PECSÉT A FEHÉR RUHÁN

Maradjunk ma is még azon a bibliai gondolatkörön belül, amellyel kapcsolatosan az előző vasárnapokon hallottunk Isten igéjét, vagyis, hogy hogyan újítja meg Isten az elrontott életünket.
Először azt tanultuk meg Jézus szavaiból, hogy Ő nem foltozgatni akarja régi rongyainkat, hanem egészen új ruhát kínál. A maga igazságát kínálja fel nekünk. Tulajdon tiszta és szent isteni életét adja mindazoknak, akik ezt tőle hittel elfogadják. És láttuk, hogy hinni éppen ezt jelenti, hogy valaki kész elvetni és levetni mindazt, ami a régi természetéből fakadt, és fenntartás nélküli bizalommal elfogadni Jézust és minden ajándékát.
Múlt vasárnap kicsit közelebb mentünk a kérdéshez, és azt láttuk, hogy ez a lelki átöltözés milyen változást jelent. Nem csupán felszíni, külső változásokat, hanem alapvető, belső változást. Nem időszakos, hanem végleges változást. S nem részleges, hanem teljes megváltozását az életünknek. Így vallottuk meg a szép, régi énekkel: „Magamat egészen néked szentelem.”
Aki azonban eddig eljut, ezt komolyan veszi és gyakorolni is kezdi, abban megszólal a kérdés, aminek az elmúlt hetekben többen is hangot adtak: mi lesz ezután? Ha valóban levetettük a régi ruhát, és felöltöztük Krisztust, mi lesz ezzel a tiszta ruhával? Ez mindig tiszta marad, vagy ezt is be fogjuk szennyezni? Aki felöltözte Krisztust, az többé nem vétkezik? Vagy az is vétkezik, és ezzel mindent tönkretett? Mi lesz a tiszta ruhával?
Ez valóban nagyon komoly kérdés. Valaki olyan kedves fölháborodással mondta: ahhoz, hogy mindvégig megőrizzük a tiszta ruhát, szenteknek kellene lennünk, de ez lehetetlen. Nos, mit mond erről a Szentírás? Ezt szeretném néhány pontba foglalva a felolvasott ige alapján elmondani.
1.
Az első, amit megtudunk Isten igéjéből, hogy az újjászületett ember is vétkezik, mert az újjászületett ember is ebben a testben éli az új életét, és ehhez a testhez hozzá van kötve a bűn. Nem igaz tehát az a tanítás, ami egyre nagyobb tért hódít keresztyén körökben, és amit a „tiszta szív” tanának neveznek, hogy tudniillik Isten gyermeke nem vétkezik többé, vagy ha vétkezik is, annak nincs jelentősége. Nagyon világosan olvastuk az igében: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt, és az Ő igéje nincsen mibennünk.” (1Jn 1,8-10).
Akkor mégsem lesz szent, aki Krisztusban újjászületett? Ki a szent? Az, aki sohase vétkezik, vagy az, aki elfogadta Jézus Krisztustól bűnei bocsánatát? A Szentírás egyértelmű tanítása szerint az utóbbi. Azok a szentek, akik hiszik azt, hogy Krisztus golgotai kereszthaláláért az igazságos Isten nekik minden bűnüket megbocsátotta. Sajnos, ezután is vétkeznek, de bizonyosak abban, hogy azokat a vétkeiket is megbocsátotta. Azok a szentek, akik halálosan komolyan veszik, hogy Jézusért Isten nem tulajdonítja nekik a saját bűneiket, de nekik tulajdonítja Jézus Krisztus szentségét és igazságát. És ebben a hitben lesznek Isten gyermekei. Nem azok tehát a szentek, akiket tiszteletreméltó, az átlagon felüli, rendkívüli vallásos teljesítményeikért a római egyház haláluk után szentté avat, hanem mindazok szentek, akik Jézus nevében hisznek, akik így Isten gyermekeivé lettek.
Hadd kérdezzem meg: te szent vagy-e? Erre óvatosan szoktuk válaszolni: remélem, jó lenne, de ma reggel is indulatosan jöttem el otthonról, és a múlt héten is… És akkor soroljuk, hogy mi minden volt. Nem attól függ, hogy szent-e valaki. Attól függ, hogy hiszi-e bűnei bocsánatát, és Jézusért Isten gyermekévé lett-e. Erről pedig az Ő szentlelke tesz minket bizonyosakká, hogy Isten gyermekei vagyunk, ahogy a Római levélben olvassuk. Pál apostol a legtöbb levelét így kezdi — mindegy, hogy melyik város nevét tesszük oda: „A Korinthusban levő és a Jézus Krisztusban hívő szenteknek.”2 „Az Efézusban lakó és a Krisztus Jézusban hívő szenteknek.” Utána megdorgálja őket keményen, és felsorolja bűneiket. Hát miféle szentek azok, akiknek bűneik vannak, akik veszekednek, meg paráználkodnak? Nem azért szentek, mert soha többé nem vétkeznek, hanem azért lettek szentek, mert Krisztust befogadták. Éppen ezért minden bűnüket szemükre veti az apostol, és éppen ezért minden bűnükre újra és újra bocsánatot kérnek. Aki tehát „átöltözött” — ahogy ezt az előző vasárnapokon tanultuk —, az a szent. Isten szentjei is vétkeznek, míg e testben élnek, de tudják, hogy mit kell tenniük a vétkeikkel.
2.
A második kérdésünk éppen ez: mit kell tenniük vele? Ha bepiszkolták a fehér ruhájukat, amit Jézustól kaptak, mitévők legyenek? Próbálják valahogy eltakarni? Hallgassanak róla mélyen, vagy egy vállrándítással, tettetett cinizmussal tegyék túl magukat rajta? Vagy az ellenkező végletbe essenek, és vonják le a konzekvenciát, hogy a keresztyénség nem nekik való? Nem tudják győzelmesen élni, nem tudják teljesíteni, legjobb abbahagyni. Nagyon gyakori kísértése ez az Ördögnek, hogy a bűneikkel keserítsen el újjászületett embereket. Vagy próbáljuk ellensúlyozni valami jócselekedettel, ha már vétkeztünk? Urunk egyiket sem ajánlja.
Hanem mit ajánl, hogyan olvastuk az előbb? „Ha a világosságban járunk… közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsátja bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól. Fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világért is.” (1Jn 1,7, 9, 2,1-2). Mit tegyen az, aki újjászületett ember létére mégis vétkezett? Azt, amit az induláskor tett: Járuljon bizalommal a kegyelem királyi székéhez, ahol irgalmasságot nyer és bocsánatot, mert bővölködik a kegyelemben a mi Istenünk.
Menet közben sincs más megoldás, mint az indulásnál volt. A bűneinket odavinni, ahova valók. Ahhoz, aki egyedül fogadja el őket. Aki magára vette minden bűnünket: Jézus Krisztushoz, és újra és újra hittel elfogadni az Ő bocsánatát. Nincs más megoldás. Aki valami mást keres, elveszíti az új életét, mert Jézus helyett önmagára néz, vagy bárki másra, és az lesz istenné az életében. Ez a legszörnyűbb, ami elszakít Urunktól. Az új életet menet közben is az táplálja, ami elindította: Isten kegyelmének kiapadhatatlan forrása. Kegyelemből élünk, és hitben járunk. Nincs más lehetőség az új életben való megmaradásra, és az abban való gazdagodásra.
Nyilvánvaló, hogy az új ember már nem akar vétkezni, az új ember azonnal észreveszi, ha vétkezik. Az új ember egy napig sem hajlandó együtt élni a vétkeivel. Ha az utcán járás közben hozza elé Isten a bűnét, ott vallja meg, és tudja: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja.” Ez a különbség. Nem az, hogy az új ember sohase vétkezik, hanem az, hogy nem akar, hogy utálja, azonnal szabadul tőle, és bizonyos abban, hogy megszabadul tőle, mert erre ígéretünk van. De ehhez az kell, hogy egész konkrét módon a bűnvallás gyakorlattá váljék az életünkben.
Hadd kérdezzem meg, hogy a múlt vasárnapi úrvacsora óta vallottál-e bűnt Istennek? Vagy azóta nem vétkeztünk? Vagy észre sem ettük? Az óriási baj. Nem fáj? Nem zavar? Nem észleljük, hogy valami zavar támadt az Úrral való meghitt közösségünkben? Vagy azelőtt sem volt meghitt közösségünk, és ezért nem érezzük a zavart? Aki valóban átöltözött, aki tiszta ruhát kapott Krisztustól, az nem bírja elviselni, hogy bepiszkolta azt a ruhát, és azonnal megy oda, ahol megtisztítja a ruháját az a Krisztus, akitől kapta.
Aki zavartalanul együtt tud élni a bűneivel, az még nem öltözött át. Az vagy nem hajlandó levetkőzni, és ragaszkodik a maga rongyaihoz, vagy nem hiszi igazán, hogy Jézus neki is fehér ruhát ad. De aki ezt átélte: minden, ami belőlem származik, hiábavaló, és amit Ő kínál, az ténylegesen az enyém lehet, és el is fogadta, és meg is köszönte, az az ember nem bírja, ha pecsét van a fehér ruháján. És a pecsétet ugyanaz a Krisztus tisztítja, aki megszerezte és ajándékozta a fehér ruhát. „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”
Remélve, hogy a képek nem zavarják egymást, ha a múlt vasárnapi képünknél maradunk, hogy tudniillik nem is a ruha ez már, hanem úgy összenőhetünk Krisztussal, mint a bőrünkkel, akkor is találó ez a kép. A bőrünk is beszennyeződik, és megmossuk. Akinek vannak gyermekei, unokái, tudja, hogy egy-egy nyári napon úgy össze tudják kenni magukat, hogy alig lehet rájuk ismerni. Megfürdetjük őket, és olyan tiszták lesznek, mint reggel voltak, amikor kikeltek az ágyból. Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére így tisztít meg minket menet közben is újra és újra minden bűntől, ha meg akarunk tisztulni. És aki már ezt a bizonyos fehér ruhát, Krisztus igazságát hittel elfogadta, az meg akar tisztulni. Az szenved, ha pecsét van azon a ruhán, és az a tisztaságára nagyon sokat ad.
Ezért mondja Jézus a lábmosás történetében: „Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.” Aki megfürdött, aki már tiszta lett, aki fölvette ezt a fehér ruhát, annak nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni. De arra szüksége van. Arra naponta szüksége van, vagy naponta többször. Különben egészen tiszta.
3.
Éppen ez a következő gondolatunk, hogy ennek a feltétele viszont az, hogy már megfürdött. „Aki megfürdött, annak nincs másra szüksége, csak a lábait megmosni.” (Jn 13,10)
Mit jelent megfürödni? Titusz levelében olvassuk azt a képet, hogy az újjászületés fürdőjével megtisztított Urunk. Egy másik helyen azt olvassuk, hogy a Krisztus halálába való bemerítkezés az újjászületés. Krisztus halálába való bemerítkezni azt jelenti: én meghaltam, és mostantól kezdve Ő éli ennem a maga életét, és ezt én is így akarom. Idézgetjük ezeket az aranymondásokat, de ritkán vesszük komolyan a maguk élességében őket. Mit jelent ez: nem én élek többé, hanem „él bennem a Krisztus”? Ez azt jelenti, hogy vége annak, amit én eddig akartam, jónak tartottam, aki én voltam. Önmagamat mindenestől halálra ítéltem. A keresztség jelképezte ezt, az első századokban egészen így gondolkodtak, a Szentírás ezt tanítja, amikor egy pillanatra víz alá merítették a megkereszteltet. Eltűnt, megszűnt, meghalt. Aki onnan kijött, az már új ember, abban Krisztus él.
Nos, ez a megfürdés megtörtént-e már az életünkben? Csak utána lehet beszélni a lábmosásról, megszentelődésről, s minden egyébről. Egészen eddig mindezek akadémikus kérdések, amikről jó ízűt lehet beszélgetni, vitatkozni, de marad az életünk a kárhozatban, maradunk a magunk bűneiben. Ez a megfürdés megtörtént-e már? Hogy én kimondtam magamra a „nem”-et, azt tudniillik, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben semmi jó, és átadtam az uralmat az életem fölött Jézusnak. Ez elkezdődik egy döntéssel, azután folyamatosan tart életünk végéig. Elkezdődött-e, és történik-e folyamatosan az életünkben? Csak ezután érdemes beszélni minden egyébről.
Jézus Krisztus ezt tette lehetővé, hogy az atyáinktól örökölt hiábavaló életünket abbahagyjuk, ami a biztos halálba torkollik, akármilyen sikeres legyen is itt a földön, a biztos kudarc vár rá Jézus nélkül. Ezt abbahagyjuk, és ezt mondjuk: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mától kezdve a te akaratod érvényesüljön az életemben. Ezt jelenti, felöltözni a Krisztust, ezt jelenti, megfürödni. S utána már csak a lábat kell megmosni, ahogy itt Jézus Krisztus mondja.
Akinek az életében ez a bizonyos fürdés még nem történt meg, az teljesen reménytelenül küszködik a bűneivel. Nagyon sok jó szándékú, vallásos, sőt hívő ember van, akik felveszik a harcot a bűneikkel, és mindig alul maradnak. Mert nem egyenlő ellenfelek vagyunk. „Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon” — mondja egyik énekünk, de így folytatódik: „Te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts a bajomon.”
A nagy ellenféllel szemben a még nagyobbat nyerem meg szövetségesül, vagy fogadom el szövetségét. Jézus legyőzte a bűnt, és ezzel a hittel győzhetek én is. De ez nem az óember harca. A Biblia azt mondja az óemberről, hogy az nem tér meg. Ez a mi tragédiánk, hogy szeretnénk mindig jobbá lenni, Jézus pedig ezt mondja: mássá legyél. Az óembert nem lehet megjobbítani. Lehet nevelni, meg lehet tanítani viselkedni, beszélni, de a természete változatlan marad. Új természetre van szükségünk, Krisztuséra. Ezért használhatatlan Isten számára minden, ami a régi természetünkből fakad (ahogy azt a múlt vasárnap is láttuk).
Tehát ha valaki megfürdött, akkor nincs szüksége másra, csak hogy a lábát megmossa. De arra szüksége van!
4.
És ha a fehér ruha mindig ugyanott piszkolódik be? Vagyis ha a hívő ember mindig ugyanazokat a bűnöket követi el újra és újra, akkor mit tegyen? Aki gyerekruhát szokott mosni, az tudja, hogy azok mindig ugyanott piszkolódnak. Valahogy így vagyunk a tiszta ruhával is, hogy sokszor ugyanott lesz mindig piszkos. Megbántam, szeretnék tőle szabadulni, és egy hét múlva rettenetes szégyenkezéssel menni kell: Uram, már megint ugyanaz. Nem is mondom. Te tudod. Hogy lehetne tőle szabadulni?
Itt fontos különösképpen azt komolyan vennünk, hogy hitben járunk és nem látásban. És itt kell látnunk világosan, hogy mikor győzte le Jézus a bűnt és a bűneinket? Most szabadít meg attól? Most kell kérni, hogy szabadítson meg, vagy már megszabadított? A Szentírás azt állítja, hogy megszabadított. Minden bűnünkből megszabadított, amikor meghalt a Golgotán, és ezt mi hittel komolyan vehetjük.
Itt most nincs idő arra, hogy ezt egészen részletesen megvizsgáljuk, hogyan van ez, és nagyon nehezen értjük, sőt valószínű, hogy nem is értjük meg értelmünkkel. Ezt csak a hit tudja megragadni, hogyan van: megszabadított belőle, és mégis ismétlődik. De minket Isten igéje mégis erre bátorít, hogy hittel vegyük komolyan, hogy megszabadított.
És ha mégis ismétlődik? Akkor hittel vegyem komolyan azt is, hogy a láthatókra nézve is kiveheti az életemből. Sokan beszámolnak arról boldogan, hogy egy-egy mindig visszatérő bűnüket egyszer csak kivette Isten az életükből. Az a kísértés, amiből olyan gyakran bűn lett, egyszer csak nem volt többé kísértés számunkra. Nem volt vonzása, nem volt ereje. Megerőtlenedett a bűnnek a teste — így olvassuk a Római levélben. És erről nekünk nem szabad lemondani. Isten nemcsak bocsánatot ígér, hanem szabadulást is minden bűnünkből. Ennek feltétele az, hogy őszintén elítéljük azt a bűnt, mert vannak nekünk kedvenc bűneink is, amikhez ragaszkodunk.
Ha azonban mégis úgy látná jónak Isten, hogy megmaradjon valami ilyen az életünkben, akkor ez tarthat alázatban, és ez bizonyítja újra és újra hiú énünknek, hogy ennyire hitványak vagyunk, hogy újra és újra elbukunk ugyanott, és ennyire rászorulunk a kegyelemre, és csak a kegyelemből élhetünk.
5.
Éppen itt szólal meg az utolsó gondolat. Az tudniillik, hogy egészen Isten kegyelméből élünk, teljesen Krisztus győzelme a mi győzelmünk feltétele, de nekünk is van valami feladatunk. Ez a feladat pedig így hangzik, ahogy talán a legfrappánsabban Pál fogalmazza meg a Római levélben: „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra”. (Róm 13,14).
Mindnyájunknak vannak jellegzetes kívánságai, kísértései. Ha ezt egyszer elítélte valaki, és tudja, hogy ebből szokott a bűn születni, és ebben bukom el újra és újra, de én nem akarok elbukni, akkor ne tápláljam a testet a kívánságokra! Ennyit megtehetünk, és ennyit nekünk kell megtenni. Ne adjak táplálékot a régi természetnek, ezzel magával erősítem az újat. Minden, amivel a régit táplálom, az újat erőtleníti, és mindennel, amivel az újat erősítem, erőtlenné teszem a régi természetemet. Nekünk nem a régi természetünkkel, a bűnnek kell viaskodnunk, úgysem bírunk vele, és azt Jézus Krisztus legyőzte. Nekünk a bennünk élő Krisztust kell erősíteni, az új természetet táplálni, és a testet pedig nem táplálni a kívánságokra. Elég ennyi, hogy nem táplálom, és Jézus Krisztus ad győzelmet.
Mit jelent ez? Azt, hogy ha valakinek hitetlen életében a pénz volt a gyenge pontja, akkor újjászületett emberként se pénzzel akarjon foglalkozni feltétlenül. Lehet, hogy szabad már tőle, tiszta, egy fillér sem tapad azóta a kezéhez, de nem érdemes a leggyengébb pontját izgatni. Ha valakit az érzékiség kötözött meg, akkor vigyázzon nagyon a másik nemmel való érintkezésére. Mesterségesen ne hozza magát nehéz helyzetbe. Szabadult alkoholisták mondják, hogy egy rumos meggyet sem érdemes megenni utána. Mondjanak a barátok meg a munkatársak, amit akarnak. Ő tudja, hogy mit ér a szabadulás, s nem kockáztatja azt ez rumos meggyért vagy néhány megjegyzésért. Ne tápláljátok a testet a kívánságokra! Ha bizonyos gondolatokon szokott elszaladni a fantáziánk, és elvisz Istentől, ne kezdjünk el azokon gondolkozni. Eszünkbe juthat, erről nem tehetünk, de ha már elkezdünk gondolkozni rajta, arról tehetünk. Mikor a gyönge pontunkon támad a kísértő, akkor forduljunk azonnal a mi Urunkhoz, aki megszabadított, és megőriz ebben a szabadságban. Aki tiszta ruhát adott, megőrzi a tiszta ruhánkat. De ne játszunk a kísértéssel!
Érdemes itt a megelőző verseket is elolvasni, mennyi összeszedettségre, aktivitásra, összpontosításra bátorítja az apostol a hívőket. Ezt mondja: „Ezt pedig cselekedjétek, tudván, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk (nagyon sok álmodozó és álmos hívő van). Mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgetett, vessük el azért a sötétség cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal, ékesen járjunk, nem tobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben. Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.” (Róm 13,11-14).
Ez a fajta összeszedettség nagyon fontos gondolata a Szentírásnak. Két-három igére hadd emlékeztessem a testvéreket. Amikor Dániel néhányad magával tinédzserként babiloni fogságba került, és ott intenzív átnevelést kezdtek rajtuk, akkor ezt olvassuk: ”Dániel pedig eltökélte a szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király eledelével.” (Dán 1,8). Ott bizonyos okok miatt ő ezt döntőnek találta: azt az étrendet neki, mint hívő embernek nem szabad elfogadnia. Eltökélte a szívében. Fogalma sem volt még arról, hogyan lehet ezt megvalósítani. De mivel eltökélte, Isten végigkísérte őt ezen az úton, megáldotta, és sikerült a lehetetlen is.
Vagy maga Jézus mondja az utolsó időkre nézve: „Tökéljétek el a ti szívetekben, hogy semmin nem gondolkoztok, hogy mit mondjatok majd, ha nehéz helyzetbe kerültök, mert az én Atyám megadja tinéktek.” (Lk 21,14).
Pál pedig, aki egyértelműen és teljesen Isten kegyelmére építette az életét, mégis azt írja a Korinthusi levélben: „Megsanyargatom a testemet, és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, magam alkalmatlanná ne legyek a küzdelemre.” (1Kor 9,27).
Ez a megsanyargatom szó a sportéletből vett szakkifejezés. Amikor az ökölvívó úgy üti meg az ellenfelét, hogy a szemhéja felreped, és harcképtelenné válik, ezt mondja Pál: olyat húzok be neki, hogy engem nem fog visszatartani az engedelmesség útján. Ez a „neki” a bennem élő óember. Nem másokkal viaskodunk, hanem a magunk régi természetével. De mivel eltökéltem a szívemben, nem engedem, hogy engem szakadatlanul gáncsoljon. Én ebben a boldog szabadságban akarok élni, amire Isten elsegített! Nem táplálom a testet a kívánságra, és a gyenge pontjaimra különösen is ügyelek.
Valami olyan ez, mint amikor valaki gödrös utcában lakik (egy időben mi is laktunk). Egyfolytában bosszankodhat amiatt, hogy mindig megbotlik, kificamodik a bokája, belemegy a kerékpár vagy a kocsi kereke, és nem tud rajta változtatni. Hiába tömi be, újra lyuk lesz ott, ha földdel betemeti is. Egy megoldás van, és ez volt ott a mi számunkra is: a nagyobb gödröket megtanultuk, hogy hol vannak, és kikerültük. tudni kell, hogy hol vannak lyukak az életem útján, hol vagyok leginkább sebezhető, és azt kerülöm. Nem azért fogok győzni, mert ügyesen kikerültem, hanem azért, mert Jézus Krisztus győzelme az enyém. Mivel azonban nem akarom kificamítani vagy megütni a bokámat, a lelki élet útján sem, ezért éber vagyok, és őrködöm. S közben tudom: egyedül Isten kegyelme tart meg.
Isten igéje tehát azt mondja, hogy az új ember is ebben a testben él, és amíg ebben élünk, addig vétkezünk. Ezekkel a vétkeinkkel is ugyanahhoz az Istenhez mehetünk bocsánatért, akitől legelőször elfogadtuk bűneink bocsánatát. Akkor elég azonban a lábmosás, ha előzőleg valóban megfürödtünk. A lábmosás nem pótolja a megfürdést. Ha igazán odaszántam magam neki, akkor élhetek a naponkénti bűnbocsánatból és a kegyelemből még akkor is, ha vannak vissza-visszatérő bűneim, amikből Ő meg tud szabadítani. De amíg nem ad szabadulást, addig ezek alázatban tartanak. És szükség van az éberségemre is. ne játsszam a tűzzel, ne tápláljam a testet a kívánságokra, de tápláljam magamban az új embert. Legyen nagyon drága az a fehér ruha, amit Krisztus adott, mert ez a ruha a halál után is használható.
6.
Mi vagy ebben a ruhában jelenünk meg majd az ítélő Isten előtt, vagy mezíteleneknek találtatunk, ahogy az ige mondja. Vagy Krisztus igazságába öltözötten, vagy mezítelenül, halálra ítélten. Jól ismerjük a Jelenések könyvének azt a részét, amikor a mennyei látnok kérdezi: Kik ezek, akik itt vannak fehér ruhában, és honnan jöttek? És akkor megszólal az angyal, és ezt mondja: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruhájukat, és megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az Ő templomában. És a királyi székben ülő kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjaznak többé. Sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és eltöröl Isten az ő szemükről minden könnyet.” (Jel 7,13-17).
A bárány Jézus váltott meg minket, a bárány Jézus adja nekünk az Ő tulajdon ruháját, a bárány Jézus vére tisztít le minden pecsétet erről a ruháról, és egyszer majd Őérette állít maga elé a mindenható Isten.
Legyen hát a mi boldog hitvallásunk és imádságunk:

Az Isten Bárányára letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja ott a kereszt törvén.
A szívem mindenestől az Úr elé viszem,
S megtisztul minden szennytől a Jézus vérében.
(459,1 ének)