A GYÜLEKEZET IMÁDKOZIK

Az Apostolok cselekedeteiről írt könyvön, amit most olvasunk a kalauz szerint, végigvonul az imádkozás jelentőségéről szóló tanítás. A legkülönbözőbb összefüggésekben és a legváratlanabb pillanatokban mond valami fontosat Isten igéje nekünk ebben a könyvben az imádságnak a szerepéről. Szeretnék néhány ilyen részletre rámutatni azokból a fejezetekből, amelyeket eddig már elolvastunk, hadd bontakozzék ki előttünk az a hihetetlen gazdagság, amit az imádság a hívő embereknek jelenthet, és ami kezdettől fogva a hívő gyülekezet életében a szerepe volt.
Ma este nem egy igének az üzenetét szeretném kibontani, hanem jó lenne áttekintenünk egy egész könyvet, sőt egy egész korszakot: az első keresztyének életét, amelyben rendkívül fontos szerepe volt az imádságnak. Ma is ugyanilyen fontos szerepe van és lehet mindannyiunk életében.
Először ott találkozunk a Cselekedetek könyvében az imádságról szóló tanítással, amikor az Úr Jézus mennybemenetele után a tanítványai és a családjának a tagjai ott maradnak tanácstalanul, pásztor nélkül, gazda nélkül. Az angyalok röviden közlik velük: mit néztek itt az égbe? az a Jézus, aki felment a mennybe, majd egyszer visszajön, és ugyanúgy meglátjátok, ahogy eddig láttátok. És ott maradnak ezzel az ígérettel. Akkor bemennek Jeruzsálembe - ez ugyanis Jeruzsálemtől nem messze történt - és ott az egyik ismerősük házának a padlásszobájában leborulnak és imádkoznak. Így olvassuk ezt: „Ők pedig mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával, és az ő testvéreivel együtt.” (Csel 1,14.)
Ott maradnak tanácstalanul, program nélkül, sokféle félelemmel, szorongással a szívükben, hogy azok, akik Jézust megölték, nekik is ellenségeik, és bármikor ellenük fordulhatnak. Egyáltalán mit csináljanak most, mi lesz velük? Ez töltötte be őket, hogy Jézus nélkül. Ez borzasztó. S elkezdenek imádkozni.
Olyan sok kedves és követendő példát tudnék most mondani arra, amikor emberek beszámoltak és amikor magam is hasonló módon tapasztaltam azt, hogy ilyen helyzetben a legnagyszerűbb ajándékot akkor kapja az ember, ha imádkozik.
Nem olyan régen mondotta el valaki, aki fiatalon elveszítette a feleségét, hogy hazamenve a temetésről, hirtelen nem tudta, mit kezdjen a gyerekekkel. Aprók is voltak közöttük még. Az ő szívét betöltötte a szomorúság. A gyerekeket nem lehet állandóan temetői hangulatban tartani. Azt mondta: hazamentünk, leültünk a székekre és nem tudtuk, mit csináljunk. S akkor elkezdtünk énekelni. Elénekelték: Egyedüli reményem, óh Isten, csak te vagy. Utána magától jött: imádkozzunk. Aztán a gyerekek levetkőztek, elkezdtek játszani és mindenki valamihez hozzálátott. Azt mondja: nagyon nehéz volt a szívem, de ez olyan jó volt. Valami, amire egy temetés után azt lehet mondani: olyan jó.
Amikor ott maradunk valakinek a hiányával, amikor sok tekintetben nem tudjuk, mit kell tenni, a hívő ember óriási lehetősége az, hogy felfelé mindig van kilátása. Ahogy az említett ének mondja: A földön ha elvesztem szerelmem tárgyait, Isten akkor is megmarad a számára és imádkozhat. És ez az imádság beindítja újra az életet, mert annak menni kell tovább, de nem mindegy, hogyan megy tovább. Nem egyedül, nem tanácstalanul, nem kiszolgáltatottan.
Itt sem azt olvassuk, hogy a tanítványok elkezdtek tanácskozni, hogy most mit csináljanak. Többször voltam olyan helyzetben is, amikor egy ilyen nehéz alkalommal nagy okosan elkezdenek tanácskozni az emberek. Többnyire percek alatt megtölti a füst a helyiséget, ahol normálisan még gondolkozni sem lehet, egyebek között emiatt sem, s mindenki okosabb akar lenni, mint a másik. Mondja az ötleteit, és nem megy sehova a társaság. Olyan nagy dolog az, ha valaki ezt csinálja, amit Jézus tanítványai és családtagjai az Ő távozása után. Egy szívvel-lélekkel elkezdtek imádkozni. Fogalmuk sem volt, hogy mit fognak csinálni ezután, hogy meddig tart ez a nehéz idő, hogy majd Jézusnak az ígéretei mikor és hogyan teljesednek be. Majd mindez kiderül. Most odaállunk Őelé, megvalljuk, hogy bízunk benne, megvalljuk, hogy tőle függünk, és kiöntjük a szívünket neki: imádkozunk. Kövessük ezt a példát!
A következő hely, ahol találkozunk az imádsággal, egy egészen más szituáció. „Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre.” (Csel 3,1.) Ez a kilenc délután három óra volt, ami az imádkozás órája volt. Aki tehette, ilyenkor elment a jeruzsálemi templomba, ahol egy szűk órás liturgia keretében sok zsoltárima is elhangzott. Ez a liturgikus imádság. A kötött imádság, ami a templomban hangzik istentisztelet keretében.
Mit szoktunk mi ezzel kezdeni? Tényleg szeretném megkérdezni, hogy mit csinálnak a testvérek, amikor a lelkész a templomban imádkozik? Együtt mondjuk vele? A mi imádságunk is az? Vagy közben másutt járnak a gondolataink, vagy egy másik imádságot mondunk? Sok mindent lehet csinálni, de a liturgikus imádságok arra valók, hogy azt a gyülekezet együtt mondja. Egy valaki hangosan, a többiek magukban. Sőt, valaki azt mondta, hogy a liturgia az istentiszteleten arra indítja őt, hogy már előtte imádkozik, hogy ott majd igazán szívvel tudjon imádkozni. Mert bejövünk ide az egész nap gondjával, lármájával fejünkben, szívünkben, meg a tervekkel, hogy mihelyt innen hazaérünk mit kell még ma lefekvés előtt feltétlenül megcsinálni, és nincs is vételre állítva a szívünk. Nem tudunk igazán odaállni Isten elé. Előbb imádkozom azért, hogy tudjak imádkozni - mondta valaki. Ezért lenne jó, ha istentisztelet előtt sokkal nagyobb csendben, sokkal buzgóbban imádkoznánk, hogy tudjunk együtt is imádkozni.
Ne fokozzuk le az istentiszteleten elhangzó kötött imádságok jelentőségét és egyáltalán a liturgiát. Ismerek olyan hívő embereket, akik a csendes órájuknak is csináltak egy kis liturgiát. Ha megengedheti magának valaki, az is előfordul, hogy énekel egyet; ha ez nem lehetséges a szűk lakás, meg nagy család meg sokféle véleményen levő ember miatt, akkor is van valami kezdet, amivel elkezdünk odafordulni Isten elé. Nem rossz az, ha van valami rend, amihez igazodunk, és nem kapkodva történik mindez. És sose felejtsük el azt, hogy Isten ígérete szerint, aki igazán imádkozik, az bekapcsolódik mindig a nagy mennyei liturgiába is, a kozmosznak abba az imádásába, amiről Ráday Pál most énekelt szép imádsága szól. Mert a mennyei seregek szakadatlanul imádják Istent. És az egész teremtett világ a maga módján dicsőíti az alkotót. És aki imádkozik, ebbe a nagy imádatba is belekapcsolódik. Soksok, számunkra ismeretlen hívő ember imádságával együtt száll a mi imádságunk Isten elé.
A következő, az már nehezebb helyzetben történik. A 4. fejezetben olvassuk, hogy Pétert és Jánost letartóztatják, azért, mert Jézusról prédikáltak, hatóságilag megtiltják nekik, hogy Jézus nevét kiejtsék, hogy róla másoknak beszéljenek, s miután tehetetlenek velük szemben, mert az az ember, akit Jézus ereje őáltaluk meggyógyított, ott van mellettük, nem tehetnek mást, mint megfenyegetve elbocsátják őket. S akkor ők mit csinálnak? Elmennek a gyülekezetbe, elbeszélik az övéiknek mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak, és ők, amikor meghallották, egy szívvel-lélekkel felemelték szavukat Istenhez és így imádkoztak: (4,24-30.)
Vagyis, amikor ezt meghallották, akkor nem megijedtek. Akkor nem keserű bosszú ébredt a szívükben. Amikor mindezt meghallották, nem tanácskozni kezdtek, hogy most hogy kell majd valahogy csendesen mégis itt-ott az evangéliumot mondani, de ne nyilvánosan, hiszen megtiltották és megfenyegettek. Nem ijedtek meg a fenyegetéstől, ott mindjárt megmondták a fenyegető hatóságnak, hogy ezt nem tudjuk megígérni. Mi törvénytisztelő emberek vagyunk, de nem tehetjük, hogy amiket Jézustól hallottunk és láttunk, azokat ne mondjuk másoknak. Ezt a tilalmat meg fogjuk szegni. Tovább is beszélünk Jézusról. Így mentek el az övéikhez. Annál több okuk volt félni amiatt, hogy akkor majd más eszközökkel elhallgattatják őket.
És miért imádkoznak? Nem azért, hogy Isten védje meg őket, és semmiképpen nem azért, hogy Isten üssön a fejükre azoknak, akik most el akarják hallgattatni őket, hanem először is Isten nagyságáról beszélnek. Miért van erre szükség? Mert éppen a fenyegetett, a kiszolgáltatott embernek kell tudnia nagyon, hogy milyen hatalmas az az Isten, akihez ő tartozik. Az imádkozónak van szüksége arra, hogy elsorolja, Isten milyen nagy. Isten tudja, hogy ő milyen nagy, nem nekem kell neki elmondanom, de nekem nagyon kell az, hogy most ebben a helyzetben, amikor picinek érzem magam, és mindenhonnan veszély leselkedik rám, megerősítsem magamat abban a bizonyosságban, hogy ki az én Istenem. Itt szépen, türelmesen elsorolják: te, aki teremtettél mindent, ami létezik, a földet, a tengert és mindent; te, aki azt ígérted Dávidnak, hogy ... Te, aki olyan sokszor megmutattad, hogy a föld királyai felett Úr és király vagy. Ez a bevezetés az imádkozónak kell. És ez azt jelenti, hogy őszinték voltak és becsületesek. Emögött ott van a hívő ember remegő hite. Ezzel azt vallják meg: Urunk, mi hiszünk benned, de nem eléggé, nem igazán. Segíts most, hogy ez az imádság is közelebb vigyen hozzád és higgyük, amit hiszünk.
Így azután tudnak könyörögni azért, hogy bátorsággal szóljuk tovább is a te igédet. Az imádkozó ember mindig őszinte, becsületes. Kénytelen az lenni. Isten előtt világosságba kerül az élete, és ott nem lehet mellébeszélni és önmagunkról sem lehet hamis képet kiállítani. Ennek nincs is értelme. Istentől nem kell félni, hogy azt mondjuk el neki, ami a szívünkben van: Uram, én most félek. Legfeljebb utána mondom, hogy szégyellem magam, hogy félek. De Ő úgyis látja a félelmet a szívemben. S miközben ezt kimondtam, és neki mondtam ki, kezdi elveszíteni a félelem a maga hatalmát. Ha az ilyen hatalmas Istennel ilyen közvetlenül beszélgethetek, akkor értelmes dolog az, hogy félek? És ahogy belemélyed az imádkozásba a hívő ember, egyre inkább kénytelen megállapítani: egyre kevésbé félek. Újra felragyog előttem az Ő nagysága, átélem, hogy be vagyok ágyazva a vele való közösségbe, ennek a megnyilatkozása az imádkozásom is, és ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Kimondhatatlanul sok áldása van az imádságnak.
A következő fejezet, ahol nagyon jellemző, mit mond a Cselekedetek könyve az imádságról, Saulnak a megtérése, Pál apostolnak a pálfordulása. Amikor a damaszkuszi úton öldökléstől lihegve igyekszik, hogy összeszedje a keresztyéneket és börtönbe csukassa őket, eléje áll Jézus, s megkérdezi: mi bajod van, hogy üldözöl engem? És bekövetkezik a pálfordulás. A Krisztust üldöző Saul Krisztusban hívő Pállá lesz. Itt még csak elkezdődik valami. Itt még sok mindent nem ért, és a fejében rendet kell csinálni. Még ezt az egészet fel kell dolgozni, hogy ez a Jézus, akiről a tanítványai beszélnek, csakugyan él? Ennyire él, hogy neki az útját állja és megszólítja? Bemutatkozott neki - megkérdezte Saul, kicsoda vagy? Megmondta: én vagyok Jézus, akit te üldözöl. - És kapott ígéretet és parancsot is, és elveszítette a szemevilágát, és ott ül most Damaszkuszban - még azt is tudjuk, hogy hívták az utcát, ahol ült: Egyenes utcában egy házban,- és várja, hogy majd küld hozzá valakit Jézus, aki mindent megmagyaráz. Saul-Pál ott ül vakon, és amikor Jézus egy Anániás nevű tanítványt odaküld hozzá, akkor így jellemzi Anániásnak Pált: menj el hozzá ide és ide, mert ő imádkozik.
Saul ott ült három nap és három éjjel, és imádkozott. És ott kezdett rendeződni az élete. Az imádság erre is való. Odaállok Isten elé, hogy csináljon rendet bennem: a fejemben, az indulataimban, a szívemben. Mi az, ami megmaradhat, mi az, amit Ő kidob onnan, mi az az egészen új, amit most akar adni. Az imádság nem csak arra való, hogy kiöntsük a szívünket, hanem arra is, hogy Isten megtölthesse azt, hogy kinyissuk a szívünket.
Sokszor az jut eszembe, amikor Isten kegyelméből sikerül belemélyedni az imádságba, hogy nagyon hasonlít ez ahhoz, amikor az embert egy vizsgálóasztalra fekteti az orvos. Ott mindig elhangzik, hogy tessék eddig és eddig levetkőzni. És akkor elkezdi nyomogatni, vizsgálgatni, ő tudja mit, hogyan, miért, meddig. De nekem ki kell szolgáltatnom magamat, mert csak úgy tudok segíteni. Bármit csinálok, akadályozom az érdekemben folyó munkát. Az imádságnál is az ember kinyitja magát, elengedi magát Isten előtt: dolgozzál bennem, Uram. Dolgozzál rajtam. Egyedül te tudod megállapítani, hogy mi bajom. Egyedül te tudsz meggyógyítani, te tudsz megajándékozni. Én nem okvetetlenkedem. Miközben mondom azt, ami eszembe jut, kész vagyok elfogadni és befogadni, amit te mondasz. Ilyenkor kapja az ember a legvilágosabb gondolatokat. Ilyenkor születnek az igazán Istentől való döntések. Ilyenkor kap indíttatásokat, amikre indulni kell és nem halogatni, mert akkor erőtlenné válik.
A 139. zsoltárban mondja az imádkozó: vizsgálj meg engem, Uram, és lásd meg, hogy mi van bennem. Ő látja, csak én nem látom. Ezért kell az imádság. Az imádság csendjében bemutat önmagamnak. Igazi önismeretre az imádkozó ember juthat el. Lásd Saul-Pált Damaszkuszban az egyenes utcában. Aztán egyre világosabb lett, hogy milyen állapotban van, egyre tisztábban látta, hogy mit akar vele Jézus, és egyre határozottabb igent mondott arra, amit Ő akart. Így kezdődött el az apostoli szolgálata.
Nemrégiben olvastuk Kornéliusnak a történetét. Ő is imádkozó ember volt. És az imádságról egy egészen új megállapítást olvasunk. Azt mondja neki Isten követe: Kornélius, feljutott a te imádságod Isten elé emlékezetnek okáért. Vagyis Kornélius már régóta imádkozott, és Isten már régóta meghallgatta az ő imádságát, csak még nem teljesítette a vágyait és a kéréseit. Ez is nagyon érdekes dolog ám! Hány imádságunkat már rég meghallgatott Isten, csak még nem jött el az ideje annak, hogy itt is nyilvánvaló legyen. Azzal a hittel tudunk-e tovább is imádkozni, hogy amit az Ő akarata szerint kérünk, az úgyis meglesz, sőt már megtörtént. Az örökkévalóságban már eldőlt. Itt még egy kicsit várni kell rá, hogy kiderüljön. Nem fogy-e el néha a türelmünk? Akár valakiért imádkozunk, akár egy-egy fontos ügyért, vagy Istennek egy-egy nagy ajándékát kérjük. Ha az az Ő akaratával egyezik, már meghallgatta, csak még egy kicsit várni kell, hogy ez is próbálja és erősítse a hitünket.
Ugyanebben a történetben Péter is szerepel, akiről meg egészen hétköznapi összefüggésben olvassuk, hogy imádkozott. Joppéban, a mai Jaffában evangelizált akkor. Déltájban hazament és a házinéninek bejelentette, ahol szálláson volt, hogy nagyon éhes. S amíg a néni valamit készített neki, felment a ház lapos tetejére imádkozni. Valami effélét jelent ám az, hogy szüntelen imádkozzatok. Van az imádságnak órája is. Délután háromkor, aki tehette, elment a templomba és úgy is imádkozott. De nincs órához és helyhez kötve. Amíg a házinéni elkészíti az ebédet, felmegyek egy lehetőleg csendes helyre, ahol nem zavarnak, és imádkozom. Nincs délután három. Itt déltájban lehetett - azt olvassuk. És nem tudom, hogy meddig tart, majd kiált utánam és akkor megyek. És akkor akármikor abbahagyom? Abba! Ilyen hétköznapi dolog az imádság? Nem hétköznapi, de ennyire hozzátartozik a hétköznapokhoz. Hát ha valaki együtt él az ő Urával, Istenével, ha szakadatlanul tőle függ, ha vele való közösségben zajlik az élete, akkor bármikor megszólíthatja. A legképtelenebb helyzetben és pillanatban is. És Ő mindig hallja és meghallgatja a mi kiáltásunkat.
Olyan sok helyzetben láttam már, hogy a hitetlen ember unatkozik, ideges, a körmét rágja, jön-megy le s fel, és a hívő ember csendben van és imádkozik. Amíg valami elkészül, amíg rákerül a sor, amíg eldől, hogy mi lesz vele vagy a gyerekével, csendben imádkozik. Óriási lehetőség.
Abban a mondatban pedig, amit felolvastam a 12. részből, azt olvastuk, hogy a gyülekezet szüntelen imádkozott. Pétert bebörtönözték, Jakabot Heródes már kivégeztette, Pétert is ki akarja végeztetni, csak azért, mert Jézusról beszéltek és az Ő apostolai voltak. A gyülekezet reménytelennek tartja ugyan az ügyet, de még éjszaka is együtt maradnak és imádkoznak. Nem tudjuk, hogyan imádkozhattak, mindenki halkan egyszerre, vagy egymás után hangosan - nem tudjuk. Mindenesetre ez fontos ügy volt, hogy Isten valahogy szabadítsa ki Pétert. És úgy imádkoztak, ahogy mi is szoktunk: hitték is, meg nem is. Ez kiderül abból, hogy amikor megjelenik Péter a ház kapujában, nem hiszik el, hogy ő az. De mégis imádkoztak. Hát ilyenek vagyunk. Keveredik hitetlenséggel a hitünk. De az, hogy imádkozom, azt jelenti: hiszek,- és közben rágja a kételkedés a hitemnek a gyökereit. Ne engedjem! Döntsek mindig újra a hit mellett. Imádkozzam akkor is, ha nem hiszem, hogy itt van segítség. Akkor ezt valljam meg Istennek: Uram, magam sem hiszem, hogy van segítség, mégis hozzád imádkozom. Idáig fajulhat az ember imaharca, de ebből győztesen kerülhet ki, ha nem adja fel.
Nos, a gyülekezet így imádkozott, és Isten visszaadta nekik Pétert. A gyülekezet imádsága, amikor a hívők egy akarattal - itt azt olvastuk: egy szívvel-lélekkel, egy ügyért komolyan tudnak imádkozni. Úgy, hogy le sem fekszünk ma este, ameddig nem alszunk el, imádkozunk. Elszántan. Azért emögött mégis csak bizalom van. Az, hogy nem hiába csináljuk ezt. Az, hogy Isten élő személy, és érdemes ezt neki elmondani. Az, hogy noha Ő ezt nagyon jól tudja, nekünk mégis szükségünk van arra, hogy újra és újra megerősödjünk ebben a bizalomban. És az egyik ezt a részletét, a másik azt a részletét hangsúlyozza, s miközben mondja, átélem, hogy én is mondhattam volna ugyanazt. De jó, hogy neki eszébe jutott. Egyek vagyunk mi egészen, és éppen az imádság köt össze és visz még közelebb bennünket egymáshoz.
Kívánom, hogy minden hívő testvéremnek legyenek ilyen tapasztalatai! Boldog tapasztalatok ezek, amikor átéli Isten népe, hogy egyek vagyunk az imádságban. És nekünk különösen nagy ígéreteink vannak arra nézve, hogy ha egy akarattal kérünk valamit.
Szándékosan hagytam a végére - noha közben kellett volna elhelyezni, mert a 7. rész végén van, amikor István vértanút halálra kövezik. Róla is azt olvassuk: „Megkövezték azért Istvánt, aki imádkozott és ezt mondta: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! És térdre esve, nagy fennszóval kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És ezt mondván, elaludt.” - Vagyis meghalt. Az utolsó, halálos kő is elérte talán a fejét, vagy nem tudjuk melyik részét, és meghalt. De imádkozva állt oda Jézusa elé.
Ma délután azért könyörögtem, hogy amikor eljön az utolsó órám, engedje meg Isten, hogy imádkozva állhassak oda elé. Engedje meg mindnyájunknak,talán éppen ilyen imádsággal, amivel az Úr Jézus imádkozott. István itt szinte szó szerint úgy könyörög, ahogy Jézus a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! - mondja. Imádkozva megállni majd. Végigimádkozni egy életet, és amikor eljön az utolsó óránk, átlépni abba a másik, nagy imakórusba, amelyik a mennyben is örökkön örökké dicsőíti Istent.
Szeretném javasolni, ha elolvastuk is az elmúlt napokban ezeket a fejezeteket, olvassuk így egyben is. Nem kell ahhoz sok óra, mindig félünk attól, hogy egy bibliai könyvet elolvassunk, mintha egy nap kellene hozzá. Egy óra alatt el lehet olvasni ezt a 8-10-12 fejezetet, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben hogy funkcionál, hogy működik az imádság Isten gyermekeinek az életében, és mennyi áldás fakad abból.