Cseri Kálmán

Amikor a múlt héten elolvastam ezt az egész fejezetet napi igeként, beleborzongtam. Valaki megmenekülhetne a végzetes pusztulástól, sőt másokat is megmenthetne attól. Sokszor figyelmeztették már a közelgő veszedelemre, a figyelmeztetést mindannyiszor elengedte a füle mellett. Most itt van a küszöbön a vég, és még egy utolsó figyelmeztetés elhangzik. Még egyszer lenne lehetősége arra, hogy komolyan véve azt, amit Isten mond, megmentse a maga életét és másokét - de nem teszi. És akkor rászakad a megígért nyomorúság, ami aztán maga alá temet egy egész népet is. Kiről is van itt szó?
Krisztus előtt 589-et írtak akkor, amikor a babilóniai seregek bekerítették Jeruzsálemet. Isten ítélete volt ez a nép hitetlensége és engedetlensége miatt. A kis Júda teljesen tehetetlen volt a korszerűen felfegyverzett, hatalmas káldeus sereggel szemben. Azok azonban most nem akartak sok vért veszíteni, és ezért vártak. Az volt a tervük, hogy kiéheztetik a várost, vagy ha lehet, ráveszik, hogy adja meg magát. A bezárt jeruzsálemiek két pártra szakadtak. Voltak a józan megalkuvók, akik csendben átszökdöstek az ellenség táborába, hogy mentsék az életüket. A vezetők azonban egy erőteljesen nacionalista színezetű háborúpárti csoportot alkottak, akik fennen hangoztatták: kitartani mindhalálig, nem adjuk meg magunkat. Hátha mégsem következik be a vég, hátha érkezik valahonnan valamilyen külső segítség.
Jeremiás régóta hirdette már Isten üzenetét: ez a nép megérett az ítéletre, de Isten nem akarja elpusztítani, csak megalázza és meg akarja tisztítani. Jeremiás következetesen mondta: adjátok meg magatokat a babilóniai királynak, és akkor életben maradunk. Megmarad a város, a nép, az ország. Ha nem adjátok meg magatokat, a földdel egyenlővé tesznek mindent Nabukodonozor katonái.
Mivel ez az igehirdetés nem egyezett a hivatalos vezetők véleményével, Jeremiást hol börtönbe csukták, hol életveszélyesen megfenyegették, hol valóban meg akarták ölni.
Sedékiás király, vagy ahogy itt olvassuk az eredetinek megfelelően: Cidkijjá király tudta, hogy amit Jeremiás mond, az Isten üzenete. Komolyan kellene venni. Szíve szerint hallgatott volna is rá, de egyrészt gyáva ember volt, másrészt nem az ő kezében volt már a vezetés, hanem az említett radikális háborúpártiak ragadták azt magukhoz. Tulajdonképpen báb volt a szegény király, és nem merte vállalni azt, amivel a szíve mélyén egyetértett. Nem mert kiállni amellett, amit Jeremiáson keresztül Isten üzent, és nem mert annak megfelelően cselekedni.
Másfél éve tartott már a megszállás, amikor Nabukodonozor döntő ostromra készült. Ekkor már semmi élelem nem volt a városban, sokan már éhen haltak. Az emberek az éhhalál szélén voltak, és a kétségbeesés uralkodott el mindenkin. És ekkor titkon hívatta magához a király Jeremiást. Tudta, hogy figyelik a vezetők, és nem akart velük szembekerülni, de hallani akarta még egyszer Isten üzenetét.
„Cidkijjá király magához hívatta Jeremiás prófétát az Úr házának a harmadik bejáratához. Ezt mondta neki: Tudni akarok valamit tőled, de ne titkolj el semmit előlem! Jeremiás így válaszolt: Ha kijelentést mondok neked, biztosan megöletsz, ha pedig tanácsot adok, úgy sem hallgatsz rám. Ekkor titokban megesküdött Jeremiásnak a király: Az élő Úrra mondom, hogy nem öletlek meg, és nem adlak az életedre törő emberek kezébe!”
És akkor elhangzik még egyszer világosan Isten üzenete. „Jeremiás ezt mondta Cidkijjának: Így szól az Úr, a Seregek Istene: Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt. Ha azonban nem mész ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből!”
Semmi új nincs az igehirdetésben. Isten következetesen ugyanazt szokta mondani, nem váltogatja az üzeneteit. Ez az üzenet az, amit már sokszor hallottak, és amit sokszor nem vettek komolyan. Ha komolyan vették volna, nem haltak volna éhen olyan sokan a városban, nem éleződött volna ki a feszültség annyira a két párt között, nem került volna egy egész nép a pusztulásnak a szélére. A királynak azonban nem volt bátorsága sohasem vállalni azt az igét, amit pedig Isten szavaként fogadott el. Jobban gondolt arra, hogy mi az emberek véleménye róla, mint az, hogy mi az igazság és mit kellene tenni.
És íme, Isten most olyan kegyelmes, hogy még egyszer világosan megüzeni neki az igazságot. Még egy lehetőséget kap arra, hogy hallgasson az Úr szavára. Még egy utolsó lehetőséget kapnak a megmenekülésre. Az ítélet a küszöbön van, és a megmenekülés egyetlen útja, ha végre komolyan veszik azt, amit Isten komolyan mond, ha mernek bízni Istenben és abban a prófétában, akit Ő küldött. Az egész nép, az egész ország sorsa, jövője, élet vagy halál kérdése ettől a döntéstől függ. Mer-e dönteni a király, és vállalni ennek a konzekvenciáit?
A király válasza az elhangzott világos szavakra ez: „Cidkijjá azonban ezt felelte Jeremiásnak: Aggódom, hogy a káldeusokhoz átpártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem.” Nem meri komolyan venni azt, amit Isten újólag és utoljára üzen neki. Mert mit szólnak hozzá, ha ő most adja meg magát és megy át a káldeusokhoz azok, akik már ezt korábban tették? Kigúnyolják őt emiatt. És az miért olyan tragédia? Gúnyoljanak ki, csak maradjak életben! Megint ez dönti el, hogy mit szólnak hozzá, nem az, hogy mi a megmaradás útja és a népet is hogy lehet megtartani?
Figyeljétek Isten türelmét és a próféta alázatát. Jeremiás elkezdi bátorítani: „Nem adnak az ő kezükbe, és nem gúnyolnak ki. Hallgass az Úr szavára, amit most mondok neked és akkor jól jársz, és életben maradsz!” Kérleli: hallgass az Úr szavára, mert csak akkor menekülsz meg. De hiába. És akkor még egyszer elmondja a másik oldalt: ha nem adja meg magát, mi következik be, mit csinálnak majd a nőkkel, hogyan irtják ki a gyermekeiket, hogyan perzselnek fel mindent. És még egy gyászdal betét is következik itt, amit az ellenség vezéreinek a sátraiba hurcolt asszonyok énekelnek: kár volt tanácsadóidra hallgatni, akik rossz tanácsot adtak, és most cserben hagytak! És Jeremiás még egyszer kérleli: Hallgass az Istenre!
Cidkijjáról azonban kiderül: képtelen hinni. A továbbiakban is csak ez a szempontja: senkinek nem szabad megtudnia, hogy most itt voltál és velem beszéltél, mert ha jönnek a vezérek és ezt mondják, meg azt mondják, akkor mi lesz ...
Hogy lehet valaki ennyire beszűkült?! Hogy teheti félre valaki azt az igét, amiről ő is tudja: Istentől származik, és a szíve mélyén sejti, hogy ha hallgatna rá, ez menthetné meg. De még most is ez a legfontosabb: ki mit szól hozzá.
Aztán bekövetkezett a vég. Másfél évi ostromzár után 587-ben leomlottak Jeruzsálem falai. Az ellenséges katonák beözönlöttek a szent városba, vitték a nőket az ellenség vezéreinek a sátraiba, felperzselték az egész várost. Szerencsétlen király nagy okos tanácsadóival éjszaka megpróbált kimenekülni a városból. Persze hogy ezt látták, utolérték, elfogták. Másnap a fiait és a vezéreit a szeme láttára lemészárolták, az ő szemét kiszúrták, és megbilincselve vitték Babilonba. Ez lett a vége. Ezt lehetett volna elkerülni, ha komolyan veszi Istent, ha komolyan veszi Isten igéjét, ha komolyan veszi azt a nyomorult prófétát, aki megrugdosva is csak azt volt hajlandó mondani, amit Isten üzent, és ami megmenthette volna őket, ha mer dönteni, vállalni azt az utat, amit Isten kínált - a menekülés egyetlen útját, ha elindul azon, nem törődve azzal, ki mit szól hozzá - mert akárki akármit szól hozzá, azokat is csak ez mentheti meg, ha van bátorsága - ezt olvastuk itt - engedelmeskedni Istennek, ha másképp nem megy: egyedül is. Ő azonban nem mert dönteni.
A Bibliából azt tudjuk, hogy ez az egész emberiség a mi napjainkban is ugyanabban a helyzetben van, amiben ez a város meg Júda két és félezer évvel ezelőtt volt. A Biblia világosan beszél arról, hogy közeledünk egy rettenetes ítélet felé, amikor Isten tűzzel pusztítja majd el ezt a világot a bűnei miatt, és utána nem lesz többé lehetősége senkinek sem megmenekülni, vagyis Istenben hinni. Isten ettől az ítélettől akar megmenteni mindnyájunkat. Pontosan úgy, ahogy akkor Cidkijjá király idejében. Küld embereket, akiken keresztül ezt, meg mindazt, ami ezzel kapcsolatos, meghirdetteti, hogy aki hallja és komolyan veszi, annak ne kelljen elpusztulnia.
Hangzik ez az egyszerű információ, tájékoztatás, és Isten hívása, aztán mindenki azt csinál vele, amit akar. Lehet hogy valaki kineveti, lehet hogy valaki börtönbe csukatja azokat, akik hirdetik, lehet hogy valaki a szíve mélyén egyetért, de mégsem mozdul, mint ez a király, és vannak, akik komolyan veszik. Abbahagyják azt, amit addig Isten nélkül csináltak, és egészen újat kezdenek Istennel. Átmennek - így mondja ezt Jézus - a halálból az életbe.
Ma is vannak sokan, akik azt mondják, amit ott Jeruzsálemben a vezetők: megoldjuk ezt mi magunk is. Ne papoljanak itt nekünk bűnről, bűnbánatról, bűnbocsánatról, Isten kegyelméről. Hátha mégsem következik be a veszedelem. Hátha érkezik valami külső segítség. És a Biblia azt mondja: ezek mind menthetetlenül elvesznek. Csak az marad meg, aki komolyan veszi, amit Isten az Ő igéjében nekünk mond. Aki komolyan veszi az egy, igaz, élő Istent, aki engedi, hogy segítsen rajta, aki él a felkínált lehetőséggel, aki elindul azon az úton, amit Isten az élet útjának jelölt meg.
Persze ma is roppant nehéz erre elhatároznia magát valakinek, hogy elindul ezen az úton. Mert ehhez bátorság kell. Nem véletlenül szerepel itt ez a szó többször is. Ehhez bátor döntés kell. Ehhez kemény férfiasság kell. Ehhez gondolkozni kellene már. Ehhez bízni kellene Istenben. Ehhez vállalni kell esetleg a népszerűtlenséget is, hogy azok, akik kacagnak az egészen, vagy nem szoktak már gondolkozni, azok nem értik ezt a döntést, és mindazt, ami ebből következik. Ehhez az embernek meg kell aláznia magát. Az hihetetlen megalázkodást jelentett volna, hogy egy király megadja magát és szégyenszemre kivonul az ellenség táborába. Ehhez a magunk büszkeségével kellene szembefordulni, meg a mindenkori közvéleménnyel. De ezzel és csak ezzel menthetnénk meg másokat is, és menekülhetnénk meg magunk is.
A Biblia azt mondja: az egyetlen út, amin mi az életre jutunk, az végső soron egy személy, aki azt mondta magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az a Jézus Krisztus, aki azért jött utánunk, hogy helyettünk szenvedje el halálos ítéletünket. Aki ezt hiszi, vagyis magára nézve érvényesnek tekinti, az átment a halálból az életbe. Azt mondja Jézus: az már nem megy ítéletre. Annak az ítélete megtörtént nagypénteken a Golgotán, és az már Jézushoz tartozik. Az megmenekült.
Ettől a döntéstől akar visszatartani minket az ördög. És még arra sem vagyunk figyelmesek sokszor, hogy mi hasznunk van abból, ha jó véleménnyel vannak rólunk az emberek és közben velük együtt pusztulunk el. Nem többet ér az, hogy megvan a véleményük rólunk a magunk hívősége, Isten előtti magunk megalázása, neki való engedelmessége miatt, de még közülük is sokakat megmenthetünk éppen ennek a révén, hogy engedjük, hogy Isten megmentsen minket.
Ha őszintén mondjátok azt, ami most a szívetekben vagy a fejetekben megfordul, akkor azt hiszem, többen vannak, akik azt mondják: mégis csak furcsa az, hogy ilyen modern időben itt ítéletről beszéljenek, meg arról: közeledünk a vég felé. Meg egyetlen megoldója van ennek az egésznek: Jézus, és egyetlen megoldása a benne való hit. Hiszen itt gazdasági stabilizálódásról regélnek azok, akik el akarják terelni a figyelmünket a valóságos problémákról. Hiszen itt a tudomány mindenhatóságában bíznak azok, akik magukat igazán felvilágosultnak tartják és közben szánalmasan naiv emberek. Hiszen itt nem népszerű komolyan venni a Szentírást, hinni azt, hogy ennek minden szava ma is így, ahogy van, igaz, érvényes, és e szerint berendezni az életet. Amikor sokan a mindennapi kenyérért, vagy némelyek a jóval nagyobb kenyérért, hajtanak, akkor nem időszerű efféléről beszélni. Akkor hangzik ilyen naiv evangélizáció: „nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartatnánk csak Jézus Krisztus neve” - ma 1997-ben is? Ugyan, kérem! Olyan sok megbocsátó mosolyt láttam már emberek arcán. Nem akarja durván megbántani a lelkészt, vagy a hívő keresztyént, aki úgy él, hogy ez ad neki békességet, reménységet, tartást, - de ő már csak tudja, hogy ez mind a múlté, ez valami elavult, régi szöveg. Nincs jobb szövege, nem tud mást mondani helyette, csak ilyesmit: hátha érkezik valami külső segítség, hátha még sem következik be az ... Csak Isten igéjét ne kelljen komolyan venni.
Ma ugyanaz az ellenállás van az emberek szívében, mint akkor Jeremiás idejében volt. Ezért hadd kérdezzem most alázatosan és szeretettel: ti hogy hallgatjátok ezt? Van-e bátorságunk ma este dönteni? Ha van bátorságod kimenni a király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik fel a várost. Életben marad a házad népe is. Ha nincs bátorságod, akkor elpusztítják. Ha van bátorságunk hinni Isten korszerűtlennek kikiáltott igéjének, akkor életben maradunk és még a házunk népét is megmenthetjük. Ha nincs bátorságunk dönteni: elpusztulunk a hitetlen világgal együtt.
Félelmetesen terjed a döntésképtelenség betegsége. Egyre gyakrabban hallok olyan férfiakról, akik képtelenek eldönteni, melyik asszonyhoz tartoznak. Ahhoz-e, aki a gyerekeiket szülte, vagy ahhoz a másikhoz, akit tartanak és aki fogja őket. Néha úgy döntenek, hogy elmennek oda, mert az a kellemesebb, néha meg, ha meghitt családi melegre vágyik a lelkük és a gyerekeiket szeretnék látni, akkor elmennek haza. De valamelyiket választanod kell, mert így tönkremegy az egyik és a gyerekeid. De ő nem tud választani. Nem tudunk, vagy nem akarunk dönteni. Naivan azt hisszük: van olyan, hogy valaminek, akár egy kapcsolatnak, csak az előnyeit lehet élvezni, és a vele járó terheket, kötelezettségeket, pró-bákat nem. Ennek is az előnyeit, annak is az előnyeit, s én szegény, nem tudom eldönteni, hogy melyiket válasszam. Nekem a legkényelmesebb: mind a kettő legyen nyitott. Érzitek, milyen siralmas gyöngeség van emögött?
Ismerek fiatalokat, akik őszintén szeretnék Jézus Krisztust követni, de fogja őket a világ. Azt hiszik, úgy is lehetnek keresztyének, hogy közben ragaszkodnak a hitetlen barátaikhoz, a világias szórakozásokhoz, az Isten nélkül eltöltött hétvé-gékhez, és semmire nem haladnak a hit útján. A Jézussal való közösségnek pontosan az erejét, az áldásait, a békességét - Jézust magát nem tapasztalhatják meg. De nem mernek dönteni.
Ismerek szülőket, akik valóban mindent szeretnének megadni a gyermeküknek vagy gyermekeiknek, ami jó és szép. Amit Istenről hallottak és a vallással kapcsolatos, azt is. De nincs bátorságuk kimenni - mint ahogy itt olvastuk - a megszokott életükből. Nincs bátorságuk beállítani állandó vasárnapi programnak a gyülekezetbe menetelt, az ige hallgatását. Nincs bátorságuk elővenni otthon a poros Bibliát és minden este rövid családi áhítatot tartani, minden kegyeskedés nélkül, egészen természetesen, kedves szeretettel olvasni belőle. Nincs bátorságuk beismerni, hogy ők sem értik, mert most kezdik olvasni. Ez nem szégyen! A rettenetes szégyen az lesz, ha miattuk kárhoznak el a gyermekeik, mert tőlük lehetett volna hallaniuk a megmenekülés egyetlen útjáról, amelyiken őket lehetett volna követniük a házuk népének, akikért Isten felelősekké tette őket.
Micsoda nagy lehetőség ez, hogy Isten ma este még idejében figyelmeztet erre minket! Mit csinálunk ezzel az Ő figyelmeztetésével? Nem sorolom újra a lehetőségeket, hogy mi mindent lehet tenni Isten igéjével. Ma is ugyanazt, mint régen, Jeremiás idejében. Akinek nincs bátorsága dönteni Isten mellett, Jézus mellett, akinek nincs bátorsága megalázni magát és beismerni: vétkeztem, sok mulasztás terhel, de nem akarom halmozni a mulasztásaimat, újat akarok kezdeni; nem jobbra-balra tekintgetek, hanem fölfelé meg előre; bátran felégetek magam mögött minden hidat: én csak előre akarok menni, Jézust követve, akinek nincs ehhez bátorsága, az így, ahogy itt olvastuk, elpusztul az ítéletben, és magával rántja azokat is, akikért Isten felelőssé tette.
Egy ilyen egyszerű kéréssel hadd fejezzem be: ne légy ilyen! Ha Isten annyira szeret minket, hogy figyelmeztet és mások megmentésére is fel akar használni, akkor tőle kérjünk bátorságot ehhez a döntéshez. Akkor minden langyos vallásosságból vagy megrekedt, áporodott keresztyénségből, megfásult, unalmas hívő életből legyen bátorságunk kimenni a friss levegőre, a Krisztus-követés próbákkal és örömökkel, csodákkal is teli útjára. Akkor legyen bátorságunk szakítani mindazzal, ami ettől visszatart, és legyen bátorságunk elkötelezni magunkat Amellett, Akiben soha nem fogunk csalódni. Aki egészen mássá teszi az életünket már itt, és aki egyedül tud nekünk örök életet, üdvösséget adni.
Nem tudom, lesz-e még lehetőségünk ezt hallani. Cidkijjá király itt hallotta utoljára. Nem vette komolyan, és belepusztult. Isten azt akarja: mi ne pusztuljunk el. Ne halogassuk ezt a döntést, hanem vegyük komolyan. Legyen számunkra kedves és komoly figyelmeztetéssé ez a szép evangéliumi ének

A Szentlelket ne űzzed el,Jézushoz hív, tudod te rég.Hív a világ, választnod kell, Mikor teszed, miért nem ma még?Mikor teszed, miért nem ma?

Mit nyújt tenéked a világ? Mindaz, mit adhat, semmiség.Lépj a megnyílt üdvajtón át,Mikor teszed, mért nem ma még?Mikor teszed, miért nem ma?

Múlt vasárnap erre a kérdésre kerestünk választ Isten igéjében: mire való az a tíz ige, amit Isten a Sinai hegynél adott az Ő népének, s amit Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Láttuk, hogy mielőtt Isten bármit mondott volna a népnek, cselekedett érte. Előbb megajándékoz és utána követel. Előbb feltétel nélkül, csupa kegyelemből, az Ő szerető kiválasztása alapján befogad az Ő országába, és utána közli országának rendjét. Előbb képessé tesz arra, hogy az Ő akaratát cselekedjük, és utána jelenti ki nekünk az Ő akaratát.
Láttuk azt, hogy ezzel a tíz igével Isten az Ő szabadságra segített népét akarta az előrehaladásban segíteni. Ezekkel a parancsolatokkal nem beszűkíti Isten népének az életét, hanem védi és kiteljesíti azt. Abban a mondatban, ami a bevezetője ennek, s amivel a múltkor foglalkoztunk, Isten mintegy bemutatkozik. Megmondja, ki Ő és mit tett a népért. Ő segítette szabadságra népét, és most vezetni akarja a szabadságban. És az igéket azért adja, hogy megmaradjanak ezen az úton és célba érkezzenek.
Ugyanezt teszi velünk Jézus is. Az Ő kereszthalála árán kiszabadít a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és Szentlelkének a vezetésével meg akar tartani az élet útján és egyre teljesebb életre akar segíteni.
A múltkor az I. parancsolat bevezető mondatával foglalkoztunk csak, ma a folytatását figyeljük meg. Ez Isten első parancsa, kérése az Ő népéhez: Ne legyen más istened rajtam kívül! Miért? Vannak más istenek is? Ezt nézzük meg most, mit tanít erről a Szentírás.
1. Az első állítása a Bibliának ezzel kapcsolatban az: nincs más Isten, csak az, aki teremtette ezt a földet és a mennyet, aki íme kiszabadította népét a rabságból és most kijelenti magát neki. Aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő-benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Ézsaiás könyvében ezt mondja az Úr: „Én vagyok az Isten, több nincs, rajtam kívül nincs Isten!” Néhány mondattal később ezt olvassuk: „Én vagyok az Isten és nincsen több.” (És 45,5, 22)
Amikor Jeremiás leírja, hogy mégis vannak népek, akik isteneknek neveznek sok mindenfélét, akkor a következőket írja: „A népek bálványai csupa hiábavalóság. Hiszen az erdő fájából faragják azt, ácsmester keze készíti bárddal. Ezüsttel és arannyal megékesíti, szö-gekkel és pörölyökkel megerősíti, hogy le ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa: nem beszélnek, viszikhordják őket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tőlük, mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni sem képesek! De az Úr igaz Isten, élő Isten Ő, és örökkévaló Király!” (Jer 10,3-5, 10)
Ez a különbség. Van az egy, igaz, élő Isten, és vannak az úgynevezett istenek, Csokonai találó szavaival: istenségnek látszó csalfa vak remények, kit teremt magának a boldogtalan. Az élő Isten magának teremtett minket az Ő dicsőségére. Az úgynevezett isteneket, a bálványokat az ember teremti magának.
Nincsen tehát ezen az Istenen kívül más isten - ez a Biblia hitvallása, és minden más elképzelés önámitás. Nincs más olyan személyes hatalom, aki felette áll az egész világnak, az egész valóságnak, mivelhogy Ő alkotta azt. Akinek minden lehetséges. Aki nekünk embereknek mindig feltétlenül jót akar, mert szeret minket. Aki magához hív. Aki megajándékoz mindennel, amire szükségünk van. Aki megtanít élni és meghalni, mert örök életet ad az embernek. Ilyen Isten csak egy van: Jahve, Ábrahám Istene, a Jézus Krisztus Atyja, akit a benne hívők így szólíthatnak meg: mi Atyánk!
Kitalálni lehet más isteneket is, de megtalálni, találkozni csak ezzel az Istennel lehet. Az ember ebben a vele való találkozásban válik igazán emberré. Ebben a találkozásban nyer értelmet a léte. Ebben találja meg önmagát és küldetését. Ez az Istennel való kapcsolat szakadt meg a bűn miatt, ezt állította helyre Jézus. Aki engedi, hogy Jézus visszavezesse ehhez az egyetlen, igaz Istenhez, az hisz. Ezt nevezi a Biblia hitnek.
Ez azonban felvet egy kényes kérdést, amiről ma egyre több szó esik. A kérdés ez: nem minden vallás és minden ember ebben az Istenben hisz? Vajon nemcsak az a helyzet, amit egy mohamedán tanító így mondott a keresztyén ismerősének: ti úgy nevezitek Isten: mi azt mondjuk: Allah, a hinduk: Dívának tisztelik, a kínaiak: Sangti-nak mondják, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Mint ahogy a víznek is minden nyelvben más az elnevezése, de mindenki ugyanazt érti rajta.
Nos, erről van-e szó? A Szentírás azt mondja: nem ugyanarra gondolunk mindnyájan. A különböző vallások nem ugyanazt az Istent tisztelik, legalábbis nem ezt az egyetlen, élő Istent, aki szent igéjében és szent Fiában kijelentette magát nekünk.
Jézus azt mondta erről az Istenről: Őt „soha senki nem látta. Az egyszülött Isten - így van az ősi szövegben -, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” Aki látott engem, látta az Atyát - mondta Jézus. „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Mt 11,27)
Igaz Isten-ismeretre minket egyedül Jézus Krisztus vezethet el. Ezért döntő a más vallásokkal és a magukat keresztyénnek tartó csoportokkal való érintkezésünkben az, hogy világosan lássuk, kinek tartják Jézust. Mert aki csupán prófétának, bármilyen tiszteletreméltó prófétának is, vagy eszményi embernek, vagy kiváló gondolkozónak, vagy példaképnek tartja őt, az nem ugyanazt az Istent imádja, mint akit mi, akik igyekszünk Jézus Krisztus Atyját megismerni és imádni.
A nagy vallások egyike sem tekinti Jézust Istennek. A Jehova tanúi sem, az unitárius testvérek sem, a mormonok sem. Mi ettől szerethetjük egymást, és kölcsönösen tisztelnünk kell egymás meggyőződését, de nem szabad elhallgatni, hogy nem ugyanazt az Istent imádjuk. Éppen ezért, amikor összehívták már két alkalommal a világvallások képviselőit közös imanapra, akkor ott nagyon határozottan tisztázni kellett volna: ki kihez imádkozik? Mert az afrikai tűzimádók, akik szintén ott voltak, nem Jézus Krisztus Atyjához imádkoztak, és nem kötötte össze azokat az embereket az, hogy az egy Istenhez, az ugyanahhoz az Úrhoz imádkoztak. És majd látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nem teológiai szőrszálhasogatás, hanem üdvösség kérdése: tudjuk-e, kit imádunk, egyáltalán vallásos tiszteletben kit részesítünk?
Ma, amikor egyre szenvedélyesebben szervezik a különböző vallások közeledését, akkor nekünk világosan kell látnunk, hogy a Biblia azt mondja: nincs más Isten! Nem véletlen az, hogy az élő Isten a tíz ige élére ezt a mondatot teszi: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Az, hogy valaki vallásos, az nem minősíti a hitét. A hitet nem a mértéke minősíti, hanem a tárgya: kiben hisz? Ez tehát az első tanítása a Bibliának erről: Nincs más Isten ezen az Istenen kívül.
2. Aki nem imádja a Teremtőt egyetlen Istenként, az előbb-utóbb feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni. Mert az ember Isten-imádatra van teremtve. Pál apostol a Római levél 1. részében rendkívül éles elméjűen, a Szentlélektől megvilágosítva fejti ki azt, hogy mivel imádni feltétlenül akar valakit, ha nem azt imádja, aki a maga imádatára teremtette az embert, akkor oda tesz a helyére sok minden mást, vagy mellé sok minden mást, és elkezdi imádni az Isten teremtményeit. És ez minden lehet: állatokat, vagy állatok képét, szobrát. Vagy istene lesz a pénz. Vagy Pál azt írja Timótheusnak: „istenük az ő hasuk.” Vagy önmagát bálványozza, vagy egyáltalán emberi személyt: diktátort vagy sztárt. Vagy a tudomány lesz a bálványa, istene. Kifogyhatatlanok vagyunk mi ebben.
Kálvin János egyenesen azt írja: „Az ember elméje olyan műhely, amely szakadatlanul bálványokat gyárt.” Ezeket az úgynevezett isteneket vég nélkül tudjuk gyártani, hogy legyen kiket-miket imádnunk.
Végül is ki tekinthető Istennek, vagy kikre gondol itt a mi Urunk, amikor azt mondja: „Ne legyen rajtam kívül más istened!” Luther ezt írja: „Akiben bízol, akihez bajodban menekülsz, akitől segítséget vársz, akin a szíved csügg, akit, félsz és tisztelsz, az a te istened. Aki fontosabb neked másoknál, akinek alárendeled az életedet.” Ez lehet ember, állat, eszme, tárgy. Akármit képesek vagyunk mi isteníteni. Aki nem tiszteli az egyetlen teremtő Istent, az feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni.
Alig-alig van olyan ember, aki mindenestül isten nélküli lenne. A legateistább eszmerendszerek is újabb és újabb bálványokat gyártottak maguknak. A francia forradalom az ember értelmét helyezte a trónra. A marxizmus magát az embert tette meg istenné, aki mindent átalakít, mindenre képes. Ez vastörvény: Aki nem tiszteli a Teremtőt egyetlen Istenként, az a teremtményeit fogja tisztelni.
3. A harmadik ezzel kapcsolatos bibliai gondolat: Ezzel az ember roppant veszélynek teszi ki magát. Mert aki nem tiszteli az egyetlen, igaz Istent, az kilépett a vele való szövetségből - ugye Isten szövetséget kötött az Ő népével - és ezzel kiszolgáltatta magát az ördögnek. Ez megint olyan tanítása a Bibliának, amire ma sokan legyintenek vagy megbocsátó fölénnyel mosolyognak, miközben az áldozatai ennek. Mert miről van szó? Arról, hogy minden olyan vallásos tiszteletet és hitet, amit egy ember nem tudatosan az egyetlen élő Istennek szán, kisajátít magának az ördög. Ő imádatra vágyik. Még Jézustól is azt kérte: ha leborulva imádsz engem, akkor mindezeket neked adom. És anélkül, hogy tudná sok ember, az a vallásos tisztelete, amit nem Istennek szánt, hanem a maga isteneinek, bálványainak, az végül is a Sátánnal hozza őt kapcsolatba. Erről a Biblia megint világosan ír, csak nem szoktunk odafigyelni ezekre az igékre.
Mózes könyvében ezt olvassuk: „Ne áldozzanak - tudniillik az emberek - véres áldozatokat az ördögöknek, akikkel paráználkodnak.” (3Móz 17,7) A paráználkodást Isten sokszor a bálványkultuszra érti az Ószövetségben, mert a szövetségi hűség az lenne, hogy csak az egy, igaz Istenhez ragaszkodik a nép. De amikor Istenen kívül a környező pogány népek isteneit is elkezdték imádni - akármilyen megfontolásból -, akkor hűtlenné lettek az Istennel való szövetséghez (házassághoz), és azt paráznaságnak nevezi a Szentírás. Azt mondja: akik Istenen kívül bálványokat is tisztelnek, az ördögöknek mutatnak be áldozatot.
Vagy ezt olvassuk: „Idegen istenekkel ingerelték az Urat, utálatosságokkal bosszantották. Ördögöknek áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik csak most támadtak, akiket nem rettegtek a ti atyáitok.” (5Móz 32,16-17)
Mintha rólunk szólna, nem? Újabb és újabb istenek támadnak - csak most. Újabb és újabb szekták, szektavezérek, több ember tartja magát Krisztusnak ezen a világon és vannak híveik. És itt közöttünk is hódít ez a tévelygés. Újabb és újabb isteneknek tiszteleg az ember, s közben nem is gondol arra, hogy ördögi hatás alá kerül. Gondoljunk a bevezetőre. Abból a szabadságból, amire Isten elhívta, visszacsúszik a rabságba, mert nem veszi komolyan, hogy „Ne legyen más istened rajtam kívül!”
Amikor Pál apostol a Korinthusiaknak ír, ettől félti őket, és ezért mondja: hagyjanak fel mindenféle bálványáldozattal. Pedig azok nem sátánkultuszok voltak, csak a megszokott bálványaiknak, úgynevezett isteneiknek adtak tiszteletet. És mit ír Pál? „Mit mondok tehát? A bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sőt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek: én nem akarom, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (1Kor 10,19-20) Tehát aki Istenen kívül más isteneknek mutat be áldozatot - vagyis vallásos tiszteletben részesíti őket, az ördöggel kerül közösségbe. Félelmes bibliai igazság.
Az eddigi gondolatmenet ez volt: a Biblia tanítása szerint nincs más Isten, vannak úgynevezett istenek, akiket mi gyártunk magunknak vég nélkül, de egy, igaz, élő Isten van. Aki Őt nem imádja, vagy nem csak Őt imádja egyetlen Istenként, az előbb-utóbb a teremtményeit fogja isteníteni. Aki pedig ezt csinálja, az tudtán vagy akaratán kívül is az ördöggel kerül kapcsolatba.
4. És itt érkezünk meg az I. parancsolat tulajdonképpeni jelentéséhez, értelméhez. Mitől óvja itt Isten az Ő népét, amikor azt mondja: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Nem az volt az igazi veszély, ami Isten népét akkor fenyegette, hogy elfelejti Istenét, hogy hátat fordít neki, hogy megtagadja, hogy nem említi többé az Ő szent nevét. Azok után, amit Isten azzal a néppel tett, nem lehetett már Őt elfelejteni. Azok után, ahogy kiszabadította és szeretetébe, szövetségébe fogadta, nem lehetett törölni az emlékükből, még a tiszteletükből sem Istent. Nem ettől félti Isten a népet, hanem attól, hogy rajta kívül más istenei is lesznek. Így hangzik pontosan ennek a mondatnak a fordítása: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Ő is, meg rajta kívül a környező kánaánita népek bálványai is. Mert sosem lehet tudni ... Mert ne lógjunk ki annyira a sorból ... Egy kicsit asszimilálódni kell ahhoz, hogy az embert elfogadják, és így tovább. Akkor is, ma is ilyen és ehhez hasonló megfontolások vannak a bálványtisztelet mögött. Az Urat tiszteljük mi, de azért hadd higgyék: nem vetjük meg őket ...
A tolerancia és a pluralizmus nem modern jelszavak. Ezek évezredekkel ezelőtt is ott lebegtek már Isten választott népének a feje felett is. És kialakul az is-is. Jahve is és a Baál, az Asera, a Molok és a többi kánaánita istenség is. Ettől védi, óvja és akarja megszabadítani Isten az Ő népét. Az összemosástól, a keveréstől, az is-istől. És ezért mondják azt a próféták unos-untig: Nincs is-is! Itt vagy-vagy van! És aki kaput nyit idegen istenek előtt, az ezen a kapun máris kilépett az élő Istennel való szövetségből, és ott magára marad. Védtelen lesz, lejtőre kerül, amin csúszik lefelé, és nem fog tudni megállni.
Tehát nem az a veszély, hogy elfelejtik Istenüket, hanem az, hogy miközben tisztelik őt, tisztelnek más isteneket is. Miközben az élő Isten népének vallják magukat, a halott isteneket is vallásos tiszteletben részesítik. Félig bízik az ember Istenben, félig a pénz hatalmában, mert azzal sok mindent el lehet intézni, - ami azt jelenti: egészen a pénz hatalmában bízik. Az üdvösségét egyharmad részt Isten meg nem érdemelt kegyelmétől reméli, kétharmad részt a maga cselekedetei jutalmaként akarja megkapni, - vagyis: egészen magában bízik.
A próféták így mondták: paráználkodtok kővel és fával. Kőből és fából faragott bálványszobrokat is tiszteltek. Soha nem tagadták meg ezek az emberek az élő Istent, hanem rajta kívül más isteneik is voltak. Mindig azok, amik éppen korszerűeknek látszottak, amiket éppen felkínáltak. Új istenek - ahogy olvastuk -, amiket nem tiszteltek a ti atyáitok, de ti mos tisztelitek, mert így korszerű és így divatos. A kártyavető kiteríti kártyáit az asztalára, - ahogy egyszer gyerekfejjel saját szememmel láttam, mert elvitt oda valaki, - és a Szentháromság Istent hívja segítségül a jóslásához. Undorító! Erről van itt szó. Is-is.
Említettem már egyszer, hogy egy nyáron régebben, egy néprajzos ismerősöm magával vitt és a falusi házak házorom díszeit tanulmányozta. Alig találtunk olyan házat, ahol csak keresztyén szimbólum, a kereszt lett volna bevésve a padlásnak a deszka végébe. A legtöbb helyen ott volt a kereszt, és jobbra, balra, alatta, felette ősi pogány szimbólumok - az égitesteket ábrázolók, a nemi szerveket ábrázolók. Is-is. Sosem lehet tudni ... Valószínű, ez nem tudatos megfontolása volt az ácsnak, aki azt oda bevéste, de mélyen áthatja a tudatunkat az első parancsolat vakmerő megszegése.
„Ne legyen más istened rajtam kívül!” Ha valami időszerű parancsa Istennek ma, akkor ez feltétlenül az. A megosztott szív, a kevert élet, a két vágányon való futás, a dolgok összemosása ellen harcol Isten ezzel a parancsolattal. Erre azért kell nagyon odafigyelnünk, mert a korszellem is erre sarkall minket, hogy szegjük meg Istennek ezt a parancsát, és a saját megromlott szívünk is kiváló táptalaja ennek.
A korszellemről túl sokat nem akarok most beszélni, de nem árt, ha odafigyelünk arra, hogy egyre határozottabb lépéseket tesznek különböző csoportok - és most már az egyházak is - egy nagy egységes világvallás kialakítása felé. Az a mozgalom, amit New Age-nek neveznek, tudatosan is ezt készíti elő, és egy ilyen szellemiségben, az, aki ragaszkodik a Szentírás igazságaihoz, nem korszerű ember. Az úgynevezett ökumenikus mozgalom lemondott a misszióról, és helyette kitalálta a dialógust. Nem Jézushoz kell vezetnünk azokat, akik Őt nem ismerik, hanem csak meg kell ismernünk őket. Lemond az egyház fokról-fokra arról a missziói parancsról, amit Jézus adott.
1993-ban a világvallások parlamentjén 6500 ember végzett hosszú időn keresztül „vallásközi tréningeket”. Ott nem hangzott evangélium vagy evangélizá-ció, hiszen az azt jelentené: megvetjük, lenézzük a többieket. Egymás megismerése a cél. A dalai láma a mi bazilikánkban imádkozott, és vele ott voltak az egyházi vezetők. Mind Róma, mind a protestáns felekezeteket tömörítő Egyházak Világtanácsa egyre határozottabb lépésekkel készít elő egy nagy világegyházat. Csak azon folyik a színfalak mögötti vita, hogy ki legyen annak a vezetője. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha feladjuk Jézus Krisztus kizárólagossági igényét. Itt nem a keresztyénség kizárólagosságáról van szó, Jézus Krisztus kizárólagossági igényéről van szó.
Márpedig ez ténykérdés, hogy egyedül a Názáreti Jézus halt meg te helyetted is, meg én helyettem is, meg a dalai láma helyett is, meg a pápa helyett is a kereszten. És Isten, aki gyűlöli a bűnt, egyedül Jézus Krisztus golgotai áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek mindannyiunk bűnéért. Egyedül Jézus Krisztus nyitotta ki az ember előtt újra az Istenhez vezető utat és a mennyország kapuját. És ha mi igazán szeretjük azokat, akik még nem ismerik Őt, akkor mi ezt az egyetlen életre vezető utat mutatjuk nekik nagy szeretettel és tisztelettel, és az ő hagyományaikat megbecsülve. De aki igazán szereti a másikat, az meg akarja menteni.
Ez a kor, amiben élünk, ezzel a fertőzött, mindent összemosó szellemiségével folyamatosan vizsgáztatja a hitünket. Hisszük-e mi azt, amit Jézus magáról mondott, s amit a Szentírás róla mond?
De ugyanakkor a romlott szívünk is kiváló táptalaja ennek az összemosásnak, és szükségünk van Istennek erre a parancsára! Mit küszködünk önmagunkkal hívő emberek, és mit küszködöm mint lelkipásztor azokkal, akik elindultak a hitben, hogy oda jussunk el mindnyájan, hogy egészen szánjuk oda magunkat Isten szolgálatára. Hogy osztatlan szívvel rendeljük alá magunkat az Ő akaratának. Ne kacsintgassunk kétfelé! Ne hagyjon maga mögött az ember kis hidakat, amiken esetleg visszavonulhat, vagy ne hagyjon nyitva kiskapukat, amiken megléphet! Mert csak ez az út vezet az életre, de ez odavezet! Ezen csak előrefelé lehet menni.
Aki harcolja a hitnek a harcát, az tudja, hogy mennyi akadálya van ennek. Itt ülünk a templomban, de az utcán, amikor beszélgetünk, már teljesen olyanok vagyunk, mint a világ fiai. Van az embernek egy vasárnapi arca és élete, és aztán az egész hét a hétköznapok jegyében zajlik, és semmi különbség nincs sokaknak a gondolkozása, viselkedése és a világ fiainak a gondolkozása és viselkedése között. Sőt, sokan nem is akarják, hogy legyen. Fel ne tűnjék, hogy én Isten útján akarok járni, vagy hogy Ő megszólított engem, vagy hogy én döntöttem mellette - mondják. A döntésnek következményei lennének, testvérek! Aki döntött mellette, az vállalja Őt!
Nekem senki se mondja, hogy teljes szívből szereti a feleségét az, aki hetente kétszer a szeretőjénél vacsorázik. És hogy ő hűséges a férjéhez, miközben a munkahelyén kikezd a férfiakkal, és élvezi, hogy kacérkodik. Ugyanezt csinálják vallásos tömegek. Egy kicsit Istennek is ... de hát a világban élünk, hát nem lehet kilógni a sorból, mert az kellemetlenségekkel jár. Azzal bizony! Olyan kellemetlenségekkel, hogy volt, akinek az életébe került. De mivel ki mert lógni a sorból, ezért tudott segíteni a többieken, ezért lett áldássá másoknak.
„Ne legyen idegen istened rajtam kívül!” Aki a világot szereti, nem szeretheti az Istent - ezt olvassuk a Szentírásban. A szívünk teljes kiszolgáltatása, önmagunk egyértelmű odaszánása Istennek, az osztatlan élet - ez az, amire el akar segíteni a mi Urunk, és ezért mondja: Ne legyen más istened rajtam kívül!
Aki azt mondja, a vallás magánügy, hogy a hite nem tartozik senkire, az elárulta, hogy nem osztatlan a szíve. Isten minket közüggyé akar tenni. Áldássá akar tenni mások számára is. Isten a kétszívűségtől óv, és erre az egyértelműségre akar elsegíteni.
Jó lenne, ha ma délután keresnénk egy kis csöndet és őszintén megvizsgálnánk Isten Szentlelkének a világosságát kérve, vajon hol megosztott még a gondolkozásunk és életgyakorlatunk? Hol vannak benne kettősségek? Jó lenne, ha azzal kezdenénk a Tízparancsolatba való belemélyedést, hogy ezt az elsőt mindjárt komolyan vesszük, és megtisztítjuk magunkat minden olyantól, ami idegen isten, ami zavarja az egyértelműséget.
Jézus Krisztus mondatával hadd fejezzem be, amit kemény harcban, a kísértővel vívott harcában mondott: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Neki, és csak neki, és szolgálj neki, ne csak vágyakozz ezután!

Vasárnap volt a diakónia vasárnapja, és ma este egy kivételes hűségű diakonissza testvér életéért is hálát adunk Istennek. Hadd szóljon az ige tanítása arról, hogy mit mond az Újszövetség erről a kifejezésről: diakónia, szolgálat.
Vannak, akik azt mondják, hogy megalázó másoknak szolgálni. Nem emberhez méltó magatartás az. Vannak, akik mindenfélét besorolnak ebbe a kategóriába: szolgálat. Mit tanít erről Jézus? Erre figyeljünk most.
A most hallott mondatokat akkor mondta az Úr Jézus a tanítványoknak, amikor éppen nem arról álmodoztak, hogy még hűségesebben fognak szolgálni. Összevesztek azon: ki a nagyobb közöttük. Sőt ketten közülük még protekciót is kértek Jézustól, hogy a mennyországban is ők üljenek majd az Ő jobb és bal keze felől: amikor uralkodni fogsz a te dicsőségedben. Idejében kell biztosítani az embernek a helyét, ha valakihez közel akar kerülni, aki uralkodni fog az Ő dicsőségében.
A versengő tanítványoknak mondja Jézus ezt: a pogányokra ez jellemző, amit most csináltok. „A pogányoknak a fejedelmei uralkodnak, a nagyjaik hatalmaskodnak. De ne így legyen ez köztetek, hanem aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenkinek a rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Jézus tehát először szembeállítja a világ lelkületét a maga lelkületével. Ezt a szembeállítást nézzük meg röviden, és utána szeretném elmondani azt a három legfontosabb szempontot, amit az Újszövetség a diakóniáról mond.
A világ uralkodni akar. Ez a világias, az Istentől elidegenült, eltávolodott szellemiség erőteljes ambíció az emberben: kerekedjen mindig a másik fölé. Vegyem el a másiktól azt, ami az övé, törekedjem arra, hogy én legyek az első. A világ fiai hatalmaskodnak és zsarnokoskodnak. A nagyobb mindig természetesnek tartja azt, hogy a kisebbiket felhasználja a maga céljainak az elérésére.
Akinek többje van, annak magától értetődő, hogy elveszi attól, akinek kevesebbje van, még azt is, amivel addig bírt. Vagy legalábbis a nagyobb megveti, lenézi a kisebbet. Sokszor zsámolynak használja, hogy ráálljon, hogy ő még inkább megnövekedjék. Aki kiszolgáltatott helyzetben van, annak a helyzetével vissza kell élni. Ez sokakra jellemző gondolkozás. Akinek van hatalma, az kényszerítse a másikat, hogy az ő akaratát teljesítse. Mindenképpen függő helyzetbe hozza magától. A gyengébbet le kell teperni. Ha meghódítottak egy országot, azt adófizetővé tették régebben, az ország polgárait pedig rabszolgákká. Akinek úgy is sok területe van már, az úgy akarja növelni a területét, hogy a másiktól is elveszi. A maga fennhatóságát kiterjeszti arra, és természeti kincseit elrabolja. Vagy ha nem elég gyenge az, aki gyengébb mint ő, akkor megtalálja a módját, hogyan lehet legyengíteni és utána hatalmaskodni rajta. Vagy kihasználni gyenge pontjait, és azokon megtámadni. De mindenképpen lecsapni rá, zsákmánynak tekinti a másikat a hatalmaskodó. Ez a világ szellemisége. Ez velünk született szellemiség.
Egy gyermek-istentiszteleten megkérdeztem az egészen kicsiket (első, második osztályosokat) mit szerettek leginkább csinálni? Az egyik kisfiú, azonnal jelentkezett: parancsolni. Kinek? - kérdeztem elhűlve. Felsorolta: a nagyinak, a kis tesómnak és a macinak, csak az nem csinálja meg. A nagyinak, mert neki ugye vajból van a szíve. A kis tesómnak, nem a nagyobbnak, annak nem lehet, de a nálamnál kisebbnek feltétlenül, és ha végképp nem találok olyat, akinek érdemes parancsolni, akin lehet uralkodni, akkor elkezdek uralkodni a macin. Az uralkodhatnék a vérében van a kisgyereknek is. Velünk születik, és az évek során csak elhatalmasodik. Van, aki próbálja elnyomni, van, aki szalonképesen szépen felöltözteti, de az indulat, a vágy, az ott marad az ember szívében.
Néha valóban szívszorító az, hogy kiszolgáltatott gyengébbeken hogyan uralkodnak mások. Tehetetlenné vagy szenilissé vált öregeken, vagy bárkin, aki ki van szolgáltatva az embernek. Fogyatékoson. Egy országon belül a kisebbségeken. Még a nyelvét se használhassa. Az uralkodhatnék ott van betegesen bennünk. Erre mondja Jézus: ne így legyen tiköztetek!
A jézusi lelkület ugyanis ennek pontosan az ellenkezője. Ha valaki erősebb, akkor vegye észre a gyengét és emelje fel. Ha valaki magasabban van, ő meg lejjebb, akkor aki magasabban van, hajoljon le és emeljen a másikon. Ha valakinek sokja van, adjon annak, akinek semmi sincs, vagy jóval kevesebb van. És ez legyen egészen természetes. Ez legyen az illetőnek az attitűdje, az alapállása, az alapszemlélete. Erre legyen beállítva a szeme. Vegye észre: kinek mit adhat, mivel segíthet. És amiből neki többje van, azt ossza meg szívesen. Ahol meg ő szorul segítségre, azt fogadja el szeretettel, ha adják, és tartsa természetesnek. Hogy tiköztetek, az Isten országában ez így van. A hatalmas a hatalmát nem arra használja, hogy még mélyebbre nyomja a másikat, hanem arra, hogy valami jót tegyen vele, és használjon neki.
Ez tehát a jézusi lelkület: átvenni a terhéből és hordozni azt. A nagyobb szolgál a kisebbnek. Ez általában nem éri meg, hogy ha azt a primitív anyagias szempontból vizsgáljuk. De nem ez a szempont. A szempont az: szüksége van-e rá, és ha szüksége van rá, akkor adom és csinálom. Jézusnak több példázata és sokszor az Ő cselekedetei is mutatták ezt. Mindennek a lényege, a magva az, ami Jézus utolsó néhány szavában így hangzik: az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. A jézusi lelkület az: adni akarok - nem kapni és elvenni, adni az életemet is, ha kell. Ő egyszerre adta oda a kereszten. A neki szolgálók apránként áldozzák fel az életüket. Adni, váltságul - ami azt jelenti: nekem tényleg nem éri meg. Amikor valaki kiváltott egy rabszolgát és azt szabadon engedték, abból neki semmi haszna nem volt. Tiszta ráfizetés volt. A nagy összeget kifizette a régi rabszolgatartónak, és az a rabszolgát engedte szabadon menni. Ez a váltság. De neki jó, és a diakóniai lelkületben mindig ez a fő szempont, hogy neki mi jó. Hogy az nekem éppen kényelmetlen? Hát ez vele jár. De nem ez a hangsúlyos, hanem az, hogy ami nekem kényelmetlen, az neki jó lesz, tehát csinálom. „Váltságul” és a „sokakért” az jelzi azt, hogy nem azokkal tesz jót, akik megérdemlik vagy akiktől visszavárhatja, vagy akiknek most viszonoz valamit, mert azok már megelőzték. Aki rászorul: „sokakért”, személyválogatás nélkül. Adja, ha kell, az életét, váltságul, úgy, hogy neki nincs belőle haszna, csak a másiknak jó, de ez éppen elég ahhoz, hogy megcsinálja. És sokakért: nem személyválogató, nem számító - ez a különbség.
És mi az a három fő szempont, amit a Biblia a diakóniáról mond?
1) Amikor az első gyülekezetben, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben diakónusokat választottak, az ő feladatuk az asztalok körüli szolgálat volt. Amit az Újszövetség a diakóniáról tanít, annak a lelkét, a belsejét akkor értjük meg igazán, ha ezt egyszerűen magunk elé képzeljük. Mit kell csinálnia annak, aki az asztalok körül szolgál? Vannak megterített asztalok, jönnek emberek, hogy azokhoz leüljenek, és ott vagyok én, a diakónus, - mi az én feladatom? Az, hogy őt leültetem, én meg állva maradok, és ezt nem veszem rossznéven, ez természetes, ha valakinek diakó-niai lelkülete van. Mindig másokat ültetek az asztalhoz. Engem nem invitálnak oda, de azért vagyok ott, hogy én invitáljam őket. És még az sem mindegy: ki mellé ültetem. Olyan mellé ültessem, hogy neki ne legyen kellemetlen - mert lehet az kényelmetlen is. Tehát a diakónus gondolkozik a másik fejével, érez a szívével, és ez áthatja a cselekedeteit. S ez megint csak természetes.
Isten kegyelméből még ismerhettem diakonisszákat. A szolgálatban is láthattam őket. Meglepő volt a számomra, mint fiatal teológusnak, hogyan csinálják ők ezt: a vérükké vált, a természetükké vált. Mindig azt nézni: a másiknak mi kell. Tud gondolkozni a másik fejével. Hogy még kimondani sem mertem a kérésemet, és kedvesen, csendesen már felajánlották azt, amire vágyakoztam. Honnan találta ki?
Nemcsak őnáluk lehet ezt tapasztalni. Akinek a szívébe Isten igazi szeretetet olt, az tudja: van ilyen. Édesanyák sokszor a gyerekük óhaját, egymást igazán szerető házastársak ... még csak gondol rá, s a má-sik csendesen felajánlja. És ez nagyon sokféle dolog lehet. Ez a készség a diakóniai lelkületnek a gyümölcse.
Nos, az asztalok körüli szolgálatba ez is beletartozik: nem akárhogy ültetem le, nemcsak odamutatok egy székre, hanem oda lehet kísérni kedvesen. És miközben kísérem, kapcsolok: ez nem jó lesz, neki egy másik szék jobb, s akkor csendesen irányt változtatunk és odaviszem. Most jelképesen mondom ezt, de hiszem: értjük, miről van szó.
Amikor az ember minden gesztusával, miden erejével a másik javát akarja, és amit abból most meg lehet valósítani, azt most valósítja meg, nem majd valamikor. Lehet, hogy ez neki fáradság, de ez soha nem szempont. Mindig csak az: mi jó a másiknak. A diakónus elsőnek érkezik és utolsónak megy haza. És ez megint magától értetődik.
Akik a nyári csendesheteinken szolgálnak, azok tudják, hogy ez így van. Alszik a társaság, - akik szolgálnak, már fenn vannak. Már jó esetben alszik este a társaság, - akik szolgálnak, még fenn maradnak. Akkor lehet valamit megbeszélni, együtt imádkozni, a napot kiértékelni. És ez magától értetődik, ez nem érdem, sem panaszra nem ok - ha valaki diakóniai lelkülettel van ott. Ha nem, akkor dicsekedhet vele vagy panaszkodhat miatta - az ugyanaz, azért panaszkodik, hogy dicsekedjék, csak huncut ember. Ha diakónus, akkor eszébe sem jut egyik sem. Csinálja. Ez a dolga. Erre vállalkozott és ez következik az asztalok körüli szolgálatból.
Nem részletezem tovább, ez lesz a természete annak, akiben az a fajta diakónia valósul meg, amiről Jézus Krisztus beszél.
2) A másik, ami hangsúlyos, és ezt az Újszövetség több helyen is mondja, hogy a diakóniai jellegű szolgálat azt jelenti: valaki egy másiknak a rendelkezésére áll. Tehát egy ügyet vagy egy eszmét szolgálni - teljesen idegen a Biblia gondolkozásától. A bibliai gondolkozás nem tud ügyeket vagy eszméket szolgálni, még keresztyén eszméket sem, mert azokat még szolgálhatja az illető úgy, hogy ő dönti el, hogyan szolgálja. Ő választja meg a módszereket, jelöli ki a célokat, járja azt az utat, ami neki tetszik, és ott még ő szolgál, ő lesz a nagy, ő marad az úr. Keresztyén eszméket is látok néha úgy szolgálni, hogy ő maradt az úr, az ő nagy óembere.
A bibliai szolgálat, a diakónia mindig egy személynek a szolgálata. Ez nagyon fontos! Személyes kapcsolatot feltételez. Az élő Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat nélkül nem tud ilyen diakóniát végezni senki. Tud jót cselekedni, sok jót, sok mindent tud csinálni, de ezt a fajta diakóniát nem. Aki diakóniát végez, az végső soron mindig Jézusnak szolgál.
Pál apostol ezt olyan radikálisan fogalmazza meg a Kolosséi és Efézusi levélben, hogy még a rabszolgáknak is azt mondja: ha ti komolyan veszitek, hogy a ti végső munkáltatótok maga az Úr Jézus Krisztus, akkor tőle várjátok a jutalmat és az elismerést, és akkor neki szolgáljatok. Akkor nem lesz keserű a szolga, hogy nem vették észre, mit csinált. Már megint nem köszönték meg. Nem viszonozzák. - Nem nekik tett szívességet, ő az Úrnak szolgál! És Ő számon tartja. Az Úrnál készen van a jutalma a diakónusnak és ezt ki tudja várni. Ez nem azt jelenti: nem esik jól: köszönöm szépen. Persze, hogy erre minden ember vágyik vagy hálás érte, de mindnyájunknak volt olyan helyzetünk talán, hogy nem vették észre, nem tették szóvá, nem köszönték meg, sőt, még kellemetlenkedtek azokkal, akik jót tettünk, és erre a felfortyanó szív azt mondja: jó, ha te úgy, akkor nem folytatom ... Befejeztem. Nos, ez addig sem volt diakónia. Mert vagy magának szolgált, elismerést akart gyűjteni, vagy csak nekik, de nem volt meg a személyes kapcsolata az élő Úr Jézus Krisztussal.
Pál azt mondja: úgy szolgáljatok, mint akik az Úr Jézusnak szolgáltok, ezért a szolgálat jutalmát is tőle veszitek. És Ő biztos, hogy megadja majd - többet, sokkal többet, mint amit érdemelünk.
A Korinthusi levél mondatának ilyen jelentése is van: senki sem mondhatja Jézust Úrnak, csak a Szentlélek által. Csak az szolgál Jézusnak úgy, mint aki Úr, akinek az életében a Szentlélek helyreállította a Jézussal való kapcsolatot. Az újjászületett ember. Az tud ilyen diakóniai lelkülettel élni. Az ilyen ember viszont felismeri azt is, mivel bízza meg őt az ő Ura. Nem emberek igényeit igyekszik kielégíteni. Nem kapkod össze-vissza, nem akar minden lehetőséggel élni, amit felkínálnak. Tudja, mi az ő dolga. Figyeljük végig egyszer így Jézus Krisztusnak a szolgáló életét. Pontosan tudta mindig, hogy most mit bízott rá az Atya. Csak egy példát mondok: Kánában nagy baj van. A tulajdon édesanyja sürgeti: elfogyott a boruk. Ebben benne van: csinálj valamit, mert egyedül te tudsz segíteni. Mire Jézus nagy nyugalommal mondja: jó, de még nincs itt az ideje. Hát mikor lesz itt az ideje, már elfogyott. Majd, ha az Atya mondja! És amikor az Atya mondta, Jézus cselekedett. Nem előbb és nem később. Nem kell kapkodni és nem kell lihegve beesni valahova - megvan az ideje, módja, és tudom, hogy mi a tőle kapott feladatom. Ez nagy kiváltságuk azoknak, akik ilyen szoros kapcsolatban vannak a munkáltató Jézus Krisztussal, és tudják, mit bízott rájuk, és mi nem az ő feladatuk. Ez nagy nyugalmat és békességet is ad a szolgáló embernek.
Az embereknek való szolgálat tehát a Biblia tanítása szerint a Jézus Krisztussal való személyes közösségből fakad és abba beleágyazva történik. És akkor van rajta áldás.
3) A harmadik az, amit arra a kérdésre ad válaszként a Biblia: ki képes erre, ki győzi azt, hogy sosem várom, hogy nekem szolgáljanak, hanem mindig én vagyok kész, hogy szolgáljak, s akár az életemet is adjam sokakért? Ki képes erre?
Az Újszövetség válasza: egyedül Jézus Krisztus. És akkor én hogy leszek képes arra? Úgy, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Úgy, hogy Őneki növekednie kell, nekem meg - aki azt követelem, hogy mások szolgáljanak nekem - egyre kisebbé válnom. S ahogy én egyre kisebb leszek, s Ő egyre nagyobb, egyre jobban használhat engem és mindnyájunkat a szolgálatban.
Az a Jézus, akinek egészen természetes volt az, hogy vacsora közben felállt és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Ez elképesztő magatartás volt. Még zsidó rabszolgát sem lehetett kényszeríteni a lábmosásra. Idegent igen. Ha magától megmosta, jó. Ez rabszolgamunka volt, és kényszeríteni nem lehetett rá. Jézus feláll, megmossa, megtörli, aztán megkérdezi: mit gondoltok, miért csináltam? Példát adtam nektek, ahogy én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek. Ez az igazi diakóniai lelkület. Ott elmaradt egy olyan szolgálat, ami nagyon kellemes lett volna a vendégeknek. Ő pótolta. Nem az Ő dolga lett volna, de nem mondja, kinek lett volna dolga, megcsinálja. Ez a lelkület az, amire el akar segíteni minket.
Az, amit a jól ismert Krisztus-himnuszban, a Filippi 2-ben Pál apostol így ír: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is: mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett halálig, mégpedig a kereszthalálig.”
Nem tekintette zsákmánynak - ugye láttuk, hogy a világ annak tekint mindent; önként lemondott - nem élt vissza, de még csak nem is élt adott esetben azzal, hogy Ő isteni teljhatalommal van itt jelen, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, mert erre volt szükségünk. Egészen a kereszthalálig. Ezért jött, ez volt a küldetése, az Atyától ezt a feladatot kapta. Ettől nem téríthette el még az ördög sem, és ennek érdekében kész volt mindenről lemondani. Aztán az Isten is felmagasztalta Őt és ajándékozott neki nagy nevet.
Az igazi diakóniára lassan rámegy az élete mindenkinek. Vagy így, vagy úgy. Nemcsak egy pillanat alatt lehet odaáldoznia valakinek az életét, évtizedek alatt is oda lehet. Sorra lemond az álmairól, mindig újra lemond a maga kényelméről, lemond az anyagi előnyről, lemondás: áldozat, de ez hálaáldozat. Ezért bírják a diakó-niai lelkületű emberek. Akár egy valakinek szolgál valaki, akár egy családban - most nem csak arra kell gondolnunk, hogy szeretetotthonokban dolgoznak emberek. Ezt a lelkületet Jézus minden újjászületett embernek adni akarja. Tehát azért bírja, mert hálaáldozat. És mindennap újra látja: mi mindent kap az ő Urától. Amije van, azt úgy kapta, csak nem tartja meg magának? Úgyis többet kap, mint amire szüksége van ... Adja tovább és megtanulja: így kap mindig utánpótlást. Másrészt ő a maga szá-mára is mérhetetlenül sokat kapott: bocsánatot, új életet, üdvösséget, békességet - ezt sose lehet meghálálni ... de szabad hálásnak lenni érte, és ez a hála indítja az igazi diakónust arra, hogy szolgáljon másoknak. Eközben lesz egyre élesebb a szeme, hogy észrevegye mások szükségét, eközben mozdul egyre gyorsabban a keze, hogy meg is tegye azt, amit megtehet. Eközben lesz egyre inkább hasonlóvá ahhoz a Jézushoz, aki szolgai formát vett fel az érdekünkben.
Láttuk tehát: szemben áll a világ lelkülete és Jézus lelkülete. És láttuk, hogy a diakónia őseredeti jelentése: az asztalok körüli szolgálat, de úgy, ahogy próbáltam valahogy szemléltetni. Láttuk azt is, hogy ez személyes viszonyt feltételez mindig - nem ügyeket szolgálunk, hanem Jézust szolgálja az, aki ilyen lelkülettel másoknak szolgál. Láttuk azt is, hogy ez végső soron hálaáldozat, aki kapott tőle, az tud adni másoknak.
Hogy megéri-e? Olyan értelemben, ahogy azt a közgondolkozás véli, a legtöbbször nem. De nem ez a szempontja. Hogy megérdemli-e a másik? Nagyon sokszor nem. De ezt sosem vizsgálja az, aki ilyen lelkülettel szolgál. És hogy nem fognak-e visszaélni így vele? Biztos, hogy vissza fognak. De ez sem riasztja vissza a szolgálattól azt, akinek a szívét csordultig tölti a Jézus iránti hála, és nem szólamként, hanem a szíve mélyéből elmondhatja Kálvin János jelmondatát: Szívemet, mint égő hálaáldozatot, neked adom, Uram.
Azt hiszem, akik ismertük Szegedy Erzsébet testvért, elmondhatjuk: őt az Isten ilyen diakonisszává formálta. Nem így indult. 1901-ben látta meg a napvilágot Nagy-károlyban egy népes családban. 29 éves volt, amikor átjött Magyarországra és be-íratkozott a képzőbe. Ott 3 éven keresztül sok lelki, egészségügyi és minden egyéb tudnivalóra tanították őket. Aztán a Kálvin-téri gyülekezetben szolgált Ravasz püspök úr és Muraközi Gyula lelkipásztor mellett, ahol gyermekmunkát, asszonymunkát, beteggondozást, kórházlátogatást, szegénygondozást, sokféle szolgálatot végzett. Ahogy az ébredés egyre erőteljesebbé vált Magyarországon, érezte Erzsébet testvér: valami hiányzik az ő szolgálatából. Meg volt elégedve vele mindenki, de ő maga látta: ez nem az igazi. Érdekes volt, ahogy 90 éves korában elmondta:
„Akik akkor az ébredés munkásai voltak, azoknak az életét látva, vallomásaikat hallva, rádöbbentem, hogy életemből hiányzik valami lényeges: a teljes nyíltság, a magam megismerése, a bűneim igazi látása, és Jézus váltságának a jelentősége. Ezeknek az embereknek mindez úgy ragyogott, hogy betöltötte a szívüket. Éreztem: nem tudok senkit előbbre segíteni a hitben. Annak ellenére, hogy az egész gyülekezet megbecsült, szeretett, emberileg sikeres munkás voltam, egy csendesnap alkalmával, amikor csak csendes hallgatóként voltam jelen, a már felébredt emberek között rámszakadt saját életem nyomorúsága, és a lelki vakságom. És egy imádságban átvergődött éjszaka után felragyogott számomra a bűnbocsánat ajándéka, és egy új élet lehetősége. Egészen különös volt számomra, hogy ezek után mennyire más látást kaptam, és ettől kezdve egészen másként végeztem minden csoport között ugyanazt a szolgálatot.”
Kellett ez a személyes kapcsolat, ennek a létrejötte, és ezek után más látással, Isten Szentlelkének vezetésével végezhette ugyanazt.
1952-ben feloszlatták a diakonissza anyaházakat, és kegyetlenül szélnek eresztették azokat, akik másokért éltek és másoknak szolgáltak. Néhány nehéz esztendő következett ekkor: húgának a fizetéséből éltek ketten. És éppen most van 40 éve annak, hogy ide került Erzsébet testvér a gyülekezetbe. Először mint járulékszedő dolgozott, azután a Jó Pásztor misszió régi tagjait gondozta kimondhatatlan hűséggel és szeretettel - ennek már én is tanúja lehettem, amikor idekerültem. Utána elkezdett intenzívebben szolgálni itt a gyülekezetben az asszonyok között. Az ő hűséges és Isten Lelkétől megáldott szolgálata nyomán nőtt ki egy népes asszony-bibliakör, amelyiknek a tagjai sokféle szolgálatra is készek voltak és készek ma is mindig.
Hálás vagyok Istennek azért, hogy láthattam, milyen az, hogy valakinek a szeme csakugyan arra van beállítva, hogy kinek mire van szüksége. A legapróbbtól a legjelentősebb dologig, és nemcsak a reábízott asszonykörön belül vette ezt észre. Szinte nem volt olyan alkalom, amikor itt volt valamilyen gyülekezeti összejövetelen, hogy utána ne mondta volna: oda menjen el, ezekkel ez a baj, oda kellene egy kis pénz segítség, oda küldeni kellene valakit, mert fizikai segítség kell, és így tovább ... Nemcsak az utasításokat adta ki a lelkésznek, hanem ennek egy jó részét maga mindjárt megszervezte. Amit elvállalt, afelől nyugodt lehettem. Legyen áldott ezért Isten! Legyen áldott azért is, hogy adott mellé egy olyan testvért - vér szerinti testvért -, aki biztosíthatta a csendes háttért, és így vé-gül is együtt végezhették ezt a szolgálatot.

Az utolsó három és fél évet ágyban kellett töltenie, mert megbénult. Szellemileg teljesen friss maradt. Amikor együtt imádkoztunk, lehetett látni rajta, néha egy-egy szót is ki tudott mondani. Sok minden véget ért, de az a kapcsolat, ami Jézus Krisztussal létrejött az életében, az nem ért véget a bénasággal sem, a megnémulásával sem, és a halálával sem. Sőt, bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kapcsolat kiteljesedett.
Legyen áldott Isten azért, hogy közelről is láthattuk az ő szolgáló életében, mi a diakónia. Legyen áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem mond le rólunk sem. És talán magunknak élő, az áldozatoktól félő, őstermészetünktől fogva alapvetően önző emberekből újjá akar és tud teremteni minket is olyanokká, akik készek az asztalok körül szolgálni, akiknek mindig fontosabb a másik, akik mindezt nem a maguk erőlködésével produkálják, hanem Jézus Krisztus növekszik bennük, és hálaáldozatként engedik, hogy használja őket.
Hadd olvassam fel még egyszer a mi Urunk, Jézus Krisztus szavait: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Jeremiás könyvét olvassuk most napról-napra a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, és éppen ez a szakasz volt erre a napra kijelölve. Jeremiás tartalmas prédikációi között ez az egyik legszebb, mert a sok ítélethirdetés után itt arról beszél, hogy mit cselekszik majd Isten az ítélet után.
Sokszor kétségbeesik az ember Isten í-téletei alatt görnyedve, és arra gondol: nincs is utána semmi. Nem jöhet ezután jobb. Pedig nagyon fontos mindaz, amit ebből a részből majd látni fogunk. Itt még a babiloni fogság előtt van a nép, az azonban már nyilvánvaló, hogy nem akarnak hallgatni Isten szavára, nem akarják abbahagyni a bűneiket, és Istenhez visszafordulni nem szándékoznak. Ezért Jeremiás egyre gyakrabban a bekövetkező fogságot hirdeti. Itt azonban Isten olyan evangéliumot ad a szájába, ami a fogság utáni korra szóló jövendölés. Még a fogságba vitel sem következett be, de már arról is mond Isten valamit az Ő népének, hogy mi lesz majd utána. Egyáltalán, hogy van utána, hogy az ítélet nem az Ő utolsó szava. Az ítélettel nem megsemmisíteni akarja az Ő népét, hanem megtisztítani. S miközben erről szól a prófécia, aközben Istent mutatja be a népnek. Pontosabban maga Isten mutatkozik be még jobban az Ő népének. Arról szól ez a szakasz, hogy ki a mi Istenünk. S nekünk egyre fontosabb, hogy megismerjük a valódi, az igazi, az élő Istent, aki önmagát jelenti ki nekünk újra és újra. Hiszen az Ő megismerése Jézus tanítása szerint maga az örök élet.
1) Istennek öt fontos tulajdonsága derül ki ebből a Jeremiási prédikációból. Az első: egyszer annakidején szövetséget kötött az Ő népével. Kiválasztott magának a népek sokasága közül egy viszonylag kis népet, és azzal szövetséget kötött úgy, ahogy azt vasárnap olvastuk az igéből. Ennek a szövetségkötésnek az írásos dokumentuma a Tíz parancsolat volt, aminek a lényege az, hogy Isten ígérte az Ő népének hűségét és védelmét, a néptől pedig elvárt bizonyos dolgokat. Szövetséget kötöttem a ti őseitekkel, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. -
Ez jellemzi a szövetséges Istent. Kézen fogva vezeti ki a benne hívőt a szabadságra. Isten szeretetének a gyengédségére, az Ő soksok tapintatára utal ez a kifejezés: kézen fogva. Nem kilökte, nemcsak úgy odaszólt neki: menjetek arra, ott a szabadság, hanem lehetővé tette, hogy kimenjenek, aztán mivel tele volt a szívük félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, hittel vegyes hitetlenséggel - és ez mindig így van -, gyengéden megfogta a kezüket és úgy vezette ki őket. A Mózes könyveiben újra és újra visszatérő kifejezés, hogy „erős kézzel és kinyújtott karral” vezette Isten az Ő népét.
Aki engedjük, hogy Isten vezessen minket, naponta tapasztaljuk az Ő szeretetének ezt a gyümölcsét: kézen fog és úgy vezet. Nem onnan fentről valahonnan utasításokat ad, nem parancsokkal és tilalmakkal halmoz el, nem utólag mondja - mint ahogy mi szoktuk sokszor egymásnak, olykor a gyerekeinknek is, hogyan kellett volna, akkor most nem itt tartanál. Nem ilyen Isten. Az Ő szeretete tele van megértő gyengédséggel. Kézen fogva vezeti azt, akivel szövetséget kötött.
És hova vezeti? A rabságból mindig a szabadságra. A téves gondolatok, a hamis elképzelések, a maga gyengeségét érző szorongás rabságából ki a szabadságra. Bizonyosságra, a szűkösségből mindig valami tágasságra - a 18. zsoltár roppant szemléletesen ír erről is. Nem akarok én most szavakkal és betűkkel játszani, de ma olyan nagyon hangsúlyossá vált számomra ez a három sz betűs szó: szövetség = szeretet + szabadság. Kézen fog - ez az Ő szeretete, és vezet Egyiptomból az ígéret földjére, vagyis a rabságból a szabadságba.
Istennek ez a szeretete mindig azt jelenti, hogy a javunkat nézi. A szeretet lényege mindig az: mi jó a másiknak, akit szeretek, és akkor azt meg is teszem érte. Annak azonban általában ára van. Igen, a szeretet azt is jelenti, hogy kész áldozatot hozni a másikért. A szeretet azt is jelenti: annak a feltétele és forrása sokszor nem abban van, akit szeret, hanem abban, aki szeret. Bennünk például Isten semmi szeretetreméltót nem találhat, de az Ő irántunk való szeretetének forrása Őbenne van, és azért szeret minket, mert az Isten szeretet.
Jellemez-e minket ez a szemlélet és magatartás: mi jó a másiknak, kerül, amibe kerül, szívesen hozok érte áldozatot is? Akkor is, hanem viszonyozza? Az áldozatot nem szokás. Az áldozat nem üzlet, ott nem azt számítják, megéri-e, hanem hogy szüksége van rá a másiknak, és szívesen meghozza érte. A szabadságra vezeti és meghagyja a szabadságában. Isten soha nem láncolja magához az övéit. Elédbe adtam az életet és a halál útját: válaszd az életet!
A szeretet mindig szabadon hagyja a másikat. Ha most az Újszövetségre ugrunk, egész sor fontos ige jut eszünkbe Jézus Krisztussal kapcsolatban. Őbenne kötött Isten új szövetséget velünk - majd mindjárt látni fogjuk. Ez jellemezte Őt is: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. Meg az jellemezte: ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok vagytok. (Jn 15,13. 8,36)
Érezzük-e Istennek ezt a reánk sugárzó, meg nem érdemelt szeretetét? Azt a sok gyöngédséget, amivel naponta találkozhatunk még a próbáink, a veszteségeink közepette is. Tudjuk-e, hogy aki engedi, hogy kézen fogja és vezesse, az az egyre teljesebb szabadságra jut el? Kényszergondolatok, félelmek, kétségbeesés és minden egyéb kötelék lehull az ilyen emberről az Istennel való szoros közösségben. És ha az Isten szövetségét ez jellemzi: szeretet és szabadság, akkor a Biblia beszél arról, hogy ennek lehet és kell tükröződnie a mi kapcsolatainkban is. Például a házassági szövetség: az jellemzi-e, hogy az lesz az alapállása, az attitűdje egy embernek, hogy mi jó a másiknak? Nem vár és elvár, követel és kikényszerít dolgokat tőle, hanem berendezkedik arra, hogy adni ... adni ... adni. Nem tartja tragédiának, ha néha ez egyoldalú - ha szereti. Vagy akkor vallja be: nem szereti. A szeretet azt jelenti: mi jó a másiknak. Azt jelenti: áldozatot hozok érte. Természetes, ez vele jár. A szeretetet sokszor nem is lehet másként kifejezni, csak úgy, hogy kisebb vagy néha nagyon nagy áldozatot hoz az ember, és szabadon hagyja a másikat, nem köti magához.
Ugyanígy a szülő-gyermek kapcsolatban is. Vajon csakugyan azt nézzük-e mindig: mi jó neki? És néha a kemény intés, vagy valami fenyítés jó, akkor az ő érdekében azt teszem. A szívem szakad meg, de akkor is azt teszem, ami neki jó, és szabadon engedem.
Ó, de sok tragédia van ebből, amikor ki mer repülni otthonról, és egy másik embert jobban szeret - legalábbis úgy tűnik -, mint az édesanyját, vagy édesapját. Akkor megindul az ügyeskedés: láncoljuk magunkhoz, - és ebből csak baj lesz. Eljutottunk-e már oda, hogy egyrészt engedjük, hogy Isten kézen fogva vezessen az egyre teljesebb szabadságra, másrészt engedjük, hogy ez az indulat hatalmasodjék el bennünk is? Minden hívő embernek ebben növekednie kell. Így nézni a többiekre, amit ez a szeretet jellemez, és a másik szabadságát mindig meghagyni, tiszteletben tartani barátságon belül és mindenféle kapcsolatban.
Ez az első tulajdonsága Istennek, amit itt önmagáról említ Urunk, hiszen szinte már unalmassá vált, hányszor ismétlődött: „ezt mondja az Úr.” Önmagáról mondja ezt.
2) A másik, amit megtudunk: miután a választott nép megszegte ezt a szövetséget, Isten megítélte őt. Sajnos nem volt méltó ez a közösség az Istenszeretetére és szabadságra vezérlő gondoskodására. Ebből nem az következett, hogy Isten elvetette őket és keresett más valakiket, vagy azt mondta. ezekkel a bűnbe esett emberekkel nem érdemes kezdeni semmit, értetlenek, hitetlenek, bizalmatlanok, önfejűek, hagyom őket magukra, - hanem a bűn után jön az ítélet, mert Isten igazságos, és az Ő igazsága megkívánja, hogy a bűnt megfelelő büntetés kövesse, de nem az ítélet az utolsó szava Istennek. Jön az ítélet, de az csak arra van, hogy megtisztítsa az Ő népét. Fogságba megy a nép, ha nem tér meg. Nyilvánvaló a megelőző Jeremiás-prédikációkból: ha megtér, akkor Isten visszavonja ezt és örül, hogy nem kell végrehajtania az ítéletet. Hanem tér meg, jön az ítélet, de túléli a maradék az ítéletet. Istennek gondja van arra, hogy megtisztulva újat kezdhessen majd a néppel.
Jó lenne, ha kigyógyulnánk abból a téveszméből, hogy a jó Isten arra való, hogy elnézze és eltusolja minden lázadásunkat, bűnünket, és vele szembeni keménységünket. Lehet, hogy valakinek ilyen bálványa van, de ez nem azonos az élő Istennel. Az élő Isten a bűnt megbünteti. Nem valami kegyetlen szigorral. Még ebben is az Ő szeretete van és még az ítéletben is azt nézi: mi jó annak, akit a saját érdekében meg kell büntetnie, vagy ítélnie, és megtisztítva hozza ki az ítéletből.
Ezt akkor nehéz komolyan vennünk, amikor éppen ránk szakad valamilyen baj. Valami hirtelen súlyos betegség, gyászeset, anyagi kár, megaláztatás, vagy bármi más, ami különösen nehézzé teszi az életet. Hogy használhatná ezt fel Isten arra, hogy én megtisztulva kerüljek utána hozzá még közelebb? Felhasználja. Minél inkább tőle fogadjuk el az ilyesmit, minél bátrabban megalázzuk magunkat előtte, minél őszintébben bevalljuk: Uram, nem értem, ez most miért történik velem. Fogalmam sincs, mi jót hozol ki ebből, de tudom, hogy te jó vagy, és nélküled semmi nem történhet velem. - Az ilyesmi máris közel viszi a szenvedőt Istenhez, és azt olvassuk: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. Aki még a próbatételek mélységén is szereti Istent, annak egészen bizonyos, hogy a javára lesz az. Majd utólag megérti, hogyan.
Mindenesetre az, hogy Isten jó és szeret minket, nem azt jelenti, hogy elfordul, amikor vétkezünk. A bűnt büntetés követi. Isten még a büntetésben is az Ő szeretetével fordul hozzánk.
3) A harmadik, amit Isten önmagáról mond: mivel az első szövetséget megszegte ez a nép, és a szövetségszegést ítélet követte, új szövetséget fog kötni az Ő népével. Mégpedig ezt az jellemzi: „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. És akkor nem tanítja egyik ember a másikat, hogy ismerjétek meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, én pedig megbocsátom az ő bűneiket - ezt mondja az Úr.”
Új szövetséget köt Isten az Ő népével. Mégpedig úgy, hogy belenyúl a nép szívébe, és a szívét alkalmassá teszi arra, hogy meg is tartsa ezt a szövetséget. Mert kiderült az elsőnél, hogy nem tudja a saját erejéből megtartani. Tiltakozik ellene. Mindig azt keresi: meddig muszáj még elmenni, mit nem kell már abból komolyan venni. Ma is gyakran hallom: más időket élünk, mint amikor a Bibliát írták. Ma már az nem érvényes, vagy egészen másként kell érteni. Megyünk a magunk feje után, Isten nélkül, és bajt bajra halmozunk. Ez kezdetben is így volt. Ezért Isten azt mondja: adok nekik parancsokat, mert nem lehet anélkül élni, de alkalmassá teszem őket arra, hogy örömmel teljesítsék a parancsaimat.
A szívükbe írom és belsejükbe helyezem. Mit jelent ez? Azt jelenti: nem a kezükbe adom a parancsot, hanem a szívükbe helyezem. Nemcsak az értelmükkel fogják felfogni, hanem belülről ők maguk is azt akarják, amit Isten akar. Egészen a magáévá teszi az ilyen ember azt, amit Isten neki mond. Belsőleg azonosul Istennel. Ha a szö-vetséget a szeretetkapcsolat jellemzi, akkor ez kölcsönös lesz. Nemcsak Isten szereti a népet, a nép is bízik már Istenében és szereti Őt, és ez alkalmassá teszi arra, hogy egyetértsen Istennel és egyet akarjon vele.
Akárhova nézünk, látjuk az életben, milyen nagy különbség van aközt, ha valaki korrekt hűvösséggel teljesít vagy teljesíteni akar valamit, vagy pedig benne van a szíve és egész lénye. Mondjuk, egy munkát: elvégezte, megnézi, hány óra, hála Istennek, véget ért a munkaidő mára. Alig várja, hogy hazamenjen. Jelenti: meg van, amit mondtak. Vagy pedig: miközben csinálja, gondolkozik, hogy lehetne ezt még szebbre, még ésszerűbben, még hasznosabban. S ha félórával tovább kell ottmaradni, talán észre sem veszi, mert a szíve is benne van a munkában. Talán ő is gyönyörködik a végén benne, hogy ilyenre sikerült, jobban, mint gondolta. Lehet, hogy nem is az övé lesz a haszna, ami abból lesz. Mivel a szíve is benne volt, neki is egészen más ez, meg másoknak is. Nem beszélve az emberi kapcsolatokról.
Amikor korrekt módon megjön a postán a gyerektartás. Egy forint sem hiányzik belőle. És ennyi ... Csak éppen a szíve marad ki annak, aki feladta a postán, az egészből. Ezért is került talán erre sor. Az ember néha azt mondja: inkább ne adtad volna, csak szeretnél - akármilyen összefüggésre gondolhatunk most.
Vagy amikor egy közösségről van szó, aminek lehet tagja valaki ilyen korrekt hűvösséggel is, vagy lehet tagja úgy, hogy egészen magáénak tekinti azt a közösséget, meg azt az ügyet, ami köré ez a közösség összejött. Mondjuk egy gyülekezetet. Ha azt a közösséget bántják, őt bántják, neki fáj, ha a szíve is ott van.
Nos, amiről itt Jeremiás által Isten beszél, az Jézus Krisztus munkája nyomán lett egészen világossá. Jézus idejében a farizeusok voltak ezek a korrekt, vallásos emberek, akik tudták, mit kell betartani. Úgyahogy igyekeztek is betartani, és erre büszkék voltak. Azt hitték, ez belépőjegy a mennyek országába. És akkor jön Jézus, és azt mondja: nektek legjobb esetben az értelmetekbe van beírva a törvény, vagy sokszor csak a szátokon jön ki, hogy másokon megköveteljétek, de a szívetek távol áll tő-le. Ez a nép szájával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem - idézte Jézus Ézsaiást abban az időben.
Amikor azt mondta Jézus: szükséges újonnan születnetek, akkor pontosan az új szövetség feltételére mutat rá. Egészen másként fogtok Isten törvénye szerint élni és fogtok tudni aszerint élni, ha a szívetek az Övé lesz. Itt nem arról van szó: legyenek vallásos ismereteim és próbáljak azok szerint élni. Itt arról van szó: egész szívemmel, lelkemmel azonosulok az én Istenemmel. Egyet gondolok, egyet akarok, látatlanban is igent mondok mindarra, amit Ő mond. Számíthat rám, én meg szüntelenül tapasztalom, mennyire számíthatok Őreá. Működik a szövetség. Nem kell szabályozni, élettel van tele.
Azt hiszem, régen rossz lenne, ha egy családban ki kellene írni az előszoba falára: kinek mik a kötelességei és jogai. Ha szeretik egymást, akkor úgy is többet fog neki adni, mint amit muszáj adni. Akkor elmegy helyette elintézni valamit, akkor sok meglepetéssel találkoznak az emberek, és csak kérdezik: ki csinálta ezt?! Általában az én dolgom szokott lenni, és most készen van. Ott örökké örömet szereznek egymásnak, pedig mindenkinek meg van a maga terhe. Senki nem kötelezi őket, semmi prémiumot ezért nem kapnak. Ilyen bolondok: szeretik egymást. És így egészen másként működik a közösség, az együttes.
Nos, az élő hitű, újjászületett ember ilyen kapcsolatban van Istennel. Nem kell újra és újra mondani: el ne felejtsd, hogy ezt meg azt be kell tartani. A szíve indítja arra, hogy aszerint éljen. Az újjáteremtett szíve, amelyikben már a Szentlélek lakik. Isten Szentlelke indítja arra. Ezért tudja, hogy mivel szerez örömet az ő mennyei Atyjának.
Jézus Krisztus mindnyájunkat ide akar elsegíteni. Kevés az, amikor valakinek csak vallásos ismeretei vannak. Az is kevés, ha tele van jószándékkal. Új természetre van szükségünk. Ez a teremtéssel egyenértékű esemény. Így olvassuk Pál apostolnál: aki a Krisztusban van, új teremtés az, a régi elmúlt, minden újjá lett. Új szövetséget kötök az emberrel - ezt mondja Isten.
4) A negyedik, amit megtudunk: annak, hogy ez a szövetség így működjék, a legfőbb feltétele a radikális bűnbocsánat, amit Isten a népének ígér. Így olvastuk ezt: megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre. Később pedig - miután ezt a sok szép természeti képet elsorolja itt, hogy majd ha a nap elsötétül, majd ha nem működnek a természeti törvények, akkor fogja Isten elhagyni az Ő népét, tehát hogy ez lehetetlen. Ő mindvégig, amíg a világ világ, Isten hűséges lesz, akkor újra ezt olvassuk itt: majd ha ilyen képtelenségek történnek, akkor vetem el az én népemet mindazért, amit elkövetett.
Tehát ha Isten egyszer megbocsát, akkor meg van bocsátva. És ebben egészen bizonyos lehet az az ember és az a nép, amelyik vétkezett Isten ellen, és amelyik eljutott oda, hogy új szívvel az Ő kedve szerint akar élni. Nem kell hogy zavarjanak minket a régi bűnök, ha azok odakerültek Isten elé bűnbánattal, azt Ő megbocsátotta.
Most nem akarom elsorolni mindazokat az erőteljes képeket, amiket erre használ a Szentírás, a múltkor egy igehirdetésben, mint egy csokorban, összegyűjtöttük ezt, amikor azt mondja az Úr: hátam mögé vetem a ti vétkeiteket, a tenger fenekére. Eltapossa álnokságainkat: voltnincs, mint amikor a szél a felhőt elfújja. Eltörlöm a te álnokságodat, mint a felleget. Isten bűnbocsánata végérvényes. Érvényes és végérvényes. Szabad ennek naponta újra örülnünk. És szabad - ha szégyenkezve is - ezzel a reménységgel odajönni hozzá az újabb és újabb engedetlenségeinkkel: Uram, erre is kérem tőled azt a bocsánatot, amelyik aztán újra helyreállítja a szövetségünket. Mert én nem akarom megszegni ezt a szövetséget.
5) Végül megtudunk itt valamit, ami nem derül ki első olvasásra ennek a fejezetnek az utolsó verseiből, csak ha valaki egy kicsit beleássa magát, meg ismeri, miről van szó. Az utolsó két versében Isten azt ígéri: eljön az az idő, amikor felépül az Úr városa Hananél-toronytól a Szöglet-kapuig. Aztán továbbmegy a mérőzsinór és még a Hullavölgy és Hamu-völgy is egészen a Kidrón patakjáig benne lesz, és napkelet felé is az Úr szent helye lesz az egész.
Ha valaki ismeri ezeket a földrajzi neveket, akkor tudja, hogy az egyik Jeruzsálem északkeleti csücske, a másik az északnyugati, a másik két földrajzi név a déli határát jelöli, és nincs szó a templomról. Nem azt ígéri Isten, hogy majd felépül megint a templom és ott kereshettek engem, és aki nagyon vallásos akar lenni, az ott találkozhat velem, hanem azt mondja: olyan élet alakul ki, hogy nem is lesz szükség külön templomra, mert az egész szent lesz az Úrnak, ami azt jelenti: kiárad Isten szentsége az egész életre, hogy kiterjed Isten uralma az Ő népének az egész életére. A profán, a hétköznapi dolgokra is. Mindent áthat az, hogy az a nép az Isten szövetséges népe. Az a nép, és minden egyes egyede úgy akar élni, hogy az élete minden kérdésében Isten törvényei szerint éljen. Megszűnik a kettős élet: van egy templomi és van egy azon kívüli. Hogy is lehetne a kettőt összemosni? Hogyan képzeljük el, hogy a hétköznapokban is vallásosak legyünk? Nincs kettős élet! Nem a profán tör be és teszi tisztátalanná a szentet, hanem a szent árad ki a profán területre is és hatja át azt. Ide akar elsegíteni minket a mi Istenünk. Az életünk minden területén az Ő tényleges uralma valósuljon meg: pénzügyekben, szerelmi ügyekben, emberi kapcsolatokban, a hivatásunkban, munkánkban, a munkanélküliséggel kapcsolatos gondjainkban. Örömben és bánatban, bölcsőnél és koporsónál. Véletlen találkozásoknál és tudatos tervezéseknél. Mindenütt felismerjük Őt, és az új szívet kapott ember mindenütt azt kérdezze: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Újszövetségi kifejezéssel ezt úgy mondják: a megszentelődésben kell növekednünk. De ez azért lehetséges, mert előbb Isten szentté teszi a hívőt. Az újjászületésben adja Jézus szent voltát - ahogy erről szintén hallottunk részletesen nem olyan régen - és ez teszi képessé az embert, hogy valóban Isten akarata szerint éljen örömmel, tudatosan, és egy idő után úgy, hogy nem is kell azt már mindig kérdeznie. Indítja belülről Isten Lelke, hiszen a szívünkbe írta az Ő parancsait.
Az a kérdés: akarja-e ezt a hívő ember őszintén? Vagy pedig: sokszor engedünk annak a kísértésnek, hogy sok területen igen, de azért vannak annyira profán dolgok, vagy annyira személyes ügyeink, vagy annyira benső titkos kérdések, hogy azzal csak nem megyek Isten elé. Vagyis: megmarad valami, ahol nem engedjük, hogy Isten uralma érvényesüljön.
Akarjuk-e őszintén? Engedjük-e, hogy Ő ezt az áldott munkáját végezze az életünkben? Ez néha azt jelenti: csöndben maradok, amikor pedig az igazamat most igazán meg kellett volna védeni vagy mindenkinek bebizonyíthattam volna. Ha az Ő Lelke arra indít, akkor hallgatok. Hadd menjen el úgy, hogy azt hiszi: neki volt igaza. Aztán majd néhány hét múlva rájön, és az sokkal meggyőzőbb lesz, mintha én verem az asztalt, vagy felemeltem volna a hangomat. Ez azt jelenti sokszor: le kell mondani valamiről. A magunk büszkeségéről feltétlenül, esetleg előnyökről is. Azt jelenti: a rövidebbet húzza talán az ember, de így használhatta őt Isten az Ő dicsőségére meg mások javára. Engedjük-e, hogy Isten ezt a megszentelő munkáját végezze bennünk?
Isten velünk is szövetségre lépett Jézusban, és ezt a szövetséget is a szeretet és az egyre teljesebb szabadságra való vezetés jellemzi. Ezt a szövetséget mi is sokszor megszegtük, de Isten az ítélettel is csak megtisztítani akar. Kínálja nekünk ma este is az új szövetséget, vagy az abban való megújulást, amikor nem külső kényszer, hanem belső késztetés már az, hogy az Ő akarata szerint éljünk. És mivel Ő radikálisan megbocsátott nekünk, bátorít, hogy mi is gyakoroljuk ezt és bocsássunk meg másoknak. Aztán anélkül, hogy erőlködnénk, így visz előbbre a megszentelődés útján, és kiábrázolódik bennünk a Krisztus. Közben pedig bukdácsolunk és lesz engedetlenség is, de mindig újra felállhatunk, mert ilyen a mi Istenünk.

Ha Isten segít minket, néhány hónapon keresztül a Tízparancsolat mai üzeneteit fogjuk tanulmányozni. Utoljára 19 évvel ezelőtt vettük sorra a Szentírásnak ezt a nagyon fontos szakaszát. A világ azonban olyan rohamosan távolodik Isten gondolataitól és tőle magától, és olyan sok új probléma vetődik fel a bűn miatt, hogy szükséges legalább 20 évenként az alapkérdésekben is újra tájékozódni. Fontos az, hogy azokat az új hitbeli és erkölcsi kérdéseket, amik menet közben felvetődnek, Isten világos igéjének a fényébe helyezzük, és így érvényes válaszokat találjunk.
Az bizonyos, hogy minél messzebb kerül az emberiség Istentől, annál embertelenebbé válik az élet. És ez a legtöbbször azzal kezdődik, hogy Isten egy-egy világos parancsát semmibe veszi az ember. Ha egy társadalom nem veszi komolyan azt, amit itt olvastunk: Én, az Úr, vagyok Isten egyedül, ne csinálj magadnak isteneket én mellettem, akkor az történik, ami itt most körülöttünk is, hogy ez az engedetlenség benépesíti az emberek hitvilágát úgynevezett istenekkel, bálvá-nyokkal, sőt démonokkal, a sokat emlegetett pluralizmus és tolerancia szépen hangzó, de hamis jelszavával, és ez még messzebb viszi az embereket Istentől. Ha nem érvényes többé a hetedik nap megszentelése, akkor számolhatunk azzal, hogy egyre több infarktus és korai férfihalál lesz. Ha nem szempont többé az, hogy ne légy házasságtörő, akkor építhetjük azokat az állami nevelőotthonokat, ahol olyan emberek nőnek fel, akik soha nem láttak harmonikus családot, akik nem tudják, mi a szerepe, feladata, hivatása egy nőnek és egy férfinak, akik a szerelmet, amit Isten gyönyörű ajándékként adott az embernek, valami egészen kificamodott, torz szexualitással azonosítják, és soha nem tudják megélni, akiknek a révén aztán az a temérdek nyomorúság, amiktől ők is szenvednek, újratermelődik, és nemzedékről nemzedékre csúszunk egyre lejjebb. És akkor kevés lesz a hely a fogyatékosokat ápoló otthonokban és az idegosztályokon is.
Amikor valaki fölényesen mosolyog a Bibliának ilyen egyszerű és világos parancsain, hogy állattal és azonos neművel ne közösülj, akkor hamar kiderül, hogy tömegekben felébreszthető a homofilia (az azonos neműek iránti vonzalom), és elárasztja a világot az AIDS.
Ha nem szempont az: Ne lopj! - akkor agyonütik az öregembert ezer forintért is az ágyában, és akkor következmények nélkül ki lehet sajátítani vagy árusítani egy ország nemzeti kincseit is, soha többé nem pótolható módon.
Ahogy közeledünk Jézus Krisztus má-sodik eljöveteléhez, úgy kerül az ember, az úgynevezett keresztyén kultúra is, egyre távolabb a Tízparancsolattól. Egyáltalán Istennek az életünket védő és gazdagító egyértelmű világos tanácsaitól és útmutatásaitól.
A szülők tiszteletét egy tekintélyelvű társadalom jelképének tekintik csupán, és elvetik. Akkor a házasság és a család, s mindaz, amit a Szentírás arról tanít, csak útjában áll a szexhullámnak, amire ugyebár fel kell szabadulnia a nagykorú embernek. Akkor a: Ne ölj! Ne lopj! - és ehhez hasonló parancsok csak gátlásossá teszik az embert, és mivel ez nem kívánatos, félre kell tenni ezeket, s ezzel szabad utat engedni a terrorizmus mindenféle formájának és a tűrt vagy titkon támogatott szabad rablásnak. Isten világos parancsainak a félretétele mindig katasztrófához vezet, ennek lehetünk ma szomorú tanúi.
Isten népének azonban el kell döntenie újra és újra, hogy minden körülmények között Isten törvényei szerint akar élni. Egy ilyen törvény nélkülivé váló korban ez egyre nehezebb. Néha majdnem lehetetlen. De akkor is érvényes az az ígéret, hogy aki mindvégig állhatatos marad, aki mindvégig ragaszkodik az ő Istenéhez, az marad meg.
Ma ennek a sorozatnak a bevezetéseképpen erre a kérdésre keressünk választ: Mire való a Tízparancsolat? És azt a gazdag anyagot, amit alapigénk ad, három részkérdésre osszuk fel: ki adta a Tízparancsolatot? mikor adta? és mire, miért adta? Az első két kérdésre röviden szeretnék válaszolni, a harmadikkal foglalkozzunk részletesebben. 1. Ki adta a Tízparancsolatot? Az az Isten, aki így mutatkozik be a Tízparancsolat első mondatában: Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.
Ezt a tíz igét tehát az az Isten adja az Ő népének, aki a világmindenséget teremtette és kormányozza, aki kiválasztotta magának az Ő népét, hogy világossággá tegye a pogányok számára is, aki hallotta az ő kiáltásukat a rabszolgaság szenvedései közepette, aki nem feledkezett el az Ő népéről, látta nyomorúságát és elkészítette számára a szabadulást, aztán csodák sorozatán át kihozta őt a rabszolgaság házából, vezette a pusztában megint csak szaporítva az Ő csodáit, annak ellenére, hogy az a nép lázongott ellene, elégedetlen volt, zúgolódott, visszavágyott a szolgaságba, és nem hitte, hogy Isten beviszi őt atyái földjére. Isten azonban ennek ellenére szerette ezt a népet egyoldalúan, hű maradt hozzá, és teljesítette ígéretét: valóban visszavezette őket az ősi földre.
Ennyi jóságnak a forrásából fakad ez a tíz ige. Ez az Isten adta ezeket a parancsokat az Ő népének. Aki ilyen érthetetlenül, ilyen mérhetetlenül, ilyen viszonozhatatlanul szereti azokat, akiknek parancsokat ad.
2. Mikor adta Isten ezt a tíz igét? Így kezdődik az egész fejezet: „Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket”. Mikor? Az után, hogy kiszabadította őket, akkor, amikor szövetséget kötött velük - a megelőző fejezet leírja ezt részletesen -, és az előtt, mielőtt elkezdődött számukra egy egészen új életszakasz, amelyben meg kellett tanulniok újra szabadságban élni, felelősen dönteni, Istenükben bízni, neki hittel engedelmeskedni.
Isten tehát akkor adta a tíz igét - mert az van itt szó szerint, csak mi mondjuk úgy, hogy tízparancsolat - az Ő népének, miután kiszabadította őket a fogságból. Amikor kezdte őket megtanítani az önállóság útján és szabadságban járni. Ehhez adott segítséget Isten az Ő népének. Ezért adta ezt a tíz igét.
Isten tehát előbb cselekedett, és utána ad törvényeket az Ő népének. Előbb kiszabadította őket egy olyan helyzetből, ahonnan a saját erejükből soha nem tudtak volna kijönni, és most tanítja őket a szabadságban járni és megmaradni. Ehhez ad segítséget ezzel a tíz igével.
3. Máris megkaptuk a választ a harmadik kérdésre is, amivel azonban részletesebben kell foglalkoznunk, hogy tudniillik mire, mi célból adta Isten ezt a tíz igét? Azért, hogy megmaradjanak abban a szabadságban, amire elsegítette őket. Azért, hogy tudjanak járni abban, amit nem gyakoroltak, amihez nem értenek, amiben évszázadok óta nem volt részük.
Talán tudjuk, hogy a Tízparancsolatot két helyen írja le a Szentírás: a Mózes második könyve 20. részében és a Mózes ötödik könyve 5. részében. Ott a második helyen világosan elmondja Isten, hogy miért, mi célból adta ezeket a parancsolatokat az Ő népének. A 6. rész végén olvashatjuk ezt: „Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és parancsok ezek, amelyeket parancsolt nektek az Úr, a ti Istenetek, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott minket az Úr Egyiptomból erős kézzel. Az Úr nagy és veszedelmes jeleket és csodákat vitt véghez Egyiptomban a fáraón és egész háza népén a szemünk láttára. Minket pedig kihozott onnan, hogy bevigyen arra a földre, és nekünk adja azt, amelyet esküvel ígért atyáinknak. Az Úr megparancsolta nekünk, hogy teljesítsük mindezeket a rendelkezéseket, és féljük az Urat, a mi Istenünket, hogy jó dolgunk legyen mindenkor, és életben tartson minket az Úr, ahogyan van ez ma is. És igazak leszünk Istenünk, az Úr előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindezeket a parancsokat.”
Miért adta Isten a Tízparancsolat? „Hogy jó dolgunk legyen mindenkor, és éltessen bennünket az Úr.” Ezért adta Isten az Ő népének a parancsokat. Nem azért, mert Ő szeret parancsolgatni, nem azért, hogy kiskorúságban tartsa az Ő népét, - ellenkezőleg: Azért, hogy megtanítsa egyre önállóbban élni. Élni azzal a szabadsággal, amit Istentől kaptak. Ezzel a szabadsággal azonban csak bizonyos kötöttségen belül lehet hosszú távon és helyesen élni. Erre való a Tízparancsolat.
Mit jelent ez? Megpróbálom ezt néhány képpel szemléltetni.
Az első a halnak a képe. A hal a vízhez van kötve, a saját léte érdekében. Viszont ott igazán szabad, ott van elemében. Isten népe az Isten törvénye szerinti életben van elemében. Ott élheti meg igazán a maga szabadságát, és ott van vé-dettségben is. Kiléphet onnan, de akkor az a sors vár rá, ami a partra vetett vagy a szatyorba tett halra.
Egy másik kép: egy ismerősöm mondta el egyszer a számára megrázó élményét. A svájci Alpokban járhatott barátaival. Egyre magasabbra kapaszkodtak egy ösvényen, s egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy lánckorlát zárja le az ösvényt, és egy nagy táblára ki van írva: Tovább menni tilos és életveszélyes! Ő könnyed mozdulattal átlépett ezen a láncon, és ment tovább. Egyszer csak azon kapta magát, hogy egy kiugró szirtnek a szélén áll, és ahogy félve lenézett, lehetett látni, hogy viszonylag friss földomlás történt, és amin ő áll, az alatt sincs semmi, csak a nagy űr és irdatlan mélység. Ahogy lefelé nézett, látta, hogy a föld, amin áll, össze-vissza van repedezve. Egy pillanat alatt kiverte a verejték, és amilyen óvatosan, de mégis gyorsan lehetett, igyekezett visszamenni oda, ahol már biztos talajt érezhetett a lába alatt.
Aki nem hisz az írásnak, az áthághatja a korlátot, de az életével játszik, és könnyen az életébe kerülhet. Aki nem hisz a Szentírásnak, az könnyedén áthághatja Isten parancsait, de önmaga ellen vét, magát sodorja életveszélybe, vagy esetleg nem is lesz már a számára visszaút. Mert kétségtelenül korlátokat is jelent Isten parancsa, de nem azért, hogy korlátozza, hanem hogy védje az életünket. Kétségtelenül megállította azt a kiránduló csoportot az a lánc, ami oda ki volt feszítve, de nem azért, hogy elrontsa a kedvüket, hanem hogy megvédje őket valamitől, amiről ők nem is tudtak, hogy milyen veszedelem leselkedik rájuk.
Hadd mondjam ilyen röviden: higgy az Írásnak! Isten minden parancsa érvényes ma is, úgy, ahogy itt meg van írva, csak jól kell érteni, és le kell fordítani a mi korunkra. Isten nem azért ad nekünk parancsokat, mert parancsolhatnékja van, hanem mert jobban szeret bennünket, mint ahogy azt elképzelni tudjuk, és mint ahogy mi szeretjük magunkat. Mert Ő minden veszélyt ismer, ami reánk leselkedik, és azért ad parancsot, hogy jól legyen dolgunk mindenkor, és hogy életben maradjunk. Ezekkel a parancsokkal Isten az ember életét védi.
Világosan magyarázza ezt Jézus, amikor kötözködtek vele a negyedik parancsolat értelmezését illetően, hogy mire való a szombat. Akkor Jézus ilyen summásan, a reá jellemző egyszerűséggel és lényegre törően mondja: a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. Tehát nem az ember van azért, hogy betartsa Isten parancsait, hanem Isten azért adott parancsokat az embernek, hogy emberivé tegye az életét. A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. A mi érdekünkben ad nekünk Isten parancsokat, és aki ismeri azt, aki a parancsot adja, az bízik benne. És az, ha nem érti is sokszor, mert az Isten magasságos gondolatait hogy érthetnénk mi meg azonnal a korlátolt elménkkel, akkor is teszi azt, amit az Úr mondott. Ha nem értem is, hogy attól a szép kilátástól miért zár el engem egy lánc, akkor sem megyek tovább, mert bízom abban, aki az életemet védi.
És egy harmadik kép: a Tízparancsolat olyan, mint a közlekedésben a jelzőlámpák és a forgalmi táblák. Kétség kívül adott esetben ezek akadályoznak minket. Éppen akkor érkezem egy kereszteződésbe, amikor pirosra vált a lámpa. Meg kell állnom, pedig úgy sietnék. De nem azért váltott pirosra, hogy engem bosszantson vagy késleltessen, ellenkezőleg: éppen segít a célba érni. Megőriz attól, hogy kárt tegyenek bennem, vagy én kárt okozzak másnak. Védi az életemet és segít az utamon. Utána aztán akármilyen forgalmas kereszteződésen nyugodtan száguldhatok keresztül, amikor zöldet kaptam. Nem lehet másként megoldani. Adott esetben akadálynak tűnik, de végső soron véd és segít.
Isten törvényeivel is ugyanez a helyzet. Ha egyszerre kikapcsolnák az összes közlekedési lámpát és kiszednék a táblákat, összeomlana a közlekedés, és tömegszerencsétlenség áldozataivá válnánk. Mint ahogy néha látunk olyat: nem működik a lámpa, és egy forgalmas kereszteződésben mindenki igyekszik a maga célja felé. Egy idő után megtelik a kereszteződés, és egymástól nem tudnak menni a járművek, csak hangos dudálást meg halk csattanásokat, csörrenéseket és szitkozódásokat lehet hallani.
Vannak némely szabad gondolkozók, akik azt mondják: engem ne korlátozzon senki, az én életemet ne szabályozzák, hadd menjek arra, amerre akarok. A kérdés az: tudsz-e arra menni, amerre akarsz? Jó esetben mehetsz arra, amerre tudsz, és nem arra, amerre akarsz, aztán egy rövid idő múlva semerre sem tudsz menni, mert bedugult az egész, lámpák, táblák, szabályok és az egymásra való figyelés nélkül.
Nos, ugyanez van a nagy életben is, ami a kis közlekedésben, és Isten ezért adta a Tízparancsolatot, hogy védjen, segítsen, mégpedig mindannyiunkat a célunkhoz segítsen.
Az a szabadság nagy kincs, amire Isten az Ő népét elsegítette. Az a lelki szabadság, amire Isten ma is mindazokat, akik Őt keresik, elsegíti. Az Ő parancsai attól védnek, hogy ebből a szabadságból ismét rabság legyen. A Galata levél 5. részét így kezdi Pál apostol: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.”
Milyen szolgaság fenyegeti az embert? Ebben a vonatkozásban különösen kétféle: a törvényeskedés és a szabadosság szolgasága.
Törvényeskedés az, amikor kicsinyes módon az élet minden helyzetére kidolgoz az ember magának egy szabályrendszert, és annak a betartásától reméli az üdvössé-gét, vagy annak a betartása hiteti el vele, hogy ő különb, mint azok, akik nem tartják be. A Tízparancsolat nem törvényeskedés. A Tízparancsolatban Isten szempontokat, irányelveket ad, aztán reánk bízza, hogy adott esetben annak hogyan engedelmeskedünk.
A másik rabság a szabadosság szokott lenni, amikor az embert nem érdekli semmiféle törvény, felrúg minden kötöttséget, nincs tekintettel sem Istenre, sem emberre, és így lesz megkötözött rabbá. Ahogyan erre ma nagyon sok példát láthatunk.
A hívő embert az jellemzi, amit Mó-zes ötödik könyvében olvastunk: minket kihozott az Úr a rabszolgaság házából, hogy bevigyen arra a földre, amelyet megígért a mi atyáinknak, ezért adott nekünk parancsolatokat, hogy jól legyen dolgunk, és életben maradjunk. A hívő engedelmességének motivuma a hite és a bizalom.
A hívő ember tudja: az Úr hozta ki sokféle bűnből, kétségbeesésből, megkötözöttségből, félelemből. És úton van egy csodálatos ország felé, ahol a mennyei Atya házában az ő számára már el van készítve a hely, - mert ezt is megígérte Jé-zus. És hogy megmaradjon ezen az úton, és megérkezzék abba a célba, ezért adta Isten segítségül az Ő parancsait. Ezért veszi azokat komolyan. Ezért igyekszik azokat újra és újra egyre mélyebben érteni, s az élete minden helyzetében komolyan venni. Ha nem érti is, cselekedni - mert ilyen is van. Nagyon sokszor cselekvés közben értjük meg Isten egy-egy gondolatának, utasításának a mélységes és meggyőző igazságát. Mert a hitünket ezzel is megbizonyítjuk: ha nem értem is, csinálom, mert te mondtad, és tudom, hogy szeretsz engem.
Nem ez a jellemző, hogy úgy kell cselekednünk, hogy nem értjük. Az a jellemző, hogy Isten Szentlelke megvilágosítja a hívő értelmét. De van olyan, hogy Isten várja az előlegezett bizalmat, hogy Isten vizsgáztat minket feltétel nélküli bizalomból, - mint amikor Ábrahámnak azt a parancsot adta, hogy áldozd meg a te fiadat. Azt hiszem, mindannyiunk életében történtek már olyan dolgok, amik mellett teljes értetlenséggel álltunk, de a hívő ember ilyenkor sem ökölbe szorítja a kezét és rázza az égre: milyen Isten az, aki ezt megengedte? - hanem még sírva is összekulcsolja a kezét és azt mondja: Uram, nem értem a te dolgaidat, de tudom, hogy velem semmi nem történhet nélküled. Te azért cselekszel és azért mondasz mindent - még a parancsokat is azért adtad, a tilalmakat is -, hogy jól legyen dolgom, és életben maradjak. Hogy ami most történt, az hogy munkálja ezt, fogalmam sincs, de megmondtad, hogy ezt most nem érted, egyszer majd megérted. S miért olyan fontos azt értenem? A legfontosabb, hogy a te kezedben maradjak, mert ott jól lesz dolgom, és ott maradok életben. Erre a feltétel nélküli bizalomra akar elsegíteni minket a mi Urunk.
Egy pillantást vetünk még az Újszövetségre. Jézus Krisztus a Hegyi beszédben elmélyítette a Tízparancsolatot, és értelmezte azt. Majd ha Isten segít minket, lépésről-lépésre látni fogjuk, hogyan segít a mi Urunk még jobban érteni az ősi parancsokat.
Az igazi szabadságra Jézus vezeti el a benne hívőket, mert Ő kiszabadított minket a halálból, a bűnből, a kárhozatból. A megterített úrasztala pontosan ezt szemlélteti nekünk: Jézus az Ő halálával végezte el ezt a nagy szabadítást, és az Ő Szentlelkével teszi lehetővé, sőt könnyűvé, hogy az Ő parancsait megtartsuk. Ember magától képtelen a Hegyi beszéd szerint élni, de nem is úgy mondja Ő: szedd össze magad, és mutasd meg, mit tudsz ... Először jön a szabadítás és utána jönnek a törvények. Először kínálja fel az újjászületés ajándékát, és az újjászületett ember képes aztán Isten akarata szerint élni. Aki csak azt hajtogatja: azt lehetetlen teljesíteni, arról tesz bizonyságot, hogy nem született újjá, vagy nem is akar talán. Előbb jön az: Úr Jézus, tehetetlen vagyok, jöjj be az életembe és vedd át az uralmat, és utána jön az: ennek az uralomnak kész és képes engedelmeskedni az ember, a Jézustól nekünk ajándékozott Szentlélek által.
Jó lenne, ha ma délután is félre tennénk egy kis időt arra, hogy Isten elé állunk csendben. Jó lenne, ha őszinte bűnbánattal végiggondolnánk: mennyire támad minket is az a korszellem, amelyik egyre messzebb sodródik Istentől, sőt egyre büszkébben szembeszegül vele. Jó lenne, ha Isten világossá tehetné mindazokat a vétkeinket, amikkel az Ő parancsait félretesszük, vagy elkezdjük magyarázni, hogy ezt ma már nem úgy kell érteni, meg ma már más kort élünk. Jó lenne, ha megerősödnénk ebben a feltétel nélküli bizalomban, s engednénk, Ő maga győzzön meg arról, hogy igazi belső szabadságra csak Ő segíthet el minket. De hogy ebben a szabadságban megmaradjunk, ahhoz kell ez a kötöttség, a Jézushoz való kötöttség, és az Ő igéjéhez, parancsaihoz való ragaszkodás. Amit azonban nem a magunk erőfeszítéseivel kell produkálnunk, hanem amire Ő segít el minket lépésről-lépésre, dicsőségről-dicsőségre.

Ennek a jól ismert történetnek arra a részletére szeretném ma este felhívni a figyelmet, hogy Jézus Krisztus az ember minden lelki és testi nyomorúságán tud és akar segíteni. Ebben a sorrendben: minden lelki és testi nyomorúságán.
Ezt az embert azért vitték hozzá, mert béna volt. És Jézus mégsem a betegségével kezd foglalkozni, hanem mindenki meglepetésére ezt mondja: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak a te bűneid.” Utána azonban a testi egészségét is visszaadja neki. Neki mind a kettő fontos, de a gyógyulás, az igazi szabadulás ebben a sorrendben történik.
Mi erről nagyon sokszor elfeledkezünk. Végzetesen egyoldalúvá vált a szemléletünk és a gyakorlatunk. Egyoldalúan testiessé. A testi táplálkozással mindannyian törődünk, kénytelenek vagyunk törődni. Vajon a lelkét miért nem táplálja sok ember neki való eledellel: Isten igéjével? Testileg a legtöbben tisztálkodnak, lelkileg miért nem tisztálkodnak emberek tömegei? Csak azért, mert az nem látszik, vagy nem azonnal látszik a következménye?
A legtöbb embernek nagyon fontos, mit mondanak róla mások. Az miért nem izgat minket, hogy vajon mi Isten véleménye a dolgainkról, gondolatainkról, cselekedeteinkről? - Ha testileg beteg valaki, megmozdul az egész ház, és minden áldozatra készek az emberek, hogy helyreállítsák az egészségüket. A sokféle lelki betegséget pedig sokan már észre sem veszik. Vagy amikor nyilvánvalóan a lelkük beteg, akkor is a testüket akarják kezeltetni.
Sok szülő csak azzal törődik, hogy a gyermeke mit eszik, mibe öltözködik és hogyan halad a tanulmányaival. És oda sem figyel arra, hogyan mérgezi a lelkét, miközben ott ül a televízió előtt és videók előtt, hogyan torzul, nyomorodik a lelke a sok otthoni szeretetlenség, veszekedés, pletykálkodás miatt. Hogyan húzzák le lelkileg azok a rossz barátok, akik közé keveredett, s eszébe sem jut sok szülőnek, észre sem veszi, fel sem tűnik, hogy azért eszik túl sokat vagy túl keveset, vagy noha túl sokat eszik, mégis fogy, vagy azért kiabál álmában a felnőtt gyermeke is, mert a lelke beteg, azt kellene gyógyítani. Egyszerűen nem tekinti feladatának sok ember a másik lelki táplálását, rendben tartását, tisztálkodását, egészséges fejlődésének az elősegítését.
Márpedig ezt nem lehet pótolni semmivel! Így nő fel vagy nőtt fel máris egy lélek nélküli, lelketlen nemzedék, embertorzók, akiknek csak a testük működik. Legfeljebb a fejüket megtöltötték ismeretekkel, de nincs erkölcsük, nincs jellemük, és tömegek élnek most már körülöttünk úgy, hogy nincs értéke előttük az életnek: sem az ember, sem az állat, sem a növény életének. Nincs becsülete előttük a másik embernek. A másik érdeke, java egyáltalán nem szempont a döntéseikben. És láthatjuk, hova vezet ez az egyoldalúság, amikor ennyire kificamodik az élet körülöttünk.
Amikor tömegek már csak pénzben tudnak gondolkozni, amikor embereknek csak testi igényeik vannak, amikor nem ismerik a becsületet, a felelősséget, az áldozathozatalt, amikor csak a pillanatnak élnek, amikor csak magukra tudnak gondolni, amikor a saját hasznuk mozgatja őket, aztán egy idő után már semmivel nem lehet megmozdítani őket. Nem tudnak megrendülni, nem tudnak önfeledten örülni, nem tudnak másokkal együtt érezni, mert nem tudnak érezni. Tudniillik ahhoz a lélek működésére lenne már szükség. Az meg az állandó elhanyagoltság miatt elcsökevényesedett. És ezek az emberek így halnak meg: lélek nélkül, Isten nélkül, reménység nélkül. És így töltik el az örökkévalóságot: Isten nélkül, reménység nélkül.
Ha valaki becsületesen belegondol: iszonyatos! Szeretném belekiáltani a szívetekbe: Isten az embernek lelket is teremtett. Lelket is adott. Csakhogy mindnyájan úgy születünk, hogy már a születésünkkor halálosan beteg a lelkünk. Minden embernek ez az alapbetegsége: krónikus léleksorvadás. Ebből akar Jézus Krisztus kihozni mindnyájunkat. Pontosan ezért jött erre a világra, ezért kezdi a gyökereknél. Gyökeres, radikális gyógyulást - nemcsak kezelgetést - adott az embereknek. Ezért mondja ennek a bénának mindenekelőtt azt: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak a te bűneid.” Ennek a léleksorvadásnak a következménye mindaz a sok nyomorúság, ami miatt szenvedünk. Egyedül Jézus az, aki az okot akarja és tudja megszüntetni.
Ott van-e bennünk ez a szenvedélyes Jézus-keresés, ami ezekben az emberekben ott volt, akikről itt most olvastunk? Akik nem akárkihez vitték a beteg barátjukat, hanem Jézushoz. Akik mindenre készek voltak, hogy odavigyék Őelé. Má-té nem írja le, de ha elolvassuk Márkban meg Lukácsban a párhuzamos helyet, ezek azok, akik kibontották a háztetőt, hogy leengedjék Jézus elé, mert olyan tö-meg vette körül a Megváltót, hogy nem tudtak a közelébe férkőzni. Nem számít, mibe kerül, mit mondanak, hogy néznek rájuk: ezen a nyomorulton csak a megváltó Jézus tud segíteni, oda kell vinni hozzá! És nem fogják meg, és nem viszik el, amikor Jézus a bűneiről beszél ennek a bénának. Ők Jézusra bízták az ügyet, nála készen van a megoldás. S ha az ezzel kezdődik, kezdődjék ezzel! Egyedül Ő tudja, hogyan lesz ebből szabadulás.
Ma Jézus nekünk mondja: Megbocsáttattak a te vétkeid! Lehet, hogy egyáltalán nem ezért jöttél ide, lehet, hogy valaki fel is szisszen ... talán még ki is kéri magának. Úgy gondolja: nincsenek is bűnei. Nem ez az aktuális probléma az életében. Valami egészen másra szeretné kapni Jézusnak a segítségét. Elhisszük-e neki, hogy az igazi gyógyulás ezzel kezdődik, ha azt az akadályt megfogja és félreteszi az útból, ami minket Istentől elválaszt? Ha Istenhez vezet vissza bennünket - ahogy a Péter levelében olvassuk -, és beárad az isteni élet a mi életünkbe, és ez először a bűnbocsánattal kezdődik? Aztán majd elhangzik az is: Kelj fel és járj! És mindenki ámulatára összehajtogatja azt a gyékény hordágyat, amin őt vitték oda, és ő viszi haza azt, amin odaszállították.
Először az hangzott el: megbocsáttattak a te bűneid! Először a lelkét gyógyítja meg, aztán adja vissza az egészségét, mert Ő az egész emberen akar segíteni. Tudniillik, ha a lelke meggyógyul valakinek, akkor, ha megmarad is esetleg egy s más nyomorúsága, azt egészen másként hordozza attól kezdve. Erre is sok példát láthatunk.
Ennyit ennek a történetnek a központi üzenetéről. Most jó lenne, ha sorra vennénk a szereplőit még. Mert ha azokat külön-külön megnézzük, akkor megerősödünk abban, hogy ezt a jó hírt üzeni nekünk ma a mi jó Urunk: megbocsáttattak a te vétkeid, s utána felkelhetsz és járhatsz.
1. Az első szereplő mindenképpen ez a beteg ember, aki béna. Teljesen tehetetlen. Ha éppen vannak, akik ráteszik a hordágyára és kibe viszik, akkor odajuthat, egyébként egy helyben marad mindvégig. Ha adnak neki enni, akkor táplálkozhat, de ő nem tud magán segíteni. Teljesen tehetetlen, következésképpen teljesen reménytelen is a helyzete: ki van szolgáltatva egészen.
Mi is ilyen tehetetlenekké váltunk az Istentől való elszakadásunk után. Tehetetlenekké a jóra. Ha csak az elmúlt napok beszélgetéseiből cseng a fülembe néhány mondat, erről a tehetetlenségről tesznek bizonyságot szakadatlanul az emberek. Értse meg: nem tudok megváltozni! Azt már látom, hogy az otthoni sok békétlenségnek sokszor én vagyok az oka, de ha egyszer az indulat engem elkap, akkor nem tudok uralkodni magamon. Én elhiszem: megvan a legnagyobb jó szándék, de tudom azt is: igazat mond. Valóban nem tud uralkodni magán.
Más amiatt panaszkodik: nem tudom kikapcsolni a félelmeimet. Újra és újra az jut eszembe, hogy valami baj történhet velem vagy a szeretteimmel, és nem tudok másra gondolni. Hiába mondják: vidámabb dolgokkal foglalkozzam. - És képtelen az ember sokszor a keserűséget kiiktatni a lelkéből, képtelen elfelejteni valamit. Nem tud leszokni sok mindenről, ami pedig megkötözi, megkeseríti az életét. És képtelen odatalálni magától Istenhez, és képtelen igazán megalázni magát Isten előtt. Tehetetlenek vagyunk. Lelkileg is béna lett az ember, mióta Istentől elszakadt.
Azt hiszem, nem kell magyarázni, milyen fájdalmasan béna a mi népünk is. A hatóság tehetetlenül és sokszor tétlenül nézi, hogyan pusztít a bűn embert, értékeket és nemzetet. És a nép tehetetlenül és tétlenül nézi, milyen tehetetlenek azok, akiknek pedig a hatalmat kellene gyakorolniok.
De az egyén is lebénult: a szemünk előtt ütnek le, rabolnak ki, erőszakolnak meg embereket, és mit tehetünk? Vagy mit teszünk? Ide vezet az, amikor nem veszi komolyan egy egész társadalom, hogy minden nyomorúságunk oka, ha Isten nélkül akarunk élni. És amikor ez a bénaság elhatalmasodik a társadalmon, akkor annak ilyen szörnyű következményei lehetnek. Ezt nevezi a Biblia bűnnek. Ezért kezdi Jézus a beteg gyógyítását azzal: Megbocsáttattak a te bűneid.
2. Mert a történet másik szereplője Jézus. Ő ebben az egész történetben mint teljhatalmú Isten cselekszik. Nem tudom, feltűnt-e, hogy látja a beteghordók hitét. Hát hogy lehet azt látni? Látja az ottlevő írástudók gondolatait. Azok spiclik voltak, a jeruzsálemi központból küldték oda őket azért, hogy Jézus ellen adatokat gyűjtsenek, és akkor már elhatározták, hogy Őt meg akarják ölni. Ehhez kellettek terhelő adatok, azért vannak ott. És ami történt, azt ők nagyon jól fel tudják használni. Csak összenéznek, nem szólnak egy szót sem. De Jézus látja a gondolataikat.
És Jézus látja annak a tehetetlen bénának a vágyakozását. Neki is van hite. Hiszen ő senkinek nem adott bocsánatot és gyógyulást, aki nem tőle várta azt, és nem vágyakozott utána. Lát egy csomó dolgot, amit senki más nem vesz észre.
És cselekszik mint mindenható Isten. Félreteszi az említett nagy akadályt: a bűnt, hadd lehessen újra átjárás, mehessen az a nyomorult a mindenható Istenhez, aztán visszaadja a testi egészségét is, hogy járhasson itt a földön is.
Abban az időben úgy gondolkoztak, hogy minden betegség valamely bűnnek a következménye. Az, hogy ez az ember beteg, nyilvánvalóvá teszi: bűnös. Bűnt megbocsátani viszont csak Istennek van hatalma és lehetősége, ez az Ő kizárólagos hatásköre. Hogy mer akkor Jézus ilyet mondani: Megbocsáttattak a te bűneid!?
Jó lenne, ha felragyogna előttünk ma a mi Uruknak a bölcsessége és szeretete, amikor mindezt érzékelve egy kérdést tesz fel. Mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak a te bűneid! - vagy azt mondani: Kelj fel, és járj!? Ha ez, hogy megbocsáttattak a te bűneid, csak üres beszéd, aminek a nyomán semmi nem történik, akkor az a könnyebb. De ha valóban történik a nyomán isteni feloldozás, akkor az a nagyobb dolog.
Ezek után Jézus annak a bénának a lábain teszi láthatóvá azt, amit előzőleg a szívében láthatatlanul elvégzett. Így lesz nyilvánvaló mindenki előtt a bűnbocsánat valódisága is. Ahogyan láthatják, hogy a béna felkel és hazamegy, olyan valóságosan megtörtént előtte az isteni feloldozás: a bűneinek a megbocsátása. Így válik mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy mit is tett Ő ott! És mindezt az Ő egyetlen szavával, igéjével tette.
Jó lenne már végre igazán komolyan venni, hogy rajtunk is, meg népünkön is egyedül ez a Jézus Krisztus tud segíteni ma is. Az igazi megoldás az a népünk számára, ha egy komoly, nagy, átfogó lelki ébredéssel ajándékozna meg minket a mi Urunk. Egy olyan ébredéssel, amelyik kijózanítana ebből a sok naiv álmodozásból, amiben próbáljuk ringatni egymást, vagy próbálnak elringatni bennünket. Hogy ha gazdaságilag egyenesbe jönnénk, akkor minden probléma megoldódna. Ki hiszi ezt el? Hogy ha bekerülhetünk az Európai Unióba, akkor az összes többi nyomorúság is lassan egymás után megoldást nyer. Ez álmodozás! Az ébredés az, ha lenne bátorságunk megalázni magunkat Isten előtt, ha egyénileg is egészen konkrét bűnbánatra jutnánk és a bűneinket el is hagynánk, ha engednénk, hogy Jézusnak ez a bűnbocsátó, feloldozó, megtisztító ereje beáradjon az életünkbe, akkor lenne gyógyulás, és akkor menne az élet egészen másként. Legalább azoknak, akik hívőknek vallják magukat, ezt sokkal komolyabban kellene venniük.
3. Ezért nagyon fontosak azok, akik odavitték ezt a beteget. A szereplők sorában ők a harmadik csoport. Ők is ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint a béna. Ők sem tudtak segíteni rajta, de felelősséget éreztek érte. Készek voltak áldozatra is a gyógyulásáért. Volt a szívükben valamicske hit Jézusban: ha valaki segíteni tud, az Ő! - és ezért mindenképpen oda kell menni hozzá. Nem akárkihez vitték a társukat, hanem ahhoz, aki tud segíteni. És nemcsak sopánkodtak, milyen szörnyű bénának lenni, meg tehetetlenül nézni a más baját, hanem tettek is valamit érte.
Hadd kérdezzem meg: hányan vannak itt közöttünk, akik ilyen szent komolysággal keressük az életünk gyógyulását Jézusnál? Hányan vannak itt, akik ilyen komolyan hordozunk imádságban másokat Őelőtte.
Ma hányakért imádkoztál Jézushoz? És az milyen imádság volt? - Megemlítetted a nevét, - vagy életre-halálra tudunk könyörögni másokért, népünkért, amelyet sötét erők pusztítanak és önmagát is pusztítja? Életre-halálra, azzal a hittel: Ő tud segíteni! Azzal az alázattal, hogy Ő kezdheti a lelki gyógyulással, nem mi írjuk elő, mit csináljon, és azzal a türelemmel, hogy semmi jót nem érdemlünk tőle, de mégis kivárjuk, amíg megmozdul a kegyelme, mert Ő kegyelmes Isten. Ő megígérte: aki kér, az mind kap. Jellemez-e minket a hitnek ez az elszántsága?
Számomra világítókká váltak ezek a beteghordók. Ők ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint mindenki más, de Jézushoz vitték a bajban levőt, és tőle várták a megoldást. Engedték, hogy szabadon mindent úgy csináljon, ahogy akar, és csodát láthattak. Pedig valószínű: nem volt könnyű a helyzetük. Megzavarták az istentiszteletet, nyilván sokféle megjegyzést kellett ott hallaniuk. Ott voltak az írástudók is, akik mit gondoltak és mit mondtak magukban, itt olvassuk. De nem baj, ez sem tartotta vissza őket. Majd azok is meglátják, ki az a Jézus, akihez ők fordultak. Aztán majd eláll szemükszájuk, amikor az, akit bénán hoztak ide, elmasírozik itt a szemük előtt, és a vállán viszi haza az ágyát.
És így is történt. Olvastuk itt a végén: Ő pedig felkelt, és hazament. És amikor az emberek ezt látták, félelem fogta el őket, az Isten jelenlétében érzett félelem; és dicsőítették az Istent, aki ilyeneket cselekszik. Mindegy hogyan vélekedtek Jézusról, megláthatták, kicsoda Ő.
Ezek a történet szereplői. És az utolsó kérdés: vajon szereplőivé válhatunk-e mi is egy ehhez hasonló történetnek? Jézus Krisztus ma is az egész embert akarja és tudja meggyógyítani. Egyedül Ő tud minket mindenestől meggyógyítani. A mi életünkben is azzal kezdi: megbocsáttattak a te bűneid. Ő a mi szívünkbe is belelát. Látja: van-e ott hit. Látja mennyi irigység, keserűség, félelem van ott. Készek vagyunk-e ezeket bűnként megvallani neki és elhagyni? És megtelik-e a szívünk hálával, hogy azért jött, és azért áldozta oda életét, hogy elvegye az útból az akadályt: Bízzál, fiam, te is visszatalálhatsz Istenhez.
Téged is vár Az Ő szeretete. És ott az Ő közelében van megoldás minden egyéb problémára is. Ha pedig Ő úgy látja, hogy megmaradjon némely problémánk, akkor Ő ad ahhoz erőt, ad annak ellenére a szívünkbe örömöt, békességet, és így tudjuk Őt dicsőíteni.
S mindezt Ő ma is az Ő szavával végzi. Legyen ott minden napunk elején az: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Ezzel a bizalommal olvassuk és hallgassuk az Ő szavát, mint aminek ma is gyógyító ereje van. S engedjük, hogy teljes, lelki és testi gyógyulással ajándékozzon meg minket.

Új esztendő elején vannak visszatérő kérdéseink. Vajon mit hoz ez az új év? Az utóbbi időben annyira megnehezedett az életünk, hogy nem sok jót merünk várni tőle. Annyi már bizonyos: sok minden drágább lesz, mint tavaly volt. Az is bizonyos, hogy legtöbbünknek a fizetése nem lesz több. Az is bizonyos, hogy ki vagyunk szolgáltatva az idén is sokféle betegség támadásának, talán még súlyos dolgok is történhetnek a családban, és az ember nem szereti a kiszolgáltatottság érzését.
Ez juttatja az eszébe azt, hogy egyáltalán mitől függ az, hogyan alakulnak az életünk eseményei? Kik írják a történelmet? Akiket látunk mozogni a színpadon, azok többnyire már csak végrehajtói egy nagyobb akaratnak. Az események mögött sokkal nagyobb erők rejtőznek. És sokszor úgy tűnik: igen sötét erők.
Szeretnék ma reggel valami biztatót mondani nektek, amivel Isten engem is megbiztatott. És az egészen bizonyos, hogy igaz, mert Isten igéje mondja.
A karácsony utáni napokban olvastuk kalauzunk szerint ezt a most hallott bibliai részt, és én már akkor könyörögtem Istenhez: adjon nekünk majd az új évre is üzenetet. S ebből az igéből egy komplett újévi programot kaptam Istentől. Egész röviden a lényeg, amit megértettem: az eseményeket maga Isten mozgatja. Fontos, hogy tudatosan figyeljünk rá, és azt tegyük, amire Ő indít bennünket. Akkor minden körülmények között tapasztalni fogjuk az Ő oltalmát, áldását, sőt mások számára is áldássá tesz minket. Krisztus-hordozók lehetünk, Krisztust vihetjük másokhoz.
1. Nos, hogy derül ez ki ebből a történetből? Hogyan derül ki az, hogy az események mozgatója Isten? Hogy a történelmet Isten alakítja, még akkor is, ha a bűneset óta az ember kiszolgáltatta magát egy sötét erőnek, az ördögnek, és Isten sok mindent megenged a gonosznak egy ideig, de akkor is tudhatjuk, hogy Ő mint Teremtő és a világ teljhatalmú ura, Úr maradt változatlanul a gonosz fölött is. És végső soron minden úgy történik, ahogy azt Isten jónak látja, és viszi az Ő örök tervét minden akadályon keresztül annak megvalósítása felé.
Hogy derül ez ki ebből a történetből, amit hallottunk? Ha az ember felszínesen olvassa, azt mondja: sehogy. Itt arról van szó, hogy a bölcsek nem hallgattak Heródesre, nem mentek vissza neki megmondani, hogy hol találták meg a kis Jézust. Emiatt Heródes mérhetetlen haragra lobbant, és vérfürdőt rendezett Betlehemben és környékén. Megöletett minden két évesnél fiatalabb fiúgyermeket. A kis Jézust azonban nem tudta elpusztítani, mert József közben Egyiptomba menekült vele, és ott maradt egészen addig, amíg Heródes meghalt. Ennyi a történet maga, és ennyit látunk, ha felszínesen olvassuk.
Ez az evangéliumi rész azonban éppen abban is segít minket, hogy az események mögé láthassunk. Hogy megtudjuk, miért és pontosan hogyan is történt az, amiről itt szó van. Itt arról van szó, hogy Isten beteljesítette az üdvígéretet, és elküldte a szabadítót Jézus személyében erre a világra. Ugyanakkor a Sátán is mozgósította a maga seregeit a Szabadító ellen.
Nemcsak arról van szó, hogy mit csinál Heródes, mit csinál József, mit tettek a bölcsek. - Kik mozgatják az eseményeket, és ezeket az embereket? Itt Isten szabadító terve új szakaszba lép, nagy kibontakozás indul meg. Abban a pillanatban a sötétség erői is fegyverkeznek, és megindul az ellentámadás. A Sátánnak eszközre van szüksége, Heródes kiválóan alkalmas erre. Betegesen féltékeny ember, aki a tulajdon gyerekeit, anyját, feleségét is megölette hatalomféltésből. Ő kell erre a célra.
Heródes elhatározza, hogy ha úgy keresik a kis Jézust, mint a zsidók jövendő királyát, akkor meg kell halnia. Isten elhatározta: a Szabadítónak életben kell maradnia, s majd a kereszten kell meghalnia, de addig elpusztíthatatlan. És Jézus életben marad, pedig Heródes vérfürdőt rendez. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a hozzáértők azt mondják: Betlehem olyan kicsi helység volt, hogy mintegy 10-15 két éven aluli fiúgyermek lehetett a faluban és a környékén. Egyetlen kicsi gyermek megölése is szörnyű bűn, de nem kell itt azért ezreknek a lemészárlásáról beszélni, mint ahogy néha szoktak ennek a helynek a magyarázataképpen.)
Nagy szellemi harc van kibontakozóban, és mindkét harcnak vannak eszközei és képviselői. Akármit tervez a gonosz és bármit pusztít a gonoszság, Isten ura marad a helyzetnek. Hogyan? Úgy, hogy Józsefet idejében értesíti, hogy meneküljenek onnan. Ez egyáltalán nem volt könnyű József számára. Nehéz út vezetett Egyiptomig, sivatagokon és nehezen megmászható hegyeken kellett átkelniük. Egyiptomban viszont csaknem minden városban volt elég népes zsidó település, tehát József ott otthont találhatott, akárhova került is. Azonkívül igen jó szakmája volt, azzal is boldogulhatott, de Isten jó előre gondoskodott arról, hogy legyen kezdő tőkéjük.
Sokan gondolkoztak azon a Biblia-kutatók közül, hogy miből élhettek ott. Valószínű József kétkezi munkájából, de azt olvastuk: a bölcsek mesés ajándékot hoztak Jézusnak. Hoztak aranyat, tömjént és mirhát. És Egyiptomban mind a háromnak nagy értéke volt. Isten jó előre gondoskodott induló tőkéről is. Minden isteni gondossággal elő volt itt készítve, csak észre kell vennünk.
Aki gondolkozva olvas, az azt is megkérdezi: miért nem ment Heródes mindjárt a bölcsekkel együtt? Ő rendkívül ravasz ember volt, hogy lehetett ebben a helyzetben ilyen jóhiszemű, hogy visszajönnek külön az ő kedvéért, őt tájékoztatni? Türelmetlen volt, ha hatalmi kérdésekről volt szó. Mivel magyarázzuk, hogy ilyen türelmesen várja őket, hogy majd megérkeznek? Erre csak azt lehet mondani: Isten elvette az eszét Heródesnek. Tapasztaltam ezt többször a nehéz években, hogyan csinálja ezt Isten, ha valaki ártani akar az Ő ügyének és az Ő gyermekeinek, akkor annak adott esetben elveszi az eszét, s az illető hoz egy olyan döntést, ami után fogja a fejét, mert azzal a döntéssel végső soron segítette az evangélium ügyét. Összezavarja a gonoszok elméjét - olvasunk erről a Szentírásban is. Megenged sok mindent a gonosznak, már csak azért is, hogy hadd látnánk végre: emberölő volt kezdettől fogva - lásd betlehemi gyermekgyilkosság -, de Isten marad az Úr.
Hadd idézzek két fontos mondatot a Példabeszédek könyvéből, ami ide illik: „Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.”(16,7) Pedig azok ellenségek akarnak maradni, s nagy buzgón csinálnak valamit, amivel Isten malmára hajtják a vizet. „Mint a víznek folyásai, olyan a király szíve az Úrnak kezében, amerre akarja, arra hajtja azt.” (21,1) Gondoljunk egy tepsit magunk elé. Van benne egy kis víz, egy kicsit billentem meg az egyik oldalát, lódul az egész víz a másik oldalába. Lehet játszani vele. A király szíve ilyen az Úr kezében.
Az ilyen Heródes-féle kiskirályok sokszor meg vannak szédülve a maguk hatalmától, és nem tudják: végső soron azt fogják csinálni, amit Isten akar. Ez az ő felelősségüket nem csökkenti, amikor ilyeneket tesznek, mint amit Heródes is. De amit tesznek, az is végső soron az Isten tervét segíti kibontakozása felé.
Olyan kedves azt látnunk ebben a történetben, hogy Isten megőrzi ezt a kis családot az idegenben, Egyiptomban is, és idejében értesíti Józsefet újra, hogy most már haza lehet menni. Nem mindegy, hova, még arról is gondoskodik, hogy hol telepedjenek le, mert nagy Heródes kegyetlenebbik fia uralkodott a déli tartományban, és ott nem volt biztonságban a növekvő Messiás, éppen ezért é-szakra, vissza Názáretbe küldi őket.
Egyszóval: szeretném ennek az évnek első reggelén fölragyogtatni előttetek ezt a bibliai igazságot, amit az egyik zsoltár így mond: az Úr uralkodik. Isten kezében tartja az eseményeket, és végső soron Ő a mozgatója mindennek. Ebben az évben is tőle függ az, hogy mi történik a világgal, a mi népünkkel, az evangélium ügyével és a személyes sorsunkkal. Hogy lehetne Istennek gondja mind az 5,5 milliárd emberre? Úgy, hogy Ő Isten. Mi azt elképzelni sem tudjuk: milyen az, Istennek lenni, de a Szentírásból tudhatjuk, hogy neki mindnyájunkra külön-külön gondja van. Ő megtervezi az életutunkat, és bele lehet igazodni ebbe a tervbe, és akkor van a helyén az ember. A Heródesek ma is azt hiszik: ők írják a történelmet, pedig ők csak nagy véres pacákat ejtenek ezen az íráson, és azzal rondítanak bele az Isten csodálatos tervébe. Ők csak azt tehetik, amit Isten megenged nekik. Efelől nekünk egészen nyugodtaknak kell lennünk.
A kiskirályok sok gonoszságot tehetnek az idén is, a pénzemberek sötét terveket szőhetnek a háttérben, de végső soron az történik velünk, amit Isten jónak lát. Aki az Ő útjain jár, annak Ő még az ellenségeit is jóakaróivá teszi.
Testvérek, a Mi Atyánk 1997-ben is érvényben van. Ennek az utolsó mondata így hangzik: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” És ha pontosan adnánk vissza az eredeti szöveget, akkor nem országot, hanem országlást kellene ott mondani. Mert az a szó, ami ott áll, azt jelenti: tiéd az uralom, a királyi hatalom tényleges gyakorlása. Ez a tiéd, a hozzá szükséges hatalom is kizárólag és egyedül a tiéd, Istenem, éppen ezért a dicsőség is egyedül téged illet meg. És mindenki, akinek a kezében hatalom van, csak úgy kapott valamennyi korlátozott hatalmat egy bizonyos időre Istentől. Nagy felelősség, hogy mit csinál vele. Lehet azzal élni, lehet visszaélni, mindegyiknek megvan a maga következménye.
Nekünk azonban tudnunk kell: Isten gyermekeivel semmi sem történhet véletlenül. Ajánlom délutáni tanulmányozásra a 91. zsoltárt, amit hallottunk is itt a közelmúltban egy istentiszteleten. Tessék azt elolvasni! Aki azt írta, az a Szentlélek világosságában látta, kicsoda Isten, és mit ígér Ő annak, aki ragaszkodik hozzá.
Az eseményeket tehát Isten irányítja, Ő a történelem Ura, Ő írja a történelmet, és nemcsak a nagy történelmet, hanem a mi kicsi életünk történetét is. Boldog ember az, aki éppen az élete kritikus helyzeteiben bizonyos ebben, és várja Isten útmutatását. Így is szenved az ember, így is meglegyint bennünket sokszor a félelem szele, így is össze fog szorulni az idén is néha a gyomrunk vagy a szívünk, néha talán a kezünk is ökölbe szorul, de mindent egészen másként hordoz, szenved, él át a valóban hívő ember, aki ebben egészen bizonyos, hogy: az Úr uralkodik. Isten teljhatalmú Ura ennek az egész világmindenségnek. Ő szab határt a gonosznak is, és akik Őt szeretik, azokkal végső soron csak jó történhet. Hiszen ezt olvassuk a Római levélben: akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. Isten erősítsen meg ebben a bizonyosságban bennünket!
2. A másik fele azonban ennek az igazságnak az, hogy az az ember boldog, aki ezt nemcsak tudja, hanem enged is az uralkodó hatalmát gyakorló Istennek. Aki feltétel nélkül bízik benne. Aki nem okoskodik, nem magyaráz neki, nem akarja kioktatni Istent, mi lenne a feladata, hanem teszi azt, ami az Istentől kapott feladata. Az ilyen ember lesz a helyén, az ilyen van védve, és az ilyen lesz áldássá.
József ilyen ember volt. Ha tovább olvassuk alapigénket (Mt 2,13-23), akkor látjuk, hogy az eseményeket igazgató Isten mellett ott van egy igazgatható, vezethető, értelmes, hívő ember, aki feltétel nélkül bízik Istenben. Már ezt megelőzően is ez volt jellemző Józsefre. Azt olvassuk itt: „József pedig, amikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.” (Mt 1,24)
Nem volt az könnyű feladat Józsefnek. Talán emlékszünk rá, hogy itt adja tudtul Isten neki, hogy a menyasszonya terhes, de nem akárkitől, ez egyedülálló terhesség. Isten Szentlelkének a teremtő munkája nyomán várja Mária az első gyermekét, aki az „Isten Fia, ezért nevezd őt Jézusnak.” Minden részletében meg kellett ezt emésztenie. Nem is lehetett mindenestől megérteni. És mit csinál József? Ha nem érti is minden részletében, teszi azt, amit Isten mondott neki. Miért? Mert Isten mondta, és ő feltétel nélkül bízik benne.
Ugyanez ismétlődött itt karácsony után Betlehemben. „Vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, maradj ott, mert halálra keresik a gyermeket.” Egyiptomba? Alig várta, hogy visszamehessenek Názáretbe. Várta a munka otthon. Talán megrendeléseket is otthagyott. Így is mennyire megkésleltette már, hogy a népszámlálás miatt oda kellett gyalogolni, ott megvárni, amíg a szülés után valamennyire megerősödik Mária. Nyilván az volt bennük: minél előbb visszamenni haza. Egyiptomba? És meddig kell ott maradni, mikor jövünk vissza? Isten pontosan megmondja: „addig, amíg majd szólok neked.”
Ilyenkor szoktunk mi idegesek lenni. József azonban nem ideges. Hogy folytatódik a leírás? „Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.” Nem alszik rá egyet, erre nem kell. Nem fontolja meg. Miért? Mert ezt megfontolta Isten. Nem vár: hátha mégsem kell elmenni. Isten nem fogja meggondolni magát, Ő nem játszik az övéivel. Isten mondta, csinálom. Mikor? Most, mindjárt. Ehhez módosítani kell az egész tervét, ami a további életére nézve el volt készítve.
Vezethet-e minket Isten az idén így? Tudunk-e feltétel nélkül bízni benne? Isten a mai hívőket nem álmok által vezeti, hanem az ő igéje által. Ez még nem volt leírva akkor, amikor Józsefnek Isten álomban adta a kijelentést. Minket az ige által vezet. Így fogjuk-e minden reggel a kezünkbe venni a Bibliát: Uram, mi a te parancsod most a számomra? Így teszünk-e félre sok akadályt az elől, hogy jöjjünk igét hallgatni, hívőkkel Isten dolgairól beszélgetni, az ügyeinkért együtt imádkozni, döntések előtt tőle tanácsot kérni, mint akik szentül meg vagyunk győződve arról, hogy Ő mindig jobban tudja: mi jó nekünk, mit kell tennünk, mint mi magunk, csak értsük meg, és legyünk készek tenni.
Mert miközben engedelmes valaki, aközben finomodnak az érzékei arra is, hogy megértse Isten akaratát. Sokszor azon lamentálunk: hogyan fogom megérteni, s közben titokban a tiltakozás van bennünk: reméljük, nem lesz mit megérteni, mert mi tudjuk, hogy mit akarunk csinálni. Istennel nem lehet ilyen szentségtelenül játszani. Valaki vagy őszintén, feltétel nélkül kész látatlanba is engedelmeskedni neki, és akkor egyre jobban fogja érteni, hogy Ő mit mond, vagy pedig összezavarodik az ember teljesen, és a végén azt csinálja, amit akar.
Olyan gyönyörűen világít Józsefnek a magatartása. Ez az igazi hit. Hinni azt is jelenti a Bibliában mindig: azonnal engedelmeskedni. Amit megértettem, teszem. Akkor is, ha módosítanom kell a terveimet, akkor is, ha körülöttem egészen mást mondanak az ismerőseim, akkor is, ha a saját szívem is mást tanácsol. Ha megértettem, mi az Isten akarata, feltétlenül azt teszem. Mikor? Azonnal, mert akkor még kész a szív az engedelmességre. Készek vagyunk-e erre?
József magatartásából kiderül az is, hogy hívő embernek lenni azt jelenti: minden tekintetben teljesen Istentől függ az, aki reá bízta magát. Isten határozza meg az időpontokat, hogy mikor mit csináljanak. Isten ad programot nekik, hogy hova menjenek. Isten jelöli ki a helyüket, még annak a módját is, hogyan jussanak oda. Ez a teljes kiszolgáltatottság a mindenható és szerető Istennek, ez őrzi meg az embert az egyébként nyomasztó kiszolgáltatottsági érzéstől. Mert aki neki kiszolgáltatta magát, az tudja, hogy tökéletesen védve van, és azzal már nem játszhatnak ismeretlen sötét erők, az a maga régi természetének sincs kiszolgáltatva; az Isten gyermekeként élhet.
Isten az övéit nem úgy akarja irányítani, mint a Heródeseket. Heródes kénytelen azt csinálni, amit az Úr el akar végezni, legtöbbször úgy, hogy nem is tudja. Isten az övéit beavatja a maga terveibe, és azt várja, hogy önként, maguktól engedelmeskedjenek. Erre akar elsegíteni bennünket is ebben az évben, mert ez a megmaradás útja. Ha József nem engedelmeskedik, ott pusztul el, s Jézus is. Az életben maradás útja az Istennek való engedelmesség. A halál erői közt az engedelmesség keskeny útján őrzi meg Isten az övéit.
Amikor olyan helyen szolgáltam, ahol nagy tanyavilág is volt, sokszor tapasztaltam, hogy az erős kutyák, többnyire nagy kuvaszok miatt, megközelíthetetlen volt egy-egy tanya. Ezt az ott lakók is tudták, úgyhogy nappal ezeket az állatokat láncon tartották, de sokszor úgy, hogy a lánc másik vége egy dróton futott. Két fa közé kifeszítettek egy drótot, vagy két cöveket levertek a drótnak, és a lánc vége azon futott. A kutya addig tudott eljönni, amíg az a drót engedte. Messziről kiabáltak: tessék jönni nyugodtan, csak maradjon meg az ösvenyen. Ha az ösvenyen megmaradt az ember, nem lépett se jobbra, se balra, mert mind a két oldalról kutyák voltak, akkor bejuthatott ép nadrággal és ép lábbal a tanyára. Ha lelépett az ösvenyről, akkor valahonnan beleharaptak.
Ez a kép jutott eszembe, miközben Józsefnek ezt az alázatos magatartását újra és újra végiggondoltam. Isten az élet ösvényét nekünk erre az évre is kijelölte. Lehet másfelé is jönni-menni. De ha megmarad az ösvenyen az ember, akkor az életbe jut. Akkor életben marad, és az egyre teljesebb életre segíti el Isten. Egészen bizonyos, hogy ebben az évben is acsarkodnak reánk mérges kutyák jobbról-balról - a szó mindenféle értelmében érthetjük ezt. De egészen bizonyos, hogy Isten mindannyiunknak megmutatja az élet útját, és aki azon marad és azon jár, annak nem árthatnak ezek a veszedelmes ellenségek.
Józsefről még annyit: így válhatott ő Krisztus-hordozóvá. Végül is a kis Jézus élete volt a legfontosabb, Őt kellett menteni. Nem Józsefék életére tört Heródes, Jézust akarta elpusztítani. S miközben engedelmeskedtek Istennek, Krisztust vihették. Ez az imádság erősödött meg bennem: tegyen engem Isten, és tegyen mindannyiótokat Krisztus-hordozókká az idén. Krisztophorosz - amiből a Kristóf név jön, azt jelenti: Krisztust viszi, Krisztus-hordozó. Őt vigyük mindig azokhoz, akikhez éppen minket küld vele Isten. Őt vigyük éppen akkor, amikor ott a legnagyobb szükség van a bizonyságtételre vagy kétkezi segítségre, vagy adományra, vagy egyetlen biztató mondatra. Krisztussal telítődjék az életünk, és miközben így alárendeljük magunkat Isten akaratának és mindig oda megyünk, ahova küld és azt csináljuk, amit mond - függetlenül attól, hogy mi mit gondoltunk el vagy mit szeretnénk - lehessünk mindig Krisztus hordozói. És miközben ezt tesszük, teljesednek Isten ígéretei.
Olyan sokat jelent ez a mondat is - de ezt most nem tudom részletesen magyarázni - „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.” Azok mindig meghalnak, a halál mindkét értelmében. De Krisztus mindig túlél mindent, és akik Őt hordozzák, azok is túlélnek mindent. Ezt az egész világkorszakot is, ennek minden szörnyűségével, mert azoknak Ő örök életet ajándékozott. És az ilyen emberek életében láthatóan teljesednek Isten ígéretei.
Olyan sok drága ígéretbe fogózhatunk így az év elején. Nemcsak abba, hogy az Úr uralkodik. Olyan sok kedves ígérettel simogat minket, bátorít minket a mi Urunk, hogy neki gondja van ránk, hogy jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk, hogy Ő mindent nekünk akar ajándékozni Jézussal, hogy minden gondunkat Őreá vethetjük, hogy az idén is kérhetünk, és megadatik, kereshetünk és találunk, hogy az Ő kegyelme ebben az évben sem lesz kisebb, mint korábban.
Nem tudjuk, milyen év van előttünk. Nem tudjuk, mennyiben lesz még nehezebb, mint a korábbiak. De biztos, hogy az idén is lesznek menekülők - ahogy itt Józseféknek menekülniük kellett -, az idén is működni fognak azok, akik halálra keresnek másokat, az idén is lesznek, akiket halálra keresnek, de Isten ígéretei erre az évre is érvényesek. Ő mozgatja az eseményeket, és Ő akar minket olyanokká formálni, hogy mozgathatók legyünk, hogy bizalommal engedjünk neki, hogy egyre jobban értsük is Őt, és így lehetünk Krisztus-hordozókká.
Akár innen most haza már Krisztust vihetjük. És aki erre kész, és ezt gyakorolja, az tapasztalja azt, amit Reményik Sándor a Józsefről írt csodálatosan szép versében így mond: „Vezetném, de Ő vezet engemet.” Azt hiszem, én viszem Krisztust másokhoz, és közben újra és újra látni fogom: dehogyis! Ő vitt engem oda is. Közben Ő vett körül védelmével és Ő adott szót a számba, és Ő adta a szeretetét a szívembe, és nem ismerek magamra. Nem is lehet, mert ebben az engedelmességben egészen újjá lesz az ember, Jézus Krisztus vonásai ábrázolódnak ki rajta.

Mit látunk, ha visszanézünk ennek az esztendőnek a napjaira, aminek Isten kegyelmesen meg engedte érnünk az utolsó estéjét? Sok kedvetlen, csüggedt emberrel lehet mostanában találkozni. Mit látnak ők? Mi az oka a kedvetlenségüknek?
Először erről szeretnék valamit mondani, hogy mit látnak ők, azután arról, mit látott Mikeás a maga korában, és végül arról a furcsa fordulatról, amit a felolvasott ige végén vesz az ő vallomása.
1. Mit látunk, ha visszafelé nézünk?
Látjuk, hogy valódi társadalmi összefogás a mai napig nem született még meg, az ország hosszú távú érdekeit szem előtt tartva. Látjuk azt, hogy csoportok és egyének az idén is elsősorban azért küzdöttek, hogy minél nagyobb részt szerezzenek a politikai hatalomból és a társadalom vagyonából. Ennek az lett a következménye, hogy egy vékony réteg még gazdagabb lett, és a tömegek még inkább elszegényedtek. Ebből meg az kö-vetkezett, hogy egyre több szívbe befészkelte magát valami sötét, általános bizalmatlanság, sőt félelem, nem egyszer szorongás, pesszimizmus, rosszkedv.
A nélkülözés ebben az esztendőben is nőtt. 3,5 millióan élnek a létminimum alatt. Az úgynevezett szociális háló szinte semmit nem segít azokon, akik a legelesettebb, legnyomorultabb állapotba kerültek. Nyilván ezzel is összefügg az, hogy a házasodási és gyermekvállalási kedv is csökkent. Ebben az évben feleannyian kötöttek házasságot, mint 20 évvel ezelőtt, 1976-ban. És az a folyamat, ami 15 évvel ezelőtt felerősödve indult, az az idén is folytatódott: mélyponton van a születések száma, és 15 év alatt félmillióval lettünk kevesebben.
Az átlagos életkor az idén is csökkent. A férfiaknál 65 esztendő, a szomszédos Ausztriában 73 esztendő. A lakosság egészségi állapota sokat romlott. Drámaian sok a depressziós beteg például. Az alkoholizmus ijesztően nő, a felnőtt lakosságnak 10-12 %-a, mintegy 800 ezer ember tekintendő alkoholistának. Ijesztően nőtt a kábítószerek forgalma és fogyasztása is, változatlanul magas nálunk az öngyilkosságok száma, a prostitúció - és ebben az évben különösen a gyermek prostitúció - sokféle gondot jelentett. A bűnözés az utolsó 5 évben kétszeresére nőtt, s ez csak erősíti a szívekben a félelmet.
A korrupció nemcsak a gazdasági életet szövi át, hanem a politikai, sőt a társadalmi életet is, és mivel annak olyan rejtett formái is vannak, amikkel korábban nem találkoztunk, ez egyfajta bizonytalanságot ültet el az átlagember szívébe. Akik emberekkel foglalkozunk, naponta találkozunk éhezőkkel, hajléktalanokkal, sürgős orvosi segítségre szorulókkal vagy a kétségbeesett reménytelenségbe süllyedt emberekkel.
Az infláció ebben az évben is - mint ahogy évek óta - 20 % felett volt, és ez még inkább megnehezíti az idősek, rokkantak, nagycsaládosok, munkanélküliek helyzetét. A nemzeti össztermék 25-30 %-át a feketegazdaság adja, ami azt is jelenti, hogy sokan kivonják magukat a közös teherviselés alól, és a tisztességes adófizetőknek elviselhetetlenre növekednek a terheik.
A mezőgazdaságunk ijesztő állapotban van, az ország állatállománya nem éri el az 1938-ast. Születnek országos jelentőségű döntések úgy, hogy csak egy szűk csoport érdekeit tartják szem előtt, és a hosszú távú felelős gondolkozás nagyon sokszor hiányzik. A mohó harácsolásból rablógazdálkodás lesz, az pedig hosszú időre még inkább rontja az esélyeinket.
A házasság és a család megbecsülése, a másik ember tisztelése, az elemi üzleti tisztesség és becsületesség nem kap megfelelő társadalmi rangot, sőt a médiumok nem egyszer pozitív hősként mutatnak be olyanokat, akiknek a magatartása erkölcstelen, romboló.
Sok ember egyre kevésbé bízik a jövőben, egyre többen vannak, akik sem a maguk, sem gyermekeik esetleges jobb jövőjéért nem hajlandók áldozatot vállalni. Sajnos a fiatalság körében is terjed ez a perspektívátlanság, és ez táptalaja annak, hogy még tovább növekedjék a sok társadalmi beilleszkedési zavar, amivel így sem bírunk már. Ebben az évben megdöbbenve találkozhattunk az életellenes cselekedeteknek olyan brutális formáival is, amik korábban ismeretlenek voltak itt.
Nekünk mindenképpen hálásaknak kell lennünk Istennek a visszanyert szabadságért, az Ő megtartó kegyelméért, azért, hogy ebben az évben is sok jó és szép is történt az országban, és nem szabad elfelejtenünk azt, hogy százmilliók vannak, akik a mienknél sokkal nehezebb körülmények között, a közvetlen éhhalál szélén tengődnek. Ugyanakkor azonban nem szabad szemet hunynunk a felsorolt tények (és még hosszan lehetett volna folytatni a hozzájuk hasonlókat) előtt. Nem azért, hogy vádaskodjunk, vagy bűnbakot keressünk, hanem azért, mert aki valóban felelősséget érez azért a népért, amelyikben Isten elhelyezte, annak látnia kell, hogy mik a hibák, mik azoknak az okai, és hogy lehet azon segíteni. Ezt nekünk a magunk eszközeivel, a magunk kis körében el kell kezdenünk.
Ezért fontos számba venni, hogy mit látnak azok, akik rosszkedvűek.
2. Mit látott Mikeás a maga korában?
Különös, hogy egészen hasonló dolgokat. Ahelyett, hogy én mondanám el, hadd olvassak néhány idézetet az ő rövid könyvéből. (Mikeás az időszámításunk előtti 8. században élt.)
„Jaj azoknak, akik álnokságot és gaztetteket terveznek fekvőhelyükön, és korán reggel végrehajtják, mert van hozzá hatalmuk! Megkívánják a mezőket, és elrabolják, a házakat is elveszik, kihasználják az embert és házát, őt magát és birtokát. Népem öröksége gazdát cserél! Jaj, elveszik tőlünk, és bitorlók közt osztják szét mezeinket! Ti ellenségként támadtok népemre, letépitek a ruhát, a köntöst a gyanútlan járókelőkről... Bezzeg ha egy szélhámos vagy csaló így hazudozna: Borról és italról prédikálok, az lenne csak prófétája ennek a népnek!” (Mik 2,1-2; 4; 8; 11)
„Halljátok meg, Jákób elöljárói, Izráel házának vezetői! Nem tinektek kell-e ismerni a törvényt? Ti gyűlölitek a jót, és szeretitek a rosszat! Lenyúzzátok az emberekről a bőrt, és csontjaikról a húst. Megettétek népem húsát, lenyúztátok róluk a bőrt, csontjaikat összetörtétek, és feldaraboltátok, mint a húst, amely fazékba vagy bográcsba kerül. Halljátok meg ezt, Jákób házának elöljárói, akik utáljátok a törvényt, és minden igaz ügyet kiforgattok!” (Mik 3,1-3;9) „Jóváhagyhatom-e a hamis mérleget és a zacskóban levő hamis súlyokat? Hiszen gazdagságuk csupa rablott holmi, a város lakói hazugságot beszélnek, csalárd nyelv van szájukban.” (Mik 6,11-12) És a mai alapigénkkel folytatódik: „Kipusztultak az országból a hűségesek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra. Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket.” (Mik 7,2-6)
Mikeás így fejezte ki, ma úgy mondják: csúszópénz, sikerdíj és egyebek. És eljut oda, ami mutatja egy társadalom teljes összeomlását: „Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a jó ismerősben, még asszonyod előtt is, akit magadhoz ölelsz, vigyázz, hogy mit mondasz. Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, az embernek ellensége lesz a saját háza népe is.”
Félelmesen hasonló nyomorúságokat fogalmaz itt meg Mikeás, mint amikkel mi találkozunk. Egyik ember a másiknak nem szövetséges segítője, hanem farkasa. A vagyonszerzés lesz céllá mindenek felett, a vezetők korrupciója megmérgezi az egész közéletet. Olyan általános erkölcsi romlás van, aminek a végén még erre is figyelmeztetni kell valakit, hogy a tulajdon feleségedben se bízzál, és a legjobb barátod előtt se legyél őszinte. Ijesztő!
Mikeás azonban azt is megmondja, hogy mi ennek az oka. Fejezeteken keresztül sorolja, hogy a nép elfordult Istentől. Magában bízik, meg hol az egyik, hol a másik szomszédos nagyhatalomhoz szalad segítségért, amikor éppen arra van szüksége. Teljesen kiesett tömegek tudatából az élő Isten. Isten nem tényező. Isten a múlt fogalmai közé vonult be. Nem élő személy, akiben bízni lehet, akitől félni kell, akitől segítséget lehet kérni, mert adott sokszor és fog adni ezután is. Kiveszett az Isten-hit tömegek szívéből. A társadalom gyakorlatilag Isten nélkül, istentelenül létezik, és az istentelen társadalomban elszaporodnak az embertelenségek.
Erre mutat rá itt Mikeás, és arra is, hogy merre vezet ebből a helyzetből a kiút. A kiút az őszinte visszafordulás Istenhez. Amikor ezeket a bűnöket, akik elkövetik, azok is néven nevezik, - nemcsak a próféta, akinek aztán a fejét veszik miatta, hanem, akik elkövették, azok vallják meg, abbahagyják és újra Istenben bíznak. És az lesz tömegek vágya - de ez úgy kezdődik, hogy egy-egy ember vágya -, hogy Isten akarata szerint töltsék az életüket. Erre Mikeás maga ad példát, mégpedig azonnal.
3) Itt jön a meglepő fordulat az ő beszédében. Mert eddig ezt egy jó szemű ember mind elsorolhatja; akinek van megfelelő érzékenysége a visszásságokra, aki szereti eléggé a népét, akinek valóban fáj, hogy az van, ami van, és mindent megtesz azért, hogy jobb legyen, az ezeket szépen meg tudja fogalmazni. Ahhoz azonban, amit utána mond Mikeás, már hit kell. Mégpedig az igaz Isten-ismereten alapuló, az élő Istennel valóban közösségben élő ember működő, eleven hite, ami nem fogalom, és nem egy szó a szótárban, hanem ami élet valakinek. Mert amikor ilyen sok csüggesztő jelenséget tapasztal valaki, mint amit Mikeás felsorol, vagy mint mi is, amikor ennyire mélyre süllyed egy nép erkölcsei, amikor ilyen kétségbeejtő lesz egy társadalom helyzete, akkor Mikeás háromszor egymás után Istenre mutat: „De én az Úrra nézek, várom az én szabadító Istenemet: meghallgat engem az én Istenem!”
Akinek van füle, az kihallja ebből, hogy ez az ember harcol. Elkeseredett küzdelmet vív a környezetének a reménytelenségével szemben és a saját csüggedése ellen is. Nem ad igazat saját keserű szívének, hanem ebben a helyzetben is igazat ad Istennek és azt mondja: én az Úrra nézek. Nem a kétségbeejtő körülményekre, nem a kajánokra, akik a legtöbb vétket elkövették a nép ellen. Nem a közömbösökre, akik már lemondtak arról, hogy másként is mehet ez tovább. Én az Úrra nézek, tőle várom a szabadítást, és hozzá imádkozom. Néz, vár és kér. Az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem!
Ha valaki, ő látja igazán azt a temérdek bűnt, törvénytelenséget, istentelenséget és embertelenséget, ami ott előfordult. De miután elsorolja, nagy meggyőződéssel kimond egy ellentétes kötőszót: de... Mindezek ellenére én az Úrra nézek, én az Úrtól várok szabadítást, és ezért máris imádkozom. Ő nem tudja megmenteni ott a helyzetet, nem tudja megváltoztatni népét, de oda tudja vetni magát az élő Isten elé, és könyörögni elszántan életre-halálra szabadításért.
Ez azt jelenti: túllát a kétségbeejtő jelenen, és látja a jövőt. Túllát sok emberi hitványságon, és látja Isten kegyelmét. És túllát a maga tehetetlenségén, és várja Istentől a szabadítást. Ott van ebben a feltétlen bizalom Istenben.
Ott van az, hogy amikor már sehova nem lehet menekülni, a hívőnek még mindig van egy fix pontja: az élő Isten. Ő bizonyos abban, hogy Isten nem változott. Semmiféle rendszerváltozás során Ő nem változik meg, és az Ő ígéretei maradtak, csak mi felejtettük el Őt. Hinni azt jelenti: újra számol valaki Istennel és számít rá. Mikeás az általános hitetlenség sötétjéből előlép, és elkezd világítani a maga hitével.
a) Mit jelent az: túllát azokon a dolgokon, amiket említettem? Először is túllát a siralmas jelenen, és látja a jövőt. Látja, hogy van jövő. Isten az övéinek készített jövőt, akár lemondunk róla, akár nem, az tőlünk függetlenül készen van.
A 4. részben részletesen leírja, hogy milyen lesz az a jövő, amikor a nép igazán, a szó igaz értelmében megtér, visszafordul Istenhez, és Isten uralma megvalósul a nép életében. Nem lesz nélkülözés, nem lesz gyűlölködés, nem lesz félelem, hanem az Isten szereteturalma valóság lesz.
Az 5. rész elején leírja, hogy Betlehemben fog születni valaki, aki az Istennek ezt a szereteturalmát megvalósítja. Ő isteni teljhatalommal mint világuralkodó lép fel, de azért, hogy szolgáljon azoknak, akik tőle ezt elfogadják. Ő még csak reménységben jövendölhette ezt meg, mi már tudjuk, hogy ez az ígéret karácsonykor beteljesedett. Aki hisz, az mindig túllát a siralmas jelenen, és látja azt a jövőt, amit Isten készített el. Nem amit megálmodunk, hanem amit Ő megígért.
b) Aztán: túllát minden emberi hitványságon és bűnön, és látja Isten kegyelmét. Ennek a keserű hangú zeneműnek, ami Mikeás könyve, csodálatos fináléja van. Az utolsó két mondat így hangzik: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket! Mert hűségesen bánsz a népeddel, kegyelmesen, ahogyan megesküdtél őseinknek a régi időkben.” (Mik 7,18-19)
A temérdek hitványságról felemeli a tekintetét a kegyelmes Istenre. Bizony sokat vétkeztünk, de Őneki még több kegyelme van, és lehet bízni az Ő kegyelmében, mert megesküdött őseinknek, hogy aki bűnbánattal visszajön hozzá, azt visszafogadja és új kezdést engedélyez neki. Mert az, aki annak idején Betlehemben megszületett, azért született meg, hogy a Golgotán engedje, hogy megöljék, és ezért van kegyelem még az ilyen bűnösök számára is, akikről itt olvastunk, még az ilyenek számára is, akik most itt vagyunk. Ezért elég nekünk az Ő kegyelme. Isten kegyelme azt jelenti: újra, sőt újat lehet kezdeni. Ezért nem esik kétségbe végleg amiatt, amit lát. Tudja, hogy mindazt a sok bűnt emberi erőfeszítéssel helyrehozni már nem lehet, de isteni kegyelemmel megbocsátani igen.
Nem tudom, volt-e már az életünkben olyan pillanat, amikor semmi másban nem reménykedtünk, csak abban, hogy ha Isten bűnbocsátó és kegyelmes Úr, akkor még nekünk is van lehetőségünk továbblépni. Isten segítsen el ide mindnyájunkat, hogy össze tudjunk törni a bűneink alatt, és bele tudjunk kapaszkodni egyedül az Ő kegyelmébe.
c) Mikeás túllát, amikor ezt kimondja: de én az Úrra nézek, a maga és a legjobbak tehetetlenségén is. Hiszen amikor ilyen mélyre süllyed egy nép, akkor éppen a legjobbak, a gondolkozók, s még inkább a hívők, az imádkozók szenvednek amiatt leginkább, s ők szeretnének megtenni mindent azért, hogy másként legyen, és ők élik át leginkább, hogy tehetetlenek. Erősebb a gonoszság, mint az a kevés jó, ami még megmaradt a társadalomban, és mégis kimondják: de. De én az Úrra nézek. Én ugyan tehetetlen vagyok, és mi együttvéve is tehetetlenek vagyunk, de Ő nem tehetetlen. Nála készen van a szabadítás.
Mikeás az Úr szabadítását várja. Nem azt, hogy majd jobbra fordul a sorsunk, nem azt: majd csak segít rajtunk valaki, nem az Európai Unióba vagy a NATO-ba való belépés oldja meg a rettenetes nyomorúságunkat. Mi már olyan mélyen vagyunk, testvérek, hogy ezen csak Isten tud segíteni. Csak az, ha őszinte szívvel és nem a bűneink felett kedélyeskedve fordulnánk oda hozzá, és kérnénk tőle valóban bocsánatot, s fogadnánk el azt a szabadítást, ami nála készen van. De kellenek olyanok, akik tartják a kezüket, ahova Ő a szabadító csodáit elhelyezheti, ahova isteni ajándékait beleteheti.
Mikeás tudja, miről beszél. Ő látott ilyen szabadítást. 701-ben Assziria seregei már körülvették Jeruzsálemet, és mindenki kétségbe volt esve. Elfogyott az élelem és a víz, és két ember volt a városban: Ézsaiás próféta és Ezékiás király, akik az Úrra néztek, onnan, a biztos halál széléről is, és a templomban könyörögtek, hogy Isten mutassa meg az Ő szabadítását. Egy reggel pedig arra ébredtek, hogy nincs ott az asszír sereg. Sok halott ottmaradt, feltehetően járvány törhetett ki. Az élőket pedig a birodalom másik részén kitört lázadás parancsolta el talán. Nem tudjuk, hogyan, de cselekedett Isten. Belépett egy olyan komponens, amit senki nem tudott megjósolni, ami senkinek nem jutott eszébe, mert amit szem nem látott, fül nem hallott, és amit az ember fantáziája el nem gondolhat, olyanokat cselekszik Isten azokkal, akik hisznek benne. Nem akik szövegelnek a hitről, hanem akik számolnak vele és számítanak rá a maguk mindennapi személyes dolgaiban is, és a népnek és a világnak a sorsdöntő ügyeiben is.
Aki ki tudja mondani: de én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem - az ma is túllát a siralmas jelenen, és látja, várja és munkálja azt a jövőt, amit Isten elkészített. Az ma is túllát azon a temérdek emberi hitványságon, ami körülvesz minket, és ami néha magával is ragad minket, és komolyan veszi az Isten bűnbocsátó kegyelmét. Az ma is túllát minden emberi tehetetlenségen, és bizonyos abban, hogy Isten szabadítása minden értelmet felülhaladó módon a legjobb időben megérkezik, ha vannak, akik azt kérik és várják.
Jellemez-e minket ez a fajta hit, amelyik így számol Istennel és így számít rá? Amelyik miközben nyitott szemmel lát sok szörnyűséget, ki tudja mondani: de én akkor is az Úrra nézek. Arra az Úrra, aki örökkévaló és mindenható szent Isten, akit nem mi találunk ki magunknak, hanem Ő teremtett bennünket, meg ezt az egész világot is. Aki nem adta át a világ kormányát senkinek. Akire nyugodtan rábízhatjuk a magunk sok bűnének a helyrehozását, az egész jövendőnket, magunkat és azokat, akiket szeretünk. S akkor ki tudjuk mondani az esztendő utolsó estéjén: mindennek ellenére, mégis hálát adunk neki mindenért, ami velünk ebben az évben történt. Mégis készek vagyunk a bűnbánatra, nem mások bűnére mutogatva, hanem a magunkét nevén nevezve és megvallva. Mégis komolyan vesszük azt, hogy Ő a gonoszság minden erejénél hatalmasabb, messze felette áll mindennek és mindenkinek. Mégsem panaszkodással, vádaskodással és sirámokkal töltjük a mai estét és éjszakát, hanem Isten dicsőítésével.
Testvér, ma este vizsgázik a hited. Ahhoz nem kell hit, hogy valaki elsorolja a ma esti hosszú beszélgetésekben, milyen szörnyűségekről hallott és olvasott, és ha ez így megy tovább, hova fog vezetni. Ezt hit nélkül is bárki meg tudja tenni. Ha te hívő ember vagy, akkor ma este tisztázod a magad számára: kinek vallod Istent. Ha ezt tisztáztad, akkor meg is vallod Őt mások előtt is. Mered vállalni Őt egy hitetlen társaságban is. Ahol csak a koccintgatások adnak majd hangot, te hangot tudsz adni a hitednek, reménységednek. Akkor elkezdesz imádkozni komolyan, mint ahogy Mikeás mondja, tudva azt: meghallgat engem az én Istenem. Mert Isten él, és annak ellenére szeret minket, hogy ennyire istentelen néppé váltunk. Egyedül Ő tud kiemelni a mi sokféle embertelenségünkből.
Vállaljuk-e ezt a harcot? Mikeás keményen harcol. Körülveszi a reménytelenség tengere, néha a saját szíve is együtt dobban a sirámokkal, de a végén kimondja: de én az Úrra nézek.
Ha csak néhány szót mondhattam volna, akkor ezt mondtam volna: nézz az Úrra! Ez a mi Istenünk kérése, ha tetszik, parancsa az esztendő utolsó estéjén a számunkra. Nézz az Úrra, vedd komolyan, amit mondott, amit ígért, vedd komolyan az Ő törvényét. Kezdj el neki engedelmeskedni, és egészen más súlya lesz mindannak, ami személyesen nyomaszt, és mindjárt használhatóbbak leszünk minden jó célra, amivel Isten népünknek is segítségére akar lenni. Akkor nem a reménytelenség fojtogat, hanem el tudjuk mondani csendesen, szent meggyőződéssel:

„Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem mindenféle ínségben. Csak tőle várom igaz boldogságom, S meg is találom.”
(275. ének)

Lukács evangélista leírása szerint Jézus születése egy nagy népszámlálás idejére esett. A római császárok időről-időre előírtak az egész birodalom területére kiterjedő népszámlálást, hogy az adóköteles embereket számon tarthassák. Mivel az ilyen népszámlálás az adóprés szorítását vonta maga után, s mivel mindenkinek a származási helyére kellett utaznia, s ez általános felforduláshoz vezetett, irtóztak tőle az emberek.
Ugyanebben az időben volt a galloknál is cenzus (népszámlálás), azok megpróbálták ezt megtagadni, és a rómaiak iszonyatos vérfürdőt rendeztek ott. Nem valami békés hazalátogatás volt tehát az, amiről itt olvastunk a karácsonyi történetben, mert egy ilyen útrakelés azt jelentette, hogy asszonyoknak ott kellett hagyniok a háztartást és az apró gyerekeket, mindenkinek abba kellett hagynia sokszor hetekre a munkáját. Kispénzű embereknek értelmetlen költekezést jelentett, napokig tartó gyaloglást, és nem egyszer kínzásokkal egybekötött vallatást, ha az illető nem volt hajlandó beleegyezni a felemelt adóba.
József sem jószántából indult el a kilencedik hónapban levő jegyesével, Máriával, az északon levő Názáretből jó 130 kilométerre délre, Betlehembe. Késő estére érkezve nem volt már számukra hely a falu egyetlen vendégfogadójában. Egy magánháznál fogadhatták aztán be őket, és annak a barlangistállójában húzták meg magukat. Itt szülte meg Mária elsőszülött gyermekét, ki tudja, milyen világítás mellett vagy nélkül, s ki tudja milyen segédlettel, vagy esetleg minden emberi segítség nélkül.
Azt olvastuk: bepólyálták, nyilván a magukkal vitt poros ruhákba, aztán, hogy még se lépjenek rá az állatok, biztonságból betették az állatetető jászolba. A Biblia egy elcsigázott, elgyötört fiatal párról ír. Egy tapasztalatlan fiatal anya elesettségéről, aki ismerős, biztató, kedves arcok nélkül szüli meg első gyermekét idegenben, hajléktalanul, mostoha körülmények között, és egy gyermekről, akinek az érkezéséről senki sem tudott, csak azok a pásztorok, akiknek Isten angyalai jelentették ki azon az éjszakán.
Ez a karácsony valós története mindenféle érzelgős, romantikus cicoma és feldiszítés nélkül. S ebben a történetben a legszomorúbb kijelentés ez a néhány szó: „mivel nem volt számukra hely a vendégfogadóban.” A vendégfogadó nem azért van, hogy vendégeket fogadjon? Dehogynem! És volt is ott hely sok vendégnek, csak éppen a Megváltót a szíve alatt hordozó Máriának és Józsefnek nem volt hely. És éppen a Megváltó Jézus számára nincsen hely sokótok életében ma sem. Miért? Erre a kérdésre keressünk ma választ az igéből.
Miért nem volt hely a megszülető Messiásnak, s miért nincs hely ma sem Jézus számára nagyon sok ember életében? Ennek a jelenségnek két okára szeretnék rámutatni és egy súlyos következményére.
1) Az egyik oka annak, hogy nem volt Máriáék számára hely a betlehemi vendégfogadóban, nyilvánvalóan az, hogy telt ház volt. Sokan voltak. A népszámlálás miatt a fél ország úton volt, sokaknak nem voltak már rokonaik ott, ahova kénytelenek voltak elutazni jelentkezni, igénybe vették ezeket a vendégfogadókat. El tudom képzelni, hogy igazat mondott a fogadós, amikor a kérve kopogtató Józsefnek kurtán kijelentette: nincs hely. Rosszkor jöttek, későn jöttek, telt ház van.
Ezek a vendégfogadók tulajdonképpen olyan karavánszerájok voltak, ami egy fallal körülvett tágas udvart jelentett, ahol az állatok lepihenhettek és ehettek. Aztán volt egy nagy közös helyiség, ahol védettebb helyen alhattak az utasok, és esetleg volt néhány kis szobácska a különösen pénzes utasoknak, de ez már luxusnak számított. Valószínű, hogy olyan körülmények között valóban nem tudott helyet adni ennek a párnak a fogadós.
Mert hol szülje meg Mária a gyermekét? Kinn az udvaron, a szabad ég alatt még sem lehet. A nagy közös helyiség sem ideális hely erre. És melyik jól fizető vendéget tegye ki a kis szobácskából a fogadós és hova, késő este? Menjenek innen! Ez az egész csak problémát, gondot jelentene. Keressenek minél előbb maguknak helyet, valószínűleg találnak még.
Nincs hely. Vajon nem rólunk szól a karácsonyi történet? Közülünk is nagyon sokan amiatt panaszkodnak, hogy tele van az életük, nem fér már bele semmi. Tele vagyunk tennivalókkal, meg halogatott tennivalókkal. Tele vagyunk gondokkal, és most már ne jöjjön a gyerek még valami problémával, mert annak a számára már nem biztos, hogy lesz hely. Ugyanakkor érdekes módon tele van az életünk sok üresjárattal. Tele vagyunk sokszor aggodalommal és félelmekkel is, meg tele vagyunk huncutkodásokkal, mert ez a mai világ arra serkenti az embert, hogy úgy maradhat talpon. S ugyanakkor egyfolytában panaszkodunk, hogy tele vagyunk erőtlenséggel, és nem bírjuk a terheinket, s nem tudjuk elvégezni, amit kellene. Így aztán nincs hely már Jézusnak, és azoknak, akik Őt hordozzák.
Nincs hely az időnkben. Reggel sem fér bele, hogy odaálljunk elé és elcsöndesedjünk, és este sem. Hét közben sem és hét végén sem, mert akkor kell utolérni magunkat. Egész esztendő során nem fér bele az időnkbe Jézus, de a szabadságunk idején sem fér bele. Ki ér rá ma Bibliát olvasgatni, imádkozgatni, Isten akaratára figyelni, vagy akár csak egymásra a családon belül igazán és folyamatosan odafigyelni? Még a tegnapi napunk is zsúfolva volt tennivalókkal. Talán még tegnap sem volt helye Jézusnak a napunkban. Derék, vallásos emberek szent estéje elmúlt úgy, hogy nem került elő a Biblia, s nem hangzott imádság. Olyan furcsa, szokatlan, idegen lett volna éppen akkor elővenni a Bibliát. Olyan idegen Jézus a mi otthonunkban. Nincs hely a számára.
Egy tizennyolc éves fiúval találkoztam, aki évekkel azelőtt sokszor megfordult a gyülekezetben. Érdeklődtem, hogy van, hívogattam, s megnyugtatott, hogy az életet most kell kiélvezni. Majd később, ha már túl van mindenen, akkor jelentkezik. Egy év múlva gyászjelentést hozott a posta: autóbaleset miatt meghalt. Egy ötven év körüli férfivel beszélgettem, hogy mennyire túlzsúfolt az élete, s mondta: alig várja, hogy nyugdíjba menjen, és akkor majd Isten dolgaival is foglalkozik. A nyugdíjba menetele előtt egy hónappal a szokásos infarktus elvitte.
Egy nyolcvan éven felüli bácsihoz hívtak, akit a szerettei sokszor hívtak ide a gyülekezetbe, sokféle lelki olvasmányt vittek neki. Az öreg úr soha nem nyúlt egyikhez sem, s erre még büszke is volt. Azért hívtak, mert szörnyű félelmek gyö-törték, beszéljek vele valahogyan. Ijesztő tapasztalat volt számomra, hogy egyrészt szinte semmit nem hallott már meg, annyira nagyot hallott, és értelmileg sem tudott már felfogni semmit. Amíg lehetett volna a szabadító Jézussal találkoznia, addig nem volt hely Jézus számára az életében, - amikor nagyon kellett volna már, késő volt, nem találkozhatott vele.
Olyan könnyedén kijelentjük mi is, és igazolva, felmentve érezzük magunkat mindenféle magyarázataink folytán, hogy nincs hely. Értse meg mindenki, hogy valóban nincs hely Jézus számára. A gyerekeink életében sem. Telezsúfoljuk a napjukat mindenféle mellékórával, hajszoljuk őket ebben a kórosan sikerorientált világban, idő előtt tönkretesszük ő-ket, - csak Jézus marad ki az életükből.
És nincs hely a családi költségvetésben sem Jézusnak. Sem az Ő kicsinyeinek, akik még nálunknál is szegényebbek. Pedig érdekes, hogy közben sok mindenre van idejük az embereknek. Órákig a tv előtt ülni van idő, a Szentírásban elmélyedni nincs idő. A barátokkal, barátnőkkel fecsegni van idő, egymásra igazán odafigyelni, idejében megkérdezni vagy megmondani dolgokat, arra nincs.
Sok embernek önmagára sincs ideje. Mire van akkor? Nem úgy vagyunk az időnkkel is, mint a pénzünkkel: nincs pénzem, nincs pénzem, de a napi cigarettára, sörre és a kedvtelésre mindig megvan? Valami nincs rendjén, valami nincs a helyén. És nem is lesz addig, amíg Jézus nem kerül a helyére - az első helyre az életünkben.
Mert nem az a bajunk, hogy nincs hely az Ő számára, mert tele van az életünk, ez tény. A mi bajunk az, hogy nem csinálunk helyet Jézusnak! Ez a vendégfogadós meg sem kísérelte, hogy Máriá-éknak helyet adjon, pedig talán lett volna ott egy olyan vendég, aki egy mindenórás kismamának átadja a helyét. Vagy valami megoldást talán lehetett volna találni, ha akarja, de nem is akarta. Ahogy úgy elnézte őket: sok hasznot ezek nem hoznak, csak gondot jelentenek, menjenek innen! Nincs hely! És mi is így vagyunk Jézussal.
Akinek és aminek akar helyet szorítani az ember, annak tud. Egyszer jelen voltam, mikor egy barátom karácsony előtt boldogan készült a külföldön élő menyasszonyához. Bepakolta a bőröndöt, lezárta, s akkor jön az édesanyja: jaj, fiam, kifelejtetted a csomagból! Mit? Hát azt a nagyon szép ajándékot, amit a két kezével készített a menyasszonyának. Pillanatok alatt feleslegessé vált az a vastag könyv, amit azért vitt, hogy az úton olvassa, néhány ing, egy nadrág is kikerült a bőröndből, mert annak kellett hely. Az volt a legfontosabb, amit vinni akart.
Mi is csak úgy tudunk Jézusnak helyet adni, ha valamit kirakunk a programból, a napirendből, a szívünk közepéből. És ha Ő kerül oda, akkor minden egyéb is a helyére kerül, sőt mi magunk is végre a helyünkre kerülnénk. Az egyik oka tehát annak, hogy nem volt Jézusék számára hely, az, hogy telt ház volt, és meg sem próbált helyet készíteni ez az ember nekik.
2) Aki ismeri a körülményeket, az kihallja a leírásból, hogy minden bizonnyal a másik oka az lehetett, hogy Mária és József nem voltak mutatós emberek. Egy vendégfogadósnak van emberismerete. Végignéz egy pillanat alatt azon, aki érkezett, és körülbelül el tudja helyezni. És mindjárt számol: megéri, nem éri meg.
Megérkeznek oda, valószínűleg gyalog tették meg a 130 kilométert, mert a Biblia nem ír barátságos kis csacsiról, amiről a karácsonyi képek. De még ha szamárháton is ... Tessék elképzelni: egy mindenórás kismamát ráz egy szamár. Megérkeztek elgyötörve, elcsigázva, porosan, elhanyagoltan, akik csak egy csendes sarkot várnak, hogy letehessék magukat. Nem magyaros a kifejezés, de így mondom: nem sokat lehetett „kinézni” belőlük. Fiatalok, nem valószínű, hogy pénzesek. Egy mindenórás asszony ide, ahol ilyen sokan vannak? Nem kellenek ők itt! Nem vállalhatja a cég azt az erkölcsi és anyagi hátrányt, amit az jelentene, hogy itt születik meg egy gyerek. Telesírja az éjszakát, nem pihenhetnek a vendégek. Csak gondot jelent, menjenek innen! Nem mutatós a megszülető Messiás, és nem mutatósak azok, akik Őt hordozzák.
És ez ma is így van, nem? Aki gyermeket vár, nem kap albérletet. Aki gyermeket vár, nem fogja megkapni az állást. Ahelyett, hogy illő tisztelettel mindent megtennénk a gyermeket vállaló fiatalokért, önmagáért ennek az értékéért is, ha a népünk jövőjére gondolunk, akkor is, de ha valaki csak önző szempontok szerint tud mérlegelni, legalább arra gondolna: kell hogy legyenek, akik megtermelik majd a nyugdíjat.
De ettől függetlenül, akik Jézust hordozzák a szívükben, mint ahogy Mária Őt hordta a szíve alatt, azok ma sem mutatósak. Amit kínálnak, amit vallanak, az nem kell ennek a világnak. Ha szoktatok beszélni másoknak Isten szeretetéről, arról, hogy kicsoda Jézus, és mit tett értünk, hogy Ő ma is él és visszajön, mindig vannak, akik nagy érdeklődéssel hallgatják, és néhányan még el is fogadják, de mindig vannak, akik furcsán néznek arra, aki ezt a hitét meg is meri vallani. Mert minden tudálékos, nyakatekert bölcselkedés és minden ámítás és önámítás sokkal könnyebben eladható az embereknek, mint az egyszerű evangélium igazsága. És ez a világ ma olyan sok csillogó szellemi portékát kínál, hogy a hozzá nem értők ezeket az értéktelen szellemi bizsukat nagy áron megveszik, és az evangélium igaz kincsét megvetik.
A minden képtelenséget kínáló Silva-módszer, a rendkívüli sikereket garantáló Darnel-tréning, azok a reklámok, amikbe lépten-nyomon beléütközünk, a jóslásnak és varázslásnak sokféle formája minden csalódás és drága ár ellenére is kelendőbb, mint az egyszerű evangélium. Hiszen a fejlődéselmélet színes feltételezései mellett olyan szürke ez a hitvallás: hiszem, a világot Isten teremtette az Ő hatalmas szavával. Az ufókról szóló izgalmas beszámolók mellett olyan halványnak tűnik az az elgondolás, hogy az egész ufójelenség valószínűleg az ördög játéka, és akik csakugyan találkoztak ilyen lényekkel, azok nem Mars-lakókkal, hanem bukott angyalokkal találkoztak. Ezen a legtöbb ember fölényes megbocsátással vagy gúnnyal elhúzza a száját, ahelyett, hogy gondolkozna rajta. És amikor napjainkban következmények nélkül lehet ennyit bűnözni kicsiknek, nagyoknak és a legnagyobbaknak is, akkor nevetséges dolog, ha valaki Isten ítéletéről beszél, amit nem kerülhet el senki. Hiszen csak azt vesszük komolyan, amit látunk. És azt gondolja a legtöbb ember, hogy csak az a valóság, amit most, azonnal tapasztal. Amikor a fiataljaink most akarják kiélvezni - ahogy ők mondják - az életet, akkor ünneprontás nekik felelősségről beszélni, meg cselekedeteink következményéről vagy üdvösségről és kárhozatról.
És amikor ilyen sok nélkülöző, otthontalan és reménytelen ember él körülöttünk, mint ma, akkor jól gondolja meg valaki, aki az Isten gondviseléséről és igazságosságáról akar mondani bármit is. És amikor az önistenítő ember megmámorosodik a maga képességeitől és teljesítményeitől, akkor ki hiszi el azt, amit Jézus mondott: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Hogy egyedül az Ő kereszthaláláért mehetünk vissza Istenhez. Hogy egyedül Isten meg nem érdemelt kegyelme biztosít életet az embernek, és minderről egyedül a Szentírásból kaphatunk hiteles információt? Aki ilyeneket hisz és vall, attól könnyen megkérdezik: hol él maga? 1996-ot írunk, és nemsokára az évszámok is kettessel kezdődnek, nemcsak a telefonszámok.
Ott áll a vendégfogadó ajtajában egy poros házaspár, egy mindenórás kismama, meg a tehetetlen férje, és foghegyről elhangzik a két szó: nincs hely. „Nem volt helyük a vendégfogadó háznál.” Testvérek, ez minket is kísért ám! Mert Jézus ma sem mutatós, és akik Jézust valóban a szívükben hordják, akik igazán az Ő követői, azok nem illenek bele ebbe a modern világba. Menjenek innen! Ez a világ nélkülük akarja élni a maga teltház-életét.
Hadd kérdezzem meg: mi a te véleményed erről a nem mutatós Megváltóról? Meg azokról a sokat becsmérelt hívőkről, akik már ismerik Őt, és akik Őt akarták a te közeledbe is vinni? Akik róla beszéltek vagy rá mutattak, sokszor talán úgy, hogy az életük nem volt mindenestől vonzó, de amit mondtak, az igaz volt? Hisszük-e azt, hogy rajtunk is csak ez a vendégfogadó elől elzavart Jézus Krisztus segíthet?
3) Mert, és itt szeretnék még valamit a következményekről szólni, aki ebbe a csapdába belemegy, hogy értse meg mindenki, hogy tele van az életem így is, s nincs hely Jézus számára, és ki hitte volna, hogy ez a poros házaspár hozza a világ Megváltóját, az rendkívüli módon megszegényíti magát. Mert, ha ez a fogadós - és most ez a Bibliától független elképzelés csak - mégis befogadja azon az estén Máriáékat, akkor az ő házában látja meg a napvilágot a világ Megváltója, akkor az ő háza felett áll meg az a csodálatos csillag, akkor ott újságolják el a pásztorok az angyali üzenetet azon az éjszakán, akkor oda érkeznek meg a távoli tudós államférfiak Babilonból, hozva értékes valutát és mesés kincseket a világ Királyának, akkor az ő karavánszerája válik templommá és királyi fogadóteremmé, és a mai napig márványtáblával megjelölt híres kegyhellyé. De hát ki hitte volna, ahogy úgy megnézte magának azt a fiatal párt?
Ki hitte volna, hogy Jézus kopogtat az ajtaján, és hogy ezek a - nem is tudja, milyen jelzőt használjon - emberek hoznák Őt? Így hát csak résnyire nyitotta az ajtót, és hamar becsukta előttük. Nagyon nagy felelősség, testvérek, Jézust elzavarni az ajtónk elől. Kimondhatatlanul vétkezik a gyereke ellen az, aki nem biztosítja, hogy Jézus kerüljön minél előbb az élete középpontjába. Hiszen, ha valaki már fiatalon befogadja Őt, akkor Jézus tanácsolja a pályaválasztás sokféle buktatója között, és a helyén lesz egy életen át. Akkor Jézus átsegíti a párválasztás sokféle nehézségén, és boldog lesz azzal, akit tőle kapott ajándékba. Akkor Jézus megőrzi az ilyen embert, hogy bármi tisztátalan úton kerüljön az életébe, és jó lelkiismerete lesz minden pillanatban. Akkor Jézus erőt ad ahhoz, hogy elfogadja önmagát, az adottságait és a körülményeit, és elégedett lesz minden körülmények között. Mert Jézus magát az életet hozza nekünk. Ő nem új vallást alapított, hanem karácsonykor „már lehozta az életet, mely Istennél volt készített” - ahogy énekeltük, - „hogy ti is véle éljetek, boldogságban örvendjetek.” Mert Jézus Krisztus maga az Élet, és aki Őt elküldi, és akinek az életében az Ő számára nincs hely, az halálra ítélte magát.
Hogyan olvassuk ezt a János evangéliuma elején? Ott a karácsonyi történet leírása helyett János ezt írja: „Őbenne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága. Az igazi világosság eljött már, mely megvilágosít minden embert. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében.” (Jn 1,4-5; 9-12)
Akik befogadták Őt ... Hogyan lehet Jézust befogadni? Úgy, ahogy bárki mást. Az ember hall róla, lassan bizalom támad a szívében. Egyre jobban megismeri, keresi vele a találkozást, s egyszer csak kitárulkozik előtte, s rábízza magát. El lehet Őt küldeni, mint aki terhünkre van, és már nem fér bele, vagy meg lehet Őt hívni mondjuk egy karácsony este erejéig vagy egy istentisztelet erejéig vendégnek: „jövel Jézus, légy vendégünk,” s reméljük minél előbb távozol, - vagy össze lehet költözni vele. Ez a három fokozat van: menjen innen - ahogy a fogadós mondta; vagy átmeneti időre, egy vacsoravendégnek szívesen látjuk, de nehogy ott maradjon és beleszóljon az életünkbe; vagy pedig rá lehet bízni magunkat egészen, összekötni az életünket vele. Isten azért küldte az Ő egyszülött Fiát erre a világra, hogy így fogadjuk be Őt, és hogy Ő neked is életet adjon.
Ma még Jézus kopogtat a szívünk ajtaján. Elküldhetjük vagy befogadhatjuk. De egyszer mi fogunk kopogtatni az Ő ajtaján, és akkor mit fog Ő nekünk mondani? Mondhatja-e azt, mint jó ismerősöknek, akik együtt töltöttük vele a földi életet: „gyertek én Atyámnak áldottjai, és örököljétek azt az országot, ami számotokra készíttetett a világ magalapítása óta,” vagy azt kell majd mondani: „nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem az ö-rök sötétségre”? Ez itt dől el, ebben az életben. Lehet, hogy ma dől el a számodra. Ez az érettünk emberré lett Isten Fiának a szeretetteljes hívása, ami mozgásba hozhatja az életünket, és akkor átmegyünk a halálból az életbe.
Isten könyörüljön rajtunk, hogy senki ne legyen közöttünk, aki elküldi Őt az ajtaja elől, vagy halogatja az Ő behívását, vagy csak „szőrmentén,” óvatosan, karácsonyi vendégként látja szívesen. Isten segítsen minket, hogy sarkig nyissuk előtte az ajtót, és megkapjuk tőle az életet!

Ezen a karácsony előtti vasárnapon mindig együtt szoktunk lenni így, családi karácsonyi istentiszteleten. Kedves alkalmak ezek mindannyiunknak nagy ajándék, hogy itt lehetnek a gyerekek is közöttünk. Ilyenkor a gyerekek szolgálnak, tulajdonképpen engem is ők kértek meg, hogy az igehirdetést mondjam, még az igét is megkaptam: miről kell ma beszélnem.
Két része lesz a mai istentiszteletünknek is, mint mindig ilyenkor, az első felében ők közvetítik Isten igéjét nekünk, a második felében pedig majd arról az igéről hangzik rövid, remélhetőleg a gyermekek számára is érthető igemagyarázat, amely igét kijelöltek.
Hallgassuk figyelmesen az egészet. Akinek hátul végképp nincs helye, talán a termekben még van hely, oda szíveskedjenek átfáradni a testvérek, és most átadom a szót a gyerekeknek. Úgy hallgassuk, amit mondanak, mint ami szintén Isten igéjének a hirdetése.
***
Az Úr Jézus születéséről szóló bibliai elbeszélést meghalljátok majd karácsony napján a gyermek-istentiszteleten. Most arról lesz szó, mit hozott nekünk Jézus. Sokaknak úgy is gyakran ez a legfontosabb kérdés. Akinek van kicsi testvére, tudja, ha vendég érkezik, akkor elősorjáznak a kicsik, felnéznek a vendégre, és mi az első kérdés? - Mit hoztál? Az is érdekel minket, hogy vajon most karácsonyra ki milyen ajándékot fog kapni. Van, aki már tudja, mert megleste, vagy egyenesen kérte és megegyeztek előre, de van, aki nem tudja, és meglepetésként várja.
Mit hozott nekünk Jézus, amikor karácsonykor emberré lett? Már 700 évvel korábban Ézsaiás próféta által Isten meg-ígérte, megjövendölte azt, amit Jézus hozni fog. És ezt egy szóban így foglalhatjuk össze: békesség. Maga Jézus is azt mondta, amikor itt volt és tanított: „bé-kességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek.” És amikor karácsony éjszakáján az angyalok megszólaltak és a pásztorok olyat hallottak, amilyet még soha, akkor az a csodálatos angyali ének is így kezdődött: „Ne féljetek! Dicsőség a magasságban az Istennek, és a földön békesség.” Karácsonykor Jézus békességet hozott.
Azt nézzük meg most röviden, hogy miért van nagy szükségünk erre a békességre, hogy mit jelent az a gyakorlatban, és hogy hol lehet beszerezni, hogyan lehet a mienk.
1) Miért van nagy szükség békességre? Azért, mert nagy a békétlenség ezen a világon. Ti is hallotok arról, hogy milyen sokfelé háború pusztít. Milyen sok kisgyereknek az apukáját megölik a háborúban, pedig ő semmit nem ártott azoknak, akik elpusztítják. Tele van ez a világ gyűlölettel. Sokan félnek, rejtőznek, bújnak. Tele van a világ menekültekkel. Hosszú évek óta a mi országunkba is minden oldalról menekültek érkeztek, akik mire hazamennének, már nem találják az otthonukat.
Képzeljétek el, ha most istentisztelet után hazamentek, és ott, ahol az otthonotok van, egy romhalmaz lenne, mert közben lerombolták, és ami benne volt, mindent elvittek és nincs hova menni. Nincs meleg szoba, nem vár otthon a félig elkészített ebéd, vagy nem várnak azok, akiket otthon hagytatok. Nincsenek, mert a gyűlölet elpusztította őket. Emiatt befészkeli a félelem az ember szívébe magát: Jaj, nehogy velünk is ilyen történjen.
Ezen a mai napon is nagyon sokan fáznak, éheznek és félnek, mert nincs bé-kesség ezen a világon. De nincs békesség egy országon belül sem. Ti is hallotok arról, hogy itt is milyen sokan ártanak egymásnak, milyen sok embernek ellensége van. Milyen sokan azt tervezik, hogyan tegyenek valami rosszat egy másikkal. A hatalomért, a pénzért mennyi gonoszságra képesek az emberek. Csúnya hazugságokat terjeszt róla, vagy egyszerűen lelövi az utcán. Nincs békesség.
És a családban? Ott hátha van. Legalább otthon. Ott mindig mindenki nyugodt, mosolygós, mindenki szereti a másikat. Nem? Néha ott sincs békesség. És olyan apróságok miatt békétlenség támad. A múltkor meglátogattam egy ismerős családot, és éktelen kiabálás hallatszott a gyerekszobából. Mind a három gyerek egyszerre sírt és kiabált. Mi baj van? Mind a három sorolta a panaszait, mi a békétlenségnek az oka. - Elvette a radíromat - óh, szörnyűség! Mekkora az a radír? De elvette, és az enyémet vette el! Igen, de ő utána odajött és megvert. És akkor mondta a harmadik is: miközben azok verekedtek, őt meglökték, és ezt a házi feladatot nagyon szépen akarta megírni, s most tessék megnézni, mi van ott a füzetben. És ő magyarázhatja a tanító néninek: nem ő a hibás, hanem ezek meglökték, - és már nekik is esett és harmadiknak ő is püfölte őket. Erre jöttek haza a szülők, egyébként is fáradtan és idegesen. Látják, mi van otthon: áll a bál. Hogy lehet ott rendet csinálni? Ők is idegesebbek lesznek és így tovább. Egy radír miatt... Elvette a radíromat!
Sokszor még otthon sincs békesség, mert ez a mondat is elhangzott ott: azt még visszaadom neki! És ha ő visszaadja, akkor ő megint visszaadja, és így nincs vége ... Nincs békesség sokszor otthon sem. Miért? Mert a szívünkben nincs békesség, és ez jön aztán felszínre, és ezért tudunk pici ügyekből nagy sérelmet csinálni, ezért tartjuk a haragot, és emlékezünk arra, hogy ő legutóbb mit tett ellenem. Ezért igyekszünk megtorolni, és ott él a bosszúvágy sok ember szívében. Nincs békesség a szívünkben, ezért van nagy szükség arra, amit Jézus Krisztus ígért: én békességet hagyok néktek. S hozzáteszi, hogy egészen pontosan tudjuk, miről van szó: az én békességemet adom néktek. Mindenki vágyik a békességre, és örül annak, ha az van.
2) Mit jelent a gyakorlatban, ha valaki kapja ezt a békességet? Ézsaiás próféta egyszerű és erőteljes képekkel igyekszik ezt elmondani: akkor a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegida mellett hever. A borjú és az oroszlán együtt lesznek. És amikor egy kisgyerek a mérgeskígyó felé nyújtja a kezét, az nem marja meg, mert nem árt és nem pusztít senki, sehol.
A farkas mindig megtámadja a bárányt, a bárány mindig fél a farkastól. Azt mondja Ézsaiás: ahol az Úr Jézus megjelenik, és az Ő békessége kiárad, ott a farkas nem fogja megtámadni a bárányt, és a báránynak nem kell félnie a farkastól. Ilyet még nem láttunk, az ember esze megáll! Az oroszlán és a kis boci együtt fekszenek, és az oroszlán nem falja fel a bocit, a boci meg nem menekül hanyatt-homlok az oroszlán elől. Hogy lehet ez? Ez egy jól nevelt oroszlán? Ézsaiás próféta azt akarja ezzel kifejezni, hogy ez nem nevelés kérdése, belül változik meg valami, ahol Jézusnak a békessége kiárad. Az oroszlánszívű és indulatú ember nem akarja többé bántani a gyengébbet, a kiszolgáltatottat. A gyengébbnek meg a kiszolgáltatottnak nem kell többé félnie tőle. Akármit csinál vele, akkor sem bántja. Ki hallott még ilyet?
Ez az, amikor beteljesedik, amit Jézus mondott: az én békességemet adom nektek. Itt benn, belül változik meg valami az emberben. És ez az emberekre is érvényes. Nyilván Ézsaiás nem az állatok világáról akart elsősorban beszélni, hanem azt mondja: amilyen képtelenség, hogy a farkas nem ugrik neki a báránynak, olyan képtelenség az, hogy egy indulatos, irigy, haraggal teli ember nem üt oda, vagy nem üt vissza a másiknak. De ahol Jézus békessége megjelenik, ott ilyen szelíd farkasok lesznek. A farkasok belül változnak meg. A farkasszívű ember új szívet kap, békesség árad belőle. Nem irigyli azt, ami a másiknak van, nem akarja kicsavarni a kezéből és úgy megszerezni. Nem akarja titokban ellopni, amikor nincs otthon. Nem akar ártani neki, hanem adni akar neki, segíteni akar neki. Örül annak, ha a másiknak jól megy, és örül annak, amije neki is van. És ha valami hiányzik neki, akkor azt kéri attól a Jézustól, akitől már sokkal többet kapott, - akitől kapta ezt a békességet is. Mert Jézus nemcsak ígéri, hanem adja is ezt. „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek.”
3) Hogyan lehet ezt a békességet megszerezni? Azt mondtam, arról lesz ma szó, mit hozott nekünk az Úr Jézus, amikor emberré lett karácsonykor. A karácsonyi angyalok is azt mondták, maga Jézus is azt mondta, évszázadokkal azelőtt már a prófécia azt jövendölte, hogy Ő hozza el ezt a békességet. Jézusnak ez a karácsonyi ajándéka. Ő nem viselkedni tanít meg minket, hanem megváltoztat belülről.
Egyszer, éppen karácsony napján, egy rokon családnál voltam, ahol sokféle feszültség, harag volt a jelenlevők között, és az ebéd elején őszintén megegyeztek, hogy legalább most, amíg ebédelünk, ne veszekedjünk. Nagyon örültem, hogy nem arra készülnek, hogyan fognak most veszekedni. Képzeljétek el, amikor a süteményre került a sor, az egyikük mondott valamit, ami a másik társaságnak régi sérelme volt, erre ők, mintha beléjük csíptek volna, ugrottak, s pillanatok alatt beindult a régi veszekedés, amit már sokszor lehetett hallani sokféle változatban.
Nem tudjuk mi belül megváltoztatni magunkat. Egy ideig uralkodni tudunk magunkon, fegyelmezem magamat a süteményig, aztán vége, mert belül semmi nem változott meg, csak egy ideig igyekeztem jól viselkedni. Mihelyt bántanak, azonnal a régi indulat jön elő.
Nos, Jézus Krisztus ezt a régi indulatot veszi ki az ember szívéből, s hogy ne maradjon üresen a helye, adja oda az Ő békességét. Karácsonykor Ő ezt a lehetőséget hozta, hogy belül változhatunk meg.
S hogy csinálja Ő ezt? Azt mondja a Biblia, úgy csinálja, hogy mindenekelőtt Istennel békít ki minket. Mert minden ember a szíve mélyén fél Istentől. Miért fél? Mert tudja, hogy vétkezett Isten ellen. És ha nincs is igazán hite, valami homályos félelem ott van, hogy azért ennek a sok huncutságnak, gonoszságnak, amit csináltam, valami következménye lehet. Jézus karácsonykor azért jött, hogy Istent megbékéltesse, hogy a mi gonoszságaink következményét elszenvedje, és minket biztosítson arról, hogy Isten nem ellenség. Nem kell tőle félni. Béküljetek meg az Istennel - olvassuk a Bibliában. Béküljetek meg az Istennel, mert nem kell tőle félni. Nem haragszik. Az Ő igazságos haragját Jézusra öntötte ki. És amikor az Úr Jézus meghalt a kereszten, akkor szerzett nekünk igazi békességet. Tulajdonképpen Ő maga az a békesség, ami betöltheti a szívünket. Ugyanis, ha valaki erre a békességre vágyik, Jézusnak kell belülkerülnie az életünkbe. Ő a mi békességünk. Aki Ővele összeköti az életét, azt Ő belülről változtatja meg. Abban az Ő békés természete kezd fejlődni. És az nem azért tud már megbocsátani, meg nem haragszik, meg nem áll bosszút, mert ő jobb ember lett, hanem mert Jézus Krisztust befogadta a szívébe. Ezért történt a karácsony. Ezt a nagy lehetőséget nyitja Ő meg előttünk is. És így kínálja ma is mindenkinek az Ő békességét.
Hogy történik ez a gyakorlatban?
Volt egyszer két család, akik hosszú ideig jóban voltak, s egyszer valamin összezördültek - szintén valami apróságon, de azt óriásira felfújták, és attól kezdve minden pici dolog rossz volt, amit a másik csinált. Különös baj volt az, hogy szomszédok is voltak. És milyen jó volt, amíg békességben voltak a szomszédok, - s mostantól kezdve minden baj volt: hangosan szól a tv-jük, megint oda állt az autóval, a gyerekeik rámentek az ő füvére, és letaposták a virágokat... Minden baj volt. A gyerekeikbe is betáplálták ezt, hogy haragudj a másikra, mert azok ilyenek meg olyanok. Egyszer azonban csoda történt. Az egyik apukát egy hívő barátja elvitte egy gyülekezetbe, és ott az apuka befogadta a szívébe az Úr Jézust. Még aznap átment a szomszédba és bocsánatot kért mindenért, amit elkövetett ellenük. Azok kinevették. És attól kezdve még nehezebb lett a helyzetük. Attól kezdve emiatt is csúfolták, hogy ez a hívő, ez a szenteskedő milyen gyáva: bocsánatot kért. Ő azonban állta a sarat, attól kezdve sokat imádkozott a másik családért. Ha nem köszöntek vissza, akkor is kedvesen előre köszönt mindig, sőt, ha lehetett, segített is rajtuk.
S történt egyszer, hogy a másik családnak, ahol nem lett hívővé még senki, az egyik kisfiát hazafelé jövet elütötte egy autó az utcán. Nem sokkal ezután, néhány perc múlva, érkezett oda a hívő apuka megpakolva nagy csomagokkal. Lerakott mindent ott a fa tövébe, azonnal felszaladt, hogy értesítse az elütött gyerek családját, de nem volt otthon senki. Erre ő maga hívott mentőt, szólt a feleségének, hogy mit készítsen össze a kórházba, s ő maga bekísérte a mentővel a kórházba. Ott mindent elintézett, mintha az ő fia lett volna. Amikor a kisgyerek már ágyban feküdt, és minden rendben volt körülötte, még akkor is ott állt, s akkor érkezett meg a kisfiúnak az apukája. Nagyon meglepődött ezen, hogy az a má-sik úgy gondoskodott az ő gyermekéről, mintha a sajátja lett volna.
Ott állt a két apa a betegágy mellett. Mit kelljen most mondani? Köszönöm szépen, igazán kedves voltál. Vagy mit? Úgy történt, hogy ott kibékültek. Megkérdezte az elütött kisfiú apukája: hogy tudod ezt csinálni? Amikor sokszor csúfoltalak, mégis kedves maradtál. S akkor a hívő apuka elmondta röviden: neki az Úr Jézus ad békességet a szívébe, és azért tudott ilyen maradni. - S hogy van az, hogy szeretsz minket, mikor mi az ellenségeid vagyunk? Hát az is így van.
Az a másik ember nem lett még hívővé, de kénytelen volt megtapasztalni, hogy valami Jézus Krisztusból kiárad a körül, aki igazán hisz benne, akiben ott él Jézus a hit által. Aki kapta az Ő békességét, annak akkor is békessége van, ha bántják. Akkor is megmarad a békessége, ha éppen ő lesz beteg, ha anyagi gondjai vannak, ha nehézségek támadnak az életében. Ez a békesség mindig megmarad.
Nem kell nektek Jézus Krisztus karácsonyi ajándéka? Ő most nektek mondja: békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek.
Jó lenne, ha ma ezt nemcsak megtanulnánk, hanem a szívünkbe is bevésnénk, sőt egy rövid imádságban mindenki kinyújtaná a kezét: Úr Jézus, kérem ezt a békességet. Az én szívemben is sokszor van békétlenség, viszonylag könnyű engem is megharagítani. Van bennem keserűség is. Vedd ki mindezt, és te gyere a helyére, és add nekem a te békességedet.
Azt hiszem nem, nehéz kitalálnotok, hogy mi lesz a mai aranymondásunk. Jézusnak ezt a mondatát vigyük magunkkal: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek.” Az aranymondáson látható a karácsonyi csillag, ami arra emlékeztet, hogy karácsonykor hozta nekünk Jézus ezt a békességet, s látható egy kedves kép, ahol gyerekek szeretettel mosolyogva összeölelkeznek, látszik, hogy békességben vannak.