JÉZUS TÖKÉLETES AJÁNDÉKAI III.

Két alkalommal kerestünk már választ a Szentírásból arra, hogy milyen kincseket ad Isten az újjászületésben a hí-vőnek. Láttuk, hogy mindenek felett és mindenek előtt magát Jézus Krisztust kapja az, aki valóban hitre jut. Kapja az Ő Szentlelkét és kapja a fiúságnak a nagy kiváltságát.
Múlt vasárnap újabb négy kincs jött ehhez. Láttuk: Jézus adatott nékünk Istentől bölcsességül, megigazításul, szentségül és váltságul.
Folytassuk most ezeknek az értékeknek a felsorolását a Zsidókhoz írt levél alapján. Azért innen, mert sokan a bibliaolvasó vezérfonal szerint éppen ezeket a fejezeteket olvassuk most napról-napra ebből a levélből, amelyek felsorolják: mit kap a hívő Istentől?
Röviden mondok valamit arról, hogy miért sorolja fel a Zsidókhoz írt levél író-ja ezt itt a levél közepén, s aztán majd hármat emeljünk ki ezek közül.
Hogy ki írta ezt a levelet, azt nem tudjuk, de hogy kiknek írta, az világosan kitűnik a levél tartalmából. Olyan keresztyéneknek, akik szépen, lendületesen indultak el a hit útján, és utána valami miatt megálltak. Részletesen felemlíti a levél szerzője az indulásnak a szépségeit. Azt, hogy mi mindent vállaltak Jézusért, bátran megvallották Őt, mennyi szenvedést, megaláztatást, sőt sokan a teljes kisemmiztetést is vállalták érte. Mindennél többet ért számukra, hogy Jézushoz tartoznak és tőle üdvösséget és új életet kaptak. Sokan a vértanúságig hűségesek maradtak Őhozzá.
Most azonban, amikor a levél íródik, pangás van. Mintha annak az útnak, amelyiken elindultak, leültek volna a szélére és ott elbeszélgetnek, és azt hiszik, ez a Krisztus-követés. Mintha Jézus azt mondta volna, aki néz énutánam, az az én tanítványom, holott azt mondta: aki énutánam akar jönni, kövessen engem! Nem látszik, hogy követnék Jézust. Valami miatt megrekedtek, erőtlenné vált az életük, nem világít a pogány világban, nincs mondanivalójuk, következésképpen nincs vonzása sem az életüknek. Nem vonzanak másokat Jézushoz, és ez így semmiképpen nem maradhat.
Újra el kell indulni, meg kell újul- ni a Krisztus-követésben. Erre nézve ad gyógyszert a levélnek a szerzője. Azt mondja: a lelki pangásból, ebből a helyben járásból az segíti ki őket, ha újra Jézusra néznek. A 12. rész elején szinte summázza mindazt, amit a levéllel el akart érni: „Éppen ezért, (ezzel lezár egy gondolatsort) mivel minket is a bizonyságtevőknek ilyen sokasága vesz körül, félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelketekben elalélván”. (Zsid 12,1-4).
Azt olvassuk a későbbiekben, hogy erőtlen a lábuk, erőtlenül lóg a kezük, nem az jellemzi őket, ami egy élő hitű munkálkodó keresztyént, Krisztus-tanítványt jellemezne, s ami jellemzőjük volt korábban. Tessék ebből a beteg állapotból meggyógyulni, kijönni, és ehhez az az út vezet, hogy nézzenek arra a Jézusra, aki előttük megy az úton! Ne jobbra, balra tekintgessenek, mintha a versenypályán egy futó egyszer csak megállna és elkezdene virágokat szedegetni. A csokorgyűjtés máskorra való. Most először a célba kell futni. Ott megy előttünk az, aki mutatja az utat, és akinek a vonzásába kerülve mindenki célba érhet. Most ne szórakozzanak virággyűjtéssel, s ne azt nézzék, hogy gödrök is vannak az úton, meg kövek, meg ki fut elől, ki fut hátul. Nem kell jobbra, balra, s végképp nem szabad hátra tekintgetni, „nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra”.
Itt elmondja, ki ez a Jézus. Ő is megfutotta ugyanezt a pályát. Ő ismeri, milyen az, amikor szúr az ember oldala. Ő ismeri, milyen az, amikor holtponthoz ér és legszívesebben abbahagyná, vagy úgy érzi, nincs ereje a következő lépéshez, és összeroskad. Ő pontosan tudja, milyen nehéz nekünk ezen a pályán futni, de egyedül Ő adhat erőt ahhoz, hogy átlendüljünk a holtpontokon, hogy kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, és a pálya végén vár minket a győzelmi koszorú. Induljanak el hát újra ezek a megfáradt hívők, és nézzenek Jézusra!
Testvérek, feltűnően sok félbemaradt hívő ül a sorainkban, akiknek vannak kedves emlékeik, akik sok mindent tudnak elmondani, hogy mi volt annak idején azon a konferencián. Meg hogy szólította meg őket Isten először egy istentiszteleten vagy a bibliaolvasás során, milyen meghallgatott imádságaik voltak. De ha a sok múlt idő után megkérdezi valaki: most mi van? Ma hogyan szólított meg Isten, ma reggel kiért imádkoztál? Van egy lista, akiket Isten előtt szoktál hordozni? Reméled, hogy Ő meg is hallgatja ezeket az imádságokat? Mersz kérni tőle nagy dolgokat is? Elmondod neki bizalommal a kicsiket is? Van ilyen személyes, meghitt kapcsolatod vele? És a múlt héten? Kiknek vallottad meg, hogy Ő ül a felséges Isten jobbján és hogy Ő jelenthet életet és megoldást annak is, akivel beszélgettél? Egyáltalán: tudják rólad, hogy hívő vagy? Vagy három év óta sikerült titokban tartanod a munkahelyeden is? És ha sikerült, lehet-e, hogy valóban hívő vagy? Erre hívott el minket a mi Urunk, hogy titokban lehet tartani, hogy hozzá tartozunk? Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem magasra, hogy lehessen nála tájékozódni.
Sokakat jellemez az, ami a Zsidókhoz írt levél címzettjeit. Isten éppen ezért ma mindnyájunkat bátorít, hogy mozduljunk ki ebből az állapotból. Akármi jellemzi a mostani hitbeli állapotunkat, sokkal elkötelezettebben, vidámabban, céltudatosabban lehetünk Jézus Krisztus tanítványai. Jöjjön mozgásba újra a lelki életünk. Legyen abban egészséges növekedés, fejlődés, haladás. Jézus így mondta: gyümölcstermés. Lehessen rólunk szedniük az embereknek naponta megértést, türelmet, hiteles, igaz bizonyságtételt, vigasztalást ... Amit mi is úgy kaptunk az újjászületésben a mi Urunktól. De amiből csak akkor tudunk továbbadni új és friss gyümölcsöket, ha magunk is állandóan növekszünk. Az élet velejárója a növekedés. Ahol nincs növekedés, ott lassan visszafejlődik, zsugorodik és elpusztul az élet. És ez nem függ az életkortól. A hívőt Isten szíve utolsó dobbanásáig fejlődésen, növekedésen, gazdagodáson viszi át.
Isten Szentlelke segítsen minket, hogy kedvet kapjunk ehhez az egészséges, bölcs, termő hívő élethez! Mai igénkből három olyan gondolatot szeretnék kiemelni, amik arról szólnak: kicsoda az a Jézus, akire újra felnézhet megújult hittel a megfáradt hívő, hogy lelkében elalélván nehogy ott maradjon, ahol éppen megfeneklett, hanem induljon el újra és legyen áldássá mások számára is.
Ebben a fejezetben, amit felolvastam, többször is előfordult ez a középfok: jobb. Jézus jobb szövetséget hozott, jobb reménységet kínál, Ő tökéletes főpap, annyival kiválóbb szolgálatot végez, mint egyéb főpapok, amennyivel jobb szövetséget kínál... Ezzel nem azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy az Ószövetség és az ószövetségi törvény rossz volt. Az jó volt. A nagy pogány sötétségben egyedül az volt jó, az volt hiteles isteni kijelentés. Amit azonban Jézus hozott, az még jobb. Miért? Mert az Ószövetség tele volt ígérettel. Krisztus maga a beteljesedés. Az Istennek minden ígérete Ő-benne lett igenné és ámenné - ujjong az a Pál apostol ezen a tényen, aki betéve tudta az Ószövetséget. Ő tudta, mi teljesedett be Krisztusban. Tudta, hogy beteljesedett tökéletesen mindaz, amit Isten ígért Őbenne. Egy a kettő, nem kell szétválasztani. De csak együtt teljes a kettő. Mi hát az a jobb, amit Jézus hozott? mert ezt kapja a hívő az újjászületésben.
Azt szeretném ma kiemelni, hogy a Biblia tanítása szerint Jézus tökéletes kijelentést hozott nekünk Istentől, tökéletes elégtételt végzett, és Ő egyedül a tökéletes közbenjáró Isten és ember között.
1) Mit jelent, hogy tökéletes kijelentést hozott? Ezzel kezdődik a Zsidókhoz írt levél. Minden bevezetés, üdvözlet és egyéb nélkül a közepébe vág, és így kezdődik: „Miután Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a pró-féták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által.” És elmondja, ki ez a Fiú, ki Jézus: „Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban.” (Zsid 1,1-3).
Mindjárt az első mondatban: ki az a Jézus, akit vegyetek komolyan, mert csak Ő segíthet rajtatok? Aki egyenlő Istennel, aki részt vett a teremtés egyedülálló isteni munkájában. Akinek olyan hatalmas szava van, hogy hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. És noha Isten a próféták által sok mindent elmondott nekünk, igazában Jézus mutatta be, a láthatatlan Istent.
Ez nem azt jelenti: nem kell a prófétákat olvasni. Dehogynem, annál nagyobb érdeklődéssel! Mit is ígért meg általuk Isten? Annál izgalmasabb lesz felismerni, hogyan teljesedett be mindez Jézusban. De a beteljesedés: Jézus. Aki valóban meg akarja ismerni, kicsoda Isten, és ebből a kérdésből mindig következik az is, hogy valóban meg akarja ismerni, kik vagyunk mi, és az mindnyájunkat izgat, legalábbis életünk egy-egy helyzetében, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, miért vagyok fontos, minek élek még, mi az életem tartalma, értelme, célja? - az kérdezze Jézust, Őtőle tudhatjuk meg.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki viszonylag alapos bibliaismeretről tett tanúbizonyságot. Kedves, szép általánosságokat mondott a Szentírásról, Istenről. Mind igaz volt, amit mondott, de kiderült, hogy egyáltalán nem ismeri Jézust. S amikor odaterelődött a beszéd, a teljes tudatlanságról volt kénytelen tanúságot tenni, hogy kicsoda valójában Jézus? Mit tett Ő értünk? Vagy mit tanított? Ez már homályban maradt.
Nos, az újjászületésben a hívő igazi istenismeretet kap, mert Jézust kapta. És azért jobb szövetség ez, mert a különbséget - a Zsidókhoz írt levél 8. részében így olvastuk: „Ezt mondja az Úr Isten: ez az a szövetség, melyet kötök Izráel házával ama napok múltán. Az én törvényemet elméjükbe adom, és a szívükbe írom be, és leszek nekik Istenük, ők pedig lesznek az én népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsitől nagyig”.
A régi az volt, hogy meg kellett tanulni valamit, és törekedni kellett annak a betartására. Aztán újra és újra kénytelen volt megállapítani az ember, hogy nem tudja betartani. Az új, ami jobb, az az, hogy nemcsak az értelmemmel tanulom meg, (az is itt van) de Isten a szívembe írja be. Ez az újjászületés lényege: Jézust magát fogadja be a hívő, és Ő Szentlelkével belülről kezdi irányítani gondolatait. Belülről ad indításokat, tanácsot, segít helyesen dönteni - mint ahogy azt múlt vasárnap láttuk, hogyan történik ez. És ez több, jobb, és Ő ezt ajándékozza az újjászületésben.
Legalább akkora a különbség az említett régi és új, jó és jobb között, mint amikor valaki könyvből tudja, hogyan kell kenyeret sütni, miből áll a kenyér, vagy pedig amikor éhes, jóllakik finom kenyérrel. Nem lehet azt mondani, hogy az előbbi felesleges, vagy nem igaz. Dehogynem! Nagyon fontos, de attól még éhes maradok.
Ha valaki könyvtárnyi könyvet olvas el a házasságról és előadásokat tart, de minden este üres és hideg szobára megy haza, vagy pedig van egy szerető házastársa, akivel minden örömét és gondját megoszthatja. Nem rossz az előbbi, de nem pótolja semmiképpen azt, amikor a gyakorlatban tapasztalom az áldásait egy ilyen szeretetkapcsolatnak.
Erről beszél lényegében Jézus: „Aki ismeri az én parancsaimat és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak”. (Jn 14,21)
Ismeri az én parancsaimat - erre mindenki képes. Megőrzi azokat - ezt már nem mindenki csinálja. Az szeret engem - itt már sokkal mélyebb vizeken evezünk, mint az intellektusnak a felszínes, sekélyes vizei. Itt már mély szeretetkapcsolat van. Ebbe van beágyazva az ismeret is, meg az is, hogy megőrzőm az Ő parancsait. S akkor jön a folytatás: azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt - keresztül-kasul a szeretet hatja át ezt a közösséget. És a csúcs: kijelentem magamat annak - egy ilyen magamfajta nyomorult embernek a mindenható Isten szent Fia kijelenti magát. Ezt kapja a hívő az újjászületésben: Jézussal való személyes közösséget, szeretetkapcsolatot, s azon belül igazi istenismeretet.
Azért nagyon fontos ezt tudnunk, mert az istenismerethez sokféle hamis utat is kínálnak az emberek. Mindig is létezett a racionalizmusnak valamilyen formája, ami azt mondta: a valóságot az értelmeddel megismerheted. Amit az értelemmel nem tudsz felfogni, az nincs. Ez azt jelenti, hogy a valóságnak nagy tartományát kikapcsolja, amit az értelmében nem tud az ember bejárni és felfogni, de ami van, és valóság. Hiányos információk alapján csak téves következtetésekre juthat.
Vagy jött a mindenkori rajongás, amelyik azt mondta: nem kell itt Szentírás, igehirdetés, gyülekezet. Közvetlen vonala van a hívőnek Istenhez, és Ő valami módon titokzatosan kijelenti magát az embernek.
Vagy mindig is volt példa arra, ami ma virágzik, hogy lényegében minden vallás ugyanazt az Istent imádja vagy keresi, még akkor is, ha némelyik 8 millió vagy 33 millió istenséget imád. Tehát mindegy, hogy melyiknek a szent könyveit olvasgatja valaki, csak közelebb kerül Istenhez.
Vagy, amikor valaki így szól: az a fontos, mit érzel. Az élményeid és tapasztalataid alapján ismerheted meg Istent. Vagy amikor azt mondják emberek: nem olyan egyszerű, hogy egy ember Istent megismerje. Ahhoz bizonyos különleges szertartások kellenek, beavatások által, titokzatos módon, okkult módon lehet megismerni az istenséget.
A Zsidókhoz írt levél írója élesen elhatárolódik ezektől és azt mondja: Isten, aki a próféták által sok mindent elmondott már magáról, Jézusban mindent elmondott. Akit valóban érdekel, kicsoda az élő Isten - nem az embercsinálta bálványok, hanem az élő Isten -, az Jézust ismerje meg, hiszen Ő maga mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát”.
2) A másik, ami alapigénkben megszólal: Jézus tökéletes elégtételt szerzett nekünk. Ezt úgy próbálja szemléltetni, hogy egymás mellé teszi az ószövetségi áldozatot és Jézus Krisztus golgotai kereszthalálát. Két jelentős különbséget említ.
Az egyik: az ószövetségi áldozat bemutatásakor, mielőtt a pap áldozatot mutatott be a népért, először önmagáért kellett bemutatnia. Ő is ugyanolyan bűnös ember volt, mint a többi. Előbb neki kellett megtisztulnia, hogy utána egyáltalán valamit tehessen mint közbenjáró.
A másik: mindig meg kellett ismételnie ezeket az áldozatokat. Miért kell valamit megismételni? Csak azért, mert valami hiányzik belőle, mert nem befejezett, nem tökéletes. Ezzel szemben Jézusnak nem kell önmagáért áldozatot bemutatnia. Ő az egyetlen bűn nélküli, akit ez a Föld a hátán hordott. Ő az Isten bűntelen, tökéletes Fia - ahogy itt olvastuk. És az Ő áldozata - amit a golgotai keresztfán bemutatott - az egyszer és mindenkorra érvényes. Visszafelé is a történelemben, Ádámtól kezdve mindenkinek a bűnéért eleget tett, és előrefelé is, egészen addig, amíg dicsőségesen másodszor is megjelenik. Egyetlenegy áldozatával tökéletes elégtételt adott Istennek. Éppen azért, mivel Ő bűn nélküli és Isten.
Ez a nagy különbség. Az ószövetségi áldozat csak emlékeztette azt, aki bemutatta az áldozatot, milyen szörnyű a bűn. Ott állt a bűnös ember, megvette a kis bárányát. Azt a pap leszúrta, az ártatlan állat vére kifolyt, aztán egy részét elégették, és neki ezt végig kellett nézni. Borzasztó! Közben az kellett, hogy eszébe jusson: mindez helyettem van, nekem kellene így elpusztulnom, mert olyan sokféleképpen vétkeztem Isten ellen. Milyen kegyelmes Isten, hogy nem pusztít el engem! S talán ez legközelebb visszatartotta a vétkezéstől valamennyire. Tehát az áldozat csak emlékeztette arra, hogy milyen szörnyűséget követett el.
Jézus áldozata viszont eltörölte a bűnöket. Ezért nem kell megismételni. Aki annak az érvényességét hiszi, az Isten előtt tiszta - mint ahogy erről az utolsó két vasárnap már részletesen beszéltünk.
Így olvassuk ezt ebben a levélben: „Minden pap naponként szolgálatban áll és gyakran viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Jézus azonban egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Isten jobbjára. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (10,11-14). Ha ezt hinnénk, akkor nem akarnánk megismételni Krisztus áldozatát - nem is tudjuk. Azt csak Ő mutathatta be. De ha egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket, akkor miért kellene azt megismételni? Nem lehet, és nem is kell! De akkor nem akarnánk kiegészíteni sem. Akkor nem mondanánk ilyeneket, testvérek: csak tettem én annyi jót, hogy a jó Isten kegyelmes lesz hozzám.
Azért lesz kegyelmes hozzám, mert jót tettem? Kis jót tettem, kicsit kegyelmes, nagy jót tettem, nagyon kegyelmes? Így van ez? Nem ilyen Isten Ő! Ő egyszer és mindenkorra minden bűnünket megbocsátotta akkor, amikor Jézus a kereszten meghalt. Most csak jelentkezem az éppen szükséges bocsánatért. Ezt jelenti hinni. Nem azért bocsát meg, mert jó vagyok. - Ezt érdemlem én a jó Istentől? - hányszor hallom ezt a felháborodott vagy keserű mondatot. Komolyan gondoljuk, hogy érdemeink szerint bánik velünk? Akkor nem ülnénk itt, akkor már rég végre kellett volna hajtania a halálos ítéletet rajtunk. Éppen ez a kegyelem, hogy Ő nem rajtunk hajtotta végre halálos ítéletünket, hanem Jézuson, és éppen ezért nekünk megkegyelmez.
Nehogy azt gondoljuk, hogy bármi jót érdemelhetünk tőle. Nem sorolom a hasonló idézeteket, mindenképpen meg kell ettől szabadulnunk, ha hisszük, hogy Jézus tökéletes elégtételt tett. S akkor ezzel a bizalommal jöhet a hívő a bukásai után is, amikor szeretne elsüllyedni szégyenében, hogy már megint ... Amikor őszintén fáj neki az, hogy valamiből nem tudott egészen megszabadulni, mert nem akarja megbántani azt az Istent, aki ilyen kegyelmes hozzá. Valóban szeretni akarja azokat, akik között él, de már megint engedett a régi természetének. Most akkor mit csináljon? Jön a kegyelmes Istenhez, szégyenkezve, mint Isten hitvány gyermeke és kéri a bocsánatot és a szabadulást, s örömmel megy tovább, hogy „levette rólam bűneimnek terhét.” Kegyelemből élünk.
Azt hiszem, hogy a testvéreknek nem kell magyarázni most azt, hogy aki ezzel vissza akar élni vagy eleve bekalkulálja Isten kegyelmét, és úgy vétkezik, az nem ismeri Őt, s az nem tartozik hozzá. Az még nem élte át, milyen az a megrendítő élmény, hogy Ő megbocsátott nekem. Az ilyen nem akarja többé megbántani Őt, de mégis, néha meg fogja. Bízhatunk abban, hogy tökéletes elégtételt adott.
3) Végül: komolyan vehetjük, hogy Jézus tökéletes közbenjáró. Nincs is más rajta kívül. Ez így kifejezetten benne van a Bibliában. Amilyen bizonyos, hogy „egy az Isten, ugyanúgy egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az igaz Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozatul adatott a mi bűneinkért” (1Tim 2,5). Más nem halt meg helyettünk, csak Jézus. Hát akkor más nem lehet közvetítő Isten és közöttünk, csak Jézus! Bárkiről mondják még azt, hogy közbenjáró, az nem felel meg a Biblia tanításának. Viszont Jézus tökéletes közbenjáró, és Ő egyikünkről sem feledkezik meg. Annyira nem, hogy azt olvassuk itt a megelőző versben: „Éppen ezért Ő mindenképpen üdvözítheti azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettünk”.
Valakinek sokat jelentett, hogy nehéz élete során tudta, hogy az édesanyja mindennap imádkozott érte. S amikor meghalt az édesanyja, valósággal kétségbeesett. Nem lesz már többé, aki imádkozzék értem! S akkor beszélt egy hívő testvérrel, aki erre az igére figyelmeztette: van valaki, aki szüntelen imádkozik érted, és ez maga az Isten szent Fia. Ha senki nem lenne is, Jézus imádkozik értünk, közbenjár értünk.
Ilyen főpapunk van nekünk, akiről azt olvassuk ugyancsak a Zsidókhoz írt levélben: nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem aki maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Éppen ezért tud segíteni azokon, akik megkísértetnek.
Sokféle kísértés között járunk. Ezek az esztendők különösen is sok új, nehéz feladatot, nyomorúságot, terhet, kérdést, kételyt hoznak ránk. Minket is megkísért kivétel nélkül a csüggedés, amiről itt olvastunk. Hogy az ember nem meri már remélni, hogy belátható időn belül jobb lesz akár a személyes sorsa, akár népének a helyzete. Ha valaki kritikusan nézi magát, kétségbeeshet amiatt, hogy milyen hívő vagyok én, még mindig csak itt tartok, legjobb lenne abbahagyni, nem megy ez nekem. Ezt akarja is az ördög, hogy veszítsük el a reménységünket, csüggedjünk el és magyarázzuk meg magunknak, hogy miért csüggedtünk el. Isten Szentlelke most ebből akar kiemelni, s azt mondja: félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg ezt a pályát, és nézzünk arra a Jézusra, aki már megfutotta, de ad erőt nekünk is a futáshoz, aki elkezdte és be is akarja fejezni bennünk az Ő munkáját. Ő teljes kijelentést ad Istenről, Ő tökéletes elégtételt szerzett nekünk, és Ő tökéletes közbenjárónk, aki mindenha él, hogy esedezzék érettünk.