AZ ÚR URALKODIK

Most kezdtük olvasni az Ezsdrás könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, és a héten egyik bibliaóránkon erről a szakaszról beszélgettünk. Néhány fontos és hasznos igazság elhangzott ott, ezekből szeretnék valamennyit elmondani.
Az Ezsdrás könyve a babiloni fogságból való hazatérés történetét mondja el. Azért, hogy el tudjuk helyezni az időben ezt, jó lenne, ha három évszámot legalább megjegyeznénk: i. e. 587-ben volt Jeruzsálem pusztulása, amikor Nabukodonozor babiloni király lerombolta, a templomot is porig égette, és a kincseit magával vitte Babilonba. Ettől számítva 70 év múlva, 516-ban történt a templom felszentelése. Annak az új templomnak a felszentelése, amit főleg Aggeus próféta biztatására a fogságból hazatértek építettek. De néhány csoport már előbb hazamehetett a babiloni fogságból, és erről szól ez a fejezet. A fogságba vitel után, tehát 587 után 50 évvel, 537-ben adta ki Czírus perzsa király ezt a bizonyos ediktumot, hogy aki akar, hazamehet Júdába, és felépítheti az ő Istenének a templomát.
Tehát 587 a fogságbavitel, 537 a Czirus-féle ediktum, hogy haza szabad menni templomot építeni, és 20 évvel ezután, 516-ban épült fel a második templom és szentelték azt fel. A 70 év a fogságbavitel és a templom felszentelése közötti idő.
Ebből a történetből, amit most felolvastam, egyetlen dolgot szeretnék kiemelni és azt majd járjuk körbe, mert nagyon tanulságos. Azt, ami többször ismétlődik benne: felindította Isten a szívét. Felindította Czírus szívét, hogy haza engedje őket, felindította az emberek szívét, hogy legyenek, akik hazamennek, aztán felindította a pogány szomszédaiknak a szívét, hogy segítsék őket anyagi eszközökkel, hogy ne üres kézzel menjenek haza.
Ha valaki ebből a szempontból vizsgálja meg ezt az egész történetet: a fogságbavitelt, a fogságban eltöltött évtizedeket, a hazatérésnek a történetét, sőt a folytatást is, akkor kirajzolódik előtte az, hogy itt mindent Isten mozgat. Minden eseménynek a végső alanya a mindenható Isten.
Czírusnak nem magától jut eszébe, hogy engedje haza a zsidókat. Felindítja Isten az ő szívét, hogy adja ki ezt a parancsot. De ott már szépen berendezkedett a zsidóság, ez már nem igazi fogság volt, őket is indítani kell, hogy menjenek, hogy vágyakozzanak. De nem mindenki volt jómódú, otthon meg mindenre szükség van. Akkor fel kell indítani azokat, akiknek semmi közük az egészhez, hogy szálljon a szívükbe tisztelet az ismeretlen Isten iránt, akinek majd ismeretlen földön ezek az ő szomszédaik templomot építenek.
Isten indítja emberek szívét. Ez hogy történik? Úgy, hogy olyan gondolatokat ad embereknek, amely gondolatok tettekre váltódnak, és ebből lesz az, hogy megvalósul, amit Isten akart. Olyant juttat az eszébe, ami magától nem jutott volna eszébe, és amire nem nagy tanácskozás eredményeként jutottak el. És úgy juttatja Isten sokszor emberek eszébe az Ő akaratát, hogy egymástól függetlenül ugyanarra jutnak. Sokszor csodálkoznak: te is erre gondoltál? Én is! Csak a hívő tudja, hogy téged is erre indított Isten Lelke? Engem is! Nem jellemző rám, amit most javasolok. Akkor miért javasolom? Mert Isten Lelke juttatta eszembe, és arra indított. Miért nem korábban javasoltam? Mert most van itt az ideje. Az Istentől elrendelt ideje.
Nagyon jó lenne, ha a Bibliának ezt a fontos, alapvető igazságát ma a szívünkbe vésnénk, az értelmünkkel is körbejárnánk. Mit mond erről a Szentírás? Hogyan működik ez, hogy Isten irányítja az eseményeket? Ezek szerint Ő irányítja a világtörténelmet is, de Ő irányítja a mi személyes kicsi sorsunkat is. Ő parancsol a felhőknek, a népeknek, és ugyanakkor benne van a hétköznapjaink legapróbb eseményeiben is. Neki ez nem haladja meg a teljesítőképességét és a figyelmét. Miért? Mert Ő Isten, és nem ember. Ő Lélek, és nem test. Ő mindenható, mindenütt jelenvaló, mindent tud, és mindent Ő igazgat. Ebből egyebek között az is következik, hogy semmi véletlenül nem történhet az övéivel. A hívő embernek ez kimondhatatlan békességet ad; jóban és rosszban, áldások és veszteségek között tudhatja azt, hogy csak az történik vele, amit Isten jónak lát.
Miközben újra és újra elolvastam az Ezsdrás könyvét, egy zsoltársor jutott eszembe: „az Úr uralkodik.” A 97. zsoltár is így kezdődik és a 99. zsoltár is így kezdődik. De a folytatása más. Most nem olvasom el végig egyiket sem, csak az első néhány verset mindkettőből, de javasolom: tessenek otthon elővenni és szép nyugodtan elolvasni:
„Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek. Felhő és homályosság van körülötte; igazság és jogosság az ő székének erőssége. Tűz jár előtte, és köröskörül elégeti az ő szorongatóit. Megvilágosítják az ő villámai a világot; látja és megretteg a föld. A hegyek, mint a viasz megolvadnak az Úr előtt, az egész földnek Ura előtt. Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőgét.” (Zsol 97,1-6).
Az Úr uralkodik, örüljön a föld. És hogy hangzik a 99.?
„Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek; Kérubokon ül, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, és magasságos ő minden nép felett. Tiszteljék a te nagy és rettenetes nevedet, - szent azt! Tisztesség a királynak, aki szereti a jogosságot! Te megerősítetted az egyenességet… jogosságot és igazságot szereztél Jákóbnak. Magasztaljátok hát az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le előtte, mert szent ő!” (Zsol 99,1-5).
Az Úr uralkodik, örüljön az egész föld. Az Úr uralkodik, reszkessetek előtte. Mert az Úr uralkodik azokon is, akik ennek örülnek, akik ezt akarják, akiknek ez ad békességet, de uralkodik azokon is, akik ennek nem örülnek. Mert ők akarnának uralkodni, és újra és újra megpróbálják a lehetetlent, hogy a mindenható Istennel szemben is érvényesítsék a maguk akaratát. Az ilyen ember állandóan összeütközésbe kerül Istennel. Pál apostol keményen kimondja ezt a szót: ellensége az Istennek, és mint ilyen, semmi jóra nem számíthat.
Melyik táborba tartozunk? Örülünk-e annak, hogy az Úr uralkodik, és akarjuk-e, hogy a mi életünkben is az Ő uralma valósuljon meg: jöjjön el a te uralmad - ezt jelenti az, hogy a te országod,- legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Csakugyan erre vágyunk-e, vagy pedig elméletileg lehet, hogy ezt szépnek tartjuk, közben a hétköznapokban állandóan ütközik az akaratunk Istenével. Boldog ember az, aki már itt örül annak, hogy az Úr uralkodik. Most azt nézzük meg a felolvasott ige alapján: miben mutatkozik meg, hogy Ő uralkodik, hogyan uralkodik az Úr?
Nem azzal kezdődött a történet, hogy visszavitte a fogságból a népet. Valahogy oda is kellett kerülniük. Sőt annak is volt előzménye, hogy miért kellett oda kerülniük.
1) Amikor Izráel népe hosszú időn át sorozatosan megszegte Isten törvényét, bálványokat imádott, nem engedelmeskedett az Ő szavának, Isten akkor egymás után prófétákat küldött a néphez, hogy figyelmeztesse őket.
Az Ezsdrás könyve egyenes folytatása a 2Krónikák könyvének, annyira, hogy a 2Krónikák könyvének az utolsó három verse szó szerint megismétlődik az Ezsdrás könyve első három versében. És mit olvasunk itt a Krónikák könyvében?
„Az Úr, az ő atyáik Istene, elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az Ő népének és az Ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az Ő beszédeit megvetették, prófétáiból gúnyt űztek, míg az Úrnak haragja felgerjedt az Ő népe ellen, és többé nem volt segítség.”(2Krón 36,15-16).
Azzal kezdődik, hogy ha a nép engedetlen, akkor Isten a prófétáit küldi. Nemcsak egyet, többet is egymás után, hogy figyelmeztesse őket. Megtérésre hívja őket. Kimondhatatlan ajándéka Istennek az Ő igéje, beszéde, ami mindig hívás. Kihív valahonnan, és visszahívogat magához. Olyan sokszor találkozunk ezzel a képpel az Ószövetségben. A legerőteljesebben Hóseás könyve fejti ki: Isten olyan, mint egy hűséges férj, aki a céda feleségnek százszor is utánaküld, hazajöhet, készen van a bocsánat. De csak akkor tud neki megbocsátani, ha hazajön. Amíg a távolban idegenekkel van, addig nincs bocsánat. Kész van a bocsánat a számára, de azt el kell fogadni.
Így tett Izráel népe az ő szövetséges Istenével: számtalanszor paráználkodott bálványokkal, és ilyenkor Isten mindig utánaszólt. Aztán, ha a szép szó nem használt, akkor utánanyúlt, és ez már valami próbatétel volt, de ez is azt célozta: ne pusztuljon el a bálványai közt, hanem jöjjön vissza az őt szerető Istenhez.
Nos, itt is ez történt. Prófétákat küldött hozzájuk, mert „kedvezett az Ő né-pének”. Ha mi akármilyen módon hallhatjuk Isten hívását, olvashatjuk a Bibliát, hallgathatunk róla szóló igehirdetést, az mindig azt jelenti: Ő kedvez nekünk. Ő kivételez velünk, és azt tekintsük mindig nagyon nagy ajándéknak. Ez menti meg az ember életét.
A Jakab 1,21-ben is ezt olvassuk: „... szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti a ti életeteket, a ti lelketeket.” Csak az mentheti meg. Soha nem az ítélettel kezdi Isten, ha az Ő népe hűtlen és engedetlen, hanem mindig az Ő igéjével. Ha azonban az igét nem hallgatja meg a nép, ha a prófétákból gúnyt űz, az Isten beszédét megveti, az Ő követeit kigúnyolja, akkor jön az ítélet. Mert Isten nemcsak ijesztget az ítélettel: ha megtérnek, megkegyelmez, de ha nem, ítéletet kapnak. Ő nem játszik a szavaival. Az ítéletet ugyanolyan komolyan elhatározta, mint azt, hogy visszafogad és megbocsát, akárhányszor is, ha bűnbánattal megtér hozzá a nép. De ha nem tér meg, akkor csakugyan jön az ítélet. Ez nem olyan ijesztgetés, mint amit nagyapó megbán. Mond mindenfélét az unokának, hogy maradjon már csendben, aztán akármit csinál, az akkor sem következik be, mert neki vajszíve van. Isten nem elnéző, hanem kegyelmes, ami azt jelenti, hogy a megvallott bűnt megbocsátja, de a meg nem vallott bűn vonja maga után az ítéletet.
2) Itt, sajnos, ez történt, és ezért következett be a Babiloni fogság. Így folytatódik a Krónikák könyvének ez a szakasza: „Ezért reájuk hozta a káldeusok királyát, aki fegyverrel ölte meg ifjaikat az ő szent hajlékukban, s nem kedvezett sem az ifjaknak, sem a szüzeknek, sem a vén és elaggott embereknek. Mindnyájukat kezébe adta, és az Isten házának mindenféle edényeit: nagyokat és kicsinyeket a király és az ő vezérei Babilóniába vitték.”(2Krón 36,17-21).
Az Isten házát is elpusztíthatta a pogány Nabukodonozor. Pedig abban reménykedtek Izráel fiai, hogy az Úr háza sérthetetlen. Ott lakik az Úr, ahhoz nem nyúlhat senki, s amíg az áll, ők csinálhatnak akármit, az mintegy biztosítja Isten jelenlétét és megmenti őket. És Isten azt mondja: nem. Neki nem presztízskérdés, hogy az Ő háza álljon. Ő nem abban lakik. Az egész világ sem tudja Őt befogadni. Az egész kozmosz áll fenn az Istenben. Ő nagyobb, mint a világ, amit teremtett. Semmiképpen nem lehet Őt egy épülethez kötni. Az az épület is romhalmaz lesz, ez a bűnnek a következménye.
Az első tehát, ami Isten uralmát mutatja: az Ő szavával irányít, fenntart, és a tőle elszakadt embert és népet is visszahívogatja. Az Ő szavával tartja fenn a mindenséget - így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. Az Ő uralkodásáról másodszor azt tudjuk meg, hogy ha az Ő szavát kigúnyolja a nép, és nem veszi komolyan, akkor jön az ítélet. És az ítéletben is megmutatja, hogy Ő uralkodik. Az ítéletnek azonban mindig van határa. Előre megmondta Isten: 70 évig tart a fogság. Az nagyon hosszú idő. Ha 70 évig parlagon van a föld, ha 70 évig nem építik fel a romokat, ha 70 éve el van szakítva egy nép a szülőföldjétől, annak súlyos következményei vannak. Ez súlyos ítélet volt, de nem végtelen. Határt szab Isten az ítéletnek, és az ítélet célja soha nem az, hogy elpusztítsa, hanem az, hogy megtisztítsa az Ő népét. Ez az életünkben bekövetkező kisebb-nagyobb ítéletekkel is így van. És mihelyt a nép újra Istent keresi, Ő akár meg is rövidíti az ítéletet.
3) Ez történt itt is, mert nem várta ki a 70 évet Isten, hanem 50 év múlva már arra indította Czírus perzsa király lelkét, hogy hirdesse ki egész birodalmában, hogy haza lehet menni.
Eszköz kell Istennek, és ez egy pogány uralkodó. Ő mindenkit tud használni eszközként. Itt jó lenne, ha felfigyelnénk arra a különbségre, amit a Biblia Isten eszközei és Isten munkatársai között tesz. Eszköz bárki lehet. Nabukodonozor is eszköz volt Isten kezében az ítélet végrehajtásában. Czírus ugyanolyan pogány király, eszköz Isten kezében, az Isten kegyelme gyakorlásában, hogy népét hazaengedje. De ennél sokkal több, amit Pál apostol így ír a Korinthusi levélben: mi Isten munkatársai vagyunk, Isten szántóföldje vagytok. Isten eszköze nem ismeri azt az Istent, aki őt használja; Isten munkatársa ismeri Őt. Isten eszköze nem önként engedelmeskedik, kénytelen azt csinálni, amit Isten csináltat vele, mert az Úr uralkodik és Czíruson is uralkodik. Isten munkatársa akarja azt, amit az Ő Ura akar. Egyet akar vele és örül annak, hogy egy akaratra juthatott vele. Sőt kéri azt, mint Dávid: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem.
Más kifejezésekkel Jézus is megteszi ezt a különbséget. „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak;mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15). A szolga is megcsinálja azt, amit az Úr parancsolt, de ő nem látja át az egészet. Őt nem avatja be az Úr a koncepcióba, hogy ma éppen miért éppen ott dolgozunk, és miért azt csináljuk. Megkapja a parancsot, odamegy és azt csinálja. De a barátjával megbeszéli, azt beavatja az egészbe.
Eszköz, vagy munkatárs vagyunk Isten kezében? Csak mint szolgák kénytelenségből csináljuk olykor, amit Ő parancsol, vagy mint az Úr Jézus barátai, akiket megtisztel ezzel, és akiknek elmondta, mit akar az Atya,- és mi igent mondunk az Atya akaratára, és így használhat bennünket?
Még egy igét hadd idézzek itt Czí-rusnál, mert a későbbiekben fontos lesz. „Mint a vizeknek folyásai, olyan a király szíve az Úrnak kezében, ahová akarja, oda hajtja azt!” (Péld 21,1). Hisszük-e mi ezt?
4) Isten így indítja Izráel fiait is. Egyáltalán nem az volt a jellemző 50 évvel a fogságba vitel után, hogy a honvágy gyötörte ezeket az embereket. Ők ott már berendezkedtek. Házat építettek, ott kötöttek házasságot, a többségük már ott született. Elbeszélésből hallottak arról: milyen volt a templom. Biztos szép volt, de az ő megélhetésük már Babilonban volt. Itt már a kényelem, a komfort volt a szempont, meg a megszokás. Nem sokan vágyakoztak arra, hogy egy irdatlan hosszú utat ezer veszély között megtegyenek visszafelé. A romok közé, ahol a gyom és a dudva felvert mindent? Sakálok alszanak a bozótban? Aludjanak ők is a sakálokkal? Mikorra lesznek ott megint városok meg templom?
Bizony, szükség volt arra, hogy Isten indítsa őket: menjünk haza, építsük fel újra, fogjunk össze! Kerül, amibe kerül! A kényelmünkbe kerül, az biztos! Megfizetjük az árat. - Nem mindenki mondta ezt egy emberként. Kellett tehát, hogy Isten indítsa ezeket az embereket, s voltak, akiket lehetett indítani.
5) Az utolsó, amit még említeni szeretnék: ugyanakkor a körülöttük lakó pogány szomszédokat is indította: vegyenek részt a templomépítésben közvetve, anyagi segítségükkel. Adjanak nekik aranyat, ezüstöt, mindent, amire ott szükségük van.
Ha az első két pontunkat nézzük, akkor azt kell őszintén megvizsgálnunk, hogy komolyan vesszük-e Isten minden igéjét, főleg az Ő bűnbánatra hívó szavát? Haragszunk azokra, akik Isten igéjével megítélik az életünket, megsértődünk, védekezünk, vagy igazat adunk Istennek? A legnagyobb messzeségből is vissza lehet térni Őhozzá, ha valaki a hívó szavát komolyan veszi. Ha nem, akkor jön az ítélet. De vajon az ítéletben is tudunk-e reménykedni abban, hogy ez nem tart vég nélkül? Isten mindig behatárolja az ítéletet.
Most az imádságunk szempontjából szeretném az ezután következett három pontot hangsúlyozni. Azt, hogy Isten tudja indítani a Czírusokat, az Ő népe lelkét, és a pogányoknak a lelkét is, hogy egy ügyet segítsenek. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért - most akármilyen vezetőért: osztályvezetőért, a munkahely igazgatójáért, miniszterekért, miniszterelnökért, az egyház vezetőiért - akik felelős beosztásban vannak. Gondoljunk csak a múlt vasárnapi igehirdetésre. Ezzel a bizonyossággal tudunk-e imádkozni: Isten arra hajlítja a szívüket, amerre akarja. Nem hiába imádkozunk hozzá.
Amikor erről beszélgettünk, valaki azt mondta: Azért imádkozzam, hogy egy gonosz vezetőnek a gonosz tervei megvalósuljanak? Nem ezért kell imádkozni. Nem ezt jelenti imádkozni egy vezetőért - akár egy tömeggyilkos vezetőért, voltak ilyenek ... Nem azt kérem Istentől: segítse meg őt a gonosz tervei megvalósításában. Ellenkezőleg: azért imádkozom, Isten hajlítsa az ő szívét arra, amerre akarja. Ő biztos nem arra fogja hajlítani, hogy minél többekkel gonoszságot cselekedjen. Éppen, hogy lefogja a kezét majd, visszatartja valamitől. Idejében kap egy tanácsot, ami őt eltéríti a már eltervezett gonosz tervétől. Vagy bármi jó megtörténhet ott, ahol emberek komolyan imádkoznak.
Amikor üldözni kezdték az első keresztyéneket, ők is azonnal imádkozni kezdtek az üldözőikért. Nem azért, hogy sikerüljön az üldözésük, de nem is azért, hogy Isten verje agyon őket. Nem átkot kértek rájuk. Értük imádkozni azt jelenti: Isten akarata érvényesüljön annak ellenére, hogy ők egész mást akarnak, és még őket is használja fel abban, hogy az isteni akarat érvényesüljön. Aki a vezetőkért imádkozik, az tulajdonképpen Isten akaratának a megvalósulásáért könyörög. Bárki által, bármi módon az Ő jó, kedves és tökéletes akarata valósuljon meg. De hisszük-e mi azt, hogy az, hogy az Úr uralkodik, ezt is jelenti, hogy mint a víz az edényben, olyan a király szíve az Úr kezében, amerre akarja, arra hajtja azt?
Gondoljunk magunk elé egy tepsi vizet, ami, ha egy kicsit megbillentjük, már kiloccsan. Így tartja Isten a kezében mindnyájunknak a szívét. És Ő tud befolyásolni embereket, és meg tud változtatni gonosz tanácsokat, és meg tudja adni azt, hogy az Ő jó akarata valósuljon meg mindennek ellenére. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért?
És így tudunk-e imádkozni azokért az ismerőseinkért, rokonainkért, akiknek annyira áhítjuk a megtérését? Nem panaszkodni kell a hitetlenségük miatt. Nem újra és újra elmondani az ő nem hívő tetteiket, gondolkozásukat, hogy fényesen ragyogjon a mi hitünk és kegyességünk, hanem könyörögni ahhoz az Istenhez, aki tudja indítani az ő szívüket, mint ahogy tudta indítani Izráel fiainak a szívét, akiknek eszük ágában sem volt hazamenni és templomot építeni. És mégis összeverődtek néhány ezren, aztán a következő csapattal megint néhány ezren, és fölépült a templom.
Ezzel a hittel tanuljunk meg imádkozni. Emögött szeretet is van, reménykedés, bizalom van. Aki így imádkozik, az derűsen, örömmel és állhatatosan fog imádkozni, hogy Isten tudja indítani az ő szívüket. Csak vigyázzunk, hogy miközben imádkozunk a megtérésükért, ne úgy éljünk előttük, hogy az botránkoztassa őket, és ezzel nehezítsük a megtérésüket. Kérjük Istentől, s közben akadályozzuk a magunk hitvány, képmutató, alakoskodó, úgynevezett keresztyénségével. A másokért folytatott komoly imádság minket is megszentelt, odaszánt életre segíthet.
És végül így tudunk-e imádkozni ügyekért. Ez egy ügy volt, hogy a templomot valamiből fel kell építeni. Isten elkezdi támogatni ezt az ügyet azzal, hogy arra indítja azoknak a szívét, akiknek semmi érdekük nem fűződött hozzá, hogy Jeruzsálemben újra templom álljon. Mé-gis nagy anyagi áldozatot hoztak érte, s azt mondták: tessék, vigyétek haza, vegyetek belőle otthon fát meg követ. Legyen templom a ti Isteneteknek. Az ü-gyeket is így tesszük-e Isten kezébe?
Most egy jó esztendőn át különösen is gyakorolhattuk ez. Mert minden ott volt Isten előtt imádságban: A szükséges engedélyeket idejében megkapjuk, hogy a különböző vizsgálatokat ne úgy tesséklássék végezzék el, hanem legyen komoly az a talajvizsgálat is, meg anyagvizsgálat is, meg az épület terve is. Hogy a szükséges pénzt adja meg Isten úgy, hogy idejében kifizethessük a számlákat, s ne maradjunk szégyenben, és így tovább. Az iparosok ne selejtet gyártsanak, hanem rendesen végezzék a munkájukat. Néhányan voltunk, akik folyamatosan könyörögtünk ezért. Ez nem szégyen. Hiszem azt, hogy az Úr uralkodik, és Ő azoknak az iparosoknak is Ura, akiktől mi olykor munkát kérünk. Aztán egy munkát el lehet háromszor is végezni és akkor sem lesz jó, és meg lehet csinálni elsőre úgy, hogy az embernek öröme lesz benne. Ezért könyörögtünk, hogy lehetőleg így legyen. De így tudjuk-e az ügyeinket Istenre bízni?
Még valamit: az 1. fejezet részletesen felsorolja, milyen edényeket kaptak vissza, amikor hazamentek a fogságból Jeruzsálembe, amiket Nabukodonozor elrabolt a templom szent edényei közül. 29 kés, hány pohár, hány ilyen meg olyan medence. Ha ilyen nagy zűrzavar közepette, ennyi hányattatás és hányódás után, 50 évvel később az utolsó kés meg pohár is számon van tartva, akkor mi, akik szintén edények vagyunk az Újszövetség metaforájával élve, akikben az Isten Lelke lakozik, akiknek a testünk is törékeny cserépedény, de a Krisztust hordozhatjuk magunkban, minket mennyivel inkább számon tart Isten? Akármilyen hányattatás közepette, akármilyen hosszú ideig elfelejtve. Egyszer mindenki, aki szent edény, aki az élő Istennek odaszánta testét-lelkét, megérkezik a mennyei Jeruzsálembe. Nem kell félnünk attól, hogy valami közbejön, vagy Isten is elfeledkezik rólunk. Mert Ő uralkodik, és ebbe beletartozik az is, hogy a legkisebbet is számon tartja.