MILYEN VÁLTOZÁS AZ ÁTÖLTÖZÉS?

Két héttel ezelőtt Jézus Krisztusnak ez a mondata volt alapigénk: „Senki sem varr új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából, és nagyobb szakadás lesz.” (Mt 9,16).
Megtanultuk ebből azt, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen új életet, a maga tulajdon, isteni életét kínálja. Éppen ezért az egyetlen helyes magatartás részünkről is az, ha nem foltoztatni akarunk vele, mert erre Ő nem is hajlandó, hanem készek vagyunk levetni és megvetni mindent, ami a régi természetünkből ered, és bizalommal elfogadni mindazt, amit Ő nekünk kínál. Vagyis befogadni Őt, mert akik Őt befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.
Csodálatos nagy evangélium ez a Bibliában, hogy isteni természet részeseivé lehetünk. Ennek a világos feltétele azonban az, hogy vetkőzzük le először a régit. Utána lehet felöltözni a Krisztust úgy, mint ahogy az Efézusi levélben olvasott igeszakaszból is hallottuk.
Ez az ige sokakban leleplezte azt, hogy eddigi vallásosságuk csak foltozgatás volt, és többen feltették az elmúlt két hétben a kérdést egészen őszintén, és cselekvésre készen: hogyan is történik ez az átöltözés? Ha valaki nem foltozgatni akarja tovább a maga régi életét, hanem kész levetni azt és felöltözni Krisztust, hogyan történik ez?
Személyes beszélgetéseken és az elmúlt két hét bibliaóráin erről többször is volt szó. Ma néhány olyan tévedésre szeretném Isten igéjének az eligazító válaszát továbbadni, amelyek éppen e beszélgetések során kerültek elő. Tudniillik mit is jelent voltaképpen ez a lelki átöltözés? Igen könnyen félreértjük vagy rosszul értjük ezt, és azután emiatt akadhat el valaki félúton, vagy mielőtt még igazán elindulna, már megáll. Mit jelent ez az átöltözés, amiről a Biblia olyan világosan szól? Három kérdésre szeretnék rámutatni.
1.
Az első, amit Isten igéje határozottan állít, hogy ez nem külső, hanem belső változást jelent. Tehát nem az életünk felszínén történik valami, hanem az életünk mélyén változik meg valami alapvetően. Az alapok változnak meg, pontosabban végre lesz alapja az életünknek. Az egyetlen fundamentum, amelyikről ezt mondja az ige: „Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)
Végre Őreá épül egy ember élete. Az ilyen élet teherbíró és viharálló. Ez az élet még az utolsó ítélet viharát is kiállja. Hiszen aki Krisztusban van, nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre. Tehát ne valamiféle felszíni és felszínes változással azonosítsuk ezt a fajta átöltözést, mert ez lényegi változás. Itt nem az újjászületett ember szóhasználata vagy modora, vagy viselkedése módosul, hanem a gondolkozása változik meg teljesen, alapjaiban. A megtérés görög szava, ahogy ez a Bibliában előfordul, pontosan ezt jelenti, hogy a gondolkozás megváltozik.
Éppen ezért ez nem olyan változás, amit meg lehet tanulni, vagy amit meg lehet játszani. Ez nem abból áll, hogy magunkra aggatunk néhány, a lényünktől idegen, de valami miatt felvett szokást, szót, fordulatot. Itt belülről fakad minden. Belső változásról van szó, ami azután meglátszik az életünk külső megnyilvánulásaiban is. Meglátszódik a szóhasználatunkban, a mosolyunkban, mert akiben Jézus Krisztus él, az másként mosolyog, máskor mosolyog. Lehet, hogy a többiek mosolyognak, és ő akkor sír vagy fordítva. De nem itt történik a változás, hanem belül, aminek azután ilyen gyümölcsei vannak. Ezért mondja az ige: Aki Jézus Krisztust befogadja, az teremni kezdi a Lélek gyümölcsét. A gyümölcsöt nem úgy akasztják a fára, hanem az onnan belőle jön ki egészen csodálatos és titokzatos módon. Nos, így jönnek ki ezek a „gyümölcsök” is az újjászületett ember életének a fáján.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, akinek elég közelről ismerem az életét, és tudom, hogy nem hívő ember. Annál meglepőbb volt, hogy igen sok kegyeskedő fordulatot szőtt a beszédébe. Főleg az bántotta a fülemet, hogy nagyon gyakran nevezte Istent, Jézust így: az Úr. De a mondataiból kiderült, hogy semmiféle belső változás nem történt, idegen tőle ez a stílus. Amikor ezt mondta: az Úr, ez nem hitvallás volt az ajkán, hanem csak lecke felmondás, utánzás. Nem belső bizonyosság, hanem modorosság. Kiderült azután, hogy egy barátnője elhívta egy gyülekezetbe. Egy idő óta odajár, és megtanulta ezt a stílust. De belül semmi nem változott. Nagyon veszélyes állapot ez azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt tekintsük keresztyénségnek. Hogy aki már így tud beszélni, az biztosan keresztyén. Holott szó sincs erről. Mert ez az átöltözés, amiről Jézus beszél, nem külső, hanem belső változást jelent.
Ebben van a nagy veszélye annak, amikor a hívő szülők gyermekei megtanulnak egy bizonyos beszéd- és viselkedési módot, és azt gondolják, hogy ezzel ők már keresztyénekké lettek. Nem fogunk azért másként beszélni és viselkedni otthon, mivel egy igazán hívő ember egyformán viselkedik és beszél mindig. És ez nem azt jelenti, hogy ne tanítsuk meg a gyerekeinket Isten dolgaira, csak nehogy azt higgyék, hogy ez azt jelenti, hogy ők most hívők lettek, mert ismernek egy bizonyos szöveget, vagy ismeretek birtokába jutottak. Ez még nem azonos az átöltözéssel. Ezt követnie kell még az átöltözésnek. Ha ez jól történt, egyengeti az útjukat, ami az újjászületéshez vezet, de nem azonos azzal.
Ha valaki azonosítja, akkor Isten kemény helyreigazításával találkozik. Az Ézsaiás 29,13-ban olvassuk azt az igét, amit Jézus is idéz egyszer: „Ezt mondja az Úr: Mivel ez a nép szájával közelít hozzám, és csak ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem úgy, hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lett.” Ennél precízebben nem is lehet megfogalmazni. Szájával tiszteli a nép az Urat, de a szíve távol van tőle. A látszólagos istenfélelme betanított emberi parancsolat csupán. Megtanulták a leckét, föl is tudják mondani. Még másnak is el tudják mondani. Számon is tudják kérni. Általában az ilyenek kérik számon másokon szigorúan. De a szívük maradt a régi, távol az Úrtól. Gyakorlatilag Istentől függetlenül éli a maga életét, a szájával dicséri Istent. Ettől óv minket Isten, a képmutatásnak ettől az életveszélyes csapdájától, amikor kívül valami megváltozott, és azt gondolom, hogy ez átöltözés. Pedig a szívem a régi maradt.
Jézus ezt mondja a Hegyi beszéd végén: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21). Itt adja meg a kulcsát az átöltözésnek: aki cselekszi. Ezen lehet lemérni. Nem azért cselekszik, hogy majd a cselekedeteiért kapja az üdvösséget, hanem mivel az üdvösséget, bűnei bocsánatát hittel elfogadta, képes cselekedni a mennyei Atya akaratát. Ez látható jegye, a pecsétje annak, hogy neki üdvössége van, hogy megváltoztak a cselekedetei is. Ismeri már az Atya akaratát, öröm neki engedelmeskedni. Ez: cselekszik, feltételezi azt, hogy keresnie kell az Atya akaratát, fel kell ismernie, minduntalan a saját akarata ellen kell döntenie. Tehát ezért és így olvassa a Bibliát, ezért és így hallgatja az igét, így lesz természetévé az, hogy kész minden pillanatban önmaga ellen dönteni, mert egyszer s mindenkorra megtagadta a maga régi természetét, és Jézus Krisztus természetét akarja megerősíteni önmagában, ezért engedelmeskedik neki.
Ez az átöltözés! Ez komoly dolog, itt belülről történt változás, és ezek ennek már csak a külső jegyei, hogy olyan szívesen olvassa a Bibliát, hogy el nem maradna az istentiszteletről. Hát persze, mert létkérdés neki, hogy ismerje az Atya akaratát, másként nem tudná cselekedni. Viszont ő azt akarja már cselekedni, és ez életének minden területére kihat.
Az átöltözés nem külső, hanem belső változás. Az életünk alapjai rendülnek meg, és az életünk mindenestül új alapra kerül. Ez azután meglátszik minden külső megnyilvánulásunkon.
Meglátszik-e? Ez a kérdés. Mielőtt most az úrasztalához jövünk, fontos, hogy őszinte bűnbánattal boruljunk oda a mi Urunk elé, és vizsgáljuk meg, hogy így van-e ez már nálunk? Vagy pedig mi is csak megtanultunk valamit, és a szívünk távol van az Úrtól. Vagy talán nem vesszük észre, hogy az életünk egy-egy területén még nem érvényesül az Ő akarata. Nem a mi Atyánk akaratát cselekesszük, hanem a magunkét vagy a környezetünkét.
Éppen ezen lehet lemérni, hogy foltozgatunk-e még vagy már átöltöztünk. Péter levelében olvassuk ezt az igét: „Többé ne emberek kívánságai szerint éljétek a testben hátralevő időt, hanem Isten akarata szerint” (1Péter 4,2).
Többé ne! Eddig a pogányok kívánságai, emberek kívánságai szerint éltünk, mostantól kezdve Isten akarata szerint éljünk. Így van-e vajon? Lehet, hogy a hitéletre vonatkozó kérdésekben csakugyan biblikusan gondolkozunk, esetleg cselekszünk, élünk is már. De például a házasságról teljesen úgy gondolkozunk, mint a világ. Istentől függetlenül. Vagy nagyon jól leméri azt, hogy életünk minden területén érvényesül-e már Isten akarata, milyen programokat szoktunk készíteni a gyermekeinknek? Hogy telik el otthon a hétvége? A szabadidőnk felett Isten az Úr, vagy pedig az más, azt mi osztjuk be? Milyen módon lehet pénzhez jutni? Hogy jut be a pénz a lakásunkba? És mire költjük? Vagy ez nem tartozik Istenre? Ehhez neki semmi köze? A pogányok kívánságai maradtak meg akkor ezen a területen. Milyen jelentősége van Isten igéjének a család életében? Az ige van-e a központban? De úgy, hogy ez meg is látszik. Elővesszük, hangzik, megbeszéljük, minden naphoz hozzátartozik. Vagy ez már túlzás? Többé ne a pogányok kívánságai szerint, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Vagy mindenütt úr az Úr, vagy hazugság az ajkunkon, ha így nevezzük Őt. De Urunkká lehet, ha készek vagyunk szolgálni Őt. És ez nem ebből áll: Uram, Uram, hanem abból, hogy cselekedjük Atyánk akaratát.
2.
A másik, amit az Ige határozottan állít, hogy ez a lelki átöltözés nem átmeneti változás, hanem végleges. Tehát nem olyan, mint amikor vasárnap felvesszük az ünneplő ruhát. Lehet, hogy már délben le is vetjük, vagy nem is minden vasárnap vesszük fel. De nem abban megyünk be a munkahelyünkre hétköznap. Furcsa is lenne. Megkérdeznék, hogy ki halt meg. És meg kellene mondani: én, és él bennem a Krisztus. Hát hogy hangzana az? S mit szólnának? Legjobb az ünneplő ruhát is visszaakasztani a szekrénybe, azután majd legközelebb valami ünnepélyes alkalomra fölvenni.
A Krisztustól kapott tiszta ruha nem ünneplő ruha. Az olyan ruha, amit az újjászületett ember soha többé nem vet le. Mindig az marad rajta éjjel és nappal, otthon és az utcán, a gyülekezetben és a munkahelyén, egyedüllétében és a nyilvánosság előtt, vasárnap és hétköznap, mindig. Sőt, nem is úgy viseli már mint ruhát, hanem úgy, mint a bőrét. Összenőtt vele, egészen egyé lett Krisztussal. A bőrünket nem szoktuk levetni, nem is lehet. Ezt mondja Jézus is: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4). Ez a végleges és teljes egység ővele, ez az újjászületés ismérve. Ami ennél kevesebb, az valami módon foltozgatás. Az átöltözés végleges és visszavonhatatlan. Teljes egység Ővele! Egészen levetettem a magam régi természetét, és véglegesen elfogadtam az övét.
Ezért van az, hogy az igazán hívő keresztyén ember mindig ugyanaz. Attól távol áll a képmutatás, az nem alakoskodik. Nem akar mutatni semmit. Az, aki hívővé lett, Krisztushoz hasonló. Vállalja Krisztust, ebből ez is következik. Nem akarja és nem is tudja titkolni ezt a nagy átöltözést. Majd megszokják így, mássá lett. Persze, hogy megjegyzik, szóvá teszik. Ott van Péter levelében is ez után a mondat után: „többé nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint”, hogy majd „csodálkoznak, hogy nem futottak velük a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába”. Hát csodálkozzanak, azután jöjjenek velem együtt, mert ez az élet útja. De ha bizonyos vagyok abban, hogy ez a helyes, hogy nekik is erre van szükségük, hogy velük is így kedveltethetem meg, akkor nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem kérkedem az új ruhámmal, egyszerűen vállalom, hordom csöndes örömmel és nagy, nagy hálával. Természetes lett, hogy ilyen lettem. Természetemmé vált a Krisztus természete. Az az indulat van bennem, amely Őbenne. Ő énbennem, és én Őbenne.
Ebből az is következik, hogy vállalom azt az idegenséget, ami Jézust körülveszi ebben a világban. Főpapi imájában búcsúzva tanítványaitól buzgón könyörgött mindnyájunkért, akik az Ő nevében hiszünk. És ott erre is gondolt a Megváltó. „Én a te igédet, Atyám, nékik adtam. És a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, aminthogy én sem a világból vagyok.” (Jn 15,4). Aki véglegesen felöltözte Krisztust, azzal könnyen megesik, hogy a világ gyűlöli. Ez vele jár, ezen nem kell csodálkozni. A keresztyének szolgálatának egyik formája ebben a világban az, hogy szenvednek Krisztusért. De ezért a keresztyén nem gyűlöli a világot. Jézust a gyűlölködő világ keresztre feszítette, és Ő ott, a kereszten is könyörgött azokért, akik oda juttatták: ”Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk 23,43). Ez a krisztusi lelkület. Vállalom az új ruhát, vállalom Krisztust, nem szégyellem, így is hirdetem, s így is szeretem azokat, akik Őt gyűlölik. Nem tudják még, hogy kit gyűlölnek. Ha megismerik, imádni fogják, és nem gyűlölni. De hogy megismerjék, ahhoz én is hozzájárulhatok azzal, hogy vállalom, és hogy hitelesen krisztusi az életem, hogy távol áll minden alakoskodás és gyávaság tőlem. Egyszerűen odaélem eléjük Krisztust, mert Ő énbennem, én Őbenne vagyok.
Nincs-e vajon itt is sok megbánnivalónk? Felöltöztük-e már Krisztust így? Nem kell itt majd a csöndben hosszan sorolnunk Urunknak, ha engedelmesek vagyunk, és igazán eléje állunk: Uram, hányszor megtagadtalak, letagadtalak, szégyelltelek, otthon hagytalak, vagy szerettelek volna otthon hagyni. Hányszor kiderült, hogy nem téged viszlek magammal. Még mindig az én nagy énem, óemberem uralkodik. Könyörülj rajtam, mert úgy szeretnék átöltözni, hogy az ne átmeneti, hanem végleges változást jelentsen.

3.
A harmadik, amit az igéből megtanulhatunk ebben az összefüggésben az, hogy ez a bizonyos átöltözés nem részleges, hanem teljes változás. Ezt azért fontos tudnunk, mert minden megtérő, hívő ember nagy kísértése az, hogy átmentsen valamit a régi életéből az újba. Sokszor ilyen magyarázattal: Hátha szükség lesz még rá. Ami teljesen nevetségesen hangzik annak, aki ismeri, hogy miről is van itt szó, és mit kínál Jézus Krisztus. Olyan ez, mintha egy-két kedvenc ruhadarabunkat magunkon felejtenénk, hogy arra öltözzük fel a Krisztust. S ez az, ami nem megy. Minden, amit a régiből akarunk átmenteni, erőtlenné teszi az újat, és alkalmatlanokká tesz a szolgálatra. Mert itt már szolgálatról van szó. Itt nem a magunk üdvösségéről van már szó, hanem arról, hogy miután üdvösséget kaptam, használhat-e Isten? Erre hívott el, szolgálatra. Isten semmit sem használhat a régi természetünkből.
Pál apostol vallomása rendkívül radikális itt. Amikor számba veszi, hogy mi mindene van, és hogyan érkezett meg a Krisztussal való találkozáshoz, és akkor ezt mondja: „Amik egykor nekem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítélem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,7-8). Nagyon fontos, hogy mindenestől bűnnek ítéljük a magunk régi életét, amit Krisztus nélkül szereztünk és éltünk, azt mindenestől hiábavalónak ítéljük, és így fogadjuk el Krisztus gazdagságát. Mert csak akkor leszünk szabadok.
Ez ilyeneket jelent: egy hívő ember eljut oda, hogy bűnnek ítéli a maga képmutatását, kapzsiságát, parázna gondolatait vagy tetteit. De a szíve mélyén nem ítéli igazán bűnnek, pl. a nagy száját, vagy az ügyes diplomáciai érzékét, amivel olyan könnyen el lehet intézni néha kényes dolgokat. Vagy a behízelgő, megnyerő modorát, jó föllépését, amivel úgy leveszi lábáról az ellenfelet, hogy az csak utána eszmél, és akkor már nyert ügye van. Erre még szükség lehet, hát azért nem lehet mindent rossznak ítélni, amit még használhat az ember. Ez így igaz. A kérdés csak az, hogy az ember akarja használni ezeket, vagy azt akarja az újjászületett ember, hogy Isten használja őt mindenestől?! Istennek erre nincs szüksége, és semmit nem tud használni abból, akik régen voltunk!
Tudom, hogy ez sok nehéz kérdést vet föl. Itt van mindjárt Pál apostol. Ő írja ezt a „minden”-t többször egymás után. Hát hogyan van ez? Neki, pl. nagy műveltsége volt. Olyan bibliai műveltsége, amit a kor nagy teológusánál, Gamalielnél szerzett. Most akkor az mind hiábavaló lett? Hát tudjuk, hogy nem lett hiábavaló. Használta a bibliaismeretét később is. Krisztus szolgálatában is. Hogy van ez akkor? Akkor mégsem igaz, hogy mindent kárnak és szemétnek ítélek?
De igaz! Mert amikor ő Jézus Krisztust megismerte, akkor mindazt, amije volt, letette Jézus lábához. Az ismereteit is, a bibliaismeretét is, és néhány évre visszavonult az arab sivatagba (a Galata levélből tudjuk), és az egész teológiáját átdolgozta, és csak azt vette vissza a régiekből, amiket Jézus visszaadott neki. Az összes többit kárnak és szemétnek ítélte. Csak azt használta, amit Jézus visszaadott. Mint az ötezer ember megvendégelésénél: Odaadtak neki mindent, és amit Jézus megáldva visszaadott a tanítványoknak, azt hordták az embereknek, és azzal laktak jól. Mindent az Ő kezébe, tegyen vele, amit akar. Ha eldobja, eldobja, mást fog adni, de én semmit nem tartok meg magamnak.
Ismertem egy lelkipásztort, akinek az Isten különleges művészi tehetséget is adott. Ez az ember állandó feszültségben élt. Jó lelkész volt, buzgó, szorgalmas ember, de amikor a szolgálatot végezte, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonulhasson a műhelyébe. Amikor a műhelyében volt, mindig rossz lelkiismerettel alkotott. Szép alkotások kerültek ki a kezéből. Azután egyszer újjászületett. Elmondta utólag, hogy azon az estén valahogy így imádkozott: Uram, a tehetségemet tőled kaptam. De ma este az egész életemet visszaadom neked. Nem tudom, hogy akarod-e használni valamire ezt a tehetséget. Ha igen, mondd meg, mire és hogyan. Ha nem, kész vagyok az egészet visszaadni neked.
S mi volt a folytatás? Az, hogy ennek az embernek Isten egyre több lehetőséget készített a szolgálatra, egyre gazdagabb áldással kísérte a munkáját, egyre kevesebb ideje maradt volna egyébként is a művészetére, de nem is kívánta többé. Soha többé semmit nem alkotott.
Mikor ezt egyszer valakinek elmondtam, olyan őszintén kiszaladt a száján egy nagy sóhajtás kíséretében: De kár! Csakugyan kár? Minek van értelme ezen a világon? A Szentírás szerint csak annak, amin Isten áldása megnyugszik. És Isten áldása csak azon nyugszik meg, ami hitből és engedelmességből fakad. Én akarok alkotni valamit, vagy magamat egészen az Úrnak szentelni, és Ő végezze a maga munkáját bennem és általam úgy, ahogy Ő jónak látja. Az övé minden képességem. Vagy az enyém? Akkor nem vagyok az övé. Ezt el kell dönteni egyszer!
Ez az átöltözés nem részleges, hanem teljes változást jelent. Vagy akkor nem jelent igazán változást. E felé a teljesség felé hívogat és terelget minket a mi Urunk. Mert itt már új mértékek érvényesek. Itt már az a mérce, hogy ami nem hitből van, az bűn. Nem az a bűn, ami mindenki szemében látványosan gonosztett. „Ami nem hitből van, az mind bűn.” (Róm 14,23). Ez szigorúbb mérce. Itt nemcsak a közismert bűnök ítéltetnek meg, egy sor ártatlan dolog kikerül az ilyen ember életéből. Olyan, ami másnak szabad, ami másnak még kellemes, jó is. De ha én magamat egészen az Úrnak szentelem, és Ő azt mondja: ez nem a te dolgod, ha mégis csinálom, vagy szeretném végezni, az bűn. És minden bűn tőle választ el, és ezt egyetlen szolgáló ember sem kívánja magának, hogy bármi elválassza az Úrtól. A hitetlennek az természetes, a magát egészen át nem adott ember úgy megszokja, hogy hol az Úrral van, hol nem. A szolgálatban ez elviselhetetlen, ha bárki a tiszta ruha meg közém jön. És ha bármi ilyen rongyot át akarok lopni a tiszta ruha alatt, az elválaszt tőle.
Nincs szüksége Istennek a képességeimre. Amit Ő visszaad, amit megszentelve és megáldva ad, abból csodák lesznek, és akkor leszek boldog, ha merem azt vállalni, és csak azt vállalni. Ez az új embernek a mérhetetlen szabadsága és gazdagsága.
Olyan szép ez az énekszöveg, egyre jobban belevésődik a szívembe: „Segíts engem, akaratodat tanulnom, útaidban járnom, oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen.” (487,2). Nekem nincs tőled független kedvtelésem, Uram. Nem tudom, és nem akarom kedvemet lelni olyan dolgokban, amiket nem te készítettél. Ez a teljes önátadás.
És ez nem valami szegényes, szürke, beszűkült, szánalomra méltó élet. Hogy mondja Pál? „Hogy a Krisztus gazdagságát megnyerjem.” Aki Krisztus gazdagságát kapta, és egyre teljesebben kapja, annak egyre könnyebb lesz minden mást szemétnek és kárnak ítélni. Ez úgy van, hogy Jézus ajándékkal jön, és az ajándékot csak akkor tudom elfogadni, ha szabad a kezem. Ha tele van a magam régi kincseivel, nem tudom elfogadni, maradok szegény. Ki kell szórni mindent a kezemből, hogy szabaddá váljak az ajándék számára, és akkor Krisztus gazdagságát megnyerem.
Az átöltözés nem külső változás, hanem belső, nem átmeneti, hanem végleges, nem részleges, hanem teljes. Kell-e nekünk így is? Másként soha nem lesz a miénk Krisztus gazdagsága, másként nem tud használni Urunk. Az a békesség, az az erő, amiről Pál azt mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban” (Fil 4,13), az az öröm, amit Jézus ígér: „Az én örömömet adom néktek, hogy a ti örömötök beteljék”, az a reménység, amit semmilyen csüggesztő körülmény nem halványíthat el, az az élet, amit Jézus nekünk hozott, az csak így lesz a miénk. El tudjuk-e mondani őszintén:
Magamat egészen néked szentelem:
Kegyelmes oltalmad legyen mellettem,
Szentlelked és igéd legyen vezérem.
(468,9 ének)