A HÍVŐK HARCA

Az elmúlt héten gyülekezetünk konfirmált fiataljaival voltam konferencián, és ott minden reggel a csendesóránkban az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvastuk. Előtte néhány szempontra hívtam fel a fiatalok figyelmét: minél többet értsenek meg és önállóan is bányásszanak ki ezekből a gazdag fejezetekből. Napról-napra egyre színesebben bontakozott ki előttünk az első keresztyének élete, és az első keresztyén gyülekezetnek, a jeruzsálemi ősgyülekezetnek a hétköznapjai.
A legfeltűnőbb az volt számunkra, hogy milyen ellenséges közegben kellett élniük Jézus Krisztus első tanítványainak is, és hogy milyen gazdag áldássá tette őket Isten az ellenségeik számára is. Érthetetlen volt az az elkeseredett harc, amit az első keresztyéneket körülvevők vívtak ellenük, olyan emberek ellen, akik a légynek sem ártottak, sőt, mindenkivel igyekeztek jót tenni.
Mi lehetett az oka ennek a harcnak, hogyan viselkedtek az első keresztyének ebben a harcban, és hogyan folytatódik - ha folytatódik - napjainkban is ez a harc? Ezekre a kérdésekre keressünk most választ.
I.
Megpróbálom egy kicsit felfrissíteni az ismereteinket. Először fussunk végig ezeken a történeteken, utána szeretnék kiemelni néhány jellemző és többször ismétlődő kifejezést ezekből a történetekből, és a harmadik fejezetben vizsgáljuk meg majd ezt a harcot közelebbről.
Azt olvassuk, hogy mindjárt pünkösd után Jézus Krisztus Péter és János által meggyógyított egy születése óta sánta embert, aki negyven év körüli volt, és ott koldult mindig a Jeruzsálemi templom kapujában. Az emberek azt hitték, hogy Péteréknek a nagy teljesítménye volt ez, ők azonban csendre intik a lelkesedőket, és elmagyarázzák ott a templomban a sokaságnak, hogy ezt Jézus cselekedte. Az a Jézus - mondták -, akit ti fára szögezve megfeszítettetek, akit az Isten hatalmasan feltámasztott, aki elsősorban hozzátok és értetek jött. Vegyétek már a fáradságot, hogy legalább megismeritek Őt, hogy kicsoda, és mit tett értetek, mert csak aki Őbenne hisz, az kap a bűneire bocsánatot és annak lesz üdvössége.
Miközben ezt a tanítást mondták, letartóztatta őket a templomőrség. Miért? Mert meggyógyult egy sánta, és mert Jézusról tanítottak. Miért, az bűncselekmény? Kinek ártottak ezzel? Itt mindjárt felvetődnek ezek a kérdések, amikre nagyon nehéz választ adni a későbbiekben is.
Mivel már késő délután volt, nem hallgatták ki őket aznap, másnap kihallgatták, s a tárgyaláson bíráiknak is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Azok tehetetlen dühükben „a fogaikat csikorgatták.” Tudniillik nem volt mit tenni ellenük, mert ott állt élő illusztrációként a meggyógyult sánta. És a nép nagy rokonszenvvel vette körül őket emiatt, és magasztalták Istent. Így kénytelenek voltak megfenyegetve az apostolokat, szabadon engedni őket.
Ők mentek a gyülekezetbe, amely imádkozott értük. Ott beszámoltak a történtekről, legfőképpen arról, hogy hatósági tilalommal megtiltották nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, és Jézus tetteiről tanítsanak.
Hogyan reagált erre az első keresztyén gyülekezet? Nem ijedtek meg. Nem született valami taktikai egyezség, hogyan fogjuk titokban, csendben tovább pusmogni az evangéliumot. Nem bosszúért kiáltottak: Uram, mutasd meg a hatalmadat ezeken a gonoszokon és verd szét őket. Még csak nem is védelemért könyörögtek: Urunk, ők vannak túlerőben, védj meg minket a haragjuktól. Hanem így imádkoztak: „Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, te pedig nyújtsd ki a te kezedet, és add, hogy jelek történjenek Jézus neve által.”
Ellenük imádkoznak? Nem! Értük. Azért könyörögnek: Urunk, bátoríts minket, mert mi természetünknél fogva gyávák vagyunk. Add, hogy továbbra is teljes bátorsággal tudjuk hirdetni az evangéliumot, mert rajtuk is csak ez segíthet. És hátha közülük is néhányan meghallják és hisznek, és megmenekülnek. A sokaságból is csak azok menekülnek meg a kárhozatból, akik meghallják és hiszik a rólad szóló evangéliumot. Ez életkérdés a népünknek és egyházunknak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy meghallják, hogy te értük haltál meg a kereszten, és te feltámadtál és élsz, és kész vagy rajtuk is segíteni. Egyedül te tudsz rajtuk és mindnyájunkon segíteni. Ezt a jó hírt mi nem akarjuk elhallgatni, kerül, amibe kerül.
És ha kivégeznek miatta - mint ahogy István kivégezték? Azt az árat is készek vagyunk megfizetni.
Nem voltak ezek hősök, és főleg nem hősködtek. Nem akartak ők mártírok lenni, csak éppen Jézus Krisztus jó vitézeiként akartak helytállni, és ha belekényszerítették őket ebbe a harcba, ezt a harcot végigharcolni. Nem az ellenségeik ellen, hanem őérettük. Ez az imádság is őértük hangzik. A Hegyi beszédnek az a mondata teljesedik itt be, amikor Jézus azt mondta: imádkozzatok ellenségeitekért, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik üldöznek és háborgatnak titeket.
Pontosan ezt csinálják itt az első keresztyének. És egy fenyegetett helyzetben védtelenül és kiszolgáltatottan állhatatosan könyörögnek az ellenségeikért, és változatlanul engedelmesek akarnak maradni az ő Uruknak.
Közben pedig a gyülekezet éli a maga életét - olvashatjuk több helyen is itt az első fejezetekben. Naponta összejönnek, hogy Jézus tanításairól beszélgessenek. Úrvacsoráznak, együtt is imádkoznak, házanként kisebb közösségekben is könyörögnek; és nem engedik, hogy bárki szükséget lásson közöttük. Magukra maradt özvegyasszonyokat, kiszolgáltatott, elesett nyomorultakat segít a gyülekezet. És ha másképp nem megy, akinek van egy kis ingatlana, eladja, és az árának egészét vagy egy részét beadja a gyülekezetbe.
Ez nem őskommunizmus volt - ahogy tévesen szokták mondani. Ez azoknak az egymás iránti felelőssége és szeretete volt, akik teljes szívükből szerették már Jézust, és mindenüket neki adták. Nem volt kötelező eladni az ingatlanokat. Anániás sem azért kapott büntetést, mert nem adta el hamarabb, hanem azért, mert hazudott. Azt mondta: annyi a teljes vételár, pedig az csak egy része volt. Mondja neki Péter: ha nem adod el, semmi baj nem történik. Ha eladod, és egy részét adod ide, a többit megtartod magadnak, semmi baj nem történik. Mivel azonban azt hazudtad, hogy az egészet beadtad, hogy így legyél nagy a többiek előtt, és ez nem volt igaz, ezért kapod az ítéletet.
Tehát teljesen önkéntes szeretetből fakadó, szabad volt ez a segítés. Eltűntek a gyülekezetben a kiáltó társadalmi különbségek. Hajmeresztő volt, hogy a rabszolgák és a rabszolgatartók együtt úrvacsoráztak, és igyekeztek megszüntetni a szociális különbségeket is. Ezért volt ez, hogy egymásról gondoskodtak.
És hogyan reagált erre a környezetük? Ezt olvassuk: „Felkelvén a főpap és mind akik vele voltak, azaz a sadduceusok felekezete, beteltek irigységgel, és elfogták az apostolokat, és a közönséges börtönbe vetették őket.” (5,17-18.) Miért, mi rosszat csináltak? Nem csináltak ők semmi rosszat, csak voltak. És ilyenek voltak, amilyenek. Egészen másként gondolkoztak és éltek, mint a környezetük. Világítottak, és emiatt látványosan kiderült, hogy körülöttük sötétség van. És ezt nem lehetett elviselni.
Bebörtönzik őket, de Isten csodálatosan kiszabadítja. Reggel mennek értük, hogy vigyék a tárgyalásra, üres a cella. Beidézik őket, ők engedelmesen bemennek, és ott a tárgyaláson is bátran bizonyságot tettek Jézusról. Erre megint olvassuk ezt a furcsa kifejezést: „fogukat csikorgatták az ellenségeik, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.”
És akkor mit tesz Isten, mivel hogy Ő mindig tesz valamit, mert cselekvő Isten? Az ellenség táborából támaszt valakit, aki által megmenti az életüket. Feláll a nagytanácsban Gamáliel, a leghíresebb írásmagyarázó, teológiai professzor, aki Pál apostolt is tanította Saul korában a jeruzsálemi rabbiképzőben, és azt mondja: emberek, álljon meg a menet! Ha ennek a Jézusnak a tanítványai csak olyan hőbörgő lázítók, amilyenekből sok volt már,- és akkor sorol néhány történelmi példát,- akkor ezt az egész mozgalmat elfújja a történelem szele. Ne foglalkozzunk velük, kár az időt fecsérelnünk rájuk. Ha viszont mégis Isten áll mögöttük, akkor vigyázzunk, mert az Isten ellen kezdünk harcolni. És annak nem lesz jó vége!
Nagy csend lesz a tanácsban, lehiggadnak a gyűlölködő indulatok. Elrettentő példaként jól összeverik még az apostolokat, de szabadon engedik őket. Ennyire igaz, amit a Példabeszédek könyve így mond: „Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” És mit csinálnak az apostolok megfenyegetve, hatósági tilalommal, összeverve? „Ők pedig örömmel mentek ki a nagytanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. És mindennap a templomban is és házanként is nem szűntek meg hirdetni Jézust, a Krisztust.”
Az evangélium nem némulhat el, mert csak ez segít mindenkin. És akik erről meg vannak győződve, azok minden árat készek ezért megfizetni.
Ennyit röviden az eseményekről. És most néhány sajátos kifejezésre szeretném a testvérek figyelmét felhívni.
II.
Az első, ami a Cselekedetek könyvének már a legelején a harmadik mondatban megszólal, két rövid szócska: „Ő él.” Ez volt az apostolok legnagyobb élménye, hogy Jézus él. Az a Jézus, akit a szemük láttára tartóztattak le és kötöztek meg a Gecsemáné kertben, az a Jézus, aki sokak szeme láttára meghalt a kereszten, akit eltemettek, az a Jézus él. Ők tudják, mert találkoztak vele mindezek után. Ők tudják, mert nekik sok fontos dolgot mondott azóta, hogy feltámadott. És ők tudják, mert magukon tapasztalják, hogy olyan teljesítményekre képesíti őket, amikre ők maguktól soha nem voltak és nem lettek volna képesek. Jézus bennük is él a hit által, és az Ő Szentlelke által. De Jézus valójában feltámadott és él.
Az élő Krisztus jelenlétében éltek ezek az emberek. Ez adott nekik tartást, a támadások között kitartást, és ez adott nekik olyan reménységet, hogy ha az életükkel kell fizetniük azért, hogy az élő Krisztusnak szolgálnak, az sem drága, hiszen ők tudják, hogy túlélik a halálukat, mert Jézus megígérte: „Élek én, és ti is élni fogtok.”
Ha ma nincs is húsvét, jó lenne, ha délután becsületesen megvizsgálnánk: hisszük-e igazában, hogy Jézus feltámadott és él!? Hogy él és uralkodik mindörökkön örökké. És aki hozzá tartozik, az egy győztes vezérnek a katonája. És ezer veszély és száz megaláztatás között is ez a programja, amit Pál Timótheusnak mondott: „ ... mint a Jézus Krisztus jó vitéze, úgy éld a keresztyén életet.”
A másik sajátos kifejezés az, hogy teljes bátorsággal hirdették Jézus kereszthalálának a jelentőségét és feltámadásának a tényét. Nem félve, nem halkan pusmogva, nem úgy, hogy csak akkor, ha nem lesz semmi kellemetlen következménye, hanem mindig és mindenkinek, akinek arra szüksége volt, és akinek lehetett.
Miért? Mert tudták, hogy ez a legigazabb igazság a világon, és egyedül az menthet meg mindenkit a pusztulástól, a haláltól, a kárhozattól, az értelmetlen léttől, hogy ha ezt meghallja, komolyan veszi és hiszi. És amikor érezték a maguk gyengeségét, amikor maguk is féltek attól, hogy esetleg elhallgatnak a sokféle fenyegetés és megpróbáltatás miatt, akkor - bocsánat, ha így mondom - rákapcsolt a gyülekezet, és annál jobban könyörögtek: add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék mindazt, amit tettél és mondtál. Ott van-e bennünk ez az eltökéltség?
A harmadik kifejezés ez a különös, de jellemző: az ellenség a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Legszívesebben kiirtotta volna egy szálig a keresztyéneket, de azt nem lehetett, mert a tények mellettük szóltak, mert Jézus Krisztus sok nagy jelet tett általuk, mert a népnek egy része szimpatizált velük, mert sokan dicsőítették az Istent, látva őket, az életüket is. Nem lehetett most még ilyen röviden elintézni, de tehetetlen dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy megölik őket.
Ahelyett, hogy örültek volna, hogy ilyen emberek is vannak. Igaz, egy kicsit habókosak, mindig erről a Krisztusról beszélnek, meg az Ő keresztjéről, meg feltámadásáról, de nem lázítanak, nem gyűlölködnek, nem lopnak, nem csábítják el egymás feleségét és férjét, gondoskodnak a gyerekeikről, megbízható, szorgalmas emberek. Örüljünk, hogy ilyenek is vannak az országban. Bár mindenki ilyen lenne! - Nem, megtelnek irigységgel, s arról tanácskoznak: megölik őket. Amíg pedig ezt nem lehet megvalósítani, a fogukat csikorgatják, és akit csak lehet, börtönbe csuknak.
És a negyedik sajátos kifejezés: a tanítványok száma nőtt, a sokaság pedig dicsőítette az Istent. Ez is sokszor ismétlődik.
Mindezek ellenére a tanítványok száma, a Krisztusban hívők száma folyamatosan növekszik, és az emberek dicsőítik az Istent, hogy így munkálkodik, így megváltoztatja az emberek életét, ilyen újat tud teremteni, és mutogattak ujjal rájuk: nézzétek, hogy szeretik egymást! Ez annyira új volt és annyira idegen a megszokottól.
Ő él, ez volt a szent meggyőződésük. Teljes bátorsággal hirdették Krisztust. Az ellenség közben dühösködött és a fogát csikorgatta. Isten pedig naponta szaporította a gyülekezeteket az üdvözülőkkel.
Gondolkozzunk el ezen a néhány kifejezésen, ha elolvassuk az Apostolok cselekedete 4., 5. és 6. részét, lépten-nyomon találkozunk ezekkel, nagyon hasznos és áldásos délutáni tevékenység lenne ez.
III.
És végül szóljunk valamit erről a harcról. Tulajdonképpen nem érti az ember, hogy miért kellett ezek ellen harcolni? Miért tartották veszélyeseknek a keresztyéneket, ha ilyenek voltak?
Miről is van itt szó? Arról, hogy - ha a harc képénél maradunk - ezek az első keresztyének mint Jézus Krisztus katonái fokozatosan nyomultak előre, és az ige fegyverével - semmi más fegyverük nem volt - egyre többeket kiszabadítottak a hitetlenségnek, a gyűlölködésnek, a kárhozatnak, a bűnnek a rabságából. Emberek élete megváltozott - mint ahogy az ma is történik. Megkötözött emberek megszabadultak. Akik nem tudtak nyugodtan végigaludni egy éjszakát, végigaludták. Akik gyűlölködtek és a bosszúállás éltette őket, azok megbocsátottak, és segítettek azokon, akikre haragudtak. Egyszóval olyan változás következett be a hitre jutottak életében, amit semmi más eszközzel addig nem lehetett elérni. Leomlottak faji és társadalmi válaszfalak, és az életük mutatta, hogy a Krisztusban nincs férfi és megvetett nő, nincs rabszolga és rabszolgatartó, nincs zsidó és megvetett pogány, hanem a Krisztusban ti mindnyájan egyek vagytok.
Az ember esze megáll! Ilyet még nem láttak. És egyre többen megszabadultak, és valami módon mindenkinek az életében ugyanez a csodálatos folyamat kezdődött el, akik Jézus Krisztusban hittek. - Most derült ki, hogy ezek a megszabadult emberek addig rabok voltak. És most derült fény arra, hogy ki a rabtartójuk. Mert, amíg senki nem szabadította ki őket a rabságból, addig el voltak békességben, és addig a rabtartó is inkognitóban maradt, - mert ő úgy szeret maradni. Most, hogy a zsákmányából egyre többet elvittek, ideges lett. És mindent megmozgatott a nagy rabtartó, az Ördög, hogy a többi foglyot megtartsa, a Krisztus katonáinak az előrenyomulását pedig megakadályozza. Elkezd az ellenség védekezni és támadni. És minden eszközt igénybe vesz.
Azt olvassuk a meggyógyított sánta történetének a végén, hogy „mivel nem tudták letagadni, hogy ez a csoda megtörtént, ezért tehetetlen dühükben - ott is - valamit csináltak. Miért, le akarták tagadni? Persze! A hazugság az első számú eszköze az ellenségnek. Letagadni, megmásítani, csúsztatni, a hangsúlyt egy kicsit máshova tenni, látszólag igazat mondani, de belekeverni egy kis hamisságot, megváltoztatni a mondatok sorrendjét - a hazugság lelke.
Aztán arról tanácskoznak: megölik őket. Jézus mondta erről az ellenségről: „emberölő volt kezdettől fogva.” Felhasználja eszközeként a hatóságot is. Féltékennyé, iriggyé teszi a hatóságot. A hatalmat is ellenük kell fordítani. Be kell bizonyítani, hogy az első számú közellenség a keresztyének. Hogy a tények mást mutatnak? Kit érdekelnek a tények?! A cél a fontos! Ne tudjanak kiszabadítani embereket, akik szenvedélyek rabjai, bűnök rabjai. Hadd gyilkolják egymást tovább is. Gyűlölködjenek, uszítsanak, osszák meg a legmeghittebb közösséget is: a házasságokat, barátságokat. Ez az ördögnek a célja.
Hogy, hogy itt ezek szeretik egymást, meg egységbe jutnak, meg békességük lesz? Még csak az hiányzik! Majd ő csinál békétlenséget, s megindul egy elkeseredett szellemi harc. Nem ezek a szerencsétlen nagytanácstagok harcoltak István ellen, meg Péter ellen, meg János ellen. Ők csak eszközzé váltak egy sötét szellemi hatalom kezében, hogy harcoljanak a győztes hatalom: Krisztus ellen. A kibékíthetetlen (antagonisztikus) harc végül is itt folyik, a többiek csak eszközökké válnak.
Úgy történik ez - valaki egy bibliaórán mondta egy beszélgetés során ezt a jó hasonlatot -, hogy amíg egy fogolytáborban szegény rabok teszik a munkájukat, és békésen végzik, amit muszáj nekik, addig az őrök nyugodtan nézelődnek az őrtornyokban. Mihelyt néhányan a kerítés felé közelednek, túl sok időt töltenek ott, valamit ott matatnak, abban a pillanatban odaszögeződnek a tekintetek. Ha pedig valaki megszökött, szabad lett, mozgósítanak mindent: kutyák, reflektorok, fegyverek azonnal működésbe lépnek.
Ez ugyanígy van az Ördög fogolytáborában is. Amíg valaki nyugodtan el van, talán nem is tudja, hogy kinek a rabja. Megszokja azt a nyomorult életet, amibe beleszületünk, amikor az édesanyánk a világra hoz, és hozzászokunk a mindennapi keserűségekhez, intrikákhoz, harcokhoz, addig nincs semmi probléma. De amikor valaki eszmélni kezd: hiszen én rab vagyok! Állítólag másként is lehetne élni, és én úgy akarok élni, s elindul e felé az élet felé, megindul ellene a támadás. Erről a harcról beszél a Cselekedetek könyve egyebek között.
Azért olvastam fel István történetének ezt a részét (6,8-15.), amit a kalauzunk szerint tegnap olvastunk. Hát ő kinek ártott? Azt olvassuk: „hittel és erővel teljes ember volt, és nagy jeleket cselekedett a nép között.” Betegek meggyógyultak, szenvedélyek rabjai megszabadultak. Ez bűn? Valakinek a szemében az. Aki addig fogva tartotta azt a bűnöst és szenvedélyek rabját, azt rettenetesen felháborítja, hogy valakit kiszabadítottak a markából, és fellázítja ellene mindazokat, akiket lehet. Előbb bizonyos szabadgondolkozók kezdenek vitatkozni vele, de nem állhatnak ellene annak a bölcsességnek, amit Isten Istvánnak ad. Utána felbujtottak némely lézengő embereket, akik azt mondják: káromló beszédet szólt Isten ellen és Mózes ellen. Szólt káromló beszédet? Nem! De ha sokan mondják, biztos lesznek, akik elhiszik.
Aztán fellázítják az egész népet és a nép vezetőit ellene: ez veszélyes ember. Rárohannak, megragadják, odaviszik a hatóság elé. Aztán megfizetnek hamis tanúkat és a szájukba adják a rágalmat: mondjátok azt, hogy ... Azok mondják. Markukat tartják, a pénzt elteszik. Mondanak, amit kell. Őket nem izgatja az egész. És a végén halálra kövezik. És amikor az ellenségei és vádlói rátekintenek, elképednek: István sugárzik. Olyan az arca, mint egy angyalé.
Mert Krisztus él, és hit által az Istvánokban is él, és Ő sok mindent megenged. Megengedi azt is, hogy az Ő Istvánjai közül sokakat kivégezzenek. De még ezzel is az evangélium ügye megy előbbre, hiszen akik agyonkövezték Istvánt, azoknak a ruhájára egy Saul nevű fiatal rabbiképzős vigyázott, és nem tudta többé elfelejteni, hogyan halt meg az az ember. Semmi nem törölte ki Saulnak, a későbbi Pálnak az emlékeiből azt a néhány mondatot, amit mondott István haldokolva is. Nagyon hasonló mondatokat, amiket Jézus mondott a kereszten. És talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Saulból Pál lett, és mint a Jézus Krisztus jó vitéze, sokakat vezetett Jézushoz. Testvérek, amíg valaki langyosan, kényelmesen él a maga vallásosságában, addig ismeretlen neki ez a harc. De mihelyt valaki komolyan akarja venni az evangéliumot, ahhoz igazítja az életét, leveti a kötelékeit, és elkötelezi magát Jézus mellett, abban a pillanatban ennek a harcnak a kellős közepén érzi magát. Amíg egy konferencián elvannak a fiatalok, énekelgetnek, kirándulgatnak, általában semmi probléma nem szokott lenni. Amikor élesen szól az ige, amikor bűnök lepleződnek le, emberek megtérnek, új élettel mennek haza, szenvedélyek bilincsei lehullanak, babonás, okkult, ördögi kötelékekből szabadokká válnak, abban a pillanatban támad az Ördög. Összeveszik két jó barát. Haza akar menni a konferenciáról az, akit éppen ott akar megszabadítani Jézus. Az igehirdetés legkomolyabb részénél valaki tüsszent, az összes többi egészségére kívánja, néhány pillanatra kikapcsol az egész társaság. Berepül egy dongó, és mindenki azt kezdi figyelni, merre megy. Mindent elkövet az Ördög, hogy az evangéliumot komolyan ne vegyük, hogy az élő Krisztus munkálkodását akadályozza. És amikor hazamegy valaki egy ilyen csendeshétről vagy egy istentiszteletről, olyan döntésekkel, Isten Szentlelkétől ihletett elszánással, ami minőségileg más életet tenne lehetővé, sokszor éppen a családtagjai fékezik őt, hogy amit eldöntött Isten előtti csendben, azt megvalósítsa. Óvják a „túlzásoktól.”
A fiatalok esetében különösen sokat gondolok arra, hogy egy nyár elején itt van egy csendeshét, és sokan a következő nap már ott vannak egy balatoni üdülő forgatagában, és záporoznak rájuk olyan hatások, amik igyekeznek megfojtani mindazt, amit Isten igéje néhány nap alatt felépített. (Ez is bibliai kép - Jézus mondta.)
Tisztában vagyunk-e azzal, hogy itt ilyen harc folyik? Itt nem ember ember ellen harcol, itt Jézus Krisztus katonái emberekért harcolnak. Itt maga az élő Krisztus küzd azért, hogy kiszabadítsa a bűnnek, az Ördögnek, a halálnak a rabjait. Hol állunk mi ebben a harcban? El lehet helyezkedni a nézőközönségben is - az a legkényelmesebb. Időnként odanézünk: figyeljük a harcot és úgy kárhozunk el. Vagy, ha Isten kinyitja a szemünket, akkor belekényszerülünk ebbe a harcba. Elkezdődik talán azzal, amit a Biblia így nevez: tusakodás. Vagyis elkezd valaki imádkozni egy másikért. Egyszerre fontos lesz egy másik ember üdvössége, és kitartóan, naponta többször, ha kell, éveken át könyörög érte. Ez harc, tessék kipróbálni! El lehet fáradni benne, de kimondhatatlan áldások követik. Vagy elkezd küzdeni azért, hogy Jézus Krisztus akarata valóban érvényre jusson az életében. Elkezdi a hitnek a szép harcát harcolni. Olyan sok csúnya harc van: pozícióharc, különböző vetélkedések, még a kenyérharcunk is néha olyan keserves és sok szenny tapad hozzá. Egyetlen szép harcról beszél a Biblia, és ez a hitnek a szép harca.
Amikor azért küzd valaki, hogy Isten kezében használható eszköz maradjon. Adjad a te szolgáidnak, hogy meg ne ijedjenek, meg ne hátráljanak, bátorsággal hirdessék, és egyértelműen: éljék a te igédet. Ez a hitnek a szép harca. És ez az a harc, ami biztos, hogy győzelemre visz, mert Jézus vezeti. És Ő győzött a kereszten. Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vett rajtuk, és a halált is, mint utolsó ellenségünket, legyőzte feltámadásával.
Testvérek, ahogy Jézus Krisztus második eljövetele közeledik, ez a harc egyre élesebbé válik, és az Ördög az altatás munkáját egyre nagyobb erővel igyekszik végezni, hogy ne lássuk, hogy ez a harc folyik, és hogy mi is csak akkor menekülünk meg, ha Jézus oldalán harcolunk.
Olvassátok el a Cselekedetek könyvének ezt a néhány fejezetét, és engedjétek, hogy Isten belevilágítson az életetekbe, és legyetek készek arra, hogy ezt a harcot Jézussal együtt elkezditek vagy bátorsággal folytatjuk. És így harcoljuk végig ezt a nyarat is, amikor egészen szeptember elejéig egymást követik a csendeshetek nálunk is, meg sok más gyülekezetben is. Ott élessel lőnek ezeken a heteken. Isten adja, hogy bátorsággal hirdessük mindnyájan az evangéliumot, hogy sokan megszabaduljanak, és boldog és örök életet nyert emberekké váljanak.
Mi pedig ne felejtsük el, amit Jézus ígért az ő harcosainak: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” Ez vár azokra, akik végigharcolják ezt a harcot.