FOLTOZNI VAGY ÁTÖLTÖZNI?(A VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS FOLYTATÁSA)

Folytassuk a vasárnapi igehirdetés tanulmányozását és az akkor elhangzottakat. Annál is inkább, mert sokunkban több kérdést vetett fel ez az ige és igehirdetés. Egész sor kérdésről fújta le a port Isten igéje, amik ott vannak bennünk, és nincs rá feleletünk, hordozzuk megoldatlanul ezeket.
Az láttuk a vasárnapi igében, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen újat akar adni. Sőt, nem is lehet kifoltozni a régi életünket azzal az újjal, amit hozott, mert ahogy Ő mondja, csak szakadás lesz, még nehezebb helyzetbe kerül az, aki nem akarja egészen elfogadni az új életet tőle, csak a régit akarja foltozni. Ő azt javasolja, hogy vetkőzzük le mindenestől a magunk régi életét, és öltözzük fel az újat. Valahogy így, ahogy itt az Efézusi levélben Pál apostol ezt szépen kifejti.
1. Miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság?
Ez az igei tanítás mutatja, hogy miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság az életünkben, vagy azoknak az életében, akik emiatt panaszkodnak. Elég gyakran lehet hallani, hogy csendes rosszallással vagy hangos lázadással panaszolják vallásos emberek, hogy Isten nem hallgatja meg imádságukat. Ebből azután különböző következtetéseket vonnak le. A legtöbben azt, hogy nem is érdemes imádkozni. Némelyek azt, hogy talán nincs is az égben, aki meghallgatná. Még Isten létét is, de a szeretetét mindenképpen kétségbe vonják. A meg nem hallgatott imádság azt jelenti, hogy az ég messze van, az Isten nagyot hall, vagy nem szerető Atyánk, mert íme, hiába kértem tőle, nem adta meg. — A meg nem hallgatott imádság a legtöbb esetben csak folt lett volna. És mivel foltozgatni nem hajlandó Isten az életünket, ezért nem hallgatja meg ezeket az imádságokat.
Mit jelent ez? Ha megpróbálnánk összegyűjteni azt a néhány mondatot, ami a legtöbbször elhangzik azoknak az ajkán, akik azt imádságnak gondolják, akkor azt hiszem, hogy egészen szűk példatárunk lenne. A leggyakrabban elhangzó mondat talán ez: Jaj, Istenkém, segíts meg! Vagy ha az eleje elmarad is, mindenképpen ez: Segíts meg! És igen kevesen gondolunk arra, hogy miben segítsen meg?
Ezt mondja a Szentírás: Ami hitből nincs, bűn az. Az Isten nélkül élő ember nem hitből hozza a döntéseit, nem hitből kezdi el az akcióit. Az egész életére ez a jellemző, hogy nem hitből van. Ebben segítse meg Isten? Amivel a saját romlására is tör, meg amivel Isten ellen is lázad? Ehhez kér segítséget? Ha pusztán a logika törvényszerűsége alapján gondolkozunk, akkor azt kell mondanunk, hogy lehetetlenség, hogy olyan imádságokat meghallgasson Isten, amikor valaki vele dacolva, Őnélküle akar valamit, és ahhoz kéri az Ő segítségét. Ez teljes képtelenség.
Nagyon sok ilyen úgynevezett imádság hangzik (mert ez nem érdemli meg ezt az elnevezést), amikor a magam elgondolásaihoz kérem Isten segítségét: Istenem, segíts meg! Az indulásnál nem kérdeztem: Uram, mi a te akaratod? Nem is érdekel. Jobb is, ha nem mondja meg, mert úgysem azt tenném. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok — szokták mondani a határozottabbak. Vagy úsznak az árral a kevésbé határozottak, és ha valami baj van, megakadnak, vagy nagyon késik az, hogy céljukat elérjék, akkor Istent is bele akarják rántani ebbe az ügybe, ebbe az Isten nélküli, istentelen ügybe, hogy jöjjön, segítsen meg. És amikor Isten nem teljesíti ezeket a kéréseket, akkor csodálkozunk, vagy fel vagyunk háborodva.
Milyen imádságokra nézve ígéri Isten, hogy biztosan meghallgatja? Amit kérünk az Ő akarata szerint, meglesz az nékünk. De honnan tudja az ember, hogy mi Isten akarata? Éppen itt fordul meg a dolog. Isten nélkül nem tudhatja egy ember sem, hogy mi Isten akarata. Csak akiben Isten Szentlelke van, sőt, aki engedelmeskedni akar tudatosan Isten Szentlelkének, azt a Lélek elvezeti oda, hogy felismerje mindig Isten akaratát, és akkor már ahhoz kéri az Ő áldását, az Ő segítségét. Ezután sorozatosan meghallgatott imádságai lesznek.
Nincs ebben semmi véletlenszerű és semmi érthetetlen. Biztos ígéretek vannak erre, és Isten világában rend van. De amikor foltnak akarom használni az imádságot, és foltoztatni akarom Istennél az életemet: addig nagyon szépen összeállítottam, kiszabtam, nagyjából összeférceltem, itt valami eltérés van, azt hamar hozd helyre! — Nem hozza helyre. Nemcsak a szabásnál, már előtte, már a minta kiválasztásánál Őt kell kérdezni. Ha Őt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, — benne lesz az egész ügyben, az egész életemben, megszenteli az egészet, átjár engem, átjárja a dolgaimat, és tenni fogom az Ő akaratát, örülni fogok az Ő akaratának, egyet fogok akarni vele, és eközben leszek egyre inkább Isten gyermeke. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És meghallgatott imádságokkal lesz kikövezve az utam. Mert kezdettől fogva megbeszéltük. Amikor azonban csak foltnak akarja használni valaki az imádságot, akkor meg nem hallgatott imádságok lesznek életében.
Amikor foltoztatni akarunk Istennel, akkor mi vagyunk a cselekvés alanya. Akkor mi akarunk elvégeztetni valamit vele. Ha meg átöltözésről van szó, — ó, de sokan tudjuk ezt — akkor Ő vetkőztet minket, és azután öltöztet fel. Akkor Ő a cselekvésnek az alanya. És a szent Istenhez csak ez méltó. Istent én nem használhatom a magam alkalmazottjaként. Ez istenkáromlás. Még ha imádságnak nevezett szövegekkel próbálkozom, akkor is istenkáromlás. És ha Istennel foltoztatni akarom a magam életét, akkor az imádságnak nevezett szöveg nem imádság. De ha így állok elé: Uram, nem tudom, hogy itt mit kell csinálni, te tudod, én hiszem, hogy ezt megérthetem, csak a te akaratod jó úgyis, sokkal jobb, mint az enyém. Legyen meg a te akaratod. Ha ezzel kezdődik és ezzel végződik az imádság, akkor Isten világosságot ad, megtanít imádkozni. Akkor azt az imádságot már nem én mondom, hanem azt mondja a Szentírás, hogy a Lélek az, aki kiáltja bennem: Abbá, Atyám! Az Ő Szentlelke, akinek magamat kiszolgáltattam, akire magam rábíztam, Ő adja a szívembe és a számba az imádságot. És jön rá az isteni visszhang, a meghallgatás. Sőt a legtöbbször azt éljük át, amit szintén az Efézusi levélben ír az apostol, hogy Isten feljebb meghallgat, mint ahogy mi azt hinni és elgondolni tudjuk. De csak így, hogy egészen rábíztam magam, teljesen megnyitottam magam, bízom benne, azt akarom, hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.
A Róma 12,1-2 versét gyakran szoktuk idézni. De most ebben az összefüggésben nagyon fontos ott a sorrend. Az így kezdődik: „Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megtudjátok, mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata.”
Isten akaratát időnként szeretné tudni a vallásos ember is, s csodálkozik, hogy nem érti, nem tudja. Nem felel Isten. Mert mindaz, amit mond az ige, kimarad az életünkből. Szánjam oda a magam testét is áldozatul az Istennek istentiszteletként. Az egész életemet járja át az Ő Szentlelke, és minden, amit csinálok, az Ő dicsőségére legyen, függetlenül attól, hogy most szükségem van a tanácsára, vagy nincs. És ne a világ sémája szerint gondolkozzam és éljek. A séma szó van itt a 2. versben. Ne szabjam magam a világhoz, hanem Őhozzá. És akkor meg fogom tudni, hogy mi az Ő akarata.
Akkor fogok tudni az Ő akarata szerint imádkozni, és akkor meghallgatott imádságokkal lesz tele az életem. De ezt meg kell előznie ennek. Ha csak foltnak akarom az imádságot, nem hallgatja meg. Ha az egész életemet odaadom, akkor imaéletemet is Ő hatja át, Ő vezérli, és Ő felel az imádságaimra.
2. Mikor és miért foltoz néha Isten?
A másik, amire csak röviden utaltam vasárnap, hogy mégiscsak van olyan, hogy Isten néha hajlandó foltozni az életünket. Ez különös tapasztalat. Kerestem az okát és célját. Az okát abban találtam meg, hogy Ő irgalmas Atyánk. A célját meg abban, hogy azért hajlandó olykor kifoltozni az életünket, hogy azután elfogadhassuk tőle az újat.
Mit jelent az, hogy Ő hajlandó néha foltot tenni az életünkre? Azt, hogy felgyógyít egy súlyos betegségből. Azt, hogy meghallgatja a benne igazán nem hívő ember kiáltását is sokszor. Azt, hogy megőrzi az életünket egy váratlan balesetben. Nagyon sokszor a még igazán nem hívő csak utólag eszmél: Isten tartott meg ott engem. Sajnos, sokszor csak üres szólamként mondjuk ezt, hogy Isten csodája volt, pedig ez boldog hitvallás lehetne az ajkunkon. Mert nagyon sokszor Isten csodája az, hogy megmenekültünk. Sokan Isten csodájaként ülhetnek ma este itt. És ezért nekünk magasztalnunk szabad Őt. De amikor ezt még valaki nem érti, nem látja igazán, csak mondja, az akkor is úgy van. Isten sokszor megmutatja a maga szabadító, oltalmazó, gondviselő szeretetét akkor is, ha azt csak alkalmi foltnak kérjük, vagy úgy van rá szükségünk. Egyszerűen azért, mert Ő ilyen. Mert Ő maga a szeretet, mert Ő irgalmas Atya.
De mindig azért, hogy ezzel az irgalmasságával is keressen minket. Különös látni olyan emberek életében Isten kereső szeretetét, akik azután már átadták az életüket neki, akik igazán újjászülettek, és igazán hisznek benne, hogyan kereste jóságával és próbáival, és azokkal, akiket küldött hozzájuk. Olyan sokszor boldogan mondják el ezek az emberek, hogy három, négy, öt ismerősüktől is hallották már évek alatt ugyanazt, csak egyikre sem figyeltek oda. Most az utolsónál értették meg, hogy Isten szereti őket, és megbocsátotta bűneiket. Isten keresése ez.
És erre nézve mondja a Római levél 2. részében az apostol: „Az Isten hosszútűrését meg ne vesd, mert Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.” Tehát ezek az alkalmi csodák, ezek az isteni irgalomnak a foltjai, ezek minket megtérésre indítanak. Ezeket sohasem önmagukban kell csak szemlélni. Nagyon sok ember el is felejti ezeket azután. Micsoda fogadalmak születnek egy-egy műtőasztalon, fogságban, harctéren! És elfújja a szél őket. De nagyon sokaknál Isten mégis beépíti ezeket a maga mentő munkájába. Valaki így mondta egyszer egy életveszélyes, súlyos baleset után, évekre rá, amikor már hitre jutott: Most már tudom, hogy Isten azért tartotta meg akkor az életemet, hogy életet ajándékozzon nekem. És ez minden esetben így van. Azért van ott fölöttünk az Ő óvó keze akkor is, amikor még tőle távol vagyunk, hogy a végén életet ajándékozhasson nekünk. „Az Isten hosszútűrése téged megtérésre indít.”
3. Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni?
Az utolsó kérdés, amit valaki konkrétan így tett fel: Mit csináljon az, aki szeretne átöltözni, aki eljut oda, hogy én tényleg foltozgattam eddig. Azt hittem, hogy ez a keresztyénség, ez rendjén való. Most már látom, hogy folt hátán folt, és alatta vannak az én rongyaim. Nem történt újjászületés az életemben, de szeretném. Mit tegyek?
Tudjuk mi ennek a részleteit legtöbben. De jó, ha egyszer világosan elénk áll az igének ez a tanítása. Úgy, hogy mi is belenézhessünk ebbe a tükörbe, meg úgy, hogy másoknak is elmondhassuk ezt az örömhírt. Mit csináljak?
Az bizonyos, hogy nem mi szüljük újjá magunkat. Mint ahogy egyikünk sem szülte meg saját magát. Isten Szentlelke szül mindnyájunkat újjá. De mégis jogos ez a kérdés: Mit tegyek?
Ha egészen röviden szeretném az ige feleletét elmondani, akkor azt mondanám: először is el kell jutnia az embernek oda, hogy mindenestől bűnösnek látja magát, meglátja magát olyannak, amilyen a valóságban. Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy hosszú ideig nem látjuk magunkat olyannak. Mindig olyannak látjuk, amilyenek szeretnénk lenni, vagy amilyennek képzeljük magunkat. Meglátom magamat olyannak, amilyen vagyok. Azután megvallom Istennek, hogy én ilyen vagyok. Ezt ki kell mondani, meg kell vallani. Ez az élet első bűnvallása. Azután komolyan veszem azt, hogy engem Isten így szeret, amilyen vagyok, ilyen mocskosan, és Jézus Krisztusért minden bűnömet megbocsátotta, akkor, ott, nagypénteken. Nem kell könyörögnöm bűnbocsánatért. Akkor nekem minden bűnömet megbocsátotta. Hogy ez most tudatosodott bennem, és ezt komolyan veszem, annak a jele, hogy megköszönöm. És hálából neki akarok élni. El is kezdem. Most mindjárt. Mit jelent ez? Azt, hogy engedelmeskedem neki. Tehát elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, megvallom Istennek, hogy ilyen vagyok, megköszönöm, hogy megbocsátotta minden bűnömet Jézusért, és hálából az életem minden területén néki akarok élni. És ezt el is kezdem tüstént.
Ha még egyszerűbben akarnám mondani, akkor azt mondanám, hogy Jézus Krisztust kell befogadni. Ezt Ő maga mondta egyébként, hogy aki Őt befogadja, annak hatalmat ad, hogy Isten fiává legyen. Őt kell befogadni. Csak hát ehhez mégis vezet egy bizonyos út. Rá kell jönnöm, hogy rászorulok arra, hogy Őt befogadjam, mert nélküle nincs életem. Őt befogadni azt jelenti, hogy hiszem, hogy megbocsáttattak a bűneim. És ha Őt befogadtam, attól kezdve vele együtt járok, mégpedig úgy, hogy Ő irányít engem, és nem én akarom Őt dirigálni. Tehát neki engedelmes életet élek. Ez is ugyanaz, csak itt egy szóba minden belefér: Befogadni Jézus Krisztust.
Ha pedig nem ilyen röviden, hanem egészen részletesen akarja valaki hallani, akkor legjobb, ha a Filippi levél 3. részét elolvassa, mert Pál apostol ott egész részletességgel leírja, hogyan történt az ő esetében. A Filippi levél 3,3-13 verseit elolvasom.
„Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk Istennek, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. Jóllehet nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, a törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amik egykor nekem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És találtassam Őbenne, mint akinek nincsen igazságom a törvényből, de van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amik a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azokat pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára.”
Aki egy kicsit ismeri a kort, az tudja, hogy Pál itt olyan erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról az első 3-4 versben, amivel nem mindenki dicsekedhetett akkor sem. Makulátlan, minden pontos. Származás, vallás, vallásos buzgóság, iskolai végzettség, képzettség, a körök, amikben otthonosan mozog, ambíciói, célkitűzései, — ami akkor szuper volt, az mind megvan benne. Ezért mondja, hogy ha testben bizakodnék, mindenkinél jobban dicsekedhetnék. De ezt mondja: nem testben bizakodom. Amikor Krisztus gazdagságát megismertem, rájöttem, hogy mindez semmit nem ér. Mert lehet, hogy ezeknek az emberek előtt van bizonyos tekintélyük és súlyuk, de Isten előtt erre nem hivatkozhatom. Hogy ki volt az édesapám, hogy a farizeusok felekezetéhez tartozom, hogy ott nőttem fel a legbuzgóbb törvény tanulmányozásánál. Erre az angyalok a vállukat vonják: Na és? Ezzel Isten előtt semmire sem megyek.
Hát kire lehet hivatkozni, hogy Isten egyáltalán szóba álljon valakivel? „Nincsen senkiben, másban üdvösség, és nem adatott az emberek közt, az ég alatt más név, amely által megtartatunk”, csak a Jézus Krisztusé. Krisztushoz pedig semmi közöm nem volt. Amikor lett, amikor megismertem Jézust, akkor jöttem rá, hogy minden fölösleges. Nem rossz dolgok ezek. Nem ártalmas, nem káros, csak Isten előtt nincs értéke. Isten előtt Krisztusnak van értéke, meg annak, amit Ő kínál. És mivel én Isten előtt szeretnék megállni, ezért örömmel elfogadom mindazt, amit Krisztus kínál. Az viszont kiszorította ezeket az életemből, s nem sajnálom.
Háromszor hangzik el egymás után ez: minden… a Krisztusért — mindent kárnak és szemétnek. Ez hiányzik azoknak a hívő embereknek az életéből, akik erőlködnek, vergődnek erőtlenül, örömtelenül, merő nyavalygás az életük, hogy nem mindent ítélnek kárnak és szemétnek. A múltamat, a neveltetésemet, amit tölcsérrel töltöttek a fejembe gyermekkoromban, amiért a szüleim drága pénzt fizettek, aminek mindenki más előtt becsülete van. Az Isten szempontjából mindezt kárnak ítélem. A jó tulajdonságaimat is? Azokat is. Az új ruha alatt ott rejtegeti sok ember a maga rongyait, vagy újra és újra vissza akarja venni. Nem merjük mindenre azt mondani, hogy bűn. Nem adunk igazat az igének abban, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Semmi jó! Sem a gondolataim, sem az erkölcsiségem, sem az, hogy egy életen át nagyokat nem hazudtam, és látványosan nem csaltam meg a páromat. Nincs bennem jó. Amikor ide eljut valaki, akkor lesz szabad arra, hogy a Krisztus gazdagságát befogadja. És ettől kezdve igyekszik célegyenest előre. Pályán van. Nem lesz hőbb vágya, mint amit énekeltünk: Egy vágyat adj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat. És ez az igazság tölti be és fémjelzi az ilyen embert teljesen. Nincs énnekem saját igazságom — mondja Pál. Mi ebben megyünk tönkre, ebben vérzünk el, hogy mindig a saját igazságunkért harcolunk. Istennel szemben nincs igazam soha. Olyan helyzetet nem lehet elképzelni, hogy Istennel szemben igazam lenne. Mindig neki van igaza velem szemben. De van igazságom a Krisztusban való hit által. Istentől kapott igazságom a hit alapján, mert nekem tulajdonítja Krisztus igazságát.
Ez az, amit megmagyarázni nem lehet. Teljesen érthetetlen. Ami ellen a jogászok tiltakoznak mindig. Mert ez a kegyelemnek a tette, hogy Isten nekem tulajdonítja Jézus igazságát, és neki tulajdonítja az én bűneimet. Abba halt bele a kereszten. Egy ilyen csodálatos cserét hajtott végre Isten. Jónak látta ezt. Ha én ezt hiszem, igaz vagyok Isten előtt. Minden az enyém. „Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené.”
Így kezdődik ez az átöltözés, hogy eljutok oda, hogy nincs igazságom. Semmi nem jó, ami bennem van. Minden ruhadarabom levetem. Isten előtt teljesen pucéran állok. Engedem, hogy Ő öltöztessen fel. És attól kezdve Ő tartja rendben a ruhámat. Hozzá megyek újra és újra megtisztulni, mert beszennyezem az új ruhát is. De Ő megtisztítja. És célegyenest igyekszem előre. Nem mondom, hogy már elértem. Nem vagyok makulátlan. Nem fogom még a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosítéka annak, hogy befutok a célba. Ezzel a biztonsággal, bizonyossággal és békességgel élem le az életemet, ha ezer küzdelem és csapás között, akkor is. Ez jellemzi az újjászületett embert. Ez jellemez-e minket is?
Az első válasz tehát az volt, hogy a sok meg nem hallgatott imádságnak az az oka, hogy foltnak akarjuk használni ezeket. Isten ezeket nem hallgatja meg. Csak ha egészen átadom az életemet, és akkor úgy imádkozom, az Ő akarata szerint.
A második, hogy mégiscsak ad Isten olykor foltot, mert irgalmas, de mindig azért segít rajtunk alkalmakként, hogy elfogadjuk az Ő igazi segítségét.
És a harmadik kérdésünkre az volt a válasz: úgy lehet átöltözni, hogy hajlandó vagyok mindent levetni, ami velem született, amit magamra aggattam, amit rám aggattak, és mindent elfogadni, amit Krisztus kínál. Azután így szolgálni neki.