Istenünk, megvalljuk bűnbánattal, hogy oly sokszor tiltakozunk a felettünk hatalmaskodók magatartása ellen, s oly sokat köszörüljük a nyelvünket rajtuk. Kezdve a családunkon, folytatva a munkahellyel, el egészen a legfelsőbb hatóságig. Bocsásd meg nekünk, hogy ha ebben merült ki eddig a hatósággal való foglalkozásunk. Meg abban, hogy mindenféle ügyeskedéssel kibújunk a rendelkezései alól, és még erényt is csinálunk a törvényszegésünkből.
Kérünk, teremts rendet ezekben a nehéz és kényes kérdésekben is az életünkben. Valóban téged szeretnénk a szemünk előtt tartani mindig, téged akarunk látni, felismerni a hatalmon levők mögött is. Szeretnénk nagyon komolyan venni, Urunk, hogy valóban egyedül a tied az uralom a világ fölött, a tied minden hatalom, és egyedül a tied legyen minden dicsőség is.
Bocsásd meg, hogy sokszor éppen a dicsőségedet raboljuk meg, amikor dicsekszünk, ahelyett, hogy elmondanánk, milyen kegyelmes voltál hozzánk, és milyen szeretettel használtál minket. Segíts ebben is tisztánlátásra és engedelmességre.
Köszönjük, Urunk, azt a nagy kiváltságot, hogy a te gyermekeid, a te munkatársaid lehetünk ebben a tőled elvadult nemzedékben. Segíts hivatásunk magaslatára emelkedni. Adj nekünk komoly felelősséget előtted, és adj nekünk tőled való igazi szeretetet mindenki iránt, aki annak a közösségnek a tagja, amelyikbe te helyeztél el minket. Nem mi választottuk meg a családunkat, nem mi választottuk meg a nemzetet, amelyiknek a tagjaivá lettünk. Szeretnénk ezt most tőled örömmel elfogadni. Használj minket ebben a te dicsőségedre és mások javára.
Könyörgünk hozzád minden hatalmon levőkért. Hadd legyen köztük minél több, aki tudatosan akar neked engedelmeskedni. De neked van hatalmad irányítani azokat is, akik erről mit sem akarnak tudni. Légy kegyelmes népünkhöz. Kérünk, tartsd távol tőlünk a háborút, elemi csapást, és őrizz meg minket attól, hogy tovább süllyedjünk a bűnbe. Kérünk, őrizz meg attól is, hogy rettegniük kelljen az embereknek. Te magad gátold a gonoszságot, még akkor is, ha tudjuk, Úr Jézus, a te második eljöveteledet az előzi meg, hogy a gonoszság elszabadul.
Vegyél körül oltalmaddal bennünket, taníts meg félelem nélkül élni. Engedd megtalálnunk minden helyzetben azt a lehetőséget, hogy egyenesen, becsületesen intézzük a dolgainkat. Néha olyan nehéz ez. Tedd számunka világossá, hogy mikor mit kell tennünk annak érdekében, hogy eszközök lehessünk a kezedben a jó védelmében és a gonosz visszaszorításában.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek most különösen nagy szükségük van rád. Könyörgünk azért a két családért, ahonnan olyan fiatalon hívtál el gyermekeket. Engedd, hogy túllássanak a tragédián, a könnyeiken, a lelkiismeret-furdalásukon, az emlékeiken, és lássanak téged, aki gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban. ez a veszteség is hadd fordítsa egészen feléd szívüket, hogy azt az űrt, ami most támadt az életükön, te magad töltsd ki, élő Urunk, Jézus Krisztus.
Köszönjük, hogy mindnyájan reád bízhatjuk a terheinket, tőled kérhetünk bölcsességet döntéseinkhez. Kérjük, vezessen minket a Szentlelked ezen a héten úgy, hogy valóban használhatók legyünk számodra azokban a közösségekben, ahol élünk.
Ámen.
Örökkévaló Istenünk, kegyelmes Atyánk, köszönjük, hogy úgy állhatunk most eléd, amint vagyunk. Hozzuk magunkkal a bűneinket, remélve, hogy Jézusért bocsánatot kapunk tőled. Hozzuk sok terhünket, gyengeségünket. Hozzuk a vágyainkat, a reményt, hogy még sem kell ilyeneknek maradnunk, amilyenek vagyunk, és belefogódzunk a te ígéreteidbe, aki megígérted: szeretsz minket örökkévaló szeretettel, hogy bővölködsz a megbocsátásban, és aki hozzád jön, azt nem küldöd el.
Tudjuk, hogy semmivel nem érdemeljük meg a te szeretetedet és ajándékaidat. Egyedül Jézus Krisztus érdemében reménykedve járulunk most eléd. Kérünk, hogy őreá való tekintettel, az Ő érdeméért légy irgalmas nekünk, és ajándékozz meg minket azzal, hogy egészen személyesen szólsz hozzánk. Adj nekünk halló szívet. Urunk, sokszor még a fülünkig és az értelmünkig sem jut el a te igéd. Összeütköznek a magunk gondolataival a te gondolataid. Szeretnénk most félreállni a te utadból.
Adj nekünk békességet. Adjál az életünkbe gyógyulást. Engedd, hogy veled találkozzunk itt most, és a Szentlelkedtől kapott indításokkal mehessünk tovább. Kérünk, teremts bennünk csendet. Ajándékozz meg külső csenddel is, és segíts, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, tudjunk annak örvendezni. Az engedelmesség lelkével támogass minket, hogy tudjunk annak engedelmeskedni a mi üdvösségünkre, a te dicsőségedre, és a körülöttünk élők javára.
Ámen.
Ma I. István királyunkra emlékezik az ország. Máig csodáljuk azt a céltudatos határozottságot, eltökélt következetességet, amivel ő államalapító királlyá lett, amivel próbált a sokszor egymással is civakodó törzsekből egységes népet, nemzetet teremteni, és a nyugati keresztyénség felvételével népünket Európához kapcsolni. Páratlan államférfiúi és politikusi adottságai voltak.
Amikor az ország az államalapításra emlékezik, akkor jó, ha Isten népe arra figyel, mit tanít a Szentírás az államról, a hatóságról, a hatalomról, a felsőbbségről és a neki való engedelmességről. Ezt vizsgáljuk meg most a felolvasott ige és több más ige világosságában.
Az állam eredetére nézve sokféle feltételezést fogalmaztak meg, de pontos és bizonyított magyarázatát a tudomány ennek nem tudja adni. A Szentírás azt mondja, hogy az állam léte Isten gondviselő szeretetében gyökerezik. Isten hozta létre a hatóságot, a felsőbbséget, és adott neki hatalmat azért, hogy a rosszat, a gonoszt valamelyest fékezze, és minden jó emberi törekvést védelmezzen.
Nagyon fontos világosan látnunk, hogy az állam nem teremtési rend, mint például a házasság vagy a munka, hanem a bűneset következtében vált szükségessé. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, ezzel egymásnak is ellenségévé vált. Ádám már vádolja Évát, Káin megöli a testvérét, Ábelt. Elszabadult a bűn, amikor az ember elszakadt Istentől. Az elszabadult bűnnek a fékezésére jött létre az állam, az igazság valamelyes érvényesítésére.
Egy bibliai példát hadd mondjak, ami ezt jól szemlélteti. A Biblia elején olvasunk Lámekhről, aki egyszer azzal tért haza, hogy a feleségeinek elújságolta: Háda és Cilla, figyeljetek: ifjat öltem, mert meg-ütött, embert öltem, mert megsebzett. Valaki megütötte, ő pedig azt agyonütötte. Ez volt a bűneset után. Az azonnali önbíráskodás, a vétkek ellenőrzés nélküli megtorlása, amikor a sértett fél feltétlenül visszaüt, és általában nagyobbat üt vissza: ő megütött, én megöltem. Ennek következménye a vérbosszú, annak következménye a másik vérbosszú és így vég nélkül ... Egész családokat és törzseket irtottak ki ezzel.
Ehhez képest óriási előrelépés az a rend, amit Isten a Mózes törvényeiben adott, ahol ott van ez is: szemet szemért, fogat fogért. Ez azt jelentette, hogy nem torolhatta meg az elszenvedett sérelmet az, aki ellen elkövették, nem ő vágott indulatában vissza, hanem volt egy semleges testület, amelyik nem személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján és pillanatnyi hangulatától indíttatva, hanem objektív írás alapján szabta ki a büntetést. Nem szabhatott ki súlyosabb büntetést, mint amekkora a sérelem volt, amit a bűnös okozott, és ha a vétkes embert ölt, és emiatt őt kivégezték, az nem számított gyilkosságnak. Tehát nem lehetett vérbosszúval megtorolni, és így be volt fejezve a szörnyű ügy a bűn megbüntetésével.
Talán ebből is érzékeljük, milyen óriási előrelépés volt ez. Ehhez képest megint nagy előrelépés, amikor Jézus azt a lehetőséget is felcsillantja, hogy nem kell okvetlenül visszaütni. Van olyan, hogy megütöttek, és én imádkozom érte vagy jót teszek vele. De ez másik kérdés.
A Biblia tanítása szerint tehát az állam Isten gondviselő szeretetéből ered, és célja, hogy védje a jót, és igyekezzék valamennyire érvényesíteni az igazságot. Ezt azonban sokszor csak erőszakkal tudja megvalósítani. Ezért olvastuk itt: nem ok nélkül viseli a kardot, mert Isten szolgája ő, hogy az Ő haragját végrehajtsa. Tehát az állam, noha jó célt szolgál, sokszor ehhez olyan eszközöket vesz igénybe, amiket ő maga is elítél. Ez jól mutatja azt a szomorú valóságot, hogy mi emberek mindig csak töredékes, tökéletlen, hiányos, viszonylagos megoldásokat tudunk találni a bajaink orvoslására. A bűn elvégezte a maga rontását a közéletben is.
Érdekes, amit erről egy Brunner Emil nevű svájci teológus ír: „Az állam a bűn élet- és közösségromboló hatását a kényszer erejével ellensúlyozza, hogy így lehetővé tegyen egy valamelyes emberi életet. Az államszervezet embertelensége - tudniillik a kényszer olykori alkalmazása - az emberiesség megtartásának eszköze.” Úgy gondolom, hogy ennek a megállapításnak a fényében kell értékelnünk azt is, hogy miközben I. István államot alapított és a keresztyénséget igyekezett meghonosítani, olykor igen kemény eszközöket is igénybe vett.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az állam, a felsőség, a hatóság, a hatalom és az ezzel kapcsolatos törvények, azok érvényesítése valami olyan az emberi társadalmon, mint a sín az eltörött végtagon. Kirándulás közben valaki a lábát töri, akkor, hogy ne legyen még nagyobb baj, kerítenek két botot, és vagy spárgával vagy zsebkendőkkel próbálják rögzíteni valahogy a törött végtagot. De nem így született az illető, hogy két bot tartotta a lábát. És jó lenne, ha ez nem is tartana sokáig. Ez abnormális állapot. Nem úgy teremtette Isten az embert, hogy lázadjon Őellene és farkasává legyen egymásnak. De bekövetkezett a baj, és Isten a még nagyobb bajtól óvja az emberi társadalmat azzal, hogy rendelte a hatalmat, az államot, és annak bizonyos tekintélyt adott. Védőgát ez, hogy ne legyen árvíz.
Ebből viszont, hogy a Biblia az állam létét Isten gondviselő szeretetéből eredezteti, két fontos igazság következik. Mind a kettő benne van ebben a summás mondatban, amit olvastunk. „Isten szolgája az, a te javadra.”
a) Tehát mint szolga, az állam és minden hatóság is Isten rendjéhez kötött. Itt van a hatalom felelősségének az alapja. Istentől kapott hatalmat arra, hogy igyekezzen a jót védeni és a gonoszt fékezni, ezért felelős Istennek - megbízójának -, hogy mit csinál a hatalmával. Valóban arra használja-e, hogy a jókat védi és a gonoszságot fékezi, vagy esetleg a fordítottjára, mert erre is volt és van gyakran példa.
Tudnia kell minden hatóságnak és hatalomnak, hogy kölcsön vett hatalma van. A Bibliának nagyon határozott állítása: minden szuverenitás, tekintély és hatalom egyedüli birtokosa az élő Isten. Ő ad ebből olykor egy időre azoknak, akiket aztán keményen elszámoltat, mit csináltak a hatalmukkal. Akár mint szülők kaptak hatalmat a gyermekeik felett, akár bármilyen kicsi, közepes, magas beosztásban mint vezetők, akár mint az állam.
Talán emlékezünk Jézus és Pilátus beszélgetésére, amit részletesen leír a János evangéliuma. Ott egyszer Pilátus, mintha hirtelen észbe kapna, hiszen ő a nagy impériumnak a képviselője, nem lehet ezt a beszélgetést így folytatni tovább, azt mondja: van hatalmam kivégeztetni vagy szabadon bocsátani. És Jézus csendesen mit jegyez meg? „Semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha nem onnan felülről adatott volna neked.” Istené egyedül a hatalom, ahogy azt a Mi Atyánk végén el is szoktuk mondani. Az ország azt jelenti: uralom, uralkodás. Mert tiéd az uralkodás, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Nem lesz olyan idő, hogy Isten az Ő teljes hatalmát valakinek vagy valaminek odaadja, és hatalom nélkül marad. Ő a hatalom kizárólagos forrása. És Ő egy időre ad ebből azoknak, akiket azzal bízott meg, hogy a jókat védjék, és a gonoszságnak gátat vessenek. S ha nem erre használják, nagyon kemény ítéletük lesz. Tudnánk erre számos történelmi példát sorolni.
Ez tehát az egyik, ami ebből következik, hogy Isten szolgája ő a te javadra. Hogy mint szolga: felelős a megbízójának. Tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, Isten majd elszámoltatja.
b) A másik az, hogy mivel Isten szolgája, ezért a hívő ember a megbízóját látja mögötte. Ezért kell tisztelni. A felsőbbség iránti tiszteletnek a bibliai megokolása ez. Még a szülők iránti tisztelet sem csupán a személyes vonzalomban vagy a hálában gyökerezik a Biblia tanítása szerint, hanem Isten parancsában. Nem tudom, mit gondolnak a testvérek, hogy egy tiszteletre egyáltalán nem méltó szülőnek a gyermekeire is érvényes ez: tiszteld apádat és anyádat? Vagy arra nem érvényes? Arra is érvényes! Ez nem attól függ, hogy én tiszteletreméltónak tartom-e, vagy hogy a közgondolkodás szerint az-e, hanem attól függ: ő a szülőm. Isten őt rendelte szülőmmé, és ezért kötelező az Isten parancsa: tiszteld őt.
Ugyanez érvényes a hatóságra is. Itt nem személyes, szubjektív ellenszenv vagy rokonszenv határozza meg, hajlandó vagyok-e tisztelni vagy nem. A hívő keresztyén embert Isten parancsa köti. Függetlenül attól, hogy személyükben kik a hatalmon levők, mert Isten szolgája ő.
Kálvin nagyon kiélezi, amikor magyarázza ezt a kérdést. Azt írja: a hatalom leghitványabb képviselői mögött is Isten gyermeke az őket megbízó Istent látja, aki őket fölénk rendelte, és ezért tiszteli őket. Csak így érthető ez, hogy mindenki engedelmeskedjék a felsőbb hatóságnak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől. Aki ellenszegül a hatalomnak, az Isten rendelésének áll ellen.
Tudom, hogy ezzel szemben sok tiltakozás van sokakban. De ha mi Isten igéjét komolyan akarjuk venni, jó lenne, ha ma elcsendesednénk és mérlegre tennénk a mi sokszor szubjektív és megbízhatatlan, könnyen változó és változtatható ítéleteinket és magatartásunkat ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
De vajon ez a tisztelet azt jelenti-e, hogy a hívő keresztyén embernek mindig, feltétel nélkül engedelmeskednie is kell a felettes hatalomnak? A Biblia szerint azt jelenti: egészen addig, amíg a hatóság az Isten világos parancsaival ellentétes magatartást nem követel az alattvalóitól. Ha ez bekövetkezik, akkor Isten gyermeke azt mondja, amit Péter és János mondott a hatóságnak: mi ugyan törvénytisztelő emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni, de most ebben az esetben nem engedelmeskedhetünk nektek, mert Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek. (Ap.cs. 5,29). Mivel ott a hatóság az Isten világos parancsával ellentétes magatartást követelt meg tőlük. Azt, hogy Jézus nevét többé ki se ejtsék, és róla ne prédikáljanak. Ezt nem ígérhették meg, és ezt megmondták egyenesen. De, hogy ilyen esetben is tiszteli a hatóságot a hívő keresztyén ember az említett okokból, az abban mutatkozik meg, hogy az engedetlenségéért járó büntetést elfogadja és elszenvedi. Így lettek mártírokká sokan a történelem folyamán.
Az a tapasztalat, hogy Isten nélkül Isten minden ajándéka elromlik az ember kezén. Az a hatalom is, amit Ő egy időre valakire rábíz. Nem tudunk helyesen élni vele. Az egyik gyakori bűn, hogy az önistenítés csapdájába esik a hatalmon levő, visszaél a hatalmával, és létrejön az úgynevezett totális állam. A Római levél 13. része mellé mindig oda kell tennünk a Jelenések könyve 13. részét, amelyik erről a torzulásról szól. Vagy gyakran előfordult az, hogy Isten helyére a nép ül vagy a népet ültetik, és a népszuverenitás hamis eszméjéből következően a nép szava Isten szava lesz, ami a Szentírással szöges ellentétben álló tévelygés.
Nekünk tudnunk kell azt, hogy minden uralom és hatalom egyedüli birtokosa Isten, s ha Ő ad ebből valamit nekünk, azzal nagyon felelősen kell élnünk azért, hogy a jót védjük, előmozdítsuk, és a rosszat próbáljuk fékezni.
Akkor, ebből következően, részt vehet-e a hívő ember a politikában? Van egy olyan vélekedés, amelyik azt mondja erre: nem. Hiszen a politika szennyes, a hívő meg elsősorban lelki kérdésekkel foglalkozzék. Vajon ezt tanítja-e nekünk a Szentírás? Ha megvizsgáljuk az ide vonatkozó bibliai helyeket, azt látjuk, hogy a Szentírásban Isten azt mondja: éppen, mivel az államot, hatóságot, hatalmat az Ő gondviselő szeretete hozta létre, és mivel ezek célja a bűn visszaszorítása és a jónak a védelme, ezért Isten gyermekeinek kötelességük ebben a munkában részt venni, mint Isten munkatársainak. Tehát ilyen értelemben, a szó bibliai értelmében a hívő keresztyén ember köteles a polisznak, annak a közösségnek a kereteiben, amelyikben él, a rosszat visszaszorítani és a jó védelmében közreműködni.
Tehát természetesen hozzátartozik az életéhez, sőt az istentiszteletéhez, hogy politizál. De ez soha nem pártpolitikai viaskodásokat jelent, hanem azt, hogy ebben a tágasságban, ezen a sokkal szélesebb látókörön belül lesz Isten eszközévé minden olyanban, ami a jót segíti és a rosszat visszaszorítja; ami az életet védi, a közösség jövőjét munkálja, és aminek az eredménye az, hogy a politikába, és ebbe most értsünk mindent, minél több evangéliumi szempont jusson be, és minél inkább érvényesüljön abban Isten rendje. Isten megváltott gyermekeinek ez egyenesen hívatásuk, feladatuk, kötelességük. És a Bibliában számos példát látunk arra, hogy ezt hogyan gyakorolták. Ez nem külön területe a hívő ember életének. A hívő embernek egy élete van, nincs vasárnapi meg hétköznapi; ha van, akkor ő nem engedelmes hívő ember. Az egészet átjárja Isten szentsége és a neki való engedelmesség, az egész élete Krisztus uralma alá került, és Isten Lelke irányítja belülről, és ezért mindig résztvesz azokban a fáradozásokban, amik Isten előtti felelősségből és az emberek iránti szeretetből a közösségért fakadnak.
Ezért vett Jeremiás földet akkor, amikor mindenki úgy gondolta: vége, nincs jövője a népnek. És ő Isten parancsára ingatlant vásárolt, mutatván ezzel, hogy bízik abban, hogy Isten ígérete igaz, és van jövője a népnek ebben a lehetetlen helyzetben is, ami ott a babiloni pusztítás után volt. Ez politikai tett volt, hogy földet vásárolt. Semmi köze a lelkiekhez. Vagy mégis...? Hogyne lenne köze! Isten parancsára tette. De a hívő ember mindenütt Isten parancsai szerint akar élni. Ezért ír levelet a fogságba, ami miatt majdnem megverik: „Szüljetek gyerekeket, ültessetek fákat, építsetek házakat, és könyörögjetek állhatatosan azokért, akik közé az Isten szétszórt titeket.” Sok egyéb indulat és gondolat volt akkor az emberekben, de nem ilyen. Ez politikai állásfoglalás volt. Mélységesen hitbeli és Istennek engedelmes motivumokkal.
Néhány héttel ezelőtt részletesen megvizsgáltuk, hogyan viselkedett Pál a viharban a hajón, ahol mint Isten gyermeke, Isten igéjére hivatkozva elmondja, miért reménykedik abban, hogy nem fognak elpusztulni, ebből pedig a következő aktuális politikai feladatok következnek: egyenek, mert előbb-utóbb úszni kell, s valahogy kimenekülni a szárazföldre. Erre mindjárt példát is ad, s ott előttük imádkozik is. Teljesen egységes magatartás és harmonikus személyiség áll itt előttünk, aki Isten szolgálatában az adott közösségért, amelyikben ő ott volt, - ő is ugyanúgy fázott a hidegtől és rosszul érezte magát átnedvesedett ruhában - osztozott mindenben a közösségben, de azt a többletet, amit mint Isten gyermeke kapott, máris továbbadta az övéinek. Válogatás nélkül, hogy melyik hívő, melyik nem, érdeklődő, ellenszenves, közömbös - ez teljesen mindegy. Mindenki fázik a hidegben, s mindenki fél a haláltól. Akkor tartani kell a lelket bennük és Isten igéjével szolgálni. De ennek ilyen gyakorlati következményei is vannak.
Ez a politikai - ezt most a szó eredeti értelmében értsük - magatartás lehet a hívő ember számára az, hogy semmit nem szól, semmit nem csinál, csak megszentelt krisztusi életet él ott, ahol van, és ez sugárzik. Ez ítélet lesz a körülötte levő rosszon, és bátorítja az ott levő jót. Vagy éppen hogy felemeli a szavát, mikor az igazságtalanságot egy kicsit vissza lehet szorítani. Vagy ír egy tiltakozó levelet. Vagy mond egy odaillő igét Isten Lelkétől indíttatva. Az ige hirdetése és az imádkozás különösen is feladata a hívő embernek.
Amikor Pál apostol a legfontosabb instrukciókat összegyűjti, hogy a fiatal kezdő Timótheust mivel tanácsolja a gyülekezet szervezésében, és mit mondjon arra nézve, hogy az ott hitre jutott keresztyéneknek mi a feladatuk, akkor igen hangsúlyosan írja nekik ezt: „arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben.” (1Tim 2,1-2). És írja utána: attól függően, hogy milyen gondolkozásúak a királyok? Nem írja. A mindenkori hatalom, hatóság gondolkozása, ideológiája, emberi habitusa teljesen független attól, hogy a hívők kötelességévé tette Isten az értük való komoly könyörgést. Négyszeresen mondja itt el: tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások - minden hatalmon lévőkért. Teljesen függetlenül attól, hogy ők hogyan gondolkoznak. Minél távolabb állnak Istentől, annál nagyobb szüksége van a rájuk bízott közösségnek arra, hogy értük imádkozzanak azok, akik tudnak imádkozni, hogy akkor is Isten jó akarata valósuljon meg a közösség életében, ha ők arról tudni sem akarnak. Mert erre is van lehetőség és példa szép számmal.
Éppen, mivel minden hatalom Istené, őnekik csak valamit adott egy időre, de a hatalom birtokosa Ő maradt. És Ő tudja irányítani azokat is, akiket megbízott egy időre a hatalom gyakorlásával a közösség felett. És sokszor hoznak azok olyan döntéseket is, amiket csak azért hoztak, mert Isten úgy irányította őket. Hisszük mi ezt? Sokkal komolyabban vennénk akkor az értük való könyörgést, és sokkal kevesebb időt fecsérelnénk arra, hogy szidjuk őket, vagy bebizonyítsuk, hogy ha mi lennénk a helyükben, akkor minden sokkal jobb lenne, miközben a magunk kis közösségét sem tudjuk rendben tartani, mert ott sem figyelünk arra, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.
Szóval a hívő ember politikai felelőssége a Bibliában ilyen tágas, és ennyire éppen a hitéből következik, hogy mint Isten munkatársa tevékenyen vegyen részt azokban a közösségekben, amelyekbe Isten belehelyezte a gonosz visszaszorításában és a jó védelmében és előmozdításában.
Az egyik magyarázó részletesen fejtegeti: el egészen az adómorálig, mert minden országban a közmorál fokmérője az adómorál. Nem akarok erről most részletesen beszélni.
Ebből akkor az is következik, hogy a keresztyén ember jó hazafi? Bizony, következik. Egészen természetesen, mert a hazaszeretet a felebaráti szeretet egyik formája, éppen ezért etikai tartalmú érzés, ami megint csak az előbb említett bibliai okokból a hívő keresztyén ember számára természetes. Még csak nem is kell mondanom, hogy kötelessége. Természetes. Van egy érdekes mondat a Bibliában, amely így hangzik: aki nem tud gondot viselni a maga házára, mi módon viselne gondot az Isten egyházára. Azoknak szól ez, akik buzgólkodtak a gyülekezetben, és otthon meg rendetlenség volt. Isten azt üzeni nekik, hogy előbb legyen rend otthon, aztán majd tudtok a gyülekezetben is helyesen buzgólkodni.
Úgy gondolom, természetes analógiája ennek az, hogy aki nem szereti igazán a maga népét, nem tudja szeretni igazán az Isten népét sem. Olyan nincs, hogy valaki csak az Isten népének a tagja. Mint egy adott nemzeti közösség tagja, lesz az Isten népének a tagjává az újjászületés által. Éppen ezért abban a közösségben, ahova őt Isten helyezte, minősített felelőssége van azért, hogyan mennek a dolgok. Ott ő Isten említett munkájának a használható eszközeként van-e jelen? Ebből egyenesen következik az, hogy minősítetten szereti a maga népét, nemzetét és hazáját. Ez azonban mindig azt jelenti a hívőknél, hogy szeretnek minden egyéb közösséget és népet is. Mert a hazaszeretet nem nacionalizmus és végképp nem sovinizmus.
Nos, ha összefoglaljuk, és próbáljuk egy kicsit személyesebbé tenni a feladatokat, akkor azt kell mondanunk, ha a Bibliában azt vizsgáljuk, hogy mit tanít az államról, mindenekelőtt azt kell látnunk: rettenetes rombolást végzett a bűn. Minden emberi kapcsolatot megmérgezett, lehetetlenné tette, hogy az igazság abszolút mértékben érvényesüljön ezen a földön. Elrontottuk egészen a jövőnket, amikor Istentől elszakadtunk.
A másik, ami szembetűnő: valóban minden emberi helyreállító próbálkozás tökéletlen, hiányos, viszonylagos és elégtelen. Nem tudjuk helyreállítani azt a rendet, amit Isten teremtett ebbe a világba. De meg lehet próbálni legalább a még nagyobb bajt elkerülni, vagy a bajokat visszaszorítani. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az igazi rend helyreállítása Istennek a műve. És ha egy ember életében ténylegesen helyreáll a Krisztus-uralom, akkor ott megjelennek azok az áldások, amiket az Isten elleni lázadásban elveszítettünk.
Láttuk, hogy az állam eredete az Isten gondviselő szeretete, célja a viszonylagos rend biztosítása, tekintélyét Istentől kapta, és ezért tisztelni kell, függetlenül a személyes rokon- vagy ellenszenvektől; hasonló vagy eltérő gondolkozástól, de a felelőssége is nagy, és ha az Istentől kapott hatalmát nem arra használja, amire kapta, akkor súlyos ítélete lesz.
A hívő ember Isten iránti tiszteletből engedelmeskedik a hatóságnak, Isten előtti felelősséggel részt vesz a közügyekben az említett módon, és a felebaráti szeretetből következően szereti azt a közösséget, amelyikbe Isten őt is belehelyezte, imádkozik érte, és megtesz mindent azért, hogy ott Isten rendje minél jobban érvényesüljön.
Szeretném most tisztelettel kérni, tegyük a Biblia mérlegére az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, gyakorlatunkat, ellenvetéseinket, kételyeinket, s engedjük, hogy Isten igéje ezen a ponton vigyen előbbre minket, és teremtsen rendet az életünkben. Vajon fenntartható-e továbbra is az, hogy mi döntjük el, kinek engedelmeskedünk és kinek nem? Kit tisztelünk és kit nem? Ez azt jelenti, hogy mi ültünk Isten helyére. Megmondja Ő azt, kit kell tisztelni. Például a felsőbb hatóságot, személyválogatás nélkül. Ha ez nekünk nem ízlik, akkor ezt valljuk meg Istennek, és ezt vizsgáljuk meg, miért esik olyan nehezünkre ezekben a kérdésekben Istennek engedelmeskedni? Vajon a tőle kapott hatalmunkat - akármilyen kicsi az, ha egy ember felett van; a hatalomhoz mindig gondoskodás is járul - arra használjuk-e, amire adta, s a tőlünk elvárható gondviselést és védelmet megkapják-e azok, akik jogosan várhatják, mert Isten minket azért tett oda melléjük, hogy azt rajtunk keresztül kapják meg Őtőle? Tudunk-e örülni ennek a közvetítő szolgálatnak? Ő ad nekem feladatokat, ad hozzá erőt, mindent, ami szükséges, és én az Ő megbízásából járhatok-kelhetek itt a hétköznapokban. Ha sok hatóság neki nem engedelmes, vajon az Isten népe engedelmes-e Istenének mindenben? Úgy áll-e hivatása magaslatán - sokszor kritikus helyzetekben, nehéz döntések előtt -, hogy valóban Isten képét viseli, Isten képviselője egy Istentől elrugaszkodott társadalomban? Tudunk-e állhatatosan könyörögni a hatalmon lévőkért, a népünk jövőjéért, lelki ébredésért népünk körében, s ugyanakkor készek vagyunk-e szeretni még a mi népünk ellenségeit is?
Nem könnyű kérdések ezek, de jó lenne becsületesen válaszolni rájuk. Ha engedjük, hogy Isten ezeken a pontokon megújítson minket, az életünk sok más területére is áldásosan kihat.