két kérdésről. És most a példázat két szereplőjéről néhány szót.
Miért rossz ez a gazdag ember? Miért kerül a pokolba? Semmi bűnt nem követett el. Legalábbis nincs itt a példázatban, hogy lopott volna, vagy csalna, vagy házasságot törne, vagy gyilkolna, vagy gonosz gondolatai volnának. Azt olvassuk róla, hogy bíborban és patyolatban öltözött és minden nap fényes lakomát rendezett. Mi van ebben bűn? Bűn az, ha valaki jól él mert megengedheti magának? Bűn az, ha valaki választékosan öltözik? Mi lehetett a bűne, ami miatt mégis kárhozatra jutott?
Majd erre a kérdésre is elhangzik a válasz, de nem árt, ha egy kicsit megkapargatjuk ezt a mondatot. Azt mondják a bibliatudósok, hogy egy napszámos egy napi keresetének a több százszorosába került egy olyan anyagból készült ruha, amit itt a patyolat szóval jelez. Ez csak egy adalék arra, hogy egy kicsit gondolkozhatunk. Aztán különös ez a megállapítás: minden nap dúsan vigadozott. Nem baj az, ha valaki vidám társasági életet él, de helyes az, hogy minden nap? A negyedik parancsolatnak mi valamilyen módon mindig csak a második felét hangsúlyozzuk: a hetedik napot megszenteljed. De előtte ez van, hogy hat napon át munkálkodjál és a hetedik napot megszenteld. Ez is isteni parancs: hat napon át munkálkodjál. Nem egyforma a hét nap. Még a vigadozás szempontjából sem. Ez sem stimmel tehát az életében. A patyolat ruha sem, ez a nagy dőzsölés sem. Ez sem, hogy minden nap. Nyilván az sem, hogy berendezkedett arra, hogy csak élvezze az életet és csak önmaga a fontos magának. Magának él és nem másokért. Nem erre teremtette az Isten az embert. De még mindig nem tűnnek elég súlyosnak ezek a bűnök. Nem vette el a másét – mondjuk. Jézus azonban arra mutatott rá, hogy nem adta oda a másét. Tehát, amit oda kellett volna adnia ennek a koldusnak, akit letettek minden nap az ő háza elé. Akibe belebotlott naponta. S nem adott neki semmit. Ez a bűne. Nem az a bűne, amit csinált, az a bűne, amit nem tett.
Az jutott eszembe: aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak. (Jakab 4,17). Itt van expressis verbis, kifejezetten. Semmi rosszat nem csinált. Ártatlan a lelkem. És Isten mégis azt mondja, hogy súlyos bűnöket követett el. Mivel? Mit csinált? Jót nem cselekedett. Ez a bűne. Nem arra adta az Isten az életet nekünk, hogy ne kövessünk el gazemberségeket, hanem arra, hogy jót cselekedjünk, hogy szolgáljunk, hogy a szeretet szolgálatát végezzük szakadatlanul, minden lehetséges módon. Áron is megvéve az alkalmakat még erre is, mert az ajándék, hogy valaki szolgálhat. Csodálatos az az ige, aminek megint csak az egyik felét szoktuk hangsúlyozni: kegyelemből tartattatok meg hit által, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef 2,8-9). – De ez folytatódik: járjatok azokban a jó cselekedetekben, amelyet Isten készített nektek. Isten elkészíti ajándékként a jó cselekedetet annak, aki előbb az Ő kegyelmét elfogadja hit által. Új életet kaptam. És itt nem pont van. Mire kaptam? Arra, hogy járjak azokban a cselekedetekben, amiket Ő ajándékként készített. Mert most már lesz szemem észrevenni a szolgálat alkalmát. Már lesz erőm elvégezni a szolgálatot. Kész vagyok önmagamról lemondani és másokért élni. Eddig ezt hiába parancsolták volna, tanácsolták volna, – nem ment volna. De most már kegyelmet kaptam, a Krisztus bennem él. Már érdemes nekem jó cselekedeteket elkészíteni, mert élni fogok azokkal.
Ezt leplezi le Jézus ebben a példázatban. És itt érezzük talán hogy milyen magasan van az a mérce, ami elé odaállított mindannyiunkat. És hiába mondunk ilyeneket: Uram, én nem loptam, nem csaltam, nem öltem, legalábbis úgy nem, hogy észrevették volna, hogy az a büntető törvénykönyvbe ütközött volna. Hiába mondunk ilyeneket. Ő azt kérdezi: hanem mit csináltál? Ezt nem csináltad. Jó. Lehet, hogy nem csináltad. Nem olyan biztos, de mondjuk. Hanem mit csináltál? Az elkészített jó cselekedetek ott maradtak. Nem éltél velük. Keresztül néztél Lázáron. Belebotlottál sokszor az Istentől elkészített szolgálatba. Mindig újra meggyőzted magadat, hogy ez nem neked van odatéve. Pedig odatették naponta ezt a szerencsétlen embert ennek a gazdagnak a háza elé, hogy vegye észre.
Azért érdemes ezt mindenképpen szóvá tenni, mert noha mindig minden embernek a szíve mélyén ott volt a közöny, ma ez világbetegséggé válik: keresztül nézünk egymáson, nem vesszük észre egymást. És tényleg nem vesszük észre egymást egy idő után. Ha belebotlunk, sem vesszük észre. Számtalan példát tudnék erre elmondani, amikor elképedve megkérdezek embereket, hívő embereket is: nem vetted észre, hogy ez neked elkészített szolgálat volt? Ezt speciel rajtad kívül senki sem tudta volna elvégezni. És ott hagyta. Nem vette észre. Tényleg nem vette észre. És emögött nagyon sokszor az van, hogy nem akarjuk észrevenni. Aki csak magának él, aki mindig önmaga körül forog, az előbb-utóbb elszédül és tényleg nem tud pontosan tájékozódni. Az nem látja azt, ami és aki körülötte van. Jól élünk mi is, Isten őrizzen meg minket attól, hogy ez a ragály magával ragadjon minket is, hogy közönyösek, érzéketlenek, hogy érdektelenek leszünk, vagy azért, mert fáradtak vagyunk, vagy azért, mert nem is akarunk szolgálni. Ez olykor az emberek előtt még dicséretes is. Itt a megelőző versben, az előző szakasz utolsó versében olvassuk ezt – Jézus mondta a farizeusoknak: ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten a szíveteket ismeri. Mert ami az emberek előtt magasztos, az Isten előtt utálatos. – Van ám ilyen!
Kezdő segédlelkész koromban napi ige volt, és nagyon hangsúlyossá lett a számomra, azóta is ott van bevésve a szívemben ez a néhány vers: „Ne nézd el – ez a három szó pirossal alá van húzva a Bibliában – Ne nézd el, ha a te atyádfiának ökre, vagy juha eltéved és ne fordulj el azoktól, hanem bizony tereld vissza azokat a te atyádfiához. Hogy ha pedig nincs közel hozzád a te atyádfia, vagy nem is tudod, hogy kié az az állat, hajtsd a barmot a magad házához és viseld gondját, és legyen nálad, amíg megkeresi azt a te atyádfia, és akkor add vissza neki.” (5Móz 22). Ez teljesen távol van a gondolkozásunktól. Mi közöm hozzá? Miért nem vigyázott rá? Majd megtalálja. Jobban megtalálja, ha ott hagyom. Úgy legalább tudja, hogy hol keresse. Mindent meg tudok ideologizálni, csak szolgálni ne kelljen. Az ige azt mondja: ne nézd el! S ezek után magyarázkodhatom, ahogy akarok, engedetlen vagyok. Ne nézd el, és el ne fordulj azoktól. - Isten igéje arra biztat minket, hogy el ne forduljunk a számunkra elkészített szolgálattól.
Olyan meglepő ebben a történetben, hogy Ábrahám még ebben a párbeszédben, még egy elkárhozottal való beszélgetésben is az együttérzés, a részvét, a szeretet, a megindultság hangján szól. Azt mondja ennek az elkárhozott léleknek: Fiam... Ott van ebben az, hogy Isten gyermeke képtelen részvétlenül nézni még azt is, akin már nem lehet segíteni, akire mindenki azt mondja, hogy megérdemelte, úgy kell neki. Még ha mi is kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy Isten világában törvények vannak és azok érvényesülnek, és ezen az emberen már nem lehet segíteni, még akkor sem, ha a részvét és a szeretet melegsége süt azokból, akik valóban Isten gyermekei.
És még valamit Lázárról. Ő az egyetlen, akit Jézus a példázatokban név szerint említ. A példázatokban nem szokta néven nevezni a szereplőket Jézus. Lázár az egyetlen. Nagyon sokat mond a neve. Tulajdonképpen két magyarázata is van, és éppen ez az érdekes, ennek a kettős jelentésnek a feszültsége. Ha föltételezzük, hogy ebből származik: Lo ézer, ez azt jelenti: nincs segítség. Ha azt mondjuk: Ele ázár, ez azt jelenti: Isten az én segítségem. És amikor Isten megmutatja, hogy az én segítségem, akkor látom nagyon sokszor, hogy itt semmi más segítség nem volt, és nem lett volna.
Rendkívül nyomorult állapotban van ez az ember. Az a szó mindent elárul az ő sorsáról, ami az ősi szövegben van: naponta letették a gazdagnak háza elé. A súlyos terhet, ami egy kicsit vág, vagy nyom, már alig bírja az ember, azt ledobja a tetthelyen, az a szó van itt. Ez a durva, ez a szabadulni vágyó ledobás. Terhére volt Lázár mindenkinek. Azoknak is terhükre volt, akik ennyit még megtettek, hogy odavitték a gazdag elé, hátha kap asztaláról lehulló morzsákat. Egy ember, aki mindenkinek csak terhére van. Aki annyira egyedül van, hogy a kutyák jönnek nyalni a sebeit.
Olvastam egyszer egy nagyon jó igehirdetést erről a textusról. Ez volt a címe: Az ember kutyasága és a kutya embersége. És itt valóban erről van szó. Az ember kutyasága, ahogy ez a gazdag viselkedik, és aki a kutyától kap csak valami melegséget, a kutyák nyalják sebeit. Ilyen mélyre lehet süllyedni, ennyire magányossá lehet válni. Ennyire tehetetlenné és kiszolgáltatottá lehet valaki. Nem tud magán segíteni, mert odáig is úgy viszik, úgy dobják le, s a helyét sem tudja változtatni. De sok ilyen sors van ám, testvérek, talán itt közöttünk is. Amikor valaki ennyire keservesen éli át a magányosságát, a maga kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét. Amikor lehetetlenné teszik a számára, hogy segítsen magán. Amikor tényleg Lo ézer - nincs segítség.
Hiszünk-e ilyen helyzetben, vagy úgy tudunk-e odaállni az ilyen testvérek mellé, hogy mégis mindennek ellenére makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy Ele ázár – Isten az én segítségem. És ha nincs segítség, akkor is van. Mert ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. Ezzel a hittel hordozzuk terheinket, amikor csupa seb lesz az életünk, a lelkünk, mint ez a Lázár csupa seb volt. Amikor sehol senki, akire számíthatnánk, Isten akkor is közel van hozzánk.
Azért gondoltam, jó ha ma elénekeljük ezt az éneket – majd énekeljük tovább is a többi versét, – mert aki ezt írta, az az élet nagy mélységeit megjárta. Sorban el kellett temetnie a szeretteit: feleségét, gyermekeit. Közben szolgált a gyülekezetben hűséggel. Súlyos betegséget kapott. Akkor is szolgált tovább, és ontotta az ilyen igehirdetéseket és az ilyen énekeket Gerhardt Pál, mint ez a 270-es is. Bizonyságtétel arról, hogy van segítségem. És – hogy is mondja a 73. zsoltár: Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, ó Isten mindörökké. És előtte beszél arról, hogy voltak barátai, nincsenek barátai, voltak segítségei, nincsenek segítségei, a bajban eltűntek. Ott van egyedül és még a tulajdon ereje is elhagyja. Elfogyatkozik teste és szíve, már bízni sem tud, akkor is ragaszkodik ehhez: szívemnek kősziklája, van kin állnom és az ő öröksége – be vagyok biztosítva – nagy dolog. Az is nagy dolog, ha utólag tudjuk áldani, hogy Ő a mi segítségünk, de még nagyobb, ha a nyomorúság közepén tudunk ebben bízni.
Ez erősítsen meg minket is: Lázárnak a neve legyen evangéliummá számunkra.

Múlt vasárnap valaki ezt mondta: most már tudjuk, hogyan kell felkészülnünk a halálra, de jó lenne egyszer arról is hallani, hogy mi van a halálon túl? Örök nagy kérdése ez minden embernek még akkor is, ha minket elsősorban azok a problémák érdekelnek, amelyek erre a földi életre tartoznak, ebből erednek, amikkel nap mint nap találkozunk. De éppen aki az élet és a halál végső kérdéseire az ige világos válaszát kezdi megérteni, az látja, hogy mennyire befolyásolják hétköznapjainkat ezek az igazságok.
Legyen ma arról szó, hogy mit mond Jézus Krisztus erről: mi van a halál után? Minket végül is mégis csak az érdekel elsősorban, hogy mi az Ő véleménye erről. Egyedül Ő volt illetékes arra, hogy erről beszéljen, egyedül Ő ismerte ezeket a végső igazságokat. És olyan kegyelmes volt, hogy amiket el tudunk hordozni, azokat kijelentette. Nem fontoskodás és nem hitetlenség tehát, ha valakiben ilyen kérdések szólalnak meg; hol leszünk a halál után, vajon mindenki üdvözül-e, aki meghalt; meg lehet-e térni még a halál után; megismerik-e egymást azok, akik elköltöznek; Jézus mit mond erről; egyáltalán beszél róla; helyes-e imádkozni elhunyt szeretteink lelki üdvéért; lehet-e kapcsolatot teremteni az elhunytakkal stb.
Ezzel már el is kanyarodtunk az eredeti célkitűzésből, hogy t.i. a Bibliának az öregségről szóló tanításait vegyük sorba, hiszen múlt vasárnap sem csak az idősebbekről volt már szó, mert láttuk, hogy mindannyiunknak fel kell készülnünk arra, hogy egyszer megállunk Isten ítélőszéke előtt.
Nyilván egy igehirdetésen belül nem lehet ennyi kérdésre választ adni, de amire a fölolvasott példázatban Jézus felel, azt vegyük sorra. Mint mond tehát Ő ezekre nézve?
Jó lenne, ha egy kicsit a tanulás alkalmának is tekintenénk ezt a mostani istentiszteletet, mert olyan kérdések ezek, amelyek újra és újra megszólalnak bennünk, és sokszor ijesztő az a tájékozatlanság, amit Bibliát olvasó, templomba járó emberek is elárulnak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan. De a tanulásnál is fontosabb az, hogy Isten Szentlelkére hagyatkozzunk. Ő győzzön meg most arról, amit éppen ma akar üzenni. Hogy könnyebb legyen magunkkal vinni, öt pontban szeretném összefoglalni azt, amit Jézus ebben a példázatban a halálról mond.
1) Bármennyire feleslegesnek tűnik is ilyen dolgokat hangsúlyozni, Jézus szavaiból egyértelműen kitűnik: van élet a halál után! Az, hogy megáll a szívünk és lefogják a szemünket, nem mindennek a végét jelenti, csak ahogy a múlt vasárnapi igehirdetésből is hallottuk, – a mulandóság végét és valami másnak a kezdetét. Van élet a halál után, és ezt mi nem Moody doktor könyvéből tudjuk, akinek a klinikai halálból felélesztett betegei beszámoltak sajátos élményeikről, hanem Jézus Krisztustól. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a halál nem pont az életünk végén, mintha ezzel minden befejeződnék, nem is kérdőjel, mintha bizonytalanságban kellene lennünk afelől, hogy mi van utána, nem is ijesztő felkiáltójel, amivel rémítgetni lehet egymást, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik. És éppen ez adja meg az addig terjedő szakasz felelősségét, itt dől el, hogy milyen folytatása következik.
Jézus erről is világosan beszél, hogy tudhatjuk, mi az a folytatás. Aki Jézus nélkül érkezik meg az örökkévalóság küszöbéhez, annak az ítélet következik utána, mégpedig visszavonhatatlan halálos ítélet. Aki Jézussal érkezik meg oda, az nem megy az ítéletre, mert az ő ítéletét Jézus már itt elszenvedte, hanem az az Ő dicsőségébe megy, és vele lesz mindörökké. Aki Jézus nélkül tölti ezt a földi életet, nélküle kell töltenie az örökkévalóságot, és ez a kárhozat. Aki Jézusra támaszkodva, benne bízva, ha bukdácsolva is, de vele közösségben járta végig a földi élet útját, azt Ő magához veszi az Ő dicsőségébe. „Mert tetszett az Istennek, hogy az Ő egyszülött Fia által tartsa meg a hívőket.” – „Aki hisz Jézusban annak örök élete van, aki nem enged neki, az nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” Ezt Jézus azért mondta, hogy még idejében, és ehhez igazítsuk az életünket. Van tehát folytatás, ezt mondja Jézus!
2) A másik, amit megtudunk az Ő tanításából: ketté válnak az útjaink a halál után. Pontosabban ugyanúgy két állapotról tájékoztat Urunk, mint ahogy kétféle állapot van itt is: lehet Istennel, és lehet Isten nélkül élnie az embernek, és lehet ott is Isten nélkül és Istennel. Valahogy úgy van ez, mint amikor egy filmet pergetnek, és valami miatt megakad a film, s az utolsó kocka állóképpé válik. Amilyen állapotban az utolsó pillanat talál minket, Jézussal vagy Jézus nélkül, az válik véglegessé, és az teljesedik ki a számunkra. Ezért nagy felelősség, hogy még idejében visszataláljunk Urunkhoz.
Ezért helytelen, amikor ilyeneket mondunk: csak azért, mert meghalt valaki, neki már jó, neki már semmi sem fáj, ő már semmitől nem szenved. Ez csak abban az esetben igaz, ha az Úrban halt meg. De ha nem, akkor minden eddiginél szörnyűbb szenvedés az osztályrésze, amely szenvedés oka és tartalma az, hogy ott már mindenki látja, mekkorát tévedett, amikor visszautasította Isten felkínált kegyelmét. Életének a legfontosabb döntését hibázta el, és ezen már nem lehet változtatni. Ez a pokoli kín, amiről a Szentírás beszél.
Kétfelé ágazik tehát az út, és itt dől el, hogyan folytatódik ott. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy nem a hatáskörünk bárkiről is megállapítani, vajon hol tölti az örökkévalóságot. A mindenható Isten fölötte áll mindennek, a maga törvényeinek is, és nekünk alázatosan fejet kell hajtanunk Őelőtte. Ő annak kegyelmes, akinek akar. Tehát semmiképpen nem helyes, ha valaki találgatni kezdi: vajon hol van most elhunyt szerettei közül valaki, vagy különösen, ha gyötrődik azon, vajon mi van elhunyt szeretteivel. Isten igéje azt parancsolja, hogy azokat, akiket Ő elhívott tőlünk, mindenestül és végérvényesen engedjük át neki, mi úgy sem avatkozhatunk bele az Ő dolgába. És nem az a dolgunk, hogy őmiattuk gyötrődjünk. Az a feladatunk, hogy azokért tegyünk meg mindent, akik itt élnek még körülöttünk, hogy ne vesszenek el a kárhozatban, amiben vannak most is Jézus nélkül. Meg az, hogy a magunk számára fogadjuk el Isten kegyelmét, amíg az lehetséges.
3) A kérdés, amire itt Jézus kitér: mitől függ valakinek az örök sorsa? Mitől függ, hogy valaki üdvözül vagy elkárhozik? (Most már talán jobban értjük ezeknek a szavaknak a bibliai jelentéstartalmát). Mert hogy van összefüggés a földi életünk és az örök sorsunk között, az nyilvánvaló ebből a példázatból is. De vajon mi ez?
A részletek fejtegetése nélkül a lényeget hadd mondjam: aki nem hallott soha Istennek a Jézus Krisztusban megjelent szeretetéről, azt Isten a cselekedetei alapján ítéli meg; aki hallott a Krisztusról szóló evangéliumról, azt a Krisztusban való hite alapján ítéli meg. Azokat, akik sohasem hallották Jézus váltsághalálának a jelentőségét, és azt, hogy úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, – azokon nem ezt kéri számon a mindenható Isten. Azokat az „egy pohár víz” alapján vizsgáltatja. (A pogányok ítéletéről van szó a Mt 24-ben). Könyörültek-e azon, akin kellett és lehetett volna, vagy nem. De aki hallotta, hogy Jézus Krisztus őérette jött, hogy nekünk váltságunk egyedül őbenne van, azt a Jézusban való hite alapján ítéli meg Isten. Mégpedig azért, mert Jézus magára vette minden bűnünk következményét, a büntetését, és ezért Isten nem tulajdonítja nekünk a bűneinket, ha hiszünk Jézusban, hanem nekünk tulajdonítja Jézus igazságát, és ezért nem megyünk már ítéletre. Természetesen, ha valakinek az életében őszinte ez a hit, akkor annak meg vannak a következményei, akkor az egészen másként él azután, mint addig. Az a cselekedetein is meglátszik feltétlenül, de nem a cselekedeteiért kapja az üdvösséget, hanem ingyen, ajándékként, hittel fogadhatja el. És utána ez a hit megtermi a maga gyümölcseit.
Tehát, ha valaki ilyen kegyetlen, érzéketlen, irgalmatlan, önző életet élt, mint ez a példázatbeli gazdag, az semmi jóra nem számíthat a cselekedetei alapján sem, vagy ha ő azt állítaná, hogy azonnal a napnál világosabb, hogy nem igaz a hite, mert nem változott meg az élete. Istennek viszont gondja van a kicsinyekre, az elesettekre, a gyászolókra, a megalázottakra, ez a példázat ennek is nagyon szép bizonysága. Ennek alapján ítél meg tehát minket.
4) Eljön egy pillanat, amikor mindkét ember meghal. A gazdag is, a szegény koldus, Lázár is. És a haláluk pillanatában véglegesen és megmásíthatatlanul eldől az örökkévaló sorsuk. Jézus Krisztusnak ezt a világos tanítását szintén nem vesszük komolyan. Ez vezet sok téves gondolatra. A halál pillanatában véglegesen és megmásíthatatlanul dönt Isten mindannyiunk örök sorsa felől.
„Egyszer aztán meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelébe.” Azonnal. Ábrahám kebele az ószövetségi képes kifejezés az üdvösségre, az Istennel való közösségre. „Meghalt a gazdag is és eltemették. Mikor ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt!” Megint Jézus elemi tanításai. Két állapot van. Nem két hely ez: a mennyország és a kárhozat. Két állapot van: Ábrahám kebele, és a pokolban Istentől elszakítva, gyötrődve. És ez elkezdődik azonnal, mihelyt valaki kilép ebből a földi életből. Néhány nagyon fontos következtetést kell ebből megértenünk:
a) Mindenekelőtt azt, hogy egyszer élünk! Isten nekünk ezt a földi életet egyszeri és soha vissza nem térő lehetőségnek adta a megtérésre. Arra, hogy itt találjunk vissza hozzá, akitől elszakadtunk. Ezért nagy felelősség embernek lenni! És ezért minden egyéb kérdést megelőző fontossággal jön elénk az, hogy rendeztük-e már Istennel a rendezetlen kapcsolatunkat? Utána jöhet minden más. Utána ugyanis egészen más következik, ha rendeztük.
Egy nyáron üdültetni kellett egy csoportot az egyházmegyéből, ahol segédlelkész voltam. Egy kedves, szép vidéki városba érkeztünk, és az embereim az érkezés után azonnal szét akartak széledni: fagylatot venni, fényképezni, az épületeket megcsodálni. Pedig volt egy nagyon fontos feladatunk. A szállásunk kulcsát valaki másnál tették le, az illető aznap egy óra múlva elutazott, és nekünk addig a kulcsért jelentkeznünk kellett. Úgy ítéltem meg, hogy ez most mindent megelőző feladat. Még ha nem is megyünk el oda, és cipeljük a hátizsákot estig a hátunkon, a kulcsnak a kezünkbe kell lenni mindenekelőtt. Ezt elég nehezen értette meg a csoport. Azóta is sokszor gondoltam arra, hogy a kulcs: Jézus Krisztus! Van-e már kulcsod az örökkévalósághoz? Vagy minden egyéb fontosabb, mint az, hogy ezt a legfontosabbat rendezd? Eltelik az élet úgy, hogy rád esteledik, eljön az éjszaka, és nincs kulcs, kívül rekedsz, és akkor már nem lehet bebocsátást kérni. Jézus erről nagyon világosan és élesen beszél. Egyszer élünk, és ebből az következik, hogy ezt az egy életet kell minél előbb és minél komolyabban felhasználni arra, hogy a legfontosabbat rendezzük.
b) A másik, ami kiderül Jézusnak ebből a tanításából: Ő határozottan visszautasítja az újra születésnek, reinkarnációnak mindenféle formáját. Isten nekünk egy életet ajándékozott, és ez megismételhetetlen lehetőség. Nincs pót alkalmunk a megtérésre. Egészen más az, amit Jézus újjászületésnek nevez. Éppen mivel egy életünk van, és nincs újraszületés Jézus tanítása szerint, ezért kell ebben az életben befogadnunk az Ő Szentlelkét az életünkbe, hogy a Szentlélek újra közösségre segítsen Istennel, és az elveszített életet ismét visszaadja. Ez az újjászületés, és erre csak itt van lehetőség! Mindenféle tetszetős, és most ismét reneszánszukat élő spekulációk az üdvösségünket akadályozzák meg, ha inkább hallgatunk azokra, mint Jézusra. Vagy pedig akkor valljuk be becsületesen: szerintünk Jézus hazudik. Ettől mindenki megijed: Nem, ez istenkáromlás, ilyet ő nem gondol! De ha nem tekinti igaznak, amit Jézus mond, akkor mi a helyzet? Akkor mégis csak hazudik. Legyünk becsületesek önmagunkhoz, mert éppen ezekkel az elhomályosításokkal téveszt meg az Ördög, és teszi lehetetlenné, hogy addig fogadjuk el az üdvösségünket, amíg arra lehetőségünk van. Ha Jézus igazat mond, akkor nekünk itt és most kell rendeznünk az Istennel való közösségünket.
c) Végül: mivel azonnal eldől az örök sorsunk, – ha Jézus igazat mond, akkor ez feleslegessé tesz mindenféle erőlködést annak érdekében, hogy elhunyt szeretteinket lelki üdvhöz segítsük. Mert ha a haláluk pillanatában volt lelki üdvösségük, akkor nincs szükségük a segítségünkre. Ha nem volt, akkor most már nem tudunk a segítségükre lenni. Ha abban a pillanatban, hogy Lázár lehunyja a szemét, viszik az angyalok Ábrahám kebelére, ha a gazdag visszavonhatatlanul abban az állapotban marad, amelyikben eltöltötte az életét Isten nélkül, és ezen nem lehet már utána segíteni, akkor mindenféle kegyes vagy nem kegyes ügyeskedés fölösleges, és az igével ellentétes. Hogy mennyire határozott Jézusnak ez a tanítása, azt mutatja, hogy a példázatbeli gazdagnak eszébe sem jut a lehetőség, hogy kikerülhetne a kárhozat állapotából, csupán azért könyörög, hogy jöjjön Lázár, és mártsa az ujja hegyét vízbe, és egy picit enyhítse kínjait. Ezt ott már ő is tudja, hogy ott már nem lehet rajta segíteni. Kapott néhány évtizedet arra, hogy Istenhez visszataláljon. Nem az elhunyt szeretteink lelki üdvéért kell nekünk imádkoznunk, hanem a körülöttünk élők lelki üdvéért sokkal komolyabban mint eddig. Addig, amíg nem késő!
5) Hogyan juthat valaki megtérésre? Hogyan kerülheti el a gyötrelem helyét, - ahogy a példázatbeli gazdag mondja? Egyetlen utat jelöl meg Jézus. Így olvastuk ezt alapigénkben: „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra.” És akkor elhangzik a pokoli vita, – mert aki a pokolban tölti az örök életét, csak nemet tud mondani Isten szavára. – Ezt mondja ez a gazdag: „Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám azonban így felelt: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.”
Vagyis Isten úgy döntött, hogy nem a csodák vezetnek minket Őhozzá, hanem az Ő egyszerű igéje. Nem rendkívüli élmények fognak megrettenteni vagy megrendíteni valakit, és attól ijedtében hívővé lesz, hanem a hit hallásból van, mégpedig Isten igéjének hallásából. „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra.” Mózes és a próféták, – ez jelölte a teljes Szentírást, ez volt az akkori Biblia. Isten írott igéje az egyetlen és elégséges forrás, amiből mindent megtudhatunk, ami a szabaduláshoz szükséges. Akinek ez kevés, nem lehet rajta segíteni! Tetszett az Istennek, hogy ezt az egy utat jelölte meg!
Jézusnak ebben a határozott tanításában van egy komoly tilalom és egy komoly parancs. A tiltása: ha üdvözülni akarunk, ne foglalkozzunk a halottakkal. Mert ha valaki kapcsolatba kerülhet is valamilyen módon, úgy gondolja, a halottaival, inkább démoni erőkkel kerül kapcsolatba, és az végzetes lehet az üdvösségére. Isten nem ad kijelentést a halottakon keresztül! Ézsaiás könyvében nagyon határozottan beszél erről Isten az Ő népének, mert mindig kísértés volta spiritizmus, és annak különböző megkeresztelt formái is. Ezt olvassuk: „Ha azt mondják nektek, tudakozzatok a halottidézőktől, és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak, – hát nem Istenétől tudakozódik a nép? Az élőkért a holtaktól kell tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok!” (Ézs 8,19-20). Ez Isten parancsa. Lehet Istent megkerülve, az Ő háta mögé kerülve, nélküle, vele dacolva, vele ellentétes erőkkel szövetkezve is kijelentéshez jutni, de abban a pillanatban elszakadt az illető az élő Istentől. El kell dönteni: mi éri meg.
Amire nekünk szükségünk van, azt az Ő igéjében kijelentette. Ismerjük-e azt, amit az Ő igéjében nekünk mond? Mert a tiltás után ez a parancsa: Foglalkozzunk az Ő igéjével! „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, feddésre, a megjobbításra, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3,16-17), Ez a példázatbeli gazdag éppen a jó cselekedetekre nem volt felkészített. Isten igéje viszont közel hozza hozzánk a mi Urunkat, Jézust, benne a mi váltságunkat, amelyeket ajándékba kapunk ráadásul, hogy azokban járjunk. Ehhez azonban egyetlen út vezet: az Ő igéje!
Hadd kérdezzem meg egészen egyszerűen és személyesen: ha ez igaz, van neked Bibliád? Elolvastad már egyszer végig az egészet figyelmesen? Szoktad olvasni naponta, mint ahogy eszünk is naponta. Ha néha kapkodva és felszínesen, de valamit bedobálunk, hogy bírjuk az életet? Szoktad olvasni naponta, ha csak ez segít rajtunk? Elhiszed, hogy igaz, amit Isten abban mond? Vagy nem Isten mondja, vagy nem lehet azt tudni, vagy csak akkor volt érvényes? Igaz, amit Isten mond? Ha igaz, akkor lépésről-lépésre hozzáigazítod az életedet? Úgy van a kezünkben a Biblia, mint egy iránytű, hogy teljesen mindegy, hogy merről fúj a szél, és ki mit mond, az iránytű dönti el, merre menjünk. Így igazítod azonnal a menetirányt Isten igéjéhez? Készek vagyunk áldozatot hozni azért, hogy hallgassuk Mózest és a prófétákat? A hit hallásból van, ha nincs más út az üdvösségre! Isten igéje az egyetlen iránytű, ami kivezet bűneink poklából, ami végigvezet a földi élet sokszor nagyon nehéz és küzdelmes útján, és ami bevezet az üdvösségbe már itt. S ekkor mi is szent bizonyossággal elmondhatjuk: „Hiszem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.”
Jézus tehát azt mondja: van élet a halál után. Nem egyforma állapotba kerülünk mindnyájan, hanem attól függ, hogy benne hiszünk vagy nem. Attól függ ez, hogy most hogyan döntünk. A halál pillanatában véglegessé válik az örök sorsunk, tehát csak azon innen lehet őt elfogadni. És az Ő igéje az egyetlen iránytű, ami helyesen vezérel. Hisszük-e ezt? Ha igen, akkor boldog hitvallásunk, és nagy békességünk lesz már itt minden körülmények között.
„Tudom az én Megváltóm él, hajléka készen vár reám. Már int felém, és koronát ígér a földi harc után. Bár a világ gúnyol, nevet, a honvágy tölti lelkemet, mert nem sokára hív az Úr, jöjj haza, jövel gyermekem. Kitárt karjával vár az Úr: jer, pihenj, nyugodj keblemen!” (421. ének).

Néhány héttel ezelőtt többek kérésére két alkalommal beszéltünk már a Szentírásnak az öregségről szóló tanításáról. Láttuk akkor, hogy az idős Sámuel milyen készségesen tesz le a kezéből mindent, amit Isten kivesz belőle, és így üresen maradt kezeit örömmel használja föl változatlanul értelmes és hasznos szolgálatra. Arra, hogy az eddiginél is szorgalmasabban könyörögjön a népért, s hogy üresen maradt kezeivel készségesen mutassa a helyes utat a szaladóknak, a sietőknek, az útkeresőknek. Valaki azt kérte akkor, hogy szóljunk egyszer arról is, mit mond a Biblia erről a kérdésről: hogyan készüljön föl az idős ember a halálra? Erről lesz ma szó.
Hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy nemcsak a kedves, idős testvéreinknek kell felkészülniük a halálra. Mindannyiunknak mindig készen kell lennünk, mert egyikünk sem tudja, mikor kell átlépnünk az örökkévalóság kapuját, de azt bizonyosan tudhatjuk, hogy mindenkinek át kell egyszer lépni, és egyáltalán nem mindegy, hogyan érkezünk meg az örökkévalóságba.
Különös, hogy mégis sokan nem szívesen beszélnek erről. Vannak, akiknek megremeg a hangjuk, és azonnal más témára váltanak, ha a halálról, kiváltképpen az ő meghalásuk lehetőségéről van szó. Elég nagy vakság és ostobaság ez. Azt mutatja, hogy az illető fél a haláltól, tehát nem készült még föl a vele való találkozásra. Másokat meg éppen az a veszély fenyeget, hogy úgy tesznek, mintha sose halnának meg. Ezért indokolt ez a kérdés, és Isten igéje nagyon világos tanítást ad erről, ami nagy segítség lehet mindnyájunknak.
Elkezdtem keresni a Szentírásban azon alakokat, akik idős emberek voltak, és felkészültek a halálra. Több is van. A legismertebb közülük talán az agg Simeon, akinek a történetét most hallottuk. Azután ahogy elmélkedni kezdtem ezen az igén, eszembe jutott, hogy hallottam egyszer ebben a templomban egy rendkívül erőteljes igehirdetést erről az igéről, ami akkor nekem nagyon sokat jelentett lelkileg. Sikerült megtalálnom ezt az igehirdetést, s mikor elolvastam, úgy láttam, hogy ennél világosabban és mélyebben ebből a szempontból nehéz lenne szólni erről az igéről. Ezért gondoltam, hogy szokatlan módon Joó Sándor 15 évvel ezelőtt elhangzott, erről a textusról szóló igehirdetésének egy részét hadd olvassam most fel. Teszem ezt annál bátrabban ezen a mai napon, hiszen tegnap volt 12 esztendeje annak, hogy Isten magához vette őt, és hiszem, hogy ő készen lépte át az örökkévalóság kapuját. Ezért kérem, hogy bocsássatok meg, ha ennek az igehirdetésnek a most következő része egyszerű felolvasás lesz. Ne őt akarjuk most hallani, bármennyire tele van is a szívünk mind máig hálával az ő köztünk végzett szolgálatáért, és ne azt hallgassuk, aki olvassa, hanem tudatosan és hittel kérjük most Isten Lelkének a vezetését, hogy a hallott ige így tanítson meg minket a boldog élet és az Isten szerinti meghalás tudományára.
Arról szólt a felolvasott rész, hogy élt Jeruzsálemben egy idős ember, Simeon, akinek Isten megígérte, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a szabadító Krisztust. Simeon csendesen és belső bizonyossággal várt erre a találkozásra. Amikor Jézus megszületett, és szülei a mózesi törvények előírásainak megfelelően felvitték őt a jeruzsálemi templomba bemutatni az Úrnak, Isten Lelke indította ezt az öreg embert, hogy éppen akkor menjen ő is a templomba. Minden külön kérdezősködés nélkül világossá tette számára, hogy ez a megszületett Messiás, és akkor - talán Máriát meglephette a mozdulat, - az idős Simeon karjaiba vette a kis Jézust, és valami különös békességgel és örömmel áldani kezdte Istent: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet készítettél minden nép szeme láttára.” Hogyan lehet ilyen békességgel és bizonyossággal meghalni? Erről szól ennek az igehirdetésnek a következő része.
„Az agg Simeon halála azért fontos különösen is számunkra, mert őelőtte a meghalás gondolata nemcsak mint sötét sejtelem lebeg, hanem már tudja, hogy az a kéz, amely életének könyvét becsukja, fel van emelve. Mégis milyen békességgel, milyen nyugodtan néz szembe a halállal. Nem próbálja ezt a gondolatot elfelejteni, elnyomni magában, nem akarja túlharsogni. Nincs benne semmi félelem. Sőt szinte szívesen megy, mint reggel az éjszakai műszakból elbocsátott őr, aki végre hazamegy.
Vajon mi lehet a titka ennek a békés, szinte boldog meghalni tudásnak? Mindenesetre az, hogy mielőtt ez az öreg ember meglátta volna a halált, meglátta Jézust, és a szívébe zárta ezt a csodálatos valakit, akiben megtestesült az isteni győzelem a bűn és halál fölött. Gondoljátok, hogy Simeon nem ugyanolyan ember lett volna, akármilyen öreg volt is, nem érezte volna a saját bűneinek a lelkére nehezedő terhét éppen úgy, mint bármelyik más ember, amikor a halálra gondol? Egészen bizonyosan. De ez az ember először az isteni üdvözítőre nézett, és csak azután a sír enyészetére. Először az isteni gyermekre, és csak azután az isteni bíróra. A halált, az életet, és annak minden problémáját ezen a csodálatos gyermeken, Jézuson keresztül szemlélte. És íme a halál és az ítélet elveszítik számára a rettentésüket, Simeon és a halál között mintegy páncél ott van ez a gyermek. És mivel ebben a gyermekben Isten üdvözítő kegyelmét öleli magához, ezért tudja a saját sírja szélén ilyen boldogan dicsérni Istent: „Uram, most bocsátod el szolgádat békességben, mert látták szemeim a te üdvösségedet.” Így meghalni tudni, ez a legnagyobb művészet ezen a világon, amit egy embere megtanulhat, és aki így hal meg, az boldogan hal meg.
Tehát van ilyen békesség, ilyen nyugalom, bizonyosság a halállal szemben is? Van! Hadd idézzek egy kis részletet egy levélből, amit egy középkorú, hívő asszony írt. Ezt írja egyebek közt: „Nagy változás történt az életemben. Beteg vagyok. Bajom kimenetele emberi számítás szerint halál. Azt hiszem fölösleges említenem a betegségnevét, úgyis tudja. De nagyszerű, hogy teljesen Jézus oltalma alatt érzem magam. Nem tudok lázadni, sem az után kutatni: miért? Ez a legnagyobb ajándék most ebben a helyzetben. Tudom, hogy életünk vándorútja néha sötét völgybe tér, de túl rajta mindig világosság van. A kimenetelt rábízom az Úrra. Ha kapok egy kis haladékot, hálával fogadom. Ha nem, kész vagyok hazamenni. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy Jézus ennyire valóságos oltalom lehet egy ilyen bűnös ember számára, amilyen én vagyok. Ez igazán nagy kegyelem.” Utó-lag tudtam meg, mire ez a levél megérkezett, az írója már hazaérkezett.
Igen, testvérek, aki látta Jézust, az békességgel nézhet szembe a halállal. Ez az a bizonyosság, amit csak Jézus adhat egy ember számára. És tudjátok, hogy akik nem hisznek, a világ, mennyire irigyli tőlünk ezt a bizonyosságot, ezt a nyugalmat? Mert a halál valóban az a nagy kérdőjel, az a nagy talány az életünk végén, amire nincs válasz Jézus nélkül. Legalábbis hiteles, megnyugtató válasz nincs. Jézus nélkül megoldhatatlan probléma. Bizonytalanságban, nyugtalanságban tart minden nem hívő embert a lelke mélyén. Micsoda hallatlan ígéretet kapott Simeon, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát! Valóban félelmetes dolog előbb meglátni a halált, és azután Jézust! Jézus nélkül borzalmas a halál, mert Isten jelenlétébe állít, Isten ítélőszéke elé von, és mi lesz ott, ha sohasem láttam előbb Jézust? Egyedül kell ott megjelenni. Élni még csak lehet Jézus nélkül valahogy, de meghalni rettenetes volna nélküle.
Látták szemeim a te üdvösségedet! Ezzel a boldog bizonyossággal múlt ki Simeon.
Mennyivel többet látnak a mi szemeink, mint Simeoné. Hiszen ő csak a gyermek Jézust látta, mi pedig láthattuk a golgotai halált, a húsvéti feltámadást. Hallhattuk az Ő szavát: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz bennem, ha meghal is, él.” Én csak azt tudom kiáltani mindannyiotoknak, akik itt vagytok, magammal együtt, hogy bár te se hallnál meg, te se látnál halált addig, amíg meg nem látod Jézust. Mert aki látta Jézust, az nyugodtan meghalhat, mert úgyis tudja, hogy ha meghal is, él.
Aki így tud meghalni félelem és remegés nélkül, az tud igazán félelem és remegés nélkül élni. Aki úgy látta meg Jézust, mint Simeon, tehát meglátta a názáreti Jézusban a Krisztust, Isten Fiát, az Isten által készített üdvösséget, a neki személyesen küldött szabadítót, az megérintette az örökkévalóságot. Annak a számára az idő többé nem múlik, hanem telik.
Mert ha az idő múlik, akkor ez azt jelenti, hogy minden nappal, miden órával, minden elmúlt esztendővel rövidebb lett. Egyre kevesebb van belőle hátra, és egyszer egészen elmúlik. De ha telik, ez azt jelenti, hogy nő. Minden nappal közelebb van a kiteljesedéshez. Tehát telik, telítődik, mint ahogy telik egy pohár, egy edény, aztán egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz, kiteljesedik benne az élet. A múló idő viszi az életet el, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örök életet egyre közelebb. Aki fölött múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz a múltba. Akinek a számára telik az idő, az előre néz. Még a halálon át is a jövendő, az örökkévalóság felé. A múló idő öregít, a telő idő pedig megérlel. Az idő múlása nyugtalanít, szomorúvá teszi az embert. Az idő telése pedig megbékéltet és vigasztal. Akinek a számára telik az idő, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlásának, hanem a közelgő örökkévalóság dicsfényének a jelét láthatja már. A múló időben a halál kapuzárás, érthető hát előtte a pánik. A múló időben a halál az életünk vége, a telő időben pedig a halál csak a mulandóság vége, és az örök élet kiteljesedése.
Nagyon szeretném, ha szívetekbe vésnétek ma ezt a két szót: múlik vagy telik? A te számodra, testvér, múlik-e az idő vagy pedig telik? Hova mész, merre? Egyre jobban kifelé az életből, vagy egyre jobban befelé az életbe? Az igazi élet mögötted van már, vagy pedig előtted? És ez egyáltalán nem a szemlélet kérdése, hanem a hité. Mert ez, hogy múlik-e az idő valakinek vagy telik, kizárólag attól függ, hogy el tudja-e mondani Simeonnal: „Látták az én szemeim a te üdvösségedet.” Az általad hozott üdvösség az enyém, mert én azt hittel elfogadtam. Hogy múlik-e az idő vagy telik, attól függ, hogy életed útján most Jézussal vagy Jézus nélkül jársz.
Még valamit. Ez a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, ez jó arra is, hogy benne éljünk. Aki nyugodtan tud meghalni, az tud igazán élni. Hiszen a legnagyobb probléma, a halál már el van intézve a számára, megoldódott, méghozzá megnyugtató és biztos módon: Jézus halála és feltámadása által. Hát akkor teljes energiáját belevetheti azoknak a feladatoknak a megoldásába, amiket kapott, amik ezen a földön el vannak készítve neki, és nem kell félnie ettől: valami kimarad abból, amit ez a földi élet nyújthat neki. Hiszen az élet, az igazi, a teljes élet még előtte van. A legnagyobb jó még ezután következik a számára. És bizonyos, hogy a legnagyobb jó következik a számára, mert Jézust elfogadta. Teljes erejével, teljes felszabadultsággal élhet hát annak, hogy itt most másokon segítsen, hiszen rajta már segítettek. Teljes erejével élhet ezért, hogy mások javáról gondoskodjék, hiszen az ő legfőbb javáról már gondoskodott valaki, Jézus. A halál utáni üdvösséget igazán komolyan vevő ember tudja igazán komolyan venni a halálon inneni időt is. Mert nézzétek: ha a halállal minden elmúlik, akkor azoknak van igazuk, akik a mának élnek csupán: együnk, igyunk, vígadjunk, mert holnap úgyis meghalunk. De ha a halál az élet kiteljesedése, akkor érdemes jót tenni. Érdemes szeretni, érdemes szolgálni, érdemes szenvedni, sőt csak így érdemes élni, mert akkor van értelme az örökkévalóságnak. Értelme van minden igaz tettnek, igaz szónak, tűrésnek és szenvedésnek.
Olyan figyelemreméltó az, hogy Pál apostol, amikor a halál utáni feltámadásról ír az 1Kor 15-ben, hosszú fejtegetését így fejezi be: „Hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” S mindennek a konzekvenciáját az utolsó versben így sűríti: „Azért, szeretett atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul. Buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkálkodástok nem hiábavaló az Úrban.” Ezzel a szóval kezdődik a mondat: azért. Miért? Mert van győzelem a halál fölött. Mert a halál nem az élet vége, hanem csak a múlandóság vége annak, aki Krisztust elfogadta. Igen, testvérek, az a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, arra is jó, hogy benne éljünk. Amilyen hitben szeretnél meghalni, olyan hitben élj!
Végül még csak annyit, hogy Simeonról azt olvastuk, hogy amikor a Lélek indításából ment a templomba, akkor találkozott a kis Jézussal, akit a szülei éppen akkor vittek be oda a törvény szokása szerint. Te most akár nyugtalanságból, akár félelemből, akár megszokásból, akár véletlenül vagy nagyon komoly szándékkal jöttél ide a templomba, hidd el, te is a Lélek indításából jöttél el. És a Lélek, a Szentlélek mindig jól vezet, mert mindig a Jézussal való találkozásra vezet, mindig a halálból az életre vezet. Ebben a templomban is itt van Jézus. Itt van a róla szóló igében, itt van a megtöretett testét és kiontott vérét jelképező úrvacsorai jegyekben, itt van az egész gyü-lekezeti közösségben. És ahogy Simeon tette a kis Jézussal, ugyanúgy teheted meg te is az Úr Jézussal, a hited karjával átölelheted, magadhoz szoríthatod, elfogadhatod tőle egészen személyesen mindazt a sok jót és áldást, az életet, amit neked hozott, a szívedbe zárhatod. Most.
És ha majd egyszer minden és mindenki elhagy, ez a Jézus, akit most magadhoz ölelsz, akit most a szívedbe zársz, megy veled akkor is tovább, ha a halál sötétségén át az örökkévalóságba indulsz. Ha azzal a hittel látod és fogadod Jézust, ahogy Simeon tette, akkor most neked is lehet békességed, akkor te is élhetsz, és majd egyszer meghalhatsz Isten békességében.”
Így készülhet fel nemcsak minden idős ember, hanem mindannyian az Istennel való találkozásra, a hitben való boldog meghalásra. És ez a hit, és ez a Krisztus, aki megtanít mindnyájunkat így meghalni, elég erre az életre is, és megtanít mindnyájunkat élni. Nem úgy, ahogy most élünk, hanem abban az életben, ami az Ő élete, amit Ő hozott nekünk.
Ennek az igehirdetésnek a végén nagyon élesen hangzott ez. most. Most még mindannyiunknak van lehetőségünk ezt elfogadni. Nem tudjuk, lesz még.
Feleljünk erre az igére a 275. ének első két versével:

„Az Úr Isten az én reménységem, erősségem mindenféle ínségben.
Csak tőle várom igaz boldogságom, s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek: jót reménylek, hogy tőle el nem térek.
El nem enyészem a sírban egészen: mennyben lesz részem.”

Múlt vasárnap az öregekről szóló bibliai üzenetet kezdtük tanulmányozni, többek kérésére. A visszavonuló Sámuel próféta búcsúbeszédéből olvastunk egy részt. Láttuk, hogy két csöndes, de nagyon sokatmondó megjegyzést említ önmagáról. Az egyik ez volt: „Megöregedtem és megőszültem,” a másik ez: „Semmit sem találtatok az én kezemben.”
Azt jelentette ez, hogy Sámuel az isteni rend természetes állapotaként fogadja az ö-regségét, és Istennek engedve tudott önként, idejében és szívesen visszavonulni, bizalommal átadni utódjának a tisztét, mégy úgy is, hogy utóda méltatlanvolt arra. Tisztában volt azzal, hogy nem az ő kezében volt addig sem Izrael jövője, sőt a kormány sem. Maga a mindenható Isten volt hűséges szövetségese az Ő népének. Itt a beszéde végén újra említi: „Hiszen nem veti el az Úr az Ő népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket.” Nem az ő személye fontos tehát, aki most visszavonul, hanem egyedül Isten dicsősége, és a nép jövője.
Sámuel keze tehát üres. Isten visszakérte tőle mindazt, amit rábízott egy időre, s amivel ő hűségesen sáfárkodott. Mit tesz az öreg ember üres kezeivel? Erről vall a mai igében.
Mielőtt azonban még a vallomását részleteznénk, vizsgáljuk meg, mit szoktak tenni a mi kedves idős vagy idősödő testvéreink, amikor üressé lesz a kezük? Amikor kiveszik vagy kiejtik belőle azt, ami évtizedeken át benne volt, ami szinte hozzájuk nőtt: a szerszámot, a tollat, a műszert, a vezetést? Mit csinálnak olyankor idősödő testvéreink, amikor nem tudják már megszorítani és megfogni olyan biztos kézzel a finom műszert, vagy a nehéz szerszámot, mint éveken át? Amikor már nem újítják meg a jogosítványukat? Amikor az igyekezet még megvan, és a segítőkészség, de a fáradt, remegő kéz a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyköli a vizet a lábasból? Amikor a hajdan szép írásra az is alig ismer rá, s alig tudja kibetűzni, aki írta? Mit lehet csinálni fáradt, remegő, kidolgozott, öreg kezekkel, amikor azok már üressé válnak, mert kiesik belőlük vagy kiveszik belőlük azt, ami addig bennük volt?
Isten igéje azt tanácsolja, hogy amit már nem bír valaki tartani, azt tegye le nyugodtan. „Mindennek rendelt ideje van,” - mondja a Szentírás. „Ideje van a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak,” (Préd 3,6). Istentől rendelt ideje! És boldogember az, aki addig őriz valamit, amíg rábízták, és el tudja dobni, ha azt a parancsot kapja az Úrtól. Abban pedig bizonyosak lehetünk mindnyájan, akár idősek, akár fiatalok, hogy ha Isten üresíti meg a kezünket, akkor az a kéz sohasem csupán üres, hanem szabad! Szabaddá vált valami másra, amit Isten akkor akar beleadni, és azzal megajándékozni.
Sámuelnek ez a mondata a búcsúbeszéde végén, éppen arról szól, hogy üres kezeit odatartja Isten elé, s engedi, hogy most új szerszámot, új eszközt, új fegyvert, új küldetést adjon neki, és olyan feladatokra használja, amilyenekre ezt az öreg embert jobban lehet, mint ugyan őt évtizedekkel ezelőtt. Mert aki Istennel közösségben él, annak soha nem válik üressé az élete! Annak, ha véget ér az egyik küldetése, kezdődik a másik. Mert a küldője nem változik!
Sámuel tehát tartja üres kezeit és máris vall arról, hogy felismerte az új küldetést. Mire valók az öreg ember üres kezei?
Két fontos feladatra, azt mondja: „Tá-vol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.” - Vagyis Sámuel azt mondja, hogy az egyik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: az eddiginél komolyabb, mélyebb és több imádság. Másik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: csöndes útmutatás mindenkinek, aki azt igényli, s akinek arra szüksége van. Még többet imádkozni, és mint egy útjelző tábla üres kezekkel mutatni az igaz és egyenes utat azoknak, akik tévelyegnek, tanácstalankodnak az élet útvesztőjében.
Ez is valami? - kérdezhetné az, akinek fogalma sincs arról, hogy micsoda hatalom az imádság, és hogy milyen óriási jelentőségű a csöndes, útmutató szolgálat. Aki azt kérdezi elégedetlenül, hogy ez is valamim elég-e ahhoz, hogy megtöltse tartalommal öreg éveit, - az sohasem próbált még komolyan imádkozni, s úgy látszik, ő maga sem ismeri az utat vagy az egyenes utakat, amiket másoknak meg lehetne mutatni. Éppen ezért, igyekezzék sürgősen megtanulni Isten országának nyelvét, az imádságot, s igyekezzék sürgősen elindulni az úton Jézussal, aki önmagáról mondta: „Én vagyok az Út!”
Ezt mondja tehát Sámuel: két fontos feladatot kapok az eddigiek helyett: még többet imádkozni, és útjelző táblaként mutatni nektek az igaz és egyenes utat. Mit jelent ez?
1.
Még többet imádkozni! Minden hívő ember állandó küzdelme az, amíg aktív szolgálatban van, hogy nem jut elég ideje, nincs elég csendje, nyugalma az Isten előtti megállásra, az imádkozásra. Persze minden ember szakít erre időt. De éppen ez jelent fáradságot, hogy úgy kell „kiszakítani”, úgy kell biztosítani valahogy. Vagy mindenki előtt korábban felkelni, vagy este, mikor már ülve elaludnánk, akkor még fennmaradni, vagy valahogy napközben elérni, hogy legyen időnk az Istennel való csöndes beszélgetésre, mert olyan sok a feladat, a hajsza, olyan kicsi a lakás ... És még így is megkurtított, megzavart és sekélyes csendességeink vannak, ahol a csendességig sokszor el sem jutunk, magunk sem tudunk lecsendesedni, olyan rövidek ezek. De jó lenne többet, mélyebben, gyakrabban!
Nos, amikor valaki visszavonul, nyugdíjba megy, mint Sámuel, egyszerre lesz több ideje, több csendje. Néha amiatt panaszkodik, hogy túl sokat is van egyedül. Most már nemcsak úgy fél kézzel, hanem két kézzel tud imádkozni: komolyabban, összeszedettebben. Ha csak nem akarja mindenáron továbbra is ugyanazt folytatni, amit addig csinált. Isten gyermekeinél ez, a legtöbb esetben, engedetlenség. Ezt ki kell mondani! Ezt sok idős testvérünk erénynek tekinti, pedig a legtöbb esetben bűn. Hogy képtelen visszavonulni, ha Istentől azt kapta, hogy most eljött az ideje annak. Hogy már csak azt tudja csinálni, amit évtizedek óta csinált. Hajszolja a Gonosz idős testvéreinket, hogy legyenek idős korukban is ugyanolyan hajszolt, fáradt és minderre büszke emberek, mint addig voltak, hogy helyre ne állhasson a megbillent egyensúly az életükben.
Milyen egyensúly? Az a megbillent egyensúly, ami az imádság és a munka arányát tekintve mindannyiunkat fenyeget. Tudniillik akaratlanul, óhatatlanul is, amíg aktív szolgálatban vagyunk, ez az egyensúly a munka javára, és az imádság rovására billen föl. Ez az ige azt mondja, hogy egyebek között arra is adja Isten ajándékképpen az öregkor éveit, hogy tudatosan állítsuk helyre ezt a megbillent egyensúlyt. És ha hosszú évekig amiatt szenvedtünk, hogy mindig csak tenni, tenni, tenni ... És alig voltak perceink, amikor tudtunk igazán lenni, csak az Úr előtt állni és Őreá figyelni, akkor most merjük letenni a szerszámokat és feladatokat a kezünkből. Merjünk úgy odaállni Őelé, hogy most csak rá figyelünk!
Aki nem szoktatta magát a komoly imádkozáshoz egy életen át, annak nagyon nehéz ezt megtanulnia ilyenkor. Mint aki nem törődik a saját gyerekeivel, az az unokáival sem tud szót érteni. Nem tudja, hogyan kell nyúlni és szólni egy kisgyerekhez. Nagyon nehéz ezt megtanulni már idős korban. De meg lehet! És ez a nagy lehetőség az, amit Sámuel vallomása felvillant előttünk. „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam érettetek.” Isten ellen való vétek, ha egy hívő öreg ember nem imádkozik többet, mint addig! Ha a kezeit továbbra is csak arra akarja használni, amire addig, vagy ha a kezei üresek maradnak. Isten ellen való vétek, - azt mondja itt az ige. Mert más a program, más a küldetés, más a feladat akkor, amikor eljön annak az ideje.
Ó, de sok lehetőség van erre a komoly imádkozásra! És ó, de nagy szükség van rá. De sok öröm van benne, és de sok csoda követi a hívő, idős emberek hűséges, állhatatos imádkozását! Ezért akarja ezt megakadályozni az Ördög. Ezért teszi erénnyé, hogy továbbra is hajszoljuk magunkat, vagy ezért enged belesüllyedni a keserűségbe, az elszigetelődésbe, az önsajnálatba, esetleg az unatkozásba. Mind a kettő Isten ellen való vétek ennek az igének az alapján.
Aki komolyan veszi ezt, és kipróbálja - és vannak itt a gyülekezetben olyan idős testvéreink, akik mióta nyugalomba kényszerültek, akár valami betegség miatt, erőtlenségük miatt, más miatt, vagy nyugalomban lehetnek, azóta komolyabban veszik az imádkozás szolgálatát. Nos, az ő szolgálatukban látom, hogy ezek az emberek nem keserednek meg soha. Nekik is vannak pedig fájdalmaik, kudarcaik, sérelmeik, őket is ugyanúgy terheli az idős korral járó minden erőtlenség és betegség, de nem érnek rá ezekkel foglalkozni. És akire néz, az határozza meg a kedélyét, az életkedvét és a munkabírását is.
Múlt vasárnap említettük, hogy Sámuelnek is voltak kudarcai: csődbe jutott a gyerekeivel. A gyermekei letértek Isten útjáról, és ezt szégyenszemre az egész nép előtt tették. De boldog lett volna, ha ők is ott vannak a gyülekezetben, és hisznek az Úrban! De nem hittek; fájt ez neki nyilván. De nem ez a keserűség telepszik rá a kedélyére, és bénítja meg őt a szolgálatban.
Nem tetszett neki Saul személye, egyáltalán a királyság intézménye sem. Előre látta annak soksok hátrányos következményét, amit meg is mondott a népnek. De mégsem emiatt kesergett, hanem ezt mondta a népnek: „Nem követem el azt a bűnt, hogy ne imádkozzam értetek.” Aki pedig imádkozik, abban mindig reménység van, mert az Isten ígéreteit látja szakadatlanul. Aki imádkozik, az nem tud tehát megkeseredni. De nem válik magányossá sem. Ezt is ezen az imádkozó öregeinket látom itt a gyülekezetben. Csak győzzék hallgatni azokat, akik kérik az imádságukat. Csak győzzék a telefonjaikat fölvenni, és velük együtt örülni vagy őket segíteni, vagy egy-egy bölcs igei szóval helyére tenni a sok mindent az életükben.
Az imádkozó ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig friss információi vannak, és mindig vár valami jó hírt, hogy t.i. kinek az életében hogyan hallgatta meg Isten az imádságát. Az imádkozó ember szemtanúja annak, hogy a mindenható Isten engem néz, és őt áldja meg. Vagyis: áldássá lehet! Isten munkáját látja szüntelenül a maga imádságai nyomán, nemcsak a saját életében, hanem másokéban is. Ezáltal tevékeny, fontos szereplőjévé, válik az Isten országa építésének. Legyen fizikailag bármilyen erőtlen és elesett. Nem véletlenül mondja Sámuel, hogy egyáltalán nem zavarja őt, hogy üressé vált mind a két keze! Ez azt is jelenti, hogy szabaddá vált a még komolyabb könyörgésre, az eddiginél is mélyebb imádkozásra.
Hiszen még ez az elvetemült nép is, bűnei kellős közepén, testületileg könyörög Sámuelnek: „Imádkozzál érettünk az Úrhoz, hogy ne haljunk meg, mert minden vétkünket tetéztük azzal a gonoszsággal, hogy királyt kértünk magunknak.” Kérik, hogy imádkozzék! Ott a feladat, csak el kell fogadni, és el kell kezdeni örömmel végezni, Isten majd megáldja. Ezt a feladatot Ő mindnyájunknak adja.
Sámuel már nem tudja járni az országot. Eddig végig úton volt, tanított, segített, tanácsolt mindenütt. De tud imádkozni az övéiért. Vissza kellett adnia mindent a kezéből, amit Isten rábízott. De nem mond le arról, hogy továbbra is befolyásolja a közéletet, népének lelki életét az imádkozás által. Van olyan, hogy valaki az erőtlensége miatt már járni sem tud, de annál többet tud imádkozni! A körülményei miatt már nem tud másoknak Istenről beszélni, de zavartalanul tud másokról Istennek beszélni. Az ilyen embernek, ha elfogynak is mellőle a szerettei, vele egyidős jó barátai, - egyetlen társa marad meg: Isten! Egyetlen tevékenysége: Isten imádása. Egyetlen lehetősége: Isten szeretetének naponkénti hálás elfogadása.
Így lesz az Isten szerint eltöltött, és az Isten szerinti tartalommal eltöltött öregkor a mennyország előszobája. Mert hol lesz ez majd valóság, hogy mi csak Istenre figyeljünk, csak az Ő imádásával foglalkozzunk, csak az Ő szeretetében éljünk? - Az üdvösségben! Isten a hűségesen imádkozó, hívő öregeknek megengedi, hogy kóstolót kapjanak az üdvösségből, ha élnek ezzel a lehetőséggel. „Távol legyen tőlem, - mondja Sámuel -, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé érettetek.” Akinek a programja ide mélyül, az élete végére eljutott az „egy szükséges” dologhoz, és megszabadul a sok felesleges dologtól.
Egy idős férfi azt mondta nemrégen a gyerekeiről, unokáiról és a gyülekezetről beszélgetve: én már semmi mást nem akarok csinálni, míg az Úr engedi, hogy itt maradjak, csak azt, amit Mózes tett, amikor Józsué harcolt az amelekitákkal: fönt a hegyen imádkozott. És amikor már annyi ereje sem volt, hogy tartsa a karját az akkor imatartás szerint, akkor két ismerőse ment oda, s egyik jobbról, a másik balról támogatta, mert mihelyt Mózes abbahagyta az imádságot a hegyen, Józsuéék alulkerültek a völgyben. És amikor Mózes komolyan imádkozott a hegyen, Józsuéék felülkerekedtek a túlerővel szemben, s végül is megnyerték azt a csatát. (2Móz 17).
Ilyen jelentősége van a komolyan értelmezett és hittel gyakorolt imádkozásnak! Hány győzelem mögött az van, hogy egy-egy élő hitű, hűséges öreg imádkozik Istenhez. És a családtagokban, életetekben, környezetetekben hány vereségnek, békétlenségnek, szegénységnek az az oka, hogy egy-egy idős hívő ember nem arra használja az öregkor éveit, amire Isten azokat adta, és üressé vált kezeivel nem azt csinálja, ami végett szabaddá tette azokat Isten, nem vállalja a közbenjáró könyörgést, ezt a gyönyörűséges szolgálatot.
2.
A másik, amit Sámuel önmagáról mond: üres kezeit útjelzőként használja. „Hogy mutassam nektek az igaz és egyenes utat.”
Miért? Mert mindig fenyeget a veszély, hogy Isten népe is eltévelyedjék. „Ne térjetek el - mondja - a helyes útról, hogy a semmiket, a bálványokat kövessétek, amik tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni titeket.” Mindig fenyeget minket a veszély, hogy a bálványokat, a mindig időszerű legmodernebb bálványokat kövessük, amik tehetetlenek, és nem tudnak megszabadítani. És először csak egész kicsi hajlásszögben, azután a végén már sokszor ellenkező irányba haladva, eltérünk az igaz és egyenes útról. Aranyat érnek ilyenkor azok, akik csendes határozottsággal mutatják, hogy merre vezet a helyes út. Azután ha valaki nem hallgat rájuk, az magára vessen. De aki ismeri az egyenes és igaz utat, és a többi eltévelyedőnek nem mutatja, - bűne az annak, akármilyen tisztes idős ember legyen is.
Sámuel azt mondja, hogy mint egy néma útjelző oszlop, úgy áll oda, hogy óvja népét az eltévelyedéstől, és mutassa nekik az Isten szerinti utat. Nem kell magyarázni, nem kell prédikálni, - mutatni kell az utat! Szeretve azokat, akiket meg akarunk őrizni az eltévelyedéstől, és hűséggel Isten iránt, aki megengedi, hogy ilyen fontos szolgálatot végezhessünk.
Sámuel már nem közlekedik, de segíti a közlekedést! Ő már kiállt a hajszából, és odaáll azok mellé, akik meghajszolták. Persze ehhez ismerni kell az igaz és egyenes utat. Csak az tud megbízhatóan utat mutatni másnak, aki végigjárta maga is azt az utat, aki ismeri, mint egy öreg révkalauz annak minden veszélyes pontját. Aki megbízható biztonsággal tud segítségül lenni. Az ilyen emberek szoktak megbízható szelídséggel és csendességgel segítségül lenni. Nem oktatnak, és nem oktatnak ki senkit. Tudják, hogy mindnyájan úgy indultunk, hogy nem ismertük az utakat. Senkit nem lehet megszólni amiatt, hogy tájékozatlan. De mindenkinek segíteni kell, aki tájékozatlan, aki ezt elfogadja.
„Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen ... mutatni akarom nektek a jó és egyenes utat.”
Minden idős testvér legyen ilyen útjelző táblává! Mi meg adjunk hálát Istennek, ha ad nekünk ilyen útjelzőket. És vegyük komolyan az ige figyelmeztetését, ami így hangzik: „El ne feledkezzetek a ti elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek; figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket!” (Zsid 13,7). Legyen olyan hitetek, idős testvérek, amit lehet és érdemes követni! És legyen annyi alázat és nyitottság bennünk, hogy kövessük azoknak a hitét, akik előttünk járnak az igaz és egyenes úton, és Istenhez segítenek közelebb minket.
Mit jelent ez az útjelző szolgálat? Azt, hogy ott van egy idős ember egy társaságban, ahol nem ő viszi a szót, ahol sok mindenhez már nem is tudna hozzászólni, de úgy van ott, mint aki figyel Istenre, és lehet egy pillanat, amikor mondania kell talán egyetlen mondatot: az igazságot szeretetben! És ez más irányt, helyes irányt ad a további beszélgetésnek. Ez a készség, és az erre való alkalmatosság az, amiről itt Sámuel beszél.
Meg az, hogy az unokáiért nem a nagyszülő a felelős. A szülők felelősek gyermekeikért, akár felelőtlenül bánnak velük, akár Isten előtti felelősséggel igyekeznek nevelni őket. A szülőkön kéri számon Isten, hogy mit csináltak a gyermekeikkel. De a nagyszülőknek is lehet alkalma arra, hogy séta közben, játék közben, mint egy csöndes útjelző tábla rámutassanak Jézus Krisztusra, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az Út!”
Isten nagyon megáldja ezeket a csöndes szolgálatokat. És mindenkinek szüksége van arra, hogy az élet útvesztőjében tanácsot, segítséget kapjon. Akkor is, ha nem vallja be. Akkor is, ha nem kér tanácsot. Úgy is lehet tanácsot adni, hogy az nem bántó. Hogy nem is tűnik úgy, hogy „én tanácsot adok neked,” hanem úgy tűnik: melléd állok és szeretlek! Erre a bölcsességre és szeretetre segíti el Isten azokat, akik készek ezt a szolgálatot vállalni.
Persze erre azt mondhatná valaki: nem lehet örökké imádkozni és tanácsot osztogatni egy idős embernek sem. Hát attól függ, hogy mit értünk imádságon és útjelző szolgálaton. Mert a Bibliának van egy ilyen szorosabb, szűkebb értelmezése is, hogy imádkozom akkor, amikor Isten elé állok és hozzá beszélek. De van egy tágas, gazdag jelentése is az imádkozásnak, ami azt jelenti: szüntelenül ott állok Isten színe előtt, várva, hogy mit parancsol nekem. Ez a szakadatlan nyitottság, készség, akkor is, ha a házimunkámat csinálom, akkor is, ha éppen csendben elmélkedem, akkor is, ha nem szeretem kötelességemet kell teljesítenem ... mindig Őelőtte állok. Bármikor megszólíthat, és én bármikor kész vagyok a vételre, hogy veszem a parancsot és megyek. Így érti hát ezt: „szüntelen imádkozzatok!” (1Thess 5,17). Ez a szüntelen, ez az állandósult készség és nyitottság az engedelmességre, - ez is az imádság. És ha erre gondolunk, akkor méltán mondhatjuk, hogy igenis mindig imádkozhat, nemcsak az idős ember, hanem minden ember.
És mindig készek lehetünk arra, hogy kinek a javára akar használni bennünket Isten. Mikor, kinek válhatok útjelző táblává. Sőt, az igazi az, ha valaki nem is akar útjelző táblává válni, hanem: az! Mert minden szava, minden gesztusa, a pusztajelenléte túlmutat önmagán Jézusra, az Útra. Az, hogy ő ott van, az azt a lehetőséget jelenti, hogy aki Jézusra akar figyelni, figyelhet rá, aki vele akar találkozni, találkozhat vele. Mert hit által ott él Krisztus benne.
Ilyen mélységekre segítheti Isten azt, aki kész vállalni ezt a szolgálatot. Persze, - jöhetne a következő ellenvetés: mindez csak a hívő idős emberekre érvényes. És mit tegyek én, - mondta múltkor egy kedves, nyílt szavu bátyám -, akinek úgy alakult az élete, hogy eddig nem sokat hallott Istenről, és pillanatnyilag hitetlen? Erre én csak azt mondhattam neki: térjen meg és higgyen Jézus Krisztusban. Nincs más megoldás! Nincs ilyen, hogy a hívőknek ez a lehetőségük, a nem hívőknek meg az ... Mindannyiunknak csak egy út van az életre, vagy lekell mondani az életről. „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12). Ezt nem fölényesen közli velünk János apostol, hanem aggódó szeretettel, mint tényt állapítja meg. Nincs ebben semmi minősítés vagy lekezelés. De van komoly figyelmeztetés! Akinek most nagyon becsületesen ezt kell mondani: én még nem hiszek, nem tudok imádkozni, nem tudok útjelző tábla lenni, azt sem tudom, merre vezet ez az út, - akkor az hamar lépjen rá. És fáradt, remegő kezével is vegye elő a Bibliát! És ha soha nem tette, akkor is kulcsolja össze imára a kezét. S ha le tud menni naponta sétálni, akkor tudjon eljönni istentiszteletre is. És ha a barátaival néha összejön, akkor jöjjön össze a bibliaórán is a többiekkel. Addig, amíg ideje van!
Akik nem érzik még magukat elég öregnek ahhoz, hogy mindez érvényes legyen rájuk, azok elmehetnek-e úgy, hogy ma nem rólunk volt szó? Fellélegeznek: végre, nem nekünk mondott az ige valamit! Azért nem mehetnek el, mert nagyon világosan olvastuk az elején az igéből: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, amíg el nem jönnek azok a napok, és azok az évek, amelyekről azt mondod, hogy nem szeretem őket ...” (És akkor jönnek ezek a szép képek: az ablakon kinézők meghomályosodnak, az őrlőlányok megkevesbednek, az erős oszlopok is megremegnek ... Az öregedés jeleit ilyen szép, költői képekkel fejezi a Szentírás.)
„Gondolj Teremtődre ifjúságodnak idején” -, mert most készíted elő az öregségedet - ha megéred! S hogy milyen öreg korod lesz, az attól függ, hogy most rátaláltál-e az útra? Most elfogadtad-e a Jézus Krisztusban megjelent isteni mentő szeretetet? Most megtanultad-e Isten országának a nyelvét, az imádkozást? Vagy maradtál magadnak és járod a magad útját, - és esetleg késő lesz. Most gondolj Teremtődre, és most fogadd el az Ő szeretetét, hogy azután azt a küldetést tudd végezni most, amit mostanra adott. És legyen küldetése és tartalma az életednek akkor, ha már minden kihullik a kezedből, és maradjon meg mindörökké az életedben Ő, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Most és öreg korodban, és a halál után is!
Ezzel a reménységgel, ezzel az imádsággal vegyük komolyan ezt az igét, s így feleljünk rá a zsoltáros szavával, amelyik arról szól, hogy nemcsak az erős lovakban lehet bízni, hanem - amikor a magunk erejéről kiderül, hogy erőtlenség, - az Úrban!

Aki ő gyors lovában bízik, megcsalatkozik dolgában,
Aki karjával dicsekedik, meg nem tartatik a hadban.
De nagy Úristen népére szüntelen néz szemeivel,
Akik benne bíznak, hozzá folyamodnak, nem felejti el.
(Zsolt 33,9)

Az elmúlt hetekben, egymástól függetlenül, többen kérték, hogy jó lenne egyszer a Szentírásnak az öregedésről szóló tanításait sorra venni. Valaki nagyon kedvesen, szinte tartalomjegyzék szerűen elém adta a feladatot: szeretnék egyszer hallani arról, hogy az evangélium szerint hogyan kell megöregednie egy hívő embernek, hogyan menjen nyugdíjba, hogyan vonuljon vissza, mivel töltse igeszerűen idős korának esztendeit, - és mivel Isten megengedte, hogy nem kellett fiatalon és hirtelen meghalnom, hogyan készüljek fel az előtte való megállásra? - Józan, kedves és fontos kérdések ezek. Mivel végére értünk a Mi Atyánk magyarázatának, most néhány vasárnapot rászánhatunk arra, hogy sorra vesszük a Szentírásnak azokat az igéit, amikben ezekre a kérdésekre választ kapunk.
Ma a felolvasott ige alapján arról legyen szó: hogyan vonul vissza Isten gyermeke?
Az öreg Sámuel prófétáról szólt az a néhány vers, amit most hallottunk. Krisztus előtt 1000 esztendő táján ő volt a legjelentősebb lelki vezetője Izraelnek évtizedeken keresztül.
Az ő idejében állt elő Isten népe azzal, hogy legyen nekik is királyuk, mint a pogányoknak. Már ez az indokolás elszomorította Sámuelt, és Isten is helytelenítette ezt a vágyat, hiszen mögötte hálátlanság és hitetlenség volt, mert kezdettől fogva, mióta eszét tudta ez a nép, a mindenható Isten volt közvetlen módon a vezetőjük, királyuk, oltalmazójuk. Ehelyett most azt akarták, hogy legyen nekik királyuk, mint a pogányoknak.
Annyira ragaszkodtak hozzá, hogy Isten hozzájárulására, végül is Sámuel királyt választott nekik. Így lett Izrael első uralkodója: Saul.
Összehívta Sámuel Gilgálba az egész népet. Az ünnepélyes beiktatás után, amikor Sault a nép elé állította, s bemutatta, mint a nép új vezetőjét, Sámuel egy hosszabb prédikációt mondott. Ez a prédikáció olvasható a Sámuel 1. könyve 12. részében. Ennek a bevezetőjét hallottuk.
A bevezetőben közli, hogy Saul az új vezető, ő pedig visszavonul. „Megöregedtem és megőszültem ...” mondja Sámuel. Mielőtt visszavonul, szeretné tisztázni a helyzetét. Ha bárkinek valami panasza volt vagy van ellene, azt mondja el; ő szeretne mindenkitől bocsánatot kérni. Mindent megbocsátani, tisztán visszavonulni. A nép kórusban válaszolja: senkitől semmit nem vettél el, semmi panaszunk nincs ellened.
Ezek után ő mondja el még egyszer a népnek Isten panaszát, hogy t.i. engedetlenség és hitetlenség volt királyt kérni pogány módra. De ha ezt a bűnt bűnnek vallják, Istennél kész a bocsánat erre is, és mehet tovább az élet, az Ő áldása fogja kísérni őket, csak figyeljenek nagyon Őreá.
Végül pedig biztatja a népet, hogy változatlanul továbbra is sokat fog könyörögni érettük, és szükség esetén megmutatja nekik, mi az Isten akarata szerinti út, amin járjanak.
Ebben a prédikációban Sámuel három megjegyzést mond önmagáról. Három olyan ablak ez, amin keresztül beláthatunk egy önmagát igazán Istennek odaszentelt, szentéletű ember életébe, és megtanulhatjuk tőle, hogyan kell helyesen visszavonulni. - Ezek közül kettőről lesz szó ma, a harmadikról, ha Isten éltet minket, majd jövő vasárnap.
1.
Először is ezt mondja mindjárt a legelején: „Megöregedtem és megőszültem.” A tények józan megállapítása, számbavétele ez.
Isten gyermekét mindig az jellemzi, hogy nem álmodozik, és nem próbál úgy viselkedni, mintha nem az lenne a helyzet, ami, hanem józanul számol a tényekkel. Jelen esetben azzal, hogy ez az élet rendje: megszületünk, felserdülünk, felnőtté válunk, - jó esetben benő a fejünk lágya, és úgy éljük végig az életünket, - azután megöregszünk, és ahogy az öreg Józsué mondja nyugdíjba vonulásakor búcsúbeszédében: „Elmegyünk a minden földiek útján.”
Ezt a rendet Isten szabta meg, tehát ez a rend jó! Ezt kell nekünk tudomásul vennünk. Ezen belül a megöregedés, és az azzal járó sok kellemetlenség és sok lehetőség, nem tragédia, nem sorscsapás, hanem isteni rend. Ezért, aki józanul gondolkozik, az tudomásul veszi ezt az isteni rendet, és nem esik abba a hibába, amibe olyan sok öregedő ember, hogy próbálja tagadni, próbálja bizonyítani minden ereje megfeszítésével az ellenkezőjét, és annak kapcsán szánalmassá és nevetségessé válik.
Sámuel előáll és ezt mondja: én vettem észre először, nem mások hívták fel rá a figyelmemet, hogy megöregedtem és megőszültem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Nem én határoztam el, Isten rendelkezett így! Az Istenre figyelő hívő ember ezt is az Úrral beszéli meg. Meddig kell a munkát úgy végeznem, ahogy hosszú időn át kellett, mikor kell azt abbahagynom? Ad vezetést és tanácsot a mi Urunk ebben is. Sámuelnek is adott. Így mutat Saulra, s ezt mondja, itt van, - az új vezető.
Nem volt könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, mert atyai szívének a nagy örömöt az jelentette volna, ha a fiait viheti oda a nép elé, s azt mondhatja: itt vannak a gyermekeim, őáltaluk fog az Úr tovább vezetni titeket. Csak hát az egész nép tudta, hogy fiai letértek az Úr útjáról, és méltatlanná váltak arra, hogy a nép lelki vezetői legyenek. A fiai nem lesznek az utódai. Ez biztos, hogy nehéz volt a számára. Mert minden apának keserves szívfájdalom ez. (1Sám 8,5).
Nehéz volt az is, hogy Saul személye ellen is sok kifogás lehetett. Egyáltalán az új intézmény, a királyság vezetése nehéz volt neki, nem helyeselte. Saul alkalmatlan volt arra, hogy megnyugtató módon vezesse Izraelt, különösen lelki kérdésekben. És mégis, attól kezdve, hogy Saul király lett, Sámuel próféta mellé áll, tisztelettel beszél róla, és beajánlja a nép bizalmába önmaga helyett. Isten gyermekére jellemző szemlélet és viselkedés ez.
Ó, de sokaknak nehéz feladat a visszavonulásukkor, nyugdíjba készülésükkor, hogy méltatlan utód lesz utánuk. A legtöbben méltatlannak tartják az utódjukat. (Ha önmagukkal hasonlítják össze, akkor feltétlenül.) De tárgyilagosan is. Van olyan, hogy valaki egy életet rátesz arra, hogy egy bizonyos irányba, sok áldozattal tovább fejlessze ezt a munkát, tudományágat, ami az ő szakterülete. És akkor jön valaki más, az legyint az egészre, s egészen más irányba indítja el. Tanulhatunk Sámueltől, hogyan kell ezt alázatosan feldolgozni.
Hogy tudta ő ezt ilyen emelkedetten és józanul feldolgozni? Úgy, hogy nem önmagát tekintette a legfontosabbnak. Sámuel számára egyedül és kizárólag Isten dicsősége és a nép jövője fontos. És a nép sorsa eddig is Isten kezében volt, nem Sámuel kezében. Ezután is ott lesz! Nem kell tehát aggódnia, féltenie, nem kell elbizakodottnak lennie. Nem az ő becses személyén áll vagy bukik Izrael jövendője, hanem a szövetséges Isten hűségén, és végére mehetetlen szeretetén!
Ezért mondja számtalanszor ebben a prédikációban: az Úrra figyeljetek! Teljes szívetekből Őt kövessétek! Őhozzá térjetek meg minden bálványtól! Nem arról beszél, hogy ez a Saul kezdő ember, meg nem elég erős a hite, vigyázzatok, mit parancsol ... Nem ássa alá Saul szolgálatát, hanem az Úrra mutat. Önmagán túl is az Úrra mutat. És mivel tudja, hogy az Úr kezében van népének sorsa, ezért van benne békesség, reménység, és valami különös nagy szabadság és biztonság.
Tessék elolvasni ezt a fejezetet otthon. Isten gyermekének a bizonytalan, szorongatott helyzetben is megmaradó teljes biztonsága és békessége sugárzik belőle, aki tisztában van azzal, hogy mi az ő feladata, és kicsoda az Úr.
Aki tudja azt, hogy ő sáfár volt. Isten sok mindent rábízott hosszú időn keresztül. És most kiveszi a kezéből, és ő boldogan adja vissza annak az Úrnak, akié. Nem az övé volt Izrael népe. Nem az övé volt a kijelentés, amit tovább adott. Nem az övé volt az első szerep, a vezető, ő lelki vezető korában is mindig az Úrra mutatott.
Itt is úgy áll oda, mint alázatos, bűnös ember. Lehetséges, hogy vétkeztem, mondjátok meg, kész vagyok megvallani. Nem tetszeleg a tévedhetetlen vezető szerepében. A mindenható Isten nagy az ő szemében. És tudja, hogy a Sámuelek jönnek és mennek, és a Saulok is jönnek és mennek. De Isten mindig Isten marad! Ő mindig a helyén marad. És Ő mindig hű marad az Ő népéhez. „Ha mi hűtlenkedünk, Ő akkor is hű marad.” (2Tim 2,13). Ez ad Sámuelnek erőt, derűt, józanságot a visszavonuláshoz és ahhoz, hogy népének jövendőjét is reménységgel nézze.
Talán eszébe jut még az is, hogy milyen gyámolatlan és járatlan volt ő maga is kezdetben. Mind úgy kezdjük, hogy először nem értünk ahhoz, amibe azután belejövünk. Föl sem ismerte az Úr szavát, amikor először szólt hozzá. Neki is úgy kellett megtanulnia, hogy kicsoda az Úr: hogyan lehet Őreá figyelni, hogy kell azt pontosan tovább mondani, amit az Úrtól hall, mit kell tenni, ha nem engedelmeskedik neki a nép? - Isten bárkit alkalmassá tehet arra a szolgálatra, amivel megbízza. - Ezért mondja, nem képmutató módon, mert az távol áll tőle, hanem őszintén: most már a király jön előttetek, én pedig megöregedtem és megőszültem.
Csak az tud nehezen visszavonulni, aki fontosnak tartja magát. Istennek ez az embere még azzal is tisztában van, hogy Sámuel sem nélkülözhetetlen. Az Úr nélkülözhetetlen! Ha Őrá nem figyel a nép, - vége van. De arra az Úrnak mindig van gondja, hogy küldjön valakit az Ő népéhez és megőrizze őt.
Így kell önként, idejében és fokozatosan visszavonulni. Ezt kellene megtanulnia mindenkinek, aki őszintén kérdezi, hogy mond-e Isten igéje valamit erről: hogyan menjen nyugdíjba, és hogyan vonuljon vissza? Önként, idejében, és ha lehet, fokozatosan.
Azért fokozatosan, mert sokan nem tudják feldolgozni azt, hogy az igénybevétel és felelősség csúcsáról hirtelen nullapontra esnek a nyugdíjazásukkor. Majdnem tragédiát okozott ez egy nagyon felelős munkát végző orvosnak az életében, akit az egyik nap még a legbonyolultabb műtét elvégzésére is alkalmasnak tartottak, s másnap, a nyugdíjba menetele után már be sem mehetett a műtőbe. Ez a gyakorlat helytelen. Ezért aki teheti, fokozatosan készüljön fel a visszavonulásra. Aki nem teheti, mert mások intézik és vonultatják vissza, az készítse föl magát erre, hogy kibírja az ilyen zökkenőket. - Akiben ez a józanság van, mint itt Sámuelben, az képes lesz erre. Az nem sértődötten vonul vissza, nem úgy, hogy utánam az özönvíz, s nem fáradt közönnyel, nem sértett kárörömmel: na, mit csinálnak nélkülem. És még csak nem is a világ szerinti optimizmussal, hogy mindig volt úgy, hogy valahogy lett, most is megy tovább az élet ... hanem Isten gyermekének a bizalmával. Eddig is az Úr kezében volt az egész ügy. Hálás vagyok neki, hogy használt engem azon a poszton. Ezután is az Ő kezében marad, a lényeg meg nem változik, mert a lényeges Ő! És „Ő tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz!” (Zsid 13,8). Én pedig jobban teszem, ha szépen megállapítom, hogy megöregedtem és megőszültem, és figyelek arra, hogy most mire akar használni az Úr.
2.
A másik, amit Sámuel itt mond: „Nem találtatok semmit a kezemben.”
Rendkívül gazdag kifejezés ez: nem találtatok semmit a kezemben. Az alapjelentése az, amire utal is itt részletesen, hogy amíg a nép bírája volt, senkitől semmi ajándékot nem fogadott el, hogy ezután hamisan ítéljen emiatt. Ilyen nem történt. Így van? - Így! - mondják. Olyan sem történt, hogy visszaélve a pozíciójával, erőszakkal elvett volna valakitől valamit. Ezt is megerősíti a nép.
De ez: nem találtatok semmit a kezemben, arra is utal, hogy nem vagyok adósa senkinek. Nem tartozom senkinek. Mindenkinek teljesítettem a kötelezettségemet, amivel Isten megbízott, hogy mutassam nektek az Őhozzá vezető utat, és az Ő akaratát. Kötelezettségmulasztás sem terhel. Tisztán és igazán vonul vissza.
A visszavonuló Sámuel ajkáén azonban még mást is jelent ez a mondat. Ez: nem találtatok semmit a kezemben, azt jelenti, hogy szabad vagyok. Nem szorongatok semmit a markomban. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Sem az íróasztalomhoz, sem az esztergapadhoz, sem a magam igazához, sem az eddig még meg nem valósult terveimhez. Ami megvalósult, megvalósult. Amit Isten nem engedett megvalósulni, nyilván úgy jó ... Egyáltalán nincsenek görcseim. Oldott, nyitott, szabad ember vagyok.
Miért? Mert megvan mindenem, amire szükségem van. Mert „nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.” (1Tim 6,6). És mert én eddig is csak azt fogtam a kezembe, amit Isten adott nekem. És amit Ő visszavesz onnan, azt készségesen visszaadom. Mert én sáfár voltam eddig is. Tudom, hogy mindenem az övé volt, minden ötletem, munkaerőm, az eredményeim, - én magam is az Övé vagyok. - Itt most Isten gyermekéről, a hívő emberről van szó. Az gondolkozik így. - Hogyan ragaszkodnám bármihez is görcsösen. Én magam is az övé vagyok, amit a kezembe ad, az is az Övé. Olyan sok áldást adott eddig is a kezembe, olyan sok jót adhattam tovább, amit Tőle vettem! Hát nyilván nem azért vesz ki a kezemből dolgokat, hogy üres maradjon. Valami mást akar helyette adni. Vagy az üres kezeimet akarja valami másra fölhasználni.
Eddig az kellett, hogy sáfárkodjam, dolgozzam; legyen kérges a kezem. Most visszavesz belőle sok mindent, és azt mondja, hogy tanuljak meg simogatni, az eddiginél sokkal többet. Tanuljak meg imádkozni, az eddiginél sokkal mélyebben. Ez az utolsó mondata Sámuelnek: „Én pedig nem követtem el azt a bűnt, hogy abbahagynám az érettetek való könyörgést.”
Minden hívő öreg ember életében bűn az, ha nem könyörög többet, mint azelőtt! Mert azért teszi Isten üressé a kezünket, hogy szabadabbak legyünk most már a csak Neki való szolgálatra.
Sámuel értette ezt a titkot, és ezért ilyen szabad. Ezért nincs benne semmi keserűség. Ezért nem alkudozik, nem kapkod, hogy még egy kicsit, még ezt add vissza ... Ezért nem rejt el semmit Isten elől. „Nem találtok semmit az én kezemben.” Amit Isten vissza akar venni, azt visszaadom neki. És nem lesz ettől boldogtalan.
Nemcsak a munka jelentette az élete értelmét és tartalmát. Ha már nem dolgozhat, s nem igénylik a munkáját, vagy nem tud dolgozni, - akkor üressé válik egyszerre az élete? Hát nem az az élet egyetlen tartalma! Megvan annak az Istentől meghatározott célja és jelentősége. De nem értelmetlen annak az embernek az élete, aki már nem tud dolgozni. Hát az Úrral való közösség adott az életének értelmet addig is! Csak azért bírta a munkát, néha erején felül, mert ketten végezték, mert az Úrral végezte. Az, hogy a munka kiesik, nem jelenti azt, hogy az Urat is elveszti, az Úr megmarad. A tartalom, az értelem változatlanul megmarad.
Ezért roppan össze sok ember, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen a munka sem volt a helyén az életében, amíg dolgozni tudott, és amikor a munka kikerül az életéből, egyszerre összeomlik. Sámuel számára nem omlik össze semmi. Ahelyett, amit addig végzett, most valami mást fog végezni. Nagy kíváncsisággal várja, hogy most mire akarja őt használni az Úr.
Mennyivel gazdagabb az ilyen üres kezű ember, mint az, aki visszavonulásakor meg tudja mutatni, hogyan szedte meg magát, vagy szorongatja a kezében a rendjeleit, az érdemeit vagy a sérelmeit, vagy önmagával van tele, és egyszer kiderül, hogy semmije sincs. Úgy jár azokkal a kacatokkal, amiket szorongatott, mint a gyerek a hóval. Mire beér vele a szobába, egy kicsit nedves még a tenyere, de nem tudja fölmutatni a havat.
Boldogok azok, akik örökkévaló kincseket gyűjtenek maguknak, - mondja Jézus a Hegyi beszédben.
Még valamire figyelmeztet bennünket Sámuelnek ez a mondása: semmit nem találtok az én kezemben. Arra, hogy Isten más mértékkel minősíti az embert, mint mi.
Ma általánossá vált, hogy kit-kit a teljesítménye szerint minősítenek. Mennyit teljesít? S ha már nem tud teljesíteni, akkor mi van? Ezt nem merjük kimondani. Akkor értéktelen emberré vált? Vagy már nem is ember? Hogy van ez, ha a teljesítmény alapján minősítünk? - Istentől távol áll ez a gondolat.
Isten előtt minden embernek önmagában van értéke, függetlenül a teljesítményétől. És amikor még vagy amikor már nem tud valaki semmit teljesíteni, akkor is ugyanolyan ember, és ugyanolyan értékes ember Isten előtt.
Jó lenne, ha kigyógyulna téves gondolkozásunk, és jobban megértenénk ezt. Aki már nem teljesít semmit, az nemcsak azért értékes, mert a közgazdászok és szociológusok szerint 20-25 év alatt megtermeljük azt, amit 60 év alatt elfogyasztunk. (Tehát a többi időben már a köznek, másnak termelünk. Tehát aki 20-25 évet dolgozik, az megdolgozott azért, amit nyugdíjba vonulásáig elfogyaszt.) Nemcsak ezért, hanem azért, mert Isten a kegyelem Istene! És a kegyelem soha nem teljesítményt vár. A kegyelem mindig ad és kínál. - Ezt kell begyakorolni.
Múltkor mondta egy kedves idős bácsi, hogy két szót esik nehezére kimondani, mióta erőtlen és idős lett: kérem és köszönöm. Több gyermeket felnevelt kemény munkával. Beidegződésévé vált, hogy mindig ad. Mikor felnőttek a gyerekek, akkor is. És most kénytelen ezt mondani néha: kérem, és utána nagy nehezen: köszönöm. Nem tud teljesíteni semmit. És örülnek a szerettei, hogy ezt még tudja teljesíteni, hogy képes elfogadni, amit adnak neki. Van, aki már arra sem képes.
Nos, azt jelenti ez az egyik oldalon, hogy könnyítsük egymás dolgát, és tudjunk adni úgy is, ha nem kér a másik. És ne várjuk azt, hogy köszönöm; adjunk szívesen legközelebb is.
A másik oldalon meg azt kell megtapasztalnunk, hogy kegyelemből élünk, és legyen könnyebb ez: kérem, köszönöm. Isten gyermeke megszokja ezt egy életen át: én nem érdemlek semmit, nekem nem jár semmi, de kegyelmes Atyám van. Én nem tudok teljesítményeket felmutatni és azokra hivatkozni. „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva; meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz ...” És Ő felruház és táplál, és megsimogat, mert Ő Atya!
Aki nem ismeri a kegyelmet, aki nem fogadja el a Jézus Krisztusban megjelent isteni kegyelmet, annak rettenetesen nehezére esik ez: kérem és köszönöm. Az képtelen megtanulni, hogy ez is lehet természetes. Ez is benne van Isten rendjében. Kell az alázat iskolája nekünk. Mert még öreg korban is a büszkeségünk az egyik legveszedelmesebb bűnünk. - A boldog élethez, a boldog öregséghez kell az alázat! Isten iskolájában lehet ezt a tantárgyat a legalaposabban elsajátítani!
Idős korban egyre jobban tapasztaljuk, hogy sok mindent le kell tennünk a kezünkből. „Már nem fog kézen, amit megfogok ...” írja József Attila. Már nem engem küldenek ki egy idő óta a konferenciára, - panaszolta a múltkor valaki. Engem már meg sem kérdeznek, ha az én szakomról van szó, akkor sem, - panaszolta egy másik nyugdíjazás előtt álló testvérünk. - Ez is benne van Isten rendjében. Egyre alázatosabbá kell válnunk, hogy Ő egyre több kincset bízhasson ránk. Hogy tudjak kegyelemből élni.
Így jön rá az ember, hogy nemcsak azt kell megtanulnunk, hogy egyre üresebb lesz a kezünk, hanem azt is, hogy mi végett üresíti meg Isten a kezünket. Ne csak azt számolgassam, hogy mim nincs már, mióta visszavonultam vagy megöregedtem, hanem azt is, hogy mire akar használni, amire csak most tud használni. Így lesz azután gyümölcsöző valakinek az élete öreg korában is úgy, ahogy azt hallottuk a 92. zsoltárban: „Még öreg korban is gyümölcsöznek és zöldellnek.” Énekeljük el ezt a verset:

Ámbátor megőszültek, de mindazáltal
Nagy szaporasággal szép gyümölcsöt teremnek,
Hogy igazságát híven mindenütt hirdessék
Az én Istenemnek, kiben hamisság nincsen.
(Zsolt 92,8).

A megterített úrasztalánál hadd legyen ma szó még egyszer a házasság válságairól. Csak azért szeretnék harmadszor is az ige alapján erről a témáról beszélni, mert sok hozzászólás érkezett ehhez a fájó, nehéz kérdéshez szóban és írásban. Sok mindent érdemes lenne megemlíteni azok közül, és sok mindent lehetne mondani még a hozzáértő szaktudósok megállapításaiból is. Most mégsem szeretnék nagy elvi megállapításokat tenni, a gyakorlati részletekbe bocsátkozni. Mindössze két vallomást hadd ismertessek azoknak a hozzájárulásával, akik ezt elmondták. Úgy hallgassuk ezeket, hogy főleg a bennük és mögülük hangzó igére figyeljünk, és engedjük, hogy bűnbánatra kész és megújulásra vágyakozó szívünket megtisztítsa, megajándékozza Isten.
Lehetséges, hogy itt ma a megterített úrasztalánál sokan itt hagyjuk azokat a bűnöket, amikkel eddig a magunk vagy mások házassága ellen vétkeztünk, vagy azt a sok keserűséget, ami fölhalmozódott emberi szívekben amiatt, hogy egyedül kell élniük, vagy azt a keserűséget, ami azért született meg egy-egy emberi szívben, mert a házasságban kell egyedül élnie valakinek. Sok sok változata lehetséges annak, hogy sebet kapjunk és adjunk ezen a téren, és sok tisztátalanság húzódik meg hívő emberek életében is ezzel kapcsolatban. Csak annak van értelme, ha ezzel az alázattal, bűnbánattal, Isten megújító kegyelmét várva tudunk most az igére figyelni. Jézus Krisztus ma is tud gyógyítani, szabadítani, megújítani, új kezdést adni.
1.
Az első beszámoló a rosszul indult házasságról szól, a második a menet közben elromlott közösségről. Az elsőt hadd mondjam én is tovább úgy, ahogyan hallottam, egyes szám első személyben.
Így kezdődött ez a beszámoló: Amikor megházasodtam, még Isten nélkül éltem. Nem is tudtam arról a lehetőségről, hogy Isten segít a személyes kérdéseinkben, vagy hogy Tőle el lehet kérni olyan segítőtársat, aki hozzánk illő, és hogy Ő tudja legjobban, hogy ki a hozzánk illő. Egyszerűen összeházasodtunk. Úgy éreztük, hogy szeretjük egymást. Azt tettük, amit nagyon sokan mások. Azután hamarosan kiderült, hogy milyen megalapozatlan a házasságunk. Sok mindenben nem értettük meg egymást, sok minden kölcsönösen nem érdekelt bennünket, és egyre szomorúbb lettem amiatt, hogy nem társam a párom. Ő azt mondta, hogy boldog mellettem, és nem értette elégedetlenségemet, én pedig nagyon nehezen vettem tudomásul, hogy mellette is magányosan kell élnem. Azóta nagyon megértem a társtalan házasembert.
Akkor ismertem meg Jézus Krisztust. Hallottam szeretetéről, adta nekem a hit ajándékát, és lassan egyre teljesebben odaszántam az életemet Neki. Emiatt sok minden megváltozott. A párom nem, a házasságunk nem, a társtalanságom nem, és mégis valahogy minden egészen más volt. Tudtam szeretni. Azelőtt szerettem amíg meg nem ismertem. Mióta ismertem, nem tudtam szeretni. Most valahogy újra ment egészen más tartalommal. Az pedig, hogy mellette is sokszor egyedül kellett éreznem magamat, mindig közelebb kényszerített Istenhez. — Itt föltett egy érdekes kérdést. — A rossz házasság mint ösztöke a szent életre, és az Istennel való szorosabb lelki közösségre, — érdekes tanulmánycím lenne ugye? Ő megélte ezt a tanulmányt.
Elmondta, hogy a megtérése előtt már kezdett bizonyos lenni abban, hogy egyetlen megoldása van a bajnak: kitörni a házasságból. Vagy úgy, hogy formálisan maradjon meg az egész, és a házasságon kívül keresni valahogy társat úgy, hogy ne legyen nagyobb botrány, vagy úgy, hogy elválni. — Most már tudom, hogy nem válhatok el, és nem is válnék, — mondta. Engem már az evangéliumi mérték kötelez. Ő tehetne, amit akar, én már nem. De nem is akarok. Mert amikor Jézust megtaláltam, legelőször a páromhoz küldött vissza. Jézus ilyen „harmadik” a házasságban, hogy mindig a párjához küldi vissza az embert. De már nem egyedül. Velem jön. És akkor vállaltam el a páromat. Tulajdonképpen addig mindig tiltakoztam ellene. Most már vállaltam. Néha mint terhet, de észrevettem, hogy sok áldást is készített benne nekem Isten.
Az Efézus 4,1-3 azóta világít számomra. Elmondta ezt a néhány csodálatos verset, ami neki erőt adott és ad: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, amellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel. Elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a lélek egységét a békesség kötelében.”
Jézus engem elhívott, — mondotta, — nekem most már ehhez méltóan kell járnom. Jézus nekem új életet adott. Minden vágyam az, hogy a párom is megkapja ezt az ajándékot. Jézus engem boldoggá tett, és ezt a boldogságot még a boldogtalan házasságom sem árnyékolja be, sőt a Krisztusban megtalált boldogság kihat még az én rosszul indult, megalapozatlan házasságomra is. Nem mondom azt, — tette hozzá józanul, — hogy ez az eszményi házasság. Senkinek sem kívánom, hogy magányos maradjon a házastársa mellett. De ha rosszul indultak, ez az egyetlen megoldás, vállalni egymást, és közben tapasztalni, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.
Még két igét említett, ami neki sokat jelent: az 1Kor 7,12-14-et, ahol arról van szó, hogy ha a hitetlen fél akar, ám váljon el, de a hívő nem, mert „meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a gyermekeik tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” És az 1Pét 3,1-2-t idézte még: „Hasonlóképpen az asszonyok engedelmeskedjenek a férjüknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az igének, feleségük magaviselete által ige nélkül is megnyeressenek, szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.”
Tudja micsoda lehetőség és felelősség ez? - kérdezte tőlem. Beszéd nélkül megnyerni valakit Krisztusnak, ha igehirdetéssé válik mellette az életem. Ha nem nevet ki, ezt mondom: nagy kiváltság.
Nem nevettem ki, hanem áldottam Istent, aki így át tud formálni bármelyikünket, aki megtanít áldássá lenni ott, ahova állított, aki megtanít elvállalni azt, amit elrontottunk, és nem okoljuk Őt azzal, amit mi rontottunk el, és akinek a kegyelme be tud törni mindenhova, és meg tud tanítani bennünket bármilyen helyzetben arra, hogy élvezzük ezt: "azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van." Ez az ember nem tehetetlenül beletörődött a megváltoztathatatlanba, de nem is tört ki szeretetlenül a megváltoztathatatlanból, hanem elfogadta Istentől. Elfogadta ösztökének. Nem kellemes az, amikor hegyes vassal piszkálták az állatokat, — az volt az ösztöke, — hogy jó irányba menjenek. De ha szükség van rá, elfogadom. És még a rossz házasság is Istenhez vihet közelebb.
2.
A másik vallomás, gondolatsor írásban érkezett. Egy részét hadd olvassam fel: "Akit megcsal a társa, az szereti úgy beállítani a dolgot, mintha minden ama bizonyos "harmadik" miatt történt volna. Az emberi lélek különös védekezése ez, amellyel sokszor inkább felmenti hűtlen társát is, csakhogy önmagát felmentse. Egyedül bűnös a harmadik. Pedig egy házasság megromlása és egy házasságtörés sohasem azzal kezdődik, hogy az egyik fél kapcsolatba kerül egy harmadikkal. A bajt mindig megelőzi egy olyan állapot, amelyben a hűtlen házasfél "késszé válik" a házasságtörésre. Ha harmonikus, jó a házasság, jelen lehet akármilyen csábító harmadik, a jelenléte hatástalan. Magam is megtapasztaltam. Ha azonban a házasság nem jó, az egyik fél "késszé vált" a házasságtörésre, előbb-utóbb észre fog venni valaki harmadikat.
Én úgy tapasztaltam, hogy ha egyik fél késszé válik a házasságtörésre, — egyelőre talán csak gondolatban, vagy érzelmileg, — abban a másik, a "vétlen fél"-nek is szerepe van. Esete válogatja, hogy ki milyen mértékben hibás. De ha a megcsalt fél hívő ember, az első kérdése csak ez lehet: miben vétkeztem én? És ha kijuthatnak a kátyúból, ahhoz csak az ilyen lelkület és magatartás járulhat hozzá.
Egyébként lehet, hogy valaki öntudatlanul vétkezett a házassága ellen. Úgy hibázott, hogy észre sem vette, csak a baj döbbenti rá. Olyan is van, hogy önmaga előtt is tagadni akarja, és saját vétkességét elhanyagolhatónak tartja ezt mondván: ez még nem ok arra, hogy megcsaljon. Gyakran az egyik fél beteges féltékenysége taszítja el a másikat.(A féltékenység más, mint a féltő szeretet, amiről Isten beszél. A féltékeny ember önmagát félti attól, hogy elveszíti a másikat. A féltő szerető a másikat félti és a másik érdekeit tartja szem előtt.)
Mindez persze nem menti fel azt, aki végül is hűtlenné lett. Számára nem mentség, hogy a másik is vétkes. De minden hívő embernek tudnia kell, hogy a bűnesetben egymásra mutogattak vádlóan a házastársak. Ádám Évára, sőt rajta keresztül Istenre: "Az asszony, akit mellém adtál, az adott nekem enni," Éva a kígyóra. A keresztyén ember kötelessége ilyen esetben ezt tisztázni: miben vétkeztem? És a második kérdés csak ez lehet: mit cselekedjem?
Arra nézve, hogy mit cselekedjünk, mai alapigénk a világos válasz: "Öltözzétek fel a könyörületes szívet, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget, a hosszútűrést, elszenvedvén egymást, és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna, miképpen Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is." Ezt az igét csaknem minden úrvacsora végén fel szoktuk olvasni. Ma már itt az elején is szól hozzánk.
Jó lenne, ha legalább önmagunknak őszintén bevallanánk, hogy teljességgel lehetetlennek tartjuk-e, hogy így lehet élnie egy hívő keresztyén embernek. Az nem baj, ha mindjárt eljutunk oda, hogy a magunk erejéből nem megy. Ez meghaladja az erőnket. Éppen ebben szorulunk rá igazán Krisztus erejére. Ez csak a vele való szoros közösségben lehetséges, de ott lehetséges. Lehet látni példákat rá. Még az is lehetséges, hogy ha ez a fontos szó kimarad esetleg: megbocsátván kölcsönösen egymásnak, még egyoldalúan is lehetséges. Nem az az igazi, nem ez az eszményi, Isten őrizzen meg mindannyiunkat ennek a kínjától, de Isten így bocsátott meg nekünk. Előbb Ő feltétel nélkül elengedte minden bűnünket, megbocsátotta minden hűtlenségünket, és utána biztat, bátorít minket arra, hogy tanuljunk meg mi is megbocsátani és elengedni.
3.
Éppen ezért hadd olvassak fel egy harmadik vallomást is. Egy megcsalt házastárs, egy becsapott szövetséges vallomását, Isten vallomását: "Térj meg Izráel Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el. Ha megtértek az Úrhoz ezt mondjátok neki: Bocsáss meg nekünk minden bűnt. Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek azt, amit a kezünkkel csináltunk. Csak Tenálad talál irgalmat az árva. Én pedig ezt mondom nékik: kigyógyítom őket hűtlenségükből. Szeretni fogom ingyen kegyelemből, mert elfordult róluk az én haragom." (Hós 14,2-5).
Izráel paráználkodott. A prófétai könyvek az Istennel való szövetség megszegését mindig így nevezték. Otthagyta Izráel az ő hűséges hitestársát, és elment fából és kőből készült szobrok után, és azokkal minden hegyen és halmon paráználkodott, — így olvassuk. — Azokat imádta, a bálványimádás utálatosságaiba merült, és közben, mint minden hűtlen házastárs, élvezi akarta az Istennel való szövetség előnyeit. S azt mondta Isten: ez az, ami nem megy! Tessék eldönteni: vagy visszatér, Ő hűséges marad és visszafogadja, vagy a bálványok után járkál és akkor ne számítson Isten támogatására.
És Izráel kész megtérni. Rádöbben, hogy Asszíria nem segíthet rajta — asszír bálványokat imádtak elsősorban. — Rádöbben, hogy a szeretőink nem oldják meg az életünk kérdéseit. "Lóra sem ülünk többé": A magunk ereje is kevés ahhoz, hogy valami megoldást találjunk. "Csak Tenálad talál irgalmat az árva." Átélte a maga árvaságát miközben szeretői után futott, és ebből az árvaságból kiált irgalomért ahhoz az Istenhez, aki közben a helyén maradt, és hűségesen várt, és aki most így felel az Ő népének: "Kigyógyítalak hűtlenségedből. Szeretni foglak ingyen kegyelemből, — nincs feltétel, — mert elfordult rólad az én haragom." (Hós 14,5).
Addig, amíg vissza nem tért a választott nép, rajta volt Isten méltó haragja. Mihelyt kész a bűnbánatra és a megtérésre, mihelyt a bűnét nevén nevezi, és nem mentegetőzik, vádaskodik és magyarázkodik, mihelyt kimondja ezt: nálad talál irgalmat az árva, azonnal számíthat erre az irgalomra. Ilyen Istenünk van. Ha hűtlenkedünk, Ő akkor is hű marad.
Ez az Ő irgalma, kegyelme, hűsége érvényes ígéret most mindannyiunk mindenféle bűnére. Mindenki maga tudja, vagy magunk sem tudjuk pontosan, mennyi hűtlenséget követtünk el Istennel szemben és egymással szemben. Otthagyhatunk most minden hűtlenséget, ha engedjük, hogy kigyógyítson minket minden hűtlenségünkből. Hiába egyébként minden emberi elhatározás, jószándék, csak Ő tud kigyógyítani a hűtlenség betegségéből. Csak Ő tud minket ingyen kegyelemből újra szeretni, csak Ő tudja az Ő méltó és rajtunk levő haragját rólunk elvenni.
Jézus Krisztus golgotai keresztje és feltámadása az, amire néz az igazságos Isten, és Őérette elveszi rólunk haragját. Ez nem elvi teológiai kérdés, ez az egész életünket egész emberségünket, hétköznapjainkat forradalmasítaná, ha egyszer végre komolyan vennénk, hogy Asszíria nem segít minket, akikért elhagytunk téged, nem segítenek minket, magunk nem tudunk segíteni magunkon, de Hozzád kiáltok irgalomért. És erre az Ő válasza ez: "Kigyógyítalak hűtlenségedből, szeretni foglak ingyen kegyelemből, és elveszem rólad az én haragomat."
Jó lenne, ha ezzel a komolysággal, ezzel a bűnbánattal, ezzel a hittel tudnánk ma itt hagyni sok sok bűnt, és elvinni innen az Ő áldását, és tudnánk Vele visszamenni oda, ahol talán semmi nem változott, ahol minden úgy fog fogadni, ahogy otthagytuk, de mi egészen más emberekként tudnánk vállalni azt a helyzetet, és áldássá lenni abban. Ezért adjunk hálát és ezért könyörögjünk az ének szavaival:

Nézvén szent Fiad vérére, ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj, sőt mindenekben megengedj,
Amint mi is megengedünk, ha kik vétettek ellenünk.
(483,13. ének)