Cseri Kálmán

A múlt héten sokan látták a tv-ben José Silvát, azt a 76 éves mexikói származású amerikai férfit, akinek gyors egymásutánban két könyve is megjelent most nálunk magyarul. Egyik könyvének a címe: Agykontroll. Alcíme: Életünk megváltoztatásának döbbenetes módja. A másik könyv címe: Gyógyíthatsz, s ennek az alcíme: Az öngyógyítás és gyógyítás döbbenetes módja.
A rövid interjúban elmondta ez az ember, hogy az a mi nagy bajunk, hogy csak a bal agyféltekénket használjuk gondolkodásra, a jobboldalit teljesen mellőzzük. Meg kell tanítani az embereket a megfelelő agyfélteke használatára, és ezt az ún. Silva-féle módszerrel rövid idő alatt bárki el is sajátíthatja. Aki az ő módszerét megtanulja, az zsenivé lesz — mondta így röviden és summásan. És megjegyezte, hogy ma Magyarországnak sok zsenire lenne szüksége ahhoz, hogy nehéz helyzetéből kihúzzák az országot.
A könyvéből kiderül azonban, hogy nemcsak szellemi teljesítményeit fokozza az, aki az ő tanítványa lesz, hanem egészen rendkívüli képességekre is szert tehet. Anyák például magzati állapotban a gyermeküknek olyan fontos ismereteket taníthatnak meg, amire az megszületvén és felnövekedvén emlékezni fog. De egyszerűen látnokká fejlődik a legtöbb olyan ember, aki a Silva-féle módszert megtanulja és jól begyakorolja, amiből egyebek között ilyesmi is következik, hogy számára ismeretlen, messze távolban élő betegeket tud diagnosztizálni és gyógyítani.
Ha röviden össze akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy Jósé Silva módszere az agy elektromos tevékenységét vizsgáló tudományos megfigyelések és bizonyos misztikus gyakorlatok ötvözése az ember fizikai és szellemi teljesítőképességének növelése érdekében.
Azt hiszem, ami ennek a fizikai és biológiai része, beleértve azt is, hogy valóban csak az egyik agyféltekénkkel gondolkozunk-e, és elsajátítható-e az, hogy az ember bekapcsolja a másikat is, ezt bízzuk a szakemberekre. Ma Isten igéje alapján én ennek a nagyon gyorsan elterjedt módszernek két vonatkozására szeretnék rávilágítani. A lelki hátteréről szeretnék beszélni rövidebben, és aztán részletesebben ennek az embernek a célkitűzéseiről.
1. Mit mond ezekről Isten igéje? Mi a lelki háttere? Miről van itt szó tulajdonképpen, amikor ő ajánlja ezt a módszert?
Kiderül nagyon hamar, hogy nemcsak az emberben szunnyadó tartalékenergiák mozgósításáról van szó, hanem az emberen kívüli szellemi erők igénybevételéről is. De miféle szellemi erők ezek? Legjobb, ha őt idézzük, mert ebből kiderül: „Ezáltal a módszer által közvetlen kapcsolatba kerülsz egy magasabb intelligenciával, és rájössz, hogy ez a te szolgálatodban áll. Egy téged szerető erős hatalom áll mindig melletted. Olyan élmény ez, ami nem nagyon, talán egyáltalán nem különbözik a misztikus elragadottság állapotától. Vallásos emberként úgy gondoltam, hogy ha Istent elérhetjük imával, akkor biztosan ki tudunk alakítani olyan módszert is, amellyel elérhetjük a magasabb intelligenciát. Magasabb intelligencián én nem Istent értem.”
Hanem kit? — kérdezi joggal az olvasó. Ha ő egy olyan magasabb intelligenciával akarja kapcsolatba hozni az embert módszere által, amely magasabb intelligencia információkat ad az embernek és rendkívüli képességekkel ajándékozza meg, akkor jó lenne tudni, hogy kiről van itt szó. Erre a kérdésre azonban nem kapunk választ ezekből a könyvekből.
De ki lehet az, aki nem Isten, de sokkal hatalmasabb, mint az ember, aki valami nagyot ígér az embernek: ezt ígéri, hogy többre lesz képes, mint Teremtője alkotta, és eközben soha nem nevezi magát néven, hanem meghúzódik a névtelenség homályában? Ki lehet ez?
Aki ismeri a Szentírást, az tudja, hogy a Biblia pontosan ilyennek írja le az ördögöt. Ő az, aki mindig ráígér arra, amit Isten az embernek adott és ígért. A legelső alkalommal már, a bűnesetkor azt mondja: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten! Vagyis: ne ember legyél te, Isten csak ilyenre méretezett, — nagyobb legyél! Törj ki az Istentől kapott kereteid közül, és én ebben segítelek! „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” (1Móz 3,5)
S a Bábel tornyánál már az egész emberiséget ez a törekvés irányította: építsünk akkora tornyot magunknak, amelynek teteje az eget verje! Ez volt a célkitűzés. Az ördög mindig ilyen ambíciókat ébreszt az emberben, hogy te ne akarj ember maradni, akinek Isten elgondolt, hanem akarj Isten lenni! Vedd kezedbe a sorsod intézését, vedd ki az Isten kezéből! Ember, te mindenre képes vagy és én ebben segítek. Ez az ördögnek az ígérete mindig. Naggyá lehetsz, csodákat tehetsz, csak ne függj Istentől! Bízzál magadban! Soha nem azt mondja, hogy ő-benne; magadban — csak ne Istenben, és akkor nagy leszel. Istenné leszel!
Jellegzetesen az ördög szövege ez, aki mindig a mindenkori kor nyelvén adta el a csábításait, és ő nagyon jól tudja, hogy ma az az áru kelendő, amire rá lehet ragasztani ezt a címkét, hogy tudományos vagy természettudományosan bizonyított, és ami sikert ígér — és itt mind a kettő megvan. Nem akarok erről tovább beszélni, azt hiszem, az idézet önmagáért beszél.
Mivel azonban ez a módszer egy meg nem nevezett szellemi erővel hozza kapcsolatba azokat, akik gyanútlanul megtanulják, ezért mindenkit szeretettel óvok tőle. Az ördög tud segíteni, de az ember a lelkével fizet érte. Máris kiderült, hogy ez a módszer nem ártalmatlan. Nyilvánvaló, hogy nemcsak tudományos, és aki a Bibliát egy kicsit is ismeri, az látja, hogy céljai és eszközei ellentétesek azzal, amit Isten nekünk ígér. Például a bűnkérdés megoldásának a következőt javasolja: „Aki ezt a módszert elsajátítja, megszabadul a bűntudattól.” Ez a bűn Isten nélküli „megoldása”. Nincs szükség Jézus Krisztus keresztjére, nem kell az Isten öröktől való szeretete. Megold az ember mindent magában, Isten nélkül is.
Ha megdicsérte valaki a szerzőt, akkor ő szerényen azt mondta: nem én tettem, a te agyad tette. Az emberi ész trónra ültetése ez, Isten trónfosztása. Az emberi értelem mindenre képes. Mindenható, csak bizonyos módszereket kell megtanulnia. S hogy milyen távol áll ez a Bibliától, ahhoz még csak egy mondatot, aztán menjünk át a második pontra. „A fájdalom nem örökségünk, mint ahogy semmilyen betegség sem az. Tökéletes egészséget örököltünk, az a mi jussunk. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogy képes meggyógyítani önmagát és másokat.” Ez így lenne, ha nem lett volna bűneset, de azóta nekünk nincsen jussunk, és azóta mi azt örököltük, amit csináltunk magunknak, és ezen csak Isten kegyelme változtathat. Ennyit a szellemi háttérről.
2. És mik a célkitűzések? Még egy idézetet olvasok: „A módszer egyebek között a következőket ígéri: önbizalma szárnyakat kap, memóriája hihetetlen mértékben javul, tanulásának gyorsasága és hatékonysága megsokszorozódik, kiegyensúlyozottabb, optimistább és energikusabb lesz. Elsajátíthatja az öngyógyítást és a pszichikus gyógyítást, könnyen lefogyhat, leszokhat a dohányzásról, kreativitása fokozódik, jobbá teheti házasságát, kifejlesztheti hatodik érzékét.”
Kitűnő reklámszöveg, és nagyszerű üzleti érzékre vall. De vajon megvalósítható-e? És én ma éppen azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem is ez a kérdés, hogy megvalósítható-e. A mi számunkra az a kérdés, hogy szükséges-e az embernek ilyen célokat kitűznie maga elé? Valóban erre teremtette Isten az embert? Hadd mondjam így kicsit műszaki, de kifejező szóval: erre méretezte Isten az embert? Ezt jelentené helyesen élni az élet adta lehetőségekkel? Alapkérdés ez. Azt sokan vitatják, hogy ez szélhámosság vagy valóságos program, csakugyan meg lehet valósítani vagy sem. De nem ez a kérdés! Az a kérdés, hogy ezt kell nekünk megvalósítani? Erre kell törekedni? Ez az igazán emberre szabott, emberhez méltó, ebben teljesedhet ki valaki?
Világosan kell látnunk minden ilyen esetben, hogy az alapvető különbség minden ilyen módszer, és egyáltalán minden önmegváltó ideológia és a Szentírás között az, hogy az előbbiek az embert mindig önmagában nézik, de úgy, hogy az ember maga fölé akar nőni, s ehhez igénybe vesz tudományos, áltudományos és egyértelműen irracionális, misztikus, szellemi erőket is.
Ezzel szemben a Biblia az embert mindig az Istennel való kapcsolatában vizsgálja, és a következő a gondolatmenete: A Szentírás azt mondja, hogy az embert Isten alkotta, mégpedig arra, hogy valami szépre és jóra használja. Amikor az ember elszakadt Istentől, használhatatlanná vált minden szépre és jóra. Isten azonban, aki megteremtette, képes újjá teremteni is az embert igéjével és Szentlelkével. Az újjáteremtett ember ismét használhatóvá válik Isten számára. Enélkül képtelen emberi szinten élni, és másokat éltetni. Elállatiasodik, sőt démonizálódik. De az újjáteremtett ember újra képes arra, hogy emberként éljen, és emberi környezetet teremtsen maga körül. Ehhez azonban már az ember akarata is kell.
Ahhoz tehát, hogy valaki igazán azzá váljék, akinek Isten elgondolta, megtervezte, megalkotta, ahhoz szükséges egészséges passzivitás. Engedem, hogy Isten munkálkodjék bennem, újjá formáljon, és egészséges aktivitás: azt csinálom, amire Isten alkotott. Eközben bontakozom ki igazán, így kerülök a helyemre, és így leszek boldog. Ezt, hogy egészséges passzivitás meg aktivitás, más és biblikus szavakkal így is mondhatjuk: ehhez szükséges a bizalom és engedelmesség. Ebből a kettőből tevődik össze a hit. A keresztyén hit az élő Istenben való feltétlen bizalom, és a neki való feltétlen engedelmeskedés. Vagyis: a tőle való függés. Ebben válik az ember újra emberré, és így valósulhat meg életében az, amit Isten tervezett.
Ennek éppen az ellenkezője az, ami az 1Móz 3-ban van leírva, amikor az ember Istenné akar válni ördögi segítséggel, meg ami az 1Móz 11-ben van, amikor tornyot akar építeni, amelynek teteje az eget érje. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ez azt jelenti, hogy mindnyájunknak onnan kell elindulni, hogy hisszük-e igazában, hogy Isten alkotott bennünket? Isten teremtett minket. A zsoltáros, életének legnehezebb helyzeteiben pontosan ebbe a bizonyosságba kapaszkodik. „Hiszen az Ő alkotása vagyok, az Ő kezének munkája” (Zsolt 100,3). Az Ő nyája vagyunk, legelőjének juhai. Megalkotott és gondoskodik rólunk, ebben egészen bizonyosak lehetünk.
Hadd olvassak a 139. zsoltárból néhány verset, ahol egész részletesen leírja, hogy még csontjainkat is Isten méretezte, és annak célja van, hogy valaki vékonyabb csontú vagy erősebb csontú, és az Ő örök tervében a mi kicsi életünk is benne van. Mérhetetlen szeretettel és gondoskodással alkotott meg bennünket. „Bizony te alkottad a veséimet, te takargattál anyám méhében, magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. (Nincs közöttünk két egyforma). Magasztallak és áldalak ezért, csodálatosak a te cselekedeteid, és tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, amikor titokban formáltattam és idomíttattam. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva. A napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott még egy sem volt meg közülük. És nekem milyen kedvesek a te gondolataid, óh Isten!” (Zsolt 139,13-18)
Hisszük-e ezt, hogy nem véletlenül vagyok ilyen, nem véletlenül élek itt és most? Örökkévaló isteni szeretet illesztette be arasznyi létemet is a nagy egészbe. És Isten megadta a szükséges képességeket, és ezeket is tőle fogadjam el, meg azt is, hogy hiányoznak belőlem képességek, mert ahhoz, hogy azt, amire használni akar, megvalósítsam, azok kellenek, amiket megkaptam tőle. Ez nem olcsó önvigasz. Ez a bibliai hit. Ha valaki ezt hiszi, megszabadul egy csomó elégedetlenségtől, ki van kapcsolva az irigységnek a forrása. Megszűnik a versengés, nincs értelme, mert ő is azt kell hogy csinálja, ami az ő feladata, én is azt, ami az enyém. Nem ütközünk össze, ha én elfogadom az enyémet. Elfogadom magamat, alkatomat, képességeimet, hiányosságaimat és feladataimat, és ebből következik az, hogy nekünk nem zsenikké kell lennünk, hanem hűséges sáfárokká.
Ezért olvastam fel ezt a részt. Pál apostol azt mondja, hogy úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és az Isten titkainak sáfárait. Ami azt jelenti, hogy a mi nagy méltóságunk: Krisztusnak a szolgái vagyunk. És óriási kincset bízott ránk Isten: az Ő titkait, de ezekkel a titkokkal mi csak sáfárkodunk, nem a miénk. Ideadta kezelésre, és majd elszámoltat. A sáfár nagyon sokszor rabszolga volt, akinek semmije sem volt, mégis mesés kincseket bízhatott rá a gazdája, ha megbízhatónak bizonyult. Légy vagyonkezelő, és a végén elszámolsz. Azon belül viszonylagos önállóságod is van, de a legfontosabb, hogy mindent arra használj, amire kaptad. Ez a hűség. A bibliai hűségfogalom azt jelenti, hogy amit Istentől kaptam, arra használom, amire Ő adta. Ezt a mai napot is, ezt a testet is, nem teszem tönkre, a lelkemet is, nem engedem meghalni, táplálom, a szeretteimet is, és így tovább. A sáfárokban egy, ami megkívántatik: mindegyik hűségesnek találtassék. Ez a legfontosabb.
Ha tehát valaki józanul és biblikusan gondolkozik — a kettő általában együtt jár —, akkor az a kérdése, hogy mire való vagyok én? Mire való az ember? Akkor nem arra törekszik, hogy minduntalan felülmúlja önmagát, hanem hogy minden helyzetben hűségesen végezze azt, amivel Isten megbízta. Akkor is, ha emiatt szenvednie kell, mert Isten nekünk nem sikeres életet ígért, hanem engedelmes életet vár tőlünk. És a hívő ember eszménye nem a sikeres, hanem az engedelmes élet. „Egy vágyat hagyj nekem — mondja az 512. énekünk —, hogy halljam és kövessem szent igazságodat”, hogy neked engedelmeskedjem.
Ezért folytatja itt Pál azzal, miután beszél a hűségről meg a sáfárságról, hogy mi ezt akkor is csináljuk, és akkor is ezt csináljuk, ha ezért szenvedés jár. És kicsit megpirongatja a korinthusiakat, hogy ti olyan büszkék lettetek, már különbek vagytok, mint mi, az apostolok. Ti gazdagok vagytok, okosak vagytok, mindent tudtok, ott éltek és engedetlenkedtek a nagy kényelemben! Mi meg bolondok vagyunk a Krisztusért, vállaljuk, ha annak neveznek. Mi gyengék vagyunk, erőtlenek, szegények, éhezünk is, szomjazunk is, meg mezítelenek is, bántanak is bennünket, de amikor bántanak, áldást mondunk azokra, akik bántottak, akiktől szenvedünk, azt békességgel tűrjük. Ha gyaláznak bennünket, könyörgünk gyalázóinkért — szinte a világ szemetjévé lettünk, minden ember söpredékévé. De a következő mondatból kiderül, hogy ha tízezer tanítómesteretek lenne is, de mindenkinek csak egy apja van, és azt mondja: én a ti atyátokká lehettem, Krisztus által, az evangélium által. Mert az ő bizonyságtételére lettek hívőkké és menekültek meg a kárhozattól. Vagyis ránézésre nagyon sikertelen ez az élet. Tele van szenvedéssel. Ők nem képesek rendkívüli csodákra, de élet támad körülöttük. Kiárad az ő összevissza pofozott, vert, gyalázott életükön Krisztus és ennek következtében boldogtalan emberek boldogokká, hitetlenek hívőkké, istentelenek istenfélőkké lesznek, a halottakból élők támadnak.
Egészen mások a célok. Isten mielénk soha nem helyez ilyen ígéretlistát, mint amit az idézett könyv állít. Isten tőlünk hűséget vár, és áldást ígér. Nem könnyű ma ezt eszménnyé tenni, és következetesen követni. Végképp nem könnyű az utánunk következő nemzedéknek, tulajdon gyermekeinknek ezt mindennél magasabb eszményként fölragyogtatni, mert nagyon nagy és kíméletlen a verseny, és mindenhonnan azt hallják, hogy ember, hajtsd magad! Nem számíthatsz senki másra, csak magadra! Egészen kikerült Isten a mai ember látóteréből, s meg van győződve, hogy ha ő nem veszi kezébe a dolgokat, akkor semmi nem lesz. Tehát rajtad múlik, mire viszed. Ebből következik az összes többi szörnyűség, el egészen odáig, hogy a végén már mindegy, hogy ki, Isten vagy ördög, csak segítsen rajtam, mert összecsuklom. És jöhet minden tudományos és áltudományos, racionális és irracionális — csakhogy a célomat elérjem, mert egyedül nem bírom. Mert nincs Istene az embernek, akiről tudná, hogy Ő alkotott meg engem, az Ő keze munkája vagyok, bizonyos feladatokra méretezett. Mindent megadott, és meg fog adni menet közben, ami szükséges, hogy azokat megoldjam, s miközben ezt végzem hűségesen, ebben bontakozom ki igazán, ebben leszek az, akinek Ő alkotott. Nem akarok más lenni, nem akarok ennél több lenni, mert ez a legtöbb, hogy azzá váljak, akinek Ő elgondolt. Akiben ott van ez a bizonyosság, az az ember elégedett nehéz körülmények között is. Azt írja Pál a börtönből: én mindenben elégedett vagyok, mindenre van erőm a Krisztusban. Ez nem tehetetlen beletörődés, ez hittel való vállalása, elfogadása annak, amit Isten nekem készített, tudván, hogy Ő jót készít nekünk.
Ezt azonban minden ember csak bizonyos csendben, alázatban értheti meg, és ez a kettő hiányzik a mi életünkből. Figyeljétek meg, hogy mániákusan mindig valamit csinálnunk kell. Mindig csináltatunk valamit a gyerekekkel. Menni kell. Ha már van autó, menni kell. Ha már összejöttünk, inni kell, enni kell. Hogy el lehet tölteni órákat csendes, tartalmas, tiszta beszélgetéssel, hogy aközben ismerem meg magamat is jobban, a másikat is, netalán együtt az Istent, ez olyan kevesek számára ismerős. Ez hovatovább nem lesz program. Ismeretlen számunkra az a miliő, amiben a magzat emberré fejlődik, amiből a virágból gyümölcs lesz, és a gyümölcs megnő, megérik. Ez mind zajtalanul történik, csendben, észrevétlenül. Ahogy Jézus mondja: magától terem a föld, először zsenge füvet, aztán kalászt, aztán a kalászban magot. (Mk 4.)
A szellemi megtermékenyülés is ilyen csendben történne, ha biztosítanánk ilyen csendet, meg ha bíznánk abban, hogy nemcsak attól függ, hogy mit valósítok meg, hanem az is attól függ, hogy Isten hogyan irányíthat engem. Kipróbáltam, hogy nagy buzgalommal szótárak, lexikonok segítségével nekiláttam egy igehirdetés elkészítésének, és éreztem, hogy nincs benne erő. Van már nagy anyag együtt, de nincs üzenet. Mi az az üzenet, amit rám bíztak, és amit tovább kell adnom? Ami először engem formál, aztán a gyülekezetet is. És olyan sokszor engedte Isten megtapasztalnom, hogy bármennyire sürgetett is az idő, meg a feladatok, félretoltam mindent, leborultam előtte, és a szellemi megtermékenyülésnek ebben a csendjében, amikor az Ő Szentlelke indította el a gondolatokat és adott gondolatokat, akkor formálódott valami, ami aztán hatott. Utána elővettem a könyveket, meg mindenfélét le kellett írni, meg kellett tanulni stb., csiszolni kellett. A munkát nem szabad megspórolni, de nem rajtam múlik. A sáfár mindent úgy kap, és azt adja tovább. „Mid van, amit nem kaptál volna?” — mondja itt az apostol — „ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?”
Azt hiszem, ez jellemző a mi egész korunkra, hogy nagy apparátussal nekilátunk magunk által kitűzött feladatainknak, csak éppen abban nem bizonyos a legtöbb ember, hogy mi az én feladatom ezen a világon. Mivel bízott meg engem Isten? Egyáltalán, kihez tartozom, és kinek tartozom felelősséggel?
Így ősszel, amikor a szél sodorja a leveleket, mindig eszembe jut Zelk Zoltánnak ez a zseniális kétsorosa:

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? De ki az ág?

Éppen erre a kérdésre nem tud válaszolni az Isten nélkül élő ember: honnan szakadtam le? Hova tartoztam valaha? Netalán hova tartozhatnék most? Ki az ág… és a Szentírás pontosan erre mutat rá: te alkottál engem, a csontjaimat, az eszemet, a vesémet, a lehetőségeimet, te készítetted el feladataimat, abban szeretnék hűségesnek bizonyulni. Nem akarok zseni lenni. Az akarok lenni, akinek te alkottál, Istenem, a te akaratod valósuljon meg az életemben!
Azt hiszem, hogy aki mindenféle módszerekkel mindenáron önmaga fölé akar nőni, az ágaskodik. Ágaskodik, mint a ló, amikor két lábra áll. Isten gyermekét meg az jellemzi, hogy leborul, utána hűséggel végigjárja azt az utat, amit Isten eléje tett. Ágaskodva nem lehet haladni, és nem lehet terhet húzni. Ki lehet emelkedni átmenetileg, de nem az a feladata a lónak, hogy ágaskodjék, hanem hogy valami hasznos munkát végezzen. Ágaskodott az ember a bűnesetben éppen: olyan akarok lenni, mint az Isten! A mi utunk az, hogy leborulok a nagy Isten előtt, utána végigjárom azt az utat, amelyiken Ő indított el. És ha valami, akkor éppen ez kapcsol ki minden felesleges stresszt, feszültséget. Az az ember, aki tudja, hogy csak magára számíthat, tele lesz feszültséggel: jaj, ha nem sikerül, csak kudarcok ne érjenek! A hívő ember mindettől szabad.
Hadd olvassak fel egy szép lelki éneket, ami régóta elkísér, és aminek a szövege önmagáért beszél:

Tied az ügy, óh Jézusunk,
Hadd örvendjünk ennek.
És mert tied, így bízhatunk:
soha el nem veszhet.
De előbb a kis búzaszem
a nap felé hogy nőhessen,
magától, hogy szabad legyen:
meghal a mélybe’, földbe lenn.
Meg, — szívesen, hogy így szabad legyen.

Nem az én ügyem az életem. A teremtő Isten ügye vagyok. Ő alkotott meg szeretettel, Ő akar használni. Az én dolgom csak az, hogy azt csináljam, amit Ő mond. Vagyis: ehhez meg kell halni. Az én ágaskodásom, mint a kis búzaszem — Jézus hasonlata szerint — haljon meg, és így leszek egészen szabaddá arra, hogy engem használjon. Így bontakozik ki igazán az életem. Nem én fogom megvalósítani magamat, hanem Ő valósít meg engem. Ehhez azonban nem lazítási technikára van szükség, nem arra, hogy örökké túl akarjuk teljesíteni önmagunkat, nem emberfeletti képességekre és végképp nem Istentől idegen, vele ellenséges szellemi erők igénybevételére. Mert ezek mind azt sugallják, hogy ne maradj ember, olyan lehetsz, mint az Isten! Isten azt akarja, hogy legyél ember a szó igazi, nemes értelmében. Legyél az, akinek megteremtettelek! A 8. zsoltárban olyan szépen elmondja, hogy milyen méltóságra teremtett minket Isten, s milyen gyalázatba süllyedtünk azóta. Az a dolgunk, hogy engedjük, hogy újjáteremtsen, és utána végezzük azt, amivel megbízott.
Még egy kérdést befejezésül: Nem fenyegeti az ilyen embert az a veszély, hogy ebben a kegyetlen versenyben esetleg lemarad? Dehogynem! Könnyen lehet, hogy lemarad, de egészen bizonyos, hogy életben marad a szó fizikai, egészségügyi értelmében is, meg a szó lelki értelmében is. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (ha az életét elveszíti) (Mt. 16,26). Ebben a világban harsog a hívogatás, amelyik sikeres életre hívja az embert, és azt ígéri, hogy mindenre képessé válhat. És hangzik Jézus Krisztus csöndes hívása is, aki az Isten előtti megalázkodásra és a neki való folyamatos engedelmességre hív, és igazán ez az élet útja.

Azt hiszem, ha egy-két szóval jellemezni szeretnénk, hogy mi él ma leginkább az emberekben, azt mondhatnánk: bizakodás és félelem. Vannak biztató jelek, és ki-ki alkatának megfelelően hol ezeket gyűjtögeti, hol az aggasztó jeleket. A biztató jelekkel mintegy magunkban is tartani akarjuk a lelket, és ezek alapján bizakodnak sokan, mások pedig észreveszik azokat az olykor megoldhatatlannak tűnő nehézségeket, amelyeknek az alapján félnek és aggódnak, ha a jövőbe néznek.
Bizakodás és félelem jellemez 1990 első napján sokakat. Vajon jó-e, ha ez jellemzi a hívő embert is? És egyáltalán ez jellemzi-e a hívő embereket? Az a tapasztalatom, hogy az élő hitű embereket változatlanul az jellemzi, hogy bíznak Istenben. Ők is ugyanolyan jeleken tájékozódnak, ők is ugyanazt a magyar valóságot vagy nemzetközi valóságot próbálják elemezni, mint mások, de változatlanul az élő Istenben bíznak. Bármilyen jelek vannak, akkor is benne bíznak.
Ennek a bizalomnak a gyökere az Isten iránti hála. A hívő ember ismeri Istent, ismeri az Ő nagy tetteit is, a legnagyobbat: Jézus Krisztus keresztjét is, és tudja, hogy nem az események ilyen vagy olyan változásából derül ki, hogy Isten szeret bennünket, hanem az által lett nyilvánvalóvá az Isten irántunk való szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Ez magában elég ahhoz, hogy aki ezt komolyan veszi, az rábízza magát Istenre. Magát, szeretteit, népét, az egész jövendőt. Bízik Istenben. És ezt ki is fejezi azzal, hogy újra és újra dicsőíti Őt (úgy, ahogy arról tegnap este volt szó), és újra és újra bizalommal rábízza magát és jövőjét.
Ez nem szólam, hanem napi gyakorlat, és ugyanakkor napi tapasztalat, hogy Isten nem változik, és Istenben méltán bízhat.
Ilyenfajta ember volt Jósáfát, akiről a felolvasott történet szól. Az i.e. 9. században volt ő Júda országának királya. Neki is megvoltak a maga gazdasági, politikai és személyes gondjai, de mindegyikben úgy járt el, mint aki csakugyan bízik Istenben. Egy kritikus helyzetről olvastunk most az ő életéből. Az országtól keletre és délre lakó népek összevont támadást indítottak Júda ellen. Olyan váratlanul érte ez a támadás őket, hogy Jósáfát első reflexiója az volt — ami igazán nem illik egy uralkodóhoz és hadvezérhez —, hogy megijedt. Hirtelen semmi nem jutott eszébe, mit kell most tenni. Mégis tudta, mit kell tennie.
Az első intézkedése az volt, hogy országos böjtöt hirdetett és felhívta a népet Jeruzsálembe a templomba. Ott kiállt a templomtéren az egész nép elé, és egy megrendítő, őszinte imádságot mondott. Ezt az imádságot olvastuk.
Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi Istent. Ezzel kezdődik: „Ó, Uram, mi atyáink Istene, nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán?! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhat.” Ez a hitvallás mintegy a saját hitét is megerősíti, és a nép minden tagjának újra végig kell gondolnia, hogy hiszi azt, vagy nem. Ki az ő Istene, kinek hiszi Istent? — Azután Jósáfát elsorolja Isten nagy tetteit. Utána emlékezteti Istent az Ő nagy ígéreteire. Isten megígérte, hogy Ábrahámnak és az ő utódainak adta ezt a földet mindörökre, tehát akkor nem zavarhatja ki őket onnan senki! Akkor sem, ha most sokakban ott van a félelem, hogy ez bármelyik nap bekövetkezhet. Isten ígéretei megállnak. Utána meglepő őszinteséggel mondja ezt: „Ó, mi Istenünk, nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink."
Amikor befejezi az imádságot, Isten az egyik ott álló prófétával kijelentést ad. A prófétán keresztül ezt válaszolja az imádkozó királynak és népnek: „Halljátok meg, így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek a nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük. Íme ők a Cic hágójánál fognak felmenni, és rájuk találtok a völgynek szélénél. Nem kell nektek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek, és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz.”
Akkor nem kezdenek tanakodni, hogy vajon a próféta nem tévedett-e, vajon csakugyan így kell-e érteni azt, amit Isten mondott, hanem így folytatódik a leírás: „Akkor Jósáfát meghajtotta fejét a föld felé, Júda és Jeruzsálem lakói leborultak az Úr előtt, és imádták Őt.” És korán reggel felkészültek, kimentek oda, ahova Isten parancsolta. Az indulásnál Jósáfát azt mondta a népnek: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az Ő prófétáiban és jó szerencsések lesztek” — vagyis célba értek. „Tanácsot tartván pedig a néppel, előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menjenek és mondják: tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az Ő irgalma. És amint elkezdték az éneklést és a dicsőítést, az Úr ellenséget szerzett az ammón fiai, a moábiták és a Szeir hegyén lakók ellen, akik Júdára jöttek, és megverettettek.”
Különös történet ez. Harci kiáltás helyett a léviták Istent magasztaló éneket énekelnek, és Isten olyan zavart támaszt az ellenség sorai közt, hogy egymásnak esnek és megsemmisítik egymást. Jósáfát kicsiny seregének csak az a feladat jut, hogy összegyűjtsék a zsákmányt. No meg az, amiről utána gyönyörűséggel olvashatunk még, hogy összejönnek egy nagy hálaadó ünnepre, ahol megköszönik Istennek, hogy nagyobb győzelmet adott, mintha bármilyen emberi erőt vetettek volna be.
Ennyi a történet, és legjobb, ha mindjárt napjainkhoz érkezünk meg. Ha valaki nyitva tartja a szemét, akkor látja, hogy sok ellenséggel kell szembenéznünk ennek az esztendőnek az elején is. Ha semmi mást nem sorolunk fel, csak az utolsó néhány nap újságaiból egy-egy fejezet címét, már látjuk, hogy milyen hadsereggel állunk szemben. Húszmilliárd dollár adósság, évi másfélmilliárd dollár kamata van ennek. A reálbérek több százalékkal csökkenni fognak, legalább 20 %-os inflációnak nézhetünk elébe. Lehet, hogy a munkanélküliek száma eléri ebben az évben a százezret. Nő a hajléktalanok száma, és ebből nem is gondoljuk, milyen sokféle egyéb gond és probléma is származik. Az emberekben bizalmatlanság van. Egyre gyakrabban olvassuk, hogy erkölcsi vákuumba kerültünk. Nem is gondolják az emberek, hogy az a félmillió alkoholista milyen iszonyatos teher ennek a tízmilliós népnek a nyakán. Nő a kábítósok száma, ugyanakkor fogy a születések száma, de rohamosan nő a fogyatékos újszülöttek száma — megint csak a mi bűneink miatt. Válságban van a házasság — ez már közhely, és unjuk az ilyen megállapításokat. Csak azok nem unják, akik szenvednek miatta. De nyugodtan mondhatjuk: sok szellemi érték is válságba került, elveszítette a rangját. Látom a fiatalokkal beszélgetve, hogy a szerelemnek, a szeretetnek, hűségnek, felelősségnek egyáltalán nincs értéke, nincs rangja. Mintha enélkül is lehetne emberi életet élni.
Az élő hitet veszélyes pótlékokkal próbálják sokan helyettesíteni, és megvannak ennek is a vámszedői. Nagyon mélyre süllyedt a lakosságnak az egészségi állapota, az önpusztítás különféle módjai megszokottakká váltak, hozzátartoznak a mindennapokhoz, nem is tartja már sok ember azt bűnnek. Egyre inkább eltompulunk erkölcsileg. Nem fáj az, aminek fájnia kellene, és nem akarjuk azt, amit akarnunk kellene. Akinek van lelki, szellemi látása, az tudja, hogy mindezek mögött az ellenséges seregek mögött ott van az ősellenség, akiről Luther Márton szép énekében van szó. Az ősellenség, aki hazug és a hazugság fegyvereit használja, aki emberölő volt kezdettől fogva, és folyamatosan arra uszít minket, hogy pusztítsuk, sokszor alig észrevehetően, önmagunkat és egymást; aki mindent elkövet ezért, hogy szembeállítson minket Istennel és egymással. És így tovább. Becsukhatjuk az újságot.
Mit teszünk ebben a helyzetben? Úgy teszünk, mintha mindez nem létezne? Ó, de sok hibát, bűnt követünk el emiatt! Vagy úgy teszünk nagy büszkén, mintha éppen most akarnánk kiiktatni végleg ezeket a problémákat az életünkből? Vagy nagyon sokan már eleve lemondanak érdemi, tényleges megoldásokról? Vagy pedig legalább a hívő ember képes arra, hogy odaálljon Isten elé, meg mások elé, — így, mint Jósáfát — és legyen bátorsága elmondani egy ilyen imádságot: Nincs erőnk e nagy sokasággal szemben… Micsoda őszinteség, és milyen ritkán lehet hallani ilyet! — és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk — minden nagyképűséget nélkülöz —, de a mi szemeink tereád néznek, és tudjuk, hogy nálad van az erő és a hatalom, te uralkodsz mindenki fölött.
Ki az itt közöttünk, aki ebben látja a megoldást? Úgy, hogy gyakorolja is azt; akinek van ehhez őszintesége, van ehhez alázata, van ehhez bátorsága, mert a bátorság és az alázat mindig karonfogva járnak, és van ehhez hite: kimondja azt, hogy én magam, a magam személyes és családi életében sok mindent elrontottam, jó részét ennek nem is tudom helyrehozni, miattam vannak a romok otthon. Most már nem büszkélkedem, hogy ez majd valahogy elmúlik, meg kinőjük, elfelejtjük, hanem végre kimondom: nincs erőm rendbe hozni, nem tudom, mit kell tennem, de az én szemeim a mindenható Istenre néznek, és amit Ő mond, azt fogom enni úgy, mint itt Jósáfáték. Mert, aki így áll oda Isten elé, annak Ő válaszol az imádságára. Sokszor ilyen gyorsan, máskor később, de mindig világosan. Ha valaki kész is megtenni azt, amit majd hallani fog, akkor Isten megtalálja a módját annak, hogy adjon tanácsot, útmutatást, erőt, és a végén győzelmet.
El tudjuk-e mondani a bizakodás és a félelem légkörében, teljes, nyugodt, Istenbe vetett bizalommal: a mi szemeink tereád néznek? Éppen ezért mindent neked köszönünk meg, ami jó, mert a mi szemeink tereád néznek. Neked valljuk meg mindazt, amivel vétkeztünk ellened, egymás ellen és önmagunk ellen, mert a szemeink tereád néznek. És rád bízzuk ezt az egész esztendőt, az egész jövőnket, egész népünket, a világ sorsát és a magunk kicsi életét, mert a szemeink tereád néznek. Aki Istenre néz, az Istenre van tekintettel: Őrá való tekintettel hozza meg a döntéseit, éli az életét.
Ez jellemzi-e majd ezt az esztendőt, hogy mindent Istenre tekintettel csinálunk? Hogy mindenben az befolyásol, az vezérel, mindent az határoz meg, hogy Ő mit szól hozzá? A mi szemeink Őreá néznek! Jobban figyeljük Őt, mint a dollár árfolyamának a változását, mint az exportmérleg alakulását, mint a hatalmi viszonyok szakadatlan hullámzását. Legalább olyan komolyan vesszük azt az Istent, aki mindezeknek fölötte áll, és akitől mindezek is függnek, mint ahogy egy-egy részletet, aminek ráadásul csak egy-egy oldalát szoktuk látni. A szemeink tereád néznek. Nemzeti sorskérdéseinket, egyéni életünk problémáit úgy bízzuk rá az év elején, mint akitől érdemi, valós megoldást várunk.
Kire nézünk? A bajokra? — akkor tele vagyunk félelemmel. Az ellenségre? — akkor mindig veszedelmesebbnek látjuk, mint amilyen valójában. Vagy az elképzelt veszedelmekre, és lesz belőle beteges aggodalmaskodás? Vagy a teljesítményeinkre, és akkor kihúzzuk magunkat minden nyomorúságunk közepette is, mintha meg tudnánk oldani a megoldhatatlant? Vagy régi dicsőségünkre, és nosztalgiázunk? Vagy nézünk tanácstalanul vagy vádolóan egymásra? Vagy ennyire egyértelművé lesz a lelki helyzetünk, mint Jósáfáté? — szemeink tereád néznek.
Ha magunkban bízunk, akkor magunknak kell megoldanunk a feladatunkat. Ha merünk Istenben bízni, akkor Ő fog adni csodálatos megoldásokat. Ki hiszi ezt itt közülünk? És ki tudja Őt így kérni? Olyan tanulságos lenne tudni, hogy most ki mire gondol. Lehet, hogy valaki arra gondol: nem ártana, ha ez a lelkész egy kis közgazdaságtant, szociológiát és politológiát tanulna, akkor nem mondana ilyen naivságokat. — Valóban naivság a világ sorsát a világ Urára bízni? Nem az bizonyult számtalanszor naiv ábrándozásnak, hogy azt gondoltuk, a világ sorsát el tudjuk igazítani? — miközben a magunk életét sem tudjuk, mert összekuszáltuk, elrontottuk sokféleképpen. Bárcsak eljutnánk Jósáfát egyszerű, gyermeki bizalmához, és ha egyszer az az igaz, hogy nincs erejük a nagy túlerővel szemben, akkor ezt mondja ki, és ha nem tudja, hogy mit kell tenni, akkor ezt vallja be, de hozzáteszi ezt is: „de a mi szemeink tereád néznek”, és tőled reméljük a megoldást.
Milyen jelentősége van a mi hívő életünkben az imádságnak? Mert itt erről van szó. Az imádság mint a hétköznapok szerves része. Az imádság mint a különféle problémák természetfeletti, de nagyon is reális megoldása. Az imádság mint világosság a helyes út megtalálásához. Az imádság értelme az okok, célok és összefüggések helyes felismeréséhez. Az imádság elszakíthatatlan kapocs, ami a jelentéktelen kicsi embert, aki azonban Istennek mégis nagyon fontos, szakadatlanul Isten-közelbe viszi, vagy ott tartja, és átélheti azt, hogy a hatalmas Isten, aki a történelem Ura, a népek Ura, az ő egyéni sorsát is kezében tartja és atyai szeretettel van iránta.
Járható út-e ez vajon? Ehhez az szóljon hozzá, aki jár ezen, mert csak az tudja megmondani, hogy járható út-e, aki kipróbálta már, hogy milyen az, így imádkozni. Milyen az, hogy kritikus helyzetben ilyen őszinteséggel feltárni a szívet Isten és emberek előtt. Milyen az: feltétel nélküli bizalommal tőle várni megoldást. Milyen az: mindig újra meglepődni, hogy mik jutnak eszébe Istennek, én nem is gondoltam volna rá, hogy ilyen megoldása is van ennek a kérdésnek. Milyen az: újabb és újabb csodákat várni attól az Istentől, aki ténylegesen uralkodik, és ma is imádságot meghallgató Úr.
Sajnos nemzetközi és országos szinten ezt nem próbálhatjuk ki, mert nagyon kevés olyan élő hitű vezető volt és van, aki élt az imádság fegyverének a forgatásával. De próbáljuk ki ott, ahol vannak ilyenek. Kipróbálhatjuk a gyülekezeten belül, ez nem kicsi dolog. Mert ezek az imádságok összeadódnak, és sokszor meglepően nagy a hatókörük. Éppen Jósáfátról olvassuk egy másik történetben, hogy amikor egy másik támadás idején a szövetséges királyokkal együtt megint csak megijedtek, és nem tudták, hogy mit csináljanak, Jósáfát mondta, hogy menjünk el, és kérdezzük meg az Úr prófétáját. Hát erre nem is gondoltak a többiek, de hát kérdezzük meg! És a próféta azt mondja: nektek az Úr nem mond semmit, mert mondott sokszor, és nem hallgattátok meg. De Jósáfátra való tekintettel mégis megmondom nektek, hogy mi a megoldás. — Egy hitetlen társaságban van egyetlen hívő ember, Jósáfát, és Isten őreá néz, és őérte megáldja a többit is. Ez csodálatos törvényszerűség Isten munkájában. Elég egy valaki, aki ilyen őszintén, ilyen alázatosan, ilyen bizalommal áll oda Őelé. Aki nemcsak Őreá néz, hanem azt meg is meri vallani a hitetlenek előtt is: az én szemeim tereád néznek — Isten őrá tekint, és a többit is megáldja (2Krón 3,14)
Próbáljuk ki, hogyan árad be Isten áldása egy családba egyetlen imádkozó, átadott életű, hívő emberen keresztül! Hogy lesz sok sok áldás a gyülekezetben néhány hűségesen, állhatatosan imádkozó ember életén keresztül! S hogy lehet áldássá egy ilyen hitetlen országban, mint a mienk is, meg a többi is, az a néhány igazán hívő ember, aki minden helyzetben el tudja mondani: de a mi szemeink tereád néznek.
Az ilyen imádkozó emberek nem a maguk dicsőségét keresik, nem kell annak kiderülni, hogy az ő imádságukra történtek csodák, — az a fontos, hogy Isten cselekedett! Hogy volt valaki, akire nézhetett, aki kiáltott hozzá. Ő alig várja, hogy valaki kiáltson, és Ő felelhessen. Ad ajándékot a többinek is, csak legyen egy valaki, legyenek néhányan, akik azt elkérik. Sajátos eszközeinkkel, a hívő imádsággal, csodálatosan hozzájárulhatunk a világ sorsának alakulásához. Sopánkodás, panaszkodás, vádaskodás, okoskodás, találgatás helyett kezdjünk el hűségesen imádkozni!
Egy társaságban órákon át találgatták, hogyan alakul majd a politikai helyzet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy két nap múlva annak jó része érvénytelen volt, amit mondtak, mert sok minden megváltozott közben, amit találgattak.) A beszélgetés végén valaki azt mondta: nem az lenne-e a legjobb, ha imádkoznánk ezekért az emberekért és ezekért a kérdésekért? Volt ott több templomba járó, vallásos ember is. Mindenki meglepődött: hát igen, persze, imádkozni kell, az hasznos dolog, majd otthon. Volt, aki azt mondta: majd a templomban. Mint ami nem tartozik hozzá az élethez! Mintha a vallás, ahogy mondani szokták, magánügy lenne. Ezt mondta is ott valaki. Csakugyan így gondoljuk? Magánügy?!
Jósáfát kiáll országvilág elé, ott önti ki hallhatóan Isten előtt a szívét! És az emberek ott álltak gyermekeikkel, feleségükkel, családjukkal együtt, nem lehet mutyiban, nézőnek maradni! Így nem világít a hívő. Azt ugyanis észreveszik egy sötét, félhomályos világban, ha valaki csakugyan világít.
A Bibliától teljesen távol áll az az emberi téveszme, hogy a hit magánügy. A hit annyira közügy, hogy mindenkit érint. Ahol egy új életű hívő ember megjelenik, azt mindenki észreveszi, mindenkire hatással van, ha nem akarja, akkor is. Nem ő, hanem a benne élő Krisztus. És éppen ez a cél is: így akarja önmagát megsokszorozni a mi Urunk az Ő Szentlelke által a benne igazán hívőkben, hogy így lehessen minél több áldás ezen a világon, és ez nekünk egyenesen feladatunk.

Fontos látnunk, hogy nem arról van itt szó, hogy az ilyen imádkozó hívő emberek úgy gondolkoznak: ne törjük a fejünket, úgysem rajtunk múlik, nem kell hozzászólni, valahogy majd csak lesz. Nem mondanak ők ilyet, és nem is gondolkoznak így. De azt sem jelenti ez, mintha a kötelességeiket mulasztanák el, vagy a felelősség alól vonnák ki magukat. Jósáfáték felsorakoztak. Hadirendbe állította azt a kicsi népet, azt a maroknyit a nagy túlerővel szemben, és oda állította, ahol várható volt a támadás. Azt csinálták, amit Isten mondott, és megtették, amit nekik kellett megtenniük. Nem csak imádkoztak, de csak úgy tudták megtenni, amit érdemes volt megtenni, hogy előtte imádkoztak. Tudták, hogy mit kell tenni, hova kell állni, és várták, amit meg Isten magára vállalt. Ebben az esetben nem nektek kell hadakoznotok — mondta, — majd az Úr a győzelmet a kezetekbe adja. Nem kis dolog ám ezt hittel várni, amikor az ember ideges, nyugtalan, legszívesebben elfutna, vagy a szablyájához kapna! S nem kell sem elfutni, sem vagdalkozni: várni kell, de ott kell várni, ahova az Úr állította, és ott kell helytállni és várni az Ő szabadítását.
Erre csak azok képesek, akik előtte úgy imádkoznak, ahogyan itt olvastuk a Szentírásból. Egyszerűen arról van itt szó, hogy hisszük-e, amit Isten önmagáról mond, és használjuk-e a gyakorlatban az imádságnak, a közös imádságnak, a böjttel megtámogatott imádságnak a fegyverét? Egyáltalán, tudunk-e böjtölni? Vagy már csak élvezni tudunk, mint a lelkileg meggyengült társadalmak a történelem során mindig. Tudnánk még lemondani valamiről, akármiről, a jövő érdekében? Készek vagyunk lemondani bármiről az Úrért, másokért — a tulajdon lelki fejlődésünkért? Szoktunk böjtölni? Készek vagyunk a böjtre?
Az első királyi intézkedés ez volt a győzelem érdekében: országos böjt. Milyen sok fontos dolgot nem veszünk egyáltalán komolyan!
Készek vagyunk-e ezekre az egyszerű mozzanatokra, amikről itt olvastunk: amikor hallják a rossz hírt: az Urat keresik, böjtölnek. Elé állnak gyermekeikkel együtt, készek neki engedelmeskedni, hogy amit Ő mond, pontosan azt tegyék, és maximális őszinteség jellemzi a magatartásukat.
Kicsoda kész arra közülünk: elkezdeni ezt ma? És ennek az évnek minden napján az Urat keresni, családtagjainkkal együtt, várni az Ő szavára úgy, hogy amit mond, az nekünk parancs, és azt csináljuk akkor is, ha sokszor furcsának tűnik.
Lehet azt mondani, hogy ez a győzelem véletlen volt? Vagy véletlen volt az összes többi is, ami így született? Véletlen volt az a győzelem is, amikor az amálekiták ugyanilyen váratlanul törtek rá Izráel népére, és Mózes imádkozott a hegyen, Józsué harcolt lenn a hegy alatt, és Józsué harcának a sikere attól függött, hogy Mózes imádkozott-e fönt, vagy nem? Ha abbamaradt az imádság, az amálekiták kerültek felül. A kardok munkája is a hűséges imádságtól függ.
Merjük-e ezt hinni erre az egész esztendőre? De ez nem olyan imádság ám, hogy „jó Istenem, segíts meg!” Ez az imádság munka, ez az imádság magatartás, életstílus, egy sajátos világszemlélet, amelyik tudja, hogy ki az az Isten, aki előtt kiönti a szívét, és tisztában van a maga erőtlenségével, és ezt nem tagadja. És mégis győzelmet kér és vár Istentől.
Miben bízunk, amikor most előrenézünk? Vannak, akik a pluralizmusban. Vannak, akik a választásokban. Isten őrizzen meg minket széthúzástól a harcokban! Vannak, akik a pénzügyi emberek szakértelmében, mások a hitelezőink jóindulatában. Hányan vannak, akik a mindenható Isten kezére bízzák ezt az országot, ezt a népet, önmagukat hittel, bizalommal. És ha néha izgulva is, a maguk hitetlenségével harcolva is, de várják, újra és újra az Ő csodáit? Mert Ő szabadító és mindenható Isten ma is.
„Reggel felkészülvén kimentek, megállt Jósáfát és a sereg, és ezt mondta nekik: Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek.” És akkor az énekesek elkezdték dicsérni az Urat, az Úr pedig győzelmet adott nekik.
Hadd utaljak végül a legnagyobb győzelemre, amiről a Jelenések könyvében így olvasunk: „Győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere és ága.” Jézus Krisztusnak a bűnön, halálon, a Sátánon aratott győzelme a biztosíték arra, hogy az életünk kisebb-nagyobb harcaiban is győzelmet kaphatunk tőle, vagy világosságot, hogy azt a harcot nem kell tovább folytatnunk.
Így legyen most csöndes, de átgondolt hitvallásunk:

Ne csüggedj el, kicsiny sereg, Ha rád zúdul vad ellened,
Hogy végképp összetörjön.
Bár elpusztításodra tör, Gond, kételkedés mit gyötör?
Nem lesz ez így örökkön!
Bízzál: ügyed az Istené, Népét Ő el nem ejtené:
Ő áll majd bosszút érted; Ő állít Gedeont melléd,
Általa harcodban megvéd, Szent igéjét és téged.
(393,1)

A karácsonyi történetnek ez a részlete nagy félelemről és nagy örömről szól. Amikor a pásztorokhoz odalépett az Úr angyala, ők nagy félelemmel megfélemlettek. És amikor ezt követően elhangzott az angyal ajkán az első karácsonyi prédikáció, annak a szövege ez volt: „Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz.”
Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy sok kis félelem gyötör minket, de kevesen ismerték meg közülünk eddig még ezt a fajta nagy félelmet. És vannak olykor kis örömeink, de azok, akik az élő Krisztussal még nem találkoztak, nem ismerik ezt a nagy örömöt, amiről az angyal karácsonyi prédikációja szól.
Éppen ezért azt nézzük meg most a felolvasott ige alapján: miféle kis félelmek gyötörnek minket szakadatlanul, s mi ez a nagy félelem, amiről itt az ige szól; és mi az a nagy öröm, amit a Szabadító Krisztus hozott karácsonykor testté lételével?
Sokféle kis félelem gyötör bennünket. Vannak olyanok, amik csak átsuhannak az ember tudatán, s vannak, amik belerágják magukat a lelkünkbe, ránk telepszenek, lenyomnak, nyomottá teszik a kedélyünket, elszívják az erőnket, tönkre teszik az örömünket.
Igen sok ember fél attól, hogy mit hoz a holnap. Nagyon sok gyerek napról napra félve indul el reggel az iskolába. Végigszorongja a tornaórát vagy a fizikaórát. Vannak akik félnek a nem kívánt terhességtől. Mások félnek a meddőségtől. Ó, de sok gyerek fél attól, hogy a szülei el ne váljanak. Amikor ennek a jeleit észlelik, nem tud aludni, felkiabál éjszaka, tizenéves korában is bepisil, és a szülők talán nem is sejtik, hogy mi ennek az oka. Beköltözik valami szörnyű félelem a kicsi szívbe, amit nem űz onnan ki semmi. Ó, de sokan vannak, akik félnek a ráktól, vagy attól, hogy egyedül maradnak, vagy idős korukra végleg elmagányosodnak. Nagyon sok ember fél a megszégyenüléstől. Olyanok is vannak, akik egy esetleges atomháborútól félnek. Most, hogy ünnepek előtt elsősorban a gyülekezet magányos, idős tagjait látogattuk, olyan félelmekkel találkoztam, amik egy egészséges, mozgékony embernek eszükbe sem jutnak, amik azonban nagyon meg tudnak gyötörni egy-egy ilyen bezárt, talán ágyhoz kötött, magányos, idős embert. Amikor valaki napról napra azt vizsgálja, hogy még le tud hajolni annyira, öt, tíz perces próbálkozás után, hogy felhúzza a harisnyáját, és mi lesz, ha egy napon nem tud lehajolni annyira? Csak nem kérhet meg valakit, hogy jöjjön minden reggel harisnyát húzni neki? Ma még fel tudta emelni a kezét annyira, hogy megfésülködött, és vajon holnapután? Hát csak nem kérhet valakit, hogy jöjjön őt megfésülni, és akkor mindig kócosan fog járni?
Hadd kérjelek, hogy ne mosolyogjatok ezeken, hanem legyünk sokkal türelmesebbek és megértőbbek azok iránt, akiket ilyen félelmek is gyötörnek! Mert nem csak attól fél sok kisnyugdíjas ismerősünk, hogy vajon jövőre is meg tudja-e venni a legszükségesebbet abból a kis pénzből, hanem attól is, hogy azon a hat lépcsőn, ami a lakásig vezet, fel tud-e még menni, és mi lesz, ha nem tud már lejönni és visszamenni? Ki fog rajta segíteni? Hogy folytatódik az élete? És már most, amikor még fel tud menni, elveheti az örömét az ettől való félelem.
És ugye tudjuk, hogy itt, nem is olyan messze tőlünk vannak magyarok, akik attól félnek, hogy az újszülöttjeik életben maradjanak, hogy a pici gyereküknek jusson egy pici tej legalább, legalább néha, hogy meglegyen a mindennapi kenyér, az életet mentő gyógyszer, és lehetőleg együtt maradjon a család, vagy ha máris szétszakadt, minél előbb újra egymásra találjanak. Ne kicsinyeljük le ezeket a félelmeket! Azt mondtam, hogy kis félelmek ahhoz a nagyhoz képest, amiről majd szó lesz, feltétlenül kicsik. De bizony igaz a Szentírásnak ez a mondata is, hogy a félelem gyötrelemmel jár. És ezek az úgynevezett kis félelmek nagyon meg tudják gyötörni az embert.
A karácsonyi történet azonban nem ilyen félelemről szól. Mitől ijedtek meg ennyire ezek a pásztorok? Miért írja háromszorosan felerősítve a Biblia ősi szövege, hogy igen nagy félelemmel megfélemlettek? Engedjük, hogy megelevenedjék előttünk az a jelenet! Úgy, ahogy ott le van írva, szó szerint, próbáljuk elgondolni!
Éjszaka van. Mindenki alszik, a nyáj is alszik, a pásztorok egy része is alszik. Néhányan vannak, akiknek az a feladatuk, hogy őrködjenek éjszaka is. Teljes csend van. Hallani lehet a birkák szuszogását. És teljes sötét van. A hozzá legközelebb fekvő bárányt is alig látja az őrködő pásztor. Ő is el-elbóbiskol egy kicsit, de azért ébren tartja magát, mert vigyáznia kell. És akkor teljesen váratlanul, egyszerre nappallá válik az éjszaka. Vakító fényesség veszi őket körül, és ebből a világosságból megszólal az angyal. Hát önmagában ez elég lett volna ahhoz, hogy megijedjenek akkor is, ha nem voltak ijedős emberek, hogy valami ennyire hirtelen és váratlanul történik, valami olyan, amilyet, s hozzá hasonlót eddig soha nem láttak. Hát még amikor a mennyei világ jön ennyire közel, s válik nyilvánvalóvá, hogy az létezik. Hogyne ijedne meg a földhöz tapadt ember. Itt azonban nem ilyen ijedelemről van szó.
Van itt egy különös kifejezés, ami már az Ószövetségben szakkifejezés volt, és mi nem azt olvassuk itt, hogy a nagy fénytől ijedtek meg, hanem mi sugározta körül őket? „Az Úr dicsősége körülragyogta őket.” Az Úr dicsősége. Ez az a szakkifejezés, amit a Biblia mindig olyankor használ, amikor Isten váratlanul valakinek az életébe belép, kétségbevonhatatlanná teszi az Ő jelenlétét, és az illető ettől megretten. Mert mi mást tehetne a nyomorult, bűnös ember, aki egyfolytában Isten ellen lázad, minthogy megrettenjen, amikor Isten megjelenik. Ez az a fajta félelem, ami Ádámban volt ott a bűneset után, amikor fellázadt Isten ellen, kétségbe vonta az Ő szavát és elszakadt tőle. Egyszerre félni kezdett. Bújik, rejtőzik. Az a fajta félelem, amelyik Mózest arra indította, hogy eltakarja a szemét a karjával, mert nem tudta elviselni a jelenlévő Isten ragyogását. Az a félelem ez, amelyik Ézsaiással ezt mondatja: „Jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, és a királyt, a Seregek Urát látták szemeim.”
Amikor az ember a szent Isten jelenlétébe kerül, amikor Isten egyszerre váratlanul leleplezi magát és kétségtelen bizonyságát adja annak, hogy Ő létezik, és megjelenik egy ember életében, az az ember csak egyre gondolhat, hogy itt az ítélet. Mert akkor egyszerre lelepleződik az egész élete, és tudja, hogy ez a lelepleződés a megsemmisüléssel folytatódik. Az ítélettől, a pusztulástól, a haláltól fél az, akinek az Úr dicsősége beragyogja az életét. Annyira jellemző, ahogy Ézsaiás fogalmaz. Nincs ott szó korábban bűnökről meg tisztátalanságról. Sok egyébről van. Isten őt küldeni akarja, de amikor ebbe a fénybe bekerül az élete semmi más nem jut eszébe, csak ez: Jaj, nekem elvesztem, mert tisztátalan vagyok, és tisztátalan nép között lakom, és a Seregek Urát látták szemeim. Egyszerre látja az ember a bűnét. Egyszerre bűnnek látja a bűnt. Egyszerre átéli az Isten elleni szemtelen lázadásnak a minősíthetetlenségét, és már érzi a megérdemelt ítéletet is. Egyszerre nyilvánvaló lesz számára, aki annyit dicsekedett és annyit káromolta az Istent, hogy neki semmi jó nem jár Istentől azok után, amiket Isten ellen elkövetett. És az ítélettől, a jogos és igazságos ítélettől való rettenetes félelem fogja el. Erről a nagy félelemről van itt szó.
Ezek a pásztorok nem voltak ijedős emberek. Ők nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, de még egy-egy éjszaka támadó farkas, medve vagy rabló árnyékától sem. Itt nem ilyen hétköznapi félelemről van szó, hanem arról a nagy félelemről, amiről az ige beszél, és amire ez a különös kifejezés mindenütt utal a Bibliában: amikor szembesülni kénytelen a kételkedő, hitetlen, gőgös, közönyös ember a szent Istennel, és előtte ez a remegés fogja el, mert egyszerre annak látja önmagát, aki, és annak látja Istent, aki. Akkor ez a két szó: jaj nékem.
Csodálatosan festi meg ezt a jelenetet Rembrant. A pásztorok igyekeznek kihúzódni abból a vakító fénycsóvából, ami felülről az életükre irányul, és nem tudnak. Úgy mennének ki belőle, de megbénítja őket ez a félelem. Nem lehet többé menekülni. Nincs hova menekülni Isten elől. Isten elől csak Istenhez lehetne menekülni, de hát Ő az igazságos bíró.
Itt most már nincs hova fellebbezni. Nem lehet reménykedni abban, hogy megváltoztatják a halálos ítéletet. Itt csak az ítélet végrehajtása van hátra. Ez a félelem az, amiről a Szentírás beszél.
Mint hogyha gyermekek a szülők távollétében egy alkonyati órában éppen a tiltott szekrényben kezdenének el kutatni. Egyszerre teljesen váratlanul felkattan a villany, és az apjuk áll az ajtóban. Néhány nappal korábban, mint ahogy hazavárták. Ott nincs mit csinálni. Nem lehet magyarázkodni. Kezemben van az, amire azt mondták, hogy ne nyúlj hozzá. Itt most csak az ítélet jöhet. Ez a fajta félelem született itt meg a pásztoroknak a szívében.
Én nagyon jól emlékszem még arra, amikor életemben először belekerültem az Istennek ebbe a rettenetes világosságába. Amikor egy szempillantás alatt egyszerre világossá lett mindaz, amivel a testvérem, a szüleim, az iskolatársaim, s végső soron az Isten ellen folyamatosan vétkeztem. Egészen addig elhittem azt, amit mondtak rólam, hogy milyen kedves, igyekvő, jó tanuló stb. Ők nem tudták, hogy mi van a szívemben. Ők nem tudták, mi mindent szoktam én gondolni, és én sem vettem komolyan addig. De azon az estén sírni kellett. Csak sírnom lehetett amiatt, aki voltam. És akkor hangzott el, azon az evangélizációs héten a következő estén ez az ige: „Igaz ez a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy a Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik között első vagyok én.” Ez volt az én felmentő ítéletem. Miután földhöz vert a félelem, hogy egy ilyen alak csak az Isten igazságos ítéletére számíthat, onnan a földről már föl lehetett emelnie az isteni kegyelemnek. Addig, amíg hetyke voltam, amíg védekeztem, amíg a szüleim intéseire visszabeszéltem, amíg mentegetőztem, másokra mutogattam, addig nem lehetett segíteni rajtam. Amikor ez a nagy félelem hatalmába kerített, akkor hangzott el a nagy örömhír: „Ne féljetek, hirdetek néktek nagy örömöt.”
Egészen bizonyos vagyok abban, hogy közülünk senkié nem lesz ez a nagy öröm addig, amíg Isten elé hetykén, büszkén, gőgösen vagy közömbösen áll. Addig, amíg meg van győződve a maga ártatlanságáról, vagy viszonylagos ártatlanságáról. Addig, amíg nem verte földhöz a szent és igaz Isten előtti ellenállhatatlan nagy félelem. Amíg ki nem jött a száján, hogy jaj nekem, elvesztem. Addig nem hangzik el az evangélium, mert nincs füle az embernek meghallani, hogy ne féljetek.
Olyan hangsúlyos a húsvéti történetben az, amikor az asszonyok megrettennek az üres sírnál, akkor az angyal ezt mondja nekik: „Ti ne féljetek.” A többi félhet és félni is fog, mert nem tudja hova tenni ezt, de ti ne féljetek. Nektek megmondom, hogy mi a magyarázata. És akkor már van fülük arra, hogy meghallják a húsvéti evangéliumot, s egyszerre lesz szájuk, amelyik megnyílik és mondják másoknak akkor is, ha nem hiszik és kinevetik őket. Szent bizonyosságot kapnak. Ezek a pásztorok is ezt az ajándékot kapták. Miután a nagy félelem úrrá lett rajtuk, abban a pillanatban kezdődik a karácsonyi prédikáció: Ne féljetek, mert hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek a Megtartó. E nélkül úgy állunk Isten elé, hogy a kis félelmeink rabságban tartanak, s úgy állunk Isten elé, hogy vég nélkül tudjuk sorolni neki a panaszainkat, a szemrehányásunkat, az elégedetlenségünket vagy a dicsekedésünket. E nélkül nem fogjuk meg-érteni a karácsonyi evangéliumot.
Nagy öröme csak annak van, aki ezen a nagy félelmen már átment. A felmentő ítélet annak jelent igazán sokat, akit előzőleg halálraítéltek, és ezt ő maga is tudta. És mi Isten előtt így állunk.
Hogyha az előbbi kis szerény történetet folytatnám, amikor megjelenik az apa a homályos szobában és felgyújtja a villanyt, és a gyerekek megrettennek, akkor ő folytathatja így is: ne féljetek, most nem lesz büntetés, anyátok mégis életben maradt a balesetnél, és hamarosan hazajön. És akkor döbbennek meg a gyerekek, hogy mi is történt, vagy mi történhetett volna, hogy egy hajszálon múlott, hogy nem maradtak árvák, és ez a nagy öröm elfeledteti a nagy félelmet.
Isten karácsonykor így lépett be a mi sötét szobánkba, a mi homályos dolgaink közé. Ha már tudjátok, hogy ítéletet érdemelnétek, akkor halljátok meg, hogy nem lesz ítélet, mert azért jött Jézus, hogy Ő magára vállalja a ti ítéleteteket. Ez a karácsonyi örömhír, s ezt jelenti ez a szó, hogy született néktek ma a Megtartó.
Mi hát ez a nagy öröm, amiről karácsonykor az angyalok a pásztoroknak szóltak? Az, hogy a halálra rémült embernek nem egyedül kell odaállnia az igazságos Isten elé, hanem valaki jött a segítségére. Az Isten Fia maga jött utánunk, hogy vele együtt állhassunk oda Isten elé, és aki vele együtt van, vagyis aki benne hisz, azt az Isten őérette úgy szereti, mintha korábban semmi gazemberséget nem követett volna el. Mert nem mireánk, a nyomorultakra néz, hanem az Ő egyszülött Fiára, akiben gyönyörködik. És ha mi ott sorakozunk Jézus mögött, ha mi szív szerint hozzá tartozunk, akkor vele együtt nekünk is adja mindazt, ami csak az övé. Ez az öröm nem is említhető egy napon azokkal a kis örömekkel, amikben olykor van részünk.
Mert azért vannak nekünk kis örömeink, ugye? Az, hogy mégsem feleltem ma fizikából. Az, hogy ma este józanul jött haza a férjem vagy az apám. Az, hogy mégis csak kijöttek a szerelők és nem maradtunk fűtés nélkül az ünnepre. Igaz, nem akkor jöttek, amikor ígérték, de azért nagy dolog, hogy meleg van a lakásban. Az, hogy csak sikerült pizsamát kapni a kis unokának, és ott lehetett becsomagolva a fa alatt. És hadd mondjam ugyanazt, amit a félelmekre, hogy ne becsüljük le ezeket az örömöket se! Sőt, vegyük észre és tudjunk örülni ezeknek! De az a nagy öröm, amit Jézus hozott karácsonykor nem is említhető együtt ezekkel.
Mert éppen ezeknek az örömöknek a kicsinységét mutatja az, hogy úgy vagyunk az örömmel is, mint ahogy így karácsony táján a pénzünkkel szoktunk lenni. Vannak nekünk apró örömeink, és mégsem látszik az életünkön, hogy az öröm tölt be bennünket. Nincs örömünk. Vannak ilyenkor még pénzeink, csörög még némi apró a zsebünkben, és mégis igazat mondunk, ha azt mondjuk valakinek, hogy most nincs pénzem. Nem tudok rajtad segíteni, várd meg a harmadikát, akkor szívesen.
Vannak örömöcskék az életünkben, de nem ez jellemző. Aki ezt megérti, hogy karácsonykor maga Isten hajolt le hozzánk, és nem vesszővel, hanem ajándékkal a kezében, az olyan tőkét kap örömből, hogy a kamataiból is gazdagon megélhet.
Mi a tartalma ennek az örömnek? A karácsonyi történet szerint az, hogy nem kell többé félnünk semmitől és senkitől. Nem kell félnünk a jövőtől, a szegénységtől, a betegségtől, a haláltól, mert nem kell félnünk Istentől. Nem ellenség az Isten, hanem Jézusért szerető, mennyei Atyánk lett. És nem rettent már minket az Ő világossága, az a dicsőség, ami miatt megrémültek a pásztorok, hanem éltet, egyenesen oda kívánkozunk. Semmit nem akarunk sötétben hagyni. Nem akarunk rejtegetni többé sem ember, sem Isten előtt semmit. Világosságban akarunk járni.
Jézus Krisztus megszabadított a kis félelmeinktől, aztán megszabadított ebből a nagy félelemből is, és nagy örömmel ajándékozott meg, amivel világosságban akarunk járni. Aki nem akar világosságban járni, az megint csak önmagát fosztja meg ettől a nagy örömtől. Mert ennek a nagy örömnek a tartalma az, hogy nem kell félni többé Istentől. Ha Ő megjelenik, ha Ő még közelebb enged magához, vagy még közelebb hajol hozzám, az még nagyobb öröm. Mert én nem dacolok már vele. Nem akarok semmit rejtegetni előle. Gyermeke vagyok, és tudom, hogy Ő mindent nekem adott Jézusért. Azért a Jézusért, aki karácsonykor testet öltött, aki nagypénteken odaállt a mi helyünkre, hogy a mi ítéletünket elszenvedje, aki nekünk adta mindazt, ami az övé, és ezt mondja a Biblia, hogy nem szégyell minket testvéreinek nevezni. Aki osztozik velünk az örökségen, akiért visszakapunk mindent, amit elveszítettünk.
Csakugyan nem tud mást mondani az ember, csak felszakad a szívéből az ének:

Óh, érthetetlen kegyelem,
mely így utánam járt,
ki tévelygőn, vakon bolyongtam utamon,
egyszer csak rám talált.

Ez történt karácsonykor.
A körülmények körülöttünk szakadatlanul változnak. A pénz értéke változik, az igazságok értékrendje változik. A családunk összetétele változik. Az egészségünk egyre változik. Ez az öröm azonban állandó. És ez az öröm örökre azé, aki a karácsonykor hozzánk jött Jézustól elfogadja. És ez az öröm egyre nagyobb lesz, és egyre inkább kiteljesedik, akárhogyan alakulnak is a körülmények, míg egyszer majd átlépjük mi is a mezsgyét, és belépünk az örökkévalóságba, ahol Abelardus szép himnusza szerint:

Ott, hol a szombatot új szombat váltja fel,
s szombatolók örök öröme nem fogy el,
s nem érik végüket az ujjongó dalok,
amiket harsogunk mink, és az angyalok.

Tele vagyunk mindnyájan kis félelmekkel, amik sokszor nem is olyan kicsinyek. Jézus ezekből ki akar szabadítani, és el akar segíteni erre a nagy félelemre, hogy egyszer a Szent Isten előtt lássuk már meg világosan a magunk nyomorult, elesett, elveszett állapotát. S mihelyt ezt valaki meglátta és felsikoltott, abban a pillanatban elhangzik a mennyei ige: Ti ne féljetek, mert hirdetek, sőt adok nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek ma a Megtartó.
Ezt a szót, ami itt szerepel hol úgy fordítja a Biblia, hogy Megtartó, hol úgy, hogy Szabadító, hol úgy, hogy Üdvözítő. Mind a három pontos fordítása annak a szónak. Jézus Krisztus Szabadító. Ki tud szabadítani a legreménytelenebb fertőből is. Ki tud szabadítani a kétségbeesésből, a csüggedésből, a magányból, a hitetlenségből, minden félelmünkből, az ördög megkötözöttségeiből. Olyan Szabadító, aki meg tud szabadítani attól a kényszertől, hogy elsősorban önmagunkat szeretjük mindig. Meg tud szabadítani a hitetlenségtől, s attól a téves gondolattól, hogy én már úgysem tudok újat kezdeni.
Jézus Krisztus Megtartó. Olyan Megtartó, akibe ha hittel megkapaszkodunk, megállhatunk az utolsó idők világrengései között is. Én hiszem azt, hogy egyedül Ő tudja megtartani ezt a mi szétszóródott, kicsi népünket is. Egyedül Ő tudja megtartani testükben elpuhult és lelkükben százszorosan veszélyeztetett gyerekeinket. Ő tudja megtartani a fejüket vesztett férfiakat, és a szívüket vesztő asszonyokat, a recsegő házasságokat, a megingott hitet. Ő tudja megtartani a küldetésében elbizonytalanodott és kapkodó egyházat, és ezt az egész megszelesedett emberiséget.
Nagy aktualitása van a karácsonyi igehirdetésnek: Ne féljetek, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert Megtartó, Szabadító született nektek.
A karácsonyi események sorrendje a következő volt: Először történt valami, aztán elhangzott valami, majd utána megváltozott valami. Történt az, hogy az Isten Fia emberré lett, és egy jászolba fektetett csecsemőben a mindenható Isten utánunk jött, hogy segítsen rajtunk. Percek múlva elhangzott az erről szóló örömhír, és ezt hallhatták a pásztorok, a kor megvetettjei, lenézettjei ott a betlehemi pusztában. És néhány óra múlva megváltozott valami. Ezeknek az embereknek az egész belső világa. Mert azt olvassuk, hogy ők, akiknek egyébként szavuk sem volt, és szavuk sem lehetett — barompásztort tanúként sem hallgattak ki bíróság előtt, mert az csak olyan fél ember, úgysem tudja, hogy mit beszél —, ez volt az akkori felfogás. Nem különös, hogy éppen ilyenekkel közli Isten angyala először a karácsonyi evangéliumot? Ő mindig a kicsikhez, a semmikhez, a megvetettekhez hajol a legközelebb.
Nos, ezek az emberek, akik szólni sem mertek, hogy mennek vissza, miután találkoztak Jézussal a betlehemi jászolban? „Ők pedig elmentek, elhirdették mindenkinek, amit a gyermekről hallottak, aztán mindenki, aki hallotta tőlük, csodálkozott. A pásztorok pedig visszatérve dicsőítették és dicsérték az Istent mind amiatt, amit hallottak és láttak.”
Ők lesznek az első igehirdetők. Megváltozik bennük valami. Ahhoz kétség nem fér, hogy ami történt, az megtörtént. Jézus Krisztus utánunk jött. Készen van a szabadítás.
Ma elhangzott az erről szóló evangélium. Hallottuk újra, ki tudja hányadszor életünkben, vagy talán először életünkben. A kérdés az, hogy mi változik meg ennek a nyomán? Megváltozik-e valami bennünk? Vagy pedig legyintünk az egészre, s azt mondjuk: nem erről van itt szó kérem. Több pénz kellene, meg ez kellene, meg az kellene. Így is haza lehet menni, s akkor garantáltan marad minden a régiben. Marad az ember az Istentől elszakított sötétségben, marad a kis félelmeibe bezárva. Sejtelme sincs arról, hogy ki Isten és kicsoda ő maga valójában. És hogy mi az a nagy öröm, amit mindnyájunknak hozott Jézus!
De nem kényszer így élni. Ehhez már a mi döntésünk kell. Ehhez az kell, hogy legyen bátorsága megalázni magát az embernek Isten előtt. Legyen akkorka hite legalább, hogy kinyújtja a kezét és azt mondja, hogy ha ez mind igaz, akkor kérem szépen! És akkor övé a nagy öröm, amiről olyan szépen mondja ez a régi, karácsonyi ének:

Mint Ádámban kesergünk,
a Krisztusban vigadunk,
mert Ő nékünk minden örömünk,
mert Ádámban meghaltunk,
de lőn Krisztus mi Urunk,
ki által ismét feltámadunk.
Örvendjünk és vigadjunk,
Istennek hálát adjunk,
hogy halálból életre jutunk.

Szeretnénk ma egy új sorozatot kezdeni, és közelebbről megismerni Elizeus próféta életét. Az ő nagy elődjéről, Illésről sokkal többet tudunk, a Biblia is többet ír róla, mint Elizeusról. Jézus is említi Illést, az Újszövetség többször. Elizeus csöndesen meghúzódik az Ószövetségben, mint a nagy elődnek engedelmes, alázatos utóda. De éppen az ő alázatából és csendességéből igen sokat tanulhatunk.
Tulajdonképpen az ősszel is már többször foglalkoztunk, vagy találkoztunk vele, hiszen Naámán Elizeushoz ment el, azután Géháziról is volt szó, ő meg Elizeusnak a szolgája volt. Jó lenne azonban, ha az ő egész életét és szolgálatát közelebbről megismernénk. Hadd legyen ennek is a célja, hogy közelebbről megismerjük a Szentírást. Hadd mélyüljön, színesedjék a Biblia-ismeretünk, és ugyanakkor Isten hozzánk szóló személyes üzenetére is legyen nyitva a fülünk.
Valamit egészen röviden arról a korról szólok, amelyikben Elizeus próféta élt. Időszámításunk előtt 850 táján prófétált, az akkor már kétfelé szakadt Izráel északi országrészében, amely az Izráel nevet tartotta meg. A déli országrészt nevezték Júdának. Az északi országrészben akkor szomorú állapotok voltak, mert kül- és belpolitikailag ugyan megszilárdította helyzetét Akháb király, de olyan módon, hogy igyekezett szövetséget kötni a környező pogány népekkel, hogy ne fenyegessék őt, és erősítsék a nagy ellenfél és ellenség, Asszíria ellen. Ennek a barátságnak nagy ára volt: úgy ügyeskedett, hogy az esetleges ellenfelekkel családi kapcsolatra is lépett, például elvette feleségül a föníciai király lányát. Akkor az apóstól már nem kellett félnie, legalább arról az oldalról be volt biztosítva, ő biztosan nem fogja megtámadni.
A királylány azonban nem egyedül érkezett, hanem hozta a maga faragott isteneit is. A főistent, a termékenység bálványát, Baálnak hívták. Az istent, ha fából faragják, akkor is tisztelni kell. Hozott magával, hogy elegendő legyen, négyszáz papot is, és rávette a férjét, amire az asszonyok sokszor alkalmasak, hogy építtessen már díszes templomot is ennek az istennek. És Akháb egyre inkább megalkudott, egyre messzebb sodródott az élő Istentől.
Samáriában felépült a nagy Baál templom, és majdnem minden dombtetőn egy kis Baál szentély, ahol azután minden folyt, egészen az ú. n. kultikus paráznaságig, és hajlongtak Izráel fiai a szobor előtt. Tőle vártak termést és utódokat, és egyre inkább eltávolodtak az élő Istentől. Ennek nagyon súlyos erkölcsi és társadalmi következményei voltak.
Ekkor lépett elő a rejtőzködésből Illés, akinek azért kellett rejtőzködnie, mert Akháb király felesége, Jézabel, kiírtatta az Úr prófétáit. Illés elrejtőzött, de ezt már nem tudta nézni. Isten arra indította, hogy tegyen egy próbát: derüljön ki, hogy valóban van-e ilyen isten, hogy Baál, ténylegesen létező személy-e és tud-e valamit tenni. Például, ha hozzá imádkoznak, felel-e, van-e hatalma. Ismerjük a történetet: a Karmel hegyre felhívta az összes Baál-papot, és ezt mondta: építsünk két oltárt, tegyük rá az áldozatot, de nem hozunk parazsat. Mindenki kérjen a maga istenétől tüzet.
A Baál-papok elkezdtek imádkozni, kiabálni, azután magukat vagdalni, sanyargatni, hogy meghatódjék az istenük, de nem jött tűz. Illés leborult, imádkozott, és Isten villáma lángra lobbantotta azt az oltárt. Ország - világ előtt nyilvánvaló lett, hogy a Baál kitalált, embercsinálta isten, a láthatatlan élő Isten viszont valóságos hatalom, akihez lehet kiáltani, aki válaszol, akinek hatalma van, aki ténylegesen Úr.
Ezt azonban Jézabel meg akarta bosszulni, és megüzente Illésnek, hogy nem sokáig fog élni. Illés úgy ment el onnan, hogy minden bokorban orgyilkosok leselkedtek rá. Ez a nagy akció, ez a nagy erőpróba, és utána Jézábelnek ez a fenyegető üzenete nagyon kifárasztotta. Ekkor mondta Istennek: Uram, szeretném ezt abbahagyni. Elfáradtam, elegem van ebből. Látod, hiába, így megmutatod nekik a hatalmadat, mégis megsüketült, megvakult lelkű ez a nép. Ezeknek már minden mindegy, hiszen félnek a zsarnok Jézabeltől, és hajbókolnak a Baáloknak, a bálványoknak. Nem csinálom a prófétaságot tovább, Uram, szeretnék meghalni.
S akkor mondta Isten Illésnek: jó. Egyelőre még nem halsz meg, mert vannak feladataid, de ha ennyire nyugdíjba akarsz vonulni, azért gondoskodj utódról. Elizeust tedd prófétává, a magad helyébe. Tanítsd be őt, azután majd meglátjuk, mi lesz veled.
Így következett az a jelenet, amit most olvastunk a Szentírásban. Illés ismerhette Elizeus nevét és lakhelyét, egyenesen odament és akkor történt az, amit itt olvastunk.
Mi is történt itt, ki volt ez az Elizeus?
Elizeus éppen szántott kint a mezőn. Parasztfiú volt, mégpedig jómódú gazdaember fia, mert ezt olvastuk, hogy tizenkét iga ökörrel szántottak. 24 ökrös gazdának a fia volt, aki azonban a szolgákkal együtt maga is végezte kint a munkát. Kiderül, hogy Elizeus ismerte Illést. Ez sok mindent elárul róla. Úgy látszik, Elizeus és a családja is azon kevesekhez tartozott, akik ha titokban is, de megmaradtak Isten hűséges gyermekeinek, és nem hajtottak térdet a bálványistenek előtt. Ez a jelképes cselekmény, hogy Illés a maga kabátját — palástot olvasunk itt, de ez nem valami ünnepélyes, szép ruhadarab volt, hanem a maga kabátját, amit úgy magára terített, a felső ruhadarabját, rátette Elizeus vállára. Ez azt jelentette, hogy elhívja a szolgálatra. Ezt jelentette, hogy ettől kezdve ők összetartoznak. Azt mondják, hogy a Sínai félszigeten mindmáig szokás az, hogy az eljegyzés után a vőlegény egy pillanatra rádobja a kabátját a menyasszony vállára. Ezt azt jelenti, hogy mostantól kezdve mi összetartozunk.
Ez a szokás volt akkor is, és Elizeus érti a jelbeszédet, ezért mondja: rendben van. Addig egy szó sem hangzott el. Ő egy ki nem mondott hívásra felel — hadd búcsúzzam el a szüleimtől. Hazamegy, elbúcsúzik apjától, anyjától, azok nem beszélik le arról, hogy otthagyja őket, és elmenjen Illés után. Azután még egy különös dolgot csinál: azt a pár ökröt, amelyikkel szántott, megöli, áldozatképpen bemutatja, és a maradék részt a nép között kiosztja. Ez egyrészt Istennek bemutatott áldozat volt, másrészt pedig örömlakoma, afféle ökörsütés. Ugyanaz a nagy örömünnep, dínom - dánom tapadt akkor is ehhez a fogalomhoz: ökörsütés. Ez azt jelenti, hogy ő nem szomorú, nem kétségbeesve hagyja ott az otthonát, hanem megtiszteltetésnek tekinti, hogy Isten őt kiválasztotta, mert Illés magától semmit nem tesz. Illés azért terítette a palástját, a kabátját Elizeusra, mert Istennek ez volt a parancsa. Elizeus Isten elhívását hallja meg Illésen keresztül, és ő Istennek engedelmeskedik, mégpedig örömmel és azonnal.
Így fejeződik be igénk: „Fölkelvén elment Illés után, és szolgált neki.”
Ennyi a történet, és szeretnék most négy gondolatot kiemelni ebből, ami már személyesebben közel férkőzhet a szívünkhöz.
1. Az első, hogy Istennek emberekre van szüksége. Nem sorolom most a Bibliából ezt a fölsorolhatatlanul sok példát, ami azt mutatja, hogy Isten akar valamit, mégpedig valami jót az embervilággal, és az Ő jó munkáját egyszerű, magunkfajta embereken keresztül végzi el. Istennek szüksége van olyanokra, akik értik Őt, engednek Neki, és így használhatja őket mások javára. Olyanokra, akik készek abbahagyni azt, amit addig csináltak, ha meghallják Isten hívását. Akik készek otthagyni sok mindent, ami pedig már olyan szépen kialakult, sínen lett volna az életük, meg úgy szerették is talán — de ha váratlanul megérkezik Isten hívása, ezt mondják: Uram, a Te szolgád vagyok. Valahogy úgy, mint Mária, amikor Názáretben az angyal bejelentette Jézus születését. Ezt mondta: nem egészen értem, miről van szó, olyan titokzatos ez, megzavarja a testvéreimet, az esküvőmre készültem, és most azt mondja Isten, hogy még előtte teherbe esem. Milyen dolog ez? — De „Ímhol az Úr szolgáló leánya, legyen nékem a te beszéded szerint.”
Ilyen emberekre van szüksége Istennek, és az ilyeneken keresztül nagyon sok áldást, jót, szépet tud adni Isten másoknak. Nem ezek az emberek lesznek egyszerre szépek, okosak, ügyesek, hanem eszközzé válnak a hatalmas Isten kezében, és az engedelmességük használhatóvá teszi őket.
A próféta is ilyen eszköz volt mindig: a próféta volt az, aki közvetített Isten és a nép között. Miért nem beszélt Isten közvetlenül a néppel? Mert a nép, mint az említett történet is mutatja, lelkileg megsüketült. Mivel sokáig nem figyelt Istenre, sokáig nem érdekelte a népet, hogy mit akar vele Isten. Elveszítette azt a képességét, hogy meghallja Istent. Kell tehát olyan, kellenek olyanok, akiknek ez az érzékenységük megvan, akik hisznek Istenben, akiknek Isten élő személy, akiket Ő megszólíthat, és ezek tolmácsként működnek. Ez volt a próféta feladata, de visszafelé is közvetített. A nép érdekeit is képviselte Isten előtt. Mindegyik prófétának ez volt a feladata.
Tudjuk az Újszövetségből, hogy Isten minden ma élő gyermekének ezt a prófétai feladatot is szánja. Sok más feladatot is. Mindannyiunk Istentől kapott nagy lehetősége ez, hogy amit már felismertem Isten gondolataiból, mondjam azoknak, akik még nem képesek felismerni. Ez nem azt jelenti, hogy ők kevesebbek vagy értéktelenebbek, én sem ismerem fel, én is úgy születtem, hogy süket voltam. Azután egyszer Isten megnyitotta a fülemet, rácsodálkoztam, átéltem az Ő valóságát, engedtem szavának, és nagy szeretettel mondom másoknak is: emberek, érdemes Istenre hallgatni! Csak Istenre érdemes hallgatni. Soha nem ad rossz tanácsot, mindig a javunkat akarja. Figyeljetek Rá! S miközben mondjuk, maga Isten megnyitja másoknak is a fülét, azután ők is elmennek, és mondják tovább másoknak. Ugyanakkor az is az Újszövetség tanítása ezen a témán belül, hogy a legnagyobb közvetítő ezen a földön Jézus Krisztus volt. Ő volt az, aki maradék nélkül, teljesen kijelentette nekünk Istent: „Aki engem látott, látta az Atyát” — mondja. Ő volt az, aki mindenestől, egész erejét bedobva képviselt minket Isten előtt annyira, hogy ebbe bele is halt a kereszten. Golgotai keresztáldozata épített hidat, maradandó hidat Isten és az emberiség között.
Ez tehát az első gondolat, Elizeus elhívásának a történetéből: Istennek emberekre van szüksége, és ezek az emberek nagyon sok jót tudnak közvetíteni. Nem ők lesznek jobbak, hanem Isten kezében eszközök.
Kérem: gondolkozzunk el rajta: akarunk-e ilyen eszközök lenni?
2. A második, amit megtanulhatunk ebből a történetből, hogy erre a szolgálatra nem jelentkezni lehet. Nem Elizeus jelentkezett, hogy ő próféta szeretne lenni. Nem is Illés gondolkozott, hogy ki is lehetne a legalkalmasabb, mert Elizeus olyan buzgón szánt reggeltől estig, hanem úgy van, ahogy Jézus mondta a tanítványoknak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.” Isten kiválasztó szeretete van mindig amögött, ahogy valaki az Ő kezébe kerül, átformálja, s azután használható eszköze lesz. Egyszer csak egy egészen hétköznapi szituációban, amikor nem is álmodna róla, elérkezik egy emberhez Isten hívása, mondjuk egy ilyen munkanap végén. Valószínű, hogy nem mindenki úgy jött most ide, hogy vajon mit mond nekem Isten vagy mire hív el, és mégis elérkezhet valakihez Isten hívása: gyere, nekem veled is nagyon szép terveim vannak, van egy csomó feladat, amit csak te végezhetsz el ezen a földön. Én alkalmassá teszlek erre. És ettől kezdve a mienk a felelősség, hogy engedjünk ennek a hívásnak vagy vonakodunk.
Azt is fontos itt tudnunk, hogy Elizeust nem a személyes kívánságai alapján választotta ki Isten. Pál apostol ír arról, hogy tetszett Istennek, hogy sokszor a legegyszerűbbeket, a szegényeket, az együgyűeket válassza ki magának, azután Ő alkalmassá teszi őket arra, amivel megbízza. Sose bízzunk személyes adottságainkban, egyedül a minket kiválasztó Istenben bízzunk, aki mindenre alkalmassá tud tenni, amivel megbíz.
Olyan jó, hogy ma este, egy munkanap végén, az Ő hívása érkezik el hozzánk valahogy úgy, ahogy Jézus megállt Péter és András mellett, mikor a hálóikat bogozgatták és tisztogatták a Genezáreti-tó mellett, és csak ennyit mondott: gyertek, kövessetek engem, és emberhalászokká teszlek titeket. És akkor így olvassuk a folytatást: „Azok otthagyván a hálóikat, elmentek és követték Őt.”
Így történik ez ma is, olyan hatalommal és olyan szeretettel tud Isten megszólítani minket, hogy ha engedünk hívásának, átformál és az Ő kezében leszünk eszközök.
3. A harmadik, amit Elizeus elhívásának a történetéből meg kell tanulnunk, hogy csak az követheti az Urat, aki őt elhívja, aki otthagyja az eddigieket. Egyidejűleg tovább szántani a papa szántóföldjén, meg Illés tanítványának lenni és bejárni az országot nem lehet. Ahhoz, hogy Illés tanítványává váljék, ott kell hagynia az eddigi foglalkozását.
Olyan szép ez a rövid megjegyzés az alapige közepén: „és otthagyván az ökröket.” Semmi gondolkodás, semmi érdeklődés a részletek iránt, hogy mik a kilátások, mik a veszélyek. Érdemes, nem érdemes — ez itt nem szempont. Isten hív. Igaz, hogy nehéz életre hív, mert az eddigi jómódú gazdafiú nincstelenné válik. Napról-napra fog élni, amit adnak, azt eszi, ahol befogadják, ott hajtja nyugovóra a fejét, úton lesz állandóan, sokszor oda kell mennie, ahova magától nem ment volna, mert ott fenyegetve érzi magát. Isten néha nehéz helyzetekre küldi a prófétát. Sokszor egyedül lesz, aki komolyan veszi azt, amit mond és a szíve facsarodik össze, de akkor is vállalnia kell, akkor is vállalja ezt. „Otthagyván az ökröket.”
Az Istennek engedelmeskedő élet egyébként nagyon mozgalmas, dinamikus élet, nem állóvíz, ott követik az események egymást, ott állandó növekedés, fejlődés, gyarapodás van. Ez, hogy Jézus ezt mondja: Kövess engem, mindent magában foglal. Ez azt jelenti, hogy haladok előre, egy bizonyos cél felé, közben nehézségek is vannak, de amíg az Ő közelében vagyok, addig a helyemen érzem magam. Végre a helyemen vagyok, és boldog vagyok a nehézségek között is. Ez jellemzi azokat, akik készek otthagyni azt, ami visszatartaná őket ettől az engedelmességtől. Nem mindenki munkáját, családját, ingatlanát stb. kell otthagyni. Azt kell otthagyni, ami miatt nem engedelmeskedhetnék Jézusnak, ami megakadályoz abban, hogy kövessem Őt, ami visszatart Tőle, amihez egyébként ragaszkodnék, de itt meg kell tanulni, hogy egy valakihez ragaszkodhat az ember: ez az őt elhívó Istenhez. Hozzá minden körülmények között. Egyébként nyugodtan engedjek el mindent, ami Tőle elválaszt, mert amíg ezekhez ragaszkodom, nem lesz békességem, nem leszek boldog.
Most nincs időnk arra, hogy részletesen körbejárjuk azt a gondolatot, hogy milyen gyakori tünet, hogy félnek emberek bátran elindulni az őket hívó Jézus Krisztus után, mert azt gondolják, hogy akkor erről is le kell mondanom, akkor többé ezt sem szabad, azt sem szabad, akkor egyáltalán mit szabad?
Akik elindulnak, amikor Ő hívja őket, azok tudják elmondani, hogy attól kezdve van boldog fiatalságom, attól kezdve kaptam olyan értékeket, amikről addig sejtelmem sem volt, és ez, amit Jézus adott, összehasonlíthatatlanul többet ér, mint amim addig volt. De ezt azok tudják elmondani, akik kipróbálták. Itt a hitünk is vizsgázik, mégpedig az Istennek előlegezett hitünk. Ha Ő hív, bízunk-e Benne annyira, hogy most nem nyomorulttá akar tenni, hanem boldoggá, hogy az Ő kezében eszköznek lenni többet ér annál, mintha azt, amit Nélküle elkezdtem, továbbfolytatnám. Ezt hinni kell! Akinek van bátorsága ezt kipróbálni, azt maga Isten fogja meggyőzni róla: „Otthagyván az ökröket…” És itt most ki-ki helyettesítse be, hogy mit kellene otthagynia azért, hogy követhesse Jézust. Érdemes bármit otthagyni!
4. A negyedik gondolata ennek a történetnek az utolsó mondata: „Azután felkelvén elment Illés után, és szolgált neki.” Hazamegy, elbúcsúzik a szüleitől, de nem marad otthon, hanem visszajön, és szolgál Illésnek.
Azzal kezdődik a prófétasága, hogy Isten prófétájának elkezd szolgálni. Kicsiben kell elkezdeni, valahol szerény keretek között. A 2 Királyok könyve 3. részében van egy nagyon érdekes mondat, amelyik hiteles fénykép Elizeusról. Távollétében tanakodnak a királyok arról, hogy ki is ez az Elizeus, olyan furcsa ember, mindig mást mond, mint az udvari próféták, meg olyan bátor, és mindig csöndes. Akkor valamelyikük nem tudja, kiről van szó, és így jellemzi: tudod, az az, aki vizet öntött mindig Illés kezére. Ez Elizeus, megmossa mások kezét, lábát: mosdatja a másikat. Erre hívta el őt Isten? Nem. Csak itt kell elkezdeni. Meg kell tanulnia az alázatot. És Elizeus kész volt alázatossá válni. A nagygazda fia, aki tizenkét iga ökörrel szántott, most elmegy és az öregedő prófétának mosogatja a kezét, lábát, és vár arra, hogy Isten ezenkívül még milyen feladatokat ad neki. De amíg nem ad mást, addig azt végzi Tőle elfogadva örömmel és jókedvvel.
Ez nagyon távol áll ám tőlünk! Az ember szívébe be van oltva, hogy én egyre feljebb szeretnék kerülni, ez előbbre jutás, s feljebb jutás. Olyan aranyos volt egy édesanya a múltkor, azt mondta: tudja, a fiam már öt embernek parancsol, mert ugye ő a feljebbvaló. És ebből úgy kiabált, hogy most már vannak alatta. Halad előre. A világ szerint haladni előre, azt jelenti, hogy egyre többen vannak alattam, és én a feljebbvalójuk vagyok. Isten ettől mindenképpen meg akar szabadítani, mert így használhatatlanok vagyunk az Ő kezében. Így nem tud rajtunk keresztül áldásokat adni másoknak. Így soha nem fogunk tudni lehajolni, legfeljebb leereszkedni, és abból nem kérnek az emberek.
Jézus Krisztusról ennek pontosan az ellenkezőjét mondja a Szentírás. Amikor Jézus a programját bejelentette, ezt mondta: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.”
Amikor Jézus megmossa a tanítványok lábát, ezt mondja: „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” És amikor az I. században az őskeresztyének abban a szép Krisztus-himnuszba összefoglalták, amit Jézusról tudtak, amit a Filippi levél 2. részében Pál apostol idéz, akkor ezt olvassuk: „Megüresítette magát, szolgaformát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a keresztfának haláláig.” Ez Jézus. És erre az életre hív el minket, amelyik ezután úgy folytatódik, ahogy Őróla is mondja az ige: „annakokáért az Isten felmagasztalta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet, amelyik minden név fölött való.” De először le kellett szállni a maga megaláztatásának a legmélyebb mélységébe, egészen a keresztfának haláláig, ahol ártatlanul és bűn nélkül miattunk halálra ítélték és kivégezték. Ő még ezt is vállalta, alázatból és szeretetből. Így lett közvetítő, az üdvösség közvetítője, a szabadítás közvetítője számunkra.
Isten tehát használni akar embereket, egészen bizonyos, hogy minket is. Az Ő elhívása — ha eddig még nem érkezett volna meg hozzánk — ma este elérkezett. Isten az igényét bejelenti ránk, de mindjárt ajándékot kínál, és így tudunk másokat is, a ránk bízottakat is igazán gazdagítani. Ez azonban csak úgy megy, ha elengedjük mindazt, ami Tőle visszatart. Ha merünk Benne hinni, ha Rábízzuk magunkat, és ha el merjük kezdeni egészen kicsi szolgálattal, valami jelentéktelennel, talán éppen azzal, amitől most húzódozunk, ami miatt fel vagyunk háborodva, hogy mit képzelnek rólam, mindig csak én? Talán éppen ezt. Mától kezdve jókedvűen, szívesen, mint Tőle elfogadott szolgálatot végezni.
Elizeus, aki vizet öntött Illés kezére.
Azután így magasztal fel Isten. Mert aki magát megalázza, az magasztaltatik fel.
Van még egy fontos gondolat ebben a történetben, de azt majd a keresztelő kapcsán szeretném elmondani.
Egészen szemléletesen magam elé gondoltam, hogy Elizeus hazamegy napközben, a munkát abbahagyva, nem este, a megszokott időben, és elmondja a szüleinek, hogy miért jött, hogy csak egy rövid búcsú, mert ez meg ez történt. Azért ez meglephette a szüleit. S akkor a szülők nem ezt mondják: és mi lesz velünk? Ezért etettünk, fiam? Most, amikor már segíteni tudnál, és levenni a vállunkról a terheket, most hagysz itt minket? Hogy jut ilyen eszébe Illésnek, és egyáltalán? Ki az az Illés? Vagy milyen Isten az, aki ilyen drasztikusan szól bele egy család életébe? Elveszítünk téged. Szó sincs ilyenről. Az, ahogy Elizeus visszatér olyan hamar és olyan békességben, mutatja, hogy a szülei nem így gondolkoztak, hanem Isten hívására mondtak igent. Azt mondták, hogy nem gondoltunk erre, ez nem volt bekalkulálva a családi tervbe, Isten néha váratlan fordulatokat ad, és tényleg nem tudjuk, hogy mi lesz itt a fiú segítsége nélkül. De Isten mindig tudja, hogy mit cselekszik. Lehet-e ennél nagyobb megtiszteltetés, minthogy Isten kezébe lesz eszköz a gyermekük.
Ez volt ezeknek a szülőknek a hozzáállása. És gondoljuk meg, hogy mindez egy olyan elpogányosodó világban, mint amilyen Akháb idejében volt, ahol a tömegek már közönyösökké váltak, ahol érdekből megtagadták sokan Istent, ahol rejtőzniük kellett azoknak, akik hűségesek maradtak Istenhez.
Van egy család, ahol egyértelműek a döntések, egyértelmű, hogy ki az úr a háznál: az Isten az Úr, és Istené a fiú is. Minden az Övé, és biztos, hogy Ő nem téved, mindent jól tesz. Hadd legyen hát Elizeus az Ő kezében eszköz.
Nem tudom, hogy a két öreg hogy nézhetett utána az ajtóból, amikor ment vissza Illéshez. Lehet, hogy tele volt a szemük könnyel, lehet, hogy sajnálták is magukat, meg örültek is ennek. Nem tudjuk, ez nincs benne a Bibliában, és ne találgassuk. De ez a gesztus máig világít: így átengedni valakinek a gyermekét Istennek.
Azt hiszem, hogy keresve sem lehetett volna alkalmasabb igét találni, amikor ezt a két aranyos kisfiút idehoztátok, hogy Istennek bemutassátok, és a keresztség sákramentumában részesítsétek. Ezt kérdezi Isten: hogy néztek reájuk, kié ez a két kisfiú? A tiétek-e vagy kezd melegedni a szívetek, és elhelyezkedik benne az a gondolat, hogy Isten tulajdonai ők. Az a jó, hogy az övéi, ott vannak biztonságban, és ne az legyen belőlük, aminek ti szeretnétek szánni őket, hanem akivé Isten akarja tenni őket. Bízzátok Rá őket már most, ebben a kicsi korban, azután majd mondjátok el nekik, hogy ki az az Isten, Aki velük ma szövetséget köt, és éljetek úgy, hogy túlmutasson éltetek az Istenre. Adja Isten, hogy egészen fölszabaduljatok erre, hogy gyermekeitek Istenéi, Isten rendelkezik velük.
Jézusnak van egy nagyon éles mondata, amit kisgyerekes szülőknek mondott egyszer és a tanítványainak, amikor ezt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”, - mert nem engedték Hozzá - „és ne tiltsátok el tőlem”, - mert eltiltották Tőle - „mert ilyeneké a mennyek országa.”
Itt konkretizálódik ez a szép gondolat, ami fennkölten hangzik Elizeus esetében, de ami miatt néha sír a szülő, meg összeszorul a szíve. Engedjétek Jézushoz, mert Ő teszi őket is boldog emberré, és el ne tiltsátok őket soha, semmi körülmények között, mert akkor az élet forrásától tiltanátok el. Sőt velük együtt olvassátok majd a Bibliát, és tőletek halljanak először imádságot, együtt jöjjetek vagy menjetek oda, ahol Isten dolgairól van szó, ahol őket is kezébe veheti Isten, és az eszközévé formálhatja.
(Keresztelő)

Az esztendő utolsó estéjén helyesen tesszük, ha megpróbáljuk összegezni a mögöttünk levő időszaknak az eseményeit. Mennyi minden történt ez évben! Sok mindenre már nem is emlékszünk, pedig érdemes lett volna azokat az eseményeket megőrizni magunkban. Sok minden meg elevenen él bennünk most is, pedig helyesebb lett volna elfelejteni.
A hívő ember visszatekintését mindenekelőtt a hálaadás jellemzi. Nyilván nem tudjuk felsorolni, hogy mi-mindenért adhatunk hálát ma este Istennek. Vannak olyan családok, amelyekben az idén született gyermek, és boldogan áldják érte Istent. Vannak, akik most kaptak végre emberségesebb lakást. Van, akit betegségből gyógyított meg Isten. Van, akit veszedelemből, talán életveszélyből mentett ki. Vannak, akik nagyon hálásak, mert eredményes volt a munkájuk, mert elkezdhették vagy befejezhették tanulmányaikat. És vannak közöttünk olyanok, akik ebben az évben ismerték meg Isten szeretetét, kapták tőle a hit ajándékát, és lettek Jézus Krisztus boldog tanítványai, aki megszabadította őket soksok bűntől, szenvedélytől és a kárhozattól.
Nem tudjuk felsorolni azt a sok jót, amit Istentől kaptunk az idén. De szánjunk ma este még időt bőven arra, hogy mégiscsak megpróbáljuk számba venni, hogy engedjük, hogy Isten eszükbe juttassa mindazt, amit Ő cselekedett körülöttünk, bennünk, velünk, általunk ebben az évben. Hiszen Isten igéjének világos parancsa ez, és nekünk nagy szükségünk van arra, hogy neki hálát adjunk: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett teveled!” (Zsolt 103,2).
A hívő ember számadásának másik jellemzője a bűnbánat. Minél inkább látjuk Isten kegyelmes és nagy tetteit, meg nem érdemelt ajándékait, amikkel elhalmozott az idén is, annál inkább eszünkbe jutnak ellene és egymás ellen elkövetett vétkeink. Milyen sok mulasztás terhel bennünket, amiket nagyrészt már nem is lehet soha többé pótolni! Hányszor bántottuk meg Őt engedetlenségünkkel, hitetlenségünkkel, és milyen jó, hogy ezek közül a bűnök közül igen sokra nem kell már emlékeznünk, hiszen, ha útközben megvallottuk Istennek, és boldog örömmel elfogadtuk az Ő bocsánatát, feloldozását, felmentését, amit Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért adott nekünk, akkor azokra a bűnökre Ő már nem emlékezik... Megígérte, hogy a megbánt és megbocsátott bűneinkről soha többé meg nem emlékezik, és azokra nekünk sem kell és szabad emlékeznünk. Ha mégis vádolnának, újra és újra hálát adhatunk, hogy teljes bocsánatot kaptunk, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztított minket minden bűntől. Amit azonban még nem neveztünk a nevén, amit tudatosan elrejtettünk, talán sikerült annyira, hogy már mi sem emlékezünk, csak valami békétlenség jelzi olykor, hogy lapulnak ilyen bűnök a szívünk mélyén, azokat szabad még ma este világosságra hoznunk.
Boldog ember az, aki a bűntudatát nem borba vagy más mámorba akarja fojtani, és nem tudálékos elméletek mögé rejti, hanem kilép vele a világosságra, és elmondja annak, aki egyedül tud felmentést, szabadítást, szabadulást, bocsánatot adni: Istennek. A hálaadás mellett tehát a bűnbánat jelzi, hogy hívő ember próbál számot adni az elmúlt időszakról.
Van azonban még valami — és erről szeretnék ma este részletesen szólni —, ami a hálaadásunk és a bűnbánatunk mellett a legtöbbünknek ott van ma este a szívében. Ezek bizonyos kérdések: a nyitottan maradt kérdések. Azok a kérdéseink, amikre ebben az esztendőben nem kaptunk választ, vagy olyan igazságok, gondolatok, amik éppen az idén lettek kérdésessé, és a kérdések mögül feltörő kételyek, a kételyeket követő keserűség, ami így év végére leülepszik az ember szívében, és mint a lábas alján odaégett étel, elrontja az egésznek az ízét. Nagyon sokunkban vannak ilyen kérdések, hiszen az idén sem sikerült minden, pedig sikerülhetett volna. Hiszen még mindig sok mindent nem kaptunk meg Istentől, amire pedig nagyon vágyunk, és amit mások körülöttünk megkaptak. Mi miért nem kaptuk meg, és meddig kell még várni rá?
Ebben az évben is kaptunk mindnyájan sebeket. Lehet, hogy begyógyultak, de a forradás valamilyen formában ott van. Értek sérelmek, veszteségek, talán gyászban járunk, sok megaláztatáson kellett keresztülmenni, pedig úgy éreztük, nem érdemeljük meg, s szívünkben a kérdés méltán szólalhat meg ma este, ha visszatekintünk az elmúlt évre: meddig? Egy év megint eltelt, meddig kell még várnom arra, vagy erre? Egy éven megint túl vagyunk, meddig csinálhatnak velem a többiek azt, amit akarnak, meddig kell még tűrnöm? Egy éven át megint imádkoztam, meddig nem válaszol Isten az imádságaimra, és meddig tartja még rajtam ítélő kezét?
Az elmúlt hetek során feltűnően sokat hallottam ezt a kérdést: Meddig? — Egy esztendő megint eltelt — mondta egy ismerősöm —, most már nyolc éve várunk arra, hogy gyerekünk szülessen. Meddig várat még Isten? — Lassan harminc éves leszek, meddig várjak arra a hozzám illő segítőtársra, akiről maga beszélt egyszer nekem a Bibliából? — A balesetem óta itt fekszem tehetetlenül az ágyon, innen nézem, hogy a családom ügyetlenkedik és kínlódik körülöttem. Meddig nézi ezt Isten? — kérdezte egy fiatalasszony, akinek több gyermeke van. Meddig? — sokaknak a szívében megszólal ez a kérdés.
Én most már megtaláltam az Úr Jézust, és benne az életem értelmét, boldogságát, de meddig kell várnom arra, hogy a családom tagjai is átéljék ezt a változást? — kérdezte valaki úgy, hogy az egyik szeme nevetett a boldogságtól, a másik meg sírt az aggodalomtól. — Ebben az évben is adott Isten erőt, hogy tűrjek, de meddig kell még tűrnöm a részeges férjem randalírozását? — Annyira kész vagyok arra, hogy Jézus előtt megjelenjek, bizonyos vagyok abban, hogy nekem Ő az élet, és a meghalás nyereség. Meddig kell még várnom arra, hogy megszabaduljak ettől az ágytól, és Őhozzá menjek? — kérdezte egy nagyon idős, súlyos beteg testvérünk, amikor karácsonykor úrvacsorát vittem neki a kórházba. — Most már hatan vagyunk, láthatja — meddig kell még ebben a lyukban kínlódni, amíg emberséges lakáshoz jutunk? — Meddig?
Nem tudom, van-e valaki közöttünk, akinek a szívében nem rezdültek meg húrok, amikor a Szentírásból olvastuk, és néhány elhangzott kérdést idéztem: Meddig?
Mit kell tennünk ezekkel a kérdésekkel? Illik a hívő embernek ilyeneket kérdezni? Vajon nem az-e a helyesebb, ha úgy tesz, mintha nem terhelnék meg ilyen kérdések? Egész biztos, hogy nem. A Szentírás ezt mindig képmutatásnak ítéli, ha valaki úgy tesz, mintha… Akkor mi a feladat? Az, hogy mondjunk is le arról, hogy bizonyos terveink teljesüljenek? Vagy legyünk dühösek, irigyek azokra, akiknek a közvetlen környezetünkben teljesülnek, mi meg várunk még? És meddig? Vagy vegyük végre kezünkbe a dolgok intézését, úgy látszik, Isten elfeledkezett rólunk, vagy talán nincs is? Majd mi megszerezzük — más is meg tudja szerezni.
Isten igéje ma este Dávidot, Isten kedves emberét állítja elénk, és még inkább Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát. Az ő példájukon megtanulhatjuk, hogy mi a teendő ilyenkor.
Dávid egyáltalán nem rózsás helyzetben élt akkor, amikor ezt az imádságot elmondta, amit hallottunk. Isten megígérte neki, hogy ő lesz Izrael királya, sőt ténylegesen ő volt már, és mégis hosszú idő óta menekülnie kellett a még uralkodó gonosz király, Saul féltékenysége elől. Dávidot az ellenségei nagy kárörömmel gúnyolták: íme, az Isten is elhagyott téged, láthatod, nem teljesíti az ígéretét. Rátelepedett sokszor a magányosság terhe, fájt neki, hogy nemcsak ő szenved amiatt, hanem az egész nép is, és bizony őt is megkísértette a csüggedés és a reményvesztés. Ilyeneket mond Istennek: Uram, hol vagy? És hol vannak a te ígéreteid? Én bízom benned, és vállalom a sorsomat, de meddig? Erre adj most választ. Így hangzik el a 13. zsoltár, amelyikben négyszer egymás után ezt kérdezi az Úrtól: „Uram, meddig?” Végképpen elfeledkezel rólam? Meddig rejted el arcodat tőlem? Meddig hordozok még lelkemben gondokat és bánkódom szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik rajtam az én ellenségem?”
Nem kell azt szégyellnie a hívő embernek, ha az ő szívében is megszólalnak a kérdések. Nem kell azt szégyellni, ha ott zakatol benne ez: meddig? Csak tudnia kell, hogy kinek és hogyan mondja el mindezt. Akkor majd kap rá választ, sőt kap megoldást és szabadulást is.
Dávid imádságából három fontos dolgot tanuljunk meg ma este.
1. Az első, hogy ő mindezt közvetlenül Istennek mondta el. Tehát nem magában kesergett a bajok miatt, és nem másoknak vádolta Istent, hogy milyen Isten az, aki így nem tartja meg az ígéreteit, meg ennyit késik annak teljesítése. Nem. Ő a keserűségét is Istennek öntötte ki, és ezekkel a kérdéseivel is Isten elé állt. Neki mondja: meddig? — és így szólítja meg: Uram. Ami azt jelenti, hogy egészen egyértelmű, tisztázott kettőjüknek a kapcsolata: Isten az Úr, és Dávid az Ő szolgája. Ezen semmit nem változtat az sem, hogy Dávid most nehéz helyzetben van, hogy jó idő óta szenved, hogy valami fontosat nem ért, hogy későinek találja azt, hogy Isten az ígéreteit teljesíti, hogy talán még Istennel szemben is támadt a szívében keserűség. És nem változtat azon, hogy Isten Isten, és az ember ember, és hogy a hívő ember Istennek az engedelmes és alázatos szolgája.
Kiderül az imádságból, hogy nem most kezd kiabálni a bajból Istenhez. Ők beszédes viszonyban vannak. Egészen meghitt beszélgetés ez az imádság, régóta ismerik egymást. Állandó párbeszédben él Dávid Istennel. Ebből a párbeszédből él. Azért bírta ki eddig is, mert szüntelen imádkozik, mert mindent vele beszél meg. Hálát is ad neki a jóért. Akkor most kényes vagy kellemetlen kérdéseivel is hozzá jön. A legtermészetesebb módon, a legegyszerűbben, mint a kisgyermek a szüleihez. Kihez mehetne máshoz? Csak ennek van értelme. Azt kell kérdezni, aki tud válaszolni. Egyedül Isten ismeri a választ erre a kérdésre, és őelőtte nem kell szégyellni semmit. Ő ugyanis a szívünkbe lát. Ezzel a bizalommal jön a hívő ember mindig Istenhez.
Dávid kérdése mögött egy pillanatra sincs az, hogy hátha Isten nincs. Azért jön hozzá, mert bizonyos abban, hogy létezik. Azért kérdezi Őt, mert bizonyos abban, hogy válaszolni fog, csak most elrejtőzött Isten. „Meddig rejted el a te orcádat énelőlem?” Isten van, Isten jelen van, közel van, hallja azt, amit ő mond. A szenvedéseiből nem arra következtet Dávid, hogy hátha nincs is Isten, vagy Isten kegyetlen, hanem arra a felismerésre jut, hogy most szem elől tévesztette. Ezért kéri tőle, hogy világosítsa meg a szemeit: Uram, valami köd borult elém, hályog nőtt a szememen. Jobban szoktalak téged látni. Gyógyíts meg engem! Én kerültem bajba, segíts hát rajtam!
Tehát magának Istennek mondja el ezzel az egyszerű természetességgel és ezzel a bizalommal. Ő még így is, hogy nem látja Istent, tudja, hogy az Ő színe előtt van. A szenvedéseiben sem Isten háta mögött van, hanem előtte, és beszél hozzá.
Milyen messze vagyunk mi sokszor ettől az igazi hittől, és az abból következő magatartástól! Hányszor lehet hallani, hogy még hívő emberek is felháborodnak, amikor Isten valamilyen próbával sújtja őket, vagy amikor késik a szabadítás. Hányszor lehet hallani ilyen Isten-káromló mondatokat: milyen Isten az, aki ezt megengedheti? Meg hol van, és van-e egyáltalán, aki ilyet megengedhet? (Észre sem vesszük, milyen nevetséges ellentmondásba kerülünk magunk is, hogy ezt kérdezzük: van-e, aki ezt megengedi?)
Dávid nem ilyen kérdéseket tett fel. Ő egyszerűen elmondja Istennek a kérdéseit, ami benne van, arra akar választ kapni tőle. Azok mögött a kérdések mögött, amiket fölháborodottan mi szoktunk mondani, igen sokszor az van, hogy feltételezzük: Isten hibázott, tévedett, és hogy azt gondoljuk: nekünk van igazunk vele szemben. Hiszen mi nem ezt érdemelnénk. Ezt érdemlem én Istentől? Nem sokkal többet, jobbat érdemelnék? Nem igazságos Isten, vagy nem ismeri a tényeket, vagy nem ismer engem, aki ennél sokkal többet és jobbat érdemelnék… Ez árulja el, hogy aki így gondolkodik és így beszél, mennyire nem ismeri Istent, és nem bízik benne.
Ez tehát az első, ami a mai igéből kiderül: hívő ember minden keserűségét, kérdését, gondját, kételyét is magának Istennek mondja el. Jób is Istennel beszélte meg a dolgait, kapott is választ az imádságára.
2. A másik, amit megtanulhatunk Dávid imádságából, hogy azzal a békességgel és bizalommal mondja el mindezt, hogy Isten jó, Isten őt szereti, ő bizonyosan továbbra is számíthat Istenre. Nincs Dávidban gyanakvás, hogy mit akarhat Isten. Eszébe sem jut, hogy Isten esetleg ártani akar neki. Meg sem fordul a fejében, hogy Isten esetleg nem mondott igazat, vagy hogy nincs hatalma beteljesíteni, amit ígért. Nem. Kérdez, kezd fogyni a türelme, és bevallja, hogy egyre nehezebb a teher, és jó lenne, ha nem késne tovább az ígéret teljesedése, de ő nem szemben áll Istennel, hanem ott van az Isten lábainál. Egy táborba tartoznak: hite összeköti Istennel. Az Istennel kibékült ember imádsága ez.
Sokszor mond az Istennel kibékült ember is furcsákat, talán udvariatlanul is beszél Istennel. Jób is mondott csúnyákat: ha ilyen sorsot szántál nekem, miért születtem a világra? De ezt is Istennek mondja el, és azzal a várakozással, hogy Isten felelni fog az imádságra, ez bizonyos. És hogy bölcs az Ő végezése, ha áld, ha sújt a karja, e felől egy pillanatig sincs kétsége Dávidnak.
Az Istennel megbékélt ember tud csak jól kérdezni, helyesen imádkozni, és az ilyen ember fog választ kapni a kérdéseire.
Mennyivel többet tudunk mi már, mint Dávid erről, hogyan békülhet meg az ember Istennel! Mennyivel előnyösebb a mi helyzetünk, hiszen Jézus Krisztus mindannyiunk helyett megbékéltette velünk az Istent. Mi már tudjuk a Szentírásból, hogy „azáltal lett nyilvánvalóvá Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte a világra, hogy éljünk általa.” (1Jn 4,9). És mi már tudjuk, amit Pál ír a római levélben, hogy „Isten a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5,8). Aki ezt megérti, az békül meg Istennel, mert Ő megbékélt veletek. Addig nem tudtok imádkozni. Mondhattok imaszerű mondatokat, de nem lesz imádság, amíg a szívetekben ellenségeskedés, dacolás, vád, szemrehányás van Istennel szemben.
Amíg szemben álltok vele, hogyan gondoljátok, hogy a családjához tartoznátok? Tegyétek le a fegyvert: a gyanakvást, a bizalmatlanságot. Ne sértegessétek Őt azzal, hogy kegyetlen, hogy nem jó, amikor a szívét adta értetek. És az Ő irántunk való szerelmét abban mutatta meg, hogy Krisztus érettünk meghalt. Nem abban mutatja meg Isten az Ő szerelmét, hogy semmi kellemetlenség nem ér minket. Ilyen ígéret nincs a Bibliában! Hanem abban mutatja meg, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte, hogy éljünk általa. Aki ezt megérti, hiszi, elfogadja, az bizonyos lesz abban, hogy Isten szeret. Akkor is, ha próbál? Akkor is! Imádkozni igazán az tud, aki erre a felismerésre eljut. Enélkül mindig bizalmatlanok maradunk Istennel szemben. És a bizalmatlanság hitetlenség, és hitetlenül nem lehet imádkozni.
Aki ezt felismeri, hogy mit tett Isten értem, hogy elém jött, hogy megelőzött, hogy előlegezi a szeretetét, hogy minden készen van nála, amire szükségem van, annak ezek után magától értetődő lesz, hogy én semmi jót nem érdemlek Istentől. Micsoda ostobaság, amikor azt mondtam: ezt érdemlem én? A halált érdemelném, ha az érdemeim szerint bánna velem Isten, a halálos ítélet jár nekem, semmi más! Amikor erre a világosságra eljut valaki, akkor lesz képessé arra, hogy kinyújtsa a kezét, és elfogadja Isten ajándékait. Az ilyen ember kezében még a próbatétel is ajándékká és áldássá válik.
Ezért mondja Dávid az imádsága végén: „Én a te kegyelmedben bízom”, miközben kérdezi négyszer is: meddig? Ez nem lázadás, ez nem Isten vádolása. Kérdés, amire választ vár. De közben megvallja: én a te kegyelmedben bízom.
3. A harmadik, ami gyönyörű tulajdonsága ennek az imádságnak — minden hívő ember magatartásának — az, hogy egészen bizonyos a szabadításban. Azt mondja: „Örül az én szívem a te segítségednek. Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!” Hát hol van a segítség? Sehol semmi! Még mindig Saul üldözi, és semmi nem teljesült az ígéretekből. Hogyan örülhet az én szívem már most Isten segítségének, amikor az még nincs is meg? Hát hogyne lenne meg! A szabadítás, a segítség már készen van. Mi még nem látjuk, de Istennél már készen van.
A Korinthusi levélben van ez a mondat: „Isten senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük.” (1Kor 10,13). Amikor rámszakad a próba, már készen van a kimenekedés. Csak ki kell várni. Éppen a várakozás közben támad az ember szívében az a kérdés: meddig? Nem a szabadítás kérdéses, csak az, hogy meddig kell még várni. Ezzel a bizalommal Istenhez fordul, aki igazán Őbenne hisz. Az ilyen ember érti meg azt, amit Jeremiás ír: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (JSir 3,26) E nékül a hit nélkül gyötrelmes várni. Ezzel a bizonyossággal jó várni.
Mert meddig is kell várni? Addig, amíg Isten jónak látja. Addig, amíg nekem erre szükségem van, hogy a présben legyek. Addig, amíg javamra szolgál a próbatétel. Addig, amíg kiég a salak, és a tiszta, megtisztított ezüstben felragyog a Mester arca. Addig, amíg Isten dicsősége meglátszik a mi nyomorult életünkön. Addig, amíg eljut az ember oda, hogy Isten a legfőbb jó. Ő a legnagyobb gazdagság, és ha semmit nem kapnék meg abból, amire vágyik a szívem, akkor is gazdag, boldog és elégedett leszek. Ez az, amikor valaki egyedül maradva is elégedett, kiegyensúlyozott és boldog tud lenni, amikor a betegágyon is tudja dicsőíteni Istent, mert egészen közel került Istenhez, akire most már egészen rábízza magát.
Itt jut el az ember oda, amit a hitetlenek nem értenek, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy meddig. Nem ez a legfontosabb kérdés. Az addig lesz, ameddig Ő jónak látja, és Ő eddig mindent nagyon jól intézett. Nyugodtan rábízhatom magamat most ebben az esetben is. Nem az a fontos, hogy meddig. Az a fontos, hogy az övé vagyok, hogy Ő szeret, és Őbenne mindent megtaláltam. Amikor ide eljut valaki úgy, hogy közben a gondok még ott vannak a szívében, még nem tudja, hogy meddig, mert az ellensége a sarkában van…, de ide eljutott, — akkor szoktak történni a csodák. Mert ezek után bármi jó megtörténhet az ember életében. Ezek után megtörténhet ez:
„Akkor — magától — megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára…
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától — friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a kegyelem.

(Reményik Sándor: Kegyelem)

Ezek után megtörténhet az, hogy semmi nem változik, maradnak a terhek, de boldog lesz az ember. Ezek után bármi megtörténhet. Nem erre a kérdésre kell tehát feltétlenül választ kapnunk: meddig, hanem az a célja minden ilyen szorongatásnak, hogy ha magunktól nem megyünk, így szorítva menjünk egészen közel a mi Atyánkhoz, és onnan közelről ismerjük fel Őt, hogy Ő maga valóban a szeretet.
Ha tehát összegezni akarjuk az év eseményeit, feltétlenül szükséges, hogy hálaadással kezdjük, nagyon fontos, hogy bűnbánattal folytassuk, és Isten ma arra biztat, hogy mondjuk ki neki nyugodtan a kérdéseinket is. Akármilyen illetlen, udvariatlan, kényes kérdés van bennünk, Őt kérdezzük. Ki más válaszolhat szeretetben és érdemben, mint Ő? De ne ellenségként kérdezzük, hanem előbb béküljünk meg vele — és ha még nem tudunk így imádkozni, akkor nekünk Jézus Krisztusra, az Ő bűnbocsánatára van mindenekelőtt szükségünk. Azután bizonyosak leszünk abban, hogy már készen van nála a megoldás és a szabadítás.
Olyan nagy különbség az, ami Dávid imádságának az elejéből és a végéből kitűnik. Az elején ott dörömbölnek ezek a kérdések: meddig, meddig, meddig? Ellenség a sarkamban, kudarc, eltűntél, Uram, hol vagy? Az utolsó mondat meg így hangzik: „Mert én a te kegyelmedben bízom, örüljön hát szívem a te segítségednek” — amiből még nem érez semmit, de már örül a szíve — „és hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem.”
A hit számára már most tény az, ami még csak ígéretként érkezett meg a fülhöz. Istennél készen van a szabadítás.
Ma este azonban Isten is kérdez tőlünk valamit. Felszabadított arra, hogy kérdezzük Őt bátran, de ma este azért Ő is megkérdezi tőlünk: meddig?
Egyszer Jézus Krisztushoz vitte egy apa a gyermekét, és ezt mondta: nem téged akartalak zavarni, a tanítványaidnál próbálkoztam, de azok nem tudtak segíteni. Akkor Jézus olyan mély keserűséggel felsóhajtott: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még közöttetek? Meddig tűrlek még titeket?” (Mt 17,17). Szabad nekünk is megkérdeznünk tőle: meddig. De ennek az évnek az utolsó estéjén nagy szeretettel Ő is megkérdezi: meddig várjon még arra, hogy komolyan számoljunk vele? Mi-mindent akarunk még elrontani az életünkben őnélküle? Meddig nem vesszük még komolyan az Ő igéjét? Meddig akarjuk még fenntartani azt a látszatot, mintha minden rendben lenne az életünkben, mintha vele is rendben lennénk? Meddig bízunk még magunkban, és nem egyedül Őbenne? Meddig óhajtjuk még ezt a kettősséget ápolni, ami sok vallásos ember szilveszterét is jellemzi: betétként ott van az istentisztelet, egyébként eltelik az éjszaka pontosan úgy, mint a világ fiainál. Meddig óhajtjuk még ezt a kettős életet? És meddig gondoljuk még, hogy éppen mi nem kárhozunk el, mikor megvetjük Isten kegyelmét? Meddig?
Úgy, ahogy ez az esztendő elmúlt, elmúlik majd az életünk is, és egyszer nem lesz többé lehetőség arra, hogy az Ő kegyelmét, bocsánatát, az új életet, Jézust befogadjuk, elfogadjuk. Ezért kérdezi ma este: meddig? Meddig akarunk még várni ezzel? Ha Ő ma kínálja, akkor nyilvánvaló, hogy ma kell elfogadni. Úgy, ahogy ez a kedves ébredési ének mondja:

Siessetek, hamar lejár,
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad:
Borulj le a kereszt alatt!

Elszáll a perc, az életed.
Ma, még ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább,
Ma kérd Atyád bocsánatát!

Ha elkésel, mi lesz veled?
Ki menti meg az életed?
Lezárul a kegyelmi út,
S lelked örök halálra jut.

(Füle Lajos)

Ezért kérdezi Isten ma este tőlünk: meddig? „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!”

Az esztendő utolsó estéjén helyesen tesszük, ha megpróbáljuk összegezni a mögöttünk levő időszaknak az eseményeit. Mennyi minden történt ez évben! Sok mindenre már nem is emlékszünk, pedig érdemes lett volna azokat az eseményeket megőrizni magunkban. Sok minden meg elevenen él bennünk most is, pedig helyesebb lett volna elfelejteni.
A hívő ember visszatekintését mindenekelőtt a hálaadás jellemzi. Nyilván nem tudjuk felsorolni, hogy mi mindenért adhatunk hálát ma este Istennek. Vannak olyan családok, amelyekben az idén született gyermek, és boldogan áldják érte Istent. Vannak, akik most kaptak végre emberségesebb lakást. Van, akit betegségből gyógyított meg Isten. Van, akit veszedelemből, talán életveszélyből mentett ki. Vannak, akik nagyon hálásak, mert eredményes volt a munkájuk, mert elkezdhették vagy befejezhették tanulmányaikat. És vannak közöttünk olyanok, akik ebben az évben ismerték meg Isten szeretetét, kapták tőle a hit ajándékát, és lettek Jézus Krisztus boldog tanítványai, aki megszabadította őket sok sok bűntől, szenvedélytől és a kárhozattól.
Nem tudjuk felsorolni azt a sok jót, amit Istentől kaptunk az idén. De szánjunk ma este még időt bőven arra, hogy mégiscsak megpróbáljuk számba venni, hogy engedjük, hogy Isten eszünkbe juttassa mindazt, amit Ő cselekedett körülöttünk, bennünk, velünk, általunk ebben az évben. Hiszen Isten igéjének világos parancsa ez, és nekünk nagy szükségünk van arra, hogy neki hálát adjunk: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett teveled!” (Zsolt 103,2).
A hívő ember számadásának másik jellemzője a bűnbánat. Minél inkább látjuk Isten kegyelmes és nagy tetteit, meg nem érdemelt ajándékait, amikkel elhalmozott az idén is, annál inkább eszünkbe jutnak ellene és egymás ellen elkövetett vétkeink. Milyen sok mulasztás terhel bennünket, amiket nagyrészt már nem is lehet soha többé pótolni! Hányszor bántottuk meg Őt engedetlenségünkkel, hitetlenségünkkel, és milyen jó, hogy ezek közül a bűnök közül igen sokra nem kell már emlékeznünk, hiszen, ha útközben megvallottuk Istennek, és boldog örömmel elfogadtuk az Ő bocsánatát, feloldozását, felmentését, amit Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért adott nekünk, akkor azokra a bűnökre Ő már nem emlékezik... Megígérte, hogy a megbánt és megbocsátott bűneinkről soha többé meg nem emlékezik, és azokra nekünk sem kell és szabad emlékeznünk. Ha mégis vádolnának, újra és újra hálát adhatunk, hogy teljes bocsánatot kaptunk, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztított minket minden bűntől. Amit azonban még nem neveztünk a nevén, amit tudatosan elrejtettünk, talán sikerült annyira, hogy már mi sem emlékezünk, csak valami békétlenség jelzi olykor, hogy lapulnak ilyen bűnök a szívünk mélyén, azokat szabad még ma este világosságra hoznunk.
Boldog ember az, aki a bűntudatát nem borba vagy más mámorba akarja fojtani, és nem tudálékos elméletek mögé rejti, hanem kilép vele a világosságra, és elmondja annak, aki egyedül tud felmentést, szabadítást, szabadulást, bocsánatot adni: Istennek. A hálaadás mellett tehát a bűnbánat jelzi, hogy hívő ember próbál számot adni az elmúlt időszakról.
Van azonban még valami — és erről szeretnék ma este részletesen szólni —, ami a hálaadásunk és a bűnbánatunk mellett a legtöbbünknek ott van ma este a szívében. Ezek bizonyos kérdések: a nyitottan maradt kérdések. Azok a kérdéseink, amikre ebben az esztendőben nem kaptunk választ, vagy olyan igazságok, gondolatok, amik éppen az idén lettek kérdésessé, és a kérdések mögül feltörő kételyek, a kételyeket követő keserűség, ami így év végére leülepszik az ember szívében, és mint a lábas alján odaégett étel, elrontja az egésznek az ízét. Nagyon sokunkban vannak ilyen kérdések, hiszen az idén sem sikerült minden, pedig sikerülhetett volna. Hiszen még mindig sok mindent nem kaptunk meg Istentől, amire pedig nagyon vágyunk, és amit mások körülöttünk megkaptak. Mi miért nem kaptuk meg, és meddig kell még várni rá?
Ebben az évben is kaptunk mindnyájan sebeket. Lehet, hogy begyógyultak, de a forradás valamilyen formában ott van. Értek sérelmek, veszteségek, talán gyászban járunk, sok megaláztatáson kellett keresztülmenni, pedig úgy éreztük, nem érdemeljük meg, s szívünkben a kérdés méltán szólalhat meg ma este, ha visszatekintünk az elmúlt évre: meddig? Egy év megint eltelt, meddig kell még várnom arra, vagy erre? Egy éven megint túl vagyunk, meddig csinálhatnak velem a többiek azt, amit akarnak, meddig kell még tűrnöm? Egy éven át megint imádkoztam, meddig nem válaszol Isten az imádságaimra, és meddig tartja még rajtam ítélő kezét?
Az elmúlt hetek során feltűnően sokat hallottam ezt a kérdést: Meddig? — Egy esztendő megint eltelt — mondta egy ismerősöm —, most már nyolc éve várunk arra, hogy gyerekünk szülessen. Meddig várat még Isten? — Lassan harminc éves leszek, meddig várjak arra a hozzám illő segítőtársra, akiről maga beszélt egyszer nekem a Bibliából? — A balesetem óta itt fekszem tehetetlenül az ágyon, innen nézem, hogy a családom ügyetlenkedik és kínlódik körülöttem. Meddig nézi ezt Isten? — kérdezte egy fiatalasszony, akinek több gyermeke van. Meddig? — sokaknak a szívében megszólal ez a kérdés.
Én most már megtaláltam az Úr Jézust, és benne az életem értelmét, boldogságát, de meddig kell várnom arra, hogy a családom tagjai is átéljék ezt a változást? — kérdezte valaki úgy, hogy az egyik szeme nevetett a boldogságtól, a másik meg sírt az aggodalomtól. — Ebben az évben is adott Isten erőt, hogy tűrjek, de meddig kell még tűrnöm a részeges férjem randalírozását? — Annyira kész vagyok arra, hogy Jézus előtt megjelenjek, bizonyos vagyok abban, hogy nekem Ő az élet, és a meghalás nyereség. Meddig kell még várnom arra, hogy megszabaduljak ettől az ágytól, és Őhozzá menjek? — kérdezte egy nagyon idős, súlyos beteg testvérünk, amikor karácsonykor úrvacsorát vittem neki a kórházba. — Most már hatan vagyunk, láthatja — meddig kell még ebben a lyukban kínlódni, amíg emberséges lakáshoz jutunk? — Meddig?
Nem tudom, van-e valaki közöttünk, akinek a szívében nem rezdültek meg húrok, amikor a Szentírásból olvastuk, és néhány elhangzott kérdést idéztem: Meddig?
Mit kell tennünk ezekkel a kérdésekkel? Illik a hívő embernek ilyeneket kérdezni? Vajon nem az-e a helyesebb, ha úgy tesz, mintha nem terhelnék meg ilyen kérdések? Egész biztos, hogy nem. A Szentírás ezt mindig képmutatásnak ítéli, ha valaki úgy tesz, mintha… Akkor mi a feladat? Az, hogy mondjunk is le arról, hogy bizonyos terveink teljesüljenek? Vagy legyünk dühösek, irigyek azokra, akiknek a közvetlen környezetünkben teljesülnek, mi meg várunk még? És meddig? Vagy vegyük végre kezünkbe a dolgok intézését, úgy látszik, Isten elfeledkezett rólunk, vagy talán nincs is? Majd mi megszerezzük — más is meg tudja szerezni.
Isten igéje ma este Dávidot, Isten kedves emberét állítja elénk, és még inkább Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát. Az ő példájukon megtanulhatjuk, hogy mi a teendő ilyenkor.
Dávid egyáltalán nem rózsás helyzetben élt akkor, amikor ezt az imádságot elmondta, amit hallottunk. Isten megígérte neki, hogy ő lesz Izrael királya, sőt ténylegesen ő volt már, és mégis hosszú idő óta menekülnie kellett a még uralkodó gonosz király, Saul féltékenysége elől. Dávidot az ellenségei nagy kárörömmel gúnyolták: íme, az Isten is elhagyott téged, láthatod, nem teljesíti az ígéretét. Rátelepedett sokszor a magányosság terhe, fájt neki, hogy nemcsak ő szenved amiatt, hanem az egész nép is, és bizony őt is megkísértette a csüggedés és a reményvesztés. Ilyeneket mond Istennek: Uram, hol vagy? És hol vannak a te ígéreteid? Én bízom benned, és vállalom a sorsomat, de meddig? Erre adj most választ. Így hangzik el a 13. zsoltár, amelyikben négyszer egymás után ezt kérdezi az Úrtól: „Uram, meddig?” Végképpen elfeledkezel rólam? Meddig rejted el arcodat tőlem? Meddig hordozok még lelkemben gondokat és bánkódom szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik rajtam az én ellenségem?”
Nem kell azt szégyellnie a hívő embernek, ha az ő szívében is megszólalnak a kérdések. Nem kell azt szégyellni, ha ott zakatol benne ez: meddig? Csak tudnia kell, hogy kinek és hogyan mondja el mindezt. Akkor majd kap rá választ, sőt kap megoldást és szabadulást is.
Dávid imádságából három fontos dolgot tanuljunk meg ma este.
1. Az első, hogy ő mindezt közvetlenül Istennek mondta el. Tehát nem magában kesergett a bajok miatt, és nem másoknak vádolta Istent, hogy milyen Isten az, aki így nem tartja meg az ígéreteit, meg ennyit késik annak teljesítése. Nem. Ő a keserűségét is Istennek öntötte ki, és ezekkel a kérdéseivel is Isten elé állt. Neki mondja: meddig? — és így szólítja meg: Uram. Ami azt jelenti, hogy egészen egyértelmű, tisztázott kettőjüknek a kapcsolata: Isten az Úr, és Dávid az Ő szolgája. Ezen semmit nem változtat az sem, hogy Dávid most nehéz helyzetben van, hogy jó idő óta szenved, hogy valami fontosat nem ért, hogy későinek találja azt, hogy Isten az ígéreteit teljesíti, hogy talán még Istennel szemben is támadt a szívében keserűség. És nem változtat azon, hogy Isten Isten, és az ember ember, és hogy a hívő ember Istennek az engedelmes és alázatos szolgája.
Kiderül az imádságból, hogy nem most kezd kiabálni a bajból Istenhez. Ők beszédes viszonyban vannak. Egészen meghitt beszélgetés ez az imádság, régóta ismerik egymást. Állandó párbeszédben él Dávid Istennel. Ebből a párbeszédből él. Azért bírta ki eddig is, mert szüntelen imádkozik, mert mindent vele beszél meg. Hálát is ad neki a jóért. Akkor most kényes vagy kellemetlen kérdéseivel is hozzá jön. A legtermészetesebb módon, a legegyszerűbben, mint a kisgyermek a szüleihez. Kihez mehetne máshoz? Csak ennek van értelme. Azt kell kérdezni, aki tud válaszolni. Egyedül Isten ismeri a választ erre a kérdésre, és őelőtte nem kell szégyellni semmit. Ő ugyanis a szívünkbe lát. Ezzel a bizalommal jön a hívő ember mindig Istenhez.
Dávid kérdése mögött egy pillanatra sincs az, hogy hátha Isten nincs. Azért jön hozzá, mert bizonyos abban, hogy létezik. Azért kérdezi Őt, mert bizonyos abban, hogy válaszolni fog, csak most elrejtőzött Isten. „Meddig rejted el a te orcádat énelőlem?” Isten van, Isten jelen van, közel van, hallja azt, amit ő mond. A szenvedéseiből nem arra következtet Dávid, hogy hátha nincs is Isten, vagy Isten kegyetlen, hanem arra a felismerésre jut, hogy most szem elől tévesztette. Ezért kéri tőle, hogy világosítsa meg a szemeit: Uram, valami köd borult elém, hályog nőtt a szememen. Jobban szoktalak téged látni. Gyógyíts meg engem! Én kerültem bajba, segíts hát rajtam!
Tehát magának Istennek mondja el ezzel az egyszerű természetességgel és ezzel a bizalommal. Ő még így is, hogy nem látja Istent, tudja, hogy az Ő színe előtt van. A szenvedéseiben sem Isten háta mögött van, hanem előtte, és beszél hozzá.
Milyen messze vagyunk mi sokszor ettől az igazi hittől, és az abból következő magatartástól! Hányszor lehet hallani, hogy még hívő emberek is felháborodnak, amikor Isten valamilyen próbával sújtja őket, vagy amikor késik a szabadítás. Hányszor lehet hallani ilyen Isten-káromló mondatokat: milyen Isten az, aki ezt megengedheti? Meg hol van, és van-e egyáltalán, aki ilyet megengedhet? (Észre sem vesszük, milyen nevetséges ellentmondásba kerülünk magunk is, hogy ezt kérdezzük: van-e, aki ezt megengedi?)
Dávid nem ilyen kérdéseket tett fel. Ő egyszerűen elmondja Istennek a kérdéseit, ami benne van, arra akar választ kapni tőle. Azok mögött a kérdések mögött, amiket fölháborodottan mi szoktunk mondani, igen sokszor az van, hogy feltételezzük: Isten hibázott, tévedett, és hogy azt gondoljuk: nekünk van igazunk vele szemben. Hiszen mi nem ezt érdemelnénk. Ezt érdemlem én Istentől? Nem sokkal többet, jobbat érdemelnék? Nem igazságos Isten, vagy nem ismeri a tényeket, vagy nem ismer engem, aki ennél sokkal többet és jobbat érdemelnék… Ez árulja el, hogy aki így gondolkodik és így beszél, mennyire nem ismeri Istent, és nem bízik benne.
Ez tehát az első, ami a mai igéből kiderül: hívő ember minden keserűségét, kérdését, gondját, kételyét is magának Istennek mondja el. Jób is Istennel beszélte meg a dolgait, kapott is választ az imádságára.
2. A másik, amit megtanulhatunk Dávid imádságából, hogy azzal a békességgel és bizalommal mondja el mindezt, hogy Isten jó, Isten őt szereti, ő bizonyosan továbbra is számíthat Istenre. Nincs Dávidban gyanakvás, hogy mit akarhat Isten. Eszébe sem jut, hogy Isten esetleg ártani akar neki. Meg sem fordul a fejében, hogy Isten esetleg nem mondott igazat, vagy hogy nincs hatalma beteljesíteni, amit ígért. Nem. Kérdez, kezd fogyni a türelme, és bevallja, hogy egyre nehezebb a teher, és jó lenne, ha nem késne tovább az ígéret teljesedése, de ő nem szemben áll Istennel, hanem ott van az Isten lábainál. Egy táborba tartoznak: hite összeköti Istennel. Az Istennel kibékült ember imádsága ez.
Sokszor mond az Istennel kibékült ember is furcsákat, talán udvariatlanul is beszél Istennel. Jób is mondott csúnyákat: ha ilyen sorsot szántál nekem, miért születtem a világra? De ezt is Istennek mondja el, és azzal a várakozással, hogy Isten felelni fog az imádságra, ez bizonyos. És hogy bölcs az Ő végezése, ha áld, ha sújt a karja, e felől egy pillanatig sincs kétsége Dávidnak.
Az Istennel megbékélt ember tud csak jól kérdezni, helyesen imádkozni, és az ilyen ember fog választ kapni a kérdéseire.
Mennyivel többet tudunk mi már, mint Dávid erről, hogyan békülhet meg az ember Istennel! Mennyivel előnyösebb a mi helyzetünk, hiszen Jézus Krisztus mindannyiunk helyett megbékéltette velünk az Istent. Mi már tudjuk a Szentírásból, hogy „azáltal lett nyilvánvalóvá Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte a világra, hogy éljünk általa.” (1Jn 4,9). És mi már tudjuk, amit Pál ír a római levélben, hogy „Isten a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5,8). Aki ezt megérti, az békül meg Istennel, mert Ő megbékélt veletek. Addig nem tudtok imádkozni. Mondhattok imaszerű mondatokat, de nem lesz imádság, amíg a szívetekben ellenségeskedés, dacolás, vád, szemrehányás van Istennel szemben.
Amíg szemben álltok vele, hogyan gondoljátok, hogy a családjához tartoznátok? Tegyétek le a fegyvert: a gyanakvást, a bizalmatlanságot. Ne sértegessétek Őt azzal, hogy kegyetlen, hogy nem jó, amikor a szívét adta értetek. És az Ő irántunk való szerelmét abban mutatta meg, hogy Krisztus érettünk meghalt. Nem abban mutatja meg Isten az Ő szerelmét, hogy semmi kellemetlenség nem ér minket. Ilyen ígéret nincs a Bibliában! Hanem abban mutatja meg, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte, hogy éljünk általa. Aki ezt megérti, hiszi, elfogadja, az bizonyos lesz abban, hogy Isten szeret. Akkor is, ha próbál? Akkor is! Imádkozni igazán az tud, aki erre a felismerésre eljut. Enélkül mindig bizalmatlanok maradunk Istennel szemben. És a bizalmatlanság hitetlenség, és hitetlenül nem lehet imádkozni.
Aki ezt felismeri, hogy mit tett Isten értem, hogy elém jött, hogy megelőzött, hogy előlegezi a szeretetét, hogy minden készen van nála, amire szükségem van, annak ezek után magától értetődő lesz, hogy én semmi jót nem érdemlek Istentől. Micsoda ostobaság, amikor azt mondtam: ezt érdemlem én? A halált érdemelném, ha az érdemeim szerint bánna velem Isten, a halálos ítélet jár nekem, semmi más! Amikor erre a világosságra eljut valaki, akkor lesz képessé arra, hogy kinyújtsa a kezét, és elfogadja Isten ajándékait. Az ilyen ember kezében még a próbatétel is ajándékká és áldássá válik.
Ezért mondja Dávid az imádsága végén: „Én a te kegyelmedben bízom”, miközben kérdezi négyszer is: meddig? Ez nem lázadás, ez nem Isten vádolása. Kérdés, amire választ vár. De közben megvallja: én a te kegyelmedben bízom.
3. A harmadik, ami gyönyörű tulajdonsága ennek az imádságnak — minden hívő ember magatartásának — az, hogy egészen bizonyos a szabadításban. Azt mondja: „Örül az én szívem a te segítségednek. Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem!” Hát hol van a segítség? Sehol semmi! Még mindig Saul üldözi, és semmi nem teljesült az ígéretekből. Hogyan örülhet az én szívem már most Isten segítségének, amikor az még nincs is meg? Hát hogyne lenne meg! A szabadítás, a segítség már készen van. Mi még nem látjuk, de Istennél már készen van.
A Korinthusi levélben van ez a mondat: „Isten senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük.” (1Kor 10,13). Amikor rám szakad a próba, már készen van a kimenekedés. Csak ki kell várni. Éppen a várakozás közben támad az ember szívében az a kérdés: meddig? Nem a szabadítás kérdéses, csak az, hogy meddig kell még várni. Ezzel a bizalommal Istenhez fordul, aki igazán Őbenne hisz. Az ilyen ember érti meg azt, amit Jeremiás ír: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (JSir 3,26) E nélkül a hit nélkül gyötrelmes várni. Ezzel a bizonyossággal jó várni.
Mert meddig is kell várni? Addig, amíg Isten jónak látja. Addig, amíg nekem erre szükségem van, hogy a présben legyek. Addig, amíg javamra szolgál a próbatétel. Addig, amíg kiég a salak, és a tiszta, megtisztított ezüstben felragyog a Mester arca. Addig, amíg Isten dicsősége meglátszik a mi nyomorult életünkön. Addig, amíg eljut az ember oda, hogy Isten a legfőbb jó. Ő a legnagyobb gazdagság, és ha semmit nem kapnék meg abból, amire vágyik a szívem, akkor is gazdag, boldog és elégedett leszek. Ez az, amikor valaki egyedül maradva is elégedett, kiegyensúlyozott és boldog tud lenni, amikor a betegágyon is tudja dicsőíteni Istent, mert egészen közel került Istenhez, akire most már egészen rábízza magát.
Itt jut el az ember oda, amit a hitetlenek nem értenek, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy meddig. Nem ez a legfontosabb kérdés. Az addig lesz, ameddig Ő jónak látja, és Ő eddig mindent nagyon jól intézett. Nyugodtan rábízhatom magamat most ebben az esetben is. Nem az a fontos, hogy meddig. Az a fontos, hogy az övé vagyok, hogy Ő szeret, és Őbenne mindent megtaláltam. Amikor ide eljut valaki úgy, hogy közben a gondok még ott vannak a szívében, még nem tudja, hogy meddig, mert az ellensége a sarkában van, de ide eljutott, — akkor szoktak történni a csodák. Mert ezek után bármi jó megtörténhet az ember életében. Ezek után megtörténhet ez:
„Akkor — magától — megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára…
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától — friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a kegyelem.

(Reményik Sándor: Kegyelem)

Ezek után megtörténhet az, hogy semmi nem változik, maradnak a terhek, de boldog lesz az ember. Ezek után bármi megtörténhet. Nem erre a kérdésre kell tehát feltétlenül választ kapnunk: meddig, hanem az a célja minden ilyen szorongatásnak, hogy ha magunktól nem megyünk, így szorítva menjünk egészen közel a mi Atyánkhoz, és onnan közelről ismerjük fel Őt, hogy Ő maga valóban a szeretet.
Ha tehát összegezni akarjuk az év eseményeit, feltétlenül szükséges, hogy hálaadással kezdjük, nagyon fontos, hogy bűnbánattal folytassuk, és Isten ma arra biztat, hogy mondjuk ki neki nyugodtan a kérdéseinket is. Akármilyen illetlen, udvariatlan, kényes kérdés van bennünk, Őt kérdezzük. Ki más válaszolhat szeretetben és érdemben, mint Ő? De ne ellenségként kérdezzük, hanem előbb béküljünk meg vele — és ha még nem tudunk így imádkozni, akkor nekünk Jézus Krisztusra, az Ő bűnbocsánatára van mindenekelőtt szükségünk. Azután bizonyosak leszünk abban, hogy már készen van nála a megoldás és a szabadítás.
Olyan nagy különbség az, ami Dávid imádságának az elejéből és a végéből kitűnik. Az elején ott dörömbölnek ezek a kérdések: meddig, meddig, meddig? Ellenség a sarkamban, kudarc, eltűntél, Uram, hol vagy? Az utolsó mondat meg így hangzik: „Mert én a te kegyelmedben bízom, örüljön hát szívem a te segítségednek” — amiből még nem érez semmit, de már örül a szíve — „és hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem.”
A hit számára már most tény, az, ami még csak ígéretként érkezett meg a fülhöz. Istennél készen van a szabadítás.
Ma este azonban Isten is kérdez tőlünk valamit. Felszabadított arra, hogy kérdezzük Őt bátran, de ma este azért Ő is megkérdezi tőlünk: meddig?
Egyszer Jézus Krisztushoz vitte egy apa a gyermekét, és ezt mondta: nem téged akartalak zavarni, a tanítványaidnál próbálkoztam, de azok nem tudtak segíteni. Akkor Jézus olyan mély keserűséggel felsóhajtott: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még közöttetek? Meddig tűrlek még titeket?” (Mt 17,17). Szabad nekünk is megkérdeznünk tőle: meddig. De ennek az évnek az utolsó estéjén nagy szeretettel Ő is megkérdezi: meddig várjon még arra, hogy komolyan számoljunk vele? Mi mindent akarunk még elrontani az életünkben őnélküle? Meddig nem vesszük még komolyan az Ő igéjét? Meddig akarjuk még fenntartani azt a látszatot, mintha minden rendben lenne az életünkben, mintha vele is rendben lennénk? Meddig bízunk még magunkban, és nem egyedül Őbenne? Meddig óhajtjuk még ezt a kettősséget ápolni, ami sok vallásos ember szilveszterét is jellemzi: betétként ott van az istentisztelet, egyébként eltelik az éjszaka pontosan úgy, mint a világ fiainál. Meddig óhajtjuk még ezt a kettős életet? És meddig gondoljuk még, hogy éppen mi nem kárhozunk el, mikor megvetjük Isten kegyelmét? Meddig?
Úgy, ahogy ez az esztendő elmúlt, elmúlik majd az életünk is, és egyszer nem lesz többé lehetőség arra, hogy az Ő kegyelmét, bocsánatát, az új életet, Jézust befogadjuk, elfogadjuk. Ezért kérdezi ma este: meddig? Meddig akarunk még várni ezzel? Ha Ő ma kínálja, akkor nyilvánvaló, hogy ma kell elfogadni. Úgy, ahogy ez a kedves ébredési ének mondja:

Siessetek, hamar lejár,
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad:
Borulj le a kereszt alatt!

Elszáll a perc, az életed.
Ma, még ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább,
Ma kérd Atyád bocsánatát!

Ha elkésel, mi lesz veled?
Ki menti meg az életed?
Lezárul a kegyelmi út,
S lelked örök halálra jut.

(Füle Lajos)

Ezért kérdezi Isten ma este tőlünk: meddig? „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!”

A karácsony megünneplésénél valami tragikus hangsúly-eltolódásnak vagyunk tanúi. Valami olyan történt ezzel az ünneppel, mint ami abban a családban, amelyikben az volt a szokás, hogy a családtagok születésnapját bensőséges, meghitt együttléten ünnepelték meg. Ilyenkor az ünnepelt életének utolsó esztendejéről megemlékeztek, elsorolták annak jelesebb eseményeit, és együtt adtak hálát Istennek az Ő megtartó szeretetéért. Szerény, de kedvesen elkészített vacsorán volt együtt a család, amelyikre készült mindig egy kis torta is. A baj aztán ott kezdődött, hogy egyszer az egyik távolabbi rokon egy hatalmas tortával remekelt, amit persze mindenki elkezdett dicsérni, csodálni, noha ez nem volt szokás az ő körükben addig. És ezzel aztán elindult a lavina. Ettől kezdve többen is hoztak tortát az ilyen családi együttlétekre, elkezdtek egymással versengeni, divatok alakultak ki. A kerek torta már ósdinak számított, szögleteset kellett készíteni, aztán emeleteset, aztán mindenféle díszekkel cicomázták. Lassan a torta egyre kisebb lett, a díszek száma és csillogása egyre nőtt. El is nevezték ezeket az alkalmakat tortaünnepnek. Így érkezett el a nagyapa 80. születésnapja, amelyiken valóságos tortakiállítást rendeztek a gyermekei és az unokái. Volt zsűri, amelyik minősítette a formákat és az ízeket, és díjazta a tortaünnepnek a remekeit, s csak amikor feloszlott a vendégsereg, akkor döbbentek rá arra, hogy az ünnepeltről egy szó sem esett. És a nagyapa csöndesen szolgáló, áldozatos, szeretetben gazdag életét senki sem köszönte meg sem Istennek, sem neki. Nem is őt ünnepelték. Önmagukat ünnepelték egész este, és kezeik csinálmányát — ahogy a Biblia mondja. Így lett a hajdan volt, meghitt, bensőséges alkalomból rideg, világias tortaverseny.
Ugyanígy tolódott el a hangsúly karácsony eredeti tartalmáról is. Mert ha ma megkérdezzük az embereket, minek az ünnepe a karácsony, akkor a leggyakrabban ilyen válaszokat hallhatunk: A szeretet ünnepe, az ajándékozás ünnepe, a család ünnepe, a fenyőfa ünnepe stb. És természetesen a mi szeretetünk ünnepe, és a mi ajándékozásunk ünnepe, és a mi családunk ünnepe. Mert ilyenkor legalább néhány napig igyekszünk elviselni vagy szeretni egymást. Ilyenkor mi készítünk és mi várunk ajándékot, és ilyenkor, ha egyébként egész évben nem sokat törődünk is egymással, rájövünk arra, hogy mégis csak vannak rokonaink, akiket felkeresünk vagy meghívunk. Tehát a mi ünnepünk. Magunkat ünnepeljük karácsonykor. Erről árulkodik a szükségesnél sokkal dúsabban terített asztal is.
Éppen ezért ma azt nézzük meg, hogy Isten igéje mit mond arról, valójában minek az ünnepe hát a karácsony? Csakugyan a szeretet ünnepe, az ajándékozásé, a családé, vagy valami másé? Isten igéje nagyon határozott nemmel válaszol ezekre a kérdésekre. S azt mondja, hogy ez mind hamisítás, az önmaga ünnepeltetésére és imádtatására mindig kész ember jellemző valóságtorzítása. Mert karácsony nem a szeretet ünnepe! És karácsony nem az ajándékozás ünnepe, és nem a családnak, még csak nem is az úgynevezett szent családnak az ünnepe, hanem valami egészen más.
Alapigénk alapján az első két említett tévedésre szeretném elmondani a Biblia válaszát.
1) Isten igéje szerint karácsony az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe. Tehát nem a szeretet ünnepe úgy általában, mivelhogy úgy általában szeretet nem létezik. Mert azt olvastuk az igében, hogy maga Isten a szeretet. És nem lehet még a mi egymás iránti szeretetünk ünnepe sem, mert amíg Isten szeretete alapjaiban meg nem változtat minket, addig képtelenek vagyunk arra, hogy igazán szeressünk. Karácsony tehát a mindenható, szent Úr Isten irántunk való meg nem érdemelt, felfoghatatlan, mérhetetlenül nagy szeretetének az ünnepe. Annak a szeretetnek az ünnepe, amely lehajolt abba a mélységbe, ahova mi zuhantunk önhibánkból, amely szeretet kiemel innen minket, lemossa rólunk azt a sok szennyet, amivel beszennyeztük magunkat, amely szeretetből Isten új kezdést engedélyez, és visszaemel magához, ahonnan kiestünk.
Így olvastuk ezt az igében: „Abban lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött Fiát elküldte Isten a világba, hogy éljünk általa.” Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, ahogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Ez a szeretet Jézus Krisztus életébe került.
Karácsony tehát az ember önmegváltásának a teljes csődjét is mutatja. Istennek kellett emberré lennie, mert az ember nem tud felemelkedni Istenhez. Egyáltalán az ember nem tud felemelkedni. Nem tud többé emelkedetten gondolkozni és élni, annyira tehetetlenné vált minden jóra, az igazi szeretetre is.
Isten egy kis gyermekben hajolt le hozzánk, hogy felemeljen minket magához, és így megmutassa, hogy az Isten erőtlensége erősebb az embereknél. Olyan hangsúlyos ebben a mondatban, hogy „Úgy szerette Isten e világot…” Azt a világot, amelyik tőle elszakadt, vele szembefordult, ellene fellázadt, amely világ ma is negligálja vagy gúnyolja Őt. Isten ezt a világot szereti. Azt a világot, amelyikben semmi szeretetre méltó nincs. Isten annak ellenére szereti ezt a világot, hogy ilyen, amilyen. Az Isten szeretetében mindig ott van ez a vonás: annak ellenére. Egyszerűen azért, mert ennek a világnak szüksége van Isten szeretetére.
Isten úgy szerette ezt a világot, hogy Jézus Krisztusban lemondott isteni dicsőségéről. Már a testté lételkor, karácsonykor vállalta emberlétünk minden nyomorúságát. Aztán még mélyebbre ment: magára vette az egész embervilág bűnterhét, bűnné lett érettünk, és meghalt azért, hogy mi élhessünk. Meghalt, hogy isteni életét szétossza közöttünk, és aki Ővele kapcsolatba kerül, aki ezt az életet befogadja, vagyis „aki hisz”, abban működni kezd ez az isteni élet. Így szerette Isten e világot.
Az ember nem tud így szeretni. Az emberi szeretet legfeljebb arra képes — ami régi karácsonyi hagyomány —, hogy ilyenkor néhány napig hallgatnak a fegyverek. Egy-két napos fegyvernyugvás. Ez az emberi szeretetnek a teljesítőképessége. De az is úgy, ahogy egyszer valaki a fronton mondta: „Ma nem lövünk, de a puska a lábnál marad.” Vagy ahogy egy családban hangzott el egy karácsony reggelen: „Ma nem támadunk, de rendbe hozzuk a fegyvereket.” És karácsony délután döntötték el a családi tanácskozáson, hogyan fognak tönkretenni és kisemmizni valakit, akinek ünnep előtt természetesen kellemes ünnepeket kívántak. Az emberi szeretet erre képes. Ma nem lövünk, de a fegyver töltve marad. Ma nem támadunk, mert karácsony van, és ünnepeljük a magunk szeretetét, de rendezzük a sorainkat, és rendbe hozzuk a fegyvereinket.
Pedig a szíve mélyén mindenki nagyon vágyik szeretetre, Nem csak arra, hogy őt szeressék, arra is eljut a legtöbb ember egyszer, hogy de jó lenne egyszer igazán szeretni. Jó lenne úgy élni, hogy ne bosszantsam és fárasszam mindig a körülöttem élőket. Olyan jó lenne a házasságban békességben élni. Olyan jó lenne a szüleinknek csak örömet szerezni. Olyan jó lenne a gyerekeinket sokkal türelmesebben megérteni és segíteni. Olyan jó lenne, ha a szomszéd családok és népek nem gyötörnék és megszegényítenék egymást, hanem meggazdagítanák egymás életét. Olyan jó lenne, ha munkatársak, vetélytársak, talán még az ellenségek is, el tudnák fogadni egymást, és tudnának igazán szeretni. A vágy megvan, és akkor megszólal a józan ész, és azt mondja: de erre csak az Isten képes. És aki ezt mondja, talán nem is gondolja, milyen igazat mond. Erre valóban csak Isten képes. Viszont enélkül tönkremegy az emberi élet. Alapigénk is azt mondta, hogy erre a szeretetre, ami nélkül elviselhetetlen az élet, csak Isten képes.
„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert az Isten szeretet. Abból tudjuk, hogy benne élünk, és Ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül. Ha valaki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban az Isten lakik, ő pedig az Istenben.” Erre a szeretetre csak az Isten képes. De Isten képes volt arra is, hogy ebből a szeretetből egészen közel hajoljon hozzánk, és önmagát ossza szét közöttünk. Isten kész arra, hogy mint ahogy testet öltött az első karácsonykor egy istállóban az ember Jézus alakjában, ugyanúgy testet öltsön mibennünk, és önmagát adja nekünk. Ezt olvastuk itt. Lehetséges az, hogy Isten elkezdjen élni valakiben, aki Őt behívja, beengedi az életébe, és az ilyen ember Isten szeretetével kezd szeretni. Pontosabban, az ilyen emberben az Isten maga kezd el szeretni. Mi ennek a feltétele? „Ha valaki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban az Isten lakik.” Vagyis abban megmozdul, elkezd élni az isteni szeretet.
Vallod te azt, hogy Jézus az Isten Fia? Ott a betlehemi jászolban is, a golgotai keresztre kifeszítve is — és ha hittel befogadjuk — a mi életünkben is, hogy Ő az Isten Fia? Akkor lehetséges az, hogy bennünk az Isten szeretete jelenjék meg. És ami a saját erőfeszítésünkből lehetetlen volt, és egészen bizonyos, hogy soha nem fog sikerülni, hogy mi tiszta szívből, igazán, mindenkit szeressünk, az egyszerre valóság lesz, mert az Isten lakik bennünk, és Ő kezd el szeretni bennünk.
Hadd kérdezzem meg most egészen egyszerűen és keményen: Akarod te ezt igazán? Vagy csak beszélünk erről, álmodozunk, vágyakozunk utána, de ezt a lépést mégsem tesszük meg. A magunk szeretetével nem messzire megyünk. A karácsonyi evangélium az, hogy Isten a maga szeretetét kínálja nekünk, de ez Jézus személyéhez van kötve. És ez ahhoz a döntéshez van kötve, hogy én hiszem, hogy Jézus az Isten Fia, így rendelem alá az életemet neki, és akkor Ő kezd el szeretni bennem és általam. Akarjuk mi ezt igazán? Mert, ha igen, akkor ez a mi számunkra is azt jelenti ám, amit neki jelentett karácsony. Aki így akar szeretni, annak ugyanúgy le kell mondania a maga dicsőségéről, mint ahogy az emberré lett Isten Fia lemondott a maga isteni dicsőségéről. És az ilyen embernek, az ő régi természetének ugyanúgy meg kell halnia, mint ahogyan Isten Fia meghalt a kereszten. És ez azt jelenti, hogy vissza fogod vonni a válókeresetet, mielőtt még elmennétek a tárgyalásra. Hogy mégis csak kibékültök a te kezdeményezésedre még a békéltető előtt. Ez azt jelenti, hogy végre lemondasz a magad igazáról, és igazat adsz Istennek. Ez azt jelenti, hogy nem szabod a szereteted feltételének azt, hogyha ő megváltozik, hanem elfogadod így, ahogy van, és elkezded szeretni, ahogy az Isten is elfogadott minket, amint vagyunk, sok bűn alatt.
És ez azt jelenti, hogy félretesszük a magunk elveit, amikre oly büszkék vagyunk, és amik oly alkalmatlanokká tesznek minket a szeretetre, és engedünk az Isten indításának. És készek vagyunk szívből megbocsátani sok történelmi és frissen elszenvedett sérelmet, mert az Isten szeretete erre indít bennünket. És készek és képesek leszünk eltűrni szeretetre egyáltalán nem méltó embereket magunk körül, és a belőlünk áradó isteni szeretet fogja átformálni őket. Ezt jelenti az Isten szeretetével szeretni. A szeretet vérre megy!
Az Isten Fiának a vére is kihullott a kereszten, mert szeretett minket, és önmagát adta érettünk. A szeretetbe bele kell halni. Ha te igazán szeretni akarsz, akkor bele kell halnia a büszkeségednek, az önérzeteskedésednek, a hiúságodnak, egész régi, huncut, ravasz, gyűlölködő, önző természetednek, hogy aztán éljen benned hatalmasan az Isten, és az Isten szeretete. Akkor az isteni szeretet sugárzik majd belőlünk.
Nagy ár ez ezért? Túl nagy ár? Inkább maradjunk a gyűlölködésben? Isten nem számolgatta, hogy mekkora árat kell fizetnie azért, hogy mi éljünk. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fi-át adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Így azonban lejött a menny erre a földre. Ezért vált lehetővé az, hogy akár ma belépjen valaki a mennyek országába, és a mennyországot vigye magával haza, vagy a munkahelyére, vagy oda, ahol már azt mondja, hogy ez pokol, és megjelenjen valami isteni abban, aki így megnyitja magát Isten szeretete előtt. Ennek a szeretetnek az ünnepe a karácsony. Az Isten szeretetéé.
2) A második, amit az ajándékozásról mondottunk. A karácsony nem az ajándékozás ünnepe, hanem a karácsony egyértelműen az Isten nekünk készített ajándékának az ünnepe, vagyis Jézusnak az ünnepe. Ő az Isten ajándéka. Nem tortaünnep, hanem születésnap. Az emberré született Jézus Krisztus születése napja, ami neki nagy szenvedés volt, nekünk azonban kimondhatatlan öröm és ajándék, mert Ővele és Őérette kaptunk vissza mindent, amit elveszítettünk a bűn miatt. És az, hogy mi karácsonykor ajándékokat adunk egymásnak, erre az Isten nagy ajándékára emlékeztet bennünket.
Olyan sok kedves, tiszta, őszinte, szép vonása is van a mi karácsonyi ajándékozásunknak. És ugyanakkor olyan sok csúnya és tisztátalan is keveredik bele: sok képmutatás, kényszer, sokszor még számítás is.
Egyszer egy asszony zúgolódott amiatt, hogy a férje milyen értékes ajándékot készít egy ismerősüknek, s a férfi huncut mosollyal, megnyugtatásul ezt mondta: „Ne félj, anyukám! Megtérül ez még nekünk!” Így is tudunk mi karácsonykor ajándékozni.
Isten azonban nem így ajándékozott. Isten nem valamit adott nekünk, hanem önmagát, egészen. Isten nem számításból adta nekünk Jézust, hanem szeretetből. És nem vár érte viszonzást, még hálát sem. Egy valamit vár Isten tőlünk. Azt, hogy fogadjuk el az Ő ajándékát. „Az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Mert, aki nem hisz őbenne, az elvész. Isten ezt hozza tudtunkra karácsonykor, hogy az Ő ajándéka, Jézus Krisztus nem luxus, nem fényűzés, nem esetleges dísz a fenyőfán, hanem maga az élet. „Akié a Fiú, azé az élet. És akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Ezért nagyon fontos ennek az igének a befejező mondata is: „… hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen.” Hogy tudjuk elfogadni az Isten ajándékát. Isten mindent megtett azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen, ami erre az életre és az örök életre szükséges. Karácsonykor eget-földet megmozgatott az Isten ennek érdekében. Angyalok seregei jöttek-mentek ég és föld között. Megtörtént a páratlan csoda, a teremtéshez hasonló csoda, a testté létel, de mindez hiába, ha valaki nem fogadja el.
Egyszer Jézus ezt az elfogadó hitet a gyermekek magatartásához hasonlította. Azt mondta: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, nem megy be abba.” A kisgyermek hogy fogadja az ajándékot? Úgy, hogy elfogadja. A kisgyermek nem számítgat. Ő még nem bizalmatlan, nem gyanakvó. Elfogadja, amit kap, és él vele.
Elfogadtuk mi már valóban az Isten ajándékát? Vagy talán meg sem halljuk, amikor kínálja?
Olyan megdöbbentő volt számomra, mikor hallottam, hogy egy üzemben néhány fiatalember olyan garázdaságot követett el, hogy elbocsátották őket. Közölték velük, hogy jelentkezzenek a munkakönyvükért másnap. Aznap azonban még volt valami munkásgyűlés, és az igazgató sok mindenről beszélt, s egyebek között bejelentette azt is, hogy mégis csak adnak lehetőséget ezeknek a fiúknak az újrakezdésre. Egyelőre nem kell elkérniük a munkakönyvüket, folytathatják a munkát. Az egyik fiatalember azonban egyáltalán nem figyelt oda erre az előadásra. Mint elmondta, egy kislánnyal szemezett végig. Nem is hallotta, hogy ott róla is szó volt, utána jelentkezett a munkakönyvéért, és elment. Utólag bánta, mert ezzel nagyon nagy kellemetlenséget szerzett önmagának.
Nem így ülünk olykor mi is itt a templomban? Isten rólunk beszél. Nekünk kegyelmezett meg. Nekünk kínál ajándékot, és mi meg sem halljuk, mert itt is magunkat ünnepeljük. Itt is a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, itt is a magunk programját tervezzük, miközben Ő beszél hozzánk, és ajándékot kínál.
„Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta.” De ha ez nekünk nem kell, maradunk továbbra is szegények.
Fájdalmas az, amikor emberekből árad a panasz, és soroljuk vég nélkül, hogy mi minden nélkül szűkölködünk, mire lenne szükségünk, mi minden nincs az életünkben, és ahogy ezt hallom sokszor, egyre-másra jutnak eszembe az igék, amik arról beszélnek, hogy ezt is meg lehet kapni Jézusban, ez is meglenne neked, ha Jézust elfogadtad volna, ez is, ez is, ez is. Nyöszörögsz, nyavalyogsz, nyafogsz ahelyett, hogy elfogadnád az Isten ajándékát.
Mert aki Jézust elfogadta, annak a magányban társa lesz. És az meg fogja találni a többieket, akiknek szolgálva nem lesz magányos. Az küldetést kap Istentől. Aki Jézust elfogadta, az a gyászban vigasztalást talál, és akkor is tökéletes vigasztalás van a szívében, ha a könnyei csorognak. Mert ez nem olyan vigasztalás, mint amit mi próbálunk adni egymásnak.
Aki Jézust, az Isten karácsonyi ajándékát elfogadta, annak a csüggedésben reménysége lesz. Az, ha néha néha meg-megcsapja is az, hogy értelmetlen már az élete, vagy céltalan, vagy minek van itt, újra és újra világosságot kap, és meglátja, hogy mire akarja őt még használni Isten. Annak a feszültségek között is békessége van, mert Ő a mi békességünk. Az a csalódások után mindig újra bizalmat nyer tőle. Annak Jézus lesz az életében az a biztos pont, akiben mindig megfogódzhat. Az a szilárd talaj, ami soha meg nem inog. Aki mindig vele marad, életének minden pillanatában, a halálunk pillanatában is, amikor mindnyájan egyedül lennénk egyébként, és azon túl is, az örökkévalóságban.
Ő az, aki úgy szeretett minket, hogy mindig csak ad. Önmagát is adta. És nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Így sem kell neked Jézus? „…hogy aki hisz őbenne el ne vesszen.” „Mert aki nem hisz őbenne, az immár elveszett” — ezt mondja az ige.
Karácsony az Isten szeretetének az ünnepe. Karácsony az Isten ajándékának, Jézusnak az ünnepe. Isten kínál ajándékot nekünk. Aki ezt az ajándékot visszautasítja, azon csakugyan nem lehet segíteni.
Mit jelent ez egészen gyakorlati módon, hogy „aki hisz őbenne”? Mit jelent hinni Jézusban? Most ennek az igének az üzenetéhez ragaszkodva, ebben a négy lépésben tudnám summázni ezt: Aki hisz ő-benne, az elhiszi neki, hogy nála nélkül semmire sem képes, szeretni sem. De elhiszi neki, hogy ővele mindenre képes, még szeretni is. Tehát nem mond le arról, hogy mégis szeressen. Aki őbenne hisz, az elfogadja azt, amit Ő kínál: bűneinek a bocsánatát, s engedi, hogy átformálja őt Isten szeretete. Aki őbenne hisz, az átengedi magán ezt a szeretet, és ezzel a szeretettel fog szeretni másokat. Komolyan veszem, hogy nélküle nem tudok szeretni. Nem mondok le arról, hogy mégis szeretni akarom a többieket és Őt. Engedem, hogy Isten szeretete átformáljon. Befogadom Istent, aki maga a szeretet, és engedem, hogy Isten szeretete átáradjon rajtam, ha belepusztulok is. Sőt, egyenesen akarom, hogy pusztuljon bele az én régi, önző, magamnak való, korlátolt természetem, hogy korlátlan tere legyen bennem Istennek, aki maga a szeretet. Hisszük-e mi ezt igazán? Akkor volt érdemes ide eljönni, ha erre a kérdésre világos választ adunk Istennek most, mindjárt.
Hisszük-e azt, hogy nála nélkül semmi jóra nem vagyunk képesek? Hisszük-e azt, ha Őt befogadtuk, bármire képessé tesz, mert Ő mindenre képes? Engedjük-e, hogy Ő átalakítson minket, és ott nyúljon hozzánk, ahol Ő akar, és attól szabadítson meg, és azzal ajándékozzon meg, amivel Ő akar? És aztán engedjük-e, hogy mindaz, amit kaptunk tőle, továbbmenjen másokhoz? Elhisszük-e, hogy így leszünk igazán gazdagok, ha mi közvetítünk Isten és mások között?
Így a karácsony nem múló hangulat lesz, hanem olyan új életnek a kezdete, amelyik egyre inkább gazdagodik, míg végül az örökkévalóságban majd kiteljesedik. Legyen áldott az Isten, hogy így szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!

Szóljunk még egyszer sorozatunk befejezéseképpen a külső ember és a belső ember természetéről: ma abból a szempontból, hogy mi az újjászületés jelentősége az emberi élet krízishelyzeteiben, a szenvedést, az öregedést, testi egészségünk megromlását és a halált illetően.
Pál apostol három megállapítást tesz ebben a felolvasott mondatban:
1. A mi külső emberünk megromlik.
2. A belső emberünk — ha van — mégis, minden körülmények között napról napra megújul.
3. Éppen ezért nem csüggedünk el. Akkor sem, ha nehéz körülmények közé kerülünk, akkor sem, ha csüggesztő élményekben van részünk.
Valószínűleg most már mindannyian ugyanazt értjük külső és belső emberen, amit a Szentírásból tanultunk heteken keresztül: külső ember az az Istentől elidegenedett természet, amivel megszületünk mindannyian. A belső ember az az új természet, amit Isten igéje és Szentlelke által teremt bennünk. Egy helyen Pál így mondja: a hit által bennünk élő Krisztus. Óember, új ember: régi természet, új természet, így is mondja: külső ember, belső ember. Azt állítja ez az ige, hogy megromlik, a belső emberre az jellemző, hogy napról napra megújul. Éppen azért, akinek van belső embere is — mert ez csak az újjászületett embernek van — az nem esik kétségbe, és a csüggesztő körülmények között sem csügged el.
Bontsuk ki ezt a három vallomást.
1. Mit jelent az, hogy a külső emberünk megromlik? Olyan fölismerés ez, amire előbb-utóbb mindannyian eljutunk. Hiszen attól kezdve, hogy megszülettünk, mindnyájan öregszünk. Igaz ugyan, hogy kezdetben felfelé ível a pályánk, és azután előbb-utóbb menthetetlenül lefelé. Egy idő után elfárad a test, lelassulnak a reflexek, csökken a fizikai és szellemi teljesítőképességünk, egyre hamarabb elfáradunk.
A költészet nyelvén, eredeti hasonlatokkal szemléltetve olvastuk a Prédikátor könyvében: egy idő után meghomályosodnak az ablakon kinézők, megkevesbednek az őrlőlányok és egyre nehezebben dolgoznak, úgy halljuk az utca zaja, meginognak az erős férfiak, amik tartják a testünket, egy kis halmocskától is félnek, már néhány lépcső is problémát jelent. Inkább magasföldszint legyen, mint első emelet, harmadikra már nem költözünk fel. Néha még a járdára fellépni vagy onnan lelépni is feladattá válik, amit azelőtt észre sem vettünk. Nem beszélve arról, hogy egyszer csak gondolkozni kell már egy néven, mert nem jut eszünkbe. 60 év óta ismerjük, hogy is hívják? Keresni kell a szavakat. Folyamatosan átéljük, hogy a külső emberünk megromlik.
Ezzel együtt szokott járni az, hogy a valamikor oly tevékeny ember kikerül az élet sodrából. Egyre inkább magára marad, ritkábban kérik a segítségét. A régi barátok közül többen már elmentek a minden élők útján, akik ott vannak, azok kétszer is meggondolják, hogy kimozduljanak-e otthonról. Egyre inkább átéli az ember, hogy egyedül van. Olyan helyzetbe kerül, mint a holt vágányra tolt mozdony. Még nem olvasztották be ócskavasként, de már nem használják. S minél tevékenyebb volt valaki, annál nehezebben veszi tudomásul, hogy nélküle is megy az élet, s annál rosszabbul esik, ha kiderül: olykor már azzal segít, ha lemegy a színpadról. A mi külső emberünk megromlik.
Nem véletlen, hogy sokan nagyon félnek a külső ember megromlásától. Inkább letagadnak néhány esztendőt az éveik számából, mintha ezzel bármin segítenének. Mindenféle festékekkel, kenőcsökkel, sokszor nagyon természetellenes viselkedéssel próbálják játszani a fiatalabbat.
Miért fél az ember ettől az egyszerű és kikerülhetetlen ténytől, hogy a külső emberünk megromlik?
Valószínűleg azért, mert itt jön hozzánk legközelebb a végső elmúlás, a halálnak az egyszerű és kikerülhetetlen ténye. És ha valakinek csak külső embere van, és látja, hogy ez folyamatosan megromlik, az méltán kétségbe van esve miatta, mi lesz ennek a vége?
Ha valaki mindig csak az edénnyel törődött, ha csak a külső embere volt fontos neki, azt féltette, ápolta, dédelgette: a maga szépségét, alakját, teljesítőképességét, kondícióját, becsületét, hírnevét — látja, hogy ez romlik, egyre kevesebb a jelentősége, egyre kevesebbet érdekel a személye — hova fog ez vezetni? Sokakban ez olyan páni félelmet kelt, hogy különféle betegségekbe torkollik. Mert ha csak külső embere van valakinek, és kénytelen tapasztalni, hogy az romlik, és egyszer egészen megromlik, akkor annak csakugyan nem marad semmije. Akkor annak már csak az van hátra, amit Isten igéje így mond: „Az ítélet rettenetes várása” — méltán elcsüggedhet.
2. Az apostol azonban ezt mondja: „Mi tehát nem csüggedünk el. Mert noha a mi külső emberünk megromlik, a belső emberünk mégis megújul napról napra.”
A belső emberünk megújul. Belső embere az újjászületett embernek van. Belső ember az Istentől kapott élet, az új természet. A hit által Krisztustól kapott új élet felett nincs hatalma az elmúlásnak, betegségnek, öregségnek, halálnak. Ezért nem csüggedünk el, Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. És ha valaki életének tartalma Krisztus, ha valaki elmondhatja azt, amit Pál a kivégzésére készülődve mondott: „Nékem az élet Krisztus”, akkor annak a mondata így folytatódik: „A meghalás nyereség.” (Fil 1,21). Akkor abban nem páni félelem van, hanem szent kíváncsiság, élő reménység, boldog hálaadás mindazért, amit a külső emberben töltött, és bizonyos várása annak a beteljesedésnek, ami itt is éltette, s ami még ígéret. Az új embernek nincs kora, az új ember, a b első ember nem öregszik, nem is hal meg. „Aki énbennem hisz — mondja Jézus — ha meghal is él az.” (Jn 11,25). Ezért nem fél az újjászületett ember a haláltól.
Olyan árulkodó jel az, hogy valakivel lehet-e és hogyan lehet beszélni a halálról. Vannak, akik cinikus fölényességgel beszélnek róla. Ebbe fojtják rettegésüket. Vannak, akikkel nem lehet beszélni róla. Azonnal sírva fakadnak, ez Tabú téma, kétségbeesnek miatta, nincs elrendezve, nincs a helyén. Nem látnak túl rajta. „Mi a láthatatlanokra nézünk — mondja Pál a folytatásban — és nem a láthatókra. Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók (2Kor 4,17-18).
Van-e nekünk már belső emberünk? Akinek van, az a belső embert nem félti. Azt nem támadhatja meg betegség, nem kezdheti ki az öregség, és nem Úr felette a halál. Ezért van tele reménységgel, békességgel az ilyen ember. Ezért tud készülni arra, hogy egyszer kiköltözik ebből a testből, a külső emberből (A következő versekben, az 5. fejezetben, részletesen erről szól az apostol.)
Egyszer levetkőzzük ezt az ócska ruhát, a külső embert, és felöltözzük a dicsőséget. Ezt jelenti a halál! Mi ebben a kétségbeejtő? Persze, akinek nincs belső embere, annak nem ezt jelenti, és annak valóban kétségbeejtő. Egészen másként tudja hitben elhunyt szeretteit gyászolni is az, aki így túllát a láthatókon. Nem a kétségbeesett csüggedés jellemző rá, hanem ha könnyezik is, ha fáj is, ha hiányzik is neki, a megvigasztaltság, a reménység jellemzi. Mert nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra.
Nyilván nem azt jelenti ez, hogy az újjászületett ember nem lesz beteg. Dehogynem. Őt is kikezdi mindenféle nyomorúság, ami a külső embert kikezdheti. Csak neki van valamije, ami kikezdhetetlen, ami elvehetetlen: az új élet. Az Istentől ajándékba kapott új élet, a benne élő Krisztus, az az új természet, amit Jézusért kapott. És ez túléli a külső ember sokféle nyomorúságát is. Sőt, gyakran éppen ezek a nyomorúságok érlelik, erősítik a belső emberünket.
Michelangelo írja egy helyen: Minél jobban fogy a márvány, annál inkább kész a szobor. Sokféle nyomorúságunk, betegségünk a márványt fogyasztja csak. Kiábrázolódik Krisztus. Ilyen összefüggésben is igaz az az ige: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm 8,28).
Az újjászületett embert éppen azért ez jellemzi, hogy nem köti le a figyelmét teljesen a külső ember. Amire szüksége van, azt megadja neki. De sokkal fontosabbá vált már a belső embere. Miért? Azért, mert amíg a külső emberben, a testben vagyunk, addig is a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után meg csak a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után még csak a belső emberünk marad meg. Lényegesen fontosabb, hogy az erősödjön, tisztuljon. Akinek a figyelmét mindig csak a külső ember foglalkoztatja, elárulta, hogy nincs belső embere. Még ha mondja, akkor sincs. Mert akinek van, az megköveteli a magáét, az enni kér, azzal foglalkozni kell. Ha a belső ember nem kér enni, ha nem vagy szomjas az igére, ha nem öröm az imádság, ha nem ránt vissza a bűnöktől, ha nem int meg, amikor engedetlenné válnál, ha nem kényszerít térdre naponta Urad előtt, nincs belső embered. Vagy engedted, hogy annyira elsorvadjon, hogy nincs jelentősége, és emiatt még nagyobb lesz az ítéleted, ha Isten előtt meg kell állnod.
Akiben valóban él az új élet, az életjeleket produkál, onnan erő árad és gyümölcsök lesznek láthatók. És ezek a gyümölcsök talán a legszemléletesebbek abban, hogy az ilyen újjászületett ember, aki tudja, hogy a külső embere megromlik, de a belső embere fontosabb neki és az napról napra megújul, az ilyen ember sokkal könnyebben túlteszi magát olyan sérelmeken, bántásokon, amit a külső emberünket nap mint nap érik. Az ilyen embernek egészen mellékessé válik sok minden, ami a másiknak, akinek csak külső embere van, rettenetesen fontos. Az ilyen újjászületett ember engedi a többieket érvényesülni, marakodni, harácsolni. Az ilyen ember engedi, hogy megelőzzék, tudja, hogy ő biztos cél felé tart, s tudja, hogy egészen bizonyosan meg fog oda érkezni.
Miért kellene akkor erőszakos, életveszélyes játékot játszani az úton? Csendesen megy a maga útján Krisztus után. Engedi, hogy a többi csinálja azt, amit tud, amit kénytelen. Mert Isten nélkül kénytelen az ember tülekedni, marakodni, megszerezni mindent, amit csak lehet, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Az újjászületet ember tudja, hogy Istenre számíthat. Nem kell verekednie, el lehet kérni az Atyától, aki szívesen adja az övéinek. Nem kell bebiztosítania magát, be van biztosítva az örökkévalóságra is. Nem kell bizonyítania örökké maga és mások előtt hol ezt, hol azt. Ismeri az Atyát. Királyfi, akinek telik. Ezért tud engedni, megengedni, elengedni, megbocsátani. Telik neki! Ő is abból él, hogy naponta megbocsát neki az Atya. Az Atya irgalma és kegyelme árad át rajta. Ezért tud áldássá lenni, akárhova kerül. Ezért marad áldás, akármilyen erőtlenné válik a külső embere, mert a benne élő Krisztus akkor is hat és sugárzik. És erre mindenkinek szüksége van.
Így megkérdezem: te érdeklődsz, vagy csak öregszel? A külső ember öregszik, a belső ember érik. A külső emberünk egyre erőtlenebb lesz, a belső ember kiteljesedik. Újjászülettél-e már?
Mindenki csak azzal foglalkozhat, amije van. Egy gyermektelen emberen nem lehet számon kérni, hogy miért nem gondoskodik jobban a gyermekeiről. Akinek nincs újjászületett belső embere, azon nem lehet számon kérni, hogy miért nem törődik vele. De ha valaki tud úgy élni, akár vallásos életet is, hogy egyáltalán nem törődik a belső emberével, annak alighanem nincs.
Olyan jellemző, hogy miről beszélgetünk. Mindenben megmutatkozik az, hogy van-e belső emberünk. Azt szokták mondani, hogy az öregek csak a múltról tudnak beszélni. Persze, sokkal több emlékük van, mint a fiataloknak, többnyire arról szoktak beszélni. De miről beszélnek a hívő öregek? Sokszor hallottam őket, akiknek belső emberük van. Sokkal többet beszélnek friss élményekről.
Mint üzent nekem ma az Úr? El tudják mondani, milyen fontos üzenetet értettek meg ma Isten igéjéből, milyen fontos ígéretekben reménykednek a jövőre nézve, milyen feladatot kaptak mostanra nézve, milyen bűnüket leplezte le Isten ma, tegnap. Friss élmények, friss feladatok, friss hálát adni valók vannak abban, akinek van belső embere, él, és napról napra megújul. És még ha a múltat emlegetik is, Isten tettei a legfontosabbak. Mit tett az Úr értünk! És onnan azonnal megérkeznek a máshoz és a jövőhöz.
3. Ezért nem csüggedünk el, mondja az apostol.
Mert akárhogy megromlik valakinek a külső embere, ha van belső embere, az minden helyzetben használható. Ha valaki idős létére a fiataloknak csak a külső emberét tudja adni, ne csodálkozzék, ha nem kell nekik. Az, ha valaki akkor is mindent jobban tud, csak tanácsolni, csak dirigálni akar, csak azt adja, ami tőle telik, nem kell. Ebből van sok a világon. De ha úgy van jelen egy idős ember a családban, hogy benne valóban él Krisztus hatalmasan, Krisztus szelídsége, derűje, megértése, megbocsátó szeretete, akkor ez nagyon jó, mert erre mindenütt mindenkinek mérhetetlenül nagy szüksége van. És ha ezeket ráadásul nem is erőszakolja másokra, mert Jézus ezt sohasem tette, hanem megvárja, amíg elfogadják, akkor átéli, hogy mindig szükség van a belső ember gyümölcseire. A külsőre nincs.
Külső embere mindenkinek van, egyik rosszabb, mint a másik. Útköznek, marakodnak állandóan a külső emberek. De ahol megjelenik valakinek Krisztus, az sohase lesz fölösleges. Sőt, láttam már olyat, hogy ha egy ilyen hívőnek a külső embere annyira megromlik, hogy talán már szólni is alig tud, mozdulni egyáltalán nem, semmit nem tud tenni már, de sugárzik belőle Krisztus. Élhet valakiben olyan hatalmasan hit által Krisztus, hogy vele találkoznak a környezetében levők. Ezt nem lehet csinálni, művi úton ezt nem lehet előállítani. Csak akiben napról napra megújul a belső ember, abban lehet olyan hatalmas, hogy amikor a külső a végén összetörik, akkor is ottmarad a belső. A bennünk élő Krisztus túlél minket. Mivel mi már azonosultunk vele hit által, túléljük a halálunkat.
Éppen itt van a döntő különbség az Isten nélkül élő ember és az újjászületett ember között. A többinek mindig csak a keret, az edény a fontos, a külső ember. S egyszer kiderül, hogy az törékeny, összetörik, és ha nem volt benne semmi vagy önmagával volt tele, semmi nem marad utána. Az újjászületett ember is átéli, hogy törékeny edény a külső embere, de megmarad a tartalma: Krisztus. Ez a nagy különbség, hogy az újjá nem született embert mindig az életnek a tartama érdekli, az újjászületett embert a tartalma. Mit mg nem tesznek emberek, hogy nyújtsák ez kicsit a tartamát, s ugyanolyan üres marad. Néhány hónap vagy évvel később törik össze, és akkor derül ki, hogy nem volt benne semmi. S mit meg nem tesznek újjászületett emberek, hogy egyre gazdagabban teljesedjenek tartalommal, Krisztussal.
Mit akarsz te? Nyújtani mindenáron vagy megtölteni végre azon az áron, amit nem is nekünk kell megfizetnünk, amit megfizetett Jézus a keresztfán. Az Ő bűntelen, tiszta élete volt az ár, hogy a mi üres életünk telítődjék tartalommal, hogy az életünknek legyen értelme. Ne értelmetlenül futkossunk itt néhány évtizedig, azután törjön össze a külső emberünk, és állapítsuk meg kétségbeesetten, hogy nincs segítség. Azért halt meg a kereszten és támadott fel Jézus a harmadik napon, hogy legyen segítség, hogy már most összeköthessük vele az életünket. Telítődjünk vele egyre jobban. És ha a mi külső emberünk megromlik, és egyszer majd egészen megromlik, a felső napról napra újuljon bennünk. Ezért nem csüggedünk el.
Azt kérdezem: téged nem csüggeszt, hogy a külső embered romlik? Volt egy időszak az életemben, amikor elkezdett ez csüggeszteni. De vajon mi határozza meg a közérzetünket? A külső emberünk romlása vagy a belső emberünk napról napra való megújulása? Miben van a reménységünk? A külső ember romlásának a fékezésében vagy a belső emberünk dicsőséges és végleges kiteljesedésében? Mire törekszünk: elnapolni a végső elmúlást, vagy pedig egyre közelebb kerülni mindannak a végéhez, ami itt nehéz és nyomorúságos, és ahhoz az új kezdethez, amit Jézus ígért és készített az övéinek?
Aki csak a külső embere romlását éli át, azt teljesen meg kell értenünk, ha elcsügged. Különösen, ha önmagával összezárva éli ezt át, és nem Jézussal. Csak az teszi ezen túl magát, s találja meg minden helyzetben az új feladatát, az új örömét, és lesz mindig újra áldássá, akinek van belső embere és az napról napra újul. Éppen ezért, akár úgy van itt valaki, hogy a teljes tevékenység malma őrli pillanatnyilag a külső emberét; akár úgy, hogy ő maga is teszi tönkre külső emberét, különféle izgató és nyugtató szerekkel, meg azzal a méreggel, amit a szervezetünk termel, amikor mérgesek vagyunk, akár úgy, hogy a külső emberének a roncsait jár már javítgatni egy-egy orvosi váróba, vagy gyógyfürdőbe, Isten ezt üzeni mindnyájunknak: Akinek csak külső embere van, rettenetes helyzetben van. Semmi jóra nem számíthat, mert ez romlik, egyszer egészen megromlik, s ahogy itt a következő versekben írja az apostol: Így kell majd megállnunk mezítelenül Isten ítélőszéke előtt.
Jézus Krisztus azért hívott ma ide minket, és azért van itt közöttünk, hogy felajánlja nekünk önmagát. Nem valamiféle segítséget — önmagát. A külső emberünk keretében megjelenhet valami új, felülről való, Krisztusi, ami segít elviselni a külső romlásának a terheit, ami tartalommal tölti meg már most az életünket, és ami túléli a halálunkat. Ezért nem csüggedünk el. És ezért mondja Ő ma újra: Szükséges újonnan születnetek. S ezért hangzik az evangélium újra: Lehetséges újonnan születnetek. És ha valaki most komolyan gondolja, hogy jó lenne az új életet elkezdeni, kéri és befogadja ezt az életet, elég ha hittel, de igazán hittel és őszintén elmondja azt az imádságot, amit valaki szebben fogalmazott meg, mint ahogy mi tudnánk:

Jöjj, és lakozz bennem, had legyek már itt lenn
Templomoddá szívem, lelkem.
Mindig közel levő jelentsd magad nékem,
Ne lakhasson más e szívben.
Már itt lenn mindenben csakis téged lásson,
Leborulva áldjon!

Az elmúlt napokban a legtöbben megfordultunk valamelyik temetőben, virágot vittünk elhunyt szeretteink sírjára halottak napja alkalmával. Emlékek is megelevenedtek bennünk, talán még néhány könnyet is letöröltünk, ami az emlékezés során kicsordult. Ez teszi időszerűvé, hogy beszéljünk arról, mit tanít a Szentírás a halottakról és a hozzájuk való helyes viszonyulásunkról.
Nem sokat ír erről Isten igéje, de az egyértelmű, világos útmutatás. És mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy igen sok ponton a gyakorlatunk eltér az ige világos útmutatásától, ezért annál szükségesebb, hogy ebben a kérdésben tisztán lássunk, hogy engedelmeskedhessünk.
Jézus most felolvasott példázatából nyilvánvalóan kitűnik, hogy a benne hívők haláluk után azonnal az üdvösségbe, az istentelenek a kárhozatba kerülnek. Az előbbiek ott várják a boldog feltámadást, az utóbbiak az ítéletet. Valami módon a halottak is érzékelnek, hiszen ez a gazdag ember emlékezik arra, hogy öt testvére él még itt a földön, és segíteni szeretne rajtuk. De nincs lehetősége arra, hogy segítsen.
Ez nagyon fontos részlete Jézus Krisztus tanításának. Mert a Szentírásnak minden e kérdésről szóló igéje hangsúlyozza, hogy Isten áthághatatlan határt vont a látható és a láthatatlan világ között, és sem a kárhozatból az üdvösségre vagy viszont, sem a láthatatlan világból ide vagy innen oda mennie embernek nem lehet.
Az Ószövetség szigorúan megtiltotta a halottakkal való érintkezést vagy az érintkezés keresését. Aki ezt mégis megkísérelte, azt halállal büntették. Az Újszövetség azt mondja: aki a halottakkal keres, vagy létesít kapcsolatot, nem mehet be az Isten országába. Miért? Azért, mert ezt a határt átlépni csak Isten megkerülésével lehet, és éppen ezért, aki ezt mégis megkísérli vagy megteszi, valami olyat tesz, amit csak Isten nélkül, Isten ellenére tehet, és emögött az Istennel szembeni bizalmatlanság, hitetlenség és gőg van. És a mi ősellenségünk, a Sátán mindig csak arra vár, hogy valamit Isten ellenére tegyünk, mert ebben a pillanatban kiszolgáltatjuk magunkat neki. Ő szívesen segít mindenben, amit Isten nélkül akarunk megvalósítani. De ezzel jogot formál ránk. Teret adunk olyan tisztátalan lelki erőknek, démoni erőknek az életünkben, amik fölött nincsen hatalmunk. Ezért tiltja meg Isten szigorúan az Ő népének, és ezért mondja mindenütt azt, hogy az Ő kijelentett akaratára figyeljünk.
Ezt olvastuk az Ézsaiás könyvében: ne a halottaktól tudakozódjatok, hanem a tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Azt mondja az Úr a gazdagnak, aki segíteni akar a testvérein: van Mózesük és prófétáik, tehát van Bibliájuk, hangzik az ige, higgyenek annak! Ha valaki Isten kijelentett igéjének nem hisz, nem lehet segíteni rajta! De sem onnan ide, sem innen oda menni nem lehet. Ez röviden a kijelentés.
És mi a gyakorlat? Hadd említsek néhány olyan szokást, amely mindnyájunk számára ismerős, és ami leleplezi, hogy mennyi tévelygés húzódik meg a gondolkozásunkban. Milyen gyakran szoktuk mondani: kimegyek anyukához a temetőbe. Komolyan gondoljuk, hogy ő ott van? Nem így lenne helyesebb mondani: kimegyek anyuka sírjához? Ez nemcsak fogalmazás kérdése, a fogalmazás gondolkozást takar. Milyen gyakran előfordul, hogy valakinek a temetésén az urnája mellé odateszik a kedves könyvét is, olykor a Bibliáját. Az itt maradóknak úgy sincs arra szükségük, nem használnák, odateszik az urna mellé. — Neki szüksége van rá? Vagy miért teszik oda?
Egyszer nagyon fontos volt egy családnak, hogy a nagypapa kedvenc pipáját is beletegyék a koporsóba. Nem különös ez? A lelkipásztort a palástjában temeti el a szerető gyülekezete. Miért? Lesz arra ott a másvilágon valami módon szükség? Vagy cselekszünk sok mindent, aminek nem ismerjük az okát és a célját? Ilyen átgondolt, értelmes emberek vagyunk?
Gyakran tapasztaltam vidéki szolgálatom során, milyen elevenen él az a hiedelem, hogy az elhunyt lelke hazajáró lélekképpen visszajön, és ezt meg kell akadályozni. Máig is élő szokások mutatják, hogy mindent megteszünk, hogy ezt megakadályozzuk. Ezért ügyelnek arra, hogy ha a házból kiviszik az elhunytat, lábbal kifelé vigyék, hogy ne találjon vissza. Gondosan elgereblyéznek a temetés után a ház körül, hogy ha mégis visszajönne, meglátszódjon. Sok helyen súlyos vastárgyat tesznek az elhunytra a koporsóban, hogy ne tudjon felkelni. De ugyanez van a mögött is, amikor rögöt dobunk a sírba. És amikor gyertyát, mécsest gyújtunk a sírjánál, mert a halott lelke csak sötétben léphet ki a sírból. A hazajáró léleknek a mesékben is napfelkeltére vissza kell térnie feltétlenül, világosban nem járkálhat itt. Gyújtsunk hát világot, nehogy eszébe jusson kijönni. Sok-sok olyan szokás, aminek a magyarázatát nem tudjuk, csak gyakoroljuk, és amiket Isten igéje jó okkal megtilt nekünk.
Gyakori szokás az is, hogy kivisznek az elhunyt sírjához ételt, italt. Karácsony este nem szedik le az asztalt, úgy marad megterítve, hogy ha visszajönnének, ők is részesülhessenek a család jó vacsorájában. De hány helyen látom, hogy valóságos házioltárt rendezünk be elhunyt szeretteink számára. Ott van az éjjeliszekrényen a fényképe, mellette mindig friss virág, gyertya, feszület és a vallásos könyv. És ha az itt maradott hozzátartozó imádkozni szokott, akkor azt igen gyakran ott, ez előtt a kis oltár előtt eszi. Ismerek valakit, aki évekig úgy írta a naplóját, hogy az elhunyt édesanyjának, illetve férjének számolt be az eseményekről. De nem ritka az sem, hogy valaki beszélgetni kezd elhunyt szeretteivel. Tanácsot kér tőlük, vagy segítségüket kéri.
Isten igéje mindezeket szigorúan tiltja. Mégpedig azért, mert korán megfigyelték, hogy aki az elhunytakkal akar valami módon találkozni, az nem velük találkozik, hanem démonokkal. Mert az ilyen ember a hitét megvonja Istentől, és ezért a hitét leköti valami más. Vajon mi vagy ki? A Biblia erről nagyon világosan beszél, akkor is, ha mi nem ismerjük a Bibliát, vagy szeretnénk némely oldalait kivágni. Az ősellenség rabja lesz az, aki a hitét nem egyedül Istenbe veti. Démoni befolyás alá kerül, aki Istennek ezeket a nagyon szigorú parancsait (különös szigorral mondja ezeket Isten mindenütt, ahol a Bibliában olvassuk) könnyelműen megszegi.
De milyen a Biblia szerinti helyes viszonyulás a halottainkhoz? Olyan melegen ír erről a II. Helvét Hitvallás, amikor ezt mondja: A mi elhunyt szeretteink holttestét, mint a Szentlélek templomát, tisztes egyszerűséggel eltemetjük. Minden fényűzés és babonaság nélkül átadjuk az anyaföldnek. Lelküket pedig rábízzuk az Úrra, aki teremtette őket. És ezzel minden szál megszakad élők és holtak között. Annyira, hogy Jézus, aki hangsúlyozta, hogy a legmeghittebb, legmelegebb emberi kapcsolat a férj és feleség szerető kapcsolata, nyilván beszél arról, hogy még ez is megszakad végérvényesen a halállal. És ha történetesen mindkét házasfél üdvözül, a mennyben semmi jelentősége nem lesz annak, hogy itt évtizedeken át nagyon szerették egymást. Mert ott már csak annak lesz jelentősége, hogy Krisztushoz tartozunk és vele leszünk közösségben, és hogy egymással mint kegyelembe fogadottak, a szentek közösségében összetartozunk. A halállal minden szál megszakad élők és holtak között!
Mi jellemzi a hívő embernek, Isten gyermekének a magatartását a gyász, a veszteség nehéz idején? Jellemzi az, hogy nem hisztériázik, de nem is áll oda a ravatal mellé tettetett mosollyal, mintha nem vérezne a szíve. A hívő ember is sír, ha fáj valamije. Csak másképp sír.
Ezt mondja az apostol: „Ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük.” (lThessz 4,13). Mi is bánkódunk, nekünk is hiányzik, ha Isten valakit elszólít mellőlünk, mi is a zsebkendőnk után nyúlunk. De úgy, mint akiknek van reménységük! Mint akik a könnyeinken keresztül is biztos isteni ígéretekre nézünk, és bízunk abban az Úrban, akiben eddig még soha nem csalódtunk. De egyedül Őbenne bízunk! Ezért nem tesszük oda elhunyt kedvesünk Bibliáját az urnája mellé vagy a koporsójába, hanem forgatjuk azt lehetőleg még gyakrabban és jobban, mint ahogy azt ő tette. Nem dobunk utána rögöt, nem építünk neki vagyont érő kriptát, mert a hívő embernek a pénze is Istené és Isten dicsőségét szolgálja. Egy kisebb háznyi kripta pedig nem Isten dicsőségét szolgálja. Nem állítunk százezrekért síremléket, hanem, ha az egyszerű sírkőre valamit írunk, az nem a halottat magasztaló rigmus, hanem ige, ami dicsőíti Istent és vigasztalhatja, erősítheti azokat, akik arra járva elolvassák.
A hívő ember rendben tartja elhunyt szerettei sírját, de nem jár ki naponta „hozzájuk”. Nem nekik önti ki a szíve bánatát, hanem Istennek, aki felelni tud a kérdésre, és aki vigasztalást tud adni Szentlelke által. Mert igen gyakori kísértés az, hogy a halottaink kiszorítják az életünkből Istent. Figyeljétek meg, hányszor előfordul, hogy lényegesen több időt, figyelmet, pénzt fordít valaki az elhunytakra, mint Istenre. Ha szóba jönnek elhunyt szeretteink, Isten iránti hálával emlékezünk meg róluk. A cinizmus, a hálátlanság, a fölényesség nem keresztyén tulajdonság. Isten iránti hálával emlékezünk rájuk, de nem beszélgetünk velük, nem kérünk tanácsot tőlük, nem imádkozunk hozzájuk, nem félünk tőlük. Nem is akarjuk látni őket még álomban sem. Elengedjük őket.
Isten parancsa azok számára, akik készek neki engedelmeskedni, hogy engedjük el a halottakat. Éppen ilyenkor vizsgázik a hitünk, hogy bízunk-e Istenben, és egyedül benne bízunk-e, és rábízzuk-e végérvényesen azokat, akiket mellőlünk elhívott. Így is fáj a búcsú, fáj a gyász, és űr marad az elhunytak után, csakhogy a hívő emberre az jellemző, amit egyik énekünk így mond: „az űrt Ő töltse ki.” Vagyis Isten. Ne maradjon ott vákuum, ami beszippanthat akármit, hanem, az űrt Ő töltse ki. Ismerek több olyan testvért, akiket éppen egy-egy súlyos veszteség, nehéz gyász fordított oda egészen Istenhez, miután engedték, hogy a támadt űrt Ő töltse ki. És azóta szánták oda egészen neki az életüket, és használja Isten őket áldásul másoknak.
Ezt tehát nagyon komolyan kell venni, ha a Szentíráshoz akarjuk igazítani a gondolkozásunkat, hogy Isten a látható és a láthatatlan világ között éles és áthághatatlan határt húzott, és nekünk, amíg e világban élünk, a láthatatlan világban egyedül Istennel lehet kapcsolatunk, senki mással! Ővele Jézus kibékített, nekünk van menetelünk Jézus által az Atyához, de, ha rajta kívül bárki mással, aki már a láthatatlan világban van. kapcsolatot akar valaki teremteni, az csak Isten meggyalázása és megkerülése révén lehetséges. Ezzel számolni kell, mert Isten igéje erről nagyon világosan beszél.
Éppen ezért, ha egy felnőtt fiú megáll az édesapja sírjánál, és ezt mondja: Édesapám, köszönöm, hogy annyira szerettél és oly sok áldozatot hoztál értem, — akkor rejtett spiritizmust gyakorol, mert egy halotthoz beszél. A hívő keresztyén fiú így áll meg édesapja sírjánál: Istenem, hálát adok neked, hogy ilyen apával ajándékoztál meg. Szeretnék én is jó apja lenni a gyerekeimnek. — Ez a keresztyén bizonyságtétel.
A spiritizmusnak nagyon sok rejtett formája van. Olyan ügyesen álcázott csapdák ezek, amikbe sokan beleesnek, és emiatt sokan démoni fertőzést kapnak. Ezekről a tényekről azok tudnak leginkább, akik nap mint nap az emberi lélekkel, bajba került emberek nyomorúságaival foglalkoznak, és lépten-nyomon szembetalálják magukat azzal, hogy emberek nem tudnak kijönni a sötétségből a világosságra, mert ott van valami ilyen megkötözöttség a mélyen. Nincs itt most idő, s talán helytelen is lenne, ha több ilyen tapasztalatomról beszámolnék.
Egyetlen beszélgetésnek egy részletét hadd mondjam el csak: Néhány héttel ezelőtt mondta el egy fiatalasszony, hogy az édesanyját korán elveszítette. Egyszer, már asszony korában, nehéz helyzetbe került, és csak úgy önkéntelenül felkiáltott: Édesanyám, segíts, adj tanácsot! Azután megoldódott a problémája. Ezt követően viszont különös megfigyeléseket kellett tennie. Otthon a lakásban sajátos zajokat hallott, kint az udvaron a ház előtti fán különös alakokat látott, és egyre több félelem lett a szívében. Ő, aki sose félt, oda jutott, hogy nem mert kimenni este a lakásból. Ez tartott egészen addig, míg egy beszélgetés során, csak úgy mellékesen, ezt megemlítette valakinek. Az illető tapasztalt keresztyén volt, fölismerte az összefüggést, kinyomozták az okát, és mivel ez a fiatalasszony hívő asszony volt, kész volt ezt ott megvallani Istennek, mint bűnt, amit tudatlanságból elkövetett, hogy egy halottat hívott segítségül. Megtagadta ezt és minden kapcsolatát, ami őt az Ördöghöz kötné. Jézus Krisztusnak ajánlotta oda újra az életét, és megszűntek a hangok, fokozatosan elmúlt a félelem a szívéből.
Ez nem képzelgés, ezek tények! Isten igéje ezért óv minden olyasmitől, amivel az Ördög befolyása alá adnánk magunkat, jóhiszeműen és tudatlanul is. Mert mit gondoltok? Az édesanyja kezdte ijesztgetni ezt a fiatalasszonyt? Nyilvánvalóan nem. De aki a halottaival akar találkozni, az démonokkal találja magát szembe, akik elkezdik gyötörni az életét. Nekünk csak Istennel lehet kapcsolatunk a láthatatlan világból. Vele legyen kapcsolatunk, szoros, naponta ápolt, bizalomteljes, mindig újra megfrissülő hitbeli kapcsolatunk Jézus Krisztus által. Nem szorulunk rajta kívül senki másnak a tanácsára vagy a segítségére.
Itt azonban még egy sor kérdés marad nyitva. Ezekből a leggyakrabban előfordulókat hadd említsem még meg, és tegyük utána mindjárt Isten igéjének a válaszát:
— Látnak-e bennünket a halottak? — A Biblia nem szól erről. Az imént olvasott példázatból az kitűnik, hogy az a gazdag ott, a gyötrelem helyén gondol az itt élő testvéreire, és szeretne rajtuk segíteni. Azt nem tudjuk, hogy látja-e őket, de emlékezik rájuk és szeretne rajtuk segíteni. De nem segíthet, mert halottak rajtunk nem segíthetnek. Ezt mondja Isten: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15).
Éppen ezért éles bibliai kritikával kell fogadnunk a klinikai halálból újraélesztettek beszámolóit, ami most széltében-hosszában nagy szenzációvá lett, mintha bármit is bizonyítana. Mert egyrészt kérdéses, hogy ezek az emberek valóban a halálból jöttek-e vissza, tehát halottak voltak-e és úgy élnek újra. Másrészt, ha mindaz igaz, amit elmondanak, abból is csak az tűnik ki, hogy ők ugyan látták az élőket, de ennek az élőkre semmi jelentősége nem volt. És ha valaminek semmi jelentősége nincs, abból kár nagy ügyet csinálni.
— Egy másik gyakori kérdés: de ugye ezért mégiscsak mellettünk maradnak, akiktől el kellett válnunk, el kellett búcsúznunk? Úgy gondolom, mindannyian megértjük, hogy lenne ennek valami vigasztaló ereje, ha valaki ezt hiszi, hogy azért mégiscsak mellette maradnak. Isten igéje azonban ezt sem erősíti meg. Azt viszont igen, hogy Jézus Krisztus velünk van minden napon a világ végezetéig. Azt igen, hogy Isten békessége megőrzi a szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban minden körülmények között. Árván maradva, kifosztottan, egyedül, sírva, szegényen is. Azt ígéri, hogy aki benne bízik, ahhoz Ő nagyon közel van. És különösen közel van az özvegyekhez és az árvákhoz.
— De azért talán imádkoznak értünk? — hangzik a következő gyakran feltett kérdés. És itt gondolunk különösen azokra, akik hívő emberekként haltak meg, s még inkább azokra, akik valami miatt különösen is közel lehetnek Istenhez: Szűz Mária, József, azok a hívők, akiket haláluk után szentté avatott a római katolikus egyház. — Biztosan imádkoznak értünk. — Isten igéjében nincs erről szó. Két olyan textus van a Jelenések könyvében, amire gyakran szoktak hivatkozni azok, akik szeretnék, ha így lenne, hogy imádkoznak értünk: a Jelenések könyve 5. részében ezt olvassuk: „Amikor elvette a könyvet, a négy lelkes állat és a 24 vén leborult a Bárány előtt. Mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén jó illatokkal tele, amik a szentek imádságai.” (8.v.) És a 8. fejezetben ezt olvassuk: „És jött egy másik angyal, és megállt az oltárnál, arany tömjénezőt tartva. És adatott annak sok tömjén, hogy tegye a szenteknek könyörgéséhez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt volt. És felment a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Istenhez.” (3-4. v).
Kiket nevez a Biblia szenteknek? Az Újszövetség következetesen azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, az életüket neki szentelték, neki akarnak engedelmeskedni és így élnek itt ezen a földön. Pál apostolnak csaknem minden levele így kezdődik: Kegyelem néktek és békesség... és üdvözlöm azokat a szenteket, akik a Krisztus Jézusban hisznek és Efézusban laknak. A szentek tehát azok, akik itt élnek, életüket Jézusnak szentelték, általa megszentelődnek, egyszóval benne hisznek. Ezeknek az imádságai jutnak fel a mennybe, és az említett különös mennyei lények, a 24 vén, ezeket az imádságokat teszi oda az arany oltárra Isten elé. De nincs olyan mondat a Bibliában, amely arról szólna, hogy egy olyan szent, tehát hívő ember, aki már a mennyben van, közbenjárna Isten előtt emberekért, akik még itt a földön élnek. (Az egyik apokrifus könyvben van egy ilyen megjegyzés. 1546-ban, tehát a reformáció után, a tridenti zsinaton az ószövetségi kánonhoz még néhány könyvet hozzácsatoltak, amiket nem fogadunk el máig sem egyenértékűnek a Kánonnal, ezért nincs is benne a Bibliánkban. A Makkabeusok könyvében van egy ilyen megjegyzés, hogy ilyesmi történik, de a Szentírásban nincsen).
Azokat a szenteket, akiket a római egyház haláluk után szentté avatott, mi tiszteljük és megbecsüljük, mint akik a hitben, a hűségben előttünk jártak. Közülük sokan az életüket adták oda a hitükért, Jézusért. Valóban nem volt drágább nekik semmi, mint megváltó Uruk. Mi tiszteljük őket úgy, mint ahogy az a Zsidókhoz írt levélben van: „Emlékezzetek meg azokról, akik előttetek jártak és hirdették néktek az Isten igéjét, és figyelvén életük végére, kövessétek hitüket.” (13,7). Ez a bibliai határ. Minden imádatszerű tisztelet azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy megsértjük vele Jézus Krisztus egyedüli közbenjáró voltát és rejtett spiritizmust gyakorolva, kitesszük magunkat démoni fertőzésnek. Mert erről nyilvánvalóan szól a Szentírás: „Egy az Isten és egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta önmagát a mi bűneinkért.” (1Tim 2,5-6).
Olyan kedvesen írja szent Ágoston a maga gondolatait ezzel kapcsolatban: „Ne legyen nekünk vallásunk a megholt emberek tisztelete. Mert, ha ők csakugyan szentül éltek, nem olyanok, hogy ilyen kitüntetést keresnének, hanem azt akarják, hogy mi is azt a Jézust tiszteljük, akinek a világossága által örvendezünk.” Úgy kell tehát őket tisztelnünk, mint utánzásra méltókat, nem pedig úgy imádnunk, mintha ezzel valamilyen vallási kötelességünknek tennénk eleget. És a II. Helvét Hitvallás megjegyzi még azt, hogy még kevésbé hisszük, hogy a szentek földi maradványait kell imádni és tisztelni ereklyeként. Hiszen azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha tisztességesen elföldelik tetemeiket, és az ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azok jó cselekedeteit, tudományát és hitét. — Emlékezvén hálásan reájuk, kövessétek hitüket. Ha a Bibliához ragaszkodunk, ez a tennivalónk.
No, de azért talán mégis imádkozhatunk értük — fordítják meg a kérdést sokan. A Biblia erre is azt mondja: nem! Miért? Azért, mert ha ők Isten gyermekeiként haltak meg, nincs szükségük már semmiféle imádságra, mert bementek a nyugodalomba. A Zsidókhoz írt levél 4. része olyan szépen és meggyőzően írja le, mit jelent ez: Isten gyermekeként meghalni és bemenni az igazi nyugodalomba. Semmit nem kérhetünk már a számukra. Ha pedig nem úgy haltak meg, Isten ítéletét várják, akkor pedig hiába imádkoznánk értük. A gazdag és Lázár példázatából is ez tűnik ki. Egyetlen lehetőségünk marad: az, hogy teljes bizalommal rábízzuk őket Istenre, és nem is találgatjuk, hogy vajon hol lehet a lelkük, az üdvösségben vagy a kárhozatban, mert akkor már nem bíztuk rá Istenre őket. Arra az Istenre bízzuk végérvényesen őket, aki mindent tökéletesen cselekszik, aki maga a szeretet és az igazság, és akinél ez a kettő nem áll szemben egymással. A Biblia mindig ezt mondja, ha a halottainkról van szó: elengedni őket. Nem tanít a Szentírás az u.n. tisztítótűzről sem, hiszen Jézus ezt mondja: „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet én szóltam néktek.” Egy másik helyen ezt mondja: „Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” (Jn 5,24).
Ha tehát az igéhez ragaszkodunk, sok ponton kell hozzáigazítani a gyakorlatunkat és a gondolkozásunkat. Éppen a Zsidókhoz írt levélben, ahonnan idéztem, hogy kövessük a hitüket, így folytatódik a leírás: „Különböző és idegen tudományok által pedig ne hagyjátok magatokat félrevezetni.” (13,9b). Ezen a csúszós talajon, a halottakkal kapcsolatos kérdések témakörén belül igen könnyű különböző és idegen tudományok által félrevezettetnünk. A spiritizmus világhatalommá lett. Tömegeket hódít álnéven is. A spiritualizmus is a spiritizmus egy formája. De aki nem tudná, van „evangéliumi spiritizmus” is. Európa nagy városaiban vannak spiritiszta egyházak, úgynevezett spiritiszta istentiszteletek. És nem nehéz megfigyelni, hogy ahol az ősök kultusza a vallásosság egy része, — így csaknem minden ázsiai vallásnál —, ott hihetetlenül erős démoni befolyás érvényesül a tömegekre. Tehát ahol nemcsak hálásan emlékeznek az ősökre, hanem ahol imádják őket, áldozatot mutatnak be nekik és a tanácsukat kérik folyamatosan. Ahol kultikus tiszteletben részesítik őket, ott tág teret kap az Ördög. Mert nem az ősök szellemével kerülnek kapcsolatba ezek az emberek, hanem démoni erőkkel.
Megint mondhatnám a példákat, hogy ma is hogyan hódít a spiritizmus. Csak egy lelkipásztor példáját hadd említsem meg. Meghívta a gyülekezetben egy család, ahol a vacsora és a beszélgetés után annak rendje-módja szerint szeánszot tartottak. Ott voltak a betűk az asztalon, az üveglemezek, a likőrös pohár. És ez a lelkész, aki nagyon racionálisan gondolkozó ember volt, mindenáron meg akarta fejteni ennek a titkát, hogy milyen fizikai erő mozgatja azokat a tárgyakat. Mivel nem tudta megfejteni, legyintett az egészre és mosolygott rajta. De azért részt vett még egyszer-kétszer. S egyszer csak azt vette észre magán, hogy nem tud imádkozni, nem érti a Bibliát, erős fájdalmai vannak, amikor fölmegy a szószékre, sokféle félelem keríti hatalmába a gondolatait. Otthagyta a lelkészi pályát, idegileg összeroppant. (A dolog másik részét is jó, ha tudjuk, hogy az az orvos, aki meghívta őt és belevitte ebbe a szörnyűségbe, elkerült egy olyan lelkigondozóhoz, akitől az ige tiszta tanítását hallotta, elfogadta azt, megtagadta ezt a bűnt, és megszabadult ettől és a következményeitől.) csak így van szabadulás! Ettől csak Jézus tud megszabadítani, mert itt démoni erők kötözik azt, aki akár tudatlanul, jóhiszeműen, gyanútlanul is belement ilyen bűnbe.
Ezért mondja Isten igéje: engedjük el a halottainkat. Viszont törődjünk sokkal többet azokkal a lelki halottakkal, akik itt élnek körülöttünk; vagy talán mi is azok vagyunk még, ha nem hiszünk igazán Jézusban. Ha az Ő vére nem tisztított meg bennünket minden bűntől, ha nem az Ő akarata érvényesül az életünkben, akkor mi is a halálban vagyunk! A magunk halálát vegyük komolyan, hogy életre menjünk addig, amíg lehet! És itt vegyük komolyan, hogy életre jussanak azok, akiket szeretünk. Itt vigyünk nekik Bibliát, ne a koporsójukba tegyük bele. És itt imádkozzunk értük, még a haláluk előtt, itt látogassuk meg őket gyakrabban, és itt vigyünk virágot nekik gyakrabban. Itt legyen nekünk fontos, hogy majd boldogok legyenek az örökkévalóságban. Mert „boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.” De csak azok halnak meg az Úrban, akik az Úrban éltek!
Erre az életre hívogatlak ma titeket! Ne azokkal a halottainkkal foglalkozzunk, akiken már nem tudunk segíteni. Ha bánt a lelkiismeret miattuk, valljuk meg a bűnünket és fogadjuk el arra is a bocsánatot. És amíg időnk van, addig fogadjuk el az életet. ”Akié a Fiú, azé az élet! És akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” Ha pedig bármilyen módon idegen szellemi erők áldozatává váltunk volna, menjünk el valakihez, aki Isten embere és járatos ebben a szolgálatban, és valljuk meg vele ezt bűnként, és kérjük erre is Jézus Krisztus szabadító hatalmát. És akkor szabadon és tisztán szolgálhatjuk Őt. Mert egyedül Ő az, aki elmondhatta: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, aki élek, pedig halott voltam, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai.” Csak nála, — ezért csak Ővele legyen közösségünk!
Így imádkozzunk az ének szavaival azért, hogy őrizzen meg minden tévelygéstől:
Te szentségnek új világa, igédnek vezérlj útjára.
Taníts téged megismernünk, Istent Atyánknak neveznünk.
Őrizz hamis tudománytól, hogy mi ne tanuljunk mástól,
És ne légyen több más senki, hanem Krisztus, kiben kell bízni.
Halleluja, halleluja!
(370,2. dicséret)

Három alkalommal figyeltünk már Jézus Krisztusnak erre a nagyon komoly tanítására. Először Péter viselkedését elemezve azt láttuk, hogy mi a különbség az Isten szerinti és az emberek szerinti gondolkozás között. Másodszor a Krisztus-követés mozzanatait követtük nyomon úgy, ahogy azt Jézus itt felsorolja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Legutóbb pedig szintén Péter alakját vizsgálva, azt néztük meg, mitől félünk jobban: attól-e, hogy esetleg kellemetlenné válhat számunkra, ha minden körülmények között engedelmesek maradunk Istennek, vagy attól, hogy engedetlenekké válunk vele szemben?
Erről a most felolvasott mondatról azonban még eddig nem volt szó. Mit jelent Jézusnak ez a komoly figyelmeztetése: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall.” Az itt előforduló pszühé szó nemcsak az ember lelkét, hanem az ember életét, egész önmagát jelenti. A haszon és nyereség szavak pedig az üzleti életből vett kifejezések. S Jézus ezzel a mondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti valaki, a nyereséget sem élvezheti. Különben is, ha arról van szó, hogy az életét mentse az ember, minden árat képes megfizetni azért. A mennyei életet pedig nem lehet megvenni semmi áron, ezért érdemes kockára tenni érte mindent.
Tehát Jézus ezzel a kérdő mondattal azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti az ember, a nyereséget sem tudja élvezni. Isten úgy mutatta, hogy semmi másról ne beszéljek itt ma közöttetek. Ezt az igazságot szeretném néhány történettel szemléltetni, kérve azt, hogy Isten Szentlelke mutasson rá életünk hiányosságaira, és tegyen késszé arra, hogy lépjünk onnan, ahol vagyunk, egyre közelebb Őhozzá, beljebb az életbe, vagy egyáltalán be az életbe a halálból. Annál is inkább, mert világszerte egyre nagyobb a veszélye annak, hogy sok mindent megnyerhetünk, és éppen miközben a nyereséget hajszoljuk, az életünket, a lelkünket veszítjük el.
Nemrégiben bejárta a hír a világot, hogy egy amerikai játékkaszinó kigyulladt, és többen amiatt égtek bent, mert éppen jól állt a játszmájuk. Mivel nagy volt a tét, meg akarták nyerni. Az egyik nézőjüket sikerült kimenteni, ő mondta el, hogy meg is nyerték. De bennégtek a kaszinóban. Félelmesen igaz kép ez az egész embervilág helyzetéről. Az ember nyerni akar, mindenáron nyerni, és egyre többet nyerhet. Egyre többen nyerhetnek. Közben azonban az életet veszítik el.
És itt soha nem szabad elfelejtenünk azt az újszövetségi egyenletet, amely szerint az élet ( maga Jézus. Többször is mondta: „Én vagyok az élet”. Ismerjük az igét a János leveléből: „Akié a fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Jézus maga az élet. Élete annak van, akinek közvetlen, szoros közössége van Jézus Krisztussal. Mindenki más csak létezik, vegetál, küszködik, kínlódik. Lehet nagyon sikeresen és jómódúan vegetálni és létezni. De csak az él, aki Krisztusban él, és akiben Krisztus él. Rajta kívül nincs életlehetőségünk. Rajta kívül, nélküle hiába keressük, nem találhatjuk meg az életet.
És vajon amikor Ő hív erre az életre, például most, ezen az istentiszteleten is, mit csinálunk? Jövünk-e mindent eldobva, ami eddig elválasztott vagy visszatartott tőle, vagy pedig előbb még meg akarjuk nyerni azt a játszmát, amit éppen elkezdtünk, és közben az életünket, a lelkünket veszítjük el esetleg? Előbb még a magam igazát be akarom bizonyítani, előbb még ezt a pert végigcsinálom, előbb még kiforgatom mindenéből azt, akit valamikor a legjobban szerettem, előbb még ismerje el a világ, hogy nekem van igazam, azután majd jöhet Jézus. S lehet, hogy meg is nyeri. Erre kérdezi Jézus ezt: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de közben az életét elveszíti?
Valami félelmetes könnyelműséggel hajszolják az emberek a nyereségüket úgy, hogy közben az élet marad ki a programjukból. Elvakít, elszédít, elbódít e világ fejedelme, hogy ne legyen időnk, figyelmünk, erőnk Jézusra, hogy minden egyéb kelljen nekünk, mint Ő maga, és így egyre gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Egyszer azonban mindannyiunk homokóráján leperegnek az utolsó homokszemek is, és meghalunk anélkül, hogy éltünk volna. És utána sem fogunk élni, ha Jézus nélkül halunk meg. Csak létezni fogunk a halálunk után a kilátástalanság iszonyatos sötétjében és kínjában. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Élet csak Jézusban van. Nyerni Jézus nélkül is lehet, de mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, az életét pedig elveszíti!
Valaki elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy magas nyugdíja legyen, mert majd ha lesz szabad ideje, szeretne sokat utazni, és egyébként is, nem akar senkitől sem segítséget elfogadni idős korában. Hajtotta magát, szépen emelkedett a fizetése, emelkedett az OTP betétje, és egy váratlan pillanatban megállt a meghajtott szív. Egy fillér nyugdíjat soha nem vett fel. Vajon nem ezt csináljuk mi kicsiben és nagyban? Kitűzünk célokat, nem kérdezvén Istent, hogy neki mi a célja velünk. Hajtunk és ráhajtunk, és hajtjuk egymást — nem mindig pénzért, sokszor kötelességtudásból vagy sodródva, mert mindenki ezt csinálja. És Jézus ezt kérdezi: Mit használ, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti!
Egy tengerjáró hajón történt. Megsérült a hajó, süllyedni kezdett, és két testvér valami örökségen veszekedett. Úgy kellett szétválasztani őket. Tipikus példája annak, hogy kik vagyunk. Süllyed a hajó, de még érdemes összeverekedni a jusson. Ez van betáplálva a vérünkbe. Jézus nélkül, magunktól csak ez telik. Az életünk hiányzik, az örök élet nincs bebiztosítva, süllyedünk a biztos halálba. De minden apró-cseprő dologra van gondunk, van időnk, és nem sajnáljuk a fáradságot. De elsüllyed a hajó! Érdemes akkor tisztázni az örökséget? Nem az életet kellene valahogy keresni? Hihetetlenül megvakította az Ördög az embert, hogy a lényeget ne lássa. Minden egyebet láthat, csak azt ne, hogy hova vezet az útja. Azt ne lássa! Törődjön apró-cseprő dolgokkal, érezze magát fontosnak, fogadja a bókokat, hogy hasznos életet élt, alkotó életet. És így hullik a kárhozatba. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” Ha összegyűjt sok mindent, amiknek azonban semmi értelmük és értékük nincs Jézus nélkül.
Egy nyári szünidőben történt még gyermekkoromban: Építkeztek a szomszédban, és abban az időben sok helyen még a helyszínen oltották meg a meszet. A szülők szigorúan megparancsolták, hogy nem szabad a gödör közelébe menni. Persze, ennek ellenére ott állt a gyerekcsapat a gödör szélén, és ámulva csodáltuk a fehér, sistergő, fortyogó csodát. Egyszer csak két gyerek felsikoltott. A szemükbe fröccsent a forró mész. Mindketten futottak bukdácsolva haza. Jöttek az apukák. Egyik apuka úgy, ahogy volt a kicsi, maszatosan és piszkosan, fölkapta és rohant vele az orvoshoz. A másik is ezt tette volna, de felháborodott hangon utánakiáltott a felesége és beparancsolta őket a lakásba, mondván: csak nem viszed el így a gyereket az orvoshoz, mit szól, milyen anyja van. Azután szépen megmosdatta, felöltöztette, búcsúzóul meg is fésülte az ordító kicsikét, s mire megérkeztek, a fél szemére elvesztette a látását.
Te melyik apukához hasonlítasz? Mit akarsz egyáltalán? Jól fésülten megvakulni, vagy ilyen koszosan, bűnösen Isten kegyelmét elfogadni és látni? Sikerek után, jobb körülmények között elkárhozni, vagy esetleg sokféle nyereségről lemondva élni? Élni itt már, és nem kínlódni, küszködni, hanem élni! És élni a halál után is. Mert az az élet, amit Jézus kínál, az a halálon is diadalmaskodó élet, az isteni élet, örök élet, amelyik megtölti tartalommal ezt a néhány évtizedet is, és amelyik a halál után csak kiteljesedik, és még nagyobb gazdagságban lesz majd a miénk. Mi fontosabb nekünk, milyen az értékrendünk, miféle sorrendek érvényesülnek az életünkben? Vajon nem ez jellemez-e sokakat, mint ezt a kedves édesanyát? Mosdatjuk, fésüljük, és közben megvakul? Mikor minek van az ideje? Mi az, amit most el kell hagyni, hogy mentsük azt, amit feltétlenül meg akarunk tartani? És mi az, amivel elpepecselünk, és közben kiderül, hogy hiába pepecseltünk, mert az életet veszítettük el. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?
S ha már ilyen gyerekes, apukás történetről volt szó: vajon mit adtunk a gyermekeinknek és a ránk bízottaknak? Valami olyat-e, ami használ, és amit az a gyerek használhat majd az élet harcai, veszteségei közben is minden helyzetben, ami használ neki halála óráján is, meg azután is, vagy pedig elhalmozzuk őket olyasmivel, amire Jézus ezt mondja: mit használ? Nyelvet tanulni fontos, Jézusról hallani nem fontos. Rendszeresen sportolni fontos, rendszeresen igét hallgatni és aszerint élni már nem olyan fontos. Minden este fogat mosni fontos (ne haragudjatok, hogy ilyesmiket említek, de ez méri ám le, hogy kik vagyunk és hogyan gondolkozunk), minden este imádkozni nem fontos. A tv műsort végignézni, ha alva is vagy félálomban, fontos, Isten szent igéjére figyelni nem fontos. Ha az operabérlet vasárnapra esik, oda elmenni fontos, és amit Isten akart mondani, amitől az életünk gazdagodott volna, az nem olyan fontos. Megfésülni a gyereket forró mésszel a szemében fontos, a szemét azonnal kimosatni, és az orvoshoz menni, azt majd utána. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti? Most hogy melegszik az idő, menni kell a telekre, víkendházba, vár a munka bennünket. Gondoljátok el, hogy azonos nagyságrendű feladatok ezek, hogy tiszta legyen az a telek, hogy újra mázoljuk a kerítést stb., vagy hogy az üdvösségét erősítse meg a család?
Nagyon jó lenne, ha senki nem értené, és főleg nem magyarázná félre a Bibliának ezt a világos tanítását. Itt nem arról van szó, hogy csak a lelkükkel törődjünk a reánk bízottaknak, és közben maradjanak ápolatlanok és műveletlenek. Csakhogy Jézus egy olyan világba szól bele, amelyikben minden fontosabb lett, mint Ő. És olyanokhoz szólt már akkor is, még ha tanítványok voltak is, akiknek az életében kórosan megbetegedett és összezagyválódott az értékrend. És Ő erre akar eszméltetni minket: mi az, ami használ, és mi az, ami nem használ. Mi az, ami múlhatatlanul szükséges, és mi az, ami mellékes. Mi az, ami szép, kedves, jó, ha van rá idő, de ideig való és az élet perifériáján, peremén helyezkedik el, — és mi az élet magva, lényege, ami örökkévaló. És melyik a fontosabb?
Ne úgy éljünk, mint amikor sodródik a víz színén valami fadarab. Isten nem fabábnak teremtett minket, embereknek teremtett. Embernek, aki neki felelős, aki felel a kérdéseire, aki a vele való párbeszédben kap világosságot ahhoz, hogy gondolkozzék, tájékozódjék, mérlegeljen és döntsön. És azután vállalnia kell a felelősséget a döntéséért. És ha mindeme előzmények nélkül él, akkor is vállalnia kell a felelősséget. és ezt a mondatot: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszti”, ez követi: „Mert az embernek Fia eljön az Ő dicsőségében az Ő angyalaival, és akkor megfizet majd mindenkinek.” Egyszer mindnyájan számot kell, hogy adjunk arról, mit csináltunk. Fésülködéssel töltöttük az időt, vagy életmentéssel? A magunk és mások életének a megmentésével és gazdagításával?
Autópályán utaztunk egyszer. Valaki elvitt a kocsiján egy szolgálatra. Beszélgettünk, csendben énekelgettünk. Egyszer elzúgott mellettünk egy Mercedes. Ameddig csak láttuk, a baloldali irányjelzője mindig villogott. Azután az út vége felé a véres roncsok mellett haladtunk el. Utólag tudta meg az ismerősöm, hogy két fiatalember fogadott, hogy ezen az útszakaszon mindenkit le fognak előzni. Sikerült, de nem érkeztek meg sehova. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti?
Azon gondolkoztam ott közben, hogy vajon érdemes volt? S vajon ezt akarták? Vagy ez a lehetőség eszükbe sem jutott, hogy ha ilyen célt tűznek ki maguk elé, hogy mindenkit megelőznek, akkor ez esetleg ezzel jár?
Micsoda altatószolgálatot végez csakugyan az Ördög! Bizonyos igazságok előtt becsukja a szemünket. Eszünkbe se jusson az a lehetőség! Vissza ne tartson! Csak gyerünk, gyerünk, nyerni, megnyerni mindent, leelőzni mindenkit! Hogy ez mivel járhat, hova vezethet… Azután azon gondolkodtam, hogy ha nem éri őket ez a baleset, akkor ez szép és gazdagító út volt? Erre teremtette Isten az embert, hogy egymást leelőzzék? Mi lenne, ha mindenki így élne? Ha mindenki mindenkit meg akarna előzni? Nem valami többet tűzött ki célnak elénk a mi teremtő Atyánk? Ugyanazt az útszakaszt egészen másként is meg lehetett volna tenni. Kicsit nézelődni (nem a vezetőnek), észrevenni a természet szépségeit, beszélgetni, énekelni, magasztalni azt, akinek köszönhetjük az életünket. Ha az út szélén valakit bajban látunk, megállni és segíteni. Néha kiszállni és gyönyörködni, de akkor 20 perccel később érünk oda. És ha egy órával később érünk oda? De megérkezünk, és az út végén gazdagabbak leszünk, mint az elején. Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti.
Nagyon fenyeget az a veszély, hogy beállunk ebbe a rohanásba sokszor akaratlanul is. Sodródunk, és nem marad időnk élni. Nem marad időnk egymásra, nem hagyjuk élni már a gyerekeinket sem, mindig csinálniuk kell valamit. Nem lehet önfeledten belefeledkezniük egy játékba. Hajtjuk őket, és hajtjuk magunkat. Nincs időnk az öregjeinkre, akik már nem bírják ezt a hajszát. Nincs időnk a párunkra, a társunkra, önmagunkra sem. Valaki egyszer ezt mondta, amikor meglátogattam: Kérem, mi évek óta nem csinálunk mást, csak dolgozunk, eszünk és építkezünk. egybefonódik itt munkanap és ünnep, éjjel és nappal, tél és nyár. — Eszembe jutott az az ige, hogy Isten ezeket szétválasztotta. Szétválasztotta az éjszakát a nappaltól, az ünnepet a munkanaptól, és más tartalmat adott nekik. Az ember érdekében, az élet érdekében választotta szét. És ha ez valakinél egybefolyik, akkor az az életét veszíti el. Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. És ezen a sorrenden büntetlenül nem lehet változtatni. Előbb kínálja nekünk az Ő életét, a bűnbocsánatot, istenfiúságot, az örök életet, és azután a miénk lesz az a bőség, ami ezzel jár. De bőséget hajszolni élet nélkül, teljesen értelmetlen vállalkozás. És életet akarni Jézus nélkül teljesen lehetetlen! Mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, de élete nincs, és a lelkét elveszítette? Hiszed-e ezt?
Az méri meg, hogy hiszünk-e Jézus Krisztusban, hogy min akarunk változtatni. Amire most rámutat az életünkben, amit Ő nem helyesel, ami eltér az Ő akaratától, kész vagy-e azon változtatni? És mikor? Ha holnap, akkor nem lesz belőle semmi. Ha most, akkor számíthatsz az Ő szabadító segítségére. Ha csak elméletileg, akkor nagy kár volt eljönnöd, mert vádolni fog ez az ige majd, amikor meg kell állnod előtte. Ha a gyakorlatban akarsz változtatni most mindjárt, még ma, akkor az az új élet kezdetét jelentheti, vagy az új életben való megerősödést.
Jézus ezzel a kérdéssel tulajdonképpen egy határozott, bátor biztatást mond nekünk. Ezt mondja: Akarj élni! Ebben az önpusztító hajszában akarj élni, mert lehet. Ő valami csodálatosan szép életet hozott nekünk. Olyan életet, amiből nem hiányzik a küzdelem, a szenvedés, a próbatétel sem, de amelyik olyan békességet, reménységet, tartást, biztonságot, az örömnek, a harmóniának olyan kiapadhatatlan forrását kínálja, amit sehol másutt nem találhatunk meg. Megtanít élni. Kell-e nekünk ez az élet, amit Jézus kínál?
Azért olvastam föl az elején Lót életének ezt a részletét, mert jól szemlélteti ugyanezt az igazságot más nézőpontból. Sodoma és Gomora megérett az ítéletre. Isten elhatározta az ítéletet, de Ábrahámra való tekintettel Lótot és családját ki akarja menteni. Elhangzik az evangélium: életben maradhattok, gyertek ki onnan! Lóték azonban késlekednek, húzzák az időt. A vejei kinevetik az öreget, hogy tréfál, a lányai csomagolnak, telik az idő, a felesége sem megy. Végül is az angyalok megfogják őket, és az Úrnak irántuk való irgalmából kemény kézzel kiviszik a városon kívülre négyüket. Ő és a lányai hallgatnak a parancsra, a felesége engedetlen lesz, hátratekint, és elveszti az életét. Itt hangzik el ez az isteni figyelmeztetés: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken. A hegyre menekülj, hogy el ne vessz! (1Móz 19,17).
Jézus Krisztus ezt hirdette meg az egész embervilágnak: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, a hegyre menekülj, hogy el ne vessz! Van egy hegy, amelyen mindannyiunk számára kész a biztos menedék. A Golgota, ahol Ő az életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Mert ezt a kérdést: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” egy másik kérdés követi: „Avagy milyen váltságot adhat az ember az ő életéért?” Semmilyet! Nem gyűjthet össze annyi pénzt a rabszolga, hogy önmagát kiváltsa. De nem is kell, mert valaki kifizette ezt a váltságot. „Nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén váltattunk ki mindnyájan a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből.” (1Péter 1,18-19).
Aki ezt hiszi, az engedi, hogy Krisztus változtasson az életén. Annak megváltozik a sorrendje, az értékrendje. Annak élete lesz és bővölködik. És az ezt a földi életet is arra használja, hogy egyetlen nagy hálahimnuszt zengjen ezért a szabadításért. Valami olyasmit, amit egyik énekünk így próbál megfogalmazni:

Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem ó vedd el.
Add, hogy néked megháláljam, hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad, bármit adj, én oltalmam csak te vagy.
295,1 ének