Cseri Kálmán

Múlt vasárnap arról volt szó, hogy mit mond Isten igéje a házasság válságairól. Hogyan lehetne ezeket megelőzni, vagy ha már bekövetkeztek, hogyan lehet gyógyítani. Két gondolatot vittünk magunkkal: az egyik az volt, hogy számoljunk józanul azzal, hogy a legjobb házasságban is támadhatnak feszültségek, bajok, megbetegedhet a házasság. A kérdés az, hogy mit csinálunk a betegséggel? Észrevesszük-e, hogy az betegség és együttes erővel igyekeznek-e gyógyítani a betegséget a házasságban? Ilyen igéket hallottunk: „Le ne menjen a nap a ti haragotokon”, vagyis ne tartósítsuk a feszültséget, ne konzerváljuk a bajt, hanem nevezzük a nevén, és engedjük, hogy a nagy Orvos, Jézus Krisztus kigyógyítsa a beteg házasságot a bajaiból. Azután olvastuk: ne engedjük, hogy a keserűség felnövekedjék a szívünkben, mert az sok rossznak okozója lehet. Se pedig az Ördögnek ne adjunk helyet, - láttuk, hogy ez mit jelent. Ha pedig mégis vétkezünk egymás ellen és a házasságunk ellen, akkor találjuk meg a megbánás helyét. Mert Isten kegyelme elég a házasság minden betegségére, bajára is. Aki átéli azt naponta, hogy Jézus bocsánatából él, annak könnyebb lesz szív szerint megbocsátania a párjának vagy bocsánatot kérni tőle.
A másik gondolat pedig a házassági TMK-ról szólt, arról, hogy a tervszerű megelőző karbantartás nélkül egyetlen házasság sem marad hosszú távon teherbíró, üzemképes és boldog. Szükségképpen elromlik, mert romlottak vagyunk mi, akik házasságban élünk. Szakadatlanul tisztogatni, erősíteni, gondozni, védeni kell a házasságot. Olyan légkört kell teremteni, ami védi a másikat, megkönnyíti a hűséget a számára, karban kell tartani a házasságot.
Ma három további gondolattal szeretném folytatni az ige alapján ezt a gondolatmenetet.
1.
Az első válasz arra a kérdésre, amit valaki már múlt vasárnap feltett: mitől támadnak feszültségek tulajdonképpen a házasságban? Hiszen annyira azonosak két embernek az érdekei, annyira egymásra vannak utalva mint házastársak, hogy mindenben egyeknek kellene lenniük. Hogy lehet az, hogy mégis szembe kerülhetnek egymással, hogy feszültség támadhat közöttük, sőt törésre kerülhet a dolog?
Azt hiszem sok választ lehetne adni erre a kérdésre, de valahol a gyökereknél tapogatózunk, ha azt mondjuk, hogy ott támad feszültség a házasságban, ahol két akarat egymásnak feszül, és egyik sem enged; vagy ahol az egyik kénytelen engedni a másiknak, az erősebbnek, de emiatt keserűség támad a szívében. Általában ez a végső oka a feszültségeknek. Két akarat egymásnak feszül, és egyik sem enged. Vagy az egyik erősebb és letiporja, maga alá gyűri a másikat, de a másik szívében keserűség támad. Az ilyen győzelem mindig vereség a házasságban. Mert egy házasságban nincs olyan már: én és te. Még akkor sem, ha átmenetileg megzavarodik a harmónia. A házasságban mindig a házasság szenved az ellene elkövetett vétkek miatt, vagyis mind a ketten, akik benne élünk. Nem lehet teljes öröm az, amikor az egyik úgy örül, hogy a másik közben sír. Az egyik úgy győz, hogy a másik vereséget szenved. Nincs egyik és másik. Ők valamikor eggyé váltak akkor is, ha nem egyeznek sok mindenben, és a közösen elkövetett hibák miatt közösen szenvednek mindig. A házasság szenved mindig. Ezt komolyabban kellene venni.
Akkor kerülhetők el tehát a válságok és küszöbölhetők ki a feszültségek, ha nem két akarat győzködik egymással, hanem egy akaratra jutnak ketten, és az az egy akarat érvényesül. Hívő emberek számára kétségtelen az, hogy ez az egy akarat Isten akarata kell hogy legyen. Hívő embereknek éppen a házasság komoly iskola arra, hogy megtanulják szív szerint imádkozni naponta, mindig újra Dávid könyörgését, ami a 143. zsoltár 10. verse szerint így hangzik: „Taníts engem a Te akaratodat teljesítenem, mert Te vagy Istenem, és a Te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes úton.”
Hívő embereknek éppen a házasságban kell megtanulniuk azt, hogy nem az a baj, hogy nekünk van akaratunk, még csak az sem, hogy néha ütközik az akaratunk, Isten ajándéka az, hogy nem akarattalan bábok vagyunk. Az a baj, ha az akaratunkat nem akarjuk vagy képtelenek vagyunk ráhangolni Isten akaratára. Az a baj, ha minket a hátköznapokban ténylegesen nem érdekel az, hogy mit akar Isten. Elvileg igen, meg egy vallásos embernek illik efféléket mondani, vagy így gondolkozni, de nem őszinte ez az imádságunk… Taníts engem a Te akaratodat teljesíteni. Nem tudjuk így befejezni az egymással való beszélgetést vagy vitát: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te, Uram.” Ha két ember a házasságban így mérkőzik, hogy ennek a mérkőzésnek a célja az, hogy végül is Isten akarata diadalmaskodjék, akkor jutnak egy akaratra. És Isten akaratát felismerve és cselekedve jutnak egymással is mindennél teljesebb egységre. Jó az, hogy van akaratunk, és mondjuk csak el… Uram, én úgy gondoltam, vagy úgy szeretném, és egymással is szabad néha szembeszegülnie két akaratnak, de mindig ennek a jegyében: mindazáltal nehogy úgy legyen, hogy én vagy ő, vagy mi akarjuk, hanem ahogy Te.
Ebben kell és lehet segítenünk is egymást a házasságban. Isten akaratának a felismerésére segíteni a másikat. Úgy csendben lenni előtte, hogy együtt érthessük meg és fogadhassuk azt el. Gondoljatok arra a hatalmas ígéretre, amit Jézus mond a Máté 18,19-ben: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön mindenben, amit kérnek, az én mennyei Atyám megadja nekik.” Hol másutt lehetne ezt jobban érvényesíteni, kipróbálni, mint a házasságban, két hívő ember házasságában? Egy akaratra jutunk mindenben amit kérünk, és várjuk, hogy a mi Atyánk megadja nekünk. De ez az egy akarat az Ő akarata kell hogy legyen. „Mert amit kérünk az Ő akarata szerint, meglesz az nekünk.” (1Jn 5).
A múltkor mondtuk, hogy ha van ördögi kör, akkor van isteni kör is, egymást segítő, erősítő hatásokat kaphatunk Isten közelében. Nos, itt is erről van szó, hogy Isten akaratára figyelve gyógyulhat meg a házasság, és az így meggyógyult házasságban a házastársak még jobban érzik Isten akaratát, az együtt megértett akarat még közelebb viszi őket, és így tovább. Áldott kölcsönhatásban van ez.
Az a kérdés most, hogy akarjuk-e ezt őszintén? Elvileg sokan egyetértenek a Szentírás ilyen biztatásaival, de amikor döntésre kerül a sor, a magunk akaratának az érvényesítésére, mintha sohase hallottunk volna erről, hogy nekünk fel lehet ismernünk és követnünk lehet Isten akaratát, és hogy ott találkozhatunk igazán egymással, ha mind a ketten arra mondunk áment. Akarjuk-e ezt őszintén, próbáljuk-e, gyakoroljuk-e igazán?
Még így is marad sok olyan feszültség a házasságban, ami feloldhatatlan. Az alapfeszültség pl. az, hogy mind két házasfél mást akar, mert a férfi a nőt akarja, a nő a férfit, és ez feloldhatatlan feszültség. Csak az a feloldása még ennek is, ha mindketten a házasságot akarják, a harmonikus, a jó házasságot, és ezen belül érvényesül az az előbbi feloldhatatlan feszültség. Még a feloldhatatlanra is van megoldása Istennek, de csak akkor, ha merünk Előtte elcsendesedni, a magunk akaratát elé letenni, és látatlanban is tudomásul venni, és komolyan venni az Ő akaratát.
2.
A másik mai gondolatunk az, hogy a házasság válságainak megelőzése és gyógyítása alapvetően függ attól, hogy készek vagyunk-e egy radikális szemléletváltoztatásra? Tudniillik annak a szemléletnek a megváltoztatására, ami egyetemlegesen jellemez minket, hogy mindannyian azt vizsgáljuk, mit kaptunk és mit nem kaptunk meg a másiktól, a párunktól. Hogy számon tartunk több éves, évtizedes sérelmeket, adósságokat, hogy nekünk az jár vagy járna, és hol nyüszítve, hol erőszakosan követeljük. És időnként beolvasunk, hogy nem kaptuk meg, hogy szegényebbek maradtunk, hogy tartozik nekünk a másik.
Ha ezt sikerül megfordítani, és egyszer valaki komolyan, Isten előtti felelősséggel számba veszi ő mivel tartozik a másiknak, alapvetően megváltozik a házasság légköre. Ez annyira vétkes, rontó szemlélet, hogy ezen belül alig jöhet létre valami jó egy házasságban, ha mindig mindkét fél azt tartja számon, hogy ő mit nem kapott meg. Mert lehet, hogy igaza van, de annyira egyoldalú, beszűkült, nyomorúságos szemlélet ez, hogy ebből nem születhet gazdagság. Lehet, hogy igaz, de azért válaszoljak erre a kérdésre is: és ő mit nem kapott meg tőlem? Mit kap egyáltalán tőlem? Olyan gyakran elhangzik ez: nem vagyok boldog mellette. És többeket megsértettem már akaratlanul, amikor megkérdeztem: és ő boldog melletted? Erre még soha nem gondoltam, - ezt gyakran bevallották. Ezt sem kapom meg, azt sem kapom meg. Ha mással élnék, biztosan megkapnám. És ő megkapja tőled, amit csak tőled kaphat meg? Ami járna neki? Félelmes dolog az, hogy mennyire nem ismerjük egymást sokszor a házasságban. Évtizedekig élhet két ember egymás mellett úgy, hogy nem is tudják, hogy mivel lehetne a párjukat igazán boldoggá tenni, minek örül, mi hiányzik neki, mit várna. Sokszor kicsi dolgok ezek, és nagy boldogság születne belőle. Nem ismerjük egymást.
Egy gyermekmesekönyvből tanultam meg a közelmúltban, hogy a balesetmentes közlekedés egyik feltétele ez: látni és látszani. Vallom azt, hogy az ütközésmentes házasélet egyik alapfeltétele ez: látni és látszódni. Látni, vagyis észrevenni a másikat, és látszódni, vagyis megismertetni magamat vele. Mert itt is kettőn áll a vásár. Nem vádolhatom őt, hogy nem ismer engem, ha bezárkózom. Persze ő is élhet úgy, hogy én be fogok zárkózni még jobban, vagy pedig kinyithat engem. Élhet úgy, hogy megkeserít vagy derűssé tesz. Élhet úgy mellettem, hogy megvéd a paráznaságtól vagy belehajszol a házasságtörésbe. Ez a másik pont, ahol sokan megsértődtek már lelkigondozói beszélgetés során. Mindig kettőn áll a vásár. Ha elromlik egy házasság, ketten rontottuk el.
A múltkor mondtuk, hogy a házasság az az emberi közösség, ahol az emberi személyiség a teljes felületén érintkezik. Ezért fontos, hogy minden kérdésről tudjanak és akarjanak őszintén beszélni a házastársak. A hitbeli kérdésekről a szexuális kérdésekig mindenről. Ez a teljes életközösség. Csak így lehet igazán ismerni egymást. Csak így lehet tudni azt, hogyan tehetném boldoggá, hogy mivel tartozom neki.
Ezzel kezdődik mai igénk, és legszívesebben csak ezt az egy szót olvastam volna fel belőle, hogy nagyon hangsúlyos maradjon: „tartozunk”, hogy egymás erőtlenségét elhordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mi az indoka Pálnak, hogy tartozunk? Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett. Tartozunk! Jézus Krisztus az életét adta értünk, és ezzel egy életre eladósított minket. Mi neki nem törleszthetünk, mert mi nem adhatjuk az életünket Őérette. Nem is azt mondta: ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressetek engem, hanem azt: ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Őérte nem adhatjuk az életünket, de egymásért igen. És a házasság kiváló gyakorlótér erre, hogyan áldozhatom oda önmagamat a másikért, akit szeretek, aki tulajdonképpen nem másik már, mert eggyé lettünk. Mivel tartozom neki?
Lehet, hogy ő is sok mindennel tartozik nekem. Jobban meg fogja érteni, talán magától rá fog jönni, ha én elkezdek komolyan törleszteni, ha végre nem azt számolgatom, és olvasom rá, hogy ő mivel tartozik, hanem számba veszem őszinte bűnbánattal, hogy én mivel tartozom. Azért szegény, mert tőlem nem kapta meg. Én vádolom, hogy milyen szegényes az élete. Én tartottam tőle vissza azt, ami nélkül szűkölködik. Azért nem bontakozott ki teljesen embersége, mert tartozom neki még mindig évek, évtizedek óta elemi, apró dolgokkal vagy lényeges, fontos dolgokkal. Ha valaki eljut erre a felismerésre, és ebből őszinte bűnbánat lesz, megújul a házassága. Újra kezdődhet a teljesen csődbe jutott házasság is. Néhány szép példát engedett látnom már erre Isten. De ehhez őszinte bűnbánat és Isten előtti igaz megalázkodás kell, hogy szinte fölsikolt az egyik vagy mindkét fél: tartozom, én tartozom!
Természetesen hozzá kell tenni, hogy ennek azért kölcsönösnek kell lennie. Mert előfordul, hogy az egyik fél rádöbben erre, komolyan kezdi venni a törlesztést, és szeretetből végzi ezt, a másik pedig visszaél ezzel. Ez a legocsmányabb kizsákmányolása egymásnak, és az egyik legsúlyosabb vétek a házasság ellen. Kölcsönösnek kell lennie. De ha a legrosszabb esetben nem lenne kölcsönös, Isten gyermekeinek akkor sincs más útjuk, mert Isten gyermekei átélik, hogy tartozom. Adok és törlesztek, berendezkedem erre.
És ha valaki berendezkedik erre, átéli, hogy mindennek más súlya lesz a házasságban, és mindennek más mértéke lesz. Amíg valaki csak azt nézi, hogy a másik mivel tartozik neki, addig ez szokott a mérték lenni: mi az a legkevesebb, amit még meg kell adnom, hogy békesség legyen otthon. Ha megfordul a szemlélet, akkor ez a mérték: mivel kedveskedhetnék még neki, milyen örömszerző áldozatot hozhatok még a házasságunkért? Mert áldozat ez kétségtelenül, nem kell szépíteni a valóságot, de lehet örömmel is áldozni, önkéntes áldozatot is hozni. Az egymásért hozott áldozat a házasság oxigénje, az tartja frissen, erősen a kapcsolatot.
És ha valakinek így megváltozik a szemlélete, akkor a teherbírósága is megnő. Tartalékerőket is mozgósít benne ez a szemléletváltozás. Gazdagabbá teszi a fantáziáját, kihoz belőle olyan képességeket is, amik eddig nem jöttek felszínre. Aki csak magával törődik, az a legkisebb szolgálatban is elfárad. Aki rájön, hogy tartozik, az egy életen át képes fáradhatatlanul szolgálni. Össze sem lehet hasonlítani, milyen erők állnak a két magatartás között. Mert ha valaki így kezd szolgálni: tartozom, abban jézusi erők mozdultak meg, az Krisztusnak adott helyet. Ne adjatok helyet az Ördögnek, - hangzott el a múltkor, - ennek a pozitív változata ez: adjatok helyet Jézusnak. Ez jézusi lelkület, hogy tartozom, és szolgálni akarok. „Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.”
A házasságban hívő emberek számára mindenképpen Jézus a mérték. A felolvasott igében háromszor egymás után előfordul, minden második versben ott van: amiképpen a Krisztus Jézus, úgy kedveskedjetek a másiknak és hordozzátok, amiképpen Krisztus. Úgy fogadjátok be egymást, amiképpen Krisztus befogadott minket. Olyan béketűréssel legyetek más iránt, amiképpen Jézus Krisztus viseltetik irántunk. Számunkra Jézus lett a mérték. Magas ez a mérték, de nem nekünk kell teljesíteni. A bennünk élő Jézus tanít meg minket arra, hogy nem tartozik, hanem tartozom.
3.
A harmadik gondolat, hogy a házasság minden válságát csak együtt lehet megoldani. Együtt követjük el a hibákat, együtt találhatjuk meg a gyógyulást. Mint ahogy hívő embereknek meg kell tanulniuk, hogy nem lehet egymás nélkül, egymás háta mögött elkérniük imádságban áldásokat. Együtt lehet azt elkérni. Előbb egymást kell megtalálnunk, és azután találnak oda az Úrhoz. Ugyanígy a házasság minden baja, válsága is csak együtt oldható meg. Ha felborul az egyensúly, két oldalról kell megtámogatni azt, ami felborult. Tudnunk kell egymásról, hogy ki mit akar, ki mit csinál, ki mennyiben látja a bajt, ki hogyan akar segíteni rajta. Egymás nélkül csak kapkodás lesz, sokszor még nagyobb baj lesz. Egymás nélkül még az is bekövetkezhet, ami néhány évvel ezelőtt egy balatoni sétahajón, amelyen valami látványosság miatt a fedélzeten mindenki az egyik oldalra ment, és amikor rájuk szólt a kapitány, mindenki ijedten átszaladt a másikra. Lengésbe jött a hajó és felborult. Csak összehangoltan lehet meggyógyítani a házasság kilengéseit. Másként ide-oda szaladgálás, és még nagyobb baj lesz belőle. Bocsánat, ha nagyon hétköznapi képet mondok, de bennem maradt, és szemlélteti ezt az igazságot. Gyermekkoromban láttam egyszer, hogy egy homokos kecskeméti úton elakadt egy lovas kocsi. Nagyon meg volt pakolva, s nem tudott továbbmenni. Ütötte, verte a gazda a lovakat, és azok rángatták össze-vissza a kocsit, nem ment. Arra jött valaki, és megkérdezte: segíthet-e? Kifogta a két lovat, befogta a maga egy lovát, és az szép nyugodtan kihúzta a gödörből a kocsit. A házasság szekere is sokszor juthat kátyúba, de ha azt össze-vissza rángatják, és nem egyszerre indít a két ló, nem lehet kihúzni, még jobban elássák a kerekek önmagukat. Azt csak egy akarattal lehet kihúzni.
Olyan csodálatos ez az ige, amit olvastunk: „Egy szívvel, egy szájjal dicsőítessék az Isten, és dicsőítsétek az Istent, és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyját.” Egy szívvel, egy szájjal. Annyira együtt mondják, annyira egyet hisznek, mintha egy beszélne, mivelhogy egy is az, mert lettek ketten eggyé. Ide segíthet el minket a mi Urunk, de csak ha mindketten akarják, ha mindketten engednek Neki.
„A béketűrésnek és vigasztalásnak Istene cselekedje, hogy ugyanaz az indulat legyen bennetek egymás iránt a Krisztus Jézus szerint.” Ebből következik a házasság istentisztelete: egy szívvel, egy szájjal dicsőítsék az Istent; s ennek a feltétele az, hogy fogadjátok be egymást, amiképpen Krisztus is befogadott minket. És Ő minket feltétel nélkül fogadott be. Úgy, amint vagyunk, hogy azután ne maradjunk olyanok, amilyenek vagyunk. Két mondat, amit egyszer Sarkadi professzor úr mondott itt közöttünk, máig is a szívemben cseng: Jézus szeretetére nem az a jellemző, hogy szeretlek, ha megváltozol, hanem az, hogy szeretlek, hogy megváltozz. És ez érvényes minden házasság gyógyítására is. Amiképpen Krisztus befogadott, feltétel nélkül, így, amint vagyok, sok bűn alatt, hogy ne maradjak és ne roskadjak össze a sok bűn alatt, hanem megszabaduljak a bűneim terhétől. Akit Ő befogadott, az úgy sem marad olyan, az változni fog. De nem előre ripakodik ránk: változz meg és majd szeretlek, hanem így, ahogyan nem vagyunk szeretetre méltóak, szeret, hogy azután majd tudjunk mi is szeretni új szívvel.
Kátyúba jutott házasságoknál merjük-e előlegezni egymásnak újra ezt a bizalmat és ezt a szeretetet? Erre csak az Istentől kapott szeretet, az agapé képes. Rádöbbenünk-e arra, hogy híjával vagyunk ennek, hogy nem ezzel szeretjük egymást? Előbb meg kell újulnia az életünknek, azután megújul a házasságunk, megújul az Istennel való szövetségünk.
Mert mint ahogy múlt vasárnap láttuk, a Szentírás szerint a házasság a Krisztus és az egyház szövetségének horizontális vetülete. Ahogyan Krisztus szereti az Ő egyházát, úgy kell a házastársaknak egymást szeretni. És mindaz, amit ma elmondtunk, érvényes a Jézussal való szövetségünkre is. Abban is támadhatnak feszültségek, és ezeknek a megoldása az, ha ezt tudjuk mondani: legyen meg a Te akaratod. De őszintén, hittel, várva is, hogy legyen meg az Ő akarata. Abban is előfordulhat az, hogy megzavarodik a Vele való közösségünk, de ilyenkor megtanulhatjuk, hogy Ő önmagát adta érettünk. Ő sohasem kérdezte az övéitől: és én? Ő nem tartozott nekünk semmivel, és mégis mindenét odaadta értünk, hogy megtanítson minket is így élni. És a Krisztussal való közösségünkben föl kell ismernünk, hogy csak Vele együtt lehet megtalálnunk a kigyógyulás útját. Nincs nélküle semmilyen válságnak igazi megoldása. Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk.
Van egy énekünk, amit általában a gyülekezetre, a szentek közösségére szoktunk érteni, és nyilvánvaló a szövegéből, hogy elsősorban arra való. De próbáljuk most úgy elénekelni, hogy közben a házasság szövetsége is eszünkbe jut, s így kérjük Istentől annak megújítását.

Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát,
Hitünk karja úgy ölelje édes Megváltónkat át.
Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei,
Mi cselédek, Ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

Szeretetben összeforrva, egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva, ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját s halt meg értünk jó Urunk,
Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk.
(395,1-2.)

Augusztusban szokott lenni a legtöbb esküvő gyülekezetünkben. Ezekben a hetekben is sok kedves, új pár boldog indulásának a tanúja lehetek. És ugyanakkor folyamatosan kénytelen vagyok tanúja lenni sok bajba került házasság vergődésének is. Boldog indulás és gondterhelt hétköznapok. Ez a kettő kényszerített arra, hogy néhány vasárnap szóljunk most a Szentírás világosságában a házasság válságairól.
Sokan azt gondolják, hogy akkor most nem rólam lesz szó. Hiszen még vagy már nem házasságban élnek, vagy éppen most semmi baj nincs náluk. Pedig mindannyian érdekelve vagyunk ebben az ügyben. Ha valaki arra gondol, hogy még olyan fiatal, hogy messze van az, akkor éppen most kell felkészülnie. A házasság sok válságának az az oka, hogy nem tudják az emberek mire vállalkoznak amikor házasságot kötnek. Teljesen készületlenül ugranak fejest egy vállalkozásba, és ott kapkodnak, rögtönöznek. Akik pedig házasság nélkül élnek, vagy már egyedül maradtak, azok gondolják meg, hogy ott zajlik a szemük előtt sok más ember házassága, amelyikért ők felelősek, amelyikben segíthetnének. És ha többet értenek belőle, akkor többet fognak megérteni is abból, ami történik. A puszta jelenlétük, a belőlük kisugárzó érzések és gondolatok nem olaj lesznek a tűzre, hanem olaj lesznek a vízre, és lecsillapíthatnak hullámokat, viharokat, amik körülöttük tombolnak. Ha pedig valaki azt mondja, hogy nálunk semmi baj nincs, akkor hadd idézzem az igét: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” Ez nem fenyegetés, csak józanságra intés.
De ezen túlmenően is, mindannyian jó, ha néha foglalkozunk ezzel a kérdéssel, mert a Biblia utal arra, hogy a házasságban egy nagyobb, magasabb, örök érvényű közösség tükröződik: Krisztusnak az egyházzal való kapcsolata. Ha az egyiket jobban ismerjük, a másikról is többet tudunk.
Így szeretnék most a házasság válságai címszó alatt két gondolatot említeni. Azután, ha Isten segít, jövő vasárnap majd folytatjuk.
1.
Minden házasságban szoktak lenni válságok. A legjobb házasságban is támadhat feszültség, adódhatnak bajok, megbetegedhet a házasság. A kérdés csak az, hogy észreveszik-e ezt, mikor veszik észre, betegségnek tekintik-e, és mit csinálnak vele?
Nem az a végzetes baj, ha egy házasságban feszültség támad, hanem az, hogy ezt nem tekintik betegségnek, ha elkezdik magyarázni, mentegetni, takargatni. Átmentegetni holnapra meg a jövő hétre ahelyett, hogy lelepleznék, nevén neveznék és együtt legyőznék.
Az tehát a kérdés, hogy amikor baj támad, mit csinálunk a bajjal? Hadd említsek egy szállóigévé vált bibliai mondatot, amelyik nagyon jól mutatja, hogy mi itt a világosság. Az Efézus 4,26 így hangzik: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokon.”
Milyen különös. Azt mondja Isten igéje: a harag önmagában még nem vétek. Akkor válik vétekké, ha konzerválom, tartósítom, ha megtartom aznap éjszakára, átviszem a holnapi napra. Holnap már sokkal nehezebb lesz megszabadulni tőle. Azután meghagyom, megtűröm, betokosodik, és egyszer csak valami nagy baj robban ki miatta. Az, hogy mindannyian képesek vagyunk sokszor apróságok miatt is haragra lobbanni, ez önmagában még nem bűn. Ez szomorú adottságunk, sajnos így születünk, ez kísértés, ez támadás. Mit csinálok a megkísértett helyzetben? Érzékelem-e azonnal, hogy én most haragra lobbantam, és ennek semmi értelme nincs? El merem-e ítélni a magam haragját vagy pedig leplezem, magyarázom, még büszkélkedem vele esetleg? Vannak emberek, akik büszkék arra, hogy ők haragot tartanak. Konzerválom, lemegy a nap a haragommal, és akkor vétek lesz. Ám haragudjatok, - mondja Pál, - elég baj, de ezt tudomásul kell venni. De ne vétkezzetek, vagyis ne menjen le a nap a ti haragotokon.
A következő, 27. vers így hangzik: „és az Ördögnek ne adjatok helyet.” Ezzel adok helyet az Ördögnek az életemben, a gondolataimban, a belső szellemi világomban, ha megtűrök egy bűnt. Ha beletörődöm egy rendellenes helyzetbe, hogy én haragra gerjedtem. Ez nem normális dolog. Ne engedjem bele magamat a haragba, és főleg ne szenvedjen a környezetem emiatt. Ne adjak helyet.
Ugyanez a helyzet a házasságban is. Jelentkezik egy betegség a házasságban: az egyik fél türelmetlen volt a másikhoz, megbántotta, talán durván megbántotta, vagy nem érdeklődött őszintén a dolgai iránt, szeretetlen volt, önző volt, megbetegszik a kapcsolatuk, valami feszültség támad. És a másik szívében elkezd nőni a keserűség. Ha ezt hagyja, akkor a következő történik: megbánja azt, hogy éppen ezzel az emberrel kötötte össze az életét; eszébe jut egy régi szerelme; arra gondol, hogy ha azzal élne együtt, az bizonyosan sokkal megértőbb lenne hozzá, - azt sem tudja ez az ember, hogy mivé vált azóta, mit szenved az ő társa esetleg, - most ez mindegy, a képzelet síkján zajlik még. Hoz elé a Kísértő esetleg valakit, akire kivetítheti a szívében levő sok sok kielégítetlen vágyat. Eljátszik ezzel a gondolattal, azután egyre inkább ez a gondolat játszik ővele, nem veszi észre, hogy játékszerré vált, és máris eltávolodott a párjától, helyet adott az Ördögnek. Ezt nevezi így a Szentírás: „ne adjatok helyet az Ördögnek.”
És ez csakugyan ördögi kör, mert ezzel a keserűséggel a szívben olyan légkört teremtenek, amelyben még nehezebb bocsánatot kérni vagy megbocsátani, emiatt még érzékenyebbekké válnak. Mindketten csak a rosszat látják a másikban, mégpedig a pillanatnyi rosszat, vagyis elszakadnak a valóságtól, ezzel elszakadnak egymástól is, és elszakadnak Istentől is. Mert Istent a képzelet világában nem lehet megtalálni, csak a valóság világában. Mihelyt valaki onnan elrugaszkodik és engedi, hogy a keserűség gyökere felnövekedjék benne, - ahogy ezt olvastuk, - az eltávolodik a másiktól is, eltávolodik Istentől. Nem történt semmi látványos nagy baj, nem akarnak elválni, nincs hangos veszekedés, csak éppen egy hajszálrepedés támadt a házasság épületén. És ebben már könnyebben tud éket verni a Kísértő és tágítani ezt a repedést. Az ő célja mindig az, hogy azok, akik eggyé váltak szeretetben, érdekekben, elhatározásban, azok újra szembe kerüljenek egymással. Hogy valaki megsértődjön, hogy a haragot tartsák, hogy lemenjen a nap a haragjukon. Az ő célja mindig az, hogy elszakítson bennünket egymástól, és elszakítson Istentől is.
Ezt mondja: „Vigyázzatok, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakítson.” Isten kegyelme a megoldása minden házassági válságnak és bajnak. „Hogy a keserűségnek bármely gyökere fel ne nőjön.” Rajtunk is múlik valami. Ne engedjük, hogy felnövekedjék. Meg kell fogni úgy, hogy gyökerestül ki lehessen húzni, és akkor nem növekszik tovább. Ne törődjünk bele abba, hogy baj van. Ne vegyük azt egyszerűen tudomásul, hiszen meg lehet gyógyítani. „Hogy így meg ne zavarodjatok - lelkileg - és ezáltal sokan meg ne fertőztessenek.” Ritkán gondolunk arra, hogy a gondolat is fertőz. Még nem látszik semmi a betegségből, a kiütések még nem jöttek ki, de már bacilusgazda vagyok. Már a fertőzést megkaptam és csak idő kérdése, hogy nagy baj legyen. Itt lehet megfojtani a bajt, itt lehet a gyógyítást elkezdeni.
Elmondta egyszer valaki, hogy nagy békességben éltek a házastársával, és egyszer valamin összezördültek. Azután lement a nap a haragjukon, meg a másnap is, meg hetek teltek el úgy, hogy egy ilyen csöndes feszültség költözött be az otthonukba. Mind a ketten szenvedtek miatta, és mind a két szívben kezdett nőni a keserűség. Történetesen mind a ketten találkoztak közben valakivel, aki jobban hasonlított ahhoz az eszményképhez, amilyennek ők megálmodták a házastársukat. Csak gondolati síkon történt még valami, de három házasság megfertőződött, és csak Isten kegyelme hozta helyre. Helyre lehet hozni, de a mi érzékeinknek, ha mi valóban hívő embereknek valljuk magunkat, és Isten iskoláz minket, sokkal finomabbaknak kell lenniük, már a gondolatot kell nyakon csípni, és nem engedni, hogy abból szakadás legyen. Mert sokan megfertőztetnek, ha a keserűség gyökere felnövekszik bennük.
Itt tér vissza az ige az első gondolathoz: Isten kegyelme oldja ezt meg. Ha van ördögi kör, hogy elkezdődik a baj, azután a mérgezett légkörben csak nő a baj, nehéz bocsánatot kérni, és még érzékenyebbek vagyunk, - ez ördögi kör, - akkor van isteni kör is. Ez az, hogy onnan indulok ki, hogy az Ő kegyelméből élek, ezért nem engedem meg azt a luxust, hogy egy bűn megmaradjon az életünkben, hanem azt bűnnek nevezzük, és kivetjük. A bűnnel odamegyünk az Ő kegyelméhez, hogy bocsánatot nyerjünk, azután így egymásnak is meg tudunk bocsátani, és így megyünk tovább. Aki átélte már azt, hogy naponta Isten bűnbocsátó kegyelmére szorul, és abból él, az egészen másként tud megbocsátani a párjának, és természetesebben tud bocsánatot kérni tőle. Ma, nem holnap! Mielőtt a nap lemenne a keserűséggel vagy a haraggal.
Annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy megterhelik ezek a feszültségek a házasságot. Rendbe jöhet, lehet újra kezdeni, - nem elölről, hanem újra, - van bocsánat, és nagy dolog a kegyelem és a bocsánat, és egymásnak is megbocsáthatunk, de valahogy olyan ez, mint amikor begyógyul a seb, de hegesedik. Ez azt jelenti, hogy az a felület, az a szövet veszít a rugalmasságából. Veszít az üdeségéből, a derűjéből, a rugalmasságából a házasság, ha túl sok ilyen terheli meg. Úgy, hogy jobb arra igyekezni, ha nem kerül válságba a házasság. De ha kerül, akkor nem kell kétségbeesni. Van megoldás, és a megoldás ez, amit itt Isten igéje elénk tár: az Isten kegyelmétől el ne szakadjatok! Jézus keresztjénél van minden házassági probléma igazi megoldása. Akik ezt kipróbálták, azok tudják.
2.
A másik gondolat, amit ma még szeretnék mondani, az, hogy az egyensúly, a harmónia általában könnyen felbomló állapot. Drága kincs, amire vigyázni kell, amit védeni kell. Általában magától nem is marad meg. Mindenki tudja, hogy ha egy golyót egyenes síkon elgurítunk, akkor annak elvileg szüntelenül gurulnia kellene. Mégis lassulni kezd, és egyszer megáll, mert a súrlódás, közegellenállás, sok ellenerő megállítja. Csak ha újabb erő hat rá, akkor marad mozgásban.
Ugyanígy van a házasságban is. Annyi közegellenállás, akkora súrlódás fékezi a házasságot, hogy az jó legyen, és mozgásban maradjon, hogy csak ha szakadatlanul hat rá erő, akkor halad előre. Nem megy magától! Ezzel végre józanul számolnia kellene minden házasembernek. Csak ha szakadatlanul tisztogatják, erősítik, mozgásban tartják, akkor marad mozgásban. De akkor minden körülmények között boldog lehet. Magától, magára hagyva csak elromlani tud egy házasság előbb-utóbb. Miért? Azért, mert elromlottunk, romlott emberek vagyunk, akik házasságban élünk, és ezért a házasságunk is csak elromlani tud magától. Éppen ezért naponkénti, szüntelen feladatunk a házasság karbantartása. Ennek az egyensúlynak a fenntartása, ennek a harmóniának a megőrzése, vagy azonnali helyreállítása.
Aki énekelt kórusban, vagy énekel néha kánont vagy akár másodmagával szokott énekelni, az tudja, hogy az egészet kell hallani. Aki csak egyedül bömböli a maga szólamát, az nem alkalmas kóruséneklésre. Mindenkinek az egészet kell egyidejűleg hallania, és ha egy kicsit is eltér attól, azt azonnal észlelnie kell, és hozzáigazodnia az egészhez. Folyamatos igazodás a kóruséneklés és az együtt muzsikálás. Ugyanígy van ebben a titokzatos közösségben is, ahol az élet teljes felületén érintkezik két személyiség a házasságban. Azonnal érzékelni, ha valami hamis, és azonnal kiigazítani, korrigálni.
Persze kevés időnk és erőnk marad a házasság karbantartására. (Itt segíthetnének sokat azok, akik nem házasságban élnek azokon, akik küszködnek a maguk gondjaival.) A házassági TMK-t tanítani kellene. Csak tervszerű, megelőző karbantartással marad hosszú távon üzemképes, teherbíró és boldog egy házasság. Beszélgetni őszintén és sokat. Imádkozni nyugodtan, elmélyedten és közösen. Sokszor ilyen egyszerű dolgon múlik, hogy aludják ki magukat végre, hogy legyenek néha együtt csak ketten, hogy legyen naponta egy étkezés, ahol együtt van a család, és nem a hűtőszekrényt nyitogatja ki-ki, amikor éppen eszébe jut, hogy kivegyen valamit. A közösség ápolása nélkül nem jön létre magától közösség. Ez időigényes, fantáziaigényes, energiaigényes vállalkozás házasságban élni, családban élni. Be kell fektetni szakadatlanul, azután akkor kamatozik. De magától nem lesz kamat, magától nem terem gyümölcsöt.
Édesapám magyarázta, hogy ha csak le nem fagy, minden évben teljes termést adnak az almafák. De enni kell nekik adni. Magától minden második évben terem, mert kiéli magát. Regenerálódnia kell. De, ha megkapja a szükséges táplálékot, metszést stb., akkor minden évben boldogan adja. És ez mindennel így van. Ezt kellene komolyabban vennünk, és nem félni attól, hogy befektessünk. Ha pedig mégis baj támad: menni a nagy Orvoshoz, Akiről azt hallottuk itt néhány héttel ezelőtt; „Széjjel járt jót tévén, és gyógyított minden betegséget és erőtlenséget.” A házasságok minden betegségét és erőtlenségét is.
3.
Az volt tehát az egyik egyszerű gondolatunk ma, hogy baj történhet a legjobb helyen is, a kérdés az, hogy mit csinálunk a bajjal. Ha bajnak tekintjük és orvosoljuk, tovább lehet menni. A másik gondolat pedig ez: magától nem marad jó a házasság, csak ha szakadatlanul karbantartjuk.
Mindkettő érvényes arra is, ami tükröződik a házasságban: Krisztusnak és az egyháznak a közössége. Mondjuk így: a mi Krisztussal való közösségünk. Azt sem nézi tétlenül a Gonosz. Ott is mindent elkövet, hogy megzavarja, hogy elszakítson minket Isten kegyelmétől, hogy valami keserűség növekedjék fel a szívünkben Istennel szemben: Te állítólag gazdag Isten vagy, de nekem mégsem adtad meg ezt, meg azt. Megfosztottál engem valamitől. Talán éppen a társamtól. Minden szenvedés, próbatétel, betegség, haláleset alkalom a Kísértőnek arra, hogy ezt a keserűséget elültesse a szívünkben, hogy imádság helyett öklöt rázzunk az élő Istenre. De nemcsak az élet árnyoldalai, a nehézségei alkalmasak erre, mindent fel tud ő használni. A sikerek sokszor még jobban megszédítenek egy embert, mint ahogy a veszteségei, a csapások összetörik. Azok által is el tud szakítani Isten kegyelmétől. Elhiteti velünk, hogy nem kegyelemből élünk, megélünk a magunk erejéből is, mert érteni kell ugyebár az élethez, hogy hogyan kell ügyeskedni dolgokat. Nem szorulok naponta kegyelemre. És akkor jön a nagy összetörettetés. Vigyázzatok, - mondja az ige, - hogy az Isten kegyelmétől el ne szakadjatok, hogy a keserűség föl ne nőjön bennetek! Mert így megfertőződtök, és ti is megfertőztök másokat.
Jézus ezt ígéri: "az én kezemből senki ki nem ragadja őket." Megpróbál minket kiragadni, de senki ki nem ragadhat, amíg Őhozzá ragaszkodunk. Lehetnek bajok a hívő életünkben is, de a bajt nevezzük bajnak, a bűnt nevezzük bűnnek, és menjünk oda, ahol a megoldás van: Isten kegyelméhez, Krisztus keresztjéhez, az Ő bocsánatát kérve.
És a másik is érvényes a lelki életben, a Krisztussal való közösségünkre: az sem marad magától jó. Persze, hogy egy életre szóló döntés volt mindannyiunknál, akik valaha is elhatároztuk, hogy Jézus Krisztus útján akarunk járni. De ebben a döntésben naponta meg kell erősödnünk. Az az élő hit, amelyik naponta megerősödő hit. Annak lesz Isten igéje mindennapi kenyerévé, aki minden nap elkezdi enni azt, megemészti, befogadja, és megrágja, és egészen a magáévá teszi. Azt azután fogja erősíteni, irányítani, annak ad tartást, világosságot. De csak, ha mindennap, szüntelenül, folyamatosan. Ő tart meg minket, de nekünk újra és újra vissza kell mennünk Hozzá onnan, ahova esetleg eltántorodtunk.
Így hallgassuk meg most még egyszer az egész szakaszt, mert olyan sok kedves biztatás van benne.
"Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek fel. (Ne mondjatok le arról, hogy tovább lehet menni. Lehet tovább menni.) És lábaitokkal egyenesen járjatok, - ez érvényes a házasságra is. Nem szabad görbe utakat, félrelépéseket beiktatni, - hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon, - mert meggyógyulhat. - Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, - még a feleségetek és férjetek irányába is, - amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedvén megzavarjon, és ezáltal sokan megfertőztessenek. Ne legyen senki parázna vagy istentelen" - és ha mégis, akkor találjátok meg a megbánás helyét. Ézsau nem találta meg, az ige arra biztat, hogy megtalálhatjuk. -
Legyen szüntelen imádságunk az, amit egyik énekünk szépen így fejez ki:

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.
(338. ének)
És itt most gondoljunk mind a két szövetségre: a Vele való szövetségünkre, meg a házassági szövetségre is érvényes ez.

A múlt héten váratlanul meghalt egy nagyon kedves, jó barátom, aki a maga csöndes módján itt a gyülekezetben is sok szíves szolgálatot végzett. És most azon kaptam magam, hogy újra próbálgatom azt, amire egyszer-másszor már tanítgatott Isten, mikor hozzám közelálló lelki testvért vagy rokont veszítettem el: az elengedés tudományát. Nagy tudomány ez! És nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy viszonylag korán elkezdett tanítani erre. Egészen másképp tud veszíteni az, aki valamit is ismer ennek az igazságából.
Érdekes, hogy ahogy az igéből ezt Isten rendre megvilágosította számomra, évek alatt egységes életszemléletté, sőt életgyakorlattá vált ez bennem. És most, amikor arra gondoltam, hogy valamit elmondok belőle a gyülekezetnek, mégis olyan nehéz volt megfogalmazni. Számomra ez egészen egyszerű már, és bizonyos vagyok abban, hogy igaz. Talán azért nehéz mégis megfogalmazni, mert tudom, hogy milyen könnyű félreérteni és félremagyarázni.
Viszont, mivel úgy vagyunk most együtt, hogy csak akikről én tudok, négy család is van itt közöttünk, akiknek friss gyászuk van, és a régi gyász is lehet fájó, ezért Isten Szentlelkét kérjük most, hogy valamit ebből megérthessünk. Hogy azt tudjam mondani, amit az ige mond, ami igaz, ami vigasztaló erővé válhat, és ami nemcsak a gyászban, de életünk sok küzdelmében, veszteségében, harcai, csapásai közt erővé és vigasztalássá válhat.
Azzal szeretném kezdeni, hogy én elfogadtam a Szentírásnak azt az állítását, hogy mindent, amim van, Istentől kaptam. Semmi nem az enyém, mindent Ő ajándékozott nekem. Rám bízta egy időre ezeket a kincseket, kamatoztassam őket, vigyázzak rájuk, és azután egyszer majd számoljak el velük neki. Mindenem az Övé. Az életem, az egészségem, a képességeim, a testem, a lelkem, az otthonom, a szüleim, akiket nem én választottam, a feleségem, akit tőle kaptam ajándékba, a gyermekeim, akiket imádság meghallgatásként kaptunk, Övé a fizetésem, az időm, a pénzem — minden az Övé.
Valahogy úgy nézek mindenre, amim van, mint az a hívő kislány, aki még a könyvébe is beírta, hogy: „Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona.” Egyelőre most az én birtokom, mert ideadta nekem. De az Ő tulajdona, és egyszer majd visszaadom neki. És az semmi tragédiát nem jelent, hogy visszaadom. Ő tudja, hogy miért adta, és Ő tudja, hogy miért veszi vissza. Hűtlen sáfár lennék, meglopnám az Istent, ha kisajátítanám magamnak azt, ami nem az enyém, amivel csak megtisztelt, hogy rám bízta.
Éppen ezért természetesnek tartom azt, hogy mindent, amim van, Ő bármikor visszavehet. Hiszen az Övé! Éppen ezért nem helyes az, ha bármihez, bárkihez görcsösen ragaszkodunk. Mindig megvan az értelme annak, hogy miért bíz ránk valamit, vagy miért veszi vissza tőlünk. Mi ennek az értelmét nem mindig fogjuk föl azonnal. Van köztük olyan is, amit majd csak ama napon, odaát értünk meg. De bizonyos vagyok abban, hogy nem minden értelmetlen, ami a számunkra érthetetlen.
És sokszor éppen azért vesz el tőlünk valamit Isten, hogy még értékesebbet adjon a helyébe, hogy így felszabaduljon hely az életünkben, és valami mással ajándékozhasson meg. Egyetlen valami van, amit ha elfogadunk tőle, azt soha nem veszi vissza tőlünk: Ő maga. Az Ő szeretete. Aki egyszer az Ő szeretetét elfogadta, akinek üdvössége, új élete van Őbenne, azt attól Ő soha nem veszi vissza. Azt valaki más akarja elvenni tőlünk! És éppen ezért ehhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Ennek mindennél fontosabbnak kell lennie a számunkra, hogy ezt el ne veszítsük!
Ha valakinek a szívében Isten szeretete, az örök élet bizonyossága ott van, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az az ember eljut oda, amit Luther Márton szép énekének a szavaival így szoktunk mondani: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez őnekik? Mienk a menny örökre.”
Aki ezt a legfőbb jót megnyerte, az fog tudni bővölködni és szűkölködni. Nem teszi tönkre az, ha bőségben élhet, — mint ahogy ma ez sokakat tönkretesz — és nem teszi tönkre az sem, ha szűkölködik, ha valamiben ínséget lát. Azt az embert nem teszi elbizakodottá az, amit kapott Istentől, és nem teszi kétségbeesetté az, ha Isten valamit visszavesz tőle. Az az ember tud elfogadni és veszíteni. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, addig, amíg nála van; és ki tud engedni a kezéből bármit, amit Isten kér vissza tőle. Hiszen tudja, hogy amit Isten így visszavesz, vagy akit Isten így visszavesz, az is Őnála van, tehát jó helyen. Sőt, tudja az ilyen hívő ember azt, hogy végső soron nem Isten veszi el tőle, — hiszen az Istené; ő maga adta azt oda. És nem most veszi el tőle Isten, — ő már akkor felajánlotta mindenét az Úrnak, amikor önmagát igazán átadta neki. Éppen ebből vizsgázunk a veszteségek idején: igazán odaadtam-e magamat és mindenemet Istennek? Mert akkor egészen másként veszem tudomásul, hogy valamit most ténylegesen elvett. Úgyis az Övé volt, és úgyis átadtam neki elvileg, visszavonhatatlanul, önként. Azt, hogy Ő most él ezzel, azt egészen más tudomásul venni, mint ha úgy érezném, hogy kicsavar a kezemből valamit. Nem kell kicsavarnia, mert ahhoz, ami az Övé, nem ragaszkodom görcsösen. Ahhoz, ami az enyém, az Ő kegyelme, szeretete, ahhoz ragaszkodom. Azt viszont Ő soha nem akarja visszavenni tőlem!
Csak aki ilyen tisztán látja a dolgokat, az képes arra, amire Jób, hogy amikor mindenét elveszítette, amikor mind a tíz gyermeke meghalt, akkor képes legyen kimondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Emögött józanság van, meggyőződés, hit van.
Miközben tehát a hívő ember benne él ebben a világban éppen úgy, mint mindenki más, benne él az Isten országában is. Miközben minket is körülvesz ez a világ, körülvesz és betölt az Isten valósága is. Miközben komolyan vesszük azt a feladatot, amit itt nekünk kell elvégeznünk, komolyan vesszük, hogy nekünk felülről kapott feladatunk is van, és egy másik világnak, az Isten országának a polgárai is vagyunk egyben.
Ez ilyeneket jelent: miközben szeretem a hitvesemet, szeretem az Urat is. És a hitvesemet is ezen a tágasabb, nagyobb szeretetkapcsolaton belül szeretem. Az Úrban szeretem. És ez átminősíti a hozzá való ragaszkodásomat, amíg mellettem van, és egészen mássá teszi, ha el kell engednem a kezét, mert visszaveszi tőlem őt az Úr. Azt jelenti ez, hogy gyönyörködöm a gyermekeimben én is, de gyönyörködöm az Úrban is. És még a gyermekeimről is az Úr jut eszembe, aki őket nekem adta, és aki számon kéri rajtam, hogy mit csináltam velük itt, hogyan rontottam el őket, vagy hogyan közvetítek nekik isteni áldásokat.
Nem egyfajta világmegvetés van ebben; nem az, hogy ne vegyük komolyan az itteni hivatásunkat, hanem az, hogy miközben itt helytállunk, valami többről is tudunk. Miközben idetartozunk, oda is tartozunk. És éppen ez az, hogy egy nagyobb összefüggés tágasságában éljük ezt az életet. Ez teszi egészen mássá a döntésünket, a szemléletünket, úgy tudunk élni a kapott javakkal, és így tudjuk visszaadni azokat, ha jogos tulajdonosuk kéri tőlünk. És miközben élvezzük mindazt, amivel Isten megajándékozott, s örülünk azoknak, akikkel megajándékozott, — tudjuk azt, hogy egyszer mindez elmúlik. Egyszer csak Isten marad meg nekünk. Az az Isten, akit már most ismerhetünk, és aki már most beragyogja az életünket.
Ha ez így van, hogy efölé az van oda-írva: múlandó, és egyedül a kegyelem fölé van odaírva: megmarad, akkor nemcsak ehhez tapad az életünk, akkor nem ehhez kötjük magunkat, — hanem miközben ezeknek örülünk és élvezzük úgy, mint mindenki más — ahhoz kötjük oda magunkat, és Őhozzá tapad az életünk. És semmivel nem veszélyeztetjük a Vele való közösségünket. Tudjuk, hogy Ő a legfőbb jó, akit soha senki el nem vehet tőlünk, aki megtart minket, és aki megmarad nekünk.
A hívő ember tehát hálásan élvezi mindazt, amit Istentől kapott. Hálásan örül mindazoknak, akikkel együtt élhet, akikkel körülvette őt az Úr, de ezzel az alázattal, hogy nem az övé. Ezzel a szabadsággal, hogy Isten szavára bármikor kész kiengedni őket a kezéből. És ezzel a bizonyossággal, hogy ha bármit vagy bárkit kell is elveszítenie, aki neki drága volt, nem omlik össze az élete, mert nem erre épült. Istenre épült, és ez az alap rendíthetetlen marad, ha bármit el kell is veszítenie. Nem válik üressé és értelmetlenné az élete, mert nem ez vagy az adott tartalmat és értelmet neki. Az Istennel való közösség az életének a tartalma és végső értelme. És az megmarad. Egyedül Isten marad velünk mindig és minden helyzetben. Kórházban, fogságban, megaláztatásban, özvegységben, a halál pillanatában és a halálon túl is; egyedül Ő marad ott mindig és minden körülmények között mellettünk. Mi és ki lehet hát fontosabb, mint Ő? Kihez kellene jobban ragaszkodnunk, mint Őhozzá?
Így értjük meg a 73. zsoltárnak azt a szép, ismert hitvallását, amikor a zsoltáríró elsorolja, hogy mennyi kérdés, kétely, bizonytalanság bántja őt, és akkor így folytatódik mégis a vallomása: „De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” (23-26. v.)
Olyan igazságok ezek, amik a világ számára teljesen érthetetlenek. Hiszen Isten nélkül az ember egészen magára van utalva. Isten nélkül az a természetes, hogy foggal-körömmel küzd mindazért, amit szeretne elérni; ha sikerül, dicsekszik vele, tíz körömmel ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett, hogy el ne vegyék tőle; és ha valami miatt mégis elveszti, akkor sír, jajgat, lázad, átkozza Istent, akit nem hisz, és esetleg még az életét is eldobja magától.
Mert Isten nélkül mindenki úgy érzi, hogy ha elveszti azt, amit összegyűjtött, semmije sem marad. S csakugyan nem marad, ha nincs Istene. Isten nélkül mindenki azt érzi, hogy ha kidőlnek mellőle azok, akikre támaszkodott, támasz nélkül marad. És csakugyan úgy marad; ha nem tudja elmondani, hogy „Te fogod az én jobb kezemet” és „én mindenkor teveled vagyok”.
Egészen másként tud veszíteni az, aki így összeforrt hit által Istennel, aki ilyen tisztán látja, hogy mindene az Úré, aki önmagát egészen neki adta már, s tőle várja azt, hogy Ő legyen maradandó kincse, támasza és társa. Isten nélkül az ember csakugyan olyan, amilyennek Weöres Sándor próbálja megfesteni Parainézis c. versében:
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd —
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi limlom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess.—
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.
Az előszobák azonban nem arra készülnek, hogy ott békében nyújtózkodjunk örökre, hanem arra, hogy aki csakugyan ahhoz jött, aki a házban lakik, az, ha hívják, onnan beljebb menjen. Ha meg nem megy beljebb, akkor onnan előbb-utóbb kiküldik. — Ez az élet, ez a földi élet az az előszoba, ahonnan minket Isten behív a maga házába; és itt többet kell mondanunk, mint a költő, mert Isten az ő kincseit nekünk nemcsak rendre megmutatja, hanem nekünk adja. Mindazt, ami az övé. — Vagy ha nem kell, kiküld az előszobából, és akkor semmi közünk hozzá!
Ez a földi élet, minden tévtanítással ellentétben, egyszeri és meg nem ismétlődő alkalom arra, hogy Jézus hívását komolyan vegyük, és az előszobából az Atya kincsesházába belépjünk. Ennek a világnak az Ura Jézust küldte utánunk, hogy beljebb hívjon minket, és egyedül csak Ővele mehetünk be az Atya házába. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján 14,6) — ezt mondja Jézus.
Őáltala viszont mehetünk, semmit sem kérdeznek tőlünk. Őt kérdezik, Ő számol el velünk, Ő felel értünk. Ő halt meg értünk. Ő mosott tisztára. Nem firtatják a múltunkat, s mindent nekünk ad az Atya Őérette. Erre hívogat most minket is. Be az előszobából, az udvarias érdeklődésből, a hűvös megfigyelői állásból, be egészen, hogy Atyának szólítsuk és gyermekévé legyünk. És akkor átéljük majd, hogy itthon vagyok itt a világban, és otthon vagyok a mennyben is.
Akkor átéljük azt a kettős állampolgárságot, amiről Pál a Filippi 3,20-ban így vall: „A mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” Ez nem valamiféle álmodozás, a földi valóság komolyan nem vétele, hiszen előtte két fejezeten keresztül arról ír, hogy mit tett ő ott a börtönben is azokért, akiket köréje adott Isten. Ezt is komolyan veszem, meg azt is. És éppen ezért tudok jól élni azzal, amit itt kaptam, és elengedni, ha kell, azt, amit Isten visszakér tőlem, mert tudom azt, hogy nem annyi az egész. Hanem „a mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk”. Tudom azt, hogy ennek a világnak a mostani rendje nem végleges, mert „elmúlik ez a világ”. De „új eget és új földet várunk, amelyekben igazság lakozik”. És annak az újnak az ereje előlegként, ízelítőként már most áthatja a gondolkodásunkat. Arról az újról tudunk itt beszélni, sőt abból tudunk valamit továbbadni. Nekünk rendíthetetlen reménységünk van. Ezért nem esünk kétségbe végzetesen soha.
Az ilyen embernek is fáj az, ami másnak fáj. Az ilyen ember is szegényebbnek érzi magát, amikor valakit vagy valamit elvesz tőle az Úr. Az ilyen ember is sír a gyászban, de egészen más dolog megvigasztalhatatlanul sírni (mint ahogy néha egyenesen hivalkodnak gyászoló testvéreink azzal, hogy őket nem lehet megvigasztalni), vagy megvigasztalt szívvel sírni. Egészen más kétségbeesetten vagy reménységgel sírni. Aki reménységgel sír, az tulajdonképpen úgy sír, mintha nem sírna. És ugyanakkor a kapott ajándékoknak is úgy örül, mintha nemcsak azoknak örülne, valami másnak is örül. És úgy végzi a mindennapi munkáját, mint akinek nemcsak az a megbízatása. Így értjük meg ezt a furcsa feszültséget, ami a felolvasott igében van: „Ne feledjétek, hogy az idő rövidre van szabva. Azért akik sírnak, úgy sírjanak, mintha nem sírnának, és akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vesznek, mintha semmijük sem volna.” El kell menni így is a közértbe, meg kell venni, ami szükséges, és eladjuk azt, ami felesleges, amit termelünk; és ezt nem is becsüljük le. De mégsem ezekhez az ügyletekhez tapadunk, és nem ezek töltik ki az életünket. És ha egyszer ebben le kell állnunk, az nem végzetes tragédia. Mert tudjuk, hogy valami több is van. „Mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének. Mert elmúlik ennek a világnak ábrázata.”
Nem kultúra-ellenesség vagy világ-ellenesség az, ami Pál szavában megszólal. A titok ismerete. A józanság, egy emelkedettebb szemlélet hatja át ezeket a szavakat. Magasabbról messzebbre lát az ember. Ez szólal meg ebben az igében.
Vajon jellemző-e reánk ez a szemlélet? Hisszük-e, hogy így van? Ha például valakit, akit nagyon szerettünk, visszavesz tőlünk a mi Urunk, így tudjuk-e elengedni? Vagy holta után is görcsösen próbáljuk szorítani a kezét? Pedig nem tudjuk szorítani, mert ő már nincs itt, de ez az űr mint vákuum, bevonzhat az életünkbe sok veszedelmes dolgot is!
Így tudjuk-e átadni szeretteinket Őneki? Mint akikről tudjuk, hogy igazán nem mi tettük boldoggá őket, igazán az Úrnál lesznek boldogok. Mint akik tudjuk, hogy amikor sírunk, nem őket siratjuk, mert ha hitben haltak meg, őnekik sokkal jobb ott, mint itt volt. Magunkat siratjuk. Szabad magunkat siratnunk, de legalább becsületesen állapítsuk meg, hogy most magamat sajnálom, nem őt siratom. Én lettem szegényebb, ő gazdagabb lett. Ő már látásban jár, és nem hitben. De az én szegénységemet, ami most előállt, vagy fokozódott, ki tudja tölteni a gazdag Isten. Szabad tehát sírnunk ilyenkor, de sírjunk megvigasztalt szívvel. Szabad fognunk itt egymás kezét igaz szerelemmel, szeretettel, hűséggel, gyöngédséggel, de egyszer szabad majd elengednünk egymás kezét. Átadni szeretteinket annak, akiéi voltak, akinél jobb helyük lesz, mint mellettünk volt. És az így üresen maradt kezünkkel szabad még szorosabban megfogni az Atya kezét, vagy utánanyúlni azok kezének, akik még nélküle élnek itt körülöttünk!
Mert igazán végzetesen és véglegesen nem azok szakadnak el egymástól, akik az Úrban voltak, de egyiküket előbb hazahívta az Úr, és a másik itt maradt; hanem azok, akik közül az egyik az Úré volt, és a másik nem. Azoknak végzetes szakadást jelent a halál.
Nem lehet tehát fontosabb feladatunk, mint az Úrhoz szeretni, hívni azokat, akiket csakugyan szeretünk. Akikkel szeretünk együtt lenni itt, s szeretnénk együtt lenni velük az örökkévalóságban is, az Atyánál.
Ezzel a hittel és ezzel a reménységgel próbáljuk most imádkozni a jól ismert éneket:

„A földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait,
maradjon meg mellettem szerelmed és a hit.
Csak azt el ne veszítsem, mi benned, óh Úr Isten,
remélni megtanít.
Földi jó és szerencse múlandó, mint magunk,
de a hit drága kincse örök és fő javunk.
Hitünk áll rendületlen, hogy Isten véd szüntelen,
élünk, vagy meghalunk.”
276. ének 3-4. v.

Sok jel mutat arra, hogy divatba jött a halállal és a halottakkal foglalkozni. Most nem a spiritizmusra gondolok - bár az iránt is nő az érdeklődés és egyre többeket tesz tönkre -, hanem egy új jelenségre. Már nevet is adtak ennek az újfajta érdeklődési, sőt kutatási területnek: tanatológiának, haláltannak nevezték el. Egyre több olyan könyv, újságcikk, beszélgetés forog közkézen és közszájon, ami arról árulkodik, hogy érdekli az embereket ez, és némelyek lelkesedve, mások kételkedve fogadják az ezzel kapcsolatos információkat.
Az ad anyagot ehhez a kérdéshez, hogy az orvostudomány fejlődésével a klinikai halál állapotából egyre többeket tudnak élesztéssel visszahozni az életbe. Abból az állapotból, ahol a szívműködés és lélegzés már leáll vagy egészen minimálisra csökken, amikor már csaknem beállt a halál, innen még vissza tudnak hozni erőteljes gyógyszeres vagy elektromos beavatkozással embereket az életbe. Nem sokáig tarthat ez az állapot, azt mondják, hogy öt percnél nemigen tovább, de volt már olyan, hogy 10-15 perces "halott" állapotból is visszahoztak újraélesztéssel valakit. Aztán ezek az emberek utólag beszámoltak azokról a tapasztalataikról, amiket így az élet és halál mezsgyéjén gyűjtöttek. És ezek azok a tapasztalatok, amiket ki csodálkozva, ki ellenkezve hallgat. Ezért foglalkozunk most ezzel a kérdéssel ezen az adventi vasárnapon, mert aki Isten igéjére figyel, az sem különösebben csodálkozni, sem különösebben kételkedni nem tud ezeken a beszámolókon.
Had osszam három részre azt, amit most szeretnék elmondani erről az ige alapján. Először szóljunk néhány szót ezekről a különös élményekről, amiket halálközelben szereznek emberek. Aztán nézzük meg, hogy vannak-e olyan utalások a Bibliában, amik mögött szintén ilyen tapasztalatok rejtőznek. Végül: hogyan értékeljük mindezt a Szentírás alapján?
1.
Először tehát arról, hogy mit is mondanak ezek az emberek, akiket nemcsak meglegyintett a halál szele, hanem egy kicsit bele is kóstoltak a halálba.
Van ilyen, egyre gyakrabban előfordul ez, balesetek miatt is, rohamosan nő a balesetek, főleg a közúti baleestek száma. Valakit életveszélyes állapotban a mentők kórházba szállítanak, ránézésre az ember azt mondja: ez már meghalt, de aztán egy nagy műtét és soksok orvosi erőfeszítés után mégis eszméletre tér. Életben marad, és amikor megerősödik, egy bizalmasának elmondja, hogy miket tapasztalt, mikre emlékszik. Az a meglepő, hogy feltűnő hasonlóak ezek a beszámolók. Akkor is, hogyha egymástól távol élő, különböző társadalmi helyzetű, műveltségű és vallásosságú emberek élték át. Van néhány momentum, ami majdnem mindegyikben benne van. Például úgy érzi az illető, hogy elhagyja a testét, és mintegy kívülről nézi azt. Vagy azt a testet, ami ott fekszik a műtőasztalon kiterítve, vagy azt, ami az autóroncsok közé beszorulva ott maradt az úton, látja, hogy emberek gyülekeznek össze, próbálnak segíteni.
Orvosilag képzetlen emberek is utólag részletesen el tudják mondani, hogy mi mindent láttak, amit az orvosok, ápolók annak érdekében tettek, hogy őket újraélesszék. Hallja és látja a körülötte levőket, de az a különös tapasztalata, hogy őt nem hallják és nem látják. Aztán a legtöbben elmondják, hogy valami sötét alagúton vagy völgyön - sokféleképpen próbálják ezt leírni -, valami sötét folyóson kell átmenniük nagy sebességgel, aminek a végén egy kis világosság dereng. Aztán ez a fényesség egyre nő, a végén már egészen erős lesz, de nem bántó, nincs alakja ennek a fénynek, de mégis határozottan személyjellege van, nem beszél - a szó megszokott értelmében -, mégis gondolatokat lehet kicserélni vele, kérdéseket tesz fel, amikre felelni kell és valami különös szeretet és jóság árad ebből a fényből. Megmentett öngyilkosok nem emlékeznek ilyesmire.
Aztán sokan látják, hogy körülveszik őket elhunyt szeretteik, mások átélnek egy-egy részletet életükből, amikor azonban sikerül újraéleszteni őket, mindez eltűnik és a megszokott módon érzékelik a dolgokat. De felejthetetlen emlékként beléjük vésődik mindaz, amit így átéltek, évek múlva is egészen frissen el tudják beszélni és sokan vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos értelemben megváltoztatta az életüket. Attól kezdve figyelmesebben, türelmesebben, szeretetteljesebben próbálnak élni, aztán vagy sikerül vagy nem. Egy valaki így summázta ezt az élményt: most már tudom, hogy halál voltaképpen nincs, csak átmenet vagy egyik állapotból a másikba, mint amikor valaki magasabb iskolába léphet. Mindenki, aki beszámol ilyen élményéről, nem győzi hangsúlyozni: ez kifejezhetetlen, kimondhatatlan, nem találják az adekvát kifejezéseket, azokhoz a szokatlan élményekhez. - Ennyit erről.
2-
Vannak-e olyan utalások a Szentírásban, amikről arra következtethetünk, hogy ez ismerős, értesülhetünk-e a Bibliából is effélékről? Azt hiszem, azt nem kell magyarázni, hogy a Szentírás első lapjától az utolsóig a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy van élet a halál után. És vannak olyan utalások is, amikben találhatunk ezekkel megegyező részleteket. Jézus Krisztust a feltámadása után dicsőséges testében, a feltámadott testében nem ismerték fel azonnal, de előbb-utóbb felismerték, amikor valami az Ő lényéből, lényegéből jelentkezett. Akkor az Emmusi tanítványok is felismerték, hogy Ő az. Útközben nem.
Mária sem ismerte fel az első pillanatban, de amikor Ő megszólította, ráismert. Nagyon gyorsan változtatta a helyét, a zárt ajtón keresztül is bement, nem volt előtte akadály. Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott egy ilyen különös fényjelenséggel, amelyikkel értekezett, párbeszédet folytatott. De nem mindenki látta, illetve hallotta ezt kisérői közül. Azután ugyancsak ő írja le, nagyon tartózkodóan és nagyon szűkszavúan: "Ismerek egy embert, aki ha testben-e nem tudom, ha testen kívül-e nem tudom, elragadtatott a paradicsomba, s hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." (2Kor 12,3-4).
És a feltámadásról szólva ő ír arról, hogy van érzéki test és van lelki test. És itt használ egy zseniális hasonlatot, a gabonamagnak, a búzaszemnek a képét. Azt mondja, hogy nem azt a testet veted el, ami majd kikel. Búza az a piaci barna is, meg búza az a hosszú zöld is, ami kikel. Egészen más a formája, és mégis ugyanaz. Ezzel próbálja nagyszerűen szemléltetni, hogy valahogy így lesz a feltámadáskor a dicsőséges testünk, hogy egész másképp néz ki, és mégis ugyanaz a személyiség. Ő is szól erről, és azt mondja, hogy akiket testben talál a feltámadás, azok egy pillanat alatt átváltoznak.
Van tehát a Bibliában sok utalás erre. És azt hiszem, hogy aki felettébb csodálkozik ezeknek az újraéledt embereknek a beszámolóin, az arról tesz bizonyságot, hogy nem vette eddig komolyan, amit a Szentírás mond. Semmi újat nem mondanak ahhoz képest, amit Isten igéjéből máris tudhatunk. Csak sokszor úgy vagyunk ám, mint az egyszeri ember, akinek mikor megmutattak egy Jeruzsálemből érkezett képeslapot, meg Jeruzsálemet a térképen, akkor csodálkozva bólogatott: ejnye-ejnye, eddig azt hittem, hogy Jeruzsálem csak a Bibliában létezik. Az, hogy csak a Bibliában van, ez magyarul azt jelenti: nincs. Azt hittem, hogy valóságban nincs. És sokszor ilyenkor lepleződik le a hitetlenségünk, tudunk sok mindent, ami a Bibliában van, és az még sem úgy él a számunkra, mint a valóságnak egy darabja. Azt hisszük, hogy csak a Bibliában van. Örök élet, üdvösség, feltámadás, dicsőséges test, Jézus feltámadása. „Én élek és ti is élni fogtok." "Én vagyok a feltámadás és az élet." "Aki hisz énbennem, ha meghal is él." - 50 éve tudjuk, aranymondásként megtanultuk, és mégis azt hisszük, hogy „csak a Bibliában van." Jó lenne már egyszer, ha eljutnánk oda, hogy ami a Bibliában van, az a legvalóságosabb dolog, azt lehet a legkomolyabban venni. És ez előbb-utóbb mindenről kiderül, ami Isten igéjében van. Van tehát szó erről is, és azoknak, akik ismerik az igét, ez egyáltalán nem új, és nem szenzáció még akkor sem, ha újságírók úgy próbálják tálalni.
3.
De - és itt már mondanivalónk harmadik fejezetéhez értünk - -, észre kell vennünk, hogy a Szentírás feltűnő szűkszavúsággal beszél a halál utáni életről. Magát a tényt kétségtelenül közli, de ellentétben minden vallás szent könyveivel, nem ad részletes leírást arról, hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz. Amikor Jézus búcsúzik a tanítványoktól, és azok félve, rettegve néznek a jövő elé, akkor is csak ennyit mond nekik: "ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Elmegyek, helyet készítek nektek, az én Atyámnak házában sok lakóhely van, aztán majd visszajövök, magamhoz veszlek titeket és ti is ott lesztek, ahol én." De hogy ez milyen lesz, hogy ott mi lesz, mikor lesz, ezeket nem tartja szükségesnek elmondani. Akinek ez kevés, hogy ott lesz, ahol Jézus, annak többet nem érdemes mondani. Aki hisz, annak ez elég ahhoz, hogy békessége, reménysége és tartása legyen, hogy értse a lényeget az élet és halál kérdéseivel kapcsolatosan.
És amikor Pál apostol is szól erről, akkor is nagyon józanul és szűkszavúan, de tulajdonképpen mindazt felsorolja, amit ezek az újnak nevezett szenzációk tálalnak. (2Kor 5). Azt mondja, hogy ez a testünk egy sátorház, amiben ideiglenesen sátorozunk. De van örökkévaló házunk a mennyben. És oda kívánkozunk, mert ott sokkal jobb. És nem azt mondja, hogy amikor eljön a halálunk, akkor megsemmisülünk, vagy nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, hanem azt mondja, hogy elköltözünk innen - oda. Hogy ami halandó, azt elnyelje az élet. És ami nem halandó - mert ilyen is van bennünk - az Isten Lelke. A Lélek zálogát adta nekünk, és az túléli a halálunkat. Mi túléljük a halálunkat. És bizodalmunk van abban, hogy ez így lesz. Addig pedig egy a dolgunk, akár itt lakunk, akár elköltözünk, Istennek kedvesen éljünk, mert egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.
Ugye mennyire kicsendül ebből, hogy szent komolysággal néz a halálra és ugyanakkor valami különös, könnyed derűvel, valami reménykedő józansággal. Nem retteg tőle, de komolyan veszi olyan értelemben, hogy van valami, amit csak a halálon innen intézhetünk el. Mert nem az a legfontosabb, ha megtörténik az életből való kimúlásunk, hanem az, hogyan talál bennünket az a pillanat, amikor kimúlunk ebből az életből. Az a legfontosabb. És ez a földi élet arra adatott, hogy ez a kérdés eldőljön bennünk. Hogy már itt átmenjünk a halálból az életbe! Hogyan talál minket Jézus hazahívó szava: hitben-e vagy hit nélkül? Jézussal vagy Jézus nélkül? Magunkra hagyatva, bűnben, reménytelenségben, vagy pedig Krisztusban elrejtve úgy, hogy akkor már nem árt nekünk a halál, sőt még a halálunk is közelebb visz bennünket Jézushoz. Ugyanez a Pál írja, ugyanezzel a józansággal: "Én kívánok már elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert elegem van már betegségből, nyomorúságból, megaláztatásból, mindenből, és sokkal jobb Ővele lenni. De amíg itt kell lenni, boldogan vállalom a sorsomat és végzem a küldetésemet
Ott van-e bennünk ez az emelkedett józanság? Ez a teljes belső bizonyosság? Tudom, hogy hol a helyem, mi a feladatom az életben, s tudom, hogy mi vár rám a halál után. Az a Krisztus, akivel járom itt is az utamat, vár ott rám. De az, hogy ott mi lesz pontosan, azt Isten jónak látta eltitkolni előlünk. És aki elkezd leskelődni, kukucskálni a kulcslyukon, az mindig azt árulja el ezzel, hogy nem akar hinni. Most hitben járunk és nem látásban. Nekünk most az adhat választ és megoldást, amit hittel föl lehet fogni és el lehet fogadni. (És aki látni akar akkor, amikor csak hittel lehet felfogni a valóságot, az ezt is elhibázza, mert nem fogja tudni hittel fogni és nem fog látni sem. De akik hisznek, azok fognak látni. Ők Istent is meglátják. Ezt olvassuk a Hegyi beszédben, ahogy ezt Jézus Krisztus mondja ott nekünk.)
S mi tesz minket erről bizonyossá? Az, hogy újjáélesztett emberek beszámolnak arról, hogyan látták saját testüket a műtőasztalon? Én nem hinném. Engem legalább is ez nem tesz bizonyossá. Ez érdekes, elolvasom, elgondolkoztató, meghökkentő lehet némelyeknek, elrettentő, vagy szemlélteti az igének egyik-másik részletét, de nem ez ajándékozza nekünk az örök élet bizonyosságát. Hanem mi? Az, hogy ha átéltük, hittel elfogadtuk, hogy Jézus Krisztus átvitt minket a halálból az életbe, élő reménységre. És ez hogy történik? Úgy, hogy komolyan vesszük azt, amit Ő mond. Nem ezeknek az embereknek a beszámolói, hanem Jézus Krisztus ígérete lehet a bizonyosságunk alapja. Egyedül az Ő igéje! Hogy ha azt komolyan vesszük és arra merünk építeni.
Erről szól alapigénk is, amely Jézus jól ismert példázatának a befejezése, amikor a gazdag és Lázár meghalnak. Egyikük ábrahám kebelébe, másikuk az örök gyötrelem helyére megy. Ott eszmél a gazdag, hogy borzasztó, hova jutott, nem gondolta komolyan, hogy az az élet, amit folytatott, ide vezet, nem lehetne-e innen átmenni oda? Kiderül: nem lehet, ott már nincs helycsere, ott már véglegessé vált ez az állapot. S akkor elkezd alkudozni, hogy akik még élnek, öt testvére, azokon kellene segíteni. Menjen vissza Lázár, és mondja meg nekik: másként éljenek, mert egyébként ők is odajutnak, ahova a testvérük. És akkor olvassuk Jézus ajkáról ezt: "Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat." De a gazdag ezt mondta: nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ő pedig ezt mondta nekik: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Kemény beszéd ez, de tiszta, józan, világos szava Jézusnak. Mózes és a próféták: az akkor Biblia volt. Azt mondja ezzel, hogy van Bibliájuk, onnan megtudhatják, amit Isten kijelentett nekik, olvassák azt és hallgassák az ige magyarázatát. "De nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza..." - arra sem térnek meg. Ha az igének nem hisznek - Mondja Jézus -, arra sem térnek meg, ha a halottak közül megy vissza valaki. Az ige munkálhat élő hitet bennük. Az igén keresztül értesülhetnek, hogy szeret minket a mi Urunk. Hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. Hogy másként is lehet élni, hogy az örök élet már a földön a mienk lehet. És vagy a mienk lesz itt, vagy nem lesz a mienk. Ez az evangélium. És hogy arra adatott ez a néhány esztendő vagy évtized, hogy ezt az ajándékot elfogadjuk. És akkor már nem rettent minket a halál sem, akkor már az apostollal együtt mondjuk: "halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalod?"
És még valamit ezekhez az érdekes beszámolókhoz. Aki ismeri a Szentírást, annak azonnal feltűnik, hogy mennyire egyformán ábrázolják ezek a beszámolók a halál utáni létet. Mintha mindenkinek ugyanúgy folytatódna az élete. Mintha az a bizonyos fényalak biztos, hogy csak Jézus Krisztus lehetne. Mintha az után a sötét alagút után nem válna ketté az út! Márpedig erről a Biblia határozottan és egyértelműen beszél akkor is, ha sokakban nagy berzenkedés van ezzel szemben. És arról is szól, hogy nemcsak Jézusról olvassuk, hogy Ő a világ világossága, hanem a Sátánról is, hogy ha kell, átváltoztatja magát a világosság angyalává, megtévesztve mindenkit, akit csak lehet. Ezért kell nekünk nagyon óvatosan hallgatni ezeket a beszámolókat, és egyáltalán nem szabad az élet és halál kérdésében mintegy kijelentésforrásként elfogadni őket. Van nekünk kijelentésünk, van nekünk forrásunk. Jó lenne, ha a hit dolgaiban is eljutnánk oda, hogy nem akarok inni, csak tiszta forrásból. Isten igéje tiszta és bővizű forrás, kielégít, megelégít minden szomjúságunkban minket.
Éppen ezért elolvashatjuk ezeket, elgondolkozhatunk rajtuk, nem kételkedünk az igaz voltukban, de minden büszkeség nélkül meg kell mondanunk, hogy nem közölnek semmi újat ahhoz képest, amiről Isten igéjéből is értesülhetünk. A kérdés csak az, hogy hisszük-e, amit az igében nekünk Isten mond, komolyan vesszük-e, van-e olyan súlya annak, amit Ő mond, mint annak, amit valaki más mond sejtéseiről, élményeiről, nyilván átszűrve a maga személyiségén?
Az, amit itt az igében olvashatunk Pál apostoltól is, ebben a példázatban is, világosan tanít minket. Arról van itt szó, hogy a hívő keresztyén ember tud felelősen élni, és tud reménységgel meghalni. Nem veti meg ezt a földi életet, sem ezt a porsátort, ezt a testet, de ugyanakkor nem retteg a haláltól. Boldog, hogy élhet, mert az Úrnak élhet, és boldog, amikor meghal, mert akkor is az Úré marad és még közelebb kerül hozzá. Mert "ha élünk, Az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk."
Ez tudniillik a kérdés, hogy az övéi vagyunk-e? Mert, ha az övéi vagyunk, akkor csakugyan mind életünkben, mind halálunkban, mind testestől, mind lelkestől biztonságban, védettségben vagyunk, nincs mitől féljünk. Sem az élettől, sem a meghalástól. És akkor nem a kíváncsiskodás hajt minket, hogy mit lehetne megtudni onnan túlról, hanem az a megismerés - vágy hajt bennünket, hogyan lehetne megérteni teljesebben azt, amit Isten nekünk az Ő igéjével kijelentett. Mert itt hitben járunk, és nem látásban, ezt olvassuk. És hiába látta valaki, hogy van élet a halál után, ha úgy élesztik fel, hogy továbbra is hit nélkül él: a halálban, a kárhozatban marad. Aki viszont hiszi azt, amit Jézus Krisztus mond, az boldog akkor is, ha nem lát, mert boldogok, akik nem látnak és hisznek. És az látni fog egyszer, mert az Istent is meglátják azok, akik Őbenne hisznek.
*
Ezeket gondoljuk meg, és ez ébresszen bennünk több józanságot, reménységet, indítson minket bűnbánatra, ha netalán kiderül, hogy nem hisszük, amit tudunk, vagy nem is nagyon értjük, amit úgy tartalmilag, nagyjából tudakolunk a Szentírásból. Merjünk hinni Isten szavának, Ő nem vezet félre bennünket. Boldog az, aki most hitt, mert beteljesednek mindazok, amiket az Úr megmondott neki.

Egy adott esetből kifolyólag már a csütörtöki bibliaórán az öregedés, öregség és az életkor kérdéseiről beszélgettünk. Néhány kérdés nyitva maradt, folytassuk most ezt az abbamaradt elmélkedést. Talán még akkor is érdemes ezt folytatnunk, ha sokan közülünk most arra gondolnak, hogy minden egyéb gond terheli őket, csak egyelőre még az nem, hogy az öregséggel kellene szembenézniük.
Lehet, hogy így van, de valaki azt mondta egyszer, hogy a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb. És a régi bölcsesség azt tartja, hogy mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk. Úgy, hogy vagy az öregség, vagy az élet és halál mezsgyéjével kapcsolatos kérdések feltétlenül elénk kerülnek, nem árt, ha néha gondolkozunk ezen. És ha magunk még nem érezzük is nagyon, hogy öregszünk, - bár ennek a jeleit a legtöbben tapasztalhatjuk, - körül vagyunk véve öregekkel: szüleink, nagyszüleink, munkatársaink, a gyülekezet öregei itt élnek körülöttünk. Jobban tudnánk őket szeretni és segíteni, ha jobban ismernénk, hogy mit tanít a Szentírás az öregség értelméről. Mert végső soron minket mindig az érdekel, hogy Isten igéje hogyan igazít el bennünket életünk különböző kérdéseiben.
Nos, így folytassuk a csütörtöki gondolatmenetet. Először mondjunk valamit arról a különös fogalomról, amivel az Újszövetség az öregedést, öregséget jelöli, azután nézzük meg, hogy mikor is kezdődik el a rossz értelemben vett öregedés az ember életében, és végül ennek a derűs, reménykedő öregnek, Simeonnak a példájára nézve, azt figyeljük meg, hogyan maradhat fiatal egy öreg ember is.
I.
Először tehát néhány szót arról, hogy mit mond nekünk az Újszövetség arról, mi is az öregedés, az öregség. Nagyon érdekes szót használ a Biblia erre. A „hélikia” kettős jelentésű szó, amelyik egyidejűleg hordoz mennyiségi és minőségi jelentéstartalmat. Tehát jelenti a testi növekedést is a szó fizikai és biológiai értelmében, s ugyanakkor a lelki fejlődést is. (Nincs külön szó a kettőre. Ez a kettő ugyanaz). Jelenti az évek számát, és az évek során felgyűlő tapasztalatot, életbölcsességet, lelki értékeket is. Jelenti a nagykorúságot a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Idézek néhány ismerős bibliai helyet, hogy lássuk, milyen kedvesen fonódik egybe ez a kettős-egy jelentés a Biblia gondolkozásában. Éppen olvastuk az imént, hogy a kis Jézus növekedett testének állapotában, erősödött lélekben, és az Isten és emberek előtt való kedvességben. Ez a kettő szép harmóniában együtt haladt. Azután ismerjük a vakon születettnek a meggyógyítását, akinek a szüleit is megidézik a bírósági tárgyalásra. Ők félnek és azt mondják: elég idős már ő, őt kérdezzétek. Amelyik szó itt szerepel, az szerepel az Efézusi levél 4. részében is, ahol Pál azt mondja: jussatok már el érett férfiúságra, felnőtt hitre, és Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére. Elég idős már, tehát nagykorú, tanúskodhat ő maga is a törvény előtt, nem kellenek a szülei. De legyetek a hitben is nagykorúak, érettek, felnőttek, - mondja Pál apostol. A Hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Kicsoda növelheti meg termetét egy arasszal aggodalmaskodással?” Itt is az a szó van, hogy kicsoda növekedhet, ilyen értelemben. De amikor arról van szó, hogy „növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésében”, akkor megint ez a szó szerepel. Van ennek tehát testi és lelki, mennyiségi és minőségi jelentése egyaránt.
Éppen ez az, ami minket elgondolkoztat. Amikor a Biblia növekedésről, és ezen belül öregedésről, idősödésről szól, akkor mindig egyidejűleg ezt a kettőt tartja szem előtt. És ebből az következik - és ez egyértelmű tanítása a Szentírásnak -, hogy ezt a földi életet nem arra kaptuk, hogy megöregedjünk, hanem arra, hogy megnövekedjünk, megérlelődjünk lelkileg, miközben csöndesen öregszünk. Van, aki nagyon megöregszik, van, aki alig éri el az öregkor határát, és már ki kell lépnie az életből. Fiatalokat is hazaszólít néha Isten. De nem ez a döntő, nem ez a mennyiségi része a döntő az öregedésnek, hanem, hogy közben mi történik. Nem az életünk tartama, hanem az életünk tartalma. Nem az, hogy mennyit töltünk el itt a földön, hanem, hogy mivel töltjük el azt az időt, amit arra kaptunk, hogy az életünk, éveink, mint egy keret, megteljenek valamivel. Mivel?
Olyan kedves ez a tudósítás, tulajdonképpen egy ókori gyászjelentés ez, amit felolvastunk a Mózes első könyvéből: „Kimúlt és meghalt Ábrahám jó vénségben, öregen, betelve az élettel.” Anélkül, hogy pontosan magyaráznám, csak kérdés formájában hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy kicsoda az Élet? Ki mondotta azt: „Én vagyok a feltámadás és az élet” Íme ez az emberi élet célja, hogy az alatt a néhány esztendő vagy évtized alatt, amit kapunk, beteljünk egészen az Élettel, nagy kezdőbetűvel írva: Jézus Krisztussal. Erre kaptuk ezt az életet. Ez az igazi növekedés, ez az öregedésnek a tartalma: Ővele betelni. Az élet tehát - amint egyszer valaki nagyon találóan mondta -, valóban nem tartam, hanem minőség. Nem az élt gazdag életet, aki hosszú esztendőket töltött a földön, hanem az, aki nagyon meggazdagodott Jézus Krisztusban. Akinek a földi élete, emberi teste talán már megöregedett, elfáradt, rozoga egészsége és fizikuma csodálatos mennyei kincseket rejteget. „A mi kincsünk cserépedényben van”, - írja Pál apostol. Cserépedény ez a mi testünk. De arra kaptuk, hogy kincs kerüljön bele. És Isten kész megtölteni gazdagon kincsekkel. És az idősödés, az előrehaladás, a gyarapodás ezen mérhető le igazán.
Hadd mondjam azt az idősödő testvéreknek, akik egyre több jelét észlelik magukon az öregedésnek, hogy ne azzal bajlódjanak, és minél kevésbé arra koncentráljanak. Az öregedés célja Isten igéje szerint nem az, hogy egyre többet keseregjünk azon, ami már nem működik jól, ami régen örömöt szerzett, most csak panaszos, az egészség, stb., hanem hogy egyre jobban figyeljünk oda, hogy mi van ebben a néhány évtizedben, amit itt eltöltöttünk. Mi van ebben a betegségekkel, gyengeségekkel ,megvert testben? Olyan cserépedény-e ez, amiben kincs van, amiben Isten egyre több kincset tud elrejteni. Nem azért, hogy ott álljon, pangjon, hanem azért, hogy átfolyjon rajtunk és mennyei kincsekkel tudjunk szolgálni másoknak.
Áldom Istent azokért az öregekért, akikkel gyerekkorom óta megajándékozott, akik így tekintik a maguk egyre törékenyebbé váló cserépedény-életét, hogy odatárják Istennek, töltse meg kincsekkel azokat. Mit gazdagodtam én ezekből az öregekből, akik a mennyei kincseket szívesen adták tovább mindig nekünk, szeleburdi, felszínes, a magunk cserépedényében még vajmi kevés kincset hordozó fiataloknak! Gyönyörű küldetés és Isten igéje szerint ez az egyik célja: telítődni mennyei kincsekkel, és ezeket csöndesen továbbadni másoknak. Ingyen vettétek, ingyen adjátok, még csak dicséretet se várjatok érte, még csak azt se, hogy észrevegyék. Ne titeket vegyenek észre, vegyék észre Istent, aki a ti egyre törékenyebb cserépedényetekbe egyre több kincset ajándékoz és áldást ad. Mert ezt az életet arra kaptuk, hogy megjelenjen benne az a másik élet, az örök élet. És minél több időt töltünk ezen a földön, annál inkább meg kell telni ezzel az élettel. És ha a Biblia arról szól, hogy a magas életkor Isten ajándéka, akkor ezt mindig ilyen értelemben mondja, hogy nem önmagában, hanem azért, mert aki több időt tölt itt, több lehetősége van arra, hogy beteljesedjék és továbbadjon másoknak.
Vajon ezzel töltjük-e az éveinket? Miközben telnek az éveink, telítődik-e az életünk Jézus Krisztussal, az Élet fejedelmével?
II.
Mikor kezdődik egy ember életében a rossz értelemben vett megöregedés? Csak három megállapítást hadd mondjak erre. Sokkal többet is lehetne, de talán ezek a legjellemzőbbek.
1) Az egyik, amit vegyünk észre, hogy Isten bennünk végzett munkája elsősorban abban mutatkozik meg, hogy megújít bennünket, hogy folyamatosan foglalkozik velünk. Nemcsak elindít a hit utján valakit, hanem azt időről időre megújítja, megtisztítja. Szakadatlanul formál minket Isten. Aki ezt engedi, igényli, kéri és örömmel fogadja, az sohasem öregszik meg. Lehet nagyon magas az életkora, de lelkileg, szellemileg mindig fiatal marad. Akinek az az alapállása: Uram, szavadra kész vagyok változni bármikor, bármiben, az mindig fiatal marad.
Figyeljétek meg az ilyen beállítottságú hívő embereket, hogy sokszor nagyon rozoga egészséggel is, nagyon sok munka, nehéz élet után megfáradva is, a fiatalosságnak milyen tiszta jellemvonásai látszódnak meg rajtuk. Aki kész változni Isten szavára 80 évesen is, 90 évesen is. Mihelyt ez a készség kimúlik valakiből, megszűnt fiatalnak lenni, és elkezdődik az öregedés gyors folyamata még akkor is, ha csak 40 éves vagy 18. Ettől függ az, hogy ki mennyi idős lélekben. Nyitott-e az Úr előtt, kész-e változni bármiben, amit neki Isten mond. Ott van-e benne az az alázat, hogy még nem birtokolom az igazságot. Ugyan már, nevetséges még a gondolat is. Valamit megismertem belőle. Sokszor inkább csak megsejtettem valamit az igazságból. De még tanulni szeretnék, tökéletesedni, még beteljesedni jobban az élettel, Krisztussal. Még sok híja van annak, hogy a teljességet elérjem. Éppen ezért kész vagyok mindig változni, ha Ő hívja fel erre a figyelmemet.
Nem régiben beszélgettem valakivel, akinek a beszámolójából egészen világossá vált, hogy annak a sok problémának, ami körülötte van, elsősorban ő az oka. Próbáltam testvéri szeretettel nyíltan, nem általános célozgatás formájában megmondani: tessék nézni, hát itt is nyilvánvaló volt, ott is nyilvánvaló volt, elsősorban magának kellene változnia. Higgye el, hogy ha nem is egy csapásra, de fokozatosan rendbe jönne sok minden, ha kicsit szelídebb lenne. Nem is kicsit, hanem úgy, ahogyan azt az ige mondja. És elmondtam, hogy Isten igéjéből mit értettem meg erre az esetre nézve. És szinte ijesztő volt ahogy köszöngette és mondogatta; igen, ezt én is gondoltam, mondtam is én már a főnökömnek is, ennek is, annak is, hogy ezekre a szempontokra kellene figyelniük, és akkor minden másképp lenne. Kétségbeejtő lelki süketség tárult a szemem elé egy fiatal ember életében, aki már semmit nem tud befogadni, aki már semmilyen változásra nem kész, és talán nem is képes, hacsak Isten keményen meg nem szólítja vagy össze nem töri. Az öregedés ott kezdődik, amikor Isten szavára sem vagyok hajlandó változni.
2) A másik, amire érdemes odafigyelni: a lélektan általában a test, lélek és szellem hármasságában beszél az emberről. Persze ez nem azt jelenti, hogy három részből áll az ember, inkább csak módszertani megközelítés ez. A Biblia hangsúlyozza, hogy oszthatatlan egység az ember, és ha test, lélek, szellemről beszélünk, akkor inkább csak ezeknek a működési egységeként értelmezzük az embert. Egy hasonlattal azt mondhatánk, hogy ha mindannyian egy rádiókészülékhez hasonlítunk, akkor a rádió alkatrészei, doboza az emberi test. A készülékbe vezetett áram a lélek. És az adás, amit vesz és továbbad, az a szellem. És ha ezt a hasonlatot minden fogyatkozásával együtt elfogadjuk, akkor ezt a merész kijelentést szabad mondanunk: az ember tehát test, lélek, és kaphat szellemet is. Tudunk gyártani készüléket, feszültség alá lehet helyezni, és vagy van adás vagy nincs. És addig fiatalos egy ember, amíg van adás, amíg tud mit venni és továbbadni, addig van értelme az egész apparátusnak. Ha nincs adás, hiábavalóvá, értelmetlenné válik az egész. Lehet, hogy kifogástalan a készülék, működnek még a szervei, lehet, hogy feszültség alatt is van, adottak a pszichikus energiák bennünk, de ha nincs szellem, ha nincs üzenet, ami az egészet birtokba veszi, működteti, használja, az egésznek értelmet ad, akkor menthetetlenül elkezdődik egy rohamos öregedés.
Hamburgi orvoskutatók alkották meg a nyugdíjhalál fogalmát nemrégen. Megfigyelték, amit mindannyian megfigyelhetünk, csak ők tudományos következtetéseket is vontak le belőle, hogy sokan, akik a nyugdíjba vonulásuk vagy nyugdíjba küldésük után nem tudják értelmes feladatokkal kitölteni az életüket, orvosilag bármilyen egészségesek is, rövid időn belül meghalhatnak. Míg olyan kortársaik, akiknek van miért élniük, égniük, rozoga egészséggel is hosszú ideig bírják. Nos ez az, hogy van adás vagy nincs adás. Van miért élni, égni, szolgálni az embernek, vagy üressé válik az élete.
A Szentírás evangéliuma az mindannyiunkhoz - és ebben az összefüggésben különösen az idős testvérekhez -, hogy Isten mindenkit tud használni. Istentől az idős számára is érkezik adás. Fontos lehet mindenki, és tud használni mindenkit, aki kész beállni az Ő szolgálatába. Ezt kell fölismerni sokszor a nyugdíjba vonulás után, vagy egy-egy súlyos betegség után, hogy mi az az új hely, amit Isten kijelölt nekünk, ahol használni akar. Mert akar és tud használni, ha készek vagyunk engedni neki. Itt van ez az idős asszony, akiről nem is tudjuk, hogy hány éves, csak azt jegyzi meg Lukács, hogy 84 éve özvegy volt már. Tehát idősebb volt 84 évesnél. És szüntelenül a templomban volt, böjtölt és imádkozott, és amikor a Lélek kényszerítette, mondott mások vigasztalására igét, isteni üzenetet. Ott volt állandó készenlétben, csendesen, észrevétlenül, és mégis úgy, hogy mennyei erők sugározhattak rajta keresztül. Sugározni kellene megtanulniuk az idős embereknek. Nem feltétlenül beszélni, nem feltétlenül tenni, amihez hozzászoktak 60-70-80 éven keresztül, kiengedni sok mindent a kezünkből, de sugározni: telítődni és átengedni magukon mennyei erőket.
3) További megállapításunk, hogy az ember mindenképpen a test és a lélek feszültségében él. Ez a feszültség élteti is. Persze mást akar a test és mást a lélek. A testre hat az anyag lefelé húzó gravitációs ereje, a lélekre pedig a szellemnek emelő ereje. (Ne úgy értsük, mintha csak a lélek halhatatlanságát hinnénk. Isten kegyelme az egész ember életébe tör be és az egész ember kap örök életet. De ilyen vonatkozásban szabad ilyen megkülönböztetést tennünk.) Olyan helyzetbe kerülünk mindnyájan, mint az űrhajó, amelyiket vonzza magához, lefelé a gravitáció, de a rakéták tolóereje mégiscsak nagy magasságokba röpíti.
Hol kezdődik a rossz értelemben vett öregedés? Ott, amikor valaki nem enged már a tolóerőnek, az emelőerőnek. Amikor teljesen a testével van elfoglalva, amikor csak az érdekli, hogy ki milyen gyógyszert szed, kinek milyen tünetekben jelentkezik ez a betegség. Csak az étrendje, a kényelme, a nyugalma érdekli. Csak a test, ennek a lefelé húzó erői hatnak rá, földhözragadt ember lesz, és a végén belesüpped a sárba, elevenen eltemeti magát. És ehhez nem kell nagyon idősnek lenni. Ez nagyon fiatal korban is megtörténhet, hogy valaki csak a gravitációnak enged - az mindig kényelmesebb -, és csak a testi dolgokkal törődik. Csak ezen a síkon tud mozogni. De akire hatnak Isten Szentlelkének az emelő erői, aki kiteszi magát ilyen hatásoknak, igének, imádságnak, aki szolgálatot vállal, aki a Szentlélek erejét keresi és engedi érvényesülni az életében, az nem nehezedik bele soha a sárba, azt Isten igéje mindig emelni fogja annyira, hogy talán minél öregebb lesz, annál kevésbé érzi a testnek a súlyát.
Gondoljunk Illésre, aki éppen a halála előtt veszítette el a test súlyát, és telítődött meg a küldetésével annyira, hogy úgy halt meg, hogy elragadtatott, fölemeltetett, nem eltemettetett Inkább csak jelképesen mondom, hogy lehet így meghalnunk, hogy nem a lefele húzó erők diadalmaskodnak, és végül is egy sírba kerülünk, hanem Isten vonzása diadalmaskodik. Úgy múlunk ki, hogy észre sem vesszük, mert mindig a szolgálat töltött el. Pál apostol minél közelebb kerül földi élete végéhez, és minél több nyomorúsággal kell küzdenie, annál kevesebbet törődik magával, annál hangsúlyosabb lesz az: „semmi sem számít, még az én életem sem drága, csak hogy azt a szolgálatot elvégezzem, amit Jézus Krisztustól vettem.” És gondoljunk éppen Jézus Krisztusra, aki még a kereszten is, ahol pedig megértenénk, ha csak a test kínjai foglalkoztatták volna, - még a kereszten is minket emel egyre magasabbra: "Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek."
Persze mindezek közepette sem könnyű megöregedni és öregnek lenni. Azt mondják az idős testvérek, hogy igaza van Platonnak: "Félj az öregségtől, mert nem egyedül jön." Sokan jönnek és sokan támadják az embert, amikor az öregség jelei kezdődnek. Csak a biológiai rész is olyan, hogy egy csomó kellemetlenség támadhat. Azt mondják, hogy általában 4-5 centiméterrel csökken a magasságunk, az agy veszít súlyából, a reflextevékenység lelassul. Csökken a szervezetvíz- és ásványtartaléka. De mégsem az következik ebből, hogy mindnyájan tehetetlen, erőtelen, szánalmas öregekké válunk. Tizianról jegyezték fel: 100 éves korában még festett és akkor írta le ezt a mondatot: "Most kezdem érteni a művészet értelmét." Voltair 60 és 80 éves kora között írta a legsziporkázóbb leveleit, Schweizer Albertről tudjuk, hogy 80 éves elmúlt, és még gyógyított, írt, orgonált. Na de ők csak kivételek, és ők a nagyok. De mire számíthatunk mi? Itt érkezünk meg a felolvasott igéhez. Isten igéje mindannyiunk előtt megnyit egy utat, amelyik lehetővé teszi, hogy ha megérjük az öregkort, akkor is fiatalosak maradjunk. Simeon a példaképe ennek. Egy idős ember, aki tele van a fiatalság jeleivel. Hogyan volt ez számára lehetséges?
III.
Ez az ige négy jellemvonását sorolja fel ennek az öregembernek. Ezeket vegyük még sorba.
1) Isten igéjére figyelő ember volt. És megjegyezte az igéket. Magában hordta. Gyökeret vertek benne a megértett igék. Kapott egy kijelentést még régebben, és ez a kijelentés a szó szoros értelmében éltette őt. Úgy volt vele, hogy amíg ez be nem teljesedik, addig ő meg nem halhat, addig neki élnie kell. "Kijelentetett neki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát." Íme nem a tapasztalatok, nem az ismeretek, nem a kapcsolataink s nem a gyógyszerek éltetnek bennünket végső soron, hanem az, ha valakinek a számára Isten igéje válik éltető erővé, életté. Ez adott tartást öreg korában ennek az embernek.
2) A meglepő ebben a leírásban, hogy tele volt várakozással. A múltkor beszélgettem valakivel egy szociális otthonban, és ő mondotta: mit várhat már egy ilyen vén ember az élettől, mint én? Hát mit várhatott Simeon még? Mire várt? Isten ígéreteinek a teljesedésére. Melyik ígéretnek a teljesedésére? Hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. Az ő számára ez a szó szoros értelmében azt jelentette, hogy a megszületett Messiást, Jézust megláthatta még halála előtt. De a számunkra is érvényes ez az ígéret. Komolyan veheti bárki, hogy addig halált nem lát, míg észre nem veszi a láthatatlanul, de valóságosan jelenlevő dicsőséges Krisztust, míg a hit szemeivel fel nem fedezi őt, meg nem látja, hogy Ő az Úrnak Krisztusa. És ugyanakkor mindannyian reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd megláthatjuk szemünkkel is őt úgy, amint van. Ez az előbbi az életnek Istentől rendelt tartalma, addig élni és úgy élni, hogy meglássuk őt, hogy hitre jussunk. A másik pedig a halálnak a tartalma, hogy meglátjuk azt, akiben itt hittünk. Ott már nem hitben járunk, hanem látásban.
Simeon élete azt példázza, hogy a test addig erős, amíg van mit várnia, van miben reménykednie az embernek. És nekünk van miben reménykednünk, mert vannak ígéreteink! Megfordul tehát a dolog. Van olyan, hogy a lélek kész lenne, de visszahúzza a test, és minél öregebb valaki, annál gyakrabban szoktak panaszkodni erre az emberek. De íme van olyan, hogy a lélek emelő ereje nagyobb lesz, mint a test visszahúzó ereje. A hit, az Isten ígéreteibe való kapaszkodás felülemeli az embert a gyengülő, idősödő testén, és győzelmes élettel ajándékozza meg.
3) És amit tudnunk kell róla: vezetés alatt élt. "És a Lélek indításából a templomba ment, amikor a gyermek Jézust odavitték a szülei." Azt mondják a hozzáértők, hogy öregkorunkra a legjobban beidegzett szokásaink maradnak meg. Gyengül az önkontrollunk, amit csak önfegyelemmel értünk el, azt egyre kevésbé sikerül megvalósítanunk. Az igazi énünk bújik ki öregkorunkra. Az, akik valójában vagyunk, nem az, akiknek látszani igyekeztünk nagy erőfeszítésekkel éveken keresztül. Nos, aki még öregkorában is szüntelenül figyel Isten vezetésére, az ezt jól beidegezte, jól begyakorolta. Aki egész életén át Őreá figyelt, az akkor is tud az Ő vezetése alatt élni.
4) Végül azt tudjuk róla, hogy örvendező ember volt. Minek örüljön már egy ilyen öreg ember - mondotta az előbb idézett kedves, idős ismerősöm. Hát minek örüljön? Simeon nem erre felel, hanem arra, hogy kiben örül. És a Szentírás mindig erről szól, hogy örüljetek az Úrban! Őbenne fiatalon és öregen is lehet örülni. És Őbenne békessége van az embernek, ha az élet harcaira készül, vagy az életből való eltávozásra készül, akkor is. "És ő karjaiba vette és magasztalta az Istent: most bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet." Ez az ige jut eszünkbe: "Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk." Vagy a konfirmációkor elmondott káté felelet: "Mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok."
Ugye más így megöregedni, és más lenne így tekintenünk öregjeinkre, így segíteni őket, így könyörögni értük. Nem kell összeroskadni az öregség súlya alatt, emel minket itt is Isten szeretete és Szentlelke. Nem kell megszegényedni feltétlenül, lehet lélekben nagyon gazdagodni. Nemcsak ezt olvastuk Ábrahámról: „Meghalt jó vénségben öregen", hanem ezt is: "betelvén." Telítődik-e egyre jobban az életünk függetlenül az életkorunktól az élettel, Jézus Krisztussal? Akkor tudunk élni, akkor tudunk, ha kell megrokkant egészséggel elfogadni másoktól segítséget, így tudunk majd ezzel a békességgel átlépni élet és örök élet határán az örök életbe, ahol elkészített helyünk van.

Így június elején szoktuk tartani az öregek és betegek vasárnapját, amikor külön is megemlékezünk gyülekezetünk idős, beteg, magányos tagjairól. Persze az a jó, ha nemcsak egyszer egy évben emlékezünk meg róluk, hanem folyamatosan, naponta körülvesszük őket szeretetünkkel és gondoskodásunkkal. Főleg a magunk öregjeit és betegjeit, mert a másét sokszor könnyebb szeretni. Ilyenkor azonban mégis úgy nyitjuk ki a Szentírást, hogy keresünk az igék között olyan evangéliumot, amely elsősorban az ő számukra lehet örömhírré.
Amikor ezen gondolkodtam az elmúlt héten, eszembe jutott egy találkozás. Itt a fasor vadgesztenyéi alatt az ősszel megszólított egy idős férfi. Egyebek között ezt mondta: Könnyű a tiszteletes úrnak, amíg ilyen könnyedén lépked. De ha majd megöregszik, megtudja mi a balsors! Tudja mit ér az ember, ha vén? Semmit! Két félét akarok venni az üzletben, és mire odaérek, az egyiket elfelejtem. Hiába kötök csomót a zsebkendőmre, mert amikor előveszem, semmi nem jut eszembe róla. Hol itt fáj már, hol ott fáj, és az ember órákig üldögélhet egy-egy orvosi rendelőben vagy fürdőben. És egyáltalán semmit nem tud már tenni az ember. Tudja milyen tevékeny ember voltam. És most is az lennék, hiszen mióta nyugdíjba vagyok, az egész család elhalmoz kérésekkel, mondván, hogy a papa ráér. Rá is érek, de nem bírom. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, de elszállt az erő. Így pedig nem érdemes élni! Én nem tudok örülni már semminek. Olyan az öreg ember is, mint ezek a vadgesztenyék itt - mutatott fel a fára -, még a virág is tüskés gombóccá lesz rajta őszre. Szívesen beszélgettem volna még vele ezekről a kérdésekről, de azután az órájára nézett és sietve elbúcsúzott. Az óvodából kellett hazakísérnie az unokáját.
Most azonban a nyitott Bibliával a kezemben, újra és újra végiggondoltam, amiket mondott. Próbáltam megkérdezni, hogy vajon mindenben igaza van ennek az én kedves bátyámnak? Csakugyan semmit sem ér az ember, ha vén? Valóban nem tud már tenni semmit, ha az ereje megfogyatkozik? És ha kevesebbet tud tenni, akkor kevesebbet is ér? Minden igaz abból, amit ő mondott? Valóban vadgesztenyévé válik minden idős és beteg atyánkfia? Tüskéssé, szúróssá, aki terhére van önmagának és a környezetének is?
Nem hinném! Arcok jelentek meg előttem, akik mind sorban cáfolták ezeket a kijelentéseket. Idős, megfáradt, sokat harcolt emberek arca, akikhez olykor fiatalodni jártam vagy járok, akiktől nagyon sokat tanultam és tanulok, nemcsak tapasztalatot, életbölcsességet, higgadtságot, hanem jókedélyt, derűt, szellemességet. Betegek jutnak eszembe, akiktől meggazdagodva jöttem el egy-egy látogatás után. Emberek, akiknek hatóerejük van, tehetetlenül, erőtlenül ágyban fekve is, akikkel élmény együtt imádkozni, akiktől örömhírt, evangéliumot hallhat mindenki, aki meglátogatja őket. Öreg emberek, beteg emberek, akik formálták a jellememet, akik sok tekintetben eszményképemmé váltak, és akik mind azt tanítják nekem, hogy nem semmit ér az ember, ha vén.
Eszembe jutott az az idős asszony akinek fülem hallatára azt mondta egyszer a veje: "Mama, ha maga nem lenne, nem tudom mi lenne itt velünk. Akármi történik a hivatalban, olyan jó magához hazajönni." Pedig nem ők laktak a mamánál, hanem az anyósa költözött oda hozzájuk. És az anyósa olyan beteg volt, hogy otthon még valamit tudott tennivenni, de lejárni már nem tudott, bevásárolni is a fiataloknak kellett. De légköre volt ennek a sokféle betegségtől meggyötört idős asszonynak. Olyan légkört árasztott maga körül, hogy ő határozta meg az otthoni levegőt. És jó volt hazajönni abba a levegőbe, akármi történt is napközben a hivatalban.
Úgy érzem tehát, hogy nincs mindenben igaza az én kedves bátyámnak. Tegyük fel hát most úgy magunkban ezt a kérdést, mintha még nem hangzott volna el rá felelet: Mit ér az ember, ha vén? És keressünk rá az igéből feleletet.
Kutatásunkat kezdjük egy másik kérdéssel: Mit ér az ember, ha gyermek? Az előző vélemény szerint semmit, mert semmit nem tud tenni a családért. Csak gondot okoz. Tisztába kell tenni, éjjel felsír, orvost kell hozzá hívni, mindenbe belebeszél, erőszakosan követelőzik és semmivel nem járul hozzá a háztartáshoz, legalábbis hosszú ideig nem. Semmi haszna a családnak belőle. És mégis, hogy örülnek neki! A puszta léte, a családban való jelenléte egy csomó örömnek a forrása. Pedig semmit nem tesz a családért, csak éppen ott van.
Vajon amikor Jézus azt mondta, hogy ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába, nem gondolt valami effélére is? Nem kellene nekünk megtanulni úgy élni, hogy amikor semmit sem teszünk, akkor is tudjunk örömet szerezni egymásnak? Hogy úgy tudjunk jelen lenni egy közösségben, hogy annak hatóereje legyen? Hogy a puszta jelenlétükből is áldások fakadjanak mások számára? Nem kellene-e nekünk a szó jézusi értelmében kis gyermekké válnunk, hogy azután értelmes felnőttekként tudjunk tevékenykedni és boldogan tudjunk megöregedni? Nem kellene nekünk megtanulnunk néha csak lenni és nem mindig csak tenni? Mégpedig mindkettőt a maga idejében. Mert az Isten világában mindennek rendelt ideje van és Ő mindig ahhoz ad erőt és abban tanít meg boldognak lenni, aminek akkor van az ideje.
És vajon az elcsendesedésnek, az Istenre való figyelésnek, a nyugodt szemlélődésnek és magunkba mélyedésnek nem akkor van-e kiváltképpen való alkalma, amikor már nem kell vagy nem is lehet teljes erőnkkel tevékenykedni? Persze hogy máskor is kell keresni az alkalmakat erre. Nem lehet ezt csak az öregségre halasztani, mert hátha nem is fogunk megöregedni. És nem lehet mindezt csak az idősekre áthárítani. Mindig, szüntelenül, már most kell nekünk keresni azokat az alkalmakat, amiket Isten erre készít. De vajon az idős kor és egy-egy betegség nem kiváltképpen való alkalom erre, hogy minket így gazdagítson meg a mi Urunk?
Jézus azért foglal állást ebben a történetben Mária mellett, mert Ő ismerte ezt a titkot. Ő nem ítéli el a szorgalmas gazdasszony gondolkodását, nem ítéli el Mártát sem azért, mert háziaskodik, hanem megdicséri Máriát azért, mert miután elvégezte a munkáját, odaült Jézus lábához, hogy hallgassa Őt. Mária tudott tenni és abba is tudta hagyni a tevékenységet és utána teljes odaadással tudott Jézusra figyelni. Talán megérzett valamit abból, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, mert Jézus akkor járt náluk utoljára, akkor hallhatott tőle még valami fontosat, amire neki szüksége volt.
Félreérti Mária és Márta történetét az, aki úgy magyarázza ezt, mintha Mária és Márta két egymással ellentétes embertípus megszemélyesítői lenének… Márta a tevékeny, aktív, Mária a szemlélődő, a passzív típus. Szó sincs erről. Mária is segített neki. Amiatt háborog Márta, hogy nem segít tovább neki. (És amikor úgy látta, hogy elég volt abból, odatelepedett Jézus lábához és attól kezdve Őreá figyelt.) Ó, ha idősek és fiatalok kölcsönösen azt figyelnék, hogy a másiknak mire van szüksége és azt próbálnák adni. Ó, ha idősek és fiatalok egyaránt azt figyelnék, hogy mikor akar nekünk Jézus adni valamit! És akkor nem mi nyüzsögnénk és tevékenykednénk tovább, hanem tudnánk elcsöndesedni, reá figyelni. Mert egyikünk sem tudja, hogy mikor szól hozzá Jézus utoljára ebben az életben. Mint ahogyan ott akkor abban a bethániai hajlékban Máriához utoljára szólt. Milyen könnyen lemondunk sokszor az ige hallgatásáról, mert sok egyebet kell elintézni. Milyen könnyen le kellene tudnunk mondani minden egyébről, hogy az igét hallhassuk, ha tudnánk azt, hogy ez jelenti számunkra az életet, mert "az én beszédem Lélek és élet", - mondja Jézus, és ha komolyan vennénk, hogy Ő a beszédén keresztül ad nekünk olyan kincseket, amelyek gazdaggá teszik a földi életünket és amelyek nem vétetnek el tőlünk. Mária tehát nemcsak adni skart mindig, hanem tudott elfogadni is. Engedte, hogy a Mester kézbe vegye, formálja, alakítsa.
Vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy kik vagyunk. Hogy kikké formálódtunk Jézus lábainál. Egy kórterembe új beteget hoznak, újabb tehetetlent a tehetetlenek közé, és néhány nap alatt megváltozik a szoba légköre, mert ebből az emberből biztatás, reménység, békesség, megértés és derű árad. Mert mindannyiunkból az árad, ami a lényegünk. Mert a személyiségnek kisugárzása van. Ezért tudnak fizikailag egészen erőtlen emberek is hatni a környezetre jó és rossz értelemben egyaránt.
Egy ideges, nyugtalan ember akár akarja, akár nem, nyugtalanná teszi a környezetét. Egy kiegyensúlyozott, békességet hordozó ember lecsendesíti maga körül a viharokat is, sokszor a puszta jelenlétével. Akik sokat időznek Jézus lábainál, azok telítődnek az Ő lényével, és azokon - Pál apostol szavaival élve -, a Krisztus jó illata jelenik meg és ez az illat árad róluk akár akarják, akár nem. Mi lehetne ennél szebb program egy idős embernek, egy beteg embernek, mint telítődni Krisztussal és a Krisztus jó illatát árasztani maga körül.
Mit ér az ember, ha vén? Sokat, nagyon sokat érhet, hanem a maga keserűségének a szagát, hanem Krisztus jó illatát árasztja ebbe a világba. Azt a szolgálatot végezhetik el az idős emberek, amit a parkok. Egy nagy városban, ahol kémények százai ontják a füstöt, de amelyben itt-ott vannak vén vagy kevésbé vén fák vagy facsoportok, ezek folyamatosan tisztítják a levegőt, oxigénnel frissítik azt. Nem csinálnak tulajdonképpen semmit, csak vannak. Úgy vannak jelen, hogy hatnak és az áldásukat sokan érzik. Azt, hogy a kéményekből száll a füst, mindenki látja. Azt, hogy a fákból oxigén száll föl, senki sem látja. De nem is az a fontos, hogy lássák, fontos az, hogy szálljon. És a füstölő kémények közül milyen jó odamenekülni az árnyas fák közé! Akkor tudjuk meg csak mit jelentettek, ha már nincsenek.
Kedves idős testvérek! Ez az ige azt üzeni most nektek (és rajtunk keresztül akik itt vagyunk, másoknak is), hogy parkokká kell válnotok. (Olyanokká, ahol néha szívesen üldögéltek ti magatok is). Hogy amikor a füstös kémények közül este fáradtan hazajönnek a fiatalok, sokszor maguk is füstölögve, akkor jó legyen nekik hazajönni, üdítő legyen leülni mellétek. Tudjunk frissíteni, erőt árasztani, áldássá lenni. Egy-egy családban egy-egy idős ember tudjon ilyen levegőt teremteni maga körül. És erre még az is képes, akinek már arra sincs ereje, hogy lemenjen az üzletbe bevásárolni. Mert napközben, otthon, a nagy csendben minden idős és beteg testvérünk odatelepedhet Jézus lábaihoz, sokat beszélgethet a Mesterrel, és telítődhet olyan áldásokkal, amelyeket senki nem tud elvenni tőle, legfeljebb amiket ő tud továbbadni azoknak, akik körülötte élnek.
És akkor még megtörténhet az is, hogy egy fiatalasszony egy este így szólt az anyósához: Anyuka, annyi bajom összejött most, tudna-e nekem segíteni? Én nem tudok imádkozni, de a maga imádságát meghallgatja a jó Isten. A férjem, a főnököm, a gyerekek, a vizsgám, az egészségem ... és sorolta, hogy mi minden nyomja most. És attól kezdve az anyósa napközben sokat imádkozik érte és mindannyiukért, és este izgatottan várja a híreket. És kiderül, hogy egy több év óta betegágyban fekvő asszony csöndesen igazgatja népes családjának az életét - az imádságaival. És egy erőtlen, magatehetetlen, idős ember tartja a lelket az olyannyira tevékeny fiatalokban, akik már nem tudnak és talán nem is akarnak elcsendesedni, - tartja a lelket hitével és szeretetével bennük.
Mit ér az ember, ha vén? Ennyit, ilyen sokat érhet. És kiderülhet az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élete őszére minden emberen a virág is tüskés gombóccá váljék, mert vannak olyan fák, amelyeken a virág ízes gyümölccsé válik őszre. Nem a vadgesztenyefák, hanem a gyümölcsfák. Mert nem attól függ, hogy mennyi egy fa életkora, vagy hogy milyen évszak van, hogy mi terem rajta, hanem attól, hogy milyen az a fa. És akik a Krisztusba oltattak, tavasztól őszig, azok is megváltoznak. Őket is megtépázzák a viharok, ők is ki vannak téve sok kártevő támadásának, megritkul a lombjuk meggörnyednek egy kicsit, de a poros és rozsdásodó levelek között ízes gyümölcsök vannak. Olyanok, amilyeneket egyetlen tavaszi pompájában virágzó fán sem lehetne mutatni, amik az öregkor kiváltsága és áldásai, amiket akkorra lehet megteremni. Mert igaz, hogy a vadgesztenye termése őszre lesz igazán szúróssá, de igaz, hogy a körte is őszre érik igazán édessé. Az tehát a döntő kérdés, hogy milyen faként él valaki egész életében, mert úgy fog megöregedni. Évtizedes vadgesztenye-múlt után nem válik csak úgy magától, hirtelen körtévé valaki, mert megöregedett. Akkor tüskés gombócokat tud adni. De akik már előzőleg időztek a Mester lábainál, akik tanulgatják azt a nagy hajszában is, hogy szabad néha lenni és nem kell mindig csak tenni, akik megtanulták Jézustól azt, hogy a mi feladatunk igenis az, hogy becsülettel helytálljunk, alkotó, munkás, szorgalmas életet éljünk, de éppen ennek érdekében néha meg kell állni, és Őreá figyelni és tőle új erőket kapni. Akik komolyan veszik, hogy nem mindig az a fontos, hogy mit teszünk, hanem néha az a döntő, hogy kik vagyunk, azok egyszer csak ízes gyümölcsöket fognak majd teremni. Nem mutogatják azokat, sokszor nem is nagyon tudnak róla, mások veszik észre és mások áldják az Istent érte.
Mire képes az ember, ha vén? Attól függ! Attól függ, hogy magában vagy Krisztusban van. Nem én mondom, én még nem tapasztaltam, az öreg Pál mondja, hogy ha Krisztusban van, akkor mindenre képes az ember, akkor is, ha vén. Azért olvastam fel a Filemonhoz írt levélnek ezt a részét, mert itt vallja be magáról egyetlen egyszer, hogy megvénhedett. "Én, Pál, írom ezt neked, aki megvénhedett, aki beteg is, meg fogoly is most a Krisztusért, én írom ezt a levelet." Mit ír benne? Kiderül, hogy ő, aki beteg is, meg megvénhedett, fogoly is, egy szökött rabszolga hitre jutásával törődik, szüntelenül imádkozik a gyülekezetekért és azok tagjaiért is név szerint, egyenként. Levelez erre-arra, mások érdekében, önmagáról megfeledkezve. Arról tesz vallást egy másik öregkori levelében is, hogy aki Krisztusban van, az képes értelmesen élni, szépen megöregedni, elviselni önmagát minden nyavalyájával együtt, képes türelmesen szenvedni, képes másoknak segíteni akkor is, amikor ő szorul már segítségre, képes áldássá lenni akkor, amikor néha kínjaiban átokra nyílna a szája, és képes még idejében szépen, bátran, józanul felkészülni arra, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt. Mert aki a Krisztusban van, az Pál szerint minden jóra képes, akár fiatal, akár idős. "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." (Fil 4,13). Ezért az erőért könyörögjünk most.

Az elmúlt héten talán mindannyian megfordultunk valamelyik temetőben, és elhelyeztünk néhány szál virágot egy-egy sírra. Vagy ha nem is tudtunk halottak napja alkalmából elhunyt szeretteink sírjához elmenni, egészen bizonyos, hogy eszünkbe jutottak ezen a héten; és talán nemcsak az ő kedves személyük, velük kapcsolatos emlékek, hanem eszünkbe jutott sok minden a halál és az élet kérdéskörével kapcsolatosan. Ezért tegyük fel most az Isten házában is elcsendesedve, azt a kérdést: hogyan gondolkodunk a halálról? Ha valamikor, akkor éppen most, így halottak napja táján, ki kell ennek derülnie. Úgy próbáljunk választ keresni erre a kérdésre, hogy tükörként magunk elé tartjuk a felolvasott igét, s összehasonlítjuk Pál apostol gondolatait a magunkéival. Vajon eléggé áthatotta-e a keresztyén hitünk a halálról és az örök életről való elképzeléseinket?
Aki ezt a vallomást leírta, az a halál előszobájában ült. Időrendben ez Pál apostol utolsó levele. Az öreg harcos pihenni készül. Nem jószántából, hanem vértanúhalál vár reá. Ezt ő maga is tudta, erre utal alapigénkben ez a különös kifejezés: „immár megáldoztatom.”
Börtönben ült. Tudta, hogy órák vagy napok kérdése a halálos ítélet kihirdetése, s mielőtt kivégzik, még egy levelet szeretett volna írni szíve szeretett fiának, Timótheusnak, akinek a stafétabotot átadta az evangélium szolgálatában. És mint aki hosszú út után dombra ért, megáll és körülnéz, visszapillant és előre tekint. A múltját így összegezi: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” A jövőt így foglalja össze: „Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” És hamarosan bekövetkező halálára gondolva ezt írja. „Én immár megáldoztatom és az én elköltözésem ideje beállott.”
Ezt a szót: elköltözés, 13 levelében ezen az egyetlen helyen használja az apostol. Ennek a szónak igei alakját használja még egy helyen, amikor a filippibelieknek ezt írja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni.” Vajon miért használja éppen itt és éppen ilyen összefüggésben ezt a kifejezést?
Ez a kifejezés jellegzetesen profán szó volt, nem a vallás szótárából való. Nyilván oka van annak, hogy Pál egy ilyen szót ír itt ahelyett, hogy egyszerűen közölné Timótheussal, hogy hamarosan meghalok vagy hamarosan kivégeznek. Ehelyett most választékos az apostol, egy kicsit keresgél, és amikor tollba mondja a levelet, ezt a szót használja: „az én elköltözésem.” Mivel profán szó volt, ezért a profán jelentései felől közelítsük meg, mert csak akkor fogjuk helyesen érteni, és csakígy válik evangéliummá számunkra az, amit az apostol ezzel kifejez.
a) Ez, hogy elköltözni, leggyakrabban a sátor felszedését jelentette. Aki elköltözik, az szedi a sátorfáját. A pásztorok akkor szedték a sátorfájukat, ha ott, ahova költözni készültek, jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs, kisebb nép akkor kerekedett fel és szedte a sátorfáját, ha nem volt elég biztonságban ott, ahol eddig élt és annál jobb, megfelelőbb helyet talált.
A munkások is, - jó esetben - akkor szedik a sátorfájukat és bontják le a felvonulási épületeket, ha elvégezték a kijelölt munkát, ha nincs miért tovább maradniuk, viszont máshol új feladatok várják őket és új keresetre van lehetőség.
Aki tehát elköltözik, az nem eltűnik, nem megsemmisül, nem a semmibe megy, hanem innen - oda telepedik át, mégpedig azért, mert annak valami értelme van, sőt az egyenesen szükségessé vált. Megéri, hogy elköltözzék; jó cserét csinál. Ezért sokszor kíván is elköltözni. Ezért írhatta a filippibelieknek Pál: "Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb." Mikor tehát arra gondol, hogy meghal, és ezt írja Timótheusnak: "az én elköltözésem ideje beállott," akkor erre gondol az apostol. És azt hiszem, hogy minden különösebb magyarázat nélkül máris értjük, hogy mennyivel más, mennyivel több ez annál, mint amit mi értünk meghaláson.
b) Ugyancsak ezt a kifejezést használta az egyszerű dolgozó ember mindig, amikor arról volt szó, hogy este kifogta az állatait. Amikor a jószágot eloldozták a kocsitól, vagy az ekétől, vagy az igától, amihez egész nap hozzá volt kötve, - mert azt húzta, azzal dolgozott - és akkor megkönnyebbülve ment az istállóba vagy ki a mezőre, de mindenképpen pihenni. Amikor Pál azt mondja: én elköltözöm, akkor nyilvánvalóan erre is gondol. Ő nem félt a munkától soha.
Nemrég fejeztük be bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a thesszalonikai levél olvasását, és ott a levél végén ezt írja Pál: "Magatok is tudjátok, mi módon viselkedtünk közöttetek, hogy soha ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem mindig munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére." Ez volt a jellemző reá, meg az az elszánt aktivitás, amiről az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben olvasunk: "Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat ... és betöltsem azt a küldetést, amit az én Uram Jézus szánt nekem."
Ő tehát nem félt a munkától. Egész életében mindent beleadva, jókedvűen dolgozott. Most azonban, amikor a hazamenetelére gondol, ez is eszébe jut, hogy jó lesz egy kicsit megpihenni. "Az én elköltözésem ideje", ezt is jelenti.
c) Azután hajózási kifejezés is volt ez. Akkor használták, amikor induláskor eloldozták a hajót a parttól, amikor szabaddá tették az utazásra, az indulásra. Pál apostol az egész Földközi tengert beutazta missziói útjai során, és most egy olyan útra indul, amelyik minden eddigieknél nagyobb. És íme a fülében cseng az a sok sok kikötőben hallott vezényszó, amit induláskor hallott, és Timótheusnak nem egyszerűen azt írja, hogy meghalok, hanem hogy kifutok. Ebből a kikötőből most kifutok, és nekem van erőm itt hagyni a partot, és bizonyos vagyok afelől, hogy egy másik partra megérkezünk, ahol maga a király, az Úr Jézus Krisztus vár bennünket. "Az én elköltözésem ideje beállt."
d) És végül, ezt a szót használták a görögök akkor is, amikor a rabokat szabadon bocsátották és a bilincseket kezükről, lábukról levették. Pál ezt itt a szó szoros értelmében is érthette, hiszen bilincsekben, láncok között írta ezt a levelet.
Mindezt együtt jelenti tehát az, hogy "Az én elköltözésem ideje beállt." És ezért nem véletlen, hogy Pál, aki nagyon igényes volt a levelei stílusát illetően is, nem egyszerűen az elhalálozásról, hanem az elköltözésről beszél. És aki hallja ennek a görög szónak az említett felhangjait is, az mindezt kiérti belőle. És az szinte maga előtt látja ezt a meggyötört, öreg kis embert, amint így fáradtan, betegen is, megjelenik talán a szeme sarkában egy huncut kis mosoly és arra gondol: Timótheus fiam, neked az anyanyelved görög, bizonyára érted ezt. Én nem egyszerűen csak meghalok, nem egyszerűen csak itt hagylak magadra, hanem "elköltözöm". Nem búcsúzkodik itt az apostol, nem azt részletezi, hogy mi minden fejeződik most be, és mi mindennek van vége. Végképpen nem szól arról, hogy soha többé nem találkozunk Timótheus, sirassuk el egymást, hanem: szedem a sátorfámat és átköltözöm a mennyei Jeruzsálembe; így, ilyen egyszerűen. Meg arra gondolhatott, hogy a gazda kifogja a fáradt, öreg gebét, s az elmehet pihenni. Meg arra, diadalmasan, hogy kifut a hajó ebből a kikötőből és megállás nélkül egészen az aranypartig halad, ott egy más világba lép majd ki. És arra - talán éppen a bilincseire és a feltört kezeire pillantva -, hogy ezeket a bilincseket hamarosan leoldozzák rólam, mert a kivégzés előtt le fogják venni; de engem többé már soha senki semmilyen formában bilincsbe nem verhet. Én az én Uram szabadságát kapom meg!
Mindezt együtt jelentette tehát az: "Az én elköltözésem ideje beállott."
Éppen ezért nem a búcsúzkodás, a bánat, a keserűség hangja csendül ki az egyébként búcsúzkodó apostol szavaiból. Nem valami gyászos hangulat uralkodik abban a börtöncellában, ahol ezt a levelet diktálja. Nem a végét járja, hanem indulni készül. Egy nagy kezdet előtt áll! Mindenestől a jövő foglalkoztatja. Valami nagy várakozás tölti be. Tele van reménységgel, örömmel, kíváncsisággal és kívánsággal ez után a másik világ után, ahova elindul.
Ezt jelentette Pál apostolnak a meghalás. "Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség" - írja a Filippi levélben. Erről van szó. Nem retteg tehát a haláltól ott a halál előszobájában, de nem is valami cinikus könnyelműséggel emlegeti azt. Nem a tudatlan ember magabiztosságával indul el erre az útra, hanem a titkos tudó nyugodt bizonyosságával. Valami nagy titkot tud az apostol az indulás előtt; ezért viselkedik úgy, hogy a kívül valók számára az egy kicsit furcsa, érthetetlen. Hogy lehet így viselkedni ilyen pillanatokban?! Nos, ha valaki többet tud, mint a többiek, az tud így viselkedni, az tud így nézni a saját meghalására is meg a másokéra is, és az tud így emlékezni elhunyt kedveseire.
Mi volt az a titok, amit az apostol tudott? Leveleit ismerve legalább három fontos titkot említsünk meg, amelyeknek ismeretében könnyű így viselkedni és amelyek ismeretében természetes, hogy valaki nem a meghalásról, hanem az elköltözésről beszél.

1) Az első titok, amit Pál tudott, hogy csak a meghalás van előttünk, de a halál már mögöttünk van. A Biblia következetesen megkülönbözteti a meghalást és a halált. És nem azt érti halálon, amit mi. A Biblia szemlélete szerint nem az a halál, amikor valakinek utolsót dobban a szíve és megszűnt lélegezni, lefogják a szemét és azt mondják: meghalt. Nem ez a halál. Ez a meghalás. A meghalás egy pillanat műve, egy rövid állomás az életünk útján. A halál viszont egy állapot. Az a tartós állapot, amikor valaki Isten nélkül létezik. És az ilyen ember a meghalás előtt is meg utána is Isten nélkül létezik, tehát halott.
A Biblia azt tanítja: Isten az élet forrása. Nekünk nincs életünk önmagunkban, csak Istentől kaphatunk életet. Ezt az életet számunkra Jézus Krisztus képviseli. Aki Krisztussal kapcsolatban van, aki őbenne hisz, az kap életet, az él. Az viszont, ha meghal is él! Ezt az életet nem zavarja, nem befolyásolja, nem töri össze a meghalás. Aki hisz Krisztusban, annak élete van! És az ilyen ember számára a meghalás nem a halált jelenti, hanem ennek az életnek a kiteljesedését. Mint ahogyan a Krisztus nélkül létező embernek a meghalás a halál kiteljesedését jelenti. Annak a véglegesítését és elhatalmasodását, ami már korábban is az állapota volt. Csak így érthetünk meg egy csomó ide vonatkozó igét a Bibliából.
Nem tudom, nem tűnt-e fel még a tékozló fiú történetében, hogy amikor ez az elveszett fiú hazatér és otthon az apja már kiadja a parancsot a lakoma készítésére, és némelyek - legfőképpen az idősebbik fiú -, csodálkozik, akkor így magyarázza az édesapa a maga örömét: "Ez az én fiam, aki halott volt feltámadott; elveszett és megtaláltatott." Hát hogy lehetett volna halott az a fiú, amikor eltáncolta, eldorbézolta az örökségét? Nem halottra jellemző az, amit ő művelt. Nos, a Biblia szóhasználata szerint halott volt, mert aki az atyai háztól messze, az atyától elszakadva, a mennyei Édesatya hatókörén kívül akar létezni, az halott! Az elveszett! Aki hazatér, az föltámad, az visszanyeri az életet. Mert nekünk életünk csak az Istennel való közösségen belül lehetséges. Vagy így érthetjük Pál apostolnak azt a keményen odavetett megállapítását is: „a bujálkodó pedig élvén halott." Dehogyis halott az, aki bujálkodik - mondhatná valaki. De a Biblia minősítése szerint, noha olyan tüneteket mutat, mintha élne, - gondoljunk a reformáció-esti igénkre, hogy vannak tetszélők is, nemcsak tetszhalottak - élvén is halott. És ezzel szemben gondoljunk arra a szép jánosi igére, ahol múlt időben beszél az apostol arról: "Mi pedig átmentünk a halálból az életre, mivel hittünk az Isten Fiának nevében."
Számunkra tehát nem a meghalás a veszedelmes, hanem a halál. Nekünk nem a meghalástól kell félnünk, hanem attól, hogy esetleg halálban maradunk és úgy ér bennünket a meghalás. Mert a halálból az életre, csak a meghalás előtt lehet átmenni! És itt van az óriási felelősségünk, vajon megtörténik-e ez meghalásunk előtt? Ismét mondom: az Újszövetség élesen megkülönbözteti ezt a két dolgot. A halál a Biblia szerint, ellenség; nem természetes módon tartozik hozzá a teremtett világhoz. A halál a bűn következménye; a bűn zsoldja halál. Nekünk a halálba soha nem szabad beletörődnünk! De a meghalás valami egészen más. A halál elsüllyedés; a meghalás kihajózás. (Gondoljunk az előbb említett képre). A halál a hit előtti állapot; a meghalásunkkal pedig a hit utáni állapotunk kezdődik, amikor már nem is hitben járunk, hanem látásban. A halál a Krisztus nélküli létezés; a meghalással pedig Krisztussal való szorosabb életünk kezdődhet meg. Ezért mondotta az apostol: "az én elköltözésem ideje beállott," és ezért nem rettegett a meghalástól. Mert ő már itt, a meghalás előtt, általment a halálból az életre. Ezért kellene most nagyon megszívlelni az Ő felszólítását: "Serkenj fel aki alszol és támadj fel a halálból" Amíg a meghalásod be nem következik!
2) És még, amit tudott az apostol - és ezért mert derűs nyugalommal készülni az elköltözésére -, hogy az életét arra használta, amire kapta. Tartalmas, értelmes életet élt, mert engedelmes életet élt. Így összegezi ezt: "ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Ezt azért nagyon fontos megemlítenünk, mert gyakran ér bennünket, hívő keresztyéneket az a vád, hogy el vagyunk foglalva az odafennvalókkal, túl sokat törődünk a halál utáni dolgokkal, valamiféle öröklétről és annak összetevőiről beszélünk, és közben elmulasztjuk evilági feladatainkat. Aki csak az odafennvalókkal törődik, az nem erre a világra való ember - mondják -, az használhatatlan és haszontalan ember. Nos, elég csak egy pillantást is vetni Pál apostol életére, - de sokakat, másokat is megnézhetnénk így -, hogy kiderüljön: ez nem igaz. Nagyon hamis vádaskodás ez. Hiszen az apostol egyenesen hálával, örömmel összegzi életét így: "Futásomat elvégeztem." Azt mondja: nem hagytam abba a nehézségeket látva sem. Sőt, Pált éppen a nehézségek tették még aktívabbá, még leleményesebbé és bátrabbá. És ez általában jellemző a hívő emberre. "A hitet megtartottam." Nem lehetett elvenni tőlem azt, ami számomra fontos volt, sőt még én gazdagítottam azzal másokat is.
A hívő keresztyén embert a feltámadás hite nem bénítja földi feladatainak végzésében, hanem serkenti! Bennünket nem tesz közönyössé a túlvilági (ahogy szokták mondani) örök életre vonatkozó reménységünk, hanem még érdeklődőbbé tesz minden e földön zajló munka, alkotás, probléma, gond, feladat iránt, és azokban még aktívabban tudunk és akarunk részt venni. Pál egyenesen arról beszél itt, hogy érdemes volt így eltöltenem az életet. Éppen mivel tudjuk, hogy mi az a cél, amire igyekszünk, ahova majd elköltözünk, ezért látjuk érdemesnek, hogy áldozatot hozzunk mindazért, amivel itt bízott meg minket a mi Urunk.
A korinthusi levélben olyan határozottan ír erről: "Úgy futok, mint nem bizonytalanra, és úgy harcolok, mint aki nem levegőt vagdos." Mi biztosra megyünk, ha mi Urunk ígéreteit bizonyosoknak fogadjuk el; és ezért könnyebb helytállnunk. És ezért tudja Pál még búcsúzkodva is leírni ezt a verset: "Hirdesd az igét; állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással." Ez volt az életének a tartalma is; ez jellemezte őt, hogy nem volt alkalmas és alkalmatlan idő, ti. a maga szempontjából, mert ez azt jelenti.
Ha neki alkalmatlan, kényelmetlen volt is egy feladat, akkor is elvégezte, mert tudta, hogy ezzel bízatott meg és erre vállalkozott. Szinte azt mondja itt az apostol - ha nagyon hétköznapiasan fejezem ki magam -: Timótheus, mindent bele! Éppen ezért, mivel nem bizonytalanra futsz, és mi tudjuk, hogy mi van az elköltözésünk után. A legjellemzőbb Pál gondolkodására ebben az összefüggésben, hogy amikor az első korinthusi levél végén egy hosszú-hosszú fejezeten át a feltámadással kapcsolatos reménységét fejti ki, akkor az utolsó vers (58.) így hangzik: "Ezért, - mivel mindez így van, - ezért atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván azt, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!"
Nem bénaságra, nem közönyösségre indítja az embert a feltámadás reménysége, hanem mindennél jobban való helytállásra a hétköznapi, a mindennapi feladatok között. Ha néha vágyakozik is haza Isten megfáradt szolgája, ez a vágyakozás soha nem jelenti azt, hogy nem szeret élni, vagy nem akarja folytatni azt, amit rábízott az ő Ura. Éppen ezért a túlnani hazába való vágyakozás soha nem lehet ok az öngyilkosságra. Pál itt a halál előszobájában ül, de nem öngyilkosságra készülődik, hanem vértanúhalálra. És ez óriási különbség! Amíg ő dönthette el, hogy egy-egy megfáradása után tovább folytatja-e a harcot, mindig úgy döntött: igen! Amikor a Filippi levelet írja, akkor is börtönben van, akkor is meggyötört állapotban, és akkor szakad fel belőle ez: "... kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb", - de itt vessző van és az apostol így folytatja: "... de a testben maradnom szükségesebb tiértetek."
Ezért más ez a gondolkozás, mint a plátói idealizmus elképzelése a halálról. Ez a görög filozófia úgy vélekedett, hogy a halál azért szabadulás az ember számára, mert a lélek végre kiröppenhet a test börtönéből és szabadon megtérhet az ő hazájába, itt hagyva a test börtönét. Szó sincs ilyesmiről a Bibliában és Pál gondolataiban. Ő ezt az elköltözést sokkal inkább úgy tekinti, mint amikor a fecskék és a gólyák ősszel elköltöznek, melegebb vidékre repülnek. Azzal nincs vége mindennek az ő számukra. Letelt egy bizonyos idő, innen már jobb elmenni oda, azután majd visszajönnek. Így akar hazaköltözni az apostol. És nem azt mondja, hogy elköltözik az én lelkem, nem belőlem valami, - én költözöm el az én Uramhoz.
3) Végül az volt az apostol titka, amit így ír: "Közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel a Krisztus, hogy mind élőkön, mind holtakon uralkodjék." (Róm 14,7-9). Ez az ige ihlette a Heidelbergi Káté szerzőit, amikor mindjárt az első kérdés és feleletben így tesznek bizonyságot az ő hitükről: "Az az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok ..." Ami azt jelenti - a mai kérdésünkhöz visszatérve -, hogy aki meghalt, az nem a halál martalékává válik (ahogyan mondani szokták), hanem a Jézus Krisztusé marad! Ha itt az Ő tulajdona volt, azontúl is az övé. Ha itt Őhozzá tartozott, akkor a meghalás ezen semmit sem változtathat. Akinek az élet Krisztus volt, annak a meghalás csakugyan nyereség.
Valahogy úgy van ez, mint ahogyan kedves Joó Sándor szerette mondani, hogy kik hitben haltak meg, azok azért nem kerülnek messze és nem szakadnak el itt maradt szeretteiktől, mert éppen úgy Jézus mellett maradnak, mint mi, akik még itt vagyunk, csak ők a másik oldalon. És minél közelebb van valaki itt Jézus Krisztushoz, annál közelebb maradhat elhunyt szeretteihez is. Mert Ő mind életünkben, mind halálunkban a maga tulajdonainak tart bennünket!
Így válhat a hívő ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. S így válhat ez az egész földi élet, mint a halál előszobája, a mennyország előszobájává. Mert számunkra a veszedelmes ellenség a halál, ahonnan Jézus Krisztus már itt életre visz. A meghalás nem veszedelmes ellenség! Ez csak azt jelenti, hogy sátort bontunk, hogy pihenni térünk, azt jelenti, hogy kihajózunk, és azt, hogy szabaddá válunk minden megkötözöttségtől.
És még valamit jelent. Azért említem ezt a végén, mert nem hiszem, hogy Pál idejében ilyen jelentése is lett volna ennek a szónak. Most már megmondom ezt a görög szót: Analüzis. Az analízis szót használja itt az apostol. És amikor ezt olvastam: "Az én analízisem ideje beállott ..." óhatatlanul azt gondoltam, csakugyan: úgy kell készülnünk erre a kihajózásra, hogy ott azután majd hitelesen analizálnak bennünket, ott kiderül, mi van bennem. - És jaj, mi fog kiderülni?!
Ez növelje meg a felelősségünket és a buzgóságunkat arra, hogy lehessünk bizonyosak már itt afelől, hogy általmentünk a halálból az életre. Hadd fejezzem be egy költeménnyel, amelynek a végén megszólal egy olyan gondolat, ami most idetartozik a kérdésünkhöz; de a vége kedvéért az egészet idézem. Áprily Lajos verse ez:

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj, s közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a "Készen vagy?"-ra ezt felelni:- Készen.

És mivel a folyók hossza nem egyenlő, s egyikünk sem tudhatja, mikor járunk közel a véghez, és hogy vajon nem a torkolatnál tartunk-e már, ezért nem majd, hanem most kell mindent megtennünk, hogy általmenjünk a halálból az életre, és a "Készen vagy?"-ra valóban azt felelhessük: Készen.

Beszélgetünk egy fiatalemberrel. Csendesen, fojtott hangon beszél, de folyik belőle a szó: az életem minden bajának az az oka, hogy intézetben nőttem fel. Azt mondják, úgy találtak pici koromban. Úgy látszik, már az anyámnak sem kellettem. Azóta sem kellek senkinek. Az nyomasztott végig, hogy senkihez sem tartozom, senkinek sem vagyok fontos. Sose láttam, hogyan kell egymást szeretni. Mindig nagyon vágytam arra, hogy engem szeressenek, de ha valaki szeretettel közeledett, nem hittem el, hogy őszinte. Aztán mindig otthagyott. Ha meg én szerettem valakit, olyan utálatos lettem hozzá, hogy előbb-utóbb elmartam magam mellől. Aztán utána szenvedtem, hogy miért vagyok ilyen érzelmi nulla. De hát sose láttam mintát, hogyan kell ezt csinálni. Persze az is igaz: bennem semmi nincs, amit mások szerethetnének. Tudja, milyen rossz, ha az ember úgy érzi magát, mint egy elveszett gyerek a vásárban? Néz jobbra, balra; keresi azokat, akikhez tartozna, de mindenki csak rohan körülötte, intézi a dolgait, mindenkinek csak útjában van, aztán egyszer csak kiürül a vásártér, s ott marad egyedül. S akkor már csak bőgni tud. De hát kinek is lenne haszna egy elveszett gyerekből? S kinek kellenék én is?
Miközben hallgattam, egyre hangosabban szólt bennem ez a mondat, amit most olvastam. Valaki egyszer így fogalmazta meg a programját: azért jött ide közénk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ma este semmi mást nem szeretnék mondani, ezt szeretném hirdetni: ha te úgy érzed, hogy elveszett gyerek vagy ezen a nagy földön, akkor van valaki, aki éppen hozzád jött. Mert Ő pontosan azokhoz és azokért jött, akik elvesztek.
Hiszen bizonyos értelemben mindannyian ilyen elveszett gyerekek vagyunk. Ráadásul nem az anyánk dobott el bennünket, hanem mi hagytuk ott szerető mennyei Atyánkat. És minden bajunknak az az oka, hogy Ő nélküle akarunk boldogulni. Ezért szakad ránk néha a nagy magány, ezért érezzük úgy sokszor, hogy nem értenek meg bennünket, néha már úgy, hogy nem is érthetnek meg igazán bennünket, senki, a hozzánk legközelebb állók sem. Ezt élik át a kisgyerekek, amikor úgy beszélgetnek a felnőttek - a szüleik is - a fejük felett, hogy oda se figyelnek rájuk. Amikor úgy dobnak oda valami válaszfélét a kérdéseikre, hogy nem is tudják, mi volt a kérdésük. Ezt élik át a tizenéveseink, akiket szeretünk kamaszoknak bélyegezni, hogy nem értjük meg igazában őket és nem is akarjuk megérteni. Ezt éli át a fiatalság, hogy állítólag ők annyira mások, hogy nem lehet velük igazában beszélni. Ezt élik át a férfiak a házasságban, hogy igazában a feleségüket sem érdekli az, hogy mivel foglalkoznak, és ezt tapasztalják az asszonyok, hogy talán még a férjüket sem érdeklik ők maguk igazán. Ez a magány és meg nem értettség szorongatja az öregjeinket, akiket lassan már senki sem ért meg, mert mindig ugyanazt a néhány emléküket mesélik, és már tudjuk folytatni... De hát ők az emlékeikkel élnek együtt - sokszor egyedül!
Ott hagytuk a mi Atyánkat, elveszett gyerekekként kóborlunk a vásárban, s egyszer majd tényleg kiürül a vásártér, és akkor már nem lehet mást csinálni, mint bőgni. Zajlik a vásár, eladó az egész világ, csak az ember lesz egyre olcsóbb. Minket meg olyan könnyen elfelejtenek, olyan könnyen elküldik ma az embert, olyan hamar feledésbe mennek örök érdemei, ha nyugdíjba megy... Hát, még ha meghal! Zengjük a nagy hazugságot a temetéseken: emléked örökké él, aztán a jövő héten már senki nem beszél róla. Valóban úgy van: minden rohan, csak útjukban vagyunk sokaknak, és az ember úgy érzi: tényleg nem vagyok fontos senkinek.
S akkor megszólal Jézus: azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Mert Istennek nagyon drágák vagyunk. Azt mondja maga a Mindenható: „elfeledkezhet-e az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha még elfeledkezne is: én te rólad el nem feledkezem. Az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ézs 49,15-16.) Azt ígéri Isten: szakadatlanul szemmel tart, szakadatlanul számon tart. A kezében tart, és ha engedjük, karban tart, hogy kibírjuk ezt a nagy tülekedést az életnek a vásárában.
És azt olvassuk ugyanebben a könyvben, ahonnan az előbb idéztem ezt a néhány mondatot: „Így szól az Úr a te alkotód, a Teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mész át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert becses vagy az én szemeimben, szeretlek… nemzeteket adok érted.” (Ézs 43,1-4.)
Mi más ez, mint a mi otthagyott mennyei Atyánk szerelmi vallomása. És ha magunk is úgy érezzük, hogy nincs bennünk semmi szeretetre méltó, akkor Ő azt mondja: „Becses vagy az én szemeimben.” Értékes vagy. Nem benned valami, te, te magad vagy értékes, én szeretlek és áldozatot is hozok érted.
Valóban folyik az élet nagy vására, s ahogy Arany János írja: „lépen bök egy rúd, feltaszít a ló”, de közben valaki azt mondja: nagyon fontosak vagyunk neki. S miközben magunk sem tudunk sokszor érvényes választ adni ezekre a kérdésekre, hogy ki is vagyok én voltaképpen, miért vagyok ezen a világon, honnan jövők, hova megyek, és csakugyan elveszett gyereknek érezzük magunkat, aközben Ő kedvesen így közeledik: ezért, éppen ezért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.
Jézus Krisztus azt akarja, hogy elveszett gyerekekből királyfiakká legyünk. Mit jelent ez? Egy kicsit nézzük meg, mit is jelentenek ezek a szavak itt, ebben a nagyon tömör jézusi bejelentésben:
Ki jött hozzánk, elveszett gyerekekhez? Az Emberfia. Ez ugyanazt jelenti az Újszövetségben, mint az Isten Fia. Jézus egyszer egy mondaton belül nevezi magát mind a két elnevezéssel. Ugyanaz a személy az Emberfia, mint a megígért Messiás, az Isten Fia, a Krisztus. A Királyfi jött el utánunk, hogy közölje velünk: mi is lehetünk királyfiak.
Honnan jött? A mennyből, az örök dicsőségből. Onnan, ahol ismeretlen ez, hogy engem nem szeretnek, én meg nem tudok szeretni, meg úgy sem hiszem el, hogy őszinte, s mindenki csak a maga haszna után fut, engem fellöknek, félre löknek, útjukban vagyok. Abban a világban ez ismeretlen. Ott a szeretet tölt be mindent. Ő otthagyta ezt a világot azért, hogy eljöjjön ide, és engedje, hogy a szeretetlenség átdöfje a szívét.
És miért jött? Azért, hogy megkeresse, ami elveszett. Mit kell keresni? Azt, ami nincs a helyén. Mi nem a helyünkön vagyunk. A mi helyünk az élő Istennel szoros, meghitt, őszinte közösségben lenne. A mi helyünk a világmindenség királyának a trónusa mellett lenne mint gyermekeié. Onnan estünk ki és Ő azért jött, hogy megkeressen minket. Ahogy egy ének módja a jó pásztorról: „Szúró tövis tépi, hull a vére érted, te elveszett bárány, Jézus keres téged.”
Hogy megkeresse, ami elveszett, és megtartsa. Ez a szó rendkívül gazdag jelentésű. Három alapjelentése van a görögben. Az első: eloldani, szabaddá tenni. A fához kikötött állatot eloldani, hadd menjen szabadon. A parthoz rögzített csónakot eloldani, hogy el lehessen indulni vele. Szabaddá tenni a kötelékeitől azt, ami vagy aki nem szabad. Azért jött az Emberfia, hogy eloldozza a kötelékeinket.
Ó, testvérek, mennyi minden kötöz minket! Félelmek, emlékek, tárgyak, előítéletek, szokások, szenvedélyek vagy egyszerűen kényszergondolatok: én úgy sem tudok szeretni, és engem sem szeret egészen bizonyosan őszintén senki. Azért jött az Emberfia, hogy feloldozzon minket a kötelékeinkből, hogy szabadokká váljunk. Szabaddá arra, hogy azzá lehessünk, akiknek Isten elgondolt, akiknek Ő teremtett.
Aztán azt is jelenti ez a szó, hogy megmenteni. A pusztulástól, a tönkremeneteltől megmenteni. Ha egy elveszett gyerek ott marad a kiürült vásártéren, előbb-utóbb éhen hal. És ha az elveszett ember-gyermek ott marad az Isten nélküli pusztaságban, ahova elkódorgott, ott egészen bizonyosan a kárhozat vár rá. A véglegessé vált Istennélküliség a kárhozat. Ez maga a pokol. És azért jött az Emberfia, hogy te ne maradj a pokolban, hanem visszamehess a mennyországba. Ez Jézus jövetelének és egész földi tevékenységének a célja. Eljött a Király Fia utánunk, és kinyitotta előttünk a palota kapuját. Visszamehetünk oda, ahonnan elvesztünk. Ez magában hordozza a harmadik, sajátos jelentését ennek a szónak, hogy üdvözítsen. Ez a mondat a Zákeussal folytatott párbeszéde végén hangzik el Jézusnak. Néhány mondattal korábban olvassuk: „ma lett üdvössége ennek a háznak: mivel hogy ő is Ábrahám fia.” (Lk 19,9.)
Most ne haragudjatok, ha néven nevezem azt, ahogyan Zákeust abban az időben emlegethették Jerikóban. Az valahogy így hangozhatott: az a piszok! Közutálat vette körül. Gyűlölték őt azért is, mert elárulta a nemzetét, mert együtt dolgozott a rómaiakkal, azért is, mert vallásilag tisztátalanná tette magát, mert vámszedő volt, s azért is, mert gazdagabb volt, mint az átlag - és ez már önmagában elég, hogy gyűlöljenek valakit. Ez vette körül, s akkor jön Jézus és azt mondja: ezekért jött az Emberfia. Akit gyűlölet vesz körül, azt egyszer csak átöleli az Ő szeretete. Azokat is, akik gyűlölik, de őt is. És aki felszorul egy fára, és onnan les ki a lombok közül, hogy láthassa Jézust, azt Ő lehívja onnan, és azt mondja: „ma nekem hozzád kell mennem.”
Milyen érdekes! Jerikó talán leggazdagabb embere ott kuksol egy fán. Mit keres ott? Mii hiányzik neki? Egész Jerikót megveheti a pénzén. És mégis hiányzik valami neki, amit pénzen nem lehet megvenni, amit sehogyan másként nem lehet megszerezni. Valami, ami valakihez van kötve, valami, amit csak Jézus tud adni. Ő csak látni akarja Jézust, Jézus meg bemegy hozzá. Ő valamit remél Jézustól, Jézus önmagát kínálja fel neki.
Hiszen Jézus jelenti mindnyájunknak azt az elveszített közösséget az élő Istennel, ami nélkül minden hiába! Hiába pénz, egészség, siker... mindig szegénynek érzi magát az ember. Mert akkor legfeljebb úgy ődöng a vásártéren elveszett gyerekként, hogy tele van a zsebe pénzzel, de akkor is nyomasztja: elveszett gyerek vagyok, és nem tartozom senkihez.
Nos ennek a beszélgetésnek a végén mondja ezt Jézus: „ma lett üdvössége ennek a háznak.” Mert Ő azért jött, hogy megtartsa, üdvözítse azt, aki elveszett. Hiszen ő is Ábrahám fia - ez azt jelenti, hogy ő is az Isten gyermeke lehet. Elveszett gyerekből királyfivá lett Zákeus azon a napon, és mindjárt úgy is viselkedett, mint akinek telik. Elkezdett adni a legszegényebbeknek, aztán azoknak, akiknek tartozott. Elkezdte az életét az igéhez igazítani. Ő maga szabja ki magára a büntetést: négyszeresen kárpótolok mindenkit, akit becsaptam. Egy szót sem szól neki erről Jézus, egyszerre tudja magától, hogy mit jelent az Atya akarata szerint cselekedni, mert újra hozzá tartozik. Helyre állt a megszakadt kapcsolat. Haza került. Otthon érzi magát ezen a földön is. Egyszerre tudja, hova kell menni, mit kell csinálni, kiknek tartozik. Tudja, mit jelent szeretni. Tud szeretni - azokat is, akik furcsán néznek rá, vagy olyanokat mondtak róla. Nem zavarja semmiben. Árad belőle valami. Keresztülárad rajta valami, amit ő is úgy kapott. Újra kapcsolatban van az Atyával, Istennel, és felismeri, hogy testvérei a többiek. Még azok is, akik ellenségesen állnak vele szemben.
Különös ez a változás. És nagyon igaz az a mondat: az életem minden bajának az az oka, a mi életünk minden bajának is az az oka, hogy elveszítettük Istent, akinél otthon érezhetjük magunkat, biztonságban, védettségben. Aki nekünk olyan gazdagságot ad, amiből telik adni másoknak: jó szót, megbocsátást, segítséget. Mindig azt, amire éppen szükség van.
Ez azzal kezdődött Zákeus életében, hogy Jézus a nevén szólította. Megállt a fa alatt és a nevén szólította. Aztán önmagát adta neki. - A nagy vásárban egy elveszett gyerek. Most pedig az Isten gyermekévé vált.
Testvérek, a Biblia arról szól, hogy Isten utánunk jött Jézus Krisztusban, és árasztja a szeretetet itt a gyűlölködés világában, és többet ad, mint amennyit feltételezünk, vagy mint amire vágyunk. Sokan ma is csak látni akarják Őt. Tisztes távolból hallani róla egyet-mást, Ő pedig magát adja. Azt mondja: „ma nekem a te házadnál kell lennem.” Együtt akar élni velünk.
Itt most már az a kérdés, hogy mi akarjuk-e? És sok csalódás után legalább róla feltételezzük-e, hogy ezt őszintén mondja. Ő nem játszik velünk, nem csap be minket, nem vezet félre. Azt adja, amire tényleg szükségünk van, és ingyen, úgy, hogy Ő fizette meg az árát. Lehet, hogy mi már le is mondtunk erről. Napirendre térünk afelett: ilyen az élet. Ő azonban magát az életet, azt az igazit, az örököt, a halálon is diadalmast és túlnyúlót hozza nekünk.
Ádvent küszöbén vagyunk. Ilyenkor különösen is időszerű ez a kérdés: miért jött Jézus? Azt mondja: „Azért, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Mikor lehet Őt befogadni? Ebben a történetben kétszer is szerepel ez a kis szócska: ma. Akkor, amikor megáll a fa alatt, akkor, amikor a nevünkön szólít, akkor, amikor éppen nekünk beszél arról, hogy elveszett gyermekekből Isten gyermekeivé, királyfiakká akar formálni. És mindjárt rájövünk: nem vagyunk feleslegesek, rájövünk, mi végre vagyunk a világon. Egyszerre világosabb lesz: honnan jövünk és hova megyünk. Visszakapjuk Őérte az elveszített gazdagságot.
Jó lenne, ha ma este erre nagyon őszintén válaszolnák: ki vagyok én? Elveszett gyerek vagy királyfi? „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.”

Próbáljuk ott folytatni, ahol múlt vasárnap abbahagytuk. Arról volt szó, hogy kik is Jézus tanítványai, és miért fontos az, hogy valaki igazán, úgy, ahogy azt Ő érti, tanítványa legyen. Láttuk, hogy Jézusnak viszonylag sok hallgatója van, de kevés tanítványa. Márpedig azokban az áldásokban részesülni, amiket Ő nekünk hozott, csak a vele való szoros közösségben, mint az Ő tanítványa, lehet. Mert csak ebben az egészen szoros közösségben, együtt szolgálásban szabadít meg mindattól, ami nyomaszt, ami tönkretesz. Csak ebben a szoros együttélésben formálódunk át, csak itt vagyunk védve az Ő oltalma alatt, és csak így tudja velünk közölni a maga ajándékait, hogy azután azokat továbbadjuk másoknak. Nem úgy, mint amiket mi termeltünk ki magunkból, hanem amiket mi is úgy kaptunk. Ezekre van igazán szüksége a világnak, ami Jézustól való, amit Ő hozott nekünk, nem arra, amit mi kiokoskodunk vagy teljesíteni akarunk és tudunk.
Kevés tehát az, hogy valaki sok mindent tud Jézusról, kevés az, hogy egyetért vele, együtt érez vele. Együtt kell élni vele. Tanítványnak lenni. Ezt láttuk az elmúlt vasárnap. Vállalni Jézust mindenestől, és minden helyzetben. Azután így Ő is vállal minket majd az Atya előtt.
Nagy a tét, mert csak a tanítványokkal közli önmagát. De azokkal önmagát közli, azoknak önmagát adja. Nem ismereteket csupán, nem tanácsokat, nemcsak irányelveket, önmagát. Szabaddá tesz először mindattól, ami bénít, visszafog, lehúz, altat, befed. Szabaddá az örömre, a szolgálatra, azután elküld, küldetést ad. Itt válik értelmessé az ember élete, ekkor kerül a helyére az újjászületett ember, ekkor járja azt az utat, ami az Ő útja, amelyiken elkíséri az, aki küldte őt. Ez annak a belső harmóniának, boldogságnak a titka, amit Jézus az övéinek ígér.
De mi történik a tanítvánnyal? Ez volt az utolsó kérdésünk, mi a tanítvány sorsa? Jézus ezt válaszolja erre, előre tájékoztatva azokat, akik komolyan akarják venni az Ő követését, ez vár rájuk. Két szóban summáztuk Jézus feleletét: a tanítvány tönkremegy, és mégis megdicsőíttetik. Belepusztul a tanítvány abba, ha igazán vállalja Krisztus követését, és ugyanakkor kiteljesedik az élete, Jézus Krisztus dicsőségében részesül.
Meglepett, hogy amikor ez a szó elhangzott: belepusztul, milyen sok meghökkent arcot láttam a gyülekezetben. Úgy látszik, ez sokak számára meglepő volt. Mi lesz a tanítvány sorsa? Az, hogy belepusztul. Így valóban magyarázatra szorul ez, mert félreérthető és ijesztő. Ezt próbáljuk most, ami a múltkor elmaradt, mégpedig ehhez a képhez ragaszkodva, amiben Jézus olyan csodálatos egyszerűséggel és tömörséggel szemlélteti, ezt a sorsot: a földbe esett gabonamag sorsát. Ezt mondja: „Ha a földbe esett gabonamag el nem rothad, egymaga marad. Ha elrothad, sok gyümölcsöt terem.” Tehát nem akármilyen elpusztulásról beszél Jézus, hanem erről a fajta elpusztulásról, hogy én magam ugyan elpusztulok, de sok gyümölcsöt termek. Nekem sok mindenről le kell — a tanítvány már így fogalmazza: le szabad mondanom, mert szabad vagyok mindattól, ami visszatartana a gyümölcsöző, termékeny élettől — tehát sok mindenről le szabad mondanom, de pontosan tudom, hogy ennek a következménye az lesz, hogy önmagamat megsokszorozva, gyümölcsöket hagyok magam mögött.
Mit jelent ez? Gondolom, akkor értjük meg olyan egyszerűen, ahogy Jézus beszélt róla, ha megnézzük először, hogy mit jelentett Jézus életében, azután a benne hívők életében, akik komolyan veszik az Ő hívását, és valóban az Ő követői lesznek, nemcsak az Ő hallgatói.
1. Mit jelentett ez Jézus életében: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt”?
Ez azt jelenti, amit a Filippi levél jól ismert verseiben így olvasunk: „Az az indulat legyen benneteket, amely volt a Krisztus Jézusban, aki amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lett. És amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten is felmagasztalta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,5-11). Ez az Ő útja, és nem lehet más az Ő tanítványainak az útja sem, ha valóban Őt követik. Csak arra vezethet, amerre az övé vezetett és vezet.
Így kezdődik ez az út, hogy Istennek formájában volt, és az Istennel egyenlő. És amikor Ő ilyen formában volt, látta a mi küszködésünket. Látta, hogy tehetetlenné váltunk minden jóra, hogy legfeljebb odáig tudunk eljutni, hogy rádöbbenünk ritka világos pillanatainkban, mennyi mindent elrontottunk, és megszületik az elhatározás: másként kellene csinálni. De a jó véghezvitelét már nem találjuk — ahogy Pál is bevallja. Nem tudjuk megvalósítani a magunk által elgondolt jót. Esszük egymást, emésztjük önmagunkat, tönkretesszük a környezetünket. Utána megbánjuk az egészet, szeretnénk jóvátenni, de a legtöbbet már nem lehet. Ez lelkiismeret-furdalást okoz, megpróbáljuk csendesíteni valahogy a lelkiismeretünket. Ebbéli fáradozásunkban újabb ostobaságokat követünk el önmagunk ellen, mások ellen, a környezetünk ellen, és mint a lejtőre került golyó, egyre nagyobb sebességgel haladunk ebbe a rossz irányba, s hiába szeretnénk, nem tudunk megállni. Egyre messzebb sodródunk Istentől, egyre inkább ellenségeivé válunk egymásnak, önmagunknak. Ezt néha bánjuk, azután megmagyarázzuk, azután egyszer csak abbamarad az egész, és következik, amit Isten igéje így mond: „Az ítéletnek valami szörnyű várása.” A történelem abból áll, a családok története is sokszor, hogy folyik a vér, azután ennek nyomán folyik a könny, megint folyik a vér, és nem tudjuk leállítani egyik folyamatot sem.
Ekkor jött Jézus. Az ige testté lett, Isten emberré lett, és önmagát, az Ő emberi testét dobta oda ennek a folyamatnak a megakadályozására a lejtőre. Engedte, hogy Őt ártatlanul keresztre feszítsék, hogy legyen egy fix pont, amibe megkapaszkodhat az, aki meg akar menekülni. Aki így csúsztában, zuhantában hittel megragadja az Ő keresztjét, csak az állhat meg ezen a lejtőn, és annak a számára elkezdődik egy más minőségű élet. Annak a számára elkezdődik az élet. Ennek az ára azonban az volt, hogy otthagyta a maga isteni dicsőségét, vállalta a sok szenvedést, mindazt, ami az emberi sorssal együtt jár. Sőt, még ennél többet is; azt a sok hitetlenséget, értetlenséget, kegyetlenséget, ostobaságot, ami Őt körülvette akkor, és körülveszi ma is. Vállalta a sok fizikai szenvedést is, a halált, a kárhozatot. Átokká lett érettünk, hiszen meg van írva: „Átkozott minden, aki fán függ.”
Mint a földbe esett gabonamag, elhalt, de az Ő halálából új élet fakadt. Letette az Ő életét azért, hogy részesedhessünk mindnyájan az Ő életében, akik hiszünk benne. Így termett sok gyümölcsöt. Így olvassuk az Ő megrendítő vallomását: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tőlem, hanem én teszem azt le magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsot kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18). Letette az Ő életét, hogy szétoszthassa közöttünk, akik elveszítettük az életet, amikor Istentől elszakadtunk. És aki tőle elfogadja ezt az életet, annak értelmes élete kezdődik már itt, és elvehetetlen, elpusztíthatatlan örök életet kap, amit a halál sem zavar meg, mert nem úr fölötte többé. A földbe esett gabonamag elhalt, sok gyümölcsöt terem, a benne hívők mind ennek a gyümölcsei. Ezt jelenti tehát Jézus életében ez az ige, és a mag törvényszerűsége.
2. Mit jelent ez a benne hívők életében? Itt azokhoz beszél Jézus, akik már megszabadultak a bűn fojtogatásából, az Isten nélküli, halálra ítélt életből, és nekik mondja, hogy mit jelent ez.
Nemcsak azt jelenti, hogy boldog örömmel átéli az ilyen ember a bűnei bocsánatát. Azt, hogy az érvényes, halálos ítéletet eltépték, félredobták. Valaki más elszenvedte helyette ezt az ítéletet, és ő szabad. Ez valami csodálatos élmény minden hitre jutott, újjászületett ember életében. Amikor ezt igazán, egzisztenciálisan, a szíve mélyéig átéli: szabad vagyok, mert Jézus helyettem szenvedte el a halálos ítéletet. És Ő éppen ezért jött, ez nem véletlen, így volt megtervezve. Örülök, hogy erről tudomást szerezhettem, ezt hiszem, s most már élni akarom ezt az új életet. És ezzel együtt jár az a békesség, amelyről Jézus ezt mondja: „az én békességemet adom néktek.” Az az öröm, amiről ezt mondja: „Az én örömömet adom, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Új célok vonzzák az embert, új motiváció van a cselekedetei mögött, új tartalom tölti meg az életét, új közösséget talál — minden új.
De nemcsak ez következik ebből, hanem az is, hogy az a régi élet, ami bennünk volt, egyre inkább el kell, hogy sorvadjon, mert az új terebélyesedik. Jézus szétosztotta a hívők között a maga életét, abból minden hívő ember kapott, és ez az élet növekszik. Minden életnek ez a tulajdonsága, és visszaszorítja, kiszorítja a régit, ami a halál jegyében állt. Vagyis: a régi természetünket, a régi tulajdonságainkat. Az, ami addig jellemző volt ránk, egyre kevésbé jellemző, majd egészen eltűnik. Egyre nagyobb lesz Jézus, és egyre kisebb leszek én. Vagyis halálra ítélte Jézus azt a régit, és Ő él bennem. Ezt a hívő ember is így akarja. De ez törvény is.
Itt kezdődnek a nehézségek, és itt kell megtanulnunk, hogy mit jelent ez: a földbe esett gabonamag elhal, azután sok gyümölcsöt terem. Ami nem hal el, az soha nem terem gyümölcsöt. Amihez ragaszkodunk, amit nem adunk a halálba, amit rejtegetni akarunk, amit a régiből szeretnénk átmenteni az újba, az visszatart, bénít, beszennyez, meggyötör, és nem lesz belőle gyümölcs. Minden meddő, terméketlen percünknek, gondolatunknak, akciónknak az oka az, hogy a régiből valamit át akarunk menteni az újba. Ezért mondja Jézus: aki meg nem gyűlöli a maga életét — amivel született, a maga hiábavaló életét —, az nem kaphatja meg az újat. A régit egyre jobban a halálba adni, megszabadulni tőle, hogy az újból egyre többet kapjak. Ahogy a régi elrohad, elhal, úgy szaporodnak a gyümölcsök.
A hívő ember életének két területén szeretném ezt szemléltetni ma este. Minden területen érvényesül, és kell, hogy érvényesüljön, de talán ezen a kettőn éljük át leginkább.
a) Mindaz, amit bűnnek ismerünk fel, az a halálba való, azzal szakítanunk kell. Ami tehát Istennel ellentétes, a bűn, az a hívő embernek is ellenségévé lesz, és úgy is bánik vele. Vagyis leleplezni, nem dédelgetni, takargatni, hanem nevén nevezni, szakítani vele, utálja, abbahagyja, elítéli, és szabadulni akar tőle. Nemcsak úgy, hogy bánkódik; szánombánom, szégyellem, majd megpróbálom abbahagyni, hanem úgy, mint ahogy a tékozló fiú példázatából kitűnik. Ő nem ezt mondta: szánombánom, megtévedtem, hanem ezt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok méltó, hogy fiadnak hívattassam. De itthon szeretnék maradni. Ha cselédként, hát cselédként, de tenálad. Ez tiszta beszéd: vétkeztem. Én vétkeztem, semmit nem érdemlek ezek után, csak büntetést, de a személyedhez ragaszkodom, ha egy mód van rá. Ha kidobsz, tudomásul veszem. Megérdemlem. És otthagyta a disznóit.
Ezt jelenti az, amikor valaki így dönt: halálba a régivel, és éljen bennem az új élet, Krisztus élete. Szakítani mindazzal, amit Isten bűnné tesz, visszamenni őhozzá, kimondani ezt: vétkeztem, és nekem semmi jó nem jár, de itthon szeretnék maradni. És utána elfogadni azt a tiszta ruhát, amit az Atya ad. A tékozló fiú nem mondta ezt: Ó, Atyám, én nem érdemlem meg ezt a tiszta ruhát, nem jár ez nekem, add valaki másnak. Senki sem állította, hogy megérdemli. A kegyelmet senki sem érdemli meg. A kegyelem lényege az, hogy nem jár, nem érdemlem, de nélküle elpusztulok. És az Atya adja, mert szeret, és bővölködik a kegyelemben.
Ez az egyik terület: a bűn komolyan vétele, és az ellene való harc. Erre mondta valaki egy konkrét esetben, hogy ebbe bele kell pusztulni. Valóban bele kell! Emiatt pusztul leginkább a régi természetünk. Valaki a hívő életének az elején nagy öröm és boldogság után, érezni kezdte, hogy valami baj van. Sok minden nem megy, békétlenség van, mi ennek az oka? Elég hamar kiderült, hogy valami olyan tisztátalan, megoldatlan bűn, amit ő nem akar megoldani, mert kényelmetlen, mert már megszokta, mert nagyon kellemetlen lenne számára. Ugyanakkor az is világossá lett, hogy így nem lehet tovább fejlődni. Most mit csináljon?
A lelkigondozója világosan elmondta, hogy ez az ige szerint bűn, tehát először is önmagadnak kell bűnnek vallani. Amíg te nem vagy róla meggyőződve, nem tudsz továbblépni. Azután Istennek kell megvallani, és ez olyan bűn, amit el kell mondani annak is, aki ellen elkövetted. Erre mondta: abba bele kell pusztulni. És halogatta, Isten azonban szorongatta, és a végén eljutott oda, hogy nem mentegetőzött, hanem bevallotta magának először, hogy ez valóban bűn, azután Istennek megvallotta, és ekkor győződött meg arról, hogy csakugyan el kell mennie ahhoz, aki ellen ezt elkövette. Nos, ebbe kellett belepusztulnia.
Nagyon nehéz út volt ez akkor a számára, de a 32. zsoltárt lehetett volna a fényképe alá írni, ahol Dávid ezt mondja: „Amíg elhallgattam a bűneimet, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás alatt. De amikor bevallottam, te levetted rólam bűneim terhét.” Utána jön egy ujjongó, hálaadó rész ott a zsoltárban. Ez az ember repülve jött vissza. Valóban bele kell pusztulnunk, mert a régi természet ott recseg, ropog, haldoklik, ahol a bűn világosságra jön, ahol igazat adunk Istennek, és nem mentegetjük magunkat vele szemben is. Ahol készek vagyunk szakítani mindazzal, amit Ő elítél. Amíg valaki ragaszkodik a bűnéhez, az biztos, hogy Jézustól szakítja el. Aki igazában ragaszkodik Jézushoz, annak bizonyos, hogy szakítania kell a bűneivel. Kihez akarunk ragaszkodni?
b) A régi természetünk elhalásának a másik jellemző területe az, hogy át kell adni a vezetést életünk új Urának, Jézusnak minden tekintetben. Mégpedig nemcsak elvileg. Abban szívesen benne vagyunk, és idézzük az igéket, hogy ez így van. De amikor a gyakorlatban derül ki, hogy mit jelent, ha Jézus az Úr, akkor már sokan tiltakoznak, mert megszoktuk azt a régi életünket, hogy mi vagyunk a magunk urai. Mi állítjuk össze a napirendünket, mi osztjuk be az időnket, a szabad időnket, mások idejét is. Mi kovácsolunk terveket. Esetleg kérjük ahhoz Isten segítségét, hogy sikerüljön megvalósítani, de mindez tőlünk indul ki, Istentől gyakorlatilag függetlenül, úgy, ahogy ezt mindenki csinálja. Ez egészen természetes. Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a magunk ura. És amikor kiderül, hogy ennek vége, mostantól fogva Ő mondja meg, hogy mit csinálok, kivel barátkozom, mire fordítom az időmet, pénzemet stb., akkor ebbe megint csak bele kell pusztulni.
Egyszer egy igehirdetés után valaki élesen felcsattant, és ezt mondta: én nem szeretem, ha nekem megmondják, hogy mit csináljak. — Ezt előre kell eldönteni, mert Jézus megmondja. Tanítvány viszont csak az lehet, aki várja is, hogy mondja meg, hogy mit csináljak, és aki csinálja is. Az ilyen ember élete változik meg minőségében, aki igényli ezt. Amikor Pál világosságba került, az első mondat, amit kimondott a damaszkuszi úton, ez volt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Igényli. Mondja csak meg Jézus, hogy mit tegyek.
Itt azonban nagy tiltakozás van bennünk. Mégpedig ott van nagy tiltakozás, hogy mindent, vagy csak sok mindent adunk át az Ő uralma alá. Ez nagy különbség. A legtöbb hívő ember sok mindent átad, és élete sok erőtlenségének, feszültségének, békétlenségének, félelmének, ingerlékenységének az az oka, hogy vannak dolgok, amiket nem adott át. Majdnem azt kell mondani, hogy hiába ad át sok mindent, nem lesz igazán használható Jézus kezében, ha nem adott át mindent őszintén.
Az a tapasztalatom — én is átmentem rajta, és keserves volt, és látom azóta, fölismerem ezeket a jeleket hívő testvérek életében —, hogy minden hívő ember életében eljön egy pillanat, Isten elhoz egy olyan helyzetet, amikor erre a kérdésre egyértelműen válaszolnia kell: hajlandó-e mindent odaadni Szabadítójának, Megváltójának az uralma alá, vagy csak sok mindent. Ilyenkor a legdédelgetettebb terveinkről, vágyainkról, nemes céljainkról kitűnik, hogy ha ragaszkodunk hozzájuk, nem használ minket Isten. Önmagát csak azzal közli, aki előbb önmagát egészen az Ő uralma alá rendelte. De azzal közli! És az ilyen ember többet tud adni másoknak, mint ami benne van. Az ilyen ember bölcsebbeket tud mondani, mint amire az értelmétől telik és tapasztalatai segítenek. Az ilyen ember Krisztust tudja továbbadni másoknak. Krisztus-hordozó lesz úgy, hogy arról az igében szó van. De ehhez egészen alá kell rendelnie magát Jézus uralmának.
Nehéz feladat ez, krízis ez minden hívő ember életében. Itt derül ki igazán, hogy ami nem kerül be a földbe, az nem hal el, abból nem lesz gyümölcs, viszont teherré válik. Visszahúz, nyugtalanít, békétlenné tesz, válságokat okoz a hívő életben, nem jó vele együtt élni. Ez az élet nehezebb, mint a teljesen hitetlen ember élete. Itt egy csomó felesleges harc van. Nagyon sok energiánk felemésztődik, és nem a küldetésünk teljesítésére. Ezért hiányzik az öröm, a békesség, mert nem az a szoros mester-tanítványi közösség jellemzi, hanem úgy tisztes távolban Jézustól. Nos, ebből hívogat ki Urunk, és így mondja meg nekünk világosan tájékoztatva, hogy mi vár ránk: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha elhal, sok gyümölcsöt terem.
Miért olyan nehéz ez? Azért, mert mindnyájan úgy indulunk el az életre, hogy vannak bizonyos terveink. Ismerünk bizonyos képességeket magunkban, számba veszünk bizonyos lehetőségeket, kitűzünk célokat, és szeretnénk ezekkel a képességekkel azokat a célokat, lehetőségeket minél rövidebb idő alatt elérni. S akkor jön Jézus, és azt mondja: Hagyd ezt, nekem más céljaim vannak veled. Nekem más a tervem. Adok neked újfajta képességeket. Ilyenkor elkezdünk tiltakozni, és ezt mondjuk: Uram, hát nincs nekem jogom hozzá? Mire Jézus ezt mondja: De van. Csináld csak tovább a magadét nyugodtan. Mert aki jogot emleget, az nem a szereteten belül gondolkozik. Van joga hozzá. Vagyis: Már ezt sem engedi meg Isten? Dehogynem, megengedi. Ha te ahhoz ragaszkodsz, megengedi, csináld nyugodtan. De nélküle, egyedül. A tanítványságodat játszhatod el, mert vagy engedsz neki mindenben, vagy Ő megengedi neked, hogy a te terveid valósuljanak meg, de akkor nem tud használni.
Azután nézzük a többieket, és ezt mondjuk: másnak már van, neki lehet, mi rossz van ebben, amit én akarok? És itt valóban már nem bűnökről van szó. Ránézésre az ember azt mondja, hogy semmi rossz nincs benne. A rossz benne csak az, hogy ez az én tervem, és ezt én szeretném elérni. És nem kérdeztem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Esetleg azt akarod, hogy semmit se cselekedjem. Ezt, amit én elterveztem, végképp nem. Nagyon nehéz lenyelnem, de lenyelem. Vagy pedig ezt mondom: mi rossz van ebben? És erre is ez a válasz: semmi különös rossz. Csináld! Csak éppen nem megy át az áldás rajtad emiatt, mert Isten másra akar használni, mást bízott rád, másutt tenne áldássá.
Mit akarunk megtartani? A magunk életét vagy abból valamit, vagy azt az életet, és csak azt, amit Jézus adott nekünk? A legtöbben ezt kérdezik: Uram, nem lehetne mind a kettőt? Legalábbis a réginek a javát, és azt, amit te kínálsz. Nem lehet. El kell halni. Földbe vetni úgy, hogy én sem látom, látni sem akarom, azután majd lesz belőle gyümölcs ennek a folyamatnak a titokzatos törvényszerűsége folytán.
Gondoljunk csak Ábrahám példájára. Milyen hosszú idő óta engedelmeskedett Istennek. Otthagyta az otthonát, később a családjával is szakítania kellett. Elment az ismeretlen földre, nem fordult vissza, amikor kiderült, hogy az foglalt, és ott már vannak mások. Hitt az Úrnak, hitt a képtelen ígéreteknek is. Hitte azt is, hogy gyermeke születik, megszületett. És akkor kapja ezt a nehéz parancsot: Menj, és áldozd fel Izsákodat. Ellensége lett Isten is? Ellentmond Isten önmagának? Ígéri az örököst, azután ezt mondja: öld meg! Egyáltalán milyen dolog ez? Gyermekgyilkosság! Tiszta képtelenség! Mivel azonban bizonyos volt abban, hogy Isten parancsolta, elindult a Móríjjá hegyére. Megrendítő az a szakasz, ahogy mint a refrén ismétlődik: „Mennek vala ketten együtt.” Apa és fia. Mi-minden zajlott le ott Ábrahám atyai szívében és fejében. És egészen az oltárig eljutott. Akkor szólt Isten: ne bántsd! Most már tudom, hogy istenfélő vagy, mert még a fiadat is kész lettél volna feláldozni. Mindent! Ennyire mindent, ha az Úr mondja. Nem kell hősködni, nem kell mártírkodni, engedelmeskedni kell! De mindenben.
Itt a magunk nemesnek vélt tulajdonságaira is érvényes ez. Ezt mondja a múltkor egy kedves hívő testvérem: tudod, én ilyen kemény, konok, következetes férfi vagyok. Az jutott eszembe: miért vagy ilyen? Jézusnak nem kemény, következetes férfiakra van szüksége, hanem engedelmes tanítványokra. És magamról tudom, hogy éppen az ilyen jónak vélt tulajdonságaim gátolnak abban, hogy engedelmes tanítvány legyek. Vagy valaki más: engem nem lehet könnyen becsapni, én már sokat tapasztaltam, okos, dörzsölt ember vagyok. Ne legyél az. Legyél olyan, mint a kisgyermekek, s engedd, hogy Isten tanácsoljon, és minden helyzetben valld be, nem tudod, hogy most mit kell csinálnod. Engedd, hogy Ő mondja meg. Engedelmes tanítványok kellenek neki.
Nem sorolom tovább. Minden útjában van az Ő munkájának, ami a régi életünkből való. Még ha az jónak tűnik, akkor is. És csak ami a földbe esik és elhal, az terem jó gyümölcsöt. Jézus nekünk többet ad, mint amit elkér. Mit féltünk tőle, és miért féltjük tőle? Az életbe a halál kapuján lehet belépni, és igazi élete csak annak van, aki kész a szó ilyen értelmében meghalni. Ezt jelenti az, hogy a tanítvány sorsa az, hogy tönkremegy, és ugyanakkor Jézus dicsőségében részesül. Nemcsak úgy, hogy itt mindvégig vele van ebben a földi életben. Ez is óriási ajándék. De az is igaz, amivel befejeződött igénk: „Aki nékem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Mit nem érdemes odaadni, hogy az Atya megbecsülését megkapjuk!

Mostanában játsszák a mozik Bergman: Szemben önmagammal című filmjét. Ennek a filmnek a főszereplője egy idegorvosnő. Miután egy vasárnap délelőtt a haragzúgásból csak annyit állapított meg, hogy alighanem vasárnap van, és beszedi az öngyilkosságához szükséges gyógyszert, lefekszik meghalni, de előtte még három megállapítást tesz: nem félek, nem érzem magam egyedül, tulajdonképpen nem is vagyok szomorú.
Aki ismeri az életét az előzményekből, az elképed ekkora hazugságokon. Hiszen éppen azért lett öngyilkos, mert elviselhetetlen volt számára az a félelem, ami kisgyerek kora óta szorongássá sűrűsödött benne. Éppen az volt a baja, hogy rettenetesen egyedül maradt a szó mindenféle értelmében, és minden mozdulatából, szavából valami mélységes szomorúság áradt. A félelem, a magány és a szomorúság tette számára elviselhetetlenné az életet, de most még az utolsó perceiben is áltatja magát, és el akarja hitetni magával azt, amit a világgal: nem félek, nem vagyok egyedül, nem is vagyok szomorú.
Ezeket a mondatokat hallva az angyali üzenet jutott eszembe, amit karácsony éjszakáján hallhattak a nyájuk mellett virrasztó pásztorok: „Ne féljetek, hirdetek nektek nagy örömet. Szabadító született.” Jézus Krisztus tehát azért született, hogy az emberi élet alapnyomorúságain segítsen, hogy megszabadítson minket a gyötrő félelmektől, a nyomasztó magánytól, és hogy átélhessük ezt: karácsony óta senki nincs egyedül, aki Krisztusban hisz, hiszen Ő Immánuel, benne velünk az Isten, ezt tapasztalja meg az, aki Őt elfogadja.
De vajon szükségünk van nekünk erre? Nem tudunk magunkon segíteni? Dehogynem! Úgy, ahogy megpróbáljuk legalábbis. Ez a doktornő is arra készült, hogy másokon segítsen. Összeroppant, megsérült, elborult elméjű embereket visszasegítsen a közösségi életbe. És ehhez a munkához egyre hatékonyabb eszközeink vannak, és vannak olykor eredményei is ennek a munkának. Csak éppen akik ezt végzik, azok tudják a legjobban, hogy mennyire részmegoldások azok, amikhez eljutnak. És hogy éppen a félelmet, a magányt és az örömtelenséget gyökerében nem tudjuk megfogni, és nem tudjuk kihúzni az emberi életből.
Megrendítő ennek a filmnek az a részlete, amikor ez a megmentett doktornő víziójában egyik betegével beszélget, és csodálkozik annak az elesett állapotán, hiszen kezelték. Az ezt mondja: igen, kioperálták a szorongásaimat, de megmaradtak a hétköznapi félelmeim. És akkor ennek a vallomásnak megrendítő illusztrációjaként egy véget nem érő szalagot húz ki a beteg szájából, amire fel vannak jegyezve a hétköznapi félelmek. Tudjuk egymást kezelni, sok jót, sok eredményt el tudunk érni a fáradozásainkkal, de a félelemtől, a magánytól és az újra és újra reánk telepedő szomorúságtól nem tudjuk egymást megszabadítani.
Amikor ez az ember, aki mások szabadítására szentelte az életét, szembekerül a maga élete megoldatlanságával, és nem tud szabadulni a saját félelmeitől, nem lát más kiutat, mint hogy véget vet az életének. Jöjjön a megváltó halál! Kevesen tudják, hogy akiknek ez a kísérletük sikerül, az égvilágon semmit nem oldottak meg, sőt a maguk teljes megoldatlanságával kényszerülnek oda Isten elé, és lehetetlenné tették a maguk számára azt, hogy újat kezdjenek.
De mi a félelemnek, a magánynak és a szomorúságnak a gyökere? Az, hogy az ember megpróbálja a lehetetlent, azt tudniillik, hogy Isten nélkül éljen. Mi mindannyian úgy születünk, hogy Isten nélküli állapotba születünk bele. Ez a földi élet egyebek között arra adatott, hogy újra visszakerüljünk ahhoz, akihez tartozunk, a mi Istenükhöz. Isten nélkül mindig lesznek gyötrő félelmei az embernek. Kis gyerek korában és idős korában, szegényen és gazdagon, kudarcok közt és eredményeket elérve, életében és halálának órájában egyaránt. Isten nélkül nem lehet miénk az a csendes, de minden körülmények között elvehetetlenül megmaradó öröm, ami még a szenvedés és veszteség napjaiban is mássá tesz.
A Biblia ezt az Isten nélküli állapotot nevezi bűnnek. Nem szeretjük hallani ezt a szót, sokak számára semmit sem jelent már. Ez a bűnnek a tartalma: majd én egyedül. Isten nélkül is tudom ezt. Jézus Krisztus azért született, hogy a bűn kérdését oldja meg, hogy ebből az alapnyomorúságból mutasson kiutat, és visszasegítsen minket Istenünkhöz. Természetesen ehhez magához hit kell már, hogy valaki ezt felismerje, elismerje, megnyíljék a szeme arra, hogy meglássa, elfogadja azokat az igazságokat, amiket a Szentírás erre nézve mond, és észreveszi azokat a tényeket, amik körülvesznek minket és ezt erősítik meg. De nem tudok nektek mást hirdetni, akár hiszitek, akár nem, csak azt: karácsony azért volt, hogy Jézus ezekből a nyomorúságokból adjon nekünk valóságos szabadulást.
Éppen ezért a felolvasott igéből szeretném most nagyon mélyen szívetekbe vésni: Szabadító született ma néktek! Ezt mondja az angyal a pásztoroknak. Az Újszövetség eredeti nyelvén így hangzik ez: Szótér született. Ennek a szónak hármas alapjelentése van: 1- ha halálos veszedelemből kiszabadítani valakit, 2- ha nincs közvetlen életveszélyben, akkor attól megőrizni, megóvni, védeni, 3- ha valakivel jót tenni, boldoggá tenni, vallásos értelemben üdvözíteni. Életveszélyből kimentetni, veszedelmektől őrizni, és megáldani, megajándékozni valami olyasmivel, amit önmagától soha nem érhet el. A Biblián kívüli irodalom használja ezt a szót gyakran királyokra, hadvezérekre. Még az Ószövetség is ezt mondja: a bírák ilyen Istentől rendelt szabadítók voltak. Az Újszövetség azonban egyetlen egyszer sem mondja ezt emberre. Az esetek kétharmadában Jézust nevezi Szabadítónak, a többi igehelyen Istenről van szó, amikor szabadítást emleget. Egyébként amikor ezt olvassuk a magyar bibliánkban: Megtartó, Megváltó, üdvözítő, akkor ez mind, mind ezt a szót akarja valahogyan visszaadni. nyugodtan mondhatnánk mindenütt ezt a számunkra kifejezőbb fordítást: Szabadító. Alapigénkben is ez fordul elő: „Szabadító születet ma néktek!”
Ez azt jelenti, hogy Isten valami olyan szabadulást kínál fel az embernek, amire önmagától képtelen, amire egyszerűen nincs lehetősége. Hiszen önmagában be van zárva a születése és a halála közé. Legfeljebb ez áll szabadságában — és erre sokszor milyen büszke —, hogy a halál időpontját előbbre hozhatja, erőszakosan, mesterségesen, és ezzel még lehetetlenebb helyzetbe hozza önmagát. Ha azonban Jézus Szabadítónak született, akkor ez feltételezi azt, hogy rászorulunk a szabadításra, megkötözött emberek vagyunk, és a magunk erejéből nem tudunk megszabadulni. Megint egy olyan állítás, amely ellen tiltakozunk mindaddig, amíg Isten igéje meg nem világosítja a szemünket, és nem látjuk meg, hogy az valóban így van.
Ennek az esztendőnek a legnagyobb lelkigondozói tapasztalata az volt számomra, hogy milyen iszonyatosan bele tudnak bonyolódni emberek a maguk élete szálaiba, és ugyanakkor az, hogy Jézus milyen reménytelen helyzetekből is tud adni szabadulást.
A napokban egy beteghez kellett menni, s elvittek autóval. A Moszkva téren belekerültünk egy dugóba. Az ügyeskedők miatt minden elképzelhető irányba álltak az autók, senki nem tudott tovább haladni. Azt mondta a gépkocsivezető: látja, olyan ez a nagy város néha, mint egy gubanc, meg mint a mi életünk. S erről kezdtünk beszélgetni. Olyan lesz az ember élete néha, mint egy nagy gubanc, nem lehet találni a szál végét. Gubanc vagy szőttes? A szőttesben a szálak rendeződnek, ott valami gondolat jelenik meg. A gubanc csak szenvedést okoz, és csakugyan ilyen lesz sokszor egy-egy ember élete.
Egy elhanyagolt, sötét szoba sarkában ül egy idős ember, aki valamikor nagy sikereket ért el a munkájával, és sorolja a keserűségét: látja, így omlott össze a karrier, összeomlott a család, s összeomlott az egészség is. Ki segíthet rajtam? Lassan elsüllyed a hajó, elnyeli a tenger. De attól rettenetesen félek. El kellett mondani neki, hogy nem kell elsüllyednie a hajónak, mert volt már olyan, hogy süllyedő hajóról kiáltottak szabadítóért, és a Szabadító megjelent, a hajó kikötött a túlsó parton. Túlsó part is van, és ott várnak minket.
Fiatalember fekszik a zárt osztályon. Nem bírta ki az élete kudarcait, házasságának a csődjét. Idegen szerelmekbe menekült. A szó szoros értelmében az teljesedett be az életében, amit az Ézsaiás 3. részében így olvasunk: „Hét asszony fog meg egy férfit, és azt mondják: a magunk kenyerét esszük, csak hadd neveztessünk rólad.” Nem tudott kikeveredni a gubancból és beleroppant. A karácsonyi evangéliumot kellett hirdetni neki: Szabadító született nékünk! Nincs az az ember, aki rendet csináljon az életünkben. De van Isten, aki emberré lett azért, hogy kiszabadítson minket a gubancból. Jaj, de nehéz ezt elhinni! Ő megpróbálta. Egészen különös volt az, ahogyan javult az állapota. Ma már teljesen ellátja a munkáját, és Isten teremtő csodája az, ahogy rendbe jött a házasságuk is. Csak hát ehhez alázat kell, őszinte bűnbánat kell, ehhez hinni kell! S ki tud közülünk hinni? Magától senki. Még ez is a szabadító Krisztus ajándéka.
Nem hiszitek? Azt mondja az evangélium: Szabadító született ma nektek. Olyan Szabadító, aki minden félelmünkből és minden megkötözöttségünkből ki tud szabadítani. Legyen az egy gondolat, egy kapcsolat vagy egy bűn. Elképesztő félelmek gyötörnek embereket. Sokszor bennük nem tudatos, csak azt érzik, hogy valami elviselhetetlen. Sokszor maguk is meglepődnek, amikor meg kell fogalmazni, vagy amikor más valaki ezt mondja: nem erről van szó? De igen!
Fiatalasszonnyal találkoztam az utcán. Tele van félelemmel. Még nem kapta meg a szövettani vizsgálat eredményét. Biztos, hogy rákja van. Érzi is már. Itt is fáj, ott is fáj, már áttétek is vannak. Másnap megjön az eredmény, hogy negatív, semmi baja. De már búcsúzott az élettől, és rettegett a haláltól.
Ó, de sokan vannak így! Okkal vagy ok nélkül. Félünk az öregségtől vagy öregedéstől, félünk a magánytól, attól, hogy elveszítjük a társunkat, attól, hogy elhalad az idő, és már nem kapunk társat, attól, hogy meg tudjuk-e tartani a társunkat. Ha elveszítettük, vissza tudjuk-e nyerni. Akinek kevés a pénze, magát félti, hogy mi lesz vele, akinek sok a pénze, a pénzét, mi lesz azzal. Mindentől tudunk félni.
Szabadító született ma néktek! Ne féljetek, örüljetek! Van okotok örülni! Csak akkor, ha megértitek, hogy Ő valóban Szabadító! Őnélküle pedig az történik — ami szintén az említett filmben hangzik el —, hogy egyre több sérültje lesz a félelemnek, és a lelki nyomorúságok hada vándorol egymásba kapaszkodva egyre nagyobb rettegésben.
Ezzel szemben Isten gyermeke, Dávid, azt mondja egy helyen: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” Ez nem hetykeség, ez nem a bajok lebecsülése, ez hit. Ez az ember tudja, hogy nem egyedül van. Ő nincs egyedül. Ő tudja, hogy az Isten, az Immánuel, velünk lévő Isten, bízhat benne minden körülmények között.
Isten ki tud szabadítani mindenféle megkötözöttségünkből. Ó, de sok minden megkötöz minket! Egy-egy téves gondolat, rossz családi beidegződések, személyes hibák, hiúságok, önámítás. Nem szeretünk róla beszélni, de még az ördög szorítása is megkötözhet.
Ismerek valakit, aki nagyon szeretne hinni, és nem tud. Eljutott oda, hogy ha valaki segíthet rajta, az csak Isten lehet. De nem ért az igéből semmit. Mindig elalszik imádság közben. Istenkáromló gondolatai támadnak. Azután egy alkalommal kiderült: hosszú ideig foglalkozott okkult dolgokkal. Ún. magasabb szellemi tudománnyal is. Elkészíttette a horoszkópját is. Különböző vallások isteneivel kacérkodott. Azt hitte, mindez ártatlan és ártalmatlan dolog. És egyszerűen megsüketült az ige iránt. Hiszem azt, hogy Jézus még őt is ki tudja szabadítani.
Szabadító született ma nékünk! Minden szót külön szeretnék hangsúlyozni. Azt is, hogy Szabadító, azt is, hogy ma. Mert belépett a történelmi időbe, osztályos társunkká lett, mindenben szolidaritást vállalt velünk. És néktek született. Nem úgy általában az emberiségnek, nekem. A magam nyomorúságain akar és tud segíteni.
„Nem azért jött az Emberfia, hogy kárhoztassa ezt a világot, hanem, hogy megszabadítsa azt” (Jn 3,17). „Jézus Krisztus azért jött, hogy megszabadítsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én” (1Tim 1,15) — vallotta Pál apostol.
„Azért jött, hogy megkeresse és megszabadítsa azt, ami elveszett” (Lk 19,10).
Az apostolok nagy erővel hirdették pünkösd után: „Nincsen senkiben másban szabadulás, és nem adatott az ég alatt más név, amely meg tudna tartani minket, csak a Jézus Krisztus” (ApCsel 4,12).
Hogyan? Ugyanott olvassuk ezt a mondatot: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul” (ApCsel 2,21).
Ha valaki nemcsak játszani akar karácsonyi gondolatokkal, hanem szabadulni szeretne a maga gubanc életéből, annak most ezt mondja az ige: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul.” És aki elfogadja az igazság evangéliumát, komolyan veszi a hangzó igét, az megszabadul.
Nem tudok mást tenni, csak ezt hirdetni. Hiszen az igéből is tapasztalom nap mit nap. Te meg nem tehetsz mást, mint segítségül hívod az Úr nevét. És akkor Ő elvégzi a maga szabadítását. S akkor dicsőíthetjük Őt együtt. Ezt a karácsonyi ragozást jó lenne, ha megtanulnánk: én hirdetem, te segítségül hívod, Ő megszabadít, és akkor mi dicsőítjük Őt együtt. Így lehetne igazi karácsonyunk!
Ezek után most már csakugyan nincs más kérdés, csak az, hogy ki akarja ezt komolyan? Akarsz-e megszabadulni, vagy mehet tovább így minden, mint eddig? Vergődni akarsz-e tovább is, vagy elkezdenél végre élni? Félni vagy örülni? Elsüllyedni vagy megérkezni? Egyedül botladozni, vagy vele haladni előre az úton? Szabadítónak érkezett Jézus!
Válaszoljunk egy olyan énekverssel, amelyikben kétszer is előfordul ez a bizonyságtétel:

Ez Úr Krisztus, mi Istenünk,
Nyavalyáinkból kimentőnk
Ő lészen az Idvezítő,
Minden bűnünkből kivevő.
(316,6 dicséret)