Átöltözés

Szóljunk még egyszer sorozatunk befejezéseképpen a külső ember és a belső ember természetéről: ma abból a szempontból, hogy mi az újjászületés jelentősége az emberi élet krízishelyzeteiben, a szenvedést, az öregedést, testi egészségünk megromlását és a halált illetően.
Pál apostol három megállapítást tesz ebben a felolvasott mondatban:
1. A mi külső emberünk megromlik.
2. A belső emberünk — ha van — mégis, minden körülmények között napról napra megújul.
3. Éppen ezért nem csüggedünk el. Akkor sem, ha nehéz körülmények közé kerülünk, akkor sem, ha csüggesztő élményekben van részünk.
Valószínűleg most már mindannyian ugyanazt értjük külső és belső emberen, amit a Szentírásból tanultunk heteken keresztül: külső ember az az Istentől elidegenedett természet, amivel megszületünk mindannyian. A belső ember az az új természet, amit Isten igéje és Szentlelke által teremt bennünk. Egy helyen Pál így mondja: a hit által bennünk élő Krisztus. Óember, új ember: régi természet, új természet, így is mondja: külső ember, belső ember. Azt állítja ez az ige, hogy megromlik, a belső emberre az jellemző, hogy napról napra megújul. Éppen azért, akinek van belső embere is — mert ez csak az újjászületett embernek van — az nem esik kétségbe, és a csüggesztő körülmények között sem csügged el.
Bontsuk ki ezt a három vallomást.
1. Mit jelent az, hogy a külső emberünk megromlik? Olyan fölismerés ez, amire előbb-utóbb mindannyian eljutunk. Hiszen attól kezdve, hogy megszülettünk, mindnyájan öregszünk. Igaz ugyan, hogy kezdetben felfelé ível a pályánk, és azután előbb-utóbb menthetetlenül lefelé. Egy idő után elfárad a test, lelassulnak a reflexek, csökken a fizikai és szellemi teljesítőképességünk, egyre hamarabb elfáradunk.
A költészet nyelvén, eredeti hasonlatokkal szemléltetve olvastuk a Prédikátor könyvében: egy idő után meghomályosodnak az ablakon kinézők, megkevesbednek az őrlőlányok és egyre nehezebben dolgoznak, úgy halljuk az utca zaja, meginognak az erős férfiak, amik tartják a testünket, egy kis halmocskától is félnek, már néhány lépcső is problémát jelent. Inkább magasföldszint legyen, mint első emelet, harmadikra már nem költözünk fel. Néha még a járdára fellépni vagy onnan lelépni is feladattá válik, amit azelőtt észre sem vettünk. Nem beszélve arról, hogy egyszer csak gondolkozni kell már egy néven, mert nem jut eszünkbe. 60 év óta ismerjük, hogy is hívják? Keresni kell a szavakat. Folyamatosan átéljük, hogy a külső emberünk megromlik.
Ezzel együtt szokott járni az, hogy a valamikor oly tevékeny ember kikerül az élet sodrából. Egyre inkább magára marad, ritkábban kérik a segítségét. A régi barátok közül többen már elmentek a minden élők útján, akik ott vannak, azok kétszer is meggondolják, hogy kimozduljanak-e otthonról. Egyre inkább átéli az ember, hogy egyedül van. Olyan helyzetbe kerül, mint a holt vágányra tolt mozdony. Még nem olvasztották be ócskavasként, de már nem használják. S minél tevékenyebb volt valaki, annál nehezebben veszi tudomásul, hogy nélküle is megy az élet, s annál rosszabbul esik, ha kiderül: olykor már azzal segít, ha lemegy a színpadról. A mi külső emberünk megromlik.
Nem véletlen, hogy sokan nagyon félnek a külső ember megromlásától. Inkább letagadnak néhány esztendőt az éveik számából, mintha ezzel bármin segítenének. Mindenféle festékekkel, kenőcsökkel, sokszor nagyon természetellenes viselkedéssel próbálják játszani a fiatalabbat.
Miért fél az ember ettől az egyszerű és kikerülhetetlen ténytől, hogy a külső emberünk megromlik?
Valószínűleg azért, mert itt jön hozzánk legközelebb a végső elmúlás, a halálnak az egyszerű és kikerülhetetlen ténye. És ha valakinek csak külső embere van, és látja, hogy ez folyamatosan megromlik, az méltán kétségbe van esve miatta, mi lesz ennek a vége?
Ha valaki mindig csak az edénnyel törődött, ha csak a külső embere volt fontos neki, azt féltette, ápolta, dédelgette: a maga szépségét, alakját, teljesítőképességét, kondícióját, becsületét, hírnevét — látja, hogy ez romlik, egyre kevesebb a jelentősége, egyre kevesebbet érdekel a személye — hova fog ez vezetni? Sokakban ez olyan páni félelmet kelt, hogy különféle betegségekbe torkollik. Mert ha csak külső embere van valakinek, és kénytelen tapasztalni, hogy az romlik, és egyszer egészen megromlik, akkor annak csakugyan nem marad semmije. Akkor annak már csak az van hátra, amit Isten igéje így mond: „Az ítélet rettenetes várása” — méltán elcsüggedhet.
2. Az apostol azonban ezt mondja: „Mi tehát nem csüggedünk el. Mert noha a mi külső emberünk megromlik, a belső emberünk mégis megújul napról napra.”
A belső emberünk megújul. Belső embere az újjászületett embernek van. Belső ember az Istentől kapott élet, az új természet. A hit által Krisztustól kapott új élet felett nincs hatalma az elmúlásnak, betegségnek, öregségnek, halálnak. Ezért nem csüggedünk el, Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. És ha valaki életének tartalma Krisztus, ha valaki elmondhatja azt, amit Pál a kivégzésére készülődve mondott: „Nékem az élet Krisztus”, akkor annak a mondata így folytatódik: „A meghalás nyereség.” (Fil 1,21). Akkor abban nem páni félelem van, hanem szent kíváncsiság, élő reménység, boldog hálaadás mindazért, amit a külső emberben töltött, és bizonyos várása annak a beteljesedésnek, ami itt is éltette, s ami még ígéret. Az új embernek nincs kora, az új ember, a b első ember nem öregszik, nem is hal meg. „Aki énbennem hisz — mondja Jézus — ha meghal is él az.” (Jn 11,25). Ezért nem fél az újjászületett ember a haláltól.
Olyan árulkodó jel az, hogy valakivel lehet-e és hogyan lehet beszélni a halálról. Vannak, akik cinikus fölényességgel beszélnek róla. Ebbe fojtják rettegésüket. Vannak, akikkel nem lehet beszélni róla. Azonnal sírva fakadnak, ez Tabú téma, kétségbeesnek miatta, nincs elrendezve, nincs a helyén. Nem látnak túl rajta. „Mi a láthatatlanokra nézünk — mondja Pál a folytatásban — és nem a láthatókra. Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók (2Kor 4,17-18).
Van-e nekünk már belső emberünk? Akinek van, az a belső embert nem félti. Azt nem támadhatja meg betegség, nem kezdheti ki az öregség, és nem Úr felette a halál. Ezért van tele reménységgel, békességgel az ilyen ember. Ezért tud készülni arra, hogy egyszer kiköltözik ebből a testből, a külső emberből (A következő versekben, az 5. fejezetben, részletesen erről szól az apostol.)
Egyszer levetkőzzük ezt az ócska ruhát, a külső embert, és felöltözzük a dicsőséget. Ezt jelenti a halál! Mi ebben a kétségbeejtő? Persze, akinek nincs belső embere, annak nem ezt jelenti, és annak valóban kétségbeejtő. Egészen másként tudja hitben elhunyt szeretteit gyászolni is az, aki így túllát a láthatókon. Nem a kétségbeesett csüggedés jellemző rá, hanem ha könnyezik is, ha fáj is, ha hiányzik is neki, a megvigasztaltság, a reménység jellemzi. Mert nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra.
Nyilván nem azt jelenti ez, hogy az újjászületett ember nem lesz beteg. Dehogynem. Őt is kikezdi mindenféle nyomorúság, ami a külső embert kikezdheti. Csak neki van valamije, ami kikezdhetetlen, ami elvehetetlen: az új élet. Az Istentől ajándékba kapott új élet, a benne élő Krisztus, az az új természet, amit Jézusért kapott. És ez túléli a külső ember sokféle nyomorúságát is. Sőt, gyakran éppen ezek a nyomorúságok érlelik, erősítik a belső emberünket.
Michelangelo írja egy helyen: Minél jobban fogy a márvány, annál inkább kész a szobor. Sokféle nyomorúságunk, betegségünk a márványt fogyasztja csak. Kiábrázolódik Krisztus. Ilyen összefüggésben is igaz az az ige: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm 8,28).
Az újjászületett embert éppen azért ez jellemzi, hogy nem köti le a figyelmét teljesen a külső ember. Amire szüksége van, azt megadja neki. De sokkal fontosabbá vált már a belső embere. Miért? Azért, mert amíg a külső emberben, a testben vagyunk, addig is a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után meg csak a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után még csak a belső emberünk marad meg. Lényegesen fontosabb, hogy az erősödjön, tisztuljon. Akinek a figyelmét mindig csak a külső ember foglalkoztatja, elárulta, hogy nincs belső embere. Még ha mondja, akkor sincs. Mert akinek van, az megköveteli a magáét, az enni kér, azzal foglalkozni kell. Ha a belső ember nem kér enni, ha nem vagy szomjas az igére, ha nem öröm az imádság, ha nem ránt vissza a bűnöktől, ha nem int meg, amikor engedetlenné válnál, ha nem kényszerít térdre naponta Urad előtt, nincs belső embered. Vagy engedted, hogy annyira elsorvadjon, hogy nincs jelentősége, és emiatt még nagyobb lesz az ítéleted, ha Isten előtt meg kell állnod.
Akiben valóban él az új élet, az életjeleket produkál, onnan erő árad és gyümölcsök lesznek láthatók. És ezek a gyümölcsök talán a legszemléletesebbek abban, hogy az ilyen újjászületett ember, aki tudja, hogy a külső embere megromlik, de a belső embere fontosabb neki és az napról napra megújul, az ilyen ember sokkal könnyebben túlteszi magát olyan sérelmeken, bántásokon, amit a külső emberünket nap mint nap érik. Az ilyen embernek egészen mellékessé válik sok minden, ami a másiknak, akinek csak külső embere van, rettenetesen fontos. Az ilyen újjászületett ember engedi a többieket érvényesülni, marakodni, harácsolni. Az ilyen ember engedi, hogy megelőzzék, tudja, hogy ő biztos cél felé tart, s tudja, hogy egészen bizonyosan meg fog oda érkezni.
Miért kellene akkor erőszakos, életveszélyes játékot játszani az úton? Csendesen megy a maga útján Krisztus után. Engedi, hogy a többi csinálja azt, amit tud, amit kénytelen. Mert Isten nélkül kénytelen az ember tülekedni, marakodni, megszerezni mindent, amit csak lehet, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Az újjászületet ember tudja, hogy Istenre számíthat. Nem kell verekednie, el lehet kérni az Atyától, aki szívesen adja az övéinek. Nem kell bebiztosítania magát, be van biztosítva az örökkévalóságra is. Nem kell bizonyítania örökké maga és mások előtt hol ezt, hol azt. Ismeri az Atyát. Királyfi, akinek telik. Ezért tud engedni, megengedni, elengedni, megbocsátani. Telik neki! Ő is abból él, hogy naponta megbocsát neki az Atya. Az Atya irgalma és kegyelme árad át rajta. Ezért tud áldássá lenni, akárhova kerül. Ezért marad áldás, akármilyen erőtlenné válik a külső embere, mert a benne élő Krisztus akkor is hat és sugárzik. És erre mindenkinek szüksége van.
Így megkérdezem: te érdeklődsz, vagy csak öregszel? A külső ember öregszik, a belső ember érik. A külső emberünk egyre erőtlenebb lesz, a belső ember kiteljesedik. Újjászülettél-e már?
Mindenki csak azzal foglalkozhat, amije van. Egy gyermektelen emberen nem lehet számon kérni, hogy miért nem gondoskodik jobban a gyermekeiről. Akinek nincs újjászületett belső embere, azon nem lehet számon kérni, hogy miért nem törődik vele. De ha valaki tud úgy élni, akár vallásos életet is, hogy egyáltalán nem törődik a belső emberével, annak alighanem nincs.
Olyan jellemző, hogy miről beszélgetünk. Mindenben megmutatkozik az, hogy van-e belső emberünk. Azt szokták mondani, hogy az öregek csak a múltról tudnak beszélni. Persze, sokkal több emlékük van, mint a fiataloknak, többnyire arról szoktak beszélni. De miről beszélnek a hívő öregek? Sokszor hallottam őket, akiknek belső emberük van. Sokkal többet beszélnek friss élményekről.
Mint üzent nekem ma az Úr? El tudják mondani, milyen fontos üzenetet értettek meg ma Isten igéjéből, milyen fontos ígéretekben reménykednek a jövőre nézve, milyen feladatot kaptak mostanra nézve, milyen bűnüket leplezte le Isten ma, tegnap. Friss élmények, friss feladatok, friss hálát adni valók vannak abban, akinek van belső embere, él, és napról napra megújul. És még ha a múltat emlegetik is, Isten tettei a legfontosabbak. Mit tett az Úr értünk! És onnan azonnal megérkeznek a máshoz és a jövőhöz.
3. Ezért nem csüggedünk el, mondja az apostol.
Mert akárhogy megromlik valakinek a külső embere, ha van belső embere, az minden helyzetben használható. Ha valaki idős létére a fiataloknak csak a külső emberét tudja adni, ne csodálkozzék, ha nem kell nekik. Az, ha valaki akkor is mindent jobban tud, csak tanácsolni, csak dirigálni akar, csak azt adja, ami tőle telik, nem kell. Ebből van sok a világon. De ha úgy van jelen egy idős ember a családban, hogy benne valóban él Krisztus hatalmasan, Krisztus szelídsége, derűje, megértése, megbocsátó szeretete, akkor ez nagyon jó, mert erre mindenütt mindenkinek mérhetetlenül nagy szüksége van. És ha ezeket ráadásul nem is erőszakolja másokra, mert Jézus ezt sohasem tette, hanem megvárja, amíg elfogadják, akkor átéli, hogy mindig szükség van a belső ember gyümölcseire. A külsőre nincs.
Külső embere mindenkinek van, egyik rosszabb, mint a másik. Útköznek, marakodnak állandóan a külső emberek. De ahol megjelenik valakinek Krisztus, az sohase lesz fölösleges. Sőt, láttam már olyat, hogy ha egy ilyen hívőnek a külső embere annyira megromlik, hogy talán már szólni is alig tud, mozdulni egyáltalán nem, semmit nem tud tenni már, de sugárzik belőle Krisztus. Élhet valakiben olyan hatalmasan hit által Krisztus, hogy vele találkoznak a környezetében levők. Ezt nem lehet csinálni, művi úton ezt nem lehet előállítani. Csak akiben napról napra megújul a belső ember, abban lehet olyan hatalmas, hogy amikor a külső a végén összetörik, akkor is ottmarad a belső. A bennünk élő Krisztus túlél minket. Mivel mi már azonosultunk vele hit által, túléljük a halálunkat.
Éppen itt van a döntő különbség az Isten nélkül élő ember és az újjászületett ember között. A többinek mindig csak a keret, az edény a fontos, a külső ember. S egyszer kiderül, hogy az törékeny, összetörik, és ha nem volt benne semmi vagy önmagával volt tele, semmi nem marad utána. Az újjászületett ember is átéli, hogy törékeny edény a külső embere, de megmarad a tartalma: Krisztus. Ez a nagy különbség, hogy az újjá nem született embert mindig az életnek a tartama érdekli, az újjászületett embert a tartalma. Mit mg nem tesznek emberek, hogy nyújtsák ez kicsit a tartamát, s ugyanolyan üres marad. Néhány hónap vagy évvel később törik össze, és akkor derül ki, hogy nem volt benne semmi. S mit meg nem tesznek újjászületett emberek, hogy egyre gazdagabban teljesedjenek tartalommal, Krisztussal.
Mit akarsz te? Nyújtani mindenáron vagy megtölteni végre azon az áron, amit nem is nekünk kell megfizetnünk, amit megfizetett Jézus a keresztfán. Az Ő bűntelen, tiszta élete volt az ár, hogy a mi üres életünk telítődjék tartalommal, hogy az életünknek legyen értelme. Ne értelmetlenül futkossunk itt néhány évtizedig, azután törjön össze a külső emberünk, és állapítsuk meg kétségbeesetten, hogy nincs segítség. Azért halt meg a kereszten és támadott fel Jézus a harmadik napon, hogy legyen segítség, hogy már most összeköthessük vele az életünket. Telítődjünk vele egyre jobban. És ha a mi külső emberünk megromlik, és egyszer majd egészen megromlik, a felső napról napra újuljon bennünk. Ezért nem csüggedünk el.
Azt kérdezem: téged nem csüggeszt, hogy a külső embered romlik? Volt egy időszak az életemben, amikor elkezdett ez csüggeszteni. De vajon mi határozza meg a közérzetünket? A külső emberünk romlása vagy a belső emberünk napról napra való megújulása? Miben van a reménységünk? A külső ember romlásának a fékezésében vagy a belső emberünk dicsőséges és végleges kiteljesedésében? Mire törekszünk: elnapolni a végső elmúlást, vagy pedig egyre közelebb kerülni mindannak a végéhez, ami itt nehéz és nyomorúságos, és ahhoz az új kezdethez, amit Jézus ígért és készített az övéinek?
Aki csak a külső embere romlását éli át, azt teljesen meg kell értenünk, ha elcsügged. Különösen, ha önmagával összezárva éli ezt át, és nem Jézussal. Csak az teszi ezen túl magát, s találja meg minden helyzetben az új feladatát, az új örömét, és lesz mindig újra áldássá, akinek van belső embere és az napról napra újul. Éppen ezért, akár úgy van itt valaki, hogy a teljes tevékenység malma őrli pillanatnyilag a külső emberét; akár úgy, hogy ő maga is teszi tönkre külső emberét, különféle izgató és nyugtató szerekkel, meg azzal a méreggel, amit a szervezetünk termel, amikor mérgesek vagyunk, akár úgy, hogy a külső emberének a roncsait jár már javítgatni egy-egy orvosi váróba, vagy gyógyfürdőbe, Isten ezt üzeni mindnyájunknak: Akinek csak külső embere van, rettenetes helyzetben van. Semmi jóra nem számíthat, mert ez romlik, egyszer egészen megromlik, s ahogy itt a következő versekben írja az apostol: Így kell majd megállnunk mezítelenül Isten ítélőszéke előtt.
Jézus Krisztus azért hívott ma ide minket, és azért van itt közöttünk, hogy felajánlja nekünk önmagát. Nem valamiféle segítséget — önmagát. A külső emberünk keretében megjelenhet valami új, felülről való, Krisztusi, ami segít elviselni a külső romlásának a terheit, ami tartalommal tölti meg már most az életünket, és ami túléli a halálunkat. Ezért nem csüggedünk el. És ezért mondja Ő ma újra: Szükséges újonnan születnetek. S ezért hangzik az evangélium újra: Lehetséges újonnan születnetek. És ha valaki most komolyan gondolja, hogy jó lenne az új életet elkezdeni, kéri és befogadja ezt az életet, elég ha hittel, de igazán hittel és őszintén elmondja azt az imádságot, amit valaki szebben fogalmazott meg, mint ahogy mi tudnánk:

Jöjj, és lakozz bennem, had legyek már itt lenn
Templomoddá szívem, lelkem.
Mindig közel levő jelentsd magad nékem,
Ne lakhasson más e szívben.
Már itt lenn mindenben csakis téged lásson,
Leborulva áldjon!

Három alkalommal figyeltünk már Jézus Krisztusnak erre a nagyon komoly tanítására. Először Péter viselkedését elemezve azt láttuk, hogy mi a különbség az Isten szerinti és az emberek szerinti gondolkozás között. Másodszor a Krisztus-követés mozzanatait követtük nyomon úgy, ahogy azt Jézus itt felsorolja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Legutóbb pedig szintén Péter alakját vizsgálva, azt néztük meg, mitől félünk jobban: attól-e, hogy esetleg kellemetlenné válhat számunkra, ha minden körülmények között engedelmesek maradunk Istennek, vagy attól, hogy engedetlenekké válunk vele szemben?
Erről a most felolvasott mondatról azonban még eddig nem volt szó. Mit jelent Jézusnak ez a komoly figyelmeztetése: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall.” Az itt előforduló pszühé szó nemcsak az ember lelkét, hanem az ember életét, egész önmagát jelenti. A haszon és nyereség szavak pedig az üzleti életből vett kifejezések. S Jézus ezzel a mondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti valaki, a nyereséget sem élvezheti. Különben is, ha arról van szó, hogy az életét mentse az ember, minden árat képes megfizetni azért. A mennyei életet pedig nem lehet megvenni semmi áron, ezért érdemes kockára tenni érte mindent.
Tehát Jézus ezzel a kérdő mondattal azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti az ember, a nyereséget sem tudja élvezni. Isten úgy mutatta, hogy semmi másról ne beszéljek itt ma közöttetek. Ezt az igazságot szeretném néhány történettel szemléltetni, kérve azt, hogy Isten Szentlelke mutasson rá életünk hiányosságaira, és tegyen késszé arra, hogy lépjünk onnan, ahol vagyunk, egyre közelebb Őhozzá, beljebb az életbe, vagy egyáltalán be az életbe a halálból. Annál is inkább, mert világszerte egyre nagyobb a veszélye annak, hogy sok mindent megnyerhetünk, és éppen miközben a nyereséget hajszoljuk, az életünket, a lelkünket veszítjük el.
Nemrégiben bejárta a hír a világot, hogy egy amerikai játékkaszinó kigyulladt, és többen amiatt égtek bent, mert éppen jól állt a játszmájuk. Mivel nagy volt a tét, meg akarták nyerni. Az egyik nézőjüket sikerült kimenteni, ő mondta el, hogy meg is nyerték. De bennégtek a kaszinóban. Félelmesen igaz kép ez az egész embervilág helyzetéről. Az ember nyerni akar, mindenáron nyerni, és egyre többet nyerhet. Egyre többen nyerhetnek. Közben azonban az életet veszítik el.
És itt soha nem szabad elfelejtenünk azt az újszövetségi egyenletet, amely szerint az élet ( maga Jézus. Többször is mondta: „Én vagyok az élet”. Ismerjük az igét a János leveléből: „Akié a fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Jézus maga az élet. Élete annak van, akinek közvetlen, szoros közössége van Jézus Krisztussal. Mindenki más csak létezik, vegetál, küszködik, kínlódik. Lehet nagyon sikeresen és jómódúan vegetálni és létezni. De csak az él, aki Krisztusban él, és akiben Krisztus él. Rajta kívül nincs életlehetőségünk. Rajta kívül, nélküle hiába keressük, nem találhatjuk meg az életet.
És vajon amikor Ő hív erre az életre, például most, ezen az istentiszteleten is, mit csinálunk? Jövünk-e mindent eldobva, ami eddig elválasztott vagy visszatartott tőle, vagy pedig előbb még meg akarjuk nyerni azt a játszmát, amit éppen elkezdtünk, és közben az életünket, a lelkünket veszítjük el esetleg? Előbb még a magam igazát be akarom bizonyítani, előbb még ezt a pert végigcsinálom, előbb még kiforgatom mindenéből azt, akit valamikor a legjobban szerettem, előbb még ismerje el a világ, hogy nekem van igazam, azután majd jöhet Jézus. S lehet, hogy meg is nyeri. Erre kérdezi Jézus ezt: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de közben az életét elveszíti?
Valami félelmetes könnyelműséggel hajszolják az emberek a nyereségüket úgy, hogy közben az élet marad ki a programjukból. Elvakít, elszédít, elbódít e világ fejedelme, hogy ne legyen időnk, figyelmünk, erőnk Jézusra, hogy minden egyéb kelljen nekünk, mint Ő maga, és így egyre gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Egyszer azonban mindannyiunk homokóráján leperegnek az utolsó homokszemek is, és meghalunk anélkül, hogy éltünk volna. És utána sem fogunk élni, ha Jézus nélkül halunk meg. Csak létezni fogunk a halálunk után a kilátástalanság iszonyatos sötétjében és kínjában. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Élet csak Jézusban van. Nyerni Jézus nélkül is lehet, de mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, az életét pedig elveszíti!
Valaki elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy magas nyugdíja legyen, mert majd ha lesz szabad ideje, szeretne sokat utazni, és egyébként is, nem akar senkitől sem segítséget elfogadni idős korában. Hajtotta magát, szépen emelkedett a fizetése, emelkedett az OTP betétje, és egy váratlan pillanatban megállt a meghajtott szív. Egy fillér nyugdíjat soha nem vett fel. Vajon nem ezt csináljuk mi kicsiben és nagyban? Kitűzünk célokat, nem kérdezvén Istent, hogy neki mi a célja velünk. Hajtunk és ráhajtunk, és hajtjuk egymást — nem mindig pénzért, sokszor kötelességtudásból vagy sodródva, mert mindenki ezt csinálja. És Jézus ezt kérdezi: Mit használ, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti!
Egy tengerjáró hajón történt. Megsérült a hajó, süllyedni kezdett, és két testvér valami örökségen veszekedett. Úgy kellett szétválasztani őket. Tipikus példája annak, hogy kik vagyunk. Süllyed a hajó, de még érdemes összeverekedni a jusson. Ez van betáplálva a vérünkbe. Jézus nélkül, magunktól csak ez telik. Az életünk hiányzik, az örök élet nincs bebiztosítva, süllyedünk a biztos halálba. De minden apró-cseprő dologra van gondunk, van időnk, és nem sajnáljuk a fáradságot. De elsüllyed a hajó! Érdemes akkor tisztázni az örökséget? Nem az életet kellene valahogy keresni? Hihetetlenül megvakította az Ördög az embert, hogy a lényeget ne lássa. Minden egyebet láthat, csak azt ne, hogy hova vezet az útja. Azt ne lássa! Törődjön apró-cseprő dolgokkal, érezze magát fontosnak, fogadja a bókokat, hogy hasznos életet élt, alkotó életet. És így hullik a kárhozatba. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” Ha összegyűjt sok mindent, amiknek azonban semmi értelmük és értékük nincs Jézus nélkül.
Egy nyári szünidőben történt még gyermekkoromban: Építkeztek a szomszédban, és abban az időben sok helyen még a helyszínen oltották meg a meszet. A szülők szigorúan megparancsolták, hogy nem szabad a gödör közelébe menni. Persze, ennek ellenére ott állt a gyerekcsapat a gödör szélén, és ámulva csodáltuk a fehér, sistergő, fortyogó csodát. Egyszer csak két gyerek felsikoltott. A szemükbe fröccsent a forró mész. Mindketten futottak bukdácsolva haza. Jöttek az apukák. Egyik apuka úgy, ahogy volt a kicsi, maszatosan és piszkosan, fölkapta és rohant vele az orvoshoz. A másik is ezt tette volna, de felháborodott hangon utánakiáltott a felesége és beparancsolta őket a lakásba, mondván: csak nem viszed el így a gyereket az orvoshoz, mit szól, milyen anyja van. Azután szépen megmosdatta, felöltöztette, búcsúzóul meg is fésülte az ordító kicsikét, s mire megérkeztek, a fél szemére elvesztette a látását.
Te melyik apukához hasonlítasz? Mit akarsz egyáltalán? Jól fésülten megvakulni, vagy ilyen koszosan, bűnösen Isten kegyelmét elfogadni és látni? Sikerek után, jobb körülmények között elkárhozni, vagy esetleg sokféle nyereségről lemondva élni? Élni itt már, és nem kínlódni, küszködni, hanem élni! És élni a halál után is. Mert az az élet, amit Jézus kínál, az a halálon is diadalmaskodó élet, az isteni élet, örök élet, amelyik megtölti tartalommal ezt a néhány évtizedet is, és amelyik a halál után csak kiteljesedik, és még nagyobb gazdagságban lesz majd a miénk. Mi fontosabb nekünk, milyen az értékrendünk, miféle sorrendek érvényesülnek az életünkben? Vajon nem ez jellemez-e sokakat, mint ezt a kedves édesanyát? Mosdatjuk, fésüljük, és közben megvakul? Mikor minek van az ideje? Mi az, amit most el kell hagyni, hogy mentsük azt, amit feltétlenül meg akarunk tartani? És mi az, amivel elpepecselünk, és közben kiderül, hogy hiába pepecseltünk, mert az életet veszítettük el. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?
S ha már ilyen gyerekes, apukás történetről volt szó: vajon mit adtunk a gyermekeinknek és a ránk bízottaknak? Valami olyat-e, ami használ, és amit az a gyerek használhat majd az élet harcai, veszteségei közben is minden helyzetben, ami használ neki halála óráján is, meg azután is, vagy pedig elhalmozzuk őket olyasmivel, amire Jézus ezt mondja: mit használ? Nyelvet tanulni fontos, Jézusról hallani nem fontos. Rendszeresen sportolni fontos, rendszeresen igét hallgatni és aszerint élni már nem olyan fontos. Minden este fogat mosni fontos (ne haragudjatok, hogy ilyesmiket említek, de ez méri ám le, hogy kik vagyunk és hogyan gondolkozunk), minden este imádkozni nem fontos. A tv műsort végignézni, ha alva is vagy félálomban, fontos, Isten szent igéjére figyelni nem fontos. Ha az operabérlet vasárnapra esik, oda elmenni fontos, és amit Isten akart mondani, amitől az életünk gazdagodott volna, az nem olyan fontos. Megfésülni a gyereket forró mésszel a szemében fontos, a szemét azonnal kimosatni, és az orvoshoz menni, azt majd utána. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti? Most hogy melegszik az idő, menni kell a telekre, víkendházba, vár a munka bennünket. Gondoljátok el, hogy azonos nagyságrendű feladatok ezek, hogy tiszta legyen az a telek, hogy újra mázoljuk a kerítést stb., vagy hogy az üdvösségét erősítse meg a család?
Nagyon jó lenne, ha senki nem értené, és főleg nem magyarázná félre a Bibliának ezt a világos tanítását. Itt nem arról van szó, hogy csak a lelkükkel törődjünk a reánk bízottaknak, és közben maradjanak ápolatlanok és műveletlenek. Csakhogy Jézus egy olyan világba szól bele, amelyikben minden fontosabb lett, mint Ő. És olyanokhoz szólt már akkor is, még ha tanítványok voltak is, akiknek az életében kórosan megbetegedett és összezagyválódott az értékrend. És Ő erre akar eszméltetni minket: mi az, ami használ, és mi az, ami nem használ. Mi az, ami múlhatatlanul szükséges, és mi az, ami mellékes. Mi az, ami szép, kedves, jó, ha van rá idő, de ideig való és az élet perifériáján, peremén helyezkedik el, — és mi az élet magva, lényege, ami örökkévaló. És melyik a fontosabb?
Ne úgy éljünk, mint amikor sodródik a víz színén valami fadarab. Isten nem fabábnak teremtett minket, embereknek teremtett. Embernek, aki neki felelős, aki felel a kérdéseire, aki a vele való párbeszédben kap világosságot ahhoz, hogy gondolkozzék, tájékozódjék, mérlegeljen és döntsön. És azután vállalnia kell a felelősséget a döntéséért. És ha mindeme előzmények nélkül él, akkor is vállalnia kell a felelősséget. és ezt a mondatot: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszti”, ez követi: „Mert az embernek Fia eljön az Ő dicsőségében az Ő angyalaival, és akkor megfizet majd mindenkinek.” Egyszer mindnyájan számot kell, hogy adjunk arról, mit csináltunk. Fésülködéssel töltöttük az időt, vagy életmentéssel? A magunk és mások életének a megmentésével és gazdagításával?
Autópályán utaztunk egyszer. Valaki elvitt a kocsiján egy szolgálatra. Beszélgettünk, csendben énekelgettünk. Egyszer elzúgott mellettünk egy Mercedes. Ameddig csak láttuk, a baloldali irányjelzője mindig villogott. Azután az út vége felé a véres roncsok mellett haladtunk el. Utólag tudta meg az ismerősöm, hogy két fiatalember fogadott, hogy ezen az útszakaszon mindenkit le fognak előzni. Sikerült, de nem érkeztek meg sehova. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti?
Azon gondolkoztam ott közben, hogy vajon érdemes volt? S vajon ezt akarták? Vagy ez a lehetőség eszükbe sem jutott, hogy ha ilyen célt tűznek ki maguk elé, hogy mindenkit megelőznek, akkor ez esetleg ezzel jár?
Micsoda altatószolgálatot végez csakugyan az Ördög! Bizonyos igazságok előtt becsukja a szemünket. Eszünkbe se jusson az a lehetőség! Vissza ne tartson! Csak gyerünk, gyerünk, nyerni, megnyerni mindent, leelőzni mindenkit! Hogy ez mivel járhat, hova vezethet… Azután azon gondolkodtam, hogy ha nem éri őket ez a baleset, akkor ez szép és gazdagító út volt? Erre teremtette Isten az embert, hogy egymást leelőzzék? Mi lenne, ha mindenki így élne? Ha mindenki mindenkit meg akarna előzni? Nem valami többet tűzött ki célnak elénk a mi teremtő Atyánk? Ugyanazt az útszakaszt egészen másként is meg lehetett volna tenni. Kicsit nézelődni (nem a vezetőnek), észrevenni a természet szépségeit, beszélgetni, énekelni, magasztalni azt, akinek köszönhetjük az életünket. Ha az út szélén valakit bajban látunk, megállni és segíteni. Néha kiszállni és gyönyörködni, de akkor 20 perccel később érünk oda. És ha egy órával később érünk oda? De megérkezünk, és az út végén gazdagabbak leszünk, mint az elején. Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti.
Nagyon fenyeget az a veszély, hogy beállunk ebbe a rohanásba sokszor akaratlanul is. Sodródunk, és nem marad időnk élni. Nem marad időnk egymásra, nem hagyjuk élni már a gyerekeinket sem, mindig csinálniuk kell valamit. Nem lehet önfeledten belefeledkezniük egy játékba. Hajtjuk őket, és hajtjuk magunkat. Nincs időnk az öregjeinkre, akik már nem bírják ezt a hajszát. Nincs időnk a párunkra, a társunkra, önmagunkra sem. Valaki egyszer ezt mondta, amikor meglátogattam: Kérem, mi évek óta nem csinálunk mást, csak dolgozunk, eszünk és építkezünk. egybefonódik itt munkanap és ünnep, éjjel és nappal, tél és nyár. — Eszembe jutott az az ige, hogy Isten ezeket szétválasztotta. Szétválasztotta az éjszakát a nappaltól, az ünnepet a munkanaptól, és más tartalmat adott nekik. Az ember érdekében, az élet érdekében választotta szét. És ha ez valakinél egybefolyik, akkor az az életét veszíti el. Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. És ezen a sorrenden büntetlenül nem lehet változtatni. Előbb kínálja nekünk az Ő életét, a bűnbocsánatot, istenfiúságot, az örök életet, és azután a miénk lesz az a bőség, ami ezzel jár. De bőséget hajszolni élet nélkül, teljesen értelmetlen vállalkozás. És életet akarni Jézus nélkül teljesen lehetetlen! Mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, de élete nincs, és a lelkét elveszítette? Hiszed-e ezt?
Az méri meg, hogy hiszünk-e Jézus Krisztusban, hogy min akarunk változtatni. Amire most rámutat az életünkben, amit Ő nem helyesel, ami eltér az Ő akaratától, kész vagy-e azon változtatni? És mikor? Ha holnap, akkor nem lesz belőle semmi. Ha most, akkor számíthatsz az Ő szabadító segítségére. Ha csak elméletileg, akkor nagy kár volt eljönnöd, mert vádolni fog ez az ige majd, amikor meg kell állnod előtte. Ha a gyakorlatban akarsz változtatni most mindjárt, még ma, akkor az az új élet kezdetét jelentheti, vagy az új életben való megerősödést.
Jézus ezzel a kérdéssel tulajdonképpen egy határozott, bátor biztatást mond nekünk. Ezt mondja: Akarj élni! Ebben az önpusztító hajszában akarj élni, mert lehet. Ő valami csodálatosan szép életet hozott nekünk. Olyan életet, amiből nem hiányzik a küzdelem, a szenvedés, a próbatétel sem, de amelyik olyan békességet, reménységet, tartást, biztonságot, az örömnek, a harmóniának olyan kiapadhatatlan forrását kínálja, amit sehol másutt nem találhatunk meg. Megtanít élni. Kell-e nekünk ez az élet, amit Jézus kínál?
Azért olvastam föl az elején Lót életének ezt a részletét, mert jól szemlélteti ugyanezt az igazságot más nézőpontból. Sodoma és Gomora megérett az ítéletre. Isten elhatározta az ítéletet, de Ábrahámra való tekintettel Lótot és családját ki akarja menteni. Elhangzik az evangélium: életben maradhattok, gyertek ki onnan! Lóték azonban késlekednek, húzzák az időt. A vejei kinevetik az öreget, hogy tréfál, a lányai csomagolnak, telik az idő, a felesége sem megy. Végül is az angyalok megfogják őket, és az Úrnak irántuk való irgalmából kemény kézzel kiviszik a városon kívülre négyüket. Ő és a lányai hallgatnak a parancsra, a felesége engedetlen lesz, hátratekint, és elveszti az életét. Itt hangzik el ez az isteni figyelmeztetés: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken. A hegyre menekülj, hogy el ne vessz! (1Móz 19,17).
Jézus Krisztus ezt hirdette meg az egész embervilágnak: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, a hegyre menekülj, hogy el ne vessz! Van egy hegy, amelyen mindannyiunk számára kész a biztos menedék. A Golgota, ahol Ő az életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Mert ezt a kérdést: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” egy másik kérdés követi: „Avagy milyen váltságot adhat az ember az ő életéért?” Semmilyet! Nem gyűjthet össze annyi pénzt a rabszolga, hogy önmagát kiváltsa. De nem is kell, mert valaki kifizette ezt a váltságot. „Nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén váltattunk ki mindnyájan a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből.” (1Péter 1,18-19).
Aki ezt hiszi, az engedi, hogy Krisztus változtasson az életén. Annak megváltozik a sorrendje, az értékrendje. Annak élete lesz és bővölködik. És az ezt a földi életet is arra használja, hogy egyetlen nagy hálahimnuszt zengjen ezért a szabadításért. Valami olyasmit, amit egyik énekünk így próbál megfogalmazni:

Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem ó vedd el.
Add, hogy néked megháláljam, hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad, bármit adj, én oltalmam csak te vagy.
295,1 ének

Két héttel ezelőtt Jézus Krisztusnak ez a mondata volt alapigénk: „Senki sem varr új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából, és nagyobb szakadás lesz.” (Mt 9,16).
Megtanultuk ebből azt, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen új életet, a maga tulajdon, isteni életét kínálja. Éppen ezért az egyetlen helyes magatartás részünkről is az, ha nem foltoztatni akarunk vele, mert erre Ő nem is hajlandó, hanem készek vagyunk levetni és megvetni mindent, ami a régi természetünkből ered, és bizalommal elfogadni mindazt, amit Ő nekünk kínál. Vagyis befogadni Őt, mert akik Őt befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.
Csodálatos nagy evangélium ez a Bibliában, hogy isteni természet részeseivé lehetünk. Ennek a világos feltétele azonban az, hogy vetkőzzük le először a régit. Utána lehet felöltözni a Krisztust úgy, mint ahogy az Efézusi levélben olvasott igeszakaszból is hallottuk.
Ez az ige sokakban leleplezte azt, hogy eddigi vallásosságuk csak foltozgatás volt, és többen feltették az elmúlt két hétben a kérdést egészen őszintén, és cselekvésre készen: hogyan is történik ez az átöltözés? Ha valaki nem foltozgatni akarja tovább a maga régi életét, hanem kész levetni azt és felöltözni Krisztust, hogyan történik ez?
Személyes beszélgetéseken és az elmúlt két hét bibliaóráin erről többször is volt szó. Ma néhány olyan tévedésre szeretném Isten igéjének az eligazító válaszát továbbadni, amelyek éppen e beszélgetések során kerültek elő. Tudniillik mit is jelent voltaképpen ez a lelki átöltözés? Igen könnyen félreértjük vagy rosszul értjük ezt, és azután emiatt akadhat el valaki félúton, vagy mielőtt még igazán elindulna, már megáll. Mit jelent ez az átöltözés, amiről a Biblia olyan világosan szól? Három kérdésre szeretnék rámutatni.
1.
Az első, amit Isten igéje határozottan állít, hogy ez nem külső, hanem belső változást jelent. Tehát nem az életünk felszínén történik valami, hanem az életünk mélyén változik meg valami alapvetően. Az alapok változnak meg, pontosabban végre lesz alapja az életünknek. Az egyetlen fundamentum, amelyikről ezt mondja az ige: „Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)
Végre Őreá épül egy ember élete. Az ilyen élet teherbíró és viharálló. Ez az élet még az utolsó ítélet viharát is kiállja. Hiszen aki Krisztusban van, nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre. Tehát ne valamiféle felszíni és felszínes változással azonosítsuk ezt a fajta átöltözést, mert ez lényegi változás. Itt nem az újjászületett ember szóhasználata vagy modora, vagy viselkedése módosul, hanem a gondolkozása változik meg teljesen, alapjaiban. A megtérés görög szava, ahogy ez a Bibliában előfordul, pontosan ezt jelenti, hogy a gondolkozás megváltozik.
Éppen ezért ez nem olyan változás, amit meg lehet tanulni, vagy amit meg lehet játszani. Ez nem abból áll, hogy magunkra aggatunk néhány, a lényünktől idegen, de valami miatt felvett szokást, szót, fordulatot. Itt belülről fakad minden. Belső változásról van szó, ami azután meglátszik az életünk külső megnyilvánulásaiban is. Meglátszódik a szóhasználatunkban, a mosolyunkban, mert akiben Jézus Krisztus él, az másként mosolyog, máskor mosolyog. Lehet, hogy a többiek mosolyognak, és ő akkor sír vagy fordítva. De nem itt történik a változás, hanem belül, aminek azután ilyen gyümölcsei vannak. Ezért mondja az ige: Aki Jézus Krisztust befogadja, az teremni kezdi a Lélek gyümölcsét. A gyümölcsöt nem úgy akasztják a fára, hanem az onnan belőle jön ki egészen csodálatos és titokzatos módon. Nos, így jönnek ki ezek a „gyümölcsök” is az újjászületett ember életének a fáján.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, akinek elég közelről ismerem az életét, és tudom, hogy nem hívő ember. Annál meglepőbb volt, hogy igen sok kegyeskedő fordulatot szőtt a beszédébe. Főleg az bántotta a fülemet, hogy nagyon gyakran nevezte Istent, Jézust így: az Úr. De a mondataiból kiderült, hogy semmiféle belső változás nem történt, idegen tőle ez a stílus. Amikor ezt mondta: az Úr, ez nem hitvallás volt az ajkán, hanem csak lecke felmondás, utánzás. Nem belső bizonyosság, hanem modorosság. Kiderült azután, hogy egy barátnője elhívta egy gyülekezetbe. Egy idő óta odajár, és megtanulta ezt a stílust. De belül semmi nem változott. Nagyon veszélyes állapot ez azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt tekintsük keresztyénségnek. Hogy aki már így tud beszélni, az biztosan keresztyén. Holott szó sincs erről. Mert ez az átöltözés, amiről Jézus beszél, nem külső, hanem belső változást jelent.
Ebben van a nagy veszélye annak, amikor a hívő szülők gyermekei megtanulnak egy bizonyos beszéd- és viselkedési módot, és azt gondolják, hogy ezzel ők már keresztyénekké lettek. Nem fogunk azért másként beszélni és viselkedni otthon, mivel egy igazán hívő ember egyformán viselkedik és beszél mindig. És ez nem azt jelenti, hogy ne tanítsuk meg a gyerekeinket Isten dolgaira, csak nehogy azt higgyék, hogy ez azt jelenti, hogy ők most hívők lettek, mert ismernek egy bizonyos szöveget, vagy ismeretek birtokába jutottak. Ez még nem azonos az átöltözéssel. Ezt követnie kell még az átöltözésnek. Ha ez jól történt, egyengeti az útjukat, ami az újjászületéshez vezet, de nem azonos azzal.
Ha valaki azonosítja, akkor Isten kemény helyreigazításával találkozik. Az Ézsaiás 29,13-ban olvassuk azt az igét, amit Jézus is idéz egyszer: „Ezt mondja az Úr: Mivel ez a nép szájával közelít hozzám, és csak ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem úgy, hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lett.” Ennél precízebben nem is lehet megfogalmazni. Szájával tiszteli a nép az Urat, de a szíve távol van tőle. A látszólagos istenfélelme betanított emberi parancsolat csupán. Megtanulták a leckét, föl is tudják mondani. Még másnak is el tudják mondani. Számon is tudják kérni. Általában az ilyenek kérik számon másokon szigorúan. De a szívük maradt a régi, távol az Úrtól. Gyakorlatilag Istentől függetlenül éli a maga életét, a szájával dicséri Istent. Ettől óv minket Isten, a képmutatásnak ettől az életveszélyes csapdájától, amikor kívül valami megváltozott, és azt gondolom, hogy ez átöltözés. Pedig a szívem a régi maradt.
Jézus ezt mondja a Hegyi beszéd végén: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21). Itt adja meg a kulcsát az átöltözésnek: aki cselekszi. Ezen lehet lemérni. Nem azért cselekszik, hogy majd a cselekedeteiért kapja az üdvösséget, hanem mivel az üdvösséget, bűnei bocsánatát hittel elfogadta, képes cselekedni a mennyei Atya akaratát. Ez látható jegye, a pecsétje annak, hogy neki üdvössége van, hogy megváltoztak a cselekedetei is. Ismeri már az Atya akaratát, öröm neki engedelmeskedni. Ez: cselekszik, feltételezi azt, hogy keresnie kell az Atya akaratát, fel kell ismernie, minduntalan a saját akarata ellen kell döntenie. Tehát ezért és így olvassa a Bibliát, ezért és így hallgatja az igét, így lesz természetévé az, hogy kész minden pillanatban önmaga ellen dönteni, mert egyszer s mindenkorra megtagadta a maga régi természetét, és Jézus Krisztus természetét akarja megerősíteni önmagában, ezért engedelmeskedik neki.
Ez az átöltözés! Ez komoly dolog, itt belülről történt változás, és ezek ennek már csak a külső jegyei, hogy olyan szívesen olvassa a Bibliát, hogy el nem maradna az istentiszteletről. Hát persze, mert létkérdés neki, hogy ismerje az Atya akaratát, másként nem tudná cselekedni. Viszont ő azt akarja már cselekedni, és ez életének minden területére kihat.
Az átöltözés nem külső, hanem belső változás. Az életünk alapjai rendülnek meg, és az életünk mindenestül új alapra kerül. Ez azután meglátszik minden külső megnyilvánulásunkon.
Meglátszik-e? Ez a kérdés. Mielőtt most az úrasztalához jövünk, fontos, hogy őszinte bűnbánattal boruljunk oda a mi Urunk elé, és vizsgáljuk meg, hogy így van-e ez már nálunk? Vagy pedig mi is csak megtanultunk valamit, és a szívünk távol van az Úrtól. Vagy talán nem vesszük észre, hogy az életünk egy-egy területén még nem érvényesül az Ő akarata. Nem a mi Atyánk akaratát cselekesszük, hanem a magunkét vagy a környezetünkét.
Éppen ezen lehet lemérni, hogy foltozgatunk-e még vagy már átöltöztünk. Péter levelében olvassuk ezt az igét: „Többé ne emberek kívánságai szerint éljétek a testben hátralevő időt, hanem Isten akarata szerint” (1Péter 4,2).
Többé ne! Eddig a pogányok kívánságai, emberek kívánságai szerint éltünk, mostantól kezdve Isten akarata szerint éljünk. Így van-e vajon? Lehet, hogy a hitéletre vonatkozó kérdésekben csakugyan biblikusan gondolkozunk, esetleg cselekszünk, élünk is már. De például a házasságról teljesen úgy gondolkozunk, mint a világ. Istentől függetlenül. Vagy nagyon jól leméri azt, hogy életünk minden területén érvényesül-e már Isten akarata, milyen programokat szoktunk készíteni a gyermekeinknek? Hogy telik el otthon a hétvége? A szabadidőnk felett Isten az Úr, vagy pedig az más, azt mi osztjuk be? Milyen módon lehet pénzhez jutni? Hogy jut be a pénz a lakásunkba? És mire költjük? Vagy ez nem tartozik Istenre? Ehhez neki semmi köze? A pogányok kívánságai maradtak meg akkor ezen a területen. Milyen jelentősége van Isten igéjének a család életében? Az ige van-e a központban? De úgy, hogy ez meg is látszik. Elővesszük, hangzik, megbeszéljük, minden naphoz hozzátartozik. Vagy ez már túlzás? Többé ne a pogányok kívánságai szerint, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Vagy mindenütt úr az Úr, vagy hazugság az ajkunkon, ha így nevezzük Őt. De Urunkká lehet, ha készek vagyunk szolgálni Őt. És ez nem ebből áll: Uram, Uram, hanem abból, hogy cselekedjük Atyánk akaratát.
2.
A másik, amit az Ige határozottan állít, hogy ez a lelki átöltözés nem átmeneti változás, hanem végleges. Tehát nem olyan, mint amikor vasárnap felvesszük az ünneplő ruhát. Lehet, hogy már délben le is vetjük, vagy nem is minden vasárnap vesszük fel. De nem abban megyünk be a munkahelyünkre hétköznap. Furcsa is lenne. Megkérdeznék, hogy ki halt meg. És meg kellene mondani: én, és él bennem a Krisztus. Hát hogy hangzana az? S mit szólnának? Legjobb az ünneplő ruhát is visszaakasztani a szekrénybe, azután majd legközelebb valami ünnepélyes alkalomra fölvenni.
A Krisztustól kapott tiszta ruha nem ünneplő ruha. Az olyan ruha, amit az újjászületett ember soha többé nem vet le. Mindig az marad rajta éjjel és nappal, otthon és az utcán, a gyülekezetben és a munkahelyén, egyedüllétében és a nyilvánosság előtt, vasárnap és hétköznap, mindig. Sőt, nem is úgy viseli már mint ruhát, hanem úgy, mint a bőrét. Összenőtt vele, egészen egyé lett Krisztussal. A bőrünket nem szoktuk levetni, nem is lehet. Ezt mondja Jézus is: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4). Ez a végleges és teljes egység ővele, ez az újjászületés ismérve. Ami ennél kevesebb, az valami módon foltozgatás. Az átöltözés végleges és visszavonhatatlan. Teljes egység Ővele! Egészen levetettem a magam régi természetét, és véglegesen elfogadtam az övét.
Ezért van az, hogy az igazán hívő keresztyén ember mindig ugyanaz. Attól távol áll a képmutatás, az nem alakoskodik. Nem akar mutatni semmit. Az, aki hívővé lett, Krisztushoz hasonló. Vállalja Krisztust, ebből ez is következik. Nem akarja és nem is tudja titkolni ezt a nagy átöltözést. Majd megszokják így, mássá lett. Persze, hogy megjegyzik, szóvá teszik. Ott van Péter levelében is ez után a mondat után: „többé nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint”, hogy majd „csodálkoznak, hogy nem futottak velük a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába”. Hát csodálkozzanak, azután jöjjenek velem együtt, mert ez az élet útja. De ha bizonyos vagyok abban, hogy ez a helyes, hogy nekik is erre van szükségük, hogy velük is így kedveltethetem meg, akkor nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem kérkedem az új ruhámmal, egyszerűen vállalom, hordom csöndes örömmel és nagy, nagy hálával. Természetes lett, hogy ilyen lettem. Természetemmé vált a Krisztus természete. Az az indulat van bennem, amely Őbenne. Ő énbennem, és én Őbenne.
Ebből az is következik, hogy vállalom azt az idegenséget, ami Jézust körülveszi ebben a világban. Főpapi imájában búcsúzva tanítványaitól buzgón könyörgött mindnyájunkért, akik az Ő nevében hiszünk. És ott erre is gondolt a Megváltó. „Én a te igédet, Atyám, nékik adtam. És a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, aminthogy én sem a világból vagyok.” (Jn 15,4). Aki véglegesen felöltözte Krisztust, azzal könnyen megesik, hogy a világ gyűlöli. Ez vele jár, ezen nem kell csodálkozni. A keresztyének szolgálatának egyik formája ebben a világban az, hogy szenvednek Krisztusért. De ezért a keresztyén nem gyűlöli a világot. Jézust a gyűlölködő világ keresztre feszítette, és Ő ott, a kereszten is könyörgött azokért, akik oda juttatták: ”Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk 23,43). Ez a krisztusi lelkület. Vállalom az új ruhát, vállalom Krisztust, nem szégyellem, így is hirdetem, s így is szeretem azokat, akik Őt gyűlölik. Nem tudják még, hogy kit gyűlölnek. Ha megismerik, imádni fogják, és nem gyűlölni. De hogy megismerjék, ahhoz én is hozzájárulhatok azzal, hogy vállalom, és hogy hitelesen krisztusi az életem, hogy távol áll minden alakoskodás és gyávaság tőlem. Egyszerűen odaélem eléjük Krisztust, mert Ő énbennem, én Őbenne vagyok.
Nincs-e vajon itt is sok megbánnivalónk? Felöltöztük-e már Krisztust így? Nem kell itt majd a csöndben hosszan sorolnunk Urunknak, ha engedelmesek vagyunk, és igazán eléje állunk: Uram, hányszor megtagadtalak, letagadtalak, szégyelltelek, otthon hagytalak, vagy szerettelek volna otthon hagyni. Hányszor kiderült, hogy nem téged viszlek magammal. Még mindig az én nagy énem, óemberem uralkodik. Könyörülj rajtam, mert úgy szeretnék átöltözni, hogy az ne átmeneti, hanem végleges változást jelentsen.

3.
A harmadik, amit az igéből megtanulhatunk ebben az összefüggésben az, hogy ez a bizonyos átöltözés nem részleges, hanem teljes változás. Ezt azért fontos tudnunk, mert minden megtérő, hívő ember nagy kísértése az, hogy átmentsen valamit a régi életéből az újba. Sokszor ilyen magyarázattal: Hátha szükség lesz még rá. Ami teljesen nevetségesen hangzik annak, aki ismeri, hogy miről is van itt szó, és mit kínál Jézus Krisztus. Olyan ez, mintha egy-két kedvenc ruhadarabunkat magunkon felejtenénk, hogy arra öltözzük fel a Krisztust. S ez az, ami nem megy. Minden, amit a régiből akarunk átmenteni, erőtlenné teszi az újat, és alkalmatlanokká tesz a szolgálatra. Mert itt már szolgálatról van szó. Itt nem a magunk üdvösségéről van már szó, hanem arról, hogy miután üdvösséget kaptam, használhat-e Isten? Erre hívott el, szolgálatra. Isten semmit sem használhat a régi természetünkből.
Pál apostol vallomása rendkívül radikális itt. Amikor számba veszi, hogy mi mindene van, és hogyan érkezett meg a Krisztussal való találkozáshoz, és akkor ezt mondja: „Amik egykor nekem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítélem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,7-8). Nagyon fontos, hogy mindenestől bűnnek ítéljük a magunk régi életét, amit Krisztus nélkül szereztünk és éltünk, azt mindenestől hiábavalónak ítéljük, és így fogadjuk el Krisztus gazdagságát. Mert csak akkor leszünk szabadok.
Ez ilyeneket jelent: egy hívő ember eljut oda, hogy bűnnek ítéli a maga képmutatását, kapzsiságát, parázna gondolatait vagy tetteit. De a szíve mélyén nem ítéli igazán bűnnek, pl. a nagy száját, vagy az ügyes diplomáciai érzékét, amivel olyan könnyen el lehet intézni néha kényes dolgokat. Vagy a behízelgő, megnyerő modorát, jó föllépését, amivel úgy leveszi lábáról az ellenfelet, hogy az csak utána eszmél, és akkor már nyert ügye van. Erre még szükség lehet, hát azért nem lehet mindent rossznak ítélni, amit még használhat az ember. Ez így igaz. A kérdés csak az, hogy az ember akarja használni ezeket, vagy azt akarja az újjászületett ember, hogy Isten használja őt mindenestől?! Istennek erre nincs szüksége, és semmit nem tud használni abból, akik régen voltunk!
Tudom, hogy ez sok nehéz kérdést vet föl. Itt van mindjárt Pál apostol. Ő írja ezt a „minden”-t többször egymás után. Hát hogyan van ez? Neki, pl. nagy műveltsége volt. Olyan bibliai műveltsége, amit a kor nagy teológusánál, Gamalielnél szerzett. Most akkor az mind hiábavaló lett? Hát tudjuk, hogy nem lett hiábavaló. Használta a bibliaismeretét később is. Krisztus szolgálatában is. Hogy van ez akkor? Akkor mégsem igaz, hogy mindent kárnak és szemétnek ítélek?
De igaz! Mert amikor ő Jézus Krisztust megismerte, akkor mindazt, amije volt, letette Jézus lábához. Az ismereteit is, a bibliaismeretét is, és néhány évre visszavonult az arab sivatagba (a Galata levélből tudjuk), és az egész teológiáját átdolgozta, és csak azt vette vissza a régiekből, amiket Jézus visszaadott neki. Az összes többit kárnak és szemétnek ítélte. Csak azt használta, amit Jézus visszaadott. Mint az ötezer ember megvendégelésénél: Odaadtak neki mindent, és amit Jézus megáldva visszaadott a tanítványoknak, azt hordták az embereknek, és azzal laktak jól. Mindent az Ő kezébe, tegyen vele, amit akar. Ha eldobja, eldobja, mást fog adni, de én semmit nem tartok meg magamnak.
Ismertem egy lelkipásztort, akinek az Isten különleges művészi tehetséget is adott. Ez az ember állandó feszültségben élt. Jó lelkész volt, buzgó, szorgalmas ember, de amikor a szolgálatot végezte, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonulhasson a műhelyébe. Amikor a műhelyében volt, mindig rossz lelkiismerettel alkotott. Szép alkotások kerültek ki a kezéből. Azután egyszer újjászületett. Elmondta utólag, hogy azon az estén valahogy így imádkozott: Uram, a tehetségemet tőled kaptam. De ma este az egész életemet visszaadom neked. Nem tudom, hogy akarod-e használni valamire ezt a tehetséget. Ha igen, mondd meg, mire és hogyan. Ha nem, kész vagyok az egészet visszaadni neked.
S mi volt a folytatás? Az, hogy ennek az embernek Isten egyre több lehetőséget készített a szolgálatra, egyre gazdagabb áldással kísérte a munkáját, egyre kevesebb ideje maradt volna egyébként is a művészetére, de nem is kívánta többé. Soha többé semmit nem alkotott.
Mikor ezt egyszer valakinek elmondtam, olyan őszintén kiszaladt a száján egy nagy sóhajtás kíséretében: De kár! Csakugyan kár? Minek van értelme ezen a világon? A Szentírás szerint csak annak, amin Isten áldása megnyugszik. És Isten áldása csak azon nyugszik meg, ami hitből és engedelmességből fakad. Én akarok alkotni valamit, vagy magamat egészen az Úrnak szentelni, és Ő végezze a maga munkáját bennem és általam úgy, ahogy Ő jónak látja. Az övé minden képességem. Vagy az enyém? Akkor nem vagyok az övé. Ezt el kell dönteni egyszer!
Ez az átöltözés nem részleges, hanem teljes változást jelent. Vagy akkor nem jelent igazán változást. E felé a teljesség felé hívogat és terelget minket a mi Urunk. Mert itt már új mértékek érvényesek. Itt már az a mérce, hogy ami nem hitből van, az bűn. Nem az a bűn, ami mindenki szemében látványosan gonosztett. „Ami nem hitből van, az mind bűn.” (Róm 14,23). Ez szigorúbb mérce. Itt nemcsak a közismert bűnök ítéltetnek meg, egy sor ártatlan dolog kikerül az ilyen ember életéből. Olyan, ami másnak szabad, ami másnak még kellemes, jó is. De ha én magamat egészen az Úrnak szentelem, és Ő azt mondja: ez nem a te dolgod, ha mégis csinálom, vagy szeretném végezni, az bűn. És minden bűn tőle választ el, és ezt egyetlen szolgáló ember sem kívánja magának, hogy bármi elválassza az Úrtól. A hitetlennek az természetes, a magát egészen át nem adott ember úgy megszokja, hogy hol az Úrral van, hol nem. A szolgálatban ez elviselhetetlen, ha bárki a tiszta ruha meg közém jön. És ha bármi ilyen rongyot át akarok lopni a tiszta ruha alatt, az elválaszt tőle.
Nincs szüksége Istennek a képességeimre. Amit Ő visszaad, amit megszentelve és megáldva ad, abból csodák lesznek, és akkor leszek boldog, ha merem azt vállalni, és csak azt vállalni. Ez az új embernek a mérhetetlen szabadsága és gazdagsága.
Olyan szép ez az énekszöveg, egyre jobban belevésődik a szívembe: „Segíts engem, akaratodat tanulnom, útaidban járnom, oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen.” (487,2). Nekem nincs tőled független kedvtelésem, Uram. Nem tudom, és nem akarom kedvemet lelni olyan dolgokban, amiket nem te készítettél. Ez a teljes önátadás.
És ez nem valami szegényes, szürke, beszűkült, szánalomra méltó élet. Hogy mondja Pál? „Hogy a Krisztus gazdagságát megnyerjem.” Aki Krisztus gazdagságát kapta, és egyre teljesebben kapja, annak egyre könnyebb lesz minden mást szemétnek és kárnak ítélni. Ez úgy van, hogy Jézus ajándékkal jön, és az ajándékot csak akkor tudom elfogadni, ha szabad a kezem. Ha tele van a magam régi kincseivel, nem tudom elfogadni, maradok szegény. Ki kell szórni mindent a kezemből, hogy szabaddá váljak az ajándék számára, és akkor Krisztus gazdagságát megnyerem.
Az átöltözés nem külső változás, hanem belső, nem átmeneti, hanem végleges, nem részleges, hanem teljes. Kell-e nekünk így is? Másként soha nem lesz a miénk Krisztus gazdagsága, másként nem tud használni Urunk. Az a békesség, az az erő, amiről Pál azt mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban” (Fil 4,13), az az öröm, amit Jézus ígér: „Az én örömömet adom néktek, hogy a ti örömötök beteljék”, az a reménység, amit semmilyen csüggesztő körülmény nem halványíthat el, az az élet, amit Jézus nekünk hozott, az csak így lesz a miénk. El tudjuk-e mondani őszintén:
Magamat egészen néked szentelem:
Kegyelmes oltalmad legyen mellettem,
Szentlelked és igéd legyen vezérem.
(468,9 ének)

Folytassuk a vasárnapi igehirdetés tanulmányozását és az akkor elhangzottakat. Annál is inkább, mert sokunkban több kérdést vetett fel ez az ige és igehirdetés. Egész sor kérdésről fújta le a port Isten igéje, amik ott vannak bennünk, és nincs rá feleletünk, hordozzuk megoldatlanul ezeket.
Az láttuk a vasárnapi igében, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen újat akar adni. Sőt, nem is lehet kifoltozni a régi életünket azzal az újjal, amit hozott, mert ahogy Ő mondja, csak szakadás lesz, még nehezebb helyzetbe kerül az, aki nem akarja egészen elfogadni az új életet tőle, csak a régit akarja foltozni. Ő azt javasolja, hogy vetkőzzük le mindenestől a magunk régi életét, és öltözzük fel az újat. Valahogy így, ahogy itt az Efézusi levélben Pál apostol ezt szépen kifejti.
1. Miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság?
Ez az igei tanítás mutatja, hogy miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság az életünkben, vagy azoknak az életében, akik emiatt panaszkodnak. Elég gyakran lehet hallani, hogy csendes rosszallással vagy hangos lázadással panaszolják vallásos emberek, hogy Isten nem hallgatja meg imádságukat. Ebből azután különböző következtetéseket vonnak le. A legtöbben azt, hogy nem is érdemes imádkozni. Némelyek azt, hogy talán nincs is az égben, aki meghallgatná. Még Isten létét is, de a szeretetét mindenképpen kétségbe vonják. A meg nem hallgatott imádság azt jelenti, hogy az ég messze van, az Isten nagyot hall, vagy nem szerető Atyánk, mert íme, hiába kértem tőle, nem adta meg. — A meg nem hallgatott imádság a legtöbb esetben csak folt lett volna. És mivel foltozgatni nem hajlandó Isten az életünket, ezért nem hallgatja meg ezeket az imádságokat.
Mit jelent ez? Ha megpróbálnánk összegyűjteni azt a néhány mondatot, ami a legtöbbször elhangzik azoknak az ajkán, akik azt imádságnak gondolják, akkor azt hiszem, hogy egészen szűk példatárunk lenne. A leggyakrabban elhangzó mondat talán ez: Jaj, Istenkém, segíts meg! Vagy ha az eleje elmarad is, mindenképpen ez: Segíts meg! És igen kevesen gondolunk arra, hogy miben segítsen meg?
Ezt mondja a Szentírás: Ami hitből nincs, bűn az. Az Isten nélkül élő ember nem hitből hozza a döntéseit, nem hitből kezdi el az akcióit. Az egész életére ez a jellemző, hogy nem hitből van. Ebben segítse meg Isten? Amivel a saját romlására is tör, meg amivel Isten ellen is lázad? Ehhez kér segítséget? Ha pusztán a logika törvényszerűsége alapján gondolkozunk, akkor azt kell mondanunk, hogy lehetetlenség, hogy olyan imádságokat meghallgasson Isten, amikor valaki vele dacolva, Őnélküle akar valamit, és ahhoz kéri az Ő segítségét. Ez teljes képtelenség.
Nagyon sok ilyen úgynevezett imádság hangzik (mert ez nem érdemli meg ezt az elnevezést), amikor a magam elgondolásaihoz kérem Isten segítségét: Istenem, segíts meg! Az indulásnál nem kérdeztem: Uram, mi a te akaratod? Nem is érdekel. Jobb is, ha nem mondja meg, mert úgysem azt tenném. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok — szokták mondani a határozottabbak. Vagy úsznak az árral a kevésbé határozottak, és ha valami baj van, megakadnak, vagy nagyon késik az, hogy céljukat elérjék, akkor Istent is bele akarják rántani ebbe az ügybe, ebbe az Isten nélküli, istentelen ügybe, hogy jöjjön, segítsen meg. És amikor Isten nem teljesíti ezeket a kéréseket, akkor csodálkozunk, vagy fel vagyunk háborodva.
Milyen imádságokra nézve ígéri Isten, hogy biztosan meghallgatja? Amit kérünk az Ő akarata szerint, meglesz az nékünk. De honnan tudja az ember, hogy mi Isten akarata? Éppen itt fordul meg a dolog. Isten nélkül nem tudhatja egy ember sem, hogy mi Isten akarata. Csak akiben Isten Szentlelke van, sőt, aki engedelmeskedni akar tudatosan Isten Szentlelkének, azt a Lélek elvezeti oda, hogy felismerje mindig Isten akaratát, és akkor már ahhoz kéri az Ő áldását, az Ő segítségét. Ezután sorozatosan meghallgatott imádságai lesznek.
Nincs ebben semmi véletlenszerű és semmi érthetetlen. Biztos ígéretek vannak erre, és Isten világában rend van. De amikor foltnak akarom használni az imádságot, és foltoztatni akarom Istennél az életemet: addig nagyon szépen összeállítottam, kiszabtam, nagyjából összeférceltem, itt valami eltérés van, azt hamar hozd helyre! — Nem hozza helyre. Nemcsak a szabásnál, már előtte, már a minta kiválasztásánál Őt kell kérdezni. Ha Őt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, — benne lesz az egész ügyben, az egész életemben, megszenteli az egészet, átjár engem, átjárja a dolgaimat, és tenni fogom az Ő akaratát, örülni fogok az Ő akaratának, egyet fogok akarni vele, és eközben leszek egyre inkább Isten gyermeke. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És meghallgatott imádságokkal lesz kikövezve az utam. Mert kezdettől fogva megbeszéltük. Amikor azonban csak foltnak akarja használni valaki az imádságot, akkor meg nem hallgatott imádságok lesznek életében.
Amikor foltoztatni akarunk Istennel, akkor mi vagyunk a cselekvés alanya. Akkor mi akarunk elvégeztetni valamit vele. Ha meg átöltözésről van szó, — ó, de sokan tudjuk ezt — akkor Ő vetkőztet minket, és azután öltöztet fel. Akkor Ő a cselekvésnek az alanya. És a szent Istenhez csak ez méltó. Istent én nem használhatom a magam alkalmazottjaként. Ez istenkáromlás. Még ha imádságnak nevezett szövegekkel próbálkozom, akkor is istenkáromlás. És ha Istennel foltoztatni akarom a magam életét, akkor az imádságnak nevezett szöveg nem imádság. De ha így állok elé: Uram, nem tudom, hogy itt mit kell csinálni, te tudod, én hiszem, hogy ezt megérthetem, csak a te akaratod jó úgyis, sokkal jobb, mint az enyém. Legyen meg a te akaratod. Ha ezzel kezdődik és ezzel végződik az imádság, akkor Isten világosságot ad, megtanít imádkozni. Akkor azt az imádságot már nem én mondom, hanem azt mondja a Szentírás, hogy a Lélek az, aki kiáltja bennem: Abbá, Atyám! Az Ő Szentlelke, akinek magamat kiszolgáltattam, akire magam rábíztam, Ő adja a szívembe és a számba az imádságot. És jön rá az isteni visszhang, a meghallgatás. Sőt a legtöbbször azt éljük át, amit szintén az Efézusi levélben ír az apostol, hogy Isten feljebb meghallgat, mint ahogy mi azt hinni és elgondolni tudjuk. De csak így, hogy egészen rábíztam magam, teljesen megnyitottam magam, bízom benne, azt akarom, hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.
A Róma 12,1-2 versét gyakran szoktuk idézni. De most ebben az összefüggésben nagyon fontos ott a sorrend. Az így kezdődik: „Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megtudjátok, mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata.”
Isten akaratát időnként szeretné tudni a vallásos ember is, s csodálkozik, hogy nem érti, nem tudja. Nem felel Isten. Mert mindaz, amit mond az ige, kimarad az életünkből. Szánjam oda a magam testét is áldozatul az Istennek istentiszteletként. Az egész életemet járja át az Ő Szentlelke, és minden, amit csinálok, az Ő dicsőségére legyen, függetlenül attól, hogy most szükségem van a tanácsára, vagy nincs. És ne a világ sémája szerint gondolkozzam és éljek. A séma szó van itt a 2. versben. Ne szabjam magam a világhoz, hanem Őhozzá. És akkor meg fogom tudni, hogy mi az Ő akarata.
Akkor fogok tudni az Ő akarata szerint imádkozni, és akkor meghallgatott imádságokkal lesz tele az életem. De ezt meg kell előznie ennek. Ha csak foltnak akarom az imádságot, nem hallgatja meg. Ha az egész életemet odaadom, akkor imaéletemet is Ő hatja át, Ő vezérli, és Ő felel az imádságaimra.
2. Mikor és miért foltoz néha Isten?
A másik, amire csak röviden utaltam vasárnap, hogy mégiscsak van olyan, hogy Isten néha hajlandó foltozni az életünket. Ez különös tapasztalat. Kerestem az okát és célját. Az okát abban találtam meg, hogy Ő irgalmas Atyánk. A célját meg abban, hogy azért hajlandó olykor kifoltozni az életünket, hogy azután elfogadhassuk tőle az újat.
Mit jelent az, hogy Ő hajlandó néha foltot tenni az életünkre? Azt, hogy felgyógyít egy súlyos betegségből. Azt, hogy meghallgatja a benne igazán nem hívő ember kiáltását is sokszor. Azt, hogy megőrzi az életünket egy váratlan balesetben. Nagyon sokszor a még igazán nem hívő csak utólag eszmél: Isten tartott meg ott engem. Sajnos, sokszor csak üres szólamként mondjuk ezt, hogy Isten csodája volt, pedig ez boldog hitvallás lehetne az ajkunkon. Mert nagyon sokszor Isten csodája az, hogy megmenekültünk. Sokan Isten csodájaként ülhetnek ma este itt. És ezért nekünk magasztalnunk szabad Őt. De amikor ezt még valaki nem érti, nem látja igazán, csak mondja, az akkor is úgy van. Isten sokszor megmutatja a maga szabadító, oltalmazó, gondviselő szeretetét akkor is, ha azt csak alkalmi foltnak kérjük, vagy úgy van rá szükségünk. Egyszerűen azért, mert Ő ilyen. Mert Ő maga a szeretet, mert Ő irgalmas Atya.
De mindig azért, hogy ezzel az irgalmasságával is keressen minket. Különös látni olyan emberek életében Isten kereső szeretetét, akik azután már átadták az életüket neki, akik igazán újjászülettek, és igazán hisznek benne, hogyan kereste jóságával és próbáival, és azokkal, akiket küldött hozzájuk. Olyan sokszor boldogan mondják el ezek az emberek, hogy három, négy, öt ismerősüktől is hallották már évek alatt ugyanazt, csak egyikre sem figyeltek oda. Most az utolsónál értették meg, hogy Isten szereti őket, és megbocsátotta bűneiket. Isten keresése ez.
És erre nézve mondja a Római levél 2. részében az apostol: „Az Isten hosszútűrését meg ne vesd, mert Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.” Tehát ezek az alkalmi csodák, ezek az isteni irgalomnak a foltjai, ezek minket megtérésre indítanak. Ezeket sohasem önmagukban kell csak szemlélni. Nagyon sok ember el is felejti ezeket azután. Micsoda fogadalmak születnek egy-egy műtőasztalon, fogságban, harctéren! És elfújja a szél őket. De nagyon sokaknál Isten mégis beépíti ezeket a maga mentő munkájába. Valaki így mondta egyszer egy életveszélyes, súlyos baleset után, évekre rá, amikor már hitre jutott: Most már tudom, hogy Isten azért tartotta meg akkor az életemet, hogy életet ajándékozzon nekem. És ez minden esetben így van. Azért van ott fölöttünk az Ő óvó keze akkor is, amikor még tőle távol vagyunk, hogy a végén életet ajándékozhasson nekünk. „Az Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.”
3. Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni?
Az utolsó kérdés, amit valaki konkrétan így tett fel: Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni, aki eljut oda, hogy én tényleg foltozgattam eddig. Azt hittem, hogy ez a keresztyénség, ez rendjén való. Most már látom, hogy folt hátán folt, és alatta vannak az én rongyaim. Nem történt újjászületés az életemben, de szeretném. Mit tegyek?
Tudjuk mi ennek a részleteit legtöbben. De jó, ha egyszer világosan elénk áll az igének ez a tanítása. Úgy, hogy mi is belenézhessünk ebbe a tükörbe, meg úgy, hogy másoknak is elmondhassuk ezt az örömhírt. Mit csináljak?
Az bizonyos, hogy nem mi szüljük újjá magunkat. Mint ahogy egyikünk sem szülte meg saját magát. Isten Szentlelke szül mindnyájunkat újjá. De mégis jogos ez a kérdés: Mit tegyek?
Ha egészen röviden szeretném az ige feleletét elmondani, akkor azt mondanám: először is el kell jutnia az embernek oda, hogy mindenestől bűnösnek látja magát, meglátja magát olyannak, amilyen a valóságban. Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy hosszú ideig nem látjuk magunkat olyannak. Mindig olyannak látjuk, amilyenek szeretnénk lenni, vagy amilyennek képzeljük magunkat. Meglátom magamat olyannak, amilyen vagyok. Azután megvallom Istennek, hogy én ilyen vagyok. Ezt ki kell mondani, meg kell vallani. Ez az élet első bűnvallása. Azután komolyan veszem azt, hogy engem Isten így szeret, amilyen vagyok, ilyen mocskosan, és Jézus Krisztusért minden bűnömet megbocsátotta, akkor, ott, nagypénteken. Nem kell könyörögnöm bűnbocsánatért. Akkor nekem minden bűnömet megbocsátotta. Hogy ez most tudatosodott bennem, és ezt komolyan veszem, annak a jele, hogy megköszönöm. És hálából neki akarok élni. El is kezdem. Most mindjárt. Mit jelent ez? Azt, hogy engedelmeskedem neki. Tehát elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, megvallom Istennek, hogy ilyen vagyok, megköszönöm, hogy megbocsátotta minden bűnömet Jézusért, és hálából az életem minden területén néki akarok élni. És ezt el is kezdem tüstént.
Ha még egyszerűbben akarnám mondani, akkor azt mondanám, hogy Jézus Krisztust kell befogadni. Ezt Ő maga mondta egyébként, hogy aki Őt befogadja, annak hatalmat ad, hogy Isten fiává legyen. Őt kell befogadni. Csak hát ehhez mégis vezet egy bizonyos út. Rá kell jönnöm, hogy rászorulok arra, hogy Őt befogadjam, mert nélküle nincs életem. Őt befogadni azt jelenti, hogy hiszem, hogy megbocsáttattak a bűneim. És ha Őt befogadtam, attól kezdve vele együtt járok, mégpedig úgy, hogy Ő irányít engem, és nem én akarom Őt dirigálni. Tehát neki engedelmes életet élek. Ez is ugyanaz, csak itt egy szóba minden belefér: Befogadni Jézus Krisztust.
Ha pedig nem ilyen röviden, hanem egészen részletesen akarja valaki hallani, akkor legjobb, ha a Filippi levél 3. részét elolvassa, mert Pál apostol ott egész részletességgel leírja, hogyan történt az ő esetében. A Filippi levél 3,3-13 verseit elolvasom.
„Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk Istennek, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. Jóllehet nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, a törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amik egykor nekem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És találtassam Őbenne, mint akinek nincsen igazságom a törvényből, de van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amik a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azokat pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára.”
Aki egy kicsit ismeri a kort, az tudja, hogy Pál itt olyan erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról az első 3-4 versben, amivel nem mindenki dicsekedhetett akkor sem. Makulátlan, minden pontos. Származás, vallás, vallásos buzgóság, iskolai végzettség, képzettség, a körök, amikben otthonosan mozog, ambíciói, célkitűzései, — ami akkor szuper volt, az mind megvan benne. Ezért mondja, hogy ha testben bizakodnék, mindenkinél jobban dicsekedhetnék. De ezt mondja: nem testben bizakodom. Amikor Krisztus gazdagságát megismertem, rájöttem, hogy mindez semmit nem ér. Mert lehet, hogy ezeknek az emberek előtt van bizonyos tekintélyük és súlyuk, de Isten előtt erre nem hivatkozhatom. Hogy ki volt az édesapám, hogy a farizeusok felekezetéhez tartozom, hogy ott nőttem fel a legbuzgóbb törvény tanulmányozásánál. Erre az angyalok a vállukat vonják: Na és? Ezzel Isten előtt semmire sem megyek.
Hát kire lehet hivatkozni, hogy Isten egyáltalán szóba álljon valakivel? „Nincsen senkiben, másban üdvösség, és nem adatott az emberek közt, az ég alatt más név, amely által megtartatunk”, csak a Jézus Krisztusé. Krisztushoz pedig semmi közöm nem volt. Amikor lett, amikor megismertem Jézust, akkor jöttem rá, hogy minden fölösleges. Nem rossz dolgok ezek. Nem ártalmas, nem káros, csak Isten előtt nincs értéke. Isten előtt Krisztusnak van értéke, meg annak, amit Ő kínál. És mivel én Isten előtt szeretnék megállni, ezért örömmel elfogadom mindazt, amit Krisztus kínál. Az viszont kiszorította ezeket az életemből, s nem sajnálom.
Háromszor hangzik el egymás után ez: minden… a Krisztusért — mindent kárnak és szemétnek. Ez hiányzik azoknak a hívő embereknek az életéből, akik erőlködnek, vergődnek erőtlenül, örömtelenül, merő nyavalygás az életük, hogy nem mindent ítélnek kárnak és szemétnek. A múltamat, a neveltetésemet, amit tölcsérrel töltöttek a fejembe gyermekkoromban, amiért a szüleim drága pénzt fizettek, aminek mindenki más előtt becsülete van. Az Isten szempontjából mindezt kárnak ítélem. A jó tulajdonságaimat is? Azokat is. Az új ruha alatt ott rejtegeti sok ember a maga rongyait, vagy újra és újra vissza akarja venni. Nem merjük mindenre azt mondani, hogy bűn. Nem adunk igazat az igének abban, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Semmi jó! Sem a gondolataim, sem az erkölcsiségem, sem az, hogy egy életen át nagyokat nem hazudtam, és látványosan nem csaltam meg a páromat. Nincs bennem jó. Amikor ide eljut valaki, akkor lesz szabad arra, hogy a Krisztus gazdagságát befogadja. És ettől kezdve igyekszik célegyenest előre. Pályán van. Nem lesz hőbb vágya, mint amit énekeltünk: Egy vágyat adj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat. És ez az igazság tölti be és fémjelzi az ilyen embert teljesen. Nincs énnekem saját igazságom — mondja Pál. Mi ebben megyünk tönkre, ebben vérzünk el, hogy mindig a saját igazságunkért harcolunk. Istennel szemben nincs igazam soha. Olyan helyzetet nem lehet elképzelni, hogy Istennel szemben igazam lenne. Mindig neki van igaza velem szemben. De van igazságom a Krisztusban való hit által. Istentől kapott igazságom a hit alapján, mert nekem tulajdonítja Krisztus igazságát.
Ez az, amit megmagyarázni nem lehet. Teljesen érthetetlen. Ami ellen a jogászok tiltakoznak mindig. Mert ez a kegyelemnek a tette, hogy Isten nekem tulajdonítja Jézus igazságát, és neki tulajdonítja az én bűneimet. Abba halt bele a kereszten. Egy ilyen csodálatos cserét hajtott végre Isten. Jónak látta ezt. Ha én ezt hiszem, igaz vagyok Isten előtt. Minden az enyém. „Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené.”
Így kezdődik ez az átöltözés, hogy eljutok oda, hogy nincs igazságom. Semmi nem jó, ami bennem van. Minden ruhadarabom levetem. Isten előtt teljesen pucéran állok. Engedem, hogy Ő öltöztessen fel. És attól kezdve Ő tartja rendben a ruhámat. Hozzá megyek újra és újra megtisztulni, mert beszennyezem az új ruhát is. De Ő megtisztítja. És célegyenest igyekszem előre. Nem mondom, hogy már elértem. Nem vagyok makulátlan. Nem fogom még a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosítéka annak, hogy befutok a célba. Ezzel a biztonsággal, bizonyossággal és békességgel élem le az életemet, ha ezer küzdelem és csapás között, akkor is. Ez jellemzi az újjászületett embert. Ez jellemez-e minket is?
Az első válasz tehát az volt, hogy a sok meg nem hallgatott imádságnak az az oka, hogy foltnak akarjuk használni ezeket. Isten ezeket nem hallgatja meg. Csak ha egészen átadom az életemet, és akkor úgy imádkozom, az Ő akarata szerint.
A második, hogy mégiscsak ad Isten olykor foltot, mert irgalmas, de mindig azért segít rajtunk alkalmakként, hogy elfogadjuk az Ő igazi segítségét.
És a harmadik kérdésünkre az volt a válasz: úgy lehet átöltözni, hogy hajlandó vagyok mindent levetni, ami velem született, amit magamra aggattam, amit rám aggattak, és mindent elfogadni, amit Krisztus kínál. Azután így szolgálni neki.

Ezzel a két képpel Jézus Krisztus azt szemlélteti, hogy Ő nem a régi életünket megfoltozni jött, hanem egészen újat kínál. Egyáltalán az, amit Ő hozott, nevezzük most így: a keresztyénség, nem foltnak való. Sőt foltnak egyáltalán nem való, mert annyira eltér a bűnös gondolkozásunktól, hogy nem fér össze vele.
A két kép ez: ha egy viseltes, szakadt ruhára új posztóból varrnak foltot, azzal csak addig nincs baj, amíg meg nem ázik. Mihelyt az első alkalommal nedves lesz a folt, összehúzódik, körben kiszakítja a ruhát, amit megfoltoztunk vele. Nem oldotta meg a bajt, sőt még nagyobb bajt csinált.
Abban az időben a bort kecske- vagy báránybőrből készült tömlőkben tartották. Ha ez a tömlő friss volt, akkor bírta az új bornak, a mustnak a feszítő erejét, és nem szakadt el. De ha az új bort megszáradt, rugalmasságát elveszített, régi tömlőbe tették, általában szétrepesztette a tömlőt, tönkrement az is, és elfolyt a bor is.
Azt mondja Jézus ezzel — különösen, ha a megelőző verseket is figyelembe vesszük —, hogy az Ő tanításaival nem lehet megfoltozni a korabeli, és semmilyen korbeli emberi tanítást, teológiát sem, mert egészen mások az Ő gondolatai. A krisztusi életet nem lehet beleszorítani az akkori kegyesek elképzeléseibe, mert nem fér bele. Az tudja elfogadni mindazt, amit Jézus hozott, aki kész a régi életét mindenestől halálba adni, és amit Jézus kínál, azt mindenestől elfogadni. Foltozással, toldozással itt semmit nem lehet megoldani, mert arra csak rámegy a régi életünk is, és nem nyerjük el az újat.
Tehát Jézus ezt az egyszerű képletet vetíti itt hallgatói elé, hogy háromféleképpen lehet őhozzá viszonyulni:
Vannak, akik semmit nem kérnek abból, amit Ő hozott, kívül maradnak az Ő körén.
Vannak, akik valamit igényelnének abból, amit Jézus kínál, mert szükségük van az életük foltozgatására, de mindenestől nem fogadják el, mert tudják, hogy akkor mindenestől el kellene vetniük a maguk régi életét, s erre nem hajlandók. Ezek a vallásos emberek.
A harmadik viszonyulás az, amikor valaki rácsodálkozik arra, amit Jézus neki kínál, s boldogan félredob mindent, ami miatt azt nem tudja elfogadni, hogy az egészen az övé lehessen. (Mt 13,46; Fil 3,8).
Az első egyértelmű magatartás, a harmadik is. A másodikról mond itt el Jézus valamit, a foltozgatásról. A második és a harmadik különbségéről szól ebben a képben.
Nekünk állandó kísértésünk az, hogy foltozgatni akarjuk az életünket. Éli az ember a maga életét Jézus nélkül; azután ez az élet előbb-utóbb valahol elkezd szakadni. Betegségek támadják meg, valami tragédia, veszteség éri az embert, megzavarodik a házassága, elromlik a gyerekeivel való kapcsolata, különböző félelmek szólalnak meg benne, és szeretné foltozni ott, ahol szakad. Istentől is foltot kér. És Isten nem foltozgatja az életünket. — Erről szól ez az ige. Ha valaki csak foltnak akarja használni azt, amit Jézus hozott, az még nehezebbé teszi ezzel a saját életét. Igaz-e ez? Hadd mondjak néhány példát.
Egy férfi egy idő óta csalja a feleségét. Azt mondja, hogy a felesége volt az oka, hogy erre szükség lett, meg mindenki így csinálja. (Tudjuk, hogy ez hazugság, nem mindenki csinálja így, de könnyebben megmagyarázzuk magunknak így). Egyszer eközben elvetődik egy templomba. Ott az igehirdetés végére egyértelművé válik számára, hogy ez házasságtörés, kétszeresen is. A magáért is megtörte, azét az asszonyét is, akivel viszonya van. Elhatározza, hogy szakít vele, és visszatér a családjához. Csakhogy ehhez nincs ereje. Nem tud ellenállni a kísértésnek. Tovább folytatja azt, amit addig, csak most már rossz lelkiismerettel. Ez egy csomó feszültséget támaszt benne. Kínlódik, küszködik az elhatározások és az elbukások között, míg végül nagy nehezen és nagy sokára elfogadja a teljes szabadítást Jézustól, és új élete lesz.
Itt van a három jellegzetes magatartás: élem a magam életét Jézus nélkül, a bűn nem fáj, természetes. Jézus nélkül a legtermészetesebb az, hogy vétkezünk. Még meg is magyarázza: mindenki így csinálja, nem tehet mást. Azután közben kap valami érintést, és ez megzavarja ezt az állapotot. De nincs ereje szakítani a bűnnel, meg sajnálná magát is, meg a bűnét is, mivelhogy nem tudja, mit jelentene Jézussal élni. Ezért tovább vétkezik, de rossz lelkiismerettel. Ez borzasztó állapot, de innen tovább lehet lépni a teljes szabadulásig.
Egy fiatalember mondja a párválasztási gondjait. Egy idő óta a Bibliát is olvassa, mert azt mondták neki, hogy abból sok mindent ki lehet olvasni. Hol itt üti fel, hol ott. Hol ezt érti meg, hol azt. De honnan lehet azt megtudni, hogy ki a hozzám illő segítőtárs, akit Isten szerzett nekem? Mert egyszer ezt mondja a Biblia, máskor azt. Beszélgetés közben azonban kiderül, hogy ő nem akarja az egész életét Isten uralma alá tenni, csak most ebben a kérdésében kellene gyorsan valami isteni útmutatás. Az összes többi kérdést változatlanul maga akarja megoldani. De egyre jobban összezavarodik, és nem lát világosan. Foltnak akarja használni Isten igéjét. Valahol gyorsan tanácsra van szükségem. Az összes többi maradjon a régi. És kiderül, hogy foltozásra nem használható Isten. Vagy az egész életemet odateszem, és ezt mondom: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — vagy csak még jobban összezavarodom, ha csak egy kérdésre várom a választ.
Valaki, aki korábban támadta az egyházat, egyszer csak vallásossá lesz. Elkerült egy közösségbe, és ott vallásos lett. Nem ismerte meg Jézus Krisztust, nem lett élő hite, csak vallásos lett. Ugyanazokkal az indulatokkal, amikkel addig szidta az egyházat, most szidja azokat, akik az egyházzal nem értenek egyet, vagy azon kívül állnak. Állandóan vitatkozik otthon, és megkeseríti az otthoniak életét, mert a szíve nem változott, az ember maradt a régi. Itt talán nem is foltozásról van szó, hanem átfestette a ruháját. Más színűek a rongyai, de ugyanaz a rongyos ruha maradt rajta, ami azelőtt volt.
Ilyenkor jönnek azután a csalódások. Valaki nagyon szeretne egy egyetemre bejutni, és még imádkozni is elkezd azért, hogy Isten őt segítse. Nem veszik fel, s ezek után meg van győződve, hogy nincs is Isten, nem érdemes imádkozni. Csak folt kellett volna ide. Pontosan egy ekkora foltot kérek Istentől. És nem ad! (Van olyan is, hogy Isten ad foltot, és megvan annak is a célja, de a jellemző, a gyakori ez, amit Jézus mond: foltnak nem adja.)
Azután van másmilyen csalódás is. Az otthoni sok mulasztás és a rossz légkör miatt lejtőre került a gyerek. Elhozzák a gyülekezetbe: tessék vele valamit csinálni. Valami erkölcsöt tanítani neki, és belenevelni, hogy szeresse a szüleit. Jár a fiúcska az alkalmakra, hallgatja Isten igéjét. Isten Szentlelke kinyitja a kis szívét, oda behullik az ige, és új élet támad. Magától elmegy a szüleihez, és bocsánatot kér mindazért, amivel ellenük vétett. És megbocsátja mindazt, amit neki kellett megbocsátania nekik. Ki van cserélve, minden rendben van, boldog mindenki. Igen ám, de egyszer egy nagy családi veszekedésnél kiderül, hogy ez a gyermek nemcsak a szüleit szereti, hanem a szülei ellenségeit is. Ezt tanulta Jézustól, ezt a szeretetet kapta a szívébe. Kitör a botrány. Nem ezt kértük, kérem! Mit csináltak a gyerekünkkel? Minden kiveszett belőle, ami régen volt. Még egy kis egészséges gyűlölet sem maradt benne!
Foltot kértünk, nem azt, hogy levesse az egész bűnös ruháját, és Krisztus ruháját vegye fel. Ki gondolt erre az átöltözésre? Foltot kértünk. A régit megfoltozni, nem a régitől megszabadulni, és a krisztusit elfogadni. Egy kis jézusit, de nem magát Jézust. Egy kis segítséget a nagy bajban, amit csináltunk maguknak, de nem a teljes szabadulást, amit Ő kínál. Flastromot a haldoklóra, de nem azt a halálon is diadalmas új életet, amit Jézus hoz.
A templomunkban sokan vannak itt, akik vasárnapról vasárnapra azért jönnek ide, mert foltoztatni akarják az életüket. Akik évtizedek óta úgy járnak ide, hogy csak foltot kérnek Istentől. Mert ugye az életünk sok harca és nyomorúsága során elhasználódtunk. Úgy alapjában véve rendes emberek vagyunk, csak hát elfogyott az erőnk, nincs reménységünk, nem tudunk aludni éjjel és nem tudunk örülni nappal, összeroppantunk a gyász terhe alatt, nehezen viseljük a magányosságunkat. Itt a gyülekezetben is egyedül ülünk. Összeveszünk mindenkivel, bántanak, sértegetnek, olyan sok mindent veszítettünk. Egy kis erősítésre van szüksége az embernek. Egy kis megnyugtatásra. Foltok kellenek. De ez nem azt jelenti, hogy az egész életünket bűnnek ítéljük, és elfogadjuk Jézustól az újat. Jaj annak az igehirdetőnek, aki ilyet mer hirdetni vagy Isten igéjének ezt az igényét meri bejelenteni! Foltot kérünk.
Testvér, Isten nem foltozó, hanem Teremtő! Ezt mondja: „Imé, mindent újjá teszek.” Vagy akinek ez nem kell, marad minden a régiben. Elkárhozhatsz a magad derék, vallásos életében. Ezt mondja: „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Jézus Krisztus nem foltokat kínál, Ő az életével fizetett azért, hogy megszabaduljunk a magunk bűnös rongyaitól, s az Ő igazságának tiszta és szentséges ruháját vehessük magunkra. Ez neki az életébe került. És ebből a tiszta és a szentséges ruhából nem vagdoshatunk ki foltnak valót, akkor és annyit, amennyi nekünk kellene! Vagy kell az egész mindenestől, vagy pusztulunk a rongyainkkal. Mindenki számára hozzáférhető az Ő szentsége és tisztasága — de csak mindenestől —, és nem lehet ráhúzni a magunk életére. Pál a Kolosséi és az Efézusi levélben részletesen leírja, hogy ha mi levetkőzzük mindazt, ami velünk született, meg amit magunkra aggattunk, akkor kapjuk mindazt, amit Jézus nekünk elkészített. Ha levetkőzünk, akkor felöltözhetjük az Ő tiszta ruháit.
„Egy kis megnyugtatást” sehol nem ígér Isten. Tessék a Bibliában mutatni egy olyan igét, ahol az van, hogy Isten ígér „egy kis” erősítést vagy „egy kis” nyugalmat. Ezt mondja Jézus: „Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11,29). Olyan nyugalmat, amely teherbíró, amely viharálló. De így, hogy a járom egyik részébe már Ő beletette a fejét, és a másik ott áll üresen, hogy ha én beleteszem — vegyétek fel magatokra az én igámat —, akkor együtt húzzuk ezeket a terheket, vele összekötve, vele szövetségben, és akkor lesz olyan nyugalom, hogy abból nem könnyű engem kibillenteni. „Egy kis” békességet nem ígér sehol. Ezt mondja: „Az én békességemet adom néktek.” Azt a békességet, amelyikről meg van írva: „Békességet szerzett nekünk az Ő keresztjének vére által.” Ebbe került neki az, hogy nekünk békességünk legyen. De akkor ez olyan békesség, amely minden értelmet felülhalad, és ami békesség itt, békesség lesz halálunk óráján, és kiteljesedő békességgé válik az örökkévalóságban. Az Ő keresztjének vére által szerzett nekünk békességet. Azon a kereszten szerzett békességet, amelyikre mi feszítettük Őt, „alapjában véve rendes emberek”.
Amikor Jézus az egyik gyülekezetnek ezt írja: „Azt mondod, hogy gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem, s nem tudod, hogy te vagy a nyavalyás, a nyomorult, a szegény, a vak és mezítelen. Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem fehér ruhát, hogy ne látszódjék ki mezítelenséged rútsága.” (Jel 3,17-18), — nem minket idéz, amikor ezt mondja: Semmire sincs szükségem? Foltokra van szükségem. Foltozd meg a régi életemet, Uram! Ezt mondja Jézus: Azt tanácsolom, hogy mondj le a foltozásról. „Végy tőlem tiszta ruhát, fehér ruhát, hogy ne látszódjék ki mezítelenséged rútsága.” Az Ő tiszta és fehér ruháját kínálja.
Amikor a tékozló fiú hazatér, disznószagú, piszkos, poros ruhában érkezett meg. És mit csinált vele az apja? Ezt mondta: poroljátok ki rajta? Nem! Vagy befogta az orrát, utálkozva elfordult? Nem! Odafordult, és megölelte. Vagy hivatott egy szolgálót, hogy foltozza már meg ott, ahol leginkább kilátszik? Nem! Ezt mondta: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok rá. A koszos rongyairól egy szót sem szólt. Miért? Mert azok akkor már nem voltak rajta!
Amikor ez a fiú átlépte az apai ház küszöbét, és kijött a száján ez: „Vétkeztem, nem vagyok méltó”, akkor ő az apja előtt már a rongyai nélkül állt. Akkor ő az apja előtt már mezítelenül állt, és az apja szeretete teljesen tisztára mosdatta. Most már csak egy tiszta ruha kellett. De van-e? Van! És jutott neki is, és jutott nekem is, és juthat neked is, mert egyszer Valaki megengedte, hogy letépjék róla a ruhát, és a meztelen hátát verjék véresre. Miattunk, „alapjában véve rendes emberek” miatt! És a kereszten haldokolva engedte, hogy sorsot vessenek egyetlen köntösére, hogy azután minket az Ő szentséges, tiszta köntösébe bugyolálva vihessen az ítélő Isten elé, hogy ott az ítéletbe ne pusztuljunk bele. Ezt a tiszta ruhát kínálja nekünk. Foltozgatni nem hajlandó az életünket, de aki kész levetkőzni, azt Ő felöltözteti a tulajdon igazságába és szentségébe. És érette, az Ő áldozatáért Isten nekünk tulajdonítja az Ő igazságát, és így állhatunk meg előtte. (Fil 3,9; 2Kor 5,19-21).
Egyedül ez a reménységünk. Egyedül Jézus Krisztus kész és képes erre. És egyedül Jézus tudja így, alapjában megváltoztatni az életünket, egészen újat adni nekünk. Ő nem viselkedni tanít, nem valamiféle jobb modort ad. Jézus nem etikettet hozott, még csak nem is etikát úgy magában, hanem új életet, amiből persze újfajta erkölcsiség is következik. De ebből a belső változásból következik ez az etika. Jézus nem arra tanította az övéit, és minket sem, hogyan lehet palástolni a takargatni valót. Nem képmutatásra tanít, mint sok vallás. Élni tanít meg.
Ő kész élni bennünk. És ezáltal jutunk el egészen egyértelmű, mindig ugyanolyan tartalmú életre: Krisztust hordozzuk magunkban. És így lesz az ilyen ember élete mindig ugyanolyan krisztusi, éjjel és nappal, nyugalmi állapotban és felizgatott állapotban, a templomban és az utcán, a nyilvánosság előtt és magányos csendességben, egészségesen és betegen, hívők közt és nem hívők közt — mindig ugyanazt a Krisztust hordja magában. És ezzel a Krisztussal, az Ő nevében jelenik meg majd az igaz Bíró előtt is. Ez a mi egyetlen menedékünk. Az emberi élet egyetlen, igazi megoldása. A halálon inneni részének meg az azon túli részének is az egyetlen, igazi megoldása.
Ha most végignézünk magunkon, mit látunk, mi van rajtunk? A rongyos életünk van-e rajtunk, tépett remények, megtépázott idegrendszer, itt is, ott is kikezdett egészség, különösebb bizonyosság és igazság nélkül. Ki tudja, mi az igazság, ki tudja, lehet-e valamiben bizonyos az ember? Ez a mi rongyos ruhánk van-e rajtunk, — vagy pedig folt hátán folt? Megtanultuk viselkedni. Neveltek meg rászorítottak. Tudunk befelé sírni, hogy ne sajnáljon senki. Tudunk jó képet vágni bármihez. Tudjuk mutatni a kegyest, a vallásost, ha az kell. Ha meg az éppen nem előnyös, el tudjuk takarni. Nem olyan ez, mint amikor világít egy gyertya. Megtanultunk viselkedni, és legfőképpen meg tudjuk magyarázni mindig a bizonyítványunkat. Folt hátán folt.
Vagy eljutottunk már oda, hogy levetettük a magunk koszos gönceit, egész elrontott életünket, és hittel elfogadtuk Krisztus tiszta ruháját? Eljutottunk oda, hogy kimondjuk: nincs bennem, azaz a testemben semmi jó? De azt, amit Ő hozott, és Ő kínál, bizalommal elfogadom. Levetek mindent, amit Ő megítél, és magamra veszek mindent, amit Ő kínál. Aztán majd megtanulok járni az új ruhában, az új életben.
Ebben az életben csodálatos örömöt kap az ember. Ebben az életben rendkívüli bizonyosság tölti el. Ebben az életben soha nem lesz egyedül. Életében és halálában azzal a Krisztussal marad, aki megszerezte ezt az életet.
Mit akarunk? Foltozni, vagy átöltözni? Jó lenne, ha nemcsak most, hanem máskor is egyre nagyobb hittel tudnánk imádkozni:

Bűn ruháját vessük el
A szövetség vére által,
Vétkeink fedezzük el
Tőled nyert fehér ruhánkkal,
Hogy hitünk legyőzze majd
Mind a bajt.
(489,3 ének)