Cseri Kálmán

Isten mostanában kemény eledellel táplál minket. Boldog ember az, aki alázatosan elfogadja, megemészti és ennek a tápláléknak az erejével megy tovább az útján. Az év első napján munkába hívott, arra serkentett, hogy tanuljunk meg sokkal komolyabban imádkozni az egész nép, az egész egyház, sőt az egész embervilág nagy ügyeiért.

Múlt vasárnap állhatatosságra biztatott minket a mi Urunk, arra, hogy ne csak ímmel-ámmal, langyosan, olykorolykor, ötletszerűen imádkozgassunk, hanem tudatosan, összeszedetten, tervszerűen, kitartóan.

Ma pedig azt az igényét jelenti be Isten, hogy a Benne hívőktől engedelmességet vár. Mégpedig feltétel nélküli és minden esetben azonnali engedelmességet. Ez nem kényszer, a hívők önként ismerhetik fel azt, hogy életük számára, ha növekedni, fejlődni, dolgozni, mások számára áldássá lenni akarnak, nincs alternatíva. Egyetlen lehetőség van: mindenben Isten akarata, Isten igéje szerint élni. Isten jelenlétét, áldást, erőt, a Lélek áradását csak ott tapasztalja a hívő ember, ahol ez az engedelmesség megvalósul.

Azt szeretném először elmondani, hogy mit ért a Szentírás engedelmességen, mik a gyökerei ennek a fajta engedelmességnek, utána néhány példára szeretném emlékeztetni a testvéreket a Bibliából, ahol különösen szépen ragyog ez a fajta engedelmesség emberek életében. Végül pedig azt nézzük meg majd, hogy mit jelent ma nekünk engedelmeskedni?

(1) Az Újszövetség két rendkívül kifejező szót használ az engedelmességre. Az egyik a hüpakuó. Azt jelenti: hallgatok rá. Tehát amit mond, azt meg is teszem.

Például: a család valamelyik tagja elmélyülten tanulmányozza az újságot. Hangzik a konyhából az édesanya kiáltása: gyere hamar, segíts egy picit. Nyilván valami baj van, még két kézre lenne szükség. Csend. Tovább olvas. Nem hallotta? Dehogy nem! Csak nem hallotta meg úgy, hogy már csinálná is. Esetleg kicsit később elhangzik egy kérdés: miért? Hiányzik az engedelmes hallgatás. Hallom, de nem hallom meg. Nem veszem magamra, nem hoz mozgásba, nem engedelmeskedem neki. Ez a görög szó, hogy hüpakuó azt jelenti, hogy úgy hallom, hogy már ugrom is. Leteszek mindent, ami épp a kezemben van, mert tudom, hogy nem hiába kiabál a másik, fontos, amit mond, most kell segíteni, nem lehet holnap, meg félóra múlva. Nekem szól, minden ellenállás nélkül azonnal teszem, amit mondott.

A másik szó még kifejezőbb: hüpotassó. Ez azt jelenti, hogy alá rendelem magamat a másik akaratának. Önként. Nem kényszerített rá. A másik olyan tekintély előttem, hogy számomra a szava parancs.

Emlékszem: serdülő koromban volt egy olyan korszak, amikor édesapám minden parancsát, tanácsát tökéletesnek tartottam. És ha nem értettem is, hogy most miért azt mondja, miért oda kell menni, miért úgy kell valamit megcsinálni, bizonyos voltam benne, hogy az úgy jó. Könnyűvé tette az engedelmeskedést ez a bizalom.

Nos, amikor a Biblia engedelmességről beszél, akkor egyrészt mindig azt hangsúlyozza, hogy a hívő ember Istennek önként engedelmeskedik. (Egyébként minden kénytelen engedelmeskedni Istennek. A Jézusról szóló evangéliumi történetekben olvassuk, hogy mind a szél, mind a tenger, mind a démoni erők engednek Neki, mert kénytelenek. Az embertől önkéntes engedelmességet vár Isten. Az ember nemet is mondhat Őneki). Tehát egyrészt önkéntes, másrészt gyökere ez a bizalom. Amíg nem ismeri valaki Istent, nem tud Neki engedelmeskedni. - Egyébként az engedelmesség fogalmát úgy szokták meghatározni: enged, engedelmeskedik az, akinek csökken vagy megszűnik az ellenállása, hagyja, hogy egy másik rendelkezzék vele.

Az a mi bajunk, hogy Istennel szemben rendkívül erős ellenállás van minden emberben. A bűn annyira megrontott minket, hogy még, ha akarnánk sem tudunk engedelmeskedni Istennek. Egészen ijesztő, amit itt a következő oldalon olvasunk a Római levélben: "a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, mivel az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti." (Róm 8,7). Testen itt a Biblia az Istentől elszakadt, bűnben élő, még nem hívő embert érti. Ezzel szemben a Lélek az, amikor már valaki ismeri Istent, bízik Benne és engedelmeskedik Neki. Képtelen az ember arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, annyira megrontotta a bűn.

Amikor azonban valaki megismeri Isten kimondhatatlan szeretetét, ami Jézus Krisztusban megjelent ezen a földön; amikor valaki átéli, hogy megbocsátotta bűneimet, programot készített a számomra, amikor valaki már tudja, mint jelent Isten jelenlétében élni, mit jelent Lélek szerint járni, mit jelent Jézus Krisztust követni, amikor az Istentől elszakadt ember újra kapcsolatba kerül mennyei Atyjával, és egyre jobban megismeri Őt: egyre jobban megerősödik benne az Istenbe vetett bizalom, és ez a bizalom a bibliai értelmű engedelmeskedésnek a gyökere. Ezért különbözik minden olyasmitől, aminek a mi fülünk számára nagyon rossz csengése van, mert az, hogy engedelmeskedni, senkinek nem hangzik kellemesen, mert valamiféle kényszert, parancsuralmat gondol az ember.

A hívő ember tudja, hogy Isten nem parancsuralmat gyakorol, hanem a hívő - miután megismerte Őt , miután Reá bízta magát, miután tele van a szíve Isten iránti hálával, szeretettel, tisztelettel, imádattal, - egyszerre késszé és képessé válik az engedelmességre. Egyszerre feleslegesnek találja már kérdezni: miért, meddig, hova, ha Isten küld. Ő mondta, én megyek. Az érett hitű keresztyéneknek egészen magától értetődő ez: Isten Isten, én pedig ember vagyok. Az egyetlen lehetséges viszonyulásom Őhozzá az, hogy engedelmeskedem. Mivel ismerem Őt: bízom benne, és szeretem Őt, s ebből fakad az engedelmesség.

Egyenesen örülök annak, hogy Isten beleszól az életembe, hogy tanácsol, vezet, irányit. Nem tiltakozom ellene, hálás vagyok érte! Egyrészt hiszem, másrészt már tapasztaltam is, hogy mindig az a legjobb, amit Ő mond, amit Ő tanácsol. S az, hogy tanácsol, vezet, irányit, azt is jelenti: véd. Biztonságban vagyok. Hozzá tartozom. Ez nem megalázó, hogy ő Isten, én pedig ember. Ez óriási kiváltság. Az Ő házanépéhez tartozom. Isten gyermeke, a Király fia lettem. Minden energiám arra megy el, amire adta. Nincsenek bennem felesleges félelmek, nem kell kapkodni, nem kell magamat bebiztosítanom. Ő bebiztosította az életemet és az örök életemet. Nyugodtan élhetem azt az életet, amit Ő akar, végezhetem azokat a feladatokat, amiket Ő reám bízott. Nincs értelme lázadni elleni, de nem is jut eszébe már az embernek, vagy legfeljebb eszébe jut, mint kísértés, de az Istenbe vetett bizalma, hite olyan erős, hogy erőtlenné teszi ezt a kísértést.

Ezért képes az ilyen ember akkor is engedelmeskedni Istennek, ha Ő nem indokolja a parancsot. Majd látni fogjuk a bibliai példákon. Ő parancsol, én megteszem. Nem kérdezem miért, hova, merre, meddig, miért éppen én, miért éppen most? Azért most, mert most mondta! Ez ellen nagyon tiltakozik az eszére olyan büszke, hitetlen ember. Én érteni akarom! Hát hogy érthetné? Az Isten magasságos gondolatait hogy érhetném fel ésszel? Külön csoda, ha felérem és megérteti, mert általában azért megérteti. Ő nem kapcsolja ki az értelmünket. De van olyan, hogy amikor elkezdek engedelmeskedni, még nem látom át az egészet, de akkor is megteszem. Ahogy Péter mondta ott a Genezáret-tavon: minden ellene szól Uram, hogy ezt a parancsot, hogy most vessük ki a hálót, teljesítsem. De a Te szavadra kivetem a hálót. Jellemző-e reánk ez a szemlélet?

Testvérek, győzni csak engedelmes hívőkkel lehet. Mi lenne akkor, ha elhangzik a hadseregben egy parancs, történetesen éppen háború vagy harcok idején, és a parancs elhangzása után minden katona leülne spekulálni: vajon ez elég jó parancs-e? Nincs-e valami jobb megoldási lehetőség? Reám is érvényes-e? Tegyük vagy ne tegyük? Széttapossa őket az ellenség, amíg spekulálnak. Keresztyénnek lenni azt jelenti: fronton él az ember. Nagy ajándék, hogy meg van az engedelmesség lehetősége. Isten, aki az egészet átlátja, irányítja, Aki az övéit nagy dolgokra akarja használni, Aki elkészítette a győzelmeket nekik, parancsokat is ad.

János apostol írja: az Ő parancsai nem nehezek. Annak nem nehezek Isten parancsai és a nekik való engedelmesség, akinek a szívében ott van ez a bizalom. Sok erőtlenségünknek, vereségünknek, kudarcunknak az oka az, hogy ezt az engedelmességet nem gyakoroljuk.

Azért írja itt Pál apostol a római gyülekezetnek, hogy döntsétek el, kit akartok szolgálni. Akinek szolgál az ember, annak engedelmeskedik. Akinek engedelmeskedik, arra számíthat. Szánjátok oda magatokat szolgákul az engedelmességre. Tényleg önkéntes. Odaszánom magamat az Istennek való engedelmességre. Akkor az Ő szolgája leszek. Annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek. Vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra. Itt az út végét is megmutatja. Melyik hova vezet. "Hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, amelyre adattatok. Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazság szolgáivá lettetek."

Kinek akarunk engedelmeskedni? Amíg valaki mindent szívesen megcsinál, amit tőle elvárnak, amit a többiek is gyakorolnak, amire a saját szíve kívánsága indítja, addig nem az Isten engedelmes szolgája. Amikor valaki eljut oda, hogy rendben van, hogy ki mit tanácsol, ki mit csinál, meg én most mit szeretnék, de mit mond az én Uram, ez dönti el! Ha emiatt egyedül maradok, és szembe kerülök egy egész közösséggel, nagyon alázatosan akkor is azt vállalom, és azt az utat járom, amit Ő ad elém.

Így hallgatjuk-e az igehirdetéseket? Kihalljuk-e belőle azt, amit a mi Urunk kíván tőlünk? És utána mi lesz? Ki az, aki azonnal elkezdi csinálni? Már innen hazafelé menet, vagy már itt. Nem kísért-e sokszor minket, hogy halogatjuk, még megfontoljuk, egészen addig, amíg elveszíti erejét az indítás, és nem lesz belőle engedelmesség.

Isten tehát ma a hívők számára a Neki való engedelmesség igényét jelenti be. Feltétel nélküli és azonnali engedelmességet, aminek a gyökere ez a Benne vetett meggyőződéses megalapozott, rendíthetetlen bizalom. Ez az iránta való hála és szeretet, amire csak az képes, aki Istentől valóban az életet, az új életet, bűnei bocsánatát, sőt magát Jézus Krisztust és az Ő Lelkét kapta ajándékba.

(2) Hadd említsek erre néhány bibliai példát. Az Ószövetségből talán Ábrahám az, akinek az engedelmessége a legmesszebbre világít. A család a vidék egyik legszebb kultúrközpontjában élt, és egyszer Isten azt mondja: menj ki innen! Hova? Arra a földre, amit én mutatok neked. És az hol van? Majd meglátod, ha odaértél. És honnan tudom meg, hogy már odaértem? Majd mondja az Úr. Az engedelmesség azt jelenti: mindig figyelek Őreá. Amit mond, azt csinálom. Majd megmondja, hogy most meg lehet állni. De hát ez nagyon kockázatos vállalkozás!?

Ábrahám mégis elindul. Útközben azonban megállnak valahol, és abból nemcsak pihenő lesz, hanem ott letelepszenek. A család nagyon jól érzi magát. Hárán kereskedelmi központ volt, ott meggazdagodtak. Mindenki elfelejti, hogy tovább kellene menni. S akkor Isten újra szól Ábrahámnak: eredj ki erről a földről is, mert nem ide hívtalak. Sőt a te rokonságod közül is, mert azok tartanak vissza, arra a földre, amit én mutatok neked. Ez képtelen parancs volt. A nagy családban volt biztonságban az ember akkor. A nagy családból kimenni? Egy egészen kis családdal, amikor még gyermeke sincs? Menjen a feleségével meg az örökbe fogadott unokaöccsel? És meddig tart még ez az út? Háránból biztonságából, a fallal körülvett városból a pusztába? Nomád és félnomád beduinok, rablóhordák közé? De azt mondja az Úr: eredj ki! És ha Ő azt mondja, akkor Ő el is kíséri azt, aki engedelmes. Nem kell félnie, hogy nem érkezik meg, mert azt mondta az Úr, hogy ott fognak teljesedni az ígéretek. Meg kell tanulni bízni Istenben, meg kell tanulni igaznak tartani, amit mond, és azonnal engedelmeskedni.

Ábrahám engedelmeskedett. Így kerülhetett bele a Zsidókhoz írt levél róla szóló szakaszába ez a szép mondat: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudván, hová megy."(Zsid 11,8). Egyebek között ez jellemzi az engedelmességet. Nem tudom, hova megyek, de az Úr tudja, hova hívott. Ha megyek, majd én is megtudom. Addig kell menni, amíg majd megtudom. Itt az ember azonnal tanácstalanná válik, ha nem hallja Isten parancsát és nem hallgat arra. Itt tüstént védtelenné lesz, ha nem az Isten által kijelölt úton halad. Ott viszont biztonságban van mindvégig.

Az Újszövetségből hadd emlékeztessek most Józsefre, Mária férjére. A Máté evangéliuma elején olvassuk: "Jézus Krisztus születése így történt: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek, viselősnek találtatott a Szentlélektől. József pedig, az ő férje, mivel igaz ember volt és nem akarta őt gyalázatba keverni, el akarta őt titkon bocsátani. Amikor ezt magában elgondolta, ímé az Úrnak angyala álomban megjelent neki és ezt mondta: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szentlélektől van az. Fiút szül, nevezd őt Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből. József pedig az álomból felserkenvén, úgy tett, amint az Úr angyala parancsolta neki, feleségét magához vette, és nem ismerte őt, míg meg nem szülte az ő elsőszülött fiát; és Jézusnak nevezte őt." (Mt 1,18-25.)

József értesül arról, hogy Mária terhes a Szentlélektől. Ki hallott még ilyet? Ki érti ezt? Hogy ne legyen belőle botrány, az akkori szokások szerint titokban fel akarta bontani a jegyességet. Ezt magában elgondolta - olvassuk itt. És amit egy férfi kiagyal, attól nem könnyen téríthető el. Ekkor Isten ezt mondja: tedd félre a tervedet! Nem jó. Vedd csak magadhoz Máriát, mert ami benne van, a Szentlélektől fogantatott. Legyen ő a feleséged, aztán majd a gyermek születése után házaséletet is élhettek. Egyik részlete sem egyszerű ennek a feladatnak.

És mit olvasunk? Itt egy gyönyörű mondat: "József pedig az álomból felserkenve úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki." Nincsenek további kérdések: miért, merre, meddig, miért nem másként? Ezt mondta az Úr, én meg ezt csinálom. Most mindjárt! Az azonnali és feltétel nélküli engedelmesség jellemző rá később is. Megszületik Jézus, örülnek a gyermeknek. Jönnek a pásztorok, a bölcsek, s egyszer csak ugyanígy váratlanul kap egy parancsot: vedd a gyermeket és annak anyját, és menekülj Egyiptomba, mert halálra keresik. (Mt 2,13-14.) Ő pedig azon az éjszakán vette a gyermeket és annak anyját, és elindult Egyiptomba. Miért? Mert ezt mondta az Úr! És amikor ott Egyiptomban kapja a parancsot, hogy most már hazamehettek, mert meghalt, aki üldözte a gyereket, akkor hazamennek, és nem félti a gyermek életét, meg magát, mert ezt mondta az Úr. Ezt jelenti feltétel nélkül és azonnal engedelmeskedni Istennek.

De az engedelmességben is Jézus Krisztus az igazi világító példa előttünk. Olyan szép az a mondat, amit a tizenkét éves Jézusról jegyez fel az evangelium, aki visszamaradt a templomban, hogy a bölcsekkel beszélgessen, de amikor a szülei utána mentek, akkor velük ment, és engedelmes volt nekik. (Lk 2,51). Később is, amikor Jézus már elkezdte nyilvános működését, ez jellemezte Őt. "Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, Aki elküldött engem." (Jn 5,30). Ez az Atyának való tökéletes engedelmesség.

A Filippi levél szép Krisztus-himnusza méltán állapítja meg: "engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig." Ebbe az engedelmességbe bele lehet halni. Ebben az engedelmességben meg kell halnia a hiúságunknak, gőgünknek, Istennel szembeni ellenállásunk minden maradványának, de ebből fakad igazán gazdag élet.

(3) Mit jelent ez ma nekünk?

Azzal kezdődik ma is minden hívő ember engedelmessége, hogy figyel Istenre. Úgy hallgatja az Ő igéjét és úgy olvassa azt, hogy látatlanba kész engedelmeskedni neki. Amit abból megértek, hogy rám vonatkozik, azt máris csinálom. Rá kell nevelnünk magunkat arra, hogy így olvassuk és így hallgassuk az Igét.

Ez csak úgy lehet, hogy ha valaki előtt Isten és az Ő beszéde abszolút tekintély. A világ általában mást mond, mint amit Isten az ő Igéjében. A tulajdon szívünk is gyakran mást kíván. A környezetünk mást sugall. Legyen bátorságunk kiszűrni mindebből azt, amit Isten mondott. Föléje helyezni mindennek úgy, hogy odaszántuk magunkat az engedelmességre, ahogy alapigénkben Pál apostol mondja, és nem kérdés, hogy a sok hang közül melyiknek engedelmeskedünk, annak, akinek a szolgái lettünk. Annak, aki Úr, és nemcsak így nevezgetjük, hanem annak is tekintjük. Ezért van tekintélye előttünk, és tesszük, amit mondott.

Néha ez nagyon kemény dolgokat jelent a hívő ember életében. Erre mondok még néhány példát.

Az egyik munkahelyen egy negyven év körüli lánynak egyre többet kellett együtt dolgoznia valamilyen szakmai feladaton egy korabeli férfivel. Egy alkalommal beszédbe elegyedtek egymással. Mindketten meglepődtek, mennyire megértik egymást. Ettől kezdve a férfi kereste az alkalmat, hogy beszélgessenek. A lány azonban hamar megtudta, hogy ez a férfi nős, gyermekei is vannak. Igaz ugyan, ami ilyenkor azonnal elhangzik: nem jól élnek a feleségével, ez azonban más kérdés. Ez nehézzé tette ennek a hívő lánynak a dolgot. Átfutott rajta: lehet, hogy ez az utolsó lehetőség számára. Mit csináljon? Néhány napig tartó keserves lelki harc után elhatározta, hogy nem beszélget többet ezzel a férfivel. A szíve majd megszakadt, több kilót lefogyott, de bizonyos volt abban, hogy engedetlenségből nem nőhet ki boldogság. Márpedig ő odaszánta magát az Istennek való engedelmességre, és ismerte a Bibliából ezt a mondatot is: ne légy házasságtörő! Ő tehát nem óhajt betörni senkinek a házasságába. Akik tudtak a dologról, a környezetében bolondnak nézték. Ő azonban bizonyos volt abban, hogy ez az engedelmesség útja.

Egy asszony egy napon jelentette a férjének, hogy valószínűleg terhes. Ez azért nem volt egyértelműen örömhír, mert mindketten közelebb voltak az ötvenhez, mint a negyvenhez. Volt már több gyermekük, nem gondolták, hogy még egy legyen. Mi lesz most? Számukra nem volt alternatíva, egészen egyértelmű volt, hogy elfogadják Istentől. Na de állami törvény is engedélyezi, hogy bárki megölhesse a magzatát. Az lehet, hogy az állami törvény engedélyezi, de aki odaszánta magát, hogy engedelmes az Istennek, annak a számára nincs választás. Az engedelmesség útját választja. (Azt már csak a függelékben említem meg, hogy Isten mennyi áldást adott azon a kisbabán keresztül az egész családnak.)

Kiküldenek valakit külföldre másodmagával. Az illető régóta vágyott már egy olyan kis villanymotorra, amilyet éppen ott meglátott egy kirakatban. Meg is tudta venni. A kis motor szépen lapult az autó ülése alatt. A másik természetesnek tartotta, hogy ott is marad, úgy hozzák haza. Az esze megállt, amikor a határhoz érve a kollega kiemelte onnan és bemutatta a vámosnak, hogy úgy gondolja: ez vámolni való. Meg is történt a ceremónia, és mentek tovább. Utána neki esett a barátjának: őrült vagy te! Nem is vette volna észre, és ezzel nem károsítjuk meg az államot, nem ettől fog tönkremenni. És így tovább, jöttek a bölcs gondolatok. Mire a villanymotoros barátunk benyúlt a kesztyűtartóba, elővette a Bibliáját, fellapozta a Róma 13-at és azt mondta, nézd itt van: engedelmeskedjetek a felsőbb hatóságnak, adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek a tisztelettel, a tiszteletet, akinek az adóval, az adót, akinek a vámmal, a vámot. Ez benne van a Bibliában? Látod! És én engedelmeskedni akarok Istennek. És ebből a beszélgetésből egészen lelki mélységekre eveztek és feltárult a másik előtt egy számára ismeretlen világ, hogy van ilyen, hogy valaki beletartozik egy nagy családba, az Isten gyermekeinek a családjába, ahol rend van, ahol az Atya megmondja, hogy mi a rend, és annak lehet, szabad és minden esetben érdemes engedelmeskedni.

Jellemző-e ez ránk? Ott van-e bennünk az eltökéltség, hogy még ha lehetnék is engedetlen, akkor sem leszek. Miért? Mert rászorítanak? Nem. Mert szeretem Istent, Aki úgy szeretett engem, hogy az Ő egyszülött fiát adta értem is, és nekem ez a Hozzá tartozás mindennél többet ér. Azt nem lehet kifejezni sem forintban, sem sikerben, semmiért nem kockáztatom. Ilyen dolgom soha nem volt, mióta ennek a Gazdának a szolgája vagyok. És én nem akarok újra gazdátlanná válni. Szívesen, örömmel, meggyőződésből engedelmeskedem Neki.

Még egy dologra hadd hívjam fel azoknak a figyelmét, akik komolyan akarnak engedelmeskedni Istennek: kísért minket az, hogy bármi mást csináljunk, csak ne azt, amit Isten világosan megmondott. A pótcselekvésekben fárad el sok hívő ember, ahelyett, hogy az engedelmesség egyszerű útját járná. Egy példát hadd mondjak rá: Saul királynak Isten világosan megmondta, hogy ha kezébe adja az amálekitákat, mit csináljon velük és a javaikkal. Saulnak azonban megtetszettek az amálekiták javai, és át akart menteni közülük sok mindent, sőt át is mentett, vagyis engedetlen volt Istennel szemben. Viszont nagy áldozatot mutatott be Istennek. Soksok állatot megöltek, mintha ő milyen vallásos vagy hívő lenne. Akkor Isten odaküldi Sámuel prófétát, aki ezt mondja Saulnak: "Vajon kedvesebb az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránti engedelmesség? Imé jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úr beszédét, Ő is elvet téged és nem leszel király." (1Sám 15,22-23.) Kimondhatatlan áldás követi az engedelmességet, és imé ilyen kemény ítélet az engedetlenséget. Ijesztő a párhuzam: mint a varázslás és a bálványimádás - az Isten előtti legundokabb s az ember számára legrombolóbb bűnök -, olyan az engedetlenség. Az engedelmesség viszont többet ér mindenféle áldozatnál és vallásos pótcselekvésnél.

Isten segítsen minket, hogy megerősödjön a Benne való bizalmunk, és szinte ne is kelljen biztatni, hogy engedelmeskedjünk Neki, hanem ebből a bizalomból, iránta való hálából, szeretetből fakadjon ez szüntelenül. Kezdjük el még ma! Kérdezzük meg Istent - akár itt most majd ebben a csendben, amit a két imádság között szoktunk tartani - Uram, miben vagyok én most engedetlen? Legyen bátorságunk lépni az engedelmesség útján. "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13,17).

Szeretném megkérdezni, hogy hányan kezdtük el azt a munkát, amire Isten munkásokat keresett itt közöttünk az újesztendő első napján. Ez volt akkor az Igénk: "Kerestem közülük valakit, aki építené a falat, és odaállana elém a törésen az országért, hogy ne pusztítsam el azt, de senkit sem találtam." Láttuk, hogy milyen ijesztő repedések vannak a mi Istennel való szövetségünk falán is, milyen rettenetes bűnökkel provokáljuk az Ő ítéletét. Isten azonban még vár, és keres olyan hívőket, akik a maguk kegyességén túl képesek az imádsággal harcolni is.

A hívő ember legfontosabb közéleti tevékenysége a közbenjáró imádság, mert ezt helyette senki nem tudja elvégezni. Ki az közülünk, aki újév napja óta megtoldotta a napi csendességét ezzel a fajta tusakodással? Még be lehet kapcsolódni, még kiléphetünk abból a kényelmességből, ami talán újév reggelén is az otthonunkhoz kötözött bennünket. Aki ezt a fajta imádkozást elkezdi, az Isten csodáit fogja látni.

Ma arról szeretnék beszélni, ami a Szentírásban nagyon hangsúlyos, hogy ezt az életmentő imamunkát csak állhatatosan lehet jól végezni. Csak az végzi jól, aki rendszeresen, kitartóan, hűségesen végzi azt. Az Újszövetség tele van az állhatatosságra való felszólítással. Jézus még az üdvösségnek is a feltételévé tette ezt, amikor azt mondta: "aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül." Pál apostol az imádságban való állhatatosságra különösen is gyakran buzdította a gyülekezeteket.

Én azonban most mégis ennek az ószövetségi igének az alapján szeretném szemléltetni, hogy Isten szerint mennyire fontos követelménye a komoly imádkozásnak az állhatatosság. "Kőfalaidra, Jeruzsálem, őrizőket állítottam, egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak; ti, kik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok! És ne hagyjatok nyugtot néki, míg megújítja, és dicsőségessé teszi Jeruzsálemet e földön." Itt is falakról van szó, amik védik Isten népét. Őröket állított Isten a falakra a nagyobb biztonság érdekében. Feladatuk ez: szüntelen imádkozzanak. "Egész nap és egész éjjel nem hallgatnak." De nem a magukét mondják, hanem Istent az Ő ígéreteire emlékeztetik. Azért könyörögnek, amit Isten megígért, amit Ő meg akar valósítani. Ezért esik egybe imádságuk Isten akaratával. Ezért lesz ez meghallgatott imádság. Mert amit kérünk az Ő akarata szerint, azt megadja nekünk. Még sem felesleges a fáradozásuk, mert így vonja be Isten a gyarló embert a maga nagy szabadító munkájába, és így használ fel ilyen magunkfajta erőtlen hívőket arra, hogy rajtunk keresztül másokat, benne még nem hívőket is, sokféleképpen megáldjon.

Ezek az őrök is a népért, az országért, a városért imádkoznak. Azért, hogy Isten dicsősége ragyogjon fel azon. Tulajdonképpen az imádság egész teológiája benne van ebben a két mondatban, amit itt Ézsaiástól olvastunk. De a leghangsúlyosabb benne nyilvánvaló az állhatatosság. Egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak.

Szeretnék most néhány bibliai példát említeni arra, hogy Isten mennyire fontosnak tartja az állhatosságot az imádságban, és milyen ígéreteket fűz ahhoz. Aztán keressünk majd választ arra a kérdésre, hogy miért ilyen fontos az állhatatosság az imádságnál, és végül azt nézzük meg, hogy mi tesz minket képessé arra, hogy így imádkozzunk?

(1) Néhány bibliai példa azért, hogy felfrissítsük vagy bővítsük bibliaismeretünket.

Izráel népe vonul a pusztán át ősei földje felé. Egyszer váratlanul ellenség támad rájuk: az amálekiek. Többen vannak, és jobban fel vannak fegyverezve. Józsué igyekszik gyorsan csatarendbe állítani a fegyverfogható férfiakat, Mózes pedig Áronnal és Húrral fölmegy egy közeli dombra és elkezd imádkozni. Amíg Mózes imádkozik, Józsué veri vissza az ellenséget. Amikor Mózes elfárad és abbahagyja a könyörgést, az amálekiek kerekednek felül. Kiderül tehát, hogy nem lehet abbahagyni a közbenjáró könyörgést. Mózesnek odavisznek egy követ, hogy ülve folytassa, s mivel az ószövetségi ember feltartott kezekkel imádkozott, Áron és Húr két oldalról támogatják őt, mert az imádságnak hangoznia kell. Ettől függ a nép sorsa, életben maradása, túlélése. Ettől függ a csata kimenetele. És azt olvassuk a 2Móz. 17-ben, hogy Mózes folytatta a könyörgést egész a nap lementéig. Józsué pedig megsemmisítő győzelmet aratott az ellenség felett.

Nagyon jól mutatja ez a történet, hogy milyen kemény munka az imádságnak ez a formája. Nem valamiféle kényelmes menekülés a valóságos feladatok elől, mint ahogy azok gondolják, akik nem ismerik ezt a fajta imádkozást. És ettől függhet a nép túlélése és egész jövője. Nem felesleges az sem, hogy Józsué a völgyben vívja a maga harcát. Nem kell ezt a kettőt szembeállítani, és egymás ellen kijátszani. De attól függ a győzelem, hogy hangzik-e közben az imádság. Józsué hiába erőlködne lent, ha Mózes nem vívja az imádság fegyverével a harcot fent. Ki-ki a maga helyén álljon helyt, de imádságnak hangzania kell. - A hívő nép egyik súlyos bűne, hogy magunk sem hisszük, nem vesszük komolyan, milyen sok múlik azon, hogy végezzük-e ezt a fajta könyörgést állhatatosan.

Jézus Krisztus is nagyon hangsúlyozta az állhatatosság fontosságát. Egyik példázata egy gonosz bíróról szól, akitől hiába kér segítséget egy bajba jutott özvegyasszony, nem foglalkozik vele. Mivel azonban az özvegy állandóan ostromolja, mégis segít rajta, csak azért, hogy hagyja már békén. Jézus így fejezi be a példázatot: mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok, aki hallgatja és meghallgatja az állhatatos könyörgést. (Lk l8,1-8)

Egyszer egy pogány asszony ment Jézushoz, és kérte, hogy gyógyítsa meg a lányát. Jézus többször visszautasította, mondván, hogy Ő elsősorban Izráel fiaihoz jött. Az asszony elfogadja a besorolását, de újra és újra megismétli a kérését. Elképzelhetetlennek tartja, hogy Jézus ne segítsen valakin, aki segítségre szorul, és segítséget kér. És Jézus nemcsak segít rajta, hanem a többiek elé példaként állítja: asszony, nagy a te hited. Az állhatatos kérés fontosságát itt is kiemeli a mi Megváltó Urunk. (Mt 15,21-28)

De hallottuk az Igéből az előbb, hogy Ő maga is gyakorolta az állhatatos imádkozást. A kereszthalála előtti utolsó éjszakán még egy nagy támadást indított ellene az Ördög, hogy letérítse valahogy az Atyának való engedelmesség útjáról. Elfogói már elindultak a főpap palotájából, tanítványai az utolsó vacsora után ott aludtak körülötte a Gecsemáné-kertben. Ő egyedül maradt. Még bajtársa sem volt, akivel együtt imádkozhatott volna. És akkor leborul Jézus ott a sötét éjszakában és elkezd imádságban életre-halálra harcolni azért, hogy minden körülmények között Isten akarata valósuljon meg az életében.

Így kezdi: Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem e keserű pohár. Ne kelljen az előtte álló iszonyatos szenvedéseket végig szenvednie. De ha nem lehet, legyen meg a Te akaratod! Körülnéz, hátha segítene valaki imádkozni, nincs senki. Alszik mindenki. Második menet: ha nem lehetséges, hogy elmúljék tőlem, legyen meg a Te akaratod! Megint segítség után kutat, nincs emberi segítség. És akkor harmadszor is leborul és "könyörgött ugyanezekkel a szavakkal." Míg végül igent mond újra az Atya akaratára, és kiissza a keserű poharat.

Jézus imaharcában is látható az állhatatosság. És Ő is ismerte az imádkozásnak ezt a formáját. Nemcsak a meghitt bensőséges beszélgetést a mennyei Atyával, hanem amikor harcolni kell. Amikor beleizzad, sőt azt olvassuk Lukácsnál: vért verejtékezett közben.

(2) De miért fontos ennyire az imádságban az állhatatosság? Nyilván nem Istennek van erre szüksége, hanem nekünk. Nem Ő kéreti magát, hanem mi éljük át így az állhatatos könyörgés közben, hogy milyen nagyszerű az, hogy bevon, beenged minket az Ő szabadító munkájába. Hogy éppen az ilyen elszánt, komoly, megszentelt imádság által válhat a nyomorult ember a magasságos Isten munkatársává. Éppen eközben az elszánt állhatatos imádkozás közben lesz világos egy ember számára Isten akarata, s lesz ereje félretenni a saját akaratát és elképzeléseit. Eközben emeli Isten magához egyre közelebb a földhöz tapadt embert, s emeli ki a maga sokszor nagyon önző és kicsinyes imatémái közül. És láttat vele nagy célokat, nagy összefüggéseket. Nekünk van szükségünk időre ahhoz, hogy Isten felemeljen, kiemeljen, megtisztítson, és úgy imádkozzunk, mint akik valóban igent mondanak az Ő akaratára.

Ugyanakkor az állhatatos imádság mindig hitvallás is. Vallástétel arról, hogy az imádkozó feltétel nélkül bízik Istenben. Nem hagyja abba a könyörgést, mert nincs más lehetőség a számára. Nem futkározik egyik uraságtól a másikhoz. Egy Urat ismer, Aki mennynek és földnek ura. Csak Neki érdemes elmondania, amit akar. Csak Tőle várhat feleletet, megoldást, szabadítást. És addig mondja, amíg a szabadítás el nem jön, vagy amíg közben meg nem érti, hogy nem kell folytatnia az imádkozást. (Pál apostol megértette, hogy a gyógyulásáért nem kell imádkozni. Isten őt betegen akarja használni, mert úgy lesz világos, hogy egy ilyen erőtlen, beteges ember nagy teljesítményei mögött nem ő van, hanem a mindenható Isten.) De amíg Isten nem felel valami módon, addig folytatja az igazán hívő ember az imádkozást.

Isten nem teljesíti minden kérésünket, de válaszol minden imádságunkra. Az tud állhatatosan imádkozni, aki ezt komolyan veszi. Akkor is, ha Isten megvárakoztat minket. Éppen ma olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint a Habakuk könyvéből: ha késik is, bízzál Benne. Pontosan a hitünket teszi próbára néha azzal, hogy várni kell. Nála már készen van a szabadítás. És már időzítette is, de én a kettő között harcolok és könyörgök. Csak könyörögjek! Aközben edződik, erősödik az én hitem is; egyre többet lehet rám bíznia az én Gazdámnak, egyre megbízhatóbb imádkozó szolgája leszek: ha késik is, bízzam Benne!

És az állhatatos imádkozás arról is tanúságot tesz, hogy aki valamiért kitartóan könyörög, az tudja, hogy mit kér. Annak az nagyon fontos, az ismeri az értékét. Ezért lehet rábízni. Ezért fogja megkapni. Ő nem fogja elherdálni, és másra használni. Olyan sokszor magunk sem tudjuk, milyen nagy dolgokat kérünk, vagy kérhetnénk Istentől. Ezért állhatatlanok a könyörgéseink. Aki igazán tudja, hogy szüksége van annak a másiknak Isten kegyelmére, hogy ő is eljuthat a teljes szabadságra a sok megkötözöttsége közül, hogy hogy megváltozik az élete és a környezetének az élete is, az elszántan tud imádkozni.

És azért is fontos állhatatosan imádkozni, mert aki megtanulja, begyakorolja, komolyan veszi az életmentő imaharcnak ezt a formáját, az egyben a böjtöt is gyakorolja. Hiszen aki így imádkozik, az a maga akaratát mindenestől alárendelte Istenének. Az a maga kényelmét mindenestül félretette. Lustasága, kényelemszeretete nem akadályozhatja meg abban, hogy vívja ezt a harcot az imádság eszközével. Az tanulja megtagadni önmagát, és a böjtnek ezek a fontos formái. Jézus mondta, hogy van olyan, amit Ő csak böjtölés és könyörgés után ad meg az embernek.

Aki tehát állhatatosan imádkozik, az komolyan veszi azt, akihez könyörög. Az komolyan szereti azokat, akikért könyörög. Az komolyan veszi az imádságot , amit Isten az övéinek a számára adott.

(3) Mi szükséges ahhoz, hogy valaki tudjon így imádkozni? Ha ennyi áldást közvetíthet az, aki komolyan veszi az állhatatos, életmentő imádságot, akkor nem szabad megfosztanunk ezektől az áldásoktól a ránk bízottakat! Ha Isten ilyen közel engedi magához azt, aki ilyen engedelmesen és alázatosan enged az Ő parancsának, akkor ne mondjunk le erről a közelségről, erről a Vele való közösségről! Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon imádkozni, hogy egy hívő ember életében ez gyakorlattá váljék?

Kell mindenekelőtt ez a bizalom, amiről máris szó volt. A feltétel nélküli bizalom Istenben. Az, hogy nem kételkedem az Ő ígéreteiben, az hogy tulajdonképpen ahhoz, hogy imádkozzam, elég nekem az Ő parancsa. Ezt monda az Úr, s kész! Azt sem kérdezem: miért? Miért nem kérdezem? Mert Ő nekem Úr, én meg az Ő szolgája vagyok. Sőt tudom, hogy gyermekévé fogadott. Így jövök Hozzá. Bizonyos, hogy csak jót fog cselekedni. Bizonyos, hogy nem csap be. Bizonyos, hogy nem játszik velem. Nyugodtan Reá bízhatom magamat, szeretteimet, népemet, egyházamat, az egész sorsunkat. Az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalom a legfontosabb itt. Az a hit, hogy érdemes imádkoznom, hiszen ígéreteket fűzött ehhez, Ő hallja, és válaszolni fog rá.

Azután az az alázat, ami az előbb említett kánaáni pogány asszonyra volt jellemző. Nem vonult el sértetten, hogy Jézus mit mondott róla. Elfogadta Jézustól kapott besorolását. Nem izgatta, hogy hányadik a sorban, de ő abból a sorból nem akart kilépni, amelyik Jézusra vár. Ez a sor Jézus előtt kígyózik. Teljesen mindegy, hogy ő hol van! Az utolsó is meg fogja kapni azt, amire szüksége van, még többet is. Ez a mély és őszinte alázat.

Kell az állhatatos imádsághoz lelki állóképesség is. Jó lelki kondíció. Nem bírja másképpen az ember ezt a harcot. Itt függ össze nagyon mélyen az Isten igéjével való rendszeres táplálkozás, az azt követő, abból folyó komoly és elszánt imádsággal. Nem tud küzdeni, talpon maradni, harcolni az, aki nem táplálkozik megfelelően. Isten igéje újítja meg bennünk újra és újra ezt a lelki állóképességet. Ugyanakkor ennek az állhatatos imádságnak megvan a visszahatása is: növeli ezt az állóképességet. Miközben gyakorolom, aközben tudom egyre hűségesebben és egyre elszántabban végezni. És közben csodálkozva látom a csodákat, amiket az Úr végez el. Amiket véletlenül sem magának tulajdonit az imádkozó. Nem az én imádságomra cselekedett, hanem cselekedett, és nekem, az imádkozónak megengedi, hogy nézzem, közelről lássam, hogy Ő hogyan cselekszik, milyen hatalmas és mennyire szeret bennünket.

Ez a lelki állóképesség tesz minket alkalmasakká arra is, hogy az imádságunk elé újra és újra odagördülő akadályokat mindig elhárítsuk, vagy átlépjünk azokon. A lustaság, a fáradtság, a szétszórtság, a felszínesség, az egyéb programok vonzása mind-mind olyan akadály, ami az imádságban komolyan előrehaladó embert már nem állíthatja meg az úton. Előre számol velük; mindig lesz akadálya annak, hogy csendben legyek, leboruljak Isten előtt, és elkezdjem az aznapi imaharcomat. Ennek mindennap lesz akadálya. Ezen nem kell sem csodálkozni, sem miatta felháborodni. Ezt le kell győzni! Ehhez is kell ez a lelki állóképesség és belső elszántság.

De aki hallgat Isten szavára, és ezt is komolyan veszi, hogy egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgat, hanem állhatatosan folytatja ezt az imaharcot, az meg fogja tapasztalni a hozzáfűzött ígéretet is, hogy Isten megdicsőíti magát az életében, és megmutatja a hatalmát.

Van azonban egy olyan történet a Bibliában, ami elgondolkoztatja az embert, miközben az imádságra való állhatatosságra buzdítja magát és a testvéreit. Isten megsokallta Sodomának a vétkeit, és elhatározta, hogy elpusztítja a várost. Ezt a szándékát közölte Ábrahámmal. Sodomában lakott Ábrahám kedves unokaöccse Lót, és Ábrahám azonnal elkezd harcolni Istennel Sodoma megmaradásáért. Istenről szerzett eddigi tapasztalataira apellál, és azt mondja: Uram, Te irgalmas vagy és igazságos, elpusztítod az igazakat a hamisakkal együtt. Hát, ha van néhány igaz Sodomában? Mondjuk, ha van ötven igaz, akkor ugye nem pusztítod el, de nemcsak azokat, hanem a többit sem őértük? Isten azt mondja, ha van ötven igaz, nem pusztítom el. Ábrahámnak azonban van emberismerete, és megijed a nagy számtól: és ha öt híja lesz? Ugye akkor sem pusztítod el? Isten azt mondja: akkor sem pusztítom el, ha találok negyvenötöt. És ha csak negyvenet? És ha csak harmincat? Itt már bocsánatot kér Ábrahám: ne haragudjék meg az én Uram, ha megkérdezem: és ha csak húszan lesznek? És még egy bocsánatkérés: és ha csak tízen? Annyian csak lesznek?! Isten megígéri, hogy akkor sem pusztítja el.

Gyönyörü példája az életmentő imaharcnak! Itt nem kedélyes beszélgetés folyik a mennyei Atya és egy földi gyermeke között. Itt harcol valaki. Alkudozni mer a mindenható Istennel. Mély alázattal és őszinte tisztelettel, de elszántan. És Isten végighallgatja ezt az imádságot. Megegyeznek: ha tíz van, nem pusztul el a város. Másnap hajnalban Ábrahám már ott van a közeli dombon, ahonnan rá lehet látni a síkságra, amelyiken Sodoma és Gomora feküdt, és várja, hogy mi lesz. Akkor is imádkozik. És egyszer csak nagy füst száll fel onnan, ahol Sodoma feküdt: mégis csak elpusztult a város. Pedig valaki elszántan imádkozott érte! Állhatatosan könyörgött érte! Miért nem hallgatta meg Isten?

Semmit nem szabad abszolutizálnunk! Nem az egyetlen és kizárólagos ismérve a jó imádságnak, hogy állhatatos. Nincs ilyen ígéret a Bibliában, hogy amit én szívósan mondogatok, azt Isten előbb-utóbb kénytelen lesz teljesíteni! Ilyen nincs! A pogány vallásokban van olyan, hogy addig mondom az istenségnek, - akár nem is én, elég, ha egy imamalom mondja már - hogy a végén meg fogja adni akkor is, ha korábban nem akarta. A mi Istenünk nem ilyen! Isten szuverén úr, aki szabadon cselekszik. Az én dolgom, hogy százszázalékos hittel, teljes bizalommal mondjam és könyörögjek addig, amíg meg nem adja, vagy meg nem értem, hogy nem akarja megadni. Az Ő dolga meg az, hogy azt tesz, amit akar! És ez a két igazság együtt érvényes. Sokan nem értik ezt, sokan legyintenek az egész imamunkára emiatt. Ezt nem is lehet megérteni igazán csak Isten közelében. Ezt az érti meg, annak a számára lesz ez magától értetődő igazság, aki gyakorolja az állhatatos könyörgést. Közben egyre jobban megismeri Istent, és egyre jobban elismeri Őt Istennek. És így mond igent és áment eleve az Ő akaratára. Könyörgése is arra való, hogy az Ő akaratát ismerje fel minél világosabban, és úgy könyörögjön annak a teljesedéséért. Isten ellen nem lehet imádságban harcolni. Istennek a teljes szabadságát, szuverén uraságát, uralmát a jó imádkozónak mindig nagyon komolyan kell vennie. Nem kényszeríthetjük Őt semmire! És amikor nem hallgat meg egy imádságot, mint itt Ábrahámét, az igazi imádkozó akkor is leborul eléje és folytatja tovább a könyörgést. Most már nem azért, hanem a soron következőért. Mert akkor is megmarad állhatatos, hűséges imádkozónak.

Ha Isten segít minket, a jövő vasárnap itt folytatjuk majd és erről lesz szó, hogy hogyan ismeri fel az érett hitű, a hitben felnőtt ember azt, hogy a legjobbat akkor teszi, ha Istennek feltétel nélkül engedelmeskedik. Akkor is, ha nem mindig érti azonnal, hogy mit miért parancsolt. Ez az imaéletünknek is egyik alapja, addig azonban kezdjük el gyakorolni ezt a komoly, mély, állhatatos könyörgést azokért a nagy ügyekért, amiket Isten újév napján elénk helyezett, amik benne vannak az Ő kijelentett igéjében, ami az Ő akarata. És mivel ezt magunktól nem tudjuk, jó hogy ha nem csak most, hanem hét közben is többször elmondjuk: (474. dicséret)

Istennel járni, lakozni,

Szent élettel illatozni,

Igaz hitben nem habozni:

Jézus Krisztus taníts,

Taníts imádkozni!

Ennek az Igének az alapján azt szeretném elmondani, milyen programot ad Isten a hívő népnek erre az esztendőre. Egy idő óta egyre világosabban úgy látom Isten Igéjét tanulmányozva, és Előtte az imádság csöndjében megállva, hogy Ő meg akarja tanítani ezekben a nehéz időkben az övéit komolyan imádkozni az Ő kegyelméért és igazán nagy ajándékaiért. Meg akarja tanítani a hívő népet arra, hogy sokkal tudatosabban és hűségesebben végezze azt a munkát, amit így is nevezhetnénk: életmentő imádság. Azt a munkát, amit az országért és az evangélium ügyéért, a nép lelki és testi javáért csak a hívők végezhetnek el.

Ez a fajta imádkozás a Biblia tanúsága szerint kemény munka, ezt mindenki tudja, aki végzi. Ez a fajta imádkozás csak a hívőknek a kiváltsága, de súlyos kötelességmulasztást követnek el, követünk el, ha ezt nem tesszük, mert emiatt az egész nép lesz szegényebb. T.i. Istennek sok áldása olyan, hogy azt nem szórja a nép közé, azt csak kézbe adja. Ezért kell a kezünket tartanunk, hogy legyenek, akiknek átadhatja, és akik aztán továbbadják azt. Tartani kell a kezünket, és ehhez a fajta imádkozáshoz sok nagy ígérete fűződik Istennek, ezért bizonyosan várhatjuk az áldást.

Mindenekelőtt bűnbánatot kell tartanunk amiatt, hogy nem vesszük komolyan Istennek ezt a világos parancsát. A legtöbb hívő ember imádságai csak az egyéni kegyességre korlátozódnak. Még ott is döcögnek. Amikor csendesóráról szoktunk beszélgetni, a legtöbb esetben az eredményes bibliatanulmányozásról esik szó, vajmi ritkán erről az elszánt, hűséges, tág horizontú, az egész nagy közösség életét befolyásoló imádkozásról.

Bűnbánatot kell tartanunk amiatt, hogy beszűkült az imaéletünk. Többnyire csak kéréseket mondogatunk Istennek, általában ugyanazokat; ezek megmaradnak a családnak a szűk körén belül. Azokat a parancsokat, amiket Isten az imádságra nézve ad, nem is ismerjük, vagy nem vesszük komolyan, és olyan kevesen vannak, akik tudják és gyakorolják, hogy mit jelent Jézus nevében imádkozni, mit jelent a Lélek által imádkozni; mit jelent Isten akaratával egyező kéréseket mondani, mit jelent egy akarattal, közösségben, állhatatosan imádkozni. Isten ebből akar minket kimozdítani. Kegyesekből harcosokká kell válnunk, akik képesek és készek tusakodni is, nemcsak kegyes imákat mondani, aminek megvan a maga jelentősége, de itt most nem erről van szó. Itt most arról a harcos imádságról van szó, a könyörgésnek arról a formájáról, amire van példa sok a Szentírásban, és amiről alapigénkben is szó van.

Meg kell tanulnunk tusakodni. Isten akaratát fölismerve, Tőle megjelölt célokért, állhatatosan, szívósan, az Ő ígéreteire hivatkozva könyörögni, mert ettől egy egész nagyobb közösségnek, az egész népnek a jövője is függ. Ehhez a harchoz Isten fegyvert is ad a kezünkbe, és ez a fegyver az életmentő imádkozás.

Ez nem azt jelenti, hogy az a hívő ember, aki ezt a munkát végzi, és komolyan veszi, elhanyagolja a hétköznapi kötelességeit, vagy akár a társadalom érdekében kifejtett tevékenységét. Az életmentő imádkozás nem a tevékeny életnek az alternatívája, hanem az a sajátos többlet, amivel a hívők járulhatnak hozzá egy népnek a javához. Óriási szükség van erre! Nem véletlenül zárja itt Isten ezt a megrendítő fejezetet ezzel: "kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam." Ilyen imádkozókat keres az Isten.

Isten ebben a fejezetben egy képet használ. Egy nagyon szemléletes képet, ami talán kitágíthatja és meggazdagíthatja az imádságról való egész szemléletünket. Azt mondja, hogy az Ő népének a Vele való szövetsége és a szövetséghez való hűséges ragaszkodása olyan, mint egy erős vár. Ennek a falai megvédik a népet minden külső támadástól. Ha azonban a hívő nép megszegi a szövetséget, akkor maga rongálja meg az őt védő falakat belülről, és így ezeken a falakon veszedelmes repedések, rések keletkeznek, amiken előbb-utóbb bejön az Isten ítélete. Egy valami tartóztathatja fel ezt az ítéletet: ha ezeken a réseken kimegy ez a fajta imádság. Ha vannak olyanok, akik odaállnak a résre - ha a párhuzamos igehelyeket megnézzük, világos lesz, hogy erről van szó, - akik tudnak így életre-halálra imádkozni. Akik ha nem voltak is a nép bűneiben részesek - vagy legalábbis nem ők voltak a főkolomposok, de úgy tudnak imádkozni bűnbánattal, mint Nehémiás, "mi vétkeztünk ellened", akik ezzel az őszinte bűnbánattal, az Isten kegyelmére és ígéreteire apellálva, szívósan, elszántan, állhatatosan tudnak könyörögni, akkor ez az imádság olyan lesz, mint a beton: betömi a réseket, és nem jön be azokon Isten ítélete. Megmenekült a közösség, amelyik pedig vétkezett az Úr ellen. Azokért, akik így komolyan veszik Isten ítéletét és kegyelmét is, Isten megkönyörül a többieken is. Óriási a felelőssége a hívő népnek, és súlyos a kötelességmulasztás, ha az imádságnak ezt a formáját nem gyakoroljuk.

Azt szeretném most elmondani, hogy mit jelentett ez akkor, amikor elhangzott, mit jelent ma, és ha valaki el akarja kezdeni ezt a komoly munkát, annak milyen gyakorlati tudnivalókat jó szem előtt tartania.

(1) Amikor először elhangzott ez a prófétai igehirdetés, akkor a szent város, Jeruzsálem nagyon elfordult Istentől. Így nevezi az Úr Jeruzsálemet: te vérontó város! A közéletet az erőszakosság, a csalás, az egymás félrevezetése, a hazugság jellemezte; az erkölcsi életet az, amiről itt olvastunk, hogy mindenki mindenkivel, keresztbe-kasul paráznaság, házasságtörés, úgy hogy nem is érzékelik már bűnnek, pontosan úgy, mint ma is. A gazdasági életet az, hogy akit csak lehet, uzsoráztak, amit csak lehetett, összeharácsoltak az emberek; a vezetőket meg lehetett vesztegetni, hamis ítéletet hoztak, nem volt biztos, kiszámítható semmi, csak az, hogy szinte bizonyos, hogy mindenki csalni fog. Hazugság, képmutatás, mások félrevezetése ... A vallási életet az jellemezte, hogy a szombatot nem tartották meg, hamis tanításokat terjesztettek, és mindezekben élen jártak a vezetők, az elöljárók. Éppen a papok voltak azok, akik maguk is elvilágiasodtak, nem tanították meg az embereket a szent és a tisztátalan közt különbséget tenni, ők is belemerültek a világba. A próféták a maguk szövegét mondták, ráadásul azt hazudták, hogy ezt mondja az Úr. A "föld népe" pedig hozzászokott ehhez. Azt hitte, ez a normális állapot. Senkinek eszébe sem jutott, hogy vajon mit akar Isten, és hogyan kellene nekünk, mint az Isten népének élnünk. - Veszedelmes repedések tátongtak tehát az Istennel való szövetség falán, és Isten kilátásba helyezte az ítéletet. De még várt. Mire várt?

"Kerestem köztetek valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam." Megrendítő kép: keres az Isten. Embert keres. Hívő embert keres, aki tudna imádkozni úgy életre-halálra, - és nem talál. Nincs senki, aki komolyan venné, hogy a bűnt büntetés követi. Nincs senki, aki félné, ismerné és tisztelné az Urat, de bízna is Benne, és ezzel a bizalommal leborulna eléje. Nincs senki, aki szenvedélyesen szeretné a népét, és a nép bűneit megvallaná Istennek, és könyörögne kegyelemért! Nincs senki, aki falat építene ...

Azt olvastuk, hogy jönnek a próféták egy vödör festékkel, hogy lemázolják a repedéseket. Micsoda tragikomikus kép! De ide nem festék kell, hanem beton. Még csak nem is sóder, mert sóder volt mindig, - nyomjuk a sódert ma is, bocsánat ezért a fordulatért, - szöveg az van mindenütt, de az nem tömít. Ide beton kell! Hittel elmondott imádság. Olyan imádkozók kellenek, akik tudják, hogy mit csinálnak, mert az Úrnak engedelmeskednek, akik ismerik az Urat, szeretik a népüket, látják a tátongó repedéseket, és hisznek abban, hogy Istennek az imádsághoz fűzött ígéretei igazak. Éppen ezért munkához látnak. Ilyeneket keresett Isten, hogy ne pusztítsa el a szent várost, - de nem talált. "Ezért - olvassuk a következő versben, - kiontottam haragomat rájuk, és megsemmisítettem őket haragom tüzével." Valóban jött Babilon, és megsemmisítette az országot, a várost, még a templomot is.

Az egyetlen olyan "anyag", ami a bűn ütötte réseket betömi, az életmentő imádság. Ez már több, mint az egyéni kegyesség során elhangzott imádságok. Itt harcról van szó. Ebbe elfárad, beleizzad az ember. Jézus is beleizzadt. A Gecsemáné-kertben nem kedves beszélgetés hangzott az Atyával, ott életre-halálra küzdött Jézus értünk, és vért verejtékezett! (Lk 22,44). Vannak ilyen tapasztalataink, amikor az imádság végére kifáradtunk, mert az harc volt, mégpedig Isten akaratát fölismerve, az Isten akarata diadaláért harcoltunk mi is?

(2) Egészen más lenne a mi egyéni, személyes imaéletünk is, ha ismernénk és gyakorolnánk az imádságnak ezt a formáját. Azt hiszem, nem kell itt most hosszasan magyarázni és alkalmazni ezt a szomorú felsorolást, amit olvastunk az Ezékiel könyve 22. részében. Ugyanez elmondható a mi városunkról, a mi országunkról is. Jeruzsálem szomorú képe a mi népünknek és országunknak a képe is lehet. Hányan vannak, talán itt közöttünk is, akik ugyanígy, ahogy itt olvastuk, paráználkodnak felebarátjuk feleségével, sokszor már akkor, amikor az még szűz lány, és majd később lesz valakinek a felesége, de már most elkezdik a paráználkodást vele. És még csak nem is tartják bűnnek! Hányan vannak még hívők is, akik folyamatos adócsalást és vámcsalást követnek el, és meg is magyarázzák, hogy ez így van rendjén. A rendeletek a hibásak, meg a körülmények... És vajon vannak-e egyáltalán, akik megszentelik az Úrnak a napját, komolyan véve az erre vonatkozó parancsot és nagy lehetőséget látva ebben? És vajon nincs-e számtalan formája annak, amit itt sorra-rendre olvastunk, hogy kiuzsorázzuk a szüleinket, nem törődünk a családunkkal, hogy belemerülünk a mammon imádatába és a szerencseisten imádatába; hogy emberek visszaélnek a hatalmukkal, még ha egy valaki fölött hatalmaskodhatnak is, aki náluk gyöngébb... és így tovább sorolhatnánk. Ijesztő repedések a mi várunknak a falain is.

És a papokra is el lehet mondani ugyanezt. Hányan elvilágiasodnak, nem merik vállalni az evangélium egyszerű hirdetését és annak a konzekvenciáit. Mást prédikálnak, mint ahogy élnek... És a nép prófétái - az írók, pl. annak tartják magukat, - hány olyan író van ma Magyarországon, aki komolyan keresi, hogy mit akarhat Isten a mi népünkkel?! Mondják a magukét, ki-ki vérmérséklete szerint. És az elöljárók? Csak az elmúlt napokban a Parlamentben, ahol fontos kérdések dőltek el, ki volt, akit az érdekelt volna, hogy mit akar Isten ebben a kérdésben, és azt el is tudta és merte volna mondani? Hol vannak a nép elöljárói? A próféták és a papok... De nem kell ujjal mutogatnunk: hol van ez a magatartás a mi családunkban, amikor egy-egy döntés előtt megtanácskozzuk, meghányjuk-vetjük a dolgokat? Az az első és legfontosabb szempont, hogy mit akar Isten? Tudjuk és merjük szeretettel, konzekvensen ezt képviselni? Beidegződéssé vált ez már nekünk? Vagy mi is kapkodjuk a fejünket, hogy most mi a divat, ki mit szól hozzá, mi tűnik hasznosnak... Óh, de szomorúan igaz ma is, és talán ránk is az, amiről itt az Igében olvastunk.

Márpedig ezt nem lehet vég nélkül csinálni. Olvastuk ezt a megrendítő mondatot, ami így esztendő fordulóján különösen is elgondolkoztatja az embert: "te vagy az oka, hogy közel van már a napod, elérkeztél esztendeid végéhez." (4. v.) Egyszer vége lesz, és te vagy az oka.

Mi azonban még elkezdhettük most ezt az új esztendőt. Isten még keres. Lehet, hogy az Ő keze már fel van emelve az ítéletre, de még keres olyanokat, akik képesek falat építeni, és odaállni a résre az Ő színe elé az országért, hogy ne pusztítsa el. Ilyeneket keres Isten itt, most, közöttünk is; ezért hívott ide. A kérdés az, hogy talál-e ... A kérdés az, hogy t e alkalmas vagy-e erre, és kész vagy-e erre? Ez most nem költői kérdés, mert amikor Isten ennyire konkrét feladatokra keres hívőket, akkor erre csak konkrét módon lehet jelentkezni vagy ezt visszautasítani. Legszívesebben azt mondanám, hogy aki ezt a feladatot mától kezdve végezni akarja, tartsa fel a kezét. T.i. itt arról van szó, hogy ezt másoknak is tudniuk kell, azt számon is lehet kérni. Vállalok valamit, amire Isten embert keres. Ezeknek a hívőknek egy szent szövetségben kell egyesülniük, egy csendes, elszánt védelmi harcra kell berendezkedniük, hogy odaálljanak a résekre az országért, hogy Isten el ne pusztítsa azt.

Ki az, aki mától kezdve kész arra, hogy az eddigi csendességét kiegészíti ezzel a tusakodással? Hogy miután szokása szerint, vagy annál jobban és mélyebben elolvasta a Szentírást, elmélkedett azon, imádkozott, elsorolta a szeretteit, a napi problémáit, még pluszban vállalja ezt a fajta tusakodást. Ki az, aki hiszi, hogy Isten Igéjének ez a része is igaz, hogy ha nincs, aki a résre álljon, bejön a résen az ítélet? De ha vannak elszánt imádkozók, Isten visszavonja az ítéletet.

Amennyire mi Istent az Igéből a magunk gyarló eszével és kicsi hitével megismerhettük, nyugodtan mondhatjuk, hogy Ő alig várja, hogy visszavonhassa a kilátásba helyezett ítéletet. De ha nincsenek meg a feltételek, jön az ítélet, - ez mindig így volt. "Kerestem valakit, aki odaállna elém az országért, hogy el ne pusztítsam azt, de senkit sem találtam." Nem kellenek sokan! Néhány hívő, aki ezt a munkát magára vállalja. Néhány hívő, akik komolyan veszik Isten kijelentését, akiknek szent Ő és az Ő szava. És akik képesek arra az elszánt harcra, amire Mózes, az Ő szolgája odaállott a résre - olvassuk így a 106. zsoltárban -, és addig imádkozott, addig emlékeztette Istent az Ő ígéreteire, amíg Isten azt mondta: rendben van, nem hajtom végre az ítéletet. Egy elszánt ember elég volt, aki tudta, hogy mire való az imádkozás. Aki nemcsak kegyes volt, hanem harcos volt. Ez több; ez az, amibe bele lehet fáradni, amibe bele lehet izzadni; ez az, amihez idő kell, de amihez csodálatos ígéretek fűződnek.

Komolyan kérdezem: Ki az közülünk, aki mától kezdve kiegészíti az eddigi csendességét, kegyességét ezzel a tusakodással, mert hittel elfogadja, hogy mindaz, amit Isten ebben az Igében erről ír, igaz?

(3) Akik erre készek, azoknak még három konkrét dolgot szeretnék mondani megfontolásra: Hogyan lesz ebből valóság?

(a) Először is úgy, ha ezt valaki elhatározza. Amíg csak játszik a gondolattal: milyen szép lenne - abból legfeljebb az lesz, hogy az év folyamán néhány esetben, amikor valami szörnyűséget olvasott az újságban vagy hallott a rádióban, eszébe jut, hogy erről volt szó újévkor, kellett volna csinálni. Ez nem komoly dolog. Ezt el kell határozni. Isten előtt fölmérni az erőinket, hiszem-e én ezt, kész vagyok-e erre, igaznak tartom-e, fontosnak tartom-e, és elhatározom, hogy Isten erejében bízva elkezdem. Úgy, hogy ma elkezdem, holnap folytatom, holnapután megint, és az év végéig minden áldott nap. Erre időt kell szánni, ennek ki kell jelölni a helyét, mert másképp nem megy. Lehet, hogy ennek az lesz az ára, hogy valamit abba kell hagynunk, - helyet kell csinálni a napirendben. Ezt csak komolyan és rendszeresen lehet csinálni, de azt csodák követik, - azt mondja a Szentírás. Tehát ezt ilyen komolyan és felelősen el kell határozni.

(b) A másik az, hogy tisztáznunk kell, mi a tartalma ennek az imádságnak, miért kell imádkoznunk? Azért, amit Isten pontosan, konkrétan előír. Itt pl. azt olvastuk, hogy "elém álljon az országért, hogy ne veszítsem el azt." Akkor ezért imádkozzunk: az országért, hogy Isten ne veszítse el. Nem kell komplikálni a dolgokat, meg a saját gondolatainkkal hígítani Isten kijelentését. Pontosan megmondja Ő, hogy miért kell imádkozni. Nyilván ebben benne van az, hogy a mi népünk bűneit bűnbánattal odavisszük Isten elé, hogy Isten kegyelmére apellálunk, arra hivatkozunk, hogy miközben az országért imádkozunk, hogy Isten ne veszítse el, aközben a Szentlélek eszünkbe juttat sok mindent - hagyatkozzunk a Lélek vezetésére, de az imádság tartalma pontosan körül van határolva. Ezt mondja Isten ... Amiket Ő parancsol, amikhez Ő ígéretet fűz, és amik a hasonló bibliai imádságokból példaképpen előttünk állnak. Ezekért kell imádkoznunk. Nem túl sok minden ez, nem is kell elveszni a sok minden között. Néhány fontos ügyet kell állhatatosan Isten elé vinni.

Ezt: az országért, hogy el ne veszítse azt, - kiegészíthetjük egy másik paranccsal, amit a Timótheushoz írt levélben így olvasunk: "Intelek mindenekelőtt, hogy tartassanak ... - és akkor négyszeres meghatározás jön - könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért, és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel, mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt." (I.Tim 2,1-3.) Minden méltóságban levőkért ... A helyi önkormányzat vezetőjéért is? Az egyház és a gyülekezetek vezetőiért is? - Persze. Mindenkiért, akire Isten másokért való felelősséget bízott. Egy családnak a vezetőjéért is, - ahogy Isten Szentlelke majd irányít minket.

Ugyanilyen konkrét kérés még, amit Jézus mond: "Kérjétek az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába." Nagyon fontos. Ugyanilyen konkrét, amit Pál apostol kér a gyülekezetektől többször is; a Kolossé levélben levő változatát olvasom: "Az imádságban állhatatosak legyetek, imádkozván miértünk is, hogy az Isten nyisson ajtót az Ige előtt, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok, hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, ahogy nekem szólnom kell." (Kol 4,2-4.) Hogy nyisson ajtót az Ige előtt Isten, és küldjön munkásokat, és adjon szót a szánkba. Ez egyelőre elég is. Az országért (Ez 22,30), minden méltóságban levőkért (I.Tim 2,1-3.), hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, lelki munkásokért (Mt 9,38.), és hogy nyisson ajtót az Ige előtt, és adjon Igét azok szájába, akik azt szólják (Kol 4,3-4.). Ezek világos, Istentől való parancsok. Sok mást is lehetne még mondani, de valahogy így indulhat el az érdemi imádkozás.

(c) A harmadik: hogyan kell ezt végeznünk? Erre most egyetlen szót említek: állhatatosan. Jézus mondott erre több példázatot, hogy az imádságban az állhatatosság az egyik legfőbb érték. Hűségesen, kitartóan. A hamis bíró és az özvegyasszony példázatára gondoljunk, vagy a kananeus asszony történetére, akit Jézus olyan majdhogy nem bántó módon utasít vissza, hogy nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni. Erre az asszony azt mondja: Így van, Uram! Mi kutyák vagyunk, de a kutyának is adnak valamit enni a morzsákból, amik lehullanak. Adj nekem egy morzsát, az is elég nekünk, ha Te adod! - Erre mondja Jézus: asszony, nagy a te hited, - és meggyógyult a lánya abban az órában. Állhatatosan. Nem kell azt méricskélni, hogy elég nagy hittel mondtam-e, elég szépen fogalmaztam-e, elég hosszan fejtettem-e ki - nem ezek az imádság szempontjai. Állhatatosan, kitartóan, hűségesen.

"Ti, kik az Urat emlékeztetitek - olvassuk az Ézsaiás 62-ben - ne nyugodjatok, és ne hagyjatok nyugtot néki, amíg be nem teljesíti ígéreteit!" Nem a magunk vágyait követeljük Istentől. Az Ő ígéreteit tartja szem előtt az, aki az életmentő imádkozást végzi.

Ha Isten segít minket, tíz nap múlva vasárnap erről majd részletesen is szólunk, hogy mit jelent állhatatosan imádkozni, és miért tartotta ezt Jézus annyira fontosnak.

Befejezésül csak annyit: mi lesz az ilyen imádsággal? Ha valaki erre kész, elkezdi, napról-napra folytatja, mit tudhat, mit remélhet, mi lesz az imádságaival? Két Igét olvasok arról, hogy hova kerülnek ezek az imádságok és mi lesz a következményük.

"Eljött egy másik angyal, és megállt az oltárnál arany tömjénezőt tartva, és adatott neki sok tömjén, hogy tegye a szentek könyörgéseihez az arany oltárra, amelyik a királyi szék előtt van. És felment a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Isten elé." (Jel 8,3-4.). A szentek könyörgései az Isten elé jutnak, mint a mennyei oltár drága tömjénfüstje, Istennek kedves áldozatul. A mi egyszerű, gyarló imádságaink, amik közben néha-néha talán el is bóbiskolunk, mert olyan fáradtak vagyunk, de aztán újrakezdjük, és mondjuk állhatatosan, azok az Isten elé jutnak a mennyei szentélybe, az angyal által bemutatott tömjénfüsttel együtt.

És ott mi lesz velük? Ugyancsak János írja: "Ez az a bizalom, amellyel Őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket. És ha tudjuk, hogy meghallgat minket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk Őtőle." (1Ján 5,14-15.). Lehet, hogy én elfelejtem, különösen, ha nem az én gondolataim voltak, hanem maga a Lélek imádkozott bennem, de megvannak a mi kéréseink Őelőtte, és amit az Ő akarata szerint kértünk, azt megadja nekünk.

Hatalmas ígéretek ezek, fogózzunk bele ezekbe és próbáljuk ki! Boldog az az ember, aki megtapasztalja, hogy amit Isten ígér, az valóság.

Az év utolsó estéje önkéntelenül is arra serkent minket, hogy nézzünk vissza, és próbáljuk számba venni, értékelni, rögzíteni az elmúló évnek a jelesebb eseményeit. Fontos és hasznos ez, mert sokan vagyunk úgy, hogy évközben, a nagy hajszában elrohanunk olyan fontos történések mellett is, amiket pedig jó lenne kiértékelni és elraktározni. Ne sajnáljuk tehát az időt, hogy ma este csakugyan visszanézünk. Viszont éppen ez a kérdés vetődik fel így év végén mindig, hogy ki hogyan viszonyul a múltjához. Ki mit tesz, és mit szeretne tenni a múltjával?

Szeretnék elsorolni most ennek az évnek a lelkigondozói tapasztalatai alapján is néhány jellemző magatartást, és mindjárt utána elmondani, hogy mit tanácsol nekünk Isten az Ő Igéjében arra nézve, hogy hasznos legyen az emlékezésünk, és helyesen viszonyuljunk a múltunkhoz.

Milyen téves, helytelen viszonyulások vannak?

(1) Vannak, akik szégyellik a múltjukat, hallgatnak róla, sok mindent letagadnak, megszépítenek, takargatják, némely részét szeretnék elfelejteni. Van, aki szégyelli a származását, a szüleit, családját, a nevét, a foglalkozását. Vagy szégyelli a viselt dolgait, mert attól tart, hogy ha az közismertté válik, akkor megvetik, megbélyegzik, megszégyenítik, megalázzák az emberek. Sokféle szorongás születik az ilyen emberek szívében, és az sose vezet jóra. Olykor emiatt magányossá válnak, néha egy egész életre is.

Isten Igéje két fontos segítséget ad nekünk ehhez a problémához. Az egyik az, hogy fogadjuk el magunkat. Nem mi választottuk meg a szüleinket, a nevünket, a születési helyünket, azokat a külső és belső adottságokat, amiket kaptunk; ez mind adottság. A hívő ember tudja, hogy mindez nem véletlen. Fogadjuk el ma este Isten kezéből azt, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek, hogy ez történt az idén, ami, és egyáltalán ami a múltunkkal kapcsolatos. Nyilván az emberek gonoszsága miatt nem mindenről beszél bárkinek, bármikor az ember, ami a múltjában történt, de nagyon fontos, hogy ne szégyelljük, ne legyen görcs bennünk amiatt, hogy ezt takargatni kell, titkolni kell, jaj ki ne derüljön... Nagy felszabadulást jelent az, amikor valaki Istentől fogadja el önmagát és a múltját.

A másik tanácsa az Igének, hogy ugyanakkor egymást is fogadjuk el olyannak, amilyenek vagyunk. Jézus Krisztus tanítványait nem jellemzi az, hogy a neve, származása, bőre színe, akármije miatt bárkit megvessen, kigúnyoljon, kinevessen, előítéletekkel nézzen rá. Isten gyermekeinek a nagy élménye az, hogy Isten minket elfogadott így, amint vagyunk, és aztán az Ő szeretetében elkezdünk változni. Ezzel a szeretettel közelednek másokhoz is, tudván azt, hogy Isten őket is egészen mássá tudja tenni. Az, hogy valaki tanult vagy tanulatlan, gazdag vagy szegény, hogyan alakult a házassága, és mit beszélnek róla - ez egyáltalán nem befolyásolja azt, amit Jézus nekünk világosan így mondott: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Ez jellemzi a hívő embert.

Nem jó tehát az, ha valaki szégyelli a múltját, Isten minket fel akar szabadítani ez alól, - fogadjuk el magunkat, és fogadjuk el egymást.

(2) Egy másik jellegzetes hiba, amikor valaki büszke a múltjára. Amikor büszkén emlegeti a származását, az őseit, a család történetét, az élete eredményeit, a tudományos fokozatait, a sikereit, a gyerekeit, az utazásait, és mindent, amit csak emlegetni lehet. Hajdan volt szépségét és gazdagságát, és így tovább. Isten Igéje erre egyetlen világos kérdéssel válaszol: "Mid van, amit nem úgy kaptál? Ha pedig úgy kaptad, miért dicsekszel?"

A korinthusiak büszkék voltak. Pál apostol türelmesen végighallgatta őket, elolvasta a hozzá írt levelüket, és a válaszában ezt írta: "Mid van, amit nem úgy kaptál?!" (I.Kor. 4,7) Mondd meg! Az életedet te csináltad magadnak? A te érdemed az, ha történetesen erős fizikumod van, vagy jó szellemi képességeid? Mindezt úgy kaptad. Értelmes ember az, aki büszke arra, hogy a szülei szorgalmas emberek voltak, és amit összegyűjtöttek, azt nem vitte el sem az árvíz, sem a háború? Most ezzel lehet büszkélkedni? Hogy valakinek Isten gyermekeket ajándékozott, és azok épek, egészségesek, és még szeretik is őt - józan ember büszkélkedhet ezzel? Hogy volt lehetősége tanulni, miközben sok másnak, aki talán jobb képességekkel többre vitte volna, nem volt lehetősége, neki volt, és kemény munkával szép eredményt ért el. Ezzel büszkélkedni kell? Nem sokkal inkább hálát adni Istennek a meg nem érdemelt lehetőségekért, képességekért, ajándékokért?!

Nagyon jó lenne, ha így az év végén különösen is komolyan vennénk, amit a Mózes V. könyve 8. részében így mondott Isten az Ő népének: "Ne mondjad ezt a te szívedben: az én hatalmam, és az én kezemnek ereje szerezte nekem ezt a gazdagságot, hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert Ő az, Aki erőt ad neked a gazdagság megszerzésére, hogy megerősítve az Ő szövetségét, amely felől megesküdött a te atyáidnak." (17-18. v.) Ne mondjad ezt a te szívedben se, hogy az én kezemnek ereje szerezte azt, mert nem igaz! Ki adott erőt a kezednek, és ki adott két kezet neked? És ki adott lehetőséget, hogy szerezhess azzal valamit, és ki őrizte meg, hogy megvan mind a mai napig?

Aki józanul látja az eseményeket, és nincs megszelesedve a maga gőgjében (az olyan ember nem lát tisztán), annak a számára ezt nem kell magyarázni, hogy mindezért csak hálát adhatok! A hívő ember a büszkeség minden formáját törli az életéből, mert az istenkáromlás. Azzal dicsekszik, amiért az Urat kell dicsőítenie. Magának tulajdonítja, amit Istentől kapott ajándékba. Ehelyett a hálaadásra szabadul fel, kinyílik a szeme, és észreveszi, hogy minden ajándék, amit nem érdemelt meg.

A büszkeség tehát tévedés, amikor valaki a múltját értékeli. Isten Igéje hálaadásra akar felszabadítani minket.

(3) Egy szomorú tapasztalat, hogy vannak emberek, akiket fojtogat a múltjuk. Akiket vádolnak a bűneik, akik kénytelenek látni a saját bűneik áldozatait is, akik néha fölkiabálnak álmukban, amikor felidéződik valami a sötét múltjukból. Akik akkor, amikor ahhoz hasonlót látnak, amit valamikor ők csináltak, akkor fölborul a lelki egyensúlyuk, és nem tudják azt helyreállítani. Ráadásul azt gondolják sokan, hogy ez természetes. Így mondta valaki: hiszen vétkeztem, és most vezekelnem kell, s ennek egy része a rossz lelkiismeret, az önvád, és a bűntudat. Nagyon meg tudja gyötörni az Ördög az áldozatait ezzel. Mert ezek az emberek próbálnak aztán mindenféle megoldást. Azt mondják: terítsünk fátylat a múltra... Ez ugyanolyan eredményes fáradozás, mintha valaki egy időzített bombára fátylat terít, szép selyemtakaróval letakarja, - az attól még ott van, és a megfelelő pillanatban robbanni fog. Ez nem változtatott semmit a lényegen. Mások elkezdenek menekülni az önvád elől a mámor különböző formáiba, megint mások azzal hitegetik magukat, hogy majd az idő meggyógyítja, megoldja ezt a problémát. Az igazság az, hogy nincs megoldás, tömegek vergődnek emiatt, csak sokan nem vallják be.

Mi a megoldás? Az, amiről többször beszéltünk már itt részletesen, hogy a bűnt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Az a megoldás, hogy van bocsánat! Amikor valaki elhiszi, hogy ezeket a vádoló bűnöket nem letakarni kell, hanem leleplezni, nevükön nevezni, és elmondani annak, Aki egyedül hallgatja ezt végig, és Aki leveszi rólunk a bűneink terhét. Aki ezt igazán hiszi, az Dáviddal együtt bizonyságot tehet arról, milyen öröm, amikor "levetted rólam bűneimnek terhét." És ez mindig öröm azoknak is, akik ezt láthatják. Amikor a gyötrő önvádnak, a lelkifurdalásnak, a bűntudatnak a terhe alól valaki igazán felszabadul. Jézus Krisztus halála tette lehetővé mindannyiunk számára, hogy ez a saját kincsünkké váljék. Amikor az ember nem maga van összezárva a bűneivel, hanem amikor a bűneivel együtt Jézus elé megy, és Neki vallja meg azokat, és hiszi, hogy ha Ő azt mondja: megbocsáttattak a te vétkeid, - akkor az érvényes. A Szentírás ilyen erőteljes képeket használ erre: Isten eltörli a mi vétkeinket, mint ahogy a szél elfújja a felhőt. Eltapossa álnokságainkat, mint egy hernyót eltapos az ember. A háta mögé veti, és a tenger fenekére, és az ember szabad.

Hadd kérjek mindenkit, hogy senki se vigyen át az újévre meg nem bánt bűnt. Jó lenne, ha ma este lenne bátorságunk elcsöndesíteni minden felesleges zajt és hangforrást, és odaállnánk Isten elé. Szilveszter este a gyónásnak az alkalma, amikor mindazt, ami vádol, kiöntöm a szívemből az Uram elé, és bizonyos vagyok abban, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja azokat, és a bűnbocsánat örömével folytathatjuk tovább az útunkat. Nagy békesség, igazi rendeződés, valóságos lelki tisztaság a gyümölcse ennek.

(4) Megemlítek még egy jellemző magatartást is, amikor köti az embert a múltja, valósággal megkötözi. Eddig így viselkedtem, szeretnék ugyan változtatni rajta, de én már ilyen maradok. Őszinte a szándék, hogy változtasson, mégis míg ebből a kötelékből ki nem lép, csakugyan olyan marad. Meg is mondták sokan, hogy én ilyen vagyok - és ez mintegy megköti az embert. Szakítani akar a múltjával, de nincs ereje, mert maga sem hiszi, hogy lehetséges, köti az emberek véleménye, vagy a saját gyengesége. Vagy amikor megkötöz valakit az, hogy megjósoltak neki valamit, és félelemmel átitatott tehetetlenséggel várja ennek a beteljesedését. Az apám is ennyi idős korában halt meg ... Az anyámat is ezen a helyen érte baleset..., és még ennél sötétebb félelmek és szorongások is kötöznek embereket. Vagy amikor valakit megkötöz egy bánat, egy nagy veszteség, a gyász, és nem mer megvigasztalódni, és felszabadultan örülni. Mindenről az jut eszébe, meg fél attól, hogy mit szólnának az emberek, egy szóval: nem szabad.

Isten Igéje minket biztosít arról, hogy Isten szabadságra hívja el az embert. Aki Jézus Krisztussal kapcsolatba kerül, az felismeri, hogy Ő Szabadító. S akiket a Fiú szabadokká tett, azok valósággal szabadok. Jézus halála nem csak tökéletes bűnbocsánatot szerzett nekünk, hanem szabadulást is minden megkötöző erőtől.

Jó lenne, ha még ma este eléje vinnénk azt is, ha valamiről úgy látjuk, hogy kötöz, és keresnénk egy hozzáértő lelkigondozót, hogy azzal együtt kérjük a szabadítást, és megtagadva ezeket a kötelékeket, az Isten fiainak a szabadságában élhetnénk tovább. Nem szabad, hogy az embert a múltja megbénítsa, megkötözze.

(5) Vannak, akik azt mondják, legjobb volna az egész múltamat elfelejteni, úgy ahogy van, mindenestől; ezt az évet is. Még ideológiát is gyártanak hozzá, mert ebben mi nagy mesterek vagyunk, hogy az ember ne a múltjával bíbelődjék, hanem nézzen előre! Ez rendben van, ebben van is sok igazság, csakhogy a Szentírás felhívja a figyelmünket, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad elfelejteni. Olvastuk a 103. zsoltárban: "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled!" Tudjuk a Szentírásból, hogy amikor Izráel népe a pusztai vándorlás végén megérkezett az Ígéret földjéhez, akkor Isten megállította őket, és azt mondta: "Most pedig emlékezzetek meg az egész útról, amelyen hordoztalak titeket!" Van, amikor meg kell emlékezni, van, amit nem szabad elfelejteni.

Miért? Azért, mert Isten ezt parancsolja, meg azért, mert erre nekünk is nagy szükségünk van. Hiszen Istent éppen az Ő tetteiből ismerhetjük meg, és ha tudjuk, mit cselekedett velünk eddig, egészen másként nézünk előre a jövőre, és egy nehéz helyzetben, egy kritikus pillanatban sokkal könnyebb bíznunk abban az Istenben, Akit valamennyire már ismerünk az Ő tetteiből, meg az Ő kijelentett Igéjéből. Hát hogyne lenne fontos számontartani, hogy milyen csodákat cselekedett velem! Hogy mi mindent tett értem, és mi mindent végzett el általam. Én tudom legjobban a magam erőtlenségét, tehetetlenségét, nyomorúságát, és Isten mégis használt! Ilyen hatalmas Ő! Hát akkor ne essem kétségbe egy következő esetben, amikor megint használni akar. Nem azt mondja, hogy szedjem össze az erőmet, mert Ő tudja, hogy nekem nincs, de adja az Ő erejét, és könnyebben bízza rá magát a hívő ember, ha emlékszik Isten korábbi tetteire és csodáira. El ne felejtsd, mennyi jót tett veled!

Nem helyes az, ha valaki mindenestől el akarja felejteni a múltat. Sokkal helyesebb az, amit sok hívő ember gyakorol, hogy Isten csodáit, különös tetteit, a jól megértett Igéket még fel is írja egy kis füzetbe, amit a Bibliája mellett tart, és amikor visszalapoz, akár így év végén, kincsesbánya az a néhány oldal. Mi már elfelejtenénk, de jót tesz a hitünknek, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy Ki a mi Istenünk.

(6) Végül: ennek az ellentéte is elég gyakori, amikor valaki mindent meg akar őrizni. Minden tárgyat, minden emléket, minden sérelmet, ami érte, az egész múltját úgy ahogy van, mindenestől cipeli a hátán. Meddig lehet ezt bírni? Nem sokáig. Ezek az emberek azok, akik soha semmit nem tudnak kidobni, de ugyanígy nem tudják a szívükből sem kivetni a sértéseket, a rossz emlékeket. Ők azok, akikről a költő azt mondja: "Mindent felírunk, a gúnyszót, a szitkot, és hordozzuk, mint fájó büszke titkot. Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit; a szégyen bélyegét, mely rajt vereslik..." Aztán összeroppanunk ez alatt a teher alatt, mert ezt nem lehet bírni. Minden sérelmet, minden veszteséget újra és újra emlékezetünkbe idézni, - megkeseredik az ember, elviselhetetlenné válik a környezete számára. Nem ismeri azt, amit Isten Igéje így mond: Örömet találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened ád tenéked. Cipeli a múltját, különösen abból a terheket.

Ezért mondja itt Pál apostol: "Egyet cselekszem: ami hátam mögött van, azt elfelejtvén, ami előttem van, annak néki dőlve célegyenest igyekszem előre a Krisztus Jézusnál elkészített győzelem és jutalom felé."

De hogy van ez akkor? A zsoltárban azt olvassuk: "el ne felejtsd, mennyi jót tett veled Isten", - Pál apostol azt mondja: ami a hátam mögött van, elfelejtem, előre nézek, és célegyenest igyekszem. El kell felejteni vagy nem? Pontosan ebben segít nekünk Isten Igéje így év végén, amikor azt mondja, hogy szelektálni kell. Van, amit nem szabad elfelejtenünk a saját érdekünkben sem; van, amit el kell tudni felejteni, a saját érdekünkben is.

Mit nem szabad, és mit kell? Nem szabad elfelejteni Isten tetteit, de nyugodtan felejtsem el a magam hőstetteit, amiket kiszínezve, és sokféle változatban elmesélek mindig, ha valaki hajlandó meghallgatni. Nem szabad elfelejtenem, hogy Isten mennyi ajándékot adott nekem, de nyugodtan felejtsem el, hogy én mennyit adtam ebből tovább másoknak, mert ebből dicsekvés lesz. El ne felejtsem, hogy Isten milyen kegyelmesen hordozott, és mennyire nem úgy bánt velem, ahogy megérdemeltem volna, de felejtsem el nyugodtan az engem ért sérelmeket. Föl ne frissítsem hónapok, évek, évtizedek múlva is, hogy mit mondott, hogy nézett rám, és mit csinált velem. Elfelejteni, mert az senkinek nem használ, ez meg mindenkinek használ, ha számontartom, hogy milyen kegyelmes az Isten. Így tudok róla beszélni másoknak, és igazat mondok, és így tudok bízni az Ő kegyelmében a következő alkalommal is.

El ne felejts, mennyi jót tett veled az Isten! De felejts el mindent, ami a hátad mögé került, ami csak megterhel és megnyomorít, de nem épít, nem használ, nem segít abban, hogy Istent dicsőítse az életed!

Így elfelejthetjük a megvallott és megbocsátott bűneinket is. Ha az ördög újra és újra eszünkbe juttatja, mi újra és újra hálát adhatunk: köszönöm Uram, hogy ez is megbocsáttatott, és én ennek a terhe nélkül mehetek tovább.

Ezzel a szabadsággal, ezzel a könnyedséggel, ezekkel a bizonyosságokkal akar minket Isten továbbengedni az útunkon. Nyilván lesz jövőre is sok nehézség, gond, teher, mint ahogy volt az idén is. Sok olyan is, amire nem számítottunk; sok olyan, ami alatt görnyedve azt mondtuk, hogy nem bírom tovább - és mégis itt vagyunk, megerősített, átsegített...

Jó lenne, ha helyesen értékelnénk a múltunkat. Ne szégyelljük, hanem fogadjuk el. Ne legyünk büszkék semmire, de legyünk hálásak mindenért Istennek. Ne engedjük, hogy fojtogassanak és megfojtsanak a bűneink, amikor Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban! Vegyük komolyan, hogy bocsánatot nyert bűnösökként mehetünk tovább. Ne engedjük, hogy megkötözzön a múltunk, vagy abból akármi! Nem lehet gúzsba kötve és bilincsek között követni Jézust, és másokat is arra hívni. Engedjük, hogy Ő megszabadítson ebből! Vigyázzunk, amikor azt mondjuk, hogy legszívesebben elfelejtenénk az egészet. Azért az egészet ne! El ne felejtsd, mennyi jót tett veled Isten! Az Ő tetteit idézzük csak újra és újra emlékezetünkbe, és ahogy az Ige mondja: mondd el a gyermekeidnek, és azok gyermekeinek, hadd ismerjék az az Urat. Ugyanakkor viszont legyen bátorságunk elfelejteni, megbocsátani, elengedni, a hátunk mögött hagyni minden sérelmet, és sok mindent, ami csak megterhelné és megzavarná a mi Urunkkal való közösségünket.

Mivel hajlamosak vagyunk a halogatásra, és ennek az esztendőnek az utolsó estéje arra hívja fel a figyelmünket, hogy minden nap elmúlik, és egyszer majd elmúlik az életünk is, legjobb lenne mindezt még ma elvégezni. Nyugodtan kikapcsolhatunk minden otthoni zajforrást, akár bátran meg lehet változtatni az eltervezett programot, ha Isten valami jobbat kínál, valami többet akar adni. Álljunk oda ma este Őelé, és az Ő színe előtt értékeljük ki ezt az évet, meg mindazt, amit Ő még eszünkbe juttat. Menjünk tovább úgy, mint akik a terheiktől megszabadultak, és még szorosabbra fonták a közösséget az ő Urukkal.

A Biblia leírásából kiderül, hogy a bölcsek látogatása nem mindjárt karácsonykor történt. Hiszen itt arról olvasunk, hogy bementek a házba, s ez nem azonos azzal az ideiglenes szálláshellyel, azzal az istállóval, amelyben karácsony estéjén Mária és József meghúzták magukat, s ahol Mária világra hozta első gyermekét. Azután azt olvastuk itt, hogy a kisgyermek előtt hódoltak. Ez a szó is más, mint amit Lukács használ az újszülött megjelölésére evangéliumában. Egy év is eltelhetett karácsony és e között a látogatás között, amikor Jézus már kisgyermekké növekedett. Ezt támasztja alá az is, hogy Heródes minden kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket megöletett, hogy a kis Messiás is áldozatul essék.

Kik voltak ezek a bölcsek? Előkelő babiloni papok, illetve tudósok, akik a maguk vallási ismeretein kívül természettudománnyal is foglalkoztak, különösen csillagászattal. Mint képzett emberek a mindenkori uralkodó tanácsadói is voltak, mégpedig fejedelmi rangban. Hogy jutottak erre az elhatározásra, hogy több mint ezer kilométerről felkerekedjenek, és imádják a megszületett zsidók királyát? Minden bizonnyal úgy, hogy az ő gondolkozásuk szerint a Jupiter és a Szaturnusz, vagyis a királycsillag és Izráel csillagának a ritka együttállása azt jelentette, hogy Izráelben egy nagy királynak kellett születnie. És mivel ők sokat hallottak, az annak idején hozzájuk fogságba hurcolt zsidóktól, erről az eljövendő nagy Szabadítóról, összekapcsolták ezzel a váradalommal, és azt mondták: nyilván ez lesz az a nagy király, aki isteni eredetű, sőt maga Isten. Ezért vittek neki ilyen ajándékokat, amikről itt olvastunk. Az arany a királynak járó ajándék, a tömjén Istent illeti meg, a mirha pedig - az egyik egyházatya magyarázata szerint - arra utal, hogy ennek a nagy Szabadítónak sokat kell majd szenvednie az emberiségért.

Hogy hányan voltak a bölcsek, arról a Szentírás nem ír. Az 5. századtól kezdték kiszínezni a történetüket: valaki kitalálta, hogy hárman lehettek, más valaki megtoldotta azzal, hogy nyilván királyok lehettek. A 8. században már nevet is adtak nekik, később pedig különböző színűre festették a bőrüket, mondván, hogy az egész emberiség tisztelgett az ő látogatásukkor Jézus előtt. Minderről azonban a Biblia semmit nem tud, és jobb, ha mi megmaradunk mindig a Bibliában kapott kijelentés mellett.

Ha viszont arra figyelünk, hogy mit ír erről a látogatásról a Szentírás, akkor egy különös megállapítást vehetünk itt észre. "Amikor a bölcsek meghallották Heródes király beszédét, elindultak, és íme a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment, egészen addig, amíg odaérvén megállt a felett a hely felett, ahol a gyermek volt. És amikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek." Ennél jobban már nem lehetne fokozni annak a leírását, hogy milyen kimondhatatlanul nagy öröm töltötte be őket. Tulajdonképpen elég lenne ennyi is: örvendeztek. Vagy a Biblia nyelveiből ismerős sajátos fordulattal, fokozással így mondani: örömmel örvendeztek. De még ezzel sem éri be Máté, hanem eléje tesz egy jelzőt: nagy örömmel örvendeztek. És még fokozza: igen nagy örömmel örvendeztek.

Minek örvendeztek ennyire?

Ennek az üzenetét szeretném kibontani, mert ez a karácsony lényegének a megértéséhez is közelebb vihet bennünket.

Ezek a bölcsek rendkívül nagy várakozással közeledtek Izráel országához. Nem véletlenül indultak el ilyen hosszú, fárasztó, költséges, veszélyes útra. Ők csakugyan a világ királya előtt akarták hódolatukat kifejezni. Olyan sok mindent hallottak erről a kicsi népről, és ennek a vallási életéről. Most szerettek volna maguk meggyőződni a valóságról. És amikor megérkeztek a fővárosba, Jeruzsálembe csalódások özöne zúdult rájuk. Legnagyobb meglepetésükre senki nem tudott a nagy király születéséről. Sőt, amikor ők ezt a számukra örvendetes nagy hírt közölték, Heródes arcán rémület és gyűlölet jelent meg, és az emberek - bárki hallotta ezt tőlük - félelemmel és kétségbeesetten néztek rájuk. Nem értették, miért nem örülnek ennek az örömhírnek. Miért vált ez ki ellenkező hatást, mint amire készültek? Ők nem tudhatták, hogy Heródes betegesen féltékeny uralkodó volt, aki addig mindenkit kivégeztetett, akiről elképzelhető volt, hogy a trónjára tör: testvéreit, gyerekeit, a tulajdon anyját megölette és nem sokkal a bölcsek látogatása előtt egy csoport farizeust végeztetett ki, akik közül valaki azt jövendölte, hogy nem lesz hosszú Heródes uralkodása.

Ilyen előzmények után érkeznek meg ezek a kedves naiv tudósok, s kopogtatnak be egyenesen Heródeshez, és kérdezik tőle: hol kell a zsidók királyának megszületnie, mert láttuk az ő csillagát? Csoda, hogy Heródes azonnal le nem üttette a fejüket. Azonnal nem, de az kiderül a leírásból, hogy ez lehetett az ő titkos terve, csak előbb fel akarta használni őket a maga céljaira, és utána akart végezni velük. Ezért lehetett olyan rettentően dühös, amikor utólag kiderült, hogy a bölcsek nem engedelmeskedtek neki, és elkerülték a házát: Jézustól visszafelé nem tértek be hozzá.

Nos, csalódtak tehát a népben, csalódtak a vallási életben, nem várták az ő királyukat, akkor nem is tudták, hogy megszületett, nem tudták, hogy hol született meg; kezdik keresni ezt egy poros könyvtekercsben. De akkor sem úgy folytatódik a leírás, hogy megörülnek, és azt mondják: gyertek, menjünk együtt, elkísérünk titeket, mi is hódolni akarunk előtte, hanem Heródes titokban - mintha valami veszélyes, vagy titkos ügyről lenne szó - éjjel hívatja őket magához, és utasításokat osztogat nekik: menjetek el, derítsetek fel mindent, és ha mindent apróra, pontosan megtudtatok, gyertek vissza és tájékoztassatok engem.

Micsoda beszéd ez? Ezek a bölcsek magas rangú állami hivatalnokok voltak. Nem egy idegen kiskirálynak a felderítői, aki ráadásul maga sem tudja, hogy az országában milyen világra szóló események történtek. Ők azonban mégsem sértődnek meg, nem kérik ki maguknak, és nem fordulnak vissza mérgesen, hanem "meghallván a király beszédét, elindultak."

Gondoljuk magunk elé egy kicsit ezt a jelenetet: megérkeznek hosszú útról, és úgy gondolják, hogy célnál vannak. Fáradt ember és állat, talán a tevék kinn már le is feküdtek, amíg ők Heródessel tárgyaltak, és akkor kiderül: nem jó helyre jöttek. S hol is van az a hely, ahova ők tartottak? Nem tudtak térképet eléjük tenni, talán nem is tudták, hogy Betlehem mindössze 8 km-re van Jeruzsálemtől, hogy mégis csak ott vannak már a közelben. Szeretetlenség, tiszteletlenség, durvaság, az emberek tudatlansága, közönye. Miféle emberek ezek? S milyen megaláztatásokban lesz még nekik részük? És amikor az ember egy nagy út után megérkezik, és végre kiengedhetne, akkor megint szedje össze magát, menjünk még tovább? Hol van Betlehem? Ki tudja? Van-e egyáltalán olyan? Nem vezetnek-e félre? Még csak el sem kísérnek! Nemhogy nem marasztaltak, nem kínáltak szállással, nem kínáltak meg ennivalóval, még utasításokat osztogattak. Elegünk van ebből az egészből!

Isten különös kegyelme volt, hogy még sem fordultak vissza. Tovább indulnak. Közben már beesteledett. Valószínüleg szótlanul haladtak abba az irányba, amit mutattak nekik. Nem tudom ki volt már ilyen helyzetben? Amikor elfogy az ember ereje is, kedve is. Amikor felteszi a kérdést: érdemes-e erőltetni ezt tovább? Amikor már-már csüggedten kimondja: nincs értelme az egésznek. Megbánja azt is, amit addig tett, és abba akarja hagyni. Amikor az a soksok szeretetlenség, irgalmatlanság, figyelmetlenség, közöny, ami körül veszi, igazán elkeseríti. Nos ilyen helyzetben ballagtak ezek a derék bölcsek, - és akkor újra meglátták a csillagot! Azt a csillagot, amelyiket egész úton figyeltek, amelyik mintegy vezette őket Jézushoz. Amelyikről azonban most átmenetileg megfeledkeztek, hiszen úgy gondolták, már nincs rá szükségük. Megérkeztek, célnál vannak. Most már csak a hódolatukat kell kifejezni.

Amikor azonban tovább kellett indulniok ilyen szomorú szívvel és ennyi csalódás után, egyszer csak újra észrevették a csillagot. "És amikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek." Miért? Mert ez a csillag ott számukra azt bizonyította, hogy ha senki nem szeretné is őket ezen a világon, Isten szereti. Isten nem hagyta el őket. Aki eddig vezette, célhoz viszi őket. Persze, hogy van értelme továbbmenni. Hogyne lenne! Ne jelentsen most akadályt az emberek szeretetlensége, közönye, gyűlölködése, érthetetlen magatartása. Lépjenek túl ezeken a csalódásokon, és azt a célt tartsák szemük előtt, ami elindította őket otthonról. Ezer kilométer után ezt a néhányat már persze hogy megteszik! És hogyne lenne érdemes megtenni, ha kiderül, hogy van értelme. Dehogyis fognak ők eltévedni! Az az Isten, aki eddig vezette őket, célhoz vezeti. Ő be szokta fejezni, amit elkezd. Csak ők is tartsanak ki mellette. Bízzanak benne tovább is. Legyenek hűségesek Hozzá.

"Amikor újra meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek." Mert ez a csillag ebben a helyzetben azt jelentette ezeknek a bölcseknek, hogy mintegy az Isten rájuk mosolygott. És ők csak visszamosolyogtak. Ezért tudtak igen nagy örömmel örvendezni ennyire kedvezőtlen körülmények között is. Mert ettől kezdve nem a körülmények szabták meg, hogy örülnek vagy nem, hanem újra Istennel voltak kapcsolatban. Az Isten szeretetének a jele volt ez a csillag. És ez adott nekik új életkedvet és adta a szívükbe ezt az igen nagy örömöt.

Ez a karácsonyi evangélium egyik megfogalmazása. Mert karácsonykor maga Isten mosolygott rá erre az egymást gyilkoló, félelmektől és nélkülözésektől meggyötört emberiségre, amelyik vonszolja magát sötétben, elcsigázottan - sokszor már maga sem tudja, hogy hova? Karácsonykor derült ki, hogy az Isten mosolya: Jézus Krisztus. És hogy Jézus eljövetele az Isten testtélétele a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy Isten mégis szereti ezt az embervilágot. Mindannak ellenére, amit az ember, - mi is - Őellene elkövettünk. Hogy Isten utánunk jött, hogy felemeljen bennünket. Hogy "azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte a világra, hogy éljünk általa." Mert nélküle nem tudunk élni. És éppen ennek az évnek a karácsonya bizonyítja, hogy mit tudunk mi Isten nélkül még karácsony ünnepén is: gyilkolni, egymást mészárolni, gyűlölködni, és a legnagyobb jóindulattal is mindezt tehetetlenül nézni. Erre képes az ember Isten nélkül. Ilyen mélyre süllyedt az, aki Isten ellen fellázadt. Ez lett a következménye annak, amikor mi a bűnesetkor azt mondtuk: majd mi egyedül, ne szóljon bele Isten se! És nem tudjuk sem magunkat, sem egymást megfékezni a szörnyűségek halmozásában.

Ezért jött utánunk maga Isten. Mivel mi nem tudunk felemelkedni Hozzá, mivel mi nem tudtunk segíteni a nyomorúságainkon, Ő hajolt le hozzánk Jézus Krisztusban. Ez a karácsonyi csoda magyarázata. Karácsonykor Isten szabadítást szerzett az embernek. Kiutat mutat a zsákutcából. Megoldást kínál arra a temérdek nyomorúságra, ami miatt tehetetlenül szenvedünk. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jézusban rámosolygott Isten a sötétben botorkáló, végkimerülés felé haladó embervilágra. Csakugyan igaz a szép karácsonyi ének: "Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is Véle éljetek, boldogságban örvendjetek."

Ezért lehet nekünk továbbmennünk minden körülmények között. Ezért létezik olyan öröm, ami nem a körülményektől függ, hanem ami egészen betölti minden olyan ember szívét, aki Jézus Krisztust olyan valóságosan megtapasztalja, mint ahogyan ezek a bölcsek a csillagot. Mert a Heródesek ma is gyilkolnak. Az írástudók ma is tehetetlenkednek. És ma is olyan kevés igazi öröm van a szívekben. Nézzétek meg az embereket az utcán, ahogy megy lefelé az ember a mozgólépcsőn, és jön két sor ember vele szemben: hány igazán derűs, vidám arc van? És milyen sokszor igaz még az is, amit így mond a Szentírás: nevetés közben is fáj a szív. Hány fájós szívű ember bújik el még a nevetés álarca mögé is! Márpedig Isten azt akarja, hogy mi tudjunk igazán örülni. Nem heherészni, nem megjátszani a vidámat, és otthon befelé fordulva elsírni a könnyeinket, hanem olyan örömöt kínál nekünk, ami minden helyzetben megmarad. Ami betölti az ember szívét egy ravatal mellett állva is, a műtőasztalon fekve is, csalódásokat átélve is, veszteségeket látva is, ami elvehetetlen öröm. Amiről Pál apostol vallott temérdek nyomorúsága között: "Tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." Ezt az örömöt élték át a bölcsek ezen az alkalmon. Amikor csalódtak sok mindenben, amikor sötét vette őket körül, amikor holt fáradtak voltak, amikor lelki energiáiknak is a végére jutottak, de amikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek.

Ez a csillag a Biblia szerint maga Jézus Krisztus. A Biblia utolsó oldalán tessenek elolvasni ma, Ő maga mondja magáról: "én vagyok ama fényes és hajnali csillag." Aki Jézussal ilyen személyes kapcsolatba jut, annak a szívét betölti ez az igen nagy öröm. Mert az ugyanazt éli át, mint amit ezek a bölcsek átélhettek azon az éjszakán Jeruzsálem és Betlehem között. Mert az ilyen ember azt éli át, hogy ha senki nem szeretne is, Isten egészen bizonyosan szeret. Ha azokban csalódtál, akikről soha nem gondoltad volna, Istenre teljes bizalommal támaszkodhatsz. Ha mindenki magadra hagyott, talán éppen a bajban, Ő akkor is hűséges és ott van veled.

Erre utal ez a kicsi szócska itt a Bibliában: ímé. "Imé a csillag, amit napkeleten láttak" újra feltűnt nekik. Az ímé mindig azt jelenti a Bibliában, hogy odanézz! A látni igének a felszólító módja. Odanézz, most cselekszik Isten. Az ímé mindig az Isten jelenlétére hívja fel a figyelmet. Az Isten hatalmas és cselekvő jelenlétének valamilyen bizonyítékára. Ez a csillag nekik azt bizonyította, hogy ha a választott nép nem várja a Messiását, ha azok, akiktől ők tanácsot reméltek, tanácstalanok, ha akiktől egy kis szeretetet vártak, azok szeretetlenek, Isten akkor is jelen van. Őrá számíthatnak, Ő elkíséri őket a céljukig. S mielőtt megérkeztek volna, már betöltötte szívüket ez az öröm.

Ugyanezt élhetjük át mi is. Amikor úgy tűnik, hogy minden bizonytalanná vált, az ilyen ember akkor is látja, hogy Isten ígéretei változatlanul bizonyosak. Amikor azt kell átélnünk, hogy nem vagyunk fontosak senkinek, ha úgy hirtelen eltűnnénk, talán észre sem vennék, akkor is tudhatjuk, hogy Istennek fontosak vagyunk, mint ahogyan ezt értésükre adta akkor ott ezeknek a bölcseknek. És ha ez a karácsony valakinek a számára minden korábbinál nehezebb volt, és mindennél nagyobb súllyal nehezedett rá a magányossága, akkor is ragyog nekünk a karácsonyi Szabadítóról szóló jövendölés: Őt úgy hívják, hogy Immánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten.

Ez volt a bölcsek örömének a forrása. Isten újra jelét adta annak, hogy velük van. Ezért volt annak a csillagnak a megjelenése olyan hatással rájuk, mint amikor rámosolyog valakire Isten. És az ő igen nagy örömük azt jelentette, hogy visszamosolyogtak. Észrevesszük-e mi azt, hogy Isten kimondhatatlan szeretettel ránk mosolyog? Vagy csak a próbákat, a veszteségeket, a csalódásainkat tudjuk sorolni vég nélkül? Sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, és egyre mélyebbre süppedünk az éjszakába, a reménytelenségbe, a csüggedésbe. Vagy pedig észrevesszük a csillagot? A szemünk előtt tartjuk azt a Jézust, aki érettünk jött, utánunk jött, és aki azt mondja: van értelme. Hogyne lenne! Eddig is én vezettelek. Ezeket a nyomorúságokat is a javadra fogom felhasználni. Vedd észre az Isten sok ajándékát, és találj örömöt mindabban a jóban, amit az Úr a te Istened ád tenéked! Isten szeretettel mosolyog rád Jézusban. Tudsz-e visszamosolyogni?

Olyan tragikus lett volna, testvérek, ha ezek a bölcsek nagy okosan és nagy önérzetesen azt mondják: ezek után nem érdekel minket az egész ügy, megyünk vissza. Megvan a véleményünk. Ma nagyon sokan azt mondanák: igazuk lett volna. És? Mire mentek volna az igazukkal? Ehelyett ők azt mondták, hogy minden akadályon keresztüllépünk. Mi imádni akarjuk az Isten Fiát! Azért jöttünk el, és engedjük, hogy Ő célhoz vezessen minket.

Mit jelent ez a mi számunkra: minden akadályon átlépve? Ezzel az elszántsággal törekedni Jézus Krisztushoz? Azt jelenti: meg akarjuk Őt ismerni. Egészen egyszerűen azt jelenti: még ma előkeresed otthon a Bibliát és elkezded olvasni. Akár ezzel a történettel. Ez mindjárt az elején van az Újszövetségnek. Minden nap egy fejezetet figyelmesen, csendesen elolvasol. Ez azt jelenti, hogy hódolsz az Isten Fia előtt. Figyelsz Reá, engeded, hogy beszéljen hozzád, és közben Neki gondja lesz arra, hogy erősödjék a hited. Jézust ezzel az elszántsággal keresni azt jelenti: még ma kiöntöd a szívedet Neki. Vallásosan így szokták mondani: imádkozol. Ez azt jelenti, hogy ami bennem van, elmondom Neki. Tudva azt, hogy Ő ma is él, és mindnyájan olyan fontosak vagyunk Neki, mint amilyen fontosak voltak ezek a bölcsek. Ezért tartotta szemmel őket, ezért tartotta kézben őket, és ezért éreztette velük az Ő szeretetét és hatalmát.

Hogyan érezhetné meg valaki Jézus szeretetét és hatalmát, ha nem időzik előtte? Ha nem hódol Neki? Mi nem tudunk aranyat, tömjént meg mirhát ajándékul vinni a világ Megváltójának, de nem is azt várja tőlünk. A szívünket kiönthetjük, s a bizalmunkkal dicsőíthetjük Őt. És amit ebben a Vele való csendes beszélgetésben megértünk, azt elkezdhetjük megvalósítani. Ezt úgy mondják: engedelmeskedni. Eközben ismerjük meg egyre jobban, és eközben lesz a miénk egyre teljesebben ez a semmi mással össze nem hasonlítható öröm, ami az embert élete minden helyzetében megtartja. Így sokkal könnyebb átlépni a megaláztatásokon, a csalódásokon, és nem azzal töltjük a drága időt, hogy ezek miatt siránkozzunk, hanem azzal, hogy még azoknak is örömhírt hirdetünk örömmel, akik miatt esetleg csalódnunk kellett. Mert akkor személyes vallomásunk lesz az ének: "Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret!"

Jó lenne, ha abban a csendben, ami itt a Miatyánk előtt majd lesz, elkezdenénk ezt a Jézussal való beszélgetést. És elmondanánk Neki őszintén azt, amit most gondolunk Róla, ahogyan most látjuk magunkat. Megköszönnénk, hogy utánunk jött, és kérnénk Tőle ezt az igazi nagy örömet. Azt, amiről Gerhardt Pál szép karácsonyi énekében így vall: "Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem: Hogy szívem mélyén Tégedet hordozhatlak, remélem. S én bölcsőd, szállásod leszek; Jövel hát, tölts el engemet Magaddal: nagy örömmel!"

Ez az Igerész egy idős házaspár életébe enged bepillantást. Sőt ennél sokkal többet: a mindenható Isten örök terveibe lát bele az, aki ezt megérti. Annak az Istennek a tervébe, Aki nagyon sokszor egyszerű embereket választott ki az Ő nagyságos gondolatainak a megvalósítására. Aki hatalmasan cselekedett és cselekszik ma is, Aki meghallgatja az imádságot, ha nem teljesíti is azonnal a kérést, s Aki a maga terveiről mindig értesítette azokat, akiket érintett, akik benne hittek, Aki beszél az emberrel. Istennek ezt a kijelentését lehet hittel fogadni vagy hitetlenül, és ettől függ az ember boldogsága. Boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit az Úr megmondott - olvassuk Erzsébet és Mária találkozásának summájaként (Lk 1,45).

Zakariás és Erzsébet istenfélő emberek voltak. Zakariás pap volt, aki évente kétszer nyolc napra fölment Jeruzsálembe, hogy az áldozatokkal kapcsolatos papi szolgálatot elvégezze. Ilyenkor mindig szégyenkeznie kellett amiatt, hogy nincsen gyermekük, mert a gyermektelenség önmagában is szégyen volt, ha pedig egy papi család halt ki utódok nélkül, az egyenesen tragédiának számított. Imádkoztak is ők sokat élete párjával gyermekáldásért, de mind ez ideig nem történt semmi. Teltek az évek, sőt az évtizedek, közben mindketten megöregedtek s már abba is hagyták a könyörgést. Most már így fognak meghalni, utódok nélkül.

Akkor történt ez, amiről most olvastunk. Ekkor is ügyeletes volt Zakariás a papi szolgálatban, s ahogy éppen a füstölőáldozatot készült bemutatni, az oltár mellett megállt egy angyal, s csodálatos kijelentések egész sorát zúdította Zakariásra: Isten meghallgatta az imádságotokat. Fiad fog születni. Betölti őt az Úr Szentlelkével. Sokaknak lesz örömére. Sokakat megtérít az Úrhoz, és őt is felhasználja Isten arra, hogy készítsen magának tökéletes népet. Szemeszája eláll Zakariásnak ezeknek a szavaknak a hallatán. Maga az angyal megjelenése már megrendítette, hát még, amit mondott. Hiszen ők már teljesen letettek erről, hiszen emberileg már semmi esélyük nem volt erre... Hiszen az egész olyan hihetetlen! Komolyan lehet ezt venni?

De hát látta, hogy nem hallucinál, nem képzelődik; ott áll valóban az angyal az oltár mellett s csakugyan ezeket mondta. És mindezt csak úgy egyszerűen ő higgye el? Vegye komolyan mindjárt így első hallásra? De hát szabad ebben kételkedni? Hát ki üzeni ezt neki, nem Isten? Isten nem mond igazat? Jaj, dehogy nem! Hát akkor? Mégis csak jó lenne valami biztosíték: miből tudom én meg ezt? - kérdezi az angyaltól. S akkor mondja az érveit: hiszen én már öregember vagyok, és a feleségem is előrehaladott korú. Adjon az Isten valami biztosítékot arra, hogy amit ígért, azt valóra váltja. Egészítse ki azt, amit mondott valamivel, amit látni lehet, mert az kevés, amit Isten most üzent neki.

És itt az angyal szava hirtelen nagyon élessé válik: Én Gábriel vagyok, aki az Istent szolgálom. Ő küldött engem, hogy beszéljek veled, és Ő üzeni neked ezt az örömhírt, amit mondtam. És mivel nem hittél a szavaimnak, amik egyébként be fognak teljesedni, most megnémulsz, és nem tudsz beszélni egész addig, amíg mindez beteljesedik. Ez nagyon kemény beszéd! Ez azt jelenti: mit képzelsz te, Zakariás, ki van itt most előtted, és Ki küldött engem hozzád?! És Ki hallgatta meg a te imádságodat, és Ki akar most téged kiválasztani valami gyönyörűséges szép feladatra? Kinek a szavában kételkedsz te, Istenében? "Mivel nem hittél az én szavamnak, néma leszel." És ez abban a pillanatban be is teljesedik, és amikor Zakariás kimegy a templomból a néphez, amely már nagyon várta őt, és nem értették, hol késik ilyen sokáig, - egy szót sem tud mondani, sem hangosan, sem halkan. Mutogatva valahogy értésükre adja, hogy rendkívüli események történtek. A nép ezt megérti, és ezúttal papi áldás nélkül fejeződik be az istentisztelet, úgy kell hazamenniük.

Zakariásnak is így kell hazamennie némán, és nem tud beszámolni a feleségének. Valahogy tudtára adja írásban, vagy mutogatva, és kilenc hónapig egy szó nem jön ki a száján. Amikor aztán beteljesedik mindaz, amit Isten megmondott - mert az mindig beteljesedik -, és megszületik a kis János, akkor megszólal újra Zakariás. Akkor áldja az Istent, és az ő Magnificatja is itt van a Lukács evangéliuma első részének a végén. Akkor ő is elsorolja, hogy Isten valóban hatalmas, Ő eltervezi mindannyiunk sorsát, és Ő jól gondolja, amit gondol; Ő megvalósítja azt, amit akar, mert ez előtt semmi nem lehet akadály, még az ember hitetlensége sem. De a hitetlen ember kimarad az Isten öröméből. Aki hitetlen, az néma lesz.

Zakariás magatartásának az ellenpéldája ugyanebben a fejezetben Mária. Ő is ugyanúgy végezte hétköznapi munkáját, mint Zakariás. Neki is ugyanúgy váratlanul jelent meg az angyal. Ő is éppen úgy megrettent a szokatlan látogató láttán, ő sem értette egészen, amit Isten az angyalon keresztül üzent. Hogyan is lesz ő terhes, és hogy mi is Isten terve ővele. Mária is kérdez, de úgy, hogy ő hisz. Ő nem kételkedik abban, hogy amit az angyal mond neki, azt Isten üzeni, és amit Isten üzen, az igaz és jó, és ennek nem az a feltétele, hogy ő érti, vagy nem, hogy ő így tervezte-e az életét, vagy nem... Ő feltétel nélkül kész engedelmeskedni Isten megértett Igéjének. Ezzel az alázattal és hittel zárja le az angyallal való beszélgetését Mária: "Imhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint." Ennek a magatartásnak a folytatása ez a mondat: "Boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit az Úr megmondott." Ekkor hangzik fel a Magnificat. Ekkor telik meg az ember szíve Isten dicsőítésével. Ekkor világosodik meg az elméje és ért meg az értelmét meghaladó igazságokat is, mert ezt megelőzte a feltétel nélküli engedelmességre való készség. Boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki Isten ígéretei. Mert aki hisz, az magasztalja az Urat. Aki nem hisz az Isten szavának, az néma marad.

Zakariás is áldotta az Urat, de később, amikor már minden beteljesedett. Mária áldotta az Urat azonnal, mielőtt még bármi beteljesedett, mert ő hitt az Isten szavának. Hitt a kijelentésnek, az Igének. Ezért tudott ő örülni. Isten azt akarja, hogy mi azonnal tudjunk örülni, és azt akarja, hogy ez a boldogság mindannyiunk osztályrésze legyen, hogy boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki mindazok, amiket az Isten megmondott.

Hogy vagyunk mi ezzel a boldogsággal és ezzel a hittel? Nem kísért-e minket is olyan sokszor az, amely kísértésben itt Zakariás elbukott: Miből tudhatom meg? Látni szeretnék valamit; biztosítékot adjon az Isten! Hiszen én tudom, hogy ez miért lehetetlen: mert én is öreg vagyok, és a feleségem is, azonban Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen! Hiszünk-e mi Isten szavának? Hisszük-e mi például azt, amit így olvasunk a Szentírásban: "az által lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte a világra, hogy éljünk Általa." Tehát Isten szeretetének a bizonyítéka: Jézus. Jézus testetöltése, karácsony, Jézus kereszthalála, Jézus feltámadása, mindaz, amit Ő értünk tett, és nekünk mondott. És nem az lenne az Isten szeretetének a bizonyítéka, hogy soha semmi szenvedésben nincs részünk. Mert milyen Isten az, Aki megengedi ezt, meg azt - mondja a Zakariás-féle ember. Adjon biztosítékot az Ő szeretetéről, például azt, hogy sose leszek beteg. Soha nem aláznak meg... Nem ez a biztosíték. Nem ad biztosítékot. A biztosíték az, hogy megmondta. Az által lett nyilvánvalóvá az Ő szeretete, hogy Jézust értünk adta.

Elég-e ez nekünk? Tudjuk-e így, és ezen az alapon, szenvedéseink között is magasztalni Őt, és akkor is énekelni, hogy Magnificat - mert Ő akkor is szeret; sokszor éppen az által szeret.

És hisszük-e azt, hogy nem érdemlünk semmi jót Tőle? Nem az áll meg, amit olykor mondunk, hogy nem érdemlem ezt a próbát - hanem az az igaz, hogy semmi jót nem érdemlek Tőle, és Ő mégis ad nekünk jót, - Hisszük-e, hogy Ő meghallgatja az imádságot? Akkor is, ha egy házaspár évtizedeken át imádkozott úgy, hogy semmi nem mozdult, - láthatóan, de valahogy az ismétlődött meg, ami Dániel esetében, hogy "amikor elkezdted az imádságot, már meghallgattatott", s utána még hosszú ideig kellett folytatnia, - de azt már meghallgatta Isten. Ehhez hit kell! Hisszük-e mi ezt? - Hisszük-e azt, hogy Jézus értünk jött le a földre karácsonykor, és helyettünk halt meg a kereszten, s nekünk kínálja mindazt a jót, amiről a Szentírásból értesülünk. És minket hív az Ő követésére, hogy fölemeljen minket az Isten fiainak a magasságába? Hisszük-e mi azt, hogy van kegyelem minden bűnünkre, és lesz ítélet azoknak, akik a kegyelmet visszautasítják?

És hisszük-e, hogy Ő holnap is ugyanolyan hatalmas Úr, mint amilyen tegnap volt, ahogy most olvastuk az Igében, - és mint amilyen ma? És hisszük-e azt, hogy ezen a vérrel és könnyel áztatott földön egyszer majd megteremti a maga békebirodalmát, amikor az Isten lesz minden mindenekben? Vagy pedig mi is látni akarunk, mint Zakariás? Azt nincs bátorságunk Istennek szemébe mondani, hogy nem mondasz igazat, - ettől ezért félünk, de a kételyeink mögött mégis ez van, és biztosítékot követelünk. Nem ad biztosítékot. Az Ő ígéreteinek a hitelesítője a testté lett Ige, maga Jézus Krisztus, Aki utánunk jött, hogy segítsen rajtunk.

A hitetlenség némává teszi az embert; a hit megtanítja ujjongani, örvendezni, Magnificatot énekelni, Istent dicsőíteni, és Benne bízni. Isten hatalmasan cselekszik. A hitetlen ember boldogtalan szemlélője az Ő cselekedeteinek, - a hívő ember boldog részese. Melyik akarunk lenni? Boldog ember az, aki olvassa az Ő Igéjét, aki hallgatja azt, és engedelmeskedik neki így, mint Mária: Imhol az Úr szolgája, szolgálója. Legyen nékem a Te beszéded szerint! Mert Mária tudta hogy ki ő, kicsoda az Úr. Imhol az Úr szolgálója. Zakariásban nincs ott ez az alázat, ő egy kicsit fölényes. Felülbírálja azt, amit Isten kijelentett: majd ő eldönti, hogy lehetséges, vagy nem. Ő kételkedik benne.

Engedjük, hogy Isten megszabadítson minden kételyünktől, és legyen miénk ez a boldogság, amelyről az Ige mondja: Boldog, aki hisz, mert beteljesedik neki mindaz, amit az Isten mondott. Így ismerjük meg egyre jobban, hogy mit is mondott; így ismerjük meg, hogy mit is tett értünk, és eközben fog majd izmosodni, erősödni a hitünk, és lesz a miénk ez a fajta boldogság, amelyik minden nyomorúságunk, minden szenvedésünk közepette is megmarad, amelyik egyszer majd kiteljesedik. Ott, ahol örök öröm lesz fejünkön, s elmúlik bánat és sóhaj.

Mielőtt ennek az Igének az üzenetét megpróbáljuk kibontani, hadd kérdezzem meg, hogy mit csináltatok a múlt vasárnapi Igével? Mi lett a következménye annak, hogy itt voltunk, akik itt voltak. Három kérdésre kell most válaszolnunk, mert Isten nem azért szól hozzánk, hogy azt elengedjük a fülünk mellett. Tudniillik akkor ítéletté válik mindaz, amit hallottunk, de nem cselekedtük meg.

(1) Ezen a héten sokkal tudatosabban készültünk-e Jézus Krisztus visszajövetelére. Felfrissült-e bennünk valami, amit esetleg belepett a por, vagy elkezdődött-e az, ami még soha nem volt valóság az életünkben, hogy tudatosítottuk: Ő bármelyik nap megjelenhet, és mindenért számot kell adnunk előtte? Félelemmel vagy örömmel tölt-e minket ez? Ott van-e az az öröm a szívünkben, hogy nekünk a legreménytelenebb helyzetben is van kit várnunk. Hogy nekünk egészen bizonyos, egyértelmű ígéreteink vannak. És Isten ígéretei igazak, Ő azokat valóra váltja. És abból, hogy várjuk vissza Jézust az következett-e, hogy rendezettebb lett az életünk? Hogy sok felesleges időtöltés megszűnt, hogy a helyére került sok minden. Abbahagytunk valamit, vagy elkezdtünk valamit, attól függően, hogy komolyan vesszük ezt az Ő ígéretét.

(2) Engedelmeskedtünk-e annak a világos parancsnak, amit Isten így mondott a múlt vasárnapi Igében: "fáradozzatok a város békességéért!" Mit tettünk ezen a héten a város, az ország, a családunk békességéért? Mit csináltunk, amikor valaki szidott egy távollévőt?

Mit csináltunk, amikor valakiből áradt a panasz, elégedetlenség, zúgolódás? Igyekeztünk-e tudatosan bontani a válaszfalakat, amik emberek között vannak? Áradt-e belőlünk Jézusnak a békessége, amelyik egymással szembenállókat is megbékéltetetett? Tudtunk-e jót mondani valakiről, aki rosszat mondott másról, vagy éppen rólunk? Tudtunk-e hálát adni Istennek azért a sok jóért, amit ezen a héten is kaptunk Tőle? Tettünk-e valamit, és mit tettünk ezen a héten a békességért?

(3) A harmadik kérdés: mi lett a folytatása annak, a megint csak nagyon világos és hozzánk szóló isteni parancsnak, hogy " könyörögjetek a városért az Úrhoz." Elhangzott-e ezen a héten mindennap az imádságunkban könyörgés a népünkért, az országért, annak vezetőiért, a jövőnkért, a határainkon kívül élő honfitársainkért, a gyermekeinkért, lelki ébredésért, amitől függ ennek az egész népnek a jövője, - bevonultak-e ezek a kérések az imádságunkba? Vagy pedig csak úgy: itt voltunk a múlt vasárnap, és Isten hiába kért minket, hogy fáradozzatok, könyörögjetek, és azok az ajándékok, amit a könyörgőnek és a fáradozónak készített el, azok ottmaradtak Őnála? Vagy pedig meggazdagodott az imaéletünk, és mostantól kezdve mindennap benne lesznek ezek a kérések és hálaadások, és ezáltal Isten minket is meggazdagít és munkatársaivá léptet elő. Az igehallgatásból ilyen valóságos lépések következnek.

A múlt vasárnap láttuk, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy a Krisztust váró adventi ember, aki tekintetét a jövőre veti, helytáll a jelen feladataiban is, és ez a kettő egy, összefügg, sőt a jövőbe vetett reménysége erősíti őt abban, hogy lehessen rá számítani itt. Ezt a gondolatot folytassuk tovább, mert Jézus Krisztus több példázatot is mondott, amelyekben még inkább arra teszi a hangsúlyt, hogy nemcsak hogy összefügg a kettő, hanem egyenesen az tud valóban helytállni a jelen feladatai között, és az végzi azt, ami a feladata, és nem mást, és nem semmit, akinek nagyon eleven ez a Krisztust váró reménysége.

Ez a példázat, amit most felolvastam, pontosan erről szól. Egy olyan kifejezést hangsúlyoz, amit sokszor belep a por, és ami megszürkül, és ez a: felelősség. A hívő keresztyén ember felelősségének a végső gyökere az, hogy ő várja vissza a dicsőséges Krisztust, aki mint a világ ítélő bírája jön vissza, és akinek a kérdéseire felelnünk kell majd. Ez az ember felelőssége. Jézus kérdez, és nekem felelnem kell. Egyedül az embert ajándékozta meg Isten a felelősség ajándékával és terhével. De nagyon komolyan veszi a mi felelősségünket. Amikor kérdez, nem lehet mellébeszélni. Felelősen töltjük-e ezt a néhány évtizedet, amivel Isten itt megajándékozott bennünket. A felelősség mindig személyes viszonyra utal. Két személynek a kapcsolatában történhet meg az, hogy az egyik kérdez, és a másiknak felelnie kell. Itt a bíró kérdez, és nekünk kell majd felelnünk, amikor Jézus Krisztus megjelenik.

A példázat arról szólt, hogy egy gazdaember elutazik otthonról és a vagyonát és a gazdaság igazgatását erre az időre az egyik szolgájára bízza. Mindenről szeretettel gondoskodott, minden részletre kiterjedően gondosan intézkedett, csak az a feladata ennek a megbízott szolgának - a Lukács evangéliuma úgy írja: sáfárnak -, hogy a Gazda házanépének a maga idejében adja ki az eledelét. Ez a feladat. Nem neki kell megtermelni, nem neki kell beraktározni. Neki csak: felszolgálnia kell. Nem lehet tudni mikor tér vissza a Gazda. Ha ő végzi a munkáját, ha ő hű és bölcs szolga - ahogy itt olvastuk ezt a két jelzőt - akkor teljesen mindegy, hogy mikor tér vissza a gazdája: mindig munkában fogja találni. Ha spekulálni kezd, és azt mondja, hogy: hátha, majd még később jön vissza, most még nem kell a kötelességemet teljesítenem, - akkor szinte biztos, hogy amikor megérkezik, akkor sem a kötelességét végzi, és akkor ketté vágatja azt , - mondja itt Jézus egy akkori úrra, gazdára gondolva, és hozzáteszi, hogy Ő mit csinál azokkal, akik nem a kötelességüket végzik, mikor Ő visszajön: a hitetlenek sorsára juttatja, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás.

Ennyi maga a példázat, és Jézus ebben azt hangsúlyozza, hogy következménye van annak, hogy valaki hogy tölti el ezt a néhány évtizedet. Azzal tölti-e, amivel az ő Ura megbízta, vagy pedig nem. Mind a kettőnek következménye van. Van jutalmazás és van ítélet. És minket megtéveszt az, hogy késik a mi Urunk, - a Péter levelében éppen erről olvasunk most -, sokan még gúnyolódtak is már az I. század végén is: Késik az Ő eljövetele, annyira késik - talán nem is jön vissza -, halogatja még az én Uram a visszajövetelt, és ez nagy kísértés arra, hogy ne azt végezzük, amivel megbízott minket.

Jézus példázatának a csattanóját, a mondanivalóját így is ki lehetne fejezni: aki várja Őt, az végzi a munkáját. Aki nem veszi komolyan, hogy Ő bármikor visszajöhet, az halogatja a Neki való engedelmeskedést is. És ebben a rövid példázatban Jézus azt a nagy különbséget részletezi, ami a jó és hű, illetve a gonosz szolga között van. Nagy különbség van kettőjük között három vonatkozásban is, és ezt vegyük most sorban.

Nagy különbség van a tekintetben, hogy kinek tartják a Gazdát, hogy kinek tartják a többi embert, és hogy kinek tekintik önmagukat?

(1) Az első különbség tehát abból derül ki, hogy kinek tartják a Gazdát? Vagy más szavakkal: hogyan gondolkoznak az emberek Istenről?

A hű és bölcs szolgát - vagy sáfárt - az jellemzi, hogy komolyan veszi a Gazdát, és komolyan veszi azt, amit mondott. Erre utalnak a jelzők is. Hű - azt jelenti, hogy megbízható; bölcs: ez a kifejezés azt jelenti, hogy tekintettel van a másikra, figyel rá, komolyan veszi, amit mondott, ezt is jelenti végső soron: engedelmes. Megbízható és engedelmes szolga. Ő komolyan veszi, hogy a Gazda: Gazda. Ez azt jelenti, hogy az övé a gazdaság. Minden az övé. Még ez a szolga is. Az a szó van itt, hogy rabszolga. Tehát még ő is a Gazdának a tulajdona volt, akit most átmenetileg megbízott ezzel a megtisztelő feladattal, hogy a háznépről gondoskodjék. Minden a Gazdáé. Mindennel Ő parancsol. Világos utasítást adott, nem kell törnie a fejét, hogy mit kell csinálni. Azon kellene törnie, hogy ha ki akar bújni az engedelmesség alól. De nem akar kibújni, mert látja, hogy a Gazda jó. Minden intézkedése a háznép érdekét szolgálja. És ez a szolga is a háznéphez tartozik. A Gazda minden gondolata akörül forog, hogy hogyan gondoskodjék az övéiről. Neki magának is az az érdeke, hogy komolyan vegye, amit az ő Ura mondott. Azt kell csinálni, és az lesz jó mindenkinek. Bízik benne. Ez nem valami kényszerű, kelletlen engedelmesség, hanem kitűnik a példázatból - annak rövidsége ellenére is - hogy látja a Gazda szeretetét, gondoskodását, jóságát, és ezért bízik benne, szereti őt. Már csak ezért sem akar mást tenni, mint amit mondott. Komolyan veszi Őt: féli Őt.

Az istenfélelemről nekünk sok torz elképzelésünk van. Az istenfélő ember nem retteg Istentől, hanem szereti és tiszteli Őt, és ezért komolyan veszi minden szavát. Ezt jelenti Istent félni. Őt Istenként tisztelem: tudom, hogy Ő az úr, én meg szolga vagyok. Világos a kettőnk viszonya. Tudom, hogy minden parancsa mögött az irántam való szeretete van: akkor miért csinálnék mást, ha jót akarok magamnak, meg a többieknek? Milyen jó, hogy Ő megmondta, mit csináljak, milyen jó, hogy a kezemre bízott mindent. Tulajdonképpen roppant kényelmes feladata van ennek a gondnoknak. Csak arra kell figyelni, hogy mikor kinek mit kell odaadni, hogy menjen az élet, és mindenki boldog legyen, senki se lásson szükséget.

Mindez pedig annak a jegyében történik, hogy bármikor hazatérhet a Gazda. De ha hazatér, akkor nem valami rossz dolog történik. Attól nem félni kell, azt nem akarja minél inkább kitolni. Tulajdonképpen az a jobb, ha itthon van! De amíg nincs itthon, addig várjuk Őt haza. Addig is gondoskodott rólunk. Ez határozza meg a hű és bölcs szolgának minden tettét, hogy bármikor visszatérhet az én Uram, felelős vagyok Neki, és bármikor felelősségre vonhat, én kész vagyok válaszolni, felelni a kérdéseire. Nem vonta kétségbe azt amit mondott, éppen ezért várja Őt haza. Addig pedig nem függetleníti magát Tőle, nem önállósítja magát, mert ő hű és bölcs szolga.

S mit csinál a gonosz szolga? Nem veszi komolyan azt, amit az Ura mondott. "Halogatja még az én Uram a visszajövetelt." Honnan veszi ezt? Mi az alapja ennek? Ezt szeretné! Kivetíti a maga vágyait. Összetéveszti a valósággal. A projekció az mindig megtéveszti az embert. Kivetíti magából a maga gonosz vágyait, azt hiszi, hogy ez a valóság és annak megfelelően rendezi be az életét. Ezért fizet rá! Aki Isten szavát nem veszi komolyan, az mindig becsapja magát, mindig megtéveszti saját magát is. Ezért elkezd hatalmaskodni. Minél kevesebbet dolgozik ő, annál jobban hajszolja a többieket. Erőszakoskodik, verni kezdi őket. A hitványakkal barátkozik, eszik és iszik a részegesekkel. - Ezt olvastuk itt a példázatban. - Egyszer váratlanul megjelenik a Gazda. És nem is kell szinte kérdezni, úgy sem tudnak válaszolni a kérdésekre. És jön a súlyos ítélet. Akkor már nem lehet kapkodni, és nem lehet pótolni az elmulasztottakat.

Aki Isten igéjét nem veszi komolyan, az erkölcsileg is mindig a lejtőre kerül. Ennek a gonosz szolgának az esete erre figyelmeztet bennünket, és ezt számtalan változatban látnunk kell. Aki nem várja tudatosan Jézus Krisztust, és nem ez határozza meg az életét, annak az élete tele lesz üresjárattal. Rengeteg eltékozolt idő, pénz, erő, meddő gondolat, elmulasztott alkalmak. Utána az önvád, a lelkiismeret-furdalás. Majd próbálkozások ennek az elhallgattatására, és eltelik az élet úgy, hogy rajta lesz az Isten pecsétje: hiába. Hiábavaló. Ettől akar megőrizni minket a mi Urunk! És akiben tudatos a Krisztus-várás, akiben az adventi reménység nemcsak a karácsony előtti néhány hét során vetődik fel néha, hanem állandóan ott él, az az ember érett felnőtté válik. Az felelős ember lesz. Az tudja, hogy mi a dolga. Tudja, hogy miért csinálja azt. Tudja, hogy kinek jó ez. Az egyre jobban megismeri Istent, a Gazdát, az ő megbízóját, és egyre jobban bízik benne, mert az engedelmeskedés minden lépése arról győzi meg, hogy Isten megbízható. Benne érdemes bízni, Ő igazat mondott, Ő most is jót akart. Mindannyiunk érdeke az, hogy Neki engedelmeskedjünk. Ez a hű és bölcs szolga.

Ez tehát az első különbség, hogy hogy tekintett a két szolga a Gazdára, vagyis hogy hogy tekintünk mi Istenre?

(2) A második az: hogyan nézzük a másik embert? Úgy nézzük-e a másik embert, mint Isten drága tulajdonát, akit azért helyezett oda mellénk, hogy szolgáljunk neki? A nagyobb szolgál a kisebbnek. Ez az Isten országának a meglepő törvénye. A gondnok szolgál a többi szolgának. Őt bízta meg a Gazda, hogy adja ki a többieknek az eledelüket a maga idejében. És ő van a többiekért. Nem a többi őérte. Ez az alapállás Isten gyermekei között. Én vagyok a többiekért, én vagyok adósa a többinek. Nekem kell odaadnom nekik azt, ami úgy sem az enyém. Amit én is úgy kaptam. Rám bízta a Gazda, hogy adjam oda a házanépének. Azzal kell sáfárkodni. De felelősen, hogy mindig, mindenki megkapja a magáét. A hű és bölcs szolga ezt végzi.

És mit csinál a gonosz? A gonosz azt mondja, hogy ő nem függ a Gazdától, és ő nem veszi tudomásul azt, hogy ő lenne másokért, inkább a többieket tekinti eszköznek a maga kezében. Ezért kezd el hatalmaskodni, mulatozni és verekedni. Ő issza meg azt, amit a másiknak kellene fejadagként kiadnia. Ő habzsolja fel azt, ami a másiknak a napi munkájához lenne szükséges. Nincs rá szüksége neki sem, mert bőven elég annyit enni, amennyi egy embernek egy evésre elég, de ő többet akar, - mint, ahogy ez nagyon sokakat megkísért. És ezzel másokat szegényít meg.

Hogyan nézünk mi egymásra? Magától értetődő természetességgel kell úgy néznünk mindig egymásra, hogy én vagyok őértük, és nem megfordítva. És a nagyobb szolgál a kisebbnek. Ha te okosabbnak, tekintélyesebbnek, idősebbnek, előkelőbbnek tartod magadat, akkor te hajolsz le. Te köszönést előre; nem sértődsz meg, hogy nem köszönt, még akkor sem, ha nem fogadja. Nem nagy szívesség és kegy, amit gyakorolunk, hanem kötelesség.

Pál apostol a Római levélben többféle összefüggésben hangsúlyozza, hogy: tartozunk. Mi, akik a Krisztuséi vagyunk, tartozunk a többieknek. Függetlenül minden egyéb szemponttól. Hogy hogy tartozunk? Úgy, hogy eladósított minket a mi Urunk. Megkaptuk Tőle bűneink bocsánatát, az örök életet, az Ő visszajövetelének a reménységét, az üdvösség bizonyosságát, és Neki ezt nem tudjuk meghálálni, sem törleszteni. Ebből valamit tovább tudunk adni másoknak. Olyan gazdagokká tett, hogy ezzel elkötelezett arra, hogy egy életen át adjunk, szolgáljunk, tartozzunk a többieknek. Nem a magunkéból kell adni, hanem abból, amit mi is úgy kaptunk a Gazdától.

Ha tehát valaki azt mondja, hogy "jól megmondtam neki a magamét," akkor nehogy azt higgye, hogy valami értelmeset csinált. Mert nem a magunkét kell megmondani a másiknak. Hanem Istentől elkért mondanivalót kellett volna mondani. Tudniillik a magunké az csak mérgez. Miért? Mert többnyire mérgesen mondjuk meg a magunkét. És a mérgünk is benne van a szavainkban. Azzal csak ártunk. Jobb lett volna, ha nem szólunk. Na de ott volt a nagy lehetőség, amivel a Gazda megbízott, hogy: adjuk ki az ő házanépének az övéből, amit Ő elkészített. Miért nem volt "helyén mondott Ige" amit megmondtunk? Itt a hétköznapi élet nagyon gyakran ismétlődő fordulataiban kellene pontosan alkalmaznunk ezt, és gyakorolni, hogy milyen a hű és bölcs szolga.

Amikor valaki keserűen ezt mondja, hogy én őt nem bírom szeretni,- ezzel nem mondott semmit. Semmi újat és semmi előbbre vivőt. Ezt előre is lehetett volna tudni. Ki tudja közülünk szeretni azokat, akik nem szeretetre méltóak, nem szeretnek minket, nem éri meg őket szeretni? Mindnyájan ilyenek vagyunk! Na de a hű és bölcs szolgának maga a Gazda ad szeretetet. Pál apostol azt mondja, hogy az Isten szeretete töltetett ki a mi szívünkbe a Szentlélek által. Hát erre már rég rá kellett volna jönni, hogy nem tudom szeretni. S akkor most mi lesz? Most nem szereti senki? Dehogynem! Akkor a Gazda szeretetét elkérem, és azt adom tovább. Ehhez azonban félre kell tenni a magam hiúságát, sértettségét, büszkeségét, - mindent, ami a régi élethez tartozik. Mert más minőségben vagyok itt: én vagyok a Gazda sáfára. Addig én is csak egy rabszolga voltam a többi közül. Most Ő rám bízta a maga isteni gazdagságát. Ezt tessék odaadni a többieknek! Nem a magamét. Koldus vagyok én is, mint az a rabszolga, akit egy időre sáfárrá nevezett ki. Nincs neki semmije! De a Gazdának mindene az övé arra az időre. És ezt a földi életet Jézus így tekinti és így tanítja nekünk, hogy Istennek mindene a miénk! Örökösei lettünk az Istennek és örököstársai Krisztusnak. Pál apostol írja a korinthusiaknak, akik között nagyon sok rabszolga volt a korinthusi keresztyén gyülekezetben: "minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé. Krisztus pedig az Istené!" Tudatában vagyunk-e ennek? Nincstelen rabszolga vagyok, de mint sáfárra, rám bízott az én Uram olyan kincseket, amikkel szakadatlanul gazdagíthatom a többieket.

Nincs bölcsességem a gyerekeim neveléséhez. Ezt a gyerekeim születése előtt már kellett, hogy tudjam. De mit mond a Szentírás? Azt: "Akinek nincs, az kérje Istentől". És kérje hittel és megadatik neki. És ő maga fog csodálkozni helyzetről-helyzetre, hogy Isten megint bölccsé tett engem. Átsegített ezen a nehéz helyzeten. Ezt jelenti hű és bölcs sáfárnak lenni! Nincsen semmim, de minden az én Uramé! Ő rám bízza, hogy adjam tovább másoknak.

Hogy nézünk mi egymásra? A családunk tagjaira: azokra, akikkel nap, mint nap érintkeznünk kell, a vadidegenekre, egyáltalán a másik emberre? Jézusnak ebből a példázatából az tűnik ki, hogy aki valóban várja Őt vissza, aki felelős, érett, felnőtt emberként akarja eltölteni ezt a néhány évtizedet, az egyrészt tudja, hogy ő tartozik mindig a többieknek, és nem azok tartoznak neki; másrészt tudja, hogy milyen gazdagságot bízott reánk: hívőkre Isten, és ezt azért bízta reánk, hogy ne maradjon nálunk, ne titkoljuk el, ne rejtegessük, ne tékozoljuk el, hanem szakadatlanul adjuk tovább.

Olyan szép ez a mondat, testvérek: "a maga idejében adjon azoknak eledelt." Ha most csak a házunk népére gondolunk: megkapják ők tőlünk a maga idejében mindig azt, amire szükségük van? Amire szüksége van egy kisgyereknek, egy kamasznak? Amire szüksége van egy férjnek? Megkapja azt a törődést, érdeklődést, gyengédséget, - néha anyáskodást? Mert arra is szüksége van a felesége részéről! És az asszonyaink megkapják azt a mosolyt, jókedvet, felvidítást, amiről külön beszél a Biblia: "ne legyetek a feleségetekhez keserű kedvűek!" Miért emeli ezt ki? Mert állandóan kísért bennünket, morc férfiakat. És az öregjeink? Megkapják azt a tiszteletet, törődést, kedvességet? Vagy ő csak a "nagyi", aki arra való, hogy végezze azt a munkát, amit mi már nem bírunk? Szaladozzon egyik unokától a másikig? Őt sohasem kell megkérdezni, hogy hogy van? De úgy, hogy el is mondhassa, és végighallgatjuk? És csak kenyeret adunk a házunk népének? Megkapják a szükséges Igét is? Van olyan, hogy elcsendesedik a család, félre teszünk mindent és odaállunk a nagy Isten elé kérni az Ő gazdagságából? És neki elmondani, hogy: Urunk, ma már megint elfogyott. És akkor elsorolni konkrétan azt, hogy mi fogyott el. A békesség, a reménység is, és esetleg a pénz is. És minden gondunkat Őreá vetünk. És megkapják azt a család tagjai - akár hívők, akár nem hívők - amit Isten a hívőktől, a benne hívőktől megkövetel: példaképként éljenek? Jó lenne az, ha a család minden tagja úgy élne, úgy beszélne, úgy gondolkodna, olyan indulatos lenne, mint amilyenek mi vagyunk? Példaképek vagyunk otthon? És így tovább. Sorolhatnánk vég nélkül.

Az adventi embert az jellemzi, hogy jó és hű szolga. És megadja a házanépének mindazt, amire szükségük van. - Nem a magáéból! Mert amit itt most felsoroltam, abból nekünk semmink nincs. De az Istenéből. A gazdag Gazdáéból. Aki annyira megbízik bennünk, hogy reánk bízza az ő gazdagságát azért, hogy adjuk tovább másoknak. Ez jellemez-e minket? Akárhány évesek vagyunk, bármennyi erőnk van, meg mi-minden van mögöttünk, s mi-minden alatt roskadozunk most éppen. Ez jellemez-e? Megyek az isteni magtárba és viszem a házam népe rászorulóinak azt, amire éppen akkor szükségük van.

Isten újítson meg minket ebben, hogy nehogy gonosz szolgák legyünk, akiket kettévágat, hanem legyünk hű és bölcs szolgák.

(3) És a harmadikról még röviden: nagy különbség a két szolga között az is, hogyan tekintettek önmagukra. A gonosz szolga urat játszik. Elkezd hatalmaskodni. Új rendet szab, fütyül arra, amit a Gazdája előirt! Ő állapítja meg, hogy mi jó, mi rossz; ki mit eszik, ki mit iszik - főképpen ő eszik és iszik, a többiekét is, hogy ki mit dolgozik, a többi dolgozik, ő nem akar dolgozni. Itt új rend van! Ő uraskodik, ő játssza a Gazdát.

Ez az ember ősbűne! Az l.Móz. 3. része, amely leírja a bűnbeesést, pontosan arról szól, hogy az ember Istenné akart lenni. Az istenkedés, az az ember ősbűne. Ezt is ígérte a Kísértő: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten. Jónak és rossznak tudói. Ti szabjátok meg, hogy mi jó és mi rossz. Azóta is kísért ez mindnyájunkat, s aki enged a kísértésnek, elszakadt Istentől. Azt Isten szabja meg, hogy mi jó és mi rossz. Egyedül Ő tudja. Egyedül Ő tud megvédeni minket a rossztól, attól is hogy ártsunk magunknak és egymásnak, és egyedül Ő tudja természetünkké tenni az újjászületés által, hogy képesek legyünk a jót cselekedni, és akarjuk is azt. A gonosz szolgát tehát ez jellemzi. Ő nem szolga akar lenni, hanem úr.

A hű és bölcs szolgát az jellemzi, hogy világos neki a felállás: ő a szolga és a Gazda az Úr. Aki akkor is Úr, ha éppen nincs otthon. És akkor is azt teszi, amit Ő megmondott, ha éppen nem látja, vagy legalábbis ő nem látja a Gazdát. De ez olyan különös Gazda, aki akkor is lát minket. Mint a kémüvegen keresztül: én nem látok ki, de aki kinn áll, az belát, és minden mozdulatomat pontosan tudja követni. Ezzel a felelősséggel várhatjuk mi vissza a mi Urunk Jézus Krisztust. És aki bízik Benne és tudja, hogy jók az Ő rendelkezései, az nem tesz kísérletet arra, hogy függetlenítse magát Tőle. Az akkor is Tőle függ, amikor Ő éppen nem látható. Úgy tűnik, hogy távol van.

Mi lesz a jutalma? Az, hogy már a munka végzése közben is boldog - ezt olvastuk itt, hogy "Boldog az a szolga, aki végzi ezt a munkát, és mikor megérkezik az ura, akkor is munkavégzés közben találja". És mi lesz még a jutalma? Minden vagyona felett felügyelővé teszi őt. Más szavakkal ezt úgy mondja Jézus: "Aki győz, örökségül nyer mindent, és az fiam lesz nékem és én atyja leszek néki. Aki győz, megadom annak, hogy ül az én királyi székemben énvelem, amint én is győztem és ültem az én atyám királyi székébe."

Hogy mit jelent ott ülni, azt hiszem, egyikünk sem tudja. Próbáljuk elképzelni, de azután, a temérdek nyomorúság után, amin most keresztül kell vergődnünk, egészen bizonyos, hogy valami olyan csodálatos, tökéletes vég, amit csak Isten készíthet az Őt szeretőknek. Ha valaki mindvégig hű és bölcs szolga. Ha valaki tudja, hogy Isten: Isten. Ha valaki úgy néz a másikra, hogy azért vagyok, hogy őneki továbbadjam, amit Istentől én is úgy kaptam, és ha valaki mindvégig úgy néz magára, hogy én a mindenható Isten szolgája vagyok. Kell ennél nagyobb méltóság? Már most, ebben a nyomorult testben ilyen elesett körülmények között a mindenható Isten kezében eszközének lenni, akit áldásul használ másoknak. Egyszer pedig majd Magához enged, az Ő örök dicsőségébe.

Jó lenne, ha tovább gondolnánk a Szentírásnak ezeket a gondolatait, és egészen kikristályosodna bennünk, hogy kinek tartjuk mi a mi Urunkat, hogy nézünk mi egymásra személyválogatás nélkül, és kinek tekintjük mi magunkat? És így erősödne meg még inkább bennünk Krisztusnak a visszavárása.

Az adventi időszak mindig különös erővel irányítja a figyelmünket Jézus Krisztus második eljövetelére. A hivő ember soha nem feledkezik meg erről, de így a karácsony előtti hetekben mindig újra különösen erőteljessé válik az, hogy az a Jézus, aki eljött utánunk a mennyből, hogy minket oda Istenhez felemeljen, egyszer eljön majd érettünk, hogy magához vegye mindazokat, akik az Ő kegyelmét hittel elfogadták. Csodálatos nagy reménysége ez a hivő népnek.

Hiszen Istennek minden ígérete akkor teljesedik be, ami eddig még nem vált valóra. Akkor történik meg a halottak feltámadása, és akik az Úrban haltak meg, azok megkapják a dicsőséges testet, amiről a Szentírás beszél. Végetér a hitnek a korszaka és meg fogjuk látni a mi Urunkat szemtől szembe, úgy amint van. Bekövetkezik a mi testünknek a tökéletes megváltása is, és hasonlókká leszünk Őhozzá. Akkor minden bűn elveszi a büntetését, és minden csöndesen, észrevétlenül elvégzett szolgálat a maga jutalmát. Akkor meglátjuk a mi Urunkat az Ő dicsőségében, de megpillantják Őt rövid időre azok is, akik Őt tagadták, akik gúnyt űztek belől, akik gúnyolták azokat, akik Őbenne itt hittek, akik nem hitték, hogy a Szentírásnak minden szava igaz, és térdre borulva imádják Őt. Akkor minden nyelv vallja majd, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

És akkor elkövetkezik az az ítélet is, amiről a Szentírás szintén beszél, és kénytelenek lesznek elszenvedni Istentől kapott igazságos ítéletüket mindazok, akik nem hitték, hogy ez az ítélet végrehajtatott már a Golgotán, és hogy Jézus Krisztus a mi bűneink ítéletét szenvedte ott el.

Jézus második eljövetelekor végetér mindaz, ami megnyomorítja az életünket, ami miatt szenvedünk, ami megkeserít. Nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, halál. De kiteljesedik mindaz, amit már itt előlegként kaptunk a mi Urunktól: az a békesség, ami már most is olyan sokat jelent nekünk. Tökéletessé válik a Vele való közösségünk, és mi nyomorultak az Ő érdeméért, Vele együtt lehetünk az Ő dicsőségében.

Kimondhatatlan nagy ajándék ez, hogy most, amikor mindannyiunknak, de különösen a hivőknek, olyan sok nyomorúságban, megaláztatásban, gyalázatban, nélkülözésben van részük, túlláthatunk ezeken, és várhatjuk vissza a mi Urunkat, aki megígérte, hogy eljön, és éppen ezért az Ő eljövetele egészen bizonyos. És amikor sok minden miatt szenvednünk kell, vallhatjuk Pál apostollal együtt boldogan: "A mi országunk a mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, amely által maga alá vethet mindeneket." (Fil. 3,20-21).

A hivő ember állandóan ebben a boldog Krisztus-várásban él. Készül a Krisztussal való találkozására. És szívesen beszél erről másoknak is, hogy mások is megmeneküljenek az ítélettől, amíg erre lehetőségünk van.

Isten Igéje azonban hangsúlyozza azt, hogy ez a Krisztus-várás nem tétlenséget jelent itt a földön. Tehát ezek a hivők nem úgy várják vissza az ő Urukat, hogy közben elhanyagolják a jelenben a feladataikat. Az adventi reménységből nem az következik, hogy nem végzem el a munkámat, hogy nem törődöm a családommal, hogy közönyös vagyok a napi problémákkal szemben. Ellenkezőleg! És ma a Szentírásnak éppen ezt az üzenetét szeretném kiemelni: Éppen - mivel a hivő ember tudja, hogy be van biztosítva a jövője, azért szabad teljesen arra, hogy a jelenben elvégezze Istentől kapott feladatait. Teljes hitével a menny felé fordul, de mind a két lábával a földön jár. Minden erejét onnan felülről: a mennyből kapja, de minden erejével az itt Istentől kapott feladatainak a megoldásán fáradozik. Mivel tudja, hogy Jézus helyet készített néki a mennyben, ezért helyt tud állni itteni küldetésében. És mivel tudja, hogy Jézus mindent elvégzett az üdvösségéért, ezért ő mindent hűségesen elvégez itt, amit Isten bízott rá.

Nem kell ezt a kettőt szembeállítani, és egymás ellen kijátszani. A Szentírásban csodálatos egység van a kettő között. A jövőbe vetett adventi reménység, és a jelenben való hűséges helytállás az egészséges hitű keresztyéneknél mindig egységben van. Csak a beteges rajongás feledkezik el a jelen feladatairól, illetve a Krisztus ígéreteivel mit sem törődő hitetlenség feledkezik meg arról, hogy Ő egyszer váratlanul megjelenik, és akkor már nem lehet kapkodni, akkor már senki nem létesíthet kapcsolatot Vele. A jövőre néző adventi reménység tehát, és az Istentől ittenre kapott küldetésünk hűséges végzése teljes egységben van.

Éppen ezért azt vizsgáljuk meg most, hogy rendben van-e ez külön-külön az életünkben, és vajon megvan-e az az egyensúly a kettő között, amiről a Szentírás beszél. Nézzük meg először, hogy mit mond erről felolvasott igénk, aztán nézzük meg, hogy milyen csodálatos egységben volt ez Jézus Krisztus földi szolgálatában, s végül azt, hogy mit jelent ez konkrétan nekünk?

(1) Az Ószövetségből egy levelet olvastunk az előbb. Azt a levelet, amelyet Jeremiással íratott Isten azoknak a zsidóknak, akiket Nabukodonozor i.e. 587-ben Babilónba deportált. Ezek az emberek elveszítették a reménységüket. Úgy gondolták: nincs jövő előttük. Azzal, hogy a babilóni hadak lerohanhatták a kicsi országot, lerombolhatták a szent várost, és a templomot kirabolták, és porig égették, azzal számukra mindennek vége lett. A család öregjeit és betegjeit otthon hagyták, a munkaképeseket elhurcolták, soha nem fognak többé találkozni, soha nem fogják többé látni atyáik földjét, soha nem lehet többé istentisztelet a megsemmisített templomban. Ezzel a kétségbeeséssel tengették életüket a fogságban. És akkor érkezik otthonról egy levél, amelyik így kezdődik: ezt mondja az Úr. És így folytatódik: Ne veszítsétek el bizodalmatokat. Ennek a fogságnak vége is lesz, nem csak kezdete volt. Eltelik a hetven esztendő, megtisztul a nép, és a maradékot Isten hazahozza. Felépítitek a templomot, és újra mutattok be istentiszteletet az Úrnak. Éppen ezért tartsatok ki ott, ahol vagytok, és érezzétek jól magatokat addig, amíg kell ott lennetek! Építsetek házakat, ültessetek kerteket, szedjétek a gyümölcsét, és örüljetek neki. Szüljetek sok gyereket, a gyerekeiteket is házasítsátok ki, legyen sok unokátok, és dicsérjétek az Urat ott is, mert Ő ott is Úr, Babilónban is Ő az Úr, és várjátok azt a szabadítást, amit Ő elkészített nektek.

Jó lenne, ha éreznénk ezt a szoros összefüggést, ami itt a jövő és a jelen között van. Éppen azért, mivel Isten szabadulást készített nektek, érezzétek jól magatokat most. Olyan körülmények között, amilyen körülmények közé kerültetek. Megvan ennek az oka. Hiába figyelmeztetett Isten, bár Ő megmondta, hogy a bűnt ítélet követi. Most ítéletes korszakban éltek. Akinek van egy kis önkritikája, - netalán bűnbánata -, az tudja, hogy megérdemli. Még rosszabbat érdemelne. De nem ez az Isten utolsó szava! Már kész van a szabadulás. Ezzel a bizonyos reménységgel élhettek, addig pedig találjátok fel magatokat ezek között a körülmények között! Tegyétek a helyzetet minél szebbé: dolgozzatok keményen, építsetek, ültessetek, gyerekeket neveljetek! Mivel bizonyosak lehettek a jövőben, boldogok lehettek a jelenben. Mivel Isten mindent megtett azért, hogy kiszabaduljatok innen, ti most tegyetek meg mindent azért, hogy tartalommal töltsétek meg az életeteket, és ne kesergéssel tékozoljátok az időt.

Olyan jó lenne, ha megéreznénk azt a melegséget, ami ebből az isteni parancsból két és félezer évvel később is még sugárzik. Mert Isten itt azt mondja, hogy legyetek józanok. Nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnötök. Ti vagytok az oka, de még mindig nem olyan a helyzet, mint amilyet megérdemelnétek. Isten még az ítéletben is kegyelmes volt hozzátok, és ez nem végleges állapot. Ennél sokkal jobbat készített nektek. De nem mindegy, hogyan töltik el ezt. Semmiképpen nem jó az, ha búnak adjátok a fejeteket. Itt most nem keseregni kell. Nem a szép vagy megszépített múlt siratásával kell tékozolnotok az időt. A szorongattatás miatti idegességben ne engedjétek meg magatoknak, hogy egymás torkának essetek és egymást marjátok. De nem is álmodozni kell valamiféle rózsaszínű jövőről, hanem várni kell az Istentől elkészített jövőt, és közben jól kihasználni azt a jelent, amiben vannak gondok, amiben sok mindenről le kell mondani, de amiben Isten mégis Isten, ti meg az Ő népe vagytok, és Neki gondja van reátok. Tessék várni az Ő ígéreteinek a beteljesedésére, és tessék józanul munkához látni! Építsetek, ültessetek, szedjétek le a gyümölcsét, szeressétek egymást! Sok gyereketek legyen, hogy amikor eljön a szabadulás, legyen kit hazavinnie az Úrnak.

Egyrészt az Isten ígéreteire hagyatkozó, a láthatatlanokat nagyon komolyan vevő reménység és hit, másrészt ez a két lábbal a földön járó szorgalmas, Istennek engedelmes produktív, termékeny élet. És e kettő nem kettő. Egy és ugyanaz. Ha az a hit igazán az Isten ígéreteibe vetett hit, akkor abból egyenesen következik, hogy az Ő parancsának itt is engedelmes az ember. És hasznos lesz másoknak, és arra használja az időt, amire azt Istentől kapta.

Jellemez-e minket ez az egyensúly? Komolyan veszem azt, amit az én Uram ígért, és komolyan veszem azt, amit az én Uram parancsolt? Ha igazán komolyan veszem, amit ígért, és várom vissza az égből az én Uramat, aki dicsőségben bármikor megjelenhet, akkor ebből az következik, amit a Luther Mártontól gyakran idézett mondás nagyon jól szemléltet: ha tudnám, hogy Krisztus holnap visszajön, ma még elültetnék egy almafát. Ez a hivő egészséges, józan magatartása. Egyrészt egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy holnap visszajöjjön, mert látom az idők jeleit, és tudom, hogy minden nappal közelebb érünk egyébként is az Ő megjelenésének napjához, de attól még ma nyugodtan elültetek egy almafát. És nem kezdek álmodozni, és nem lesz ez ürügy a lustaságomnak, - mint ahogy a thesszalonikai gyülekezettel történt, akik azt mondták, hogy Krisztus olyan hamar visszajön, hogy már nem érdemes dolgozni. Pál apostol azt mondta nekik, hogy ha így gondolkoztok, akkor olyan hamar visszajön, hogy nem érdemes enni sem. "Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék!" És utána nagyon szigorú hangon, - a levél végén - rendre utasítja őket, mert a Krisztust váró nép életében rend van. És pillanatnyilag a rendnek az egyik része az is, hogy dolgozik. Magáért, másokért, felelősen, mert nem tud elszámolni másként, ha megjelenik az ő Ura. Ez az egyensúly jellemzi a Jézus Krisztusban igazán hivő embereket.

Teljes figyelmével a jövő felé fordul, sőt az eljövendő Krisztus felé, és ugyanakkor minden erejével végzi a Tőle kapott feladatát. Egész hitével a mennyhez kötődik, és jókedvűen, becsületesen a földön jár és dolgozik.

(2 Hogy volt ez Jézus földi szolgálatában? Csodálatos egységben van ez Nála. Tanítványait, pontosabban: hármat közülük egyszer felvitt egy hegyre, ahol ezek az emberek bepillanthattak a mennybe. És Ő is megmutatta nekik - csaknem leplezetlenül - az Ő isteni valóját és dicsőségét. De amikor ezek az emberek ott akartak maradni a csodálatos mennyei élmény hatása alatt, akkor azt mondta, hogy most pedig megyünk le, mert a hegy lábánál egy epilepsziás fiú éppen rohamozik, és senki nem tud rajta segíteni, és az apja kétségbe van esve, a többi tanítvány pedig ott tehetetlenkedik. És lemenve meggyógyította azt a fiút. Tökéletes egység: Kijelenti az Ő isteni mivoltát, és ugyanakkor olyan mélyre hajol a bűnbeesett, ördögi kötelékekkel megkötözött emberhez, amilyen mélyre az zuhant. Ugyanaz a Jézus néhány órán belül. Ez nem kettő. Ez egy- és ugyanaz! Az Atya akaratának való engedelmesség.

Jézus nagy sokaságot tanít, minden szem rajta függ, a órákig elhallgatják. Isteni ajkáról gazdagon árad a kijelentés. Egyszer azonban abba hagyja, és azt mondja a tanítványoknak: nem tűnt fel nektek, hogy ezek az emberek éhesek? Tartsátok jól őket! És amikor megint kiderül az emberi tehetetlenség, Ő ad a sokezer embernek enni: jóllakásig. Nemcsak kenyérrel él az ember - idézte Jézus Mózes könyvéből, - hanem minden igével. Miután igével jóltartotta őket, Ő tudja, hogy kenyérrel is él az ember. És ezt egy- és ugyanaz a Jézus cselekszi.

Odavisznek hozzá egy bénát. Ő azt mondja: fiam, megbocsátattak a te bűneid. Az emberek csodálkoznak: nem ezért hoztuk. Azért hoztuk, hogy gyógyítsd meg. Rendben van - mondja Jézus -, de erre is szüksége van. Erre még nagyobb szüksége van, mint arra, hogy ép keze-lába legyen. De hogy megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a bűnöket megbocsátani, ezt mondta neki: kelj fel! És akit úgy vittek oda hordágyon, az maga vitte a vállán haza a hordágyát. Bűnbocsánat és gyógyulás a betegségből. Léleknek és testnek egyaránt megadni, amire szüksége van.

Egy átdolgozott nap után nem hagyták békén Jézust este sem. Kora hajnalban - még szürkületkor - felkelt -, hogy nyugodtan imádkozzék a pusztában. De meglesik, utána mennek, és azt mondják: mindenki Téged keres. És Jézus elindul és folytatja a tanítást, a gyógyítást, és ördögi kötelékekből szabadít meg embereket. Nincs megsértődve, hogy megzavarták a csendjét. Teljes egységben van az Atyával való szoros kapcsolat és ennek az ápolása áldozatok árán is, és a nyomorult emberhez való lehajlás, a szolgálat.

A János 13. így kezdődik: "Mivel Jézus tudta, hogy az Atya mindent az Ő hatalmába adott, és hogy Ő az Atyától jött és az Atyához megy," ezért nekigyürkőzik, lehajol, és végig mossa tizenkét tanítvány izzadt, poros lábait. Hogy jön ez össze? Mivel minden az Ő hatalmában van, ezért mossa végig a lábaikat? Ez az egység, amire Jézus a benne hívő népet is el akarja segíteni. Mivel mi tudjuk, hogy a mi országunk a mennyekben van, ahova Jézus szerzett nekünk bejárást, és ahol Ő készített helyet, ezért otthon érezzük magunkat itt, és minden érdekel bennünket, ami a földi élettel kapcsolatos, és mindig ugrásra készen vagyunk, hogy mit akar elvégeztetni velünk a mi Urunk. Nem rettenünk vissza semmi kényelmetlen és kellemetlen feladattól, és nincs semmilyen jó szolgálat, ami nem fér össze a hitünkkel, ha a mi Urunk bízza azt ránk. Nem félünk, hogy közben piszkos lesz a kezünk, majd megmossuk utána. Éppen, mivel Jézus vére megtisztított minden bűntől, ezért nem félünk semmitől, ami a Neki való szolgálattal együttjár. Ez teljes egységben van. A rajongás különválasztja, a hitetlenség különválasztja, az egészséges hit azonban ezt teljes egységben látja és éli.

(3) Éppen erről szól a harmadik fejezetünk: rendben van-e ez külön-külön a mi életünkben? Csakugyan eleven-e bennünk ez a Krisztust visszaváró adventi reménység? Ott van-e bennünk ennek az öröme? Hogy bármelyik nap a mi Urunk megjelenik, és akkor csakugyan vége lesz minden rossznak, és csakugyan kiteljesedik minden jó! És bizonyosak vagyunk-e mi abban, hogy, ha ma jönne el készen talál bennünket? Nem félelemmel várjuk Őt, mert tudjuk, hogy azt a Jézust várjuk vissza, aki előbb odaállt helyettünk Isten ítélőszéke elé és rólunk minden ítéletet levett. Azt a Jézust, Akinél nagyobb szeretet nincsen senkiben, mert Ő életét adta az Ő barátaiért, és nekünk azt mondta: ti az én barátaim vagytok, ha annak akaratát cselekszitek, Aki elküldött engem. Ebből állnak-e a hétköznapjaink meg a vasárnapjaink, hogy annak akaratát cselekesszük, Aki elküldte Jézust? Akkor a mi barátunkat várjuk vissza! Akkor ez várva várt találkozás. Akkor mireánk is érvényes, amit Pál így mondott: sóvárogva várjuk a mi Urunkat és a Vele való találkozás napját. Jellemez-e ez minket? Ha nem, Isten adott még valamennyi kegyelmi időt, hogy rendezzük a Jézussal való kapcsolatunkat.

És ha ez rendben van, akkor segít-e ez minket abban, hogy örömmel végezzük az Istentől kapott szolgálatainkat? Hogy nem álmodozunk, de semmiképpen nem vagyunk közönyösek semmilyen kérdéssel, problémával szemben, amivel találkozunk, hogy ebből a hitből nem tájékozatlanság és tudatlanság következik, hanem nagyfokú érdeklődés minden iránt, ami az emberrel kapcsolatos. Hogy nem kivonulunk és elmenekülünk a feladataink elől, hanem vállaljuk azokat, és lehet ránk számítaniuk másoknak, és hűségesen helytállunk itt a földön mindenben. Mert az adventi reménység azt jelenti, hogy az ember sokkal tevékenyebben részt vesz ennek a földi életnek a dolgaiban. Részvéttel van mindenki iránt, akit a bűn és következményei megnyomorítanak. Részt vesz minden jó szolgálatban, a nyomorúság enyhítésében, az áldozathozatalban, és ő maga is mintegy jellé válik és mutat arra a Krisztusra, aki majd eljövendő.

Aki valóban reménységgel várja vissza Jézust, annak egyáltalán nem közömbös, hogy hogyan dől el a Parlamentben az abortuszvita, hogy elterelik-e a Dunát vagy nem, hogy mikor lesz vége már a Délvidéken az öldöklésnek, hogy mit csinálnak itt nálunk a menekültek addig, amíg itt kell maradniok, és vajon hazakerülnek-e és lesz-e hova hazakerülniök? De az sem közömbös, hogy a szomszéd néni be tud-e fűteni, vagy 12-15 fokban fog fagyoskodni a télen, meg hogy az a gyerek, akit az ősszel hívtunk, jár-e hittanra vagy konfirmációra, vagy nem. Ebbe mindez belefér. Egészen nagy jelentőségű, az emberiség jövőjét érintő kérdésekért és a kisebbnek látszó problémákért egyaránt szolgál, dolgozik és imádkozik a hivő ember, éppen azért, mivel várja vissza az ő dicsőséges Urát, akinek mindenről el kell számolnia.

Nagyon jó lenne, testvérek, ha nem lennénk áldozatai annak a tévedésnek - sőt megtévesztésnek - amivel gyakran lehet találkozni. Ezt a két dolgot nem lehet egymással helyettesíteni. Ez két különböző feladat, csak a hivő ember életében teljes egységre jut. Tehát az, hogy valaki tevékenyen beleveti magát társadalmi feladatok elvégzésébe, nem pótolja azt, hogy Istennel rendeznie kell a dolgát. Lehet valaki nagyon tevékeny, és minden érdekelheti, napra készen tájékozott, és éjt nappallá téve fárad másokért, de ha nem hiszi, hogy neki Isten egyedül Jézus haláláért ad kegyelmet, ha ő nem annak az akaratát cselekszi tudatosan, aki Jézust elküldte, ha nincs köze az élő Krisztushoz, akkor őt készületlenül fogja találni Jézus eljövetele. Tehát a jelen feladataiban való aktivitás nem pótolja az Istennel való kapcsolat rendezését és az élő hitet. De hogy ha valaki az Istennel való közösségét rendezte, és ápolja, akkor abból feltétlenül következnie kell annak, hogy a jelen feladataiban is hűségesen helytáll. Ha nem, akkor beteg a hite. Mint ahogy azt láttuk néhány héttel ezelőtt a Jakab levelének a tanulmányozásában. Van halott hit is, amelyikből nem következnek cselekedetek. Nekünk a mi Urunk élő hitet kínál, amelyiknek rendezettek a mennyel való kapcsolatai, és éppen ezért hasznos lesz itt a földön az élete.

Mit tehetünk? Olyan jó, hogy a felolvasott Igében néhány konkrétum is van, és ezekről semmiképpen ne feledkezzünk meg.

(a) Azt mondja először is itt Jeremiáson keresztül Isten: dolgozzatok! A hivő ember első konkrét feladata az, hogy álljon helyt a munkájában. Ő nem termel selejtet. Nem végez felszínes munkát,. Nem halmoz hibát hibára ezzel másoknak az életét megkeserítve. Hűségesen, megbízhatóan helytáll a munkájában. A munkaidőt munkával tölti, és jókedvűen tud dolgozni, mert tudja, hogy ki a főnöke legfelsőbb fokon, és Neki felelős, Őt várja vissza bármelyik pillanatban, és tudja, hogy ott lesz számonkérés és számadás. Amitől azonban cseppet sem kell félnie, ha azzal tölti az idejét, amire kapta. A hivő ember számára ezért nem probléma a munkamorál. Ő tudja, hogy kinek felelős, ezért tudja, hogy mi a dolga.

(b) A második, amit itt mond Isten Igéje: Igyekezzetek a város jólétén - ez volt a munka - és könyörögjetek őérette az Úrhoz. Ezt már nem tudja akárki megcsinálni! Erre csak az Isten újjászületett gyermekei képesek, hogy könyörögjenek: az országért, a városért, a jelenért, a nyomorultakért és a nyomorúságok megoldásáért az Úrhoz. Miközben fáradozik ezen, aközben buzgón, hittel imádkozik érte. Kifejezett parancsunk is van erre. Pál például Timótheusnak ezt írja: "Intelek titeket mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért: királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel." Végezzük-e ezt naponta? Hogy buzgón könyörgünk a felelős vezetőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. (1.Tim. 2,1-2).

(c) A harmadik: "igyekezzetek a város jólétén" - ezt így is lehet fordítani: fáradozzatok a város békességéért. Ez nekünk most különösen is feladatunk. Ebben az országban nincs békesség. Ebben az országban most hangulatkeltés folyik, a gyűlölködés szítása folyik, huncut ravasz módszerekkel, vagy nyílt és durva módon. Itt most kezd elharapózni, hogy ugrasszuk egymásnak az embereket. Itt szinte nem illik mindenkivel békességben és jóban lenni. Illik ellenségeskedni, és azt hiszem nem nehéz kiszámítani hova vezet ez? És azt sem nehéz leleplezni, hogy minden ilyen az Ördögtől van! Fáradozzatok a város békességéért! És amikor egyéni és csoportérdekeket az egész nép és nemzet érdekei fölé helyeznek, amikor képtelenek vagyunk alárendelni magunkat a közérdeknek, amikor pillanatnyi érdekeket felnagyítunk, és képtelenek vagyunk hosszú távon gondolkozni, akkor a hivő népnek különös feladata az - mivel ő tud távlati célokra nézni, mert várja vissza az ő dicsőséges Urát -, hogy ebben is példát mutasson.

Amikor valakiből igazán Jézus Krisztus indulata árad ki, néhány ember is nagy hatással tud lenni. Amikor valakiben csakugyan a Krisztus szelídsége, alázata van, amikor legalább a hivőkre jellemző az, hogy nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, akkor az hat. Az már nem a mi dolgunk, hogy lemérjük ennek a hatását, Isten ezt majd felhasználja a mi egész népünk javára. De legyenek olyanok, akik a Szentírásnak ezeket a szempontjait is komolyan veszik, akik a teljes Szentírást komolyan veszik és ahhoz igazítják az életüket.

(d) Ebből következhet az, hogy a hivők jó levegőt áraszthatnak maguk körül. A gyűlölködés, az intrikálás, az önzés, az aggodalmaskodás, a jogos vagy oktalan félelmek világában megjelenhet a hivőkben valami békesség, a bebiztosított embernek a nyugalma, az a rendíthetetlen reménység, ami nem bizonytalan ígéretekre, hanem az Isten kijelentésére épül, és ez olyan lelki állóképességet, stabilitást ad a hivő embernek és közösségeknek, amiknek feltétlenül megvan a jó kihatásuk. Mindez összefügg a mi adventi reménységünkkel. Abból táplálkozik, az erősíti. Így tudunk folyamatosan talpon maradni, nemcsak szalmaláng jócselekedeteket végezni, hanem egy életen át szolgálni, mert tudjuk, hogy szolgák vagyunk, akik várják vissza az ő Urukat.

Ha Isten segít, jövő vasárnap itt folytatjuk majd: mit jelent Jézus szolgáiként boldog és szabad életet élni minden körülmények között. Úgy, mint akik várják vissza az ő Urukat.

Mostanában sokat hallunk Szomália tragikus helyzetéről. Az 5 milliós ország lakosságának az 1/3-a nem jut élelemhez és vízhez. Ezrével halnak éhen és tízezrével menekülnek el otthonról az emberek. Az egymással ellenségeskedő, háborúzó törzsek kegyetlen népirtást végeznek, amit nehezen lehet csupán polgárháborúnak nevezni. Közben a földek megművelését régóta elhanyagolják már, és rohamosan terjeszkedik a sivatag. Évek óta aszály van, és ez csak fokozza az éhínséget ott is, meg Etiópiában is.

A napokban olvastunk a Sumaa 1. nevű hajóról, amelyikre több, mint háromezer ember felkapaszkodott, köztük 400 gyermek, hogy elmeneküljenek otthonról. Mivel azonban nem tudják, hol köthetnek ki, és mivel élelem és ivóvíz nélkül indultak el, arat a halál a hajón. A múlt hét közepéig 100 kisgyermek halt már meg. Az ENSZ egyik segélyszervezete egy francia hajót küldött a megmentésükre, de a mentés is nehéz, - szinte lehetetlen - egyrészt a viharok miatt, másrészt amiatt, hogy a hajót meglátva a kiéhezett és kiszáradó emberek kétségbeesésükben a vízbe ugrottak, hogy mindenki elsőnek jusson élelemhez, és ha sikerül is felkapaszkodni a mentőhajóra, egymást lökik le a mélybe.

Az elosztó központban naponta 2-300-an halnak éhen. Mert vagy meg sem érkeznek a segélyszállítások, mivel útközben már elpusztítják vagy kirabolják azokat az egymással háborúzó törzsek, vagy egyszerűen lehetetlen elosztani, mert aki kapja, marja alapon sok minden tönkremegy, és nem sikerül azokhoz juttatni, és egyenlően elosztani, akiknek arra leginkább szükségük lenne. Azért tart olyan régóta a háború ott, mert még a szovjet-amerikai ellentétek idején rengeteg fegyvert szállítottak oda. Egymás ellen uszították a törzseket, és ez a háború eredetileg idegen érdekeket szolgált. Azóta a világ megváltozott, de a fegyverek ottmaradtak és a felszított gyűlölet is megmaradt a szívekben. Azt mondják, hogy az ENSZ-nek kellene közbeavatkoznia, gyámság alá kellene vonni azt a területet. Igen ám, de ehhez a tagoknak a felhatalmazása kell, meg az érintetteknek a hozzájárulása is, és mivel ez húzódik, évek óta nézi a világ, hogy időnként a televízió bemutat csontig lesoványodott, vagy az éhség miatt felpuffadt embereket, amint vánszorognak a halál elől - a halálba. Ahogy azt az említett hajó története is mutatja.

Azért mondtam el ilyen részletesen ezt a tragédiát, számolva azzal, hogy sokan erről talán még több részletet is tudnak, mert ez szomorúan mutatja az emberiség lelki helyzetének a sok nyomorúságát is. Valahogy úgy lehet ezen a tragikus képen szemlélni a mi nyomorúságainkat, mint azon a bizonyos lovon az állatorvosi szakkönyvekben, amelyikre minden betegség rá van rajzolva, hogy jól lehessen szemlélniük a hallgatóknak.

Miféle nyomorúságok jelennek itt meg? Ez lett a következménye annak, hogy az ember föllázadt teremtő Istene ellen és megvonta Tőle a bizalmát. Isten az egész teremtett világot az ember hatalmába adta. Azt mondta: uralkodj rajta, élvezd, használd, fejleszd. De azt nem engedte meg, hogy egymáson uralkodjunk. Isten úgy bízta ránk ezt a gyönyörű földet, hogy az ember művelje és őrizze azt. Isten úgy rendelkezett - a bűneset után, mert eredetileg ez sem volt szükséges -, hogy a fegyvert csak a hatóság viselheti a jóknak a védelmében és a gonoszoknak a visszaszorítására. És ehelyett mit csinálunk? Azt, hogy a testvért ellenségnek tekintjük, a fegyvereket egymás ellen fordítjuk, legfőképpen egymáson akarunk uralkodni, mindenkin, akin csak lehet, közben észre sem vesszük, hogy nem műveljük és őrizzük a földet, magunk tesszük tönkre a környezetünket, szabad utat engedünk a szívünkbe oltott gyűlöletnek, még akkor is, ha a tulajdon gyerekeinket is halálba kergetjük emiatt. És a bűn gyűrűzik tovább. Félelmesen mutatják ezt az annak idején ott felhalmozott fegyverek. A valódi tettesek már nincsenek sehol, de a fegyver ma is öl, és gyűlölet ma is ölet. Vér, éhhalál, gyűlölködés, menekülés, rettegés, és a sivatag hódit - a szó mindenféle értelmében.

És még segíteni sem tudunk. Jószándék maradt a bűnbe esett ember szívében is, és akik ma is jóllaktak, azok összeadakoznak valamit, többnyire a feleslegükből, hogy elküldjék az éhezőknek, de egyszerűen nem tudjuk biztosítani, hogy eljusson oda, hogy azokhoz jusson el, akiknek az életét menthetné meg, hogy idejében jusson el, és tehetetlenül nézzük saját tehetetlenségünket. Olyan kevesen vannak, akiknek a szíve összefacsarodik ezen, és legalább ilyen tragédián elgondolkozva eljutnának oda, hogy nem tudunk magunkon segíteni, engedjük hát akkor, hogy Isten segítsen rajtunk. Mert egyre hatékonyabb - vagyis: egyre gyilkolóbb - fegyvereket tud találni az ember, de az élelmet az éhezőnek, a gyógyszert a betegnek, az életet mentő vizet a kiszáradónak idejében eljuttatni nem tudja. És még csak nem is esik kétségbe emiatt. Márpedig amíg mi mindazt, amit magunknak csináltunk Istennel való szembefordulásunk miatt és óta nem tudjuk nevén nevezni és a magunk bűnének vallani és azt a totális tehetetlenséget, amibe jutottunk emiatt nem tudjuk megvallani, és emiatt végre Istentől kérni segítséget, addig nem lehet segíteni rajtunk. Addig akár ilyen szép jelszavak mögé bújva, mint ebben az esetben a nemzeti önállóság és a szabadság, tovább pusztíthat a gyűlölet. A világ pedig nézi, vagy igyekszik elfelejteni, hogy ne legyen rossz a lelkiismerete.

És nem ugyanez van kicsiben is? Egy felelős beosztású értelmiségi elkezd inni. Elkezdődik a harc: dugdosni otthon az üvegeket. Falazni a szomszédoknak, hazudozni a gyerekeknek. Aztán előbb-utóbb minden kiderül. Egyre mélyebbre csúszik. Már nem tud dolgozni sem. Jön a mentő. Ilyen kúra, olyan kezelés. Iszonyatos sok pénzbe kerül minden, - ezt nekünk kell megfizetnünk - ahelyett, hogy ő dolgozna és eltartaná azokat, akiért felelősséget vállalt, még őt is másoknak kell hordozniok - sok egyéb terhük mellé - , aztán vagy megáll valahol, valamikor, vagy nem áll meg. Egyébként minden maradt a régiben körülötte, ami miatt elkezdett inni, csak még magát is tönkretette. Ráadásul a gyerekeit, a házasságát, és nem lehet felsorolni, hogy erkölcsileg és gazdaságilag mibe került, amit csinált. Ki tudja kinyomozni, hogy voltaképpen miért kezdte el, és főleg ki tudja meg nem történtté tenni mindazt, ami megtörtént? Közben mi sem tudunk építő munkát végezni, mert romokat kell takarítani. Az okokat megszüntetni nem tudjuk, hümmögetünk, és ki-ki vérmérséklete szerint felháborodik vagy elfordul, és végzi tovább a munkáját.

Hogyan lehetne itt segíteni? A szakemberek azt mondják, hogy Szomáliában csak egyféleképpen: ha az ősi életforma gyors átalakításával egészen új életet tudnánk ott teremteni. Ehhez az emberek gondolkozását kellene megváltoztatni. Azt a gondolkozást, amit egy közülünk nemrégen ott járt misszionárius úgy mondott el, hogy kutat ásni például azért nem szabad, mert a földanya szelleme bosszút áll azon, aki csákányt, ásót és egyéb gyilkos szerszámokat ereszt a földbe. Tehát kutat ásni nem szabad. Ilyen mélyen kellene a gondolkozást egyszerre megváltoztatni. Hozzá kellene szoktatni tömegeket ahhoz, hogy ha valami szerszámnak a nyelét megfogja az ember, és azzal foglalatoskodik, akkor ez hasznos lesz neki is és az egész közösségnek. Na de ha az az ellenséges törzsnek is hasznos lesz, akkor nem létezik, hogy bárki bármit ezért tenne, tehát valami módon a régi történelmi sérelmeket is ki kellene gyomlálni a szívekből, egyáltalán a gyűlöletnek mindenféle fajtáját, és újfajta gondolkozással, új életszemlélettel, új világképpel felvértezve új életet teremteni. Ez a megoldás - mondják a szakemberek.

És ki fogja ezt megvalósítani? Ember erre biztos, hogy nem képes. Képzeljük csak el, hogy ezek az emberek - akikről most szó volt - egyszer csak egy csapásra leteszik a fegyvert, hatástalanítják mindazt, amivel egymást pusztítani lehetne, átöleli egyik a másikat: az ellenségét, felneveli annak a gyerekeit, akit ő pusztított el, fölépíti az özvegynek az otthonát, közben a magáét is, mert azt meg a másik rombolta le, kölcsönösen megbocsátanak mindent egymásnak. Nekikezdenek kutat ásni, földet művelni, építeni, úgy hogy később sem bukkan felszínre a régi gyűlölet, mert annak vége. Hát mindenki tudja, hogy ez álom. Ilyet mi nem tudunk produkálni.

Tehát akkor? Nincs segítség?

Azért olvastam fel Jézus Krisztusnak a názáreti zsinagógában elmondott rövid igemagyarázatát, mert Ő ebben, mint egy summás programbeszédben, pontosan arról szól, hogy amit mi végzetesen és véglegesen elrontottunk, azt Ő helyre tudja hozni. Amit mi magunk körül és magunkban leromboltunk, azt Ő fel tudja építeni, és a mi lázadó szívünket meg tudja békíteni. Megtanít újra bízni Istenben, megbocsátani egymásnak, és olyan újfajta gondolkozást és életszemléletet ajándékoz nekünk, amivel képesek vagyunk a romokon, - amit mi csináltunk - életet, mégpedig egészen új életet kezdeni.

Jézus végső soron ezt az életet hozta el és kínálja fel nekünk. Mindaz, amit tanított, és amit tett - legfőképpen az Ő kereszthalála és feltámadása - ezt célozta, és ezt eredményezte. Ő maga így foglalta ezt össze: "Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jézus nélkül menthetetlenül elvész, így vagy úgy, előbb vagy utóbb mindenki. Az emberiség is. Jézussal a biztos veszedelemből és pusztulásból menekül meg: hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A mi megromlott, eltorzult gondolkodásunkat Ő tudja teljesen ujjá teremteni. A mi kifacsarodott erkölcsiségünket Ő tudja újra a maga normáihoz igazítani. Ami jóra való tehetetlenségünk helyett Ő ad nekünk új akaratot. A félelmeinkből Ő szabadít meg, ellenségekből Ő tesz testvérekké, gyűlölködés helyett Ő ad a szívünkbe olyan szeretetet egymás iránt, amilyet el sem tudtunk képzelni. S mindez működni fog, élni fog, éltetni minket és éltetni tudjuk vele egymást is.

Erre a minden képzeletet meghaladó csodára, ami a teremtéssel egyenlő - új teremtésnek is nevezi a Biblia -, erre egyedül a mi Urunk Jézus Krisztus képes. Ő kész arra, hogy beszálljon egy ilyen halálhajóba. És ahol Ő megjelenik, ott minden megváltozik. Erről sokan be tudnánk számolni, akik itt vagyunk. Ahova Ő belép, ott egyszerre lesz mit enni. Azt mondja: én vagyok az életnek kenyere, aki eszik ebből, soha meg nem éhezik. Ott egyszerre lesz életet mentő víz: Én vagyok az életnek vize, aki iszik ebből, soha meg nem szomjazik. Ott egyszerre békesség lesz egy ember szívén belül is, az emberi kapcsolatokban is, még a közösségek kapcsolatában is. Mert azt mondja: az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, mint a világ adja. És ad nekünk élő reménységet, mert adja magát az életet. Azt az életet, amiről fogalmunk sincs addig, amíg Jézus Krisztussal össze nem kötöttük az életünket.

Hadd kérdezzem meg most - az eddig elmondottakra gondolva: a te életednek a hajója merrefelé halad? Nem a halál felé? És a család hajója hol imbolyog? Van-e rajta enni és innivaló? Mivel etetjük egymást otthon? És vajon nem az élővíznek a hiánya okozza-e azt, hogy olyan sok házasság kiszárad, olyan sok lélek kiszárad, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunk úgy elszárad, elsorvad, és már magunk is lemondunk arról, hogy életerős, derűs család lehetnénk? - Ez a világ tele van menekülő emberekkel. Menekülnek sokan a feladataik elől, a lelkiismeretük elől, a felelősség elől. Hova? A halálból a halálba?

Olyan nagy evangélium ez, amit Jézus először Názáretben mondott el, de azóta sokunknak a szívéig ért már: "Az Úrnak Lelke van énrajtam." Ez azt jelenti, hogy Ő isteni teljhatalommal jelent meg ezen a földön. Neki minden lehetséges: a kiszáradtak megmentése, a betegek gyógyítása, a halottak feltámasztása is. A halott kapcsolatok feltámasztása is. "Az Isten Lelke van énrajtam, mivel felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek evangéliumot hirdessek. Elküldött, hogy a megtört szívűeket meggyógyítsam, a foglyoknak szabadulást hirdessek, a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét."

A szegényeknek evangéliumot. Aki érzi a maga szegénységét, jóra való tehetetlenségét, aki szenved már amiatt, hogy legfeljebb a jószándékig jut el, de valahogy minden elromlik a kezén, annak Ő evangéliumot hirdet. És az evangélium ez: megbocsáttattak a te bűneid, eredj el békességgel. Szeret az Isten, vele egészen újat kezdhetsz. Tied lehet az élet. Elkezdhetsz élni. Mert - ahogy Jézus mondta - : Én vagyok a feltámadás és az élet. Szegényeknek evangeliumot. - Az összetört szívűeknek gyógyulást. Ki tudja mi miatt tört össze a szívünk? Valami nagy veszteség, csalódás, gyász, egyéb nyomorúság. Azt mondja Jézus: Ha azt veszítette el valaki, aki az életet jelentette számára, Ő akkor is ott van még. El lehet jutni oda, hogy nékem az élet: Krisztus. Akármi miatt tört össze a szívünk, Ő meg tudja gyógyítani. - A foglyoknak szabadulást hirdet. Aki már szenved amiatt, hogy az indulatai, a félelmei, a szenvedélye, régi sérelmei fogságban tartják, annak Ő teljes szabadságot ígér és ad. És aki szeretne tisztán látni, helyesen tájékozódni, de nyomasztja az, hogy nem lát tisztán, azoknak a vakok szemeinek a megnyílását hozta.

Miután mindezt elmondta, ezzel a mondattal zárta: Ma teljesedett be ez az írás a ti fületek hallására. Beteljesedtek ezek az ígéretek. Jézusban teljesedtek be. Ezért jött Jézus. Hozzád jött Jézus.

A kérdés az, hogy mit teszünk mi Ővele? Nem olvastam fel a folytatást már, ott arról van szó, hogy a názáretiek először elragadtatással hallgatják Jézus igemagyarázatát, utána megdühödnek, és elkeseredett gyűlölettel kitaszigálják egy szakadék szélére, ahonnan le akarják dobni, és meg akarják kövezni. Mi okozta ezt a változást? Az, hogy közben derült ki, hogy nekik is el kell ismerniök Jézust annak, aki. Miután kijelentette magát, hogy Ő isteni teljhatalommal jött minket a bűnből, a nyomorúságainkból, a bűneink következményeiből is kiszabadítani, Őhozzá így kell fordulni. Erre már nem hajlandók, ezért meg akarják Őt ölni. Itt még nem tudják még nem jött el az Ő órája.

És vajon mi mit mondunk erre? Olyan jó lenne, ha nem feledkezve el azokról, akik ezen a világon ma is sokféle testi, fizikai nyomorúságban szenvednek, most a hallottaknak a lelki üzenetére is figyelve, el tudnánk mondani: Úr Jézus én is éhezem és szomjúhozom az igazságot. Én is a halál felé indultam el a hajómmal, amikor a világra hoztak. Köszönöm, hogy utánam jöttél, köszönöm, hogy most megszólítottál, köszönöm, hogy kész vagy belépni a hajómba. Gyere! És én átadom a kormányt is, mostantól kezdve Veled akarok utazni. Veled akarok élni itt és mindörökké.

Ámen.

Igehirdetés

Csütörtökön kezdtük tanulmányozni a Jakab levelét, amit most Bibliaolvasó Vezérfonalunk szerint sokan olvasunk. Láttuk, hogy ez az Újszövetség legrégibb irata. Minden bizonnyal az Úr Jézus testvére, Jakab írta.

Láttuk azt is, hogy imilyen gyakorlati útmutatások vannak benne. Ez a levél nem evangélizáló irat, nem azzal a céllal készült, hogy hitetleneket Jézushoz hívjon, hanem kifejezetten azzal, hogy a hívőket bátorítsa arra, hogy annak megfelelően is éljenek. A levél 108 verséből 54 határozott felszólítás, ami a hívőket bátorítja, hogy afelé a cél felé, amely felé elindultak, amit Jézus tűzött ki eléjük, bátrabban haladjanak, és egyáltalán haladjanak. Látszódjék meg az életükön, hogy ők hisznek Jézus Krisztusban. Keményen mutat rá a hívők életének gyengeségeire, hiányosságaira, de azzal a szeretettel, hogy ne maradjanak ilyenek, hogy felragyogjon a Krisztusban hívők életén Krisztus dicsősége és szentsége már itt, ebben a sok nyomorúsággal megvert életben.

Láttuk, hogyan bátorítja őket, hogy tartsák természetesnek, hogy a hívő embernek szenvednie kell. Sok egyéb mellett még Krisztusért is szenvedést kell vállalnia. Ez magától értetődik, ezen se ne csodálkozzanak, se ne háborogjanak miatta, hanem vállalják. Tartsanak ki mindig nagyon éberen a kísértések között. Ne szégyelljék, hogy sokszor szegényebbek, mint a világnak a fiai, és ne irigyeljék a gazdagokat a gazdagságuk miatt. Itt olvastuk, hogy ne legyenek személyválogatók. Nagyon élesen szól ez a levél a nyelv bűneiről. Említi azt, hogy nincs az a forrás, amelyikből kétféle víz fakadna, de az embernek szája még erre a képtelenségre is képes, hogy ugyanabból a forrásból jön ki Isten dicsőítése, meg egymás megszólása. Ne legyenek közöttetek ilyenek - parancsolja meg a gyülekezet tagjainak.

Az imádságról sem teológiai tanítást ad, hanem azt mondja, hogy amíg tele van a szívetek versengéssel, irigységgel, önzéssel, engedetlenséggel, addig nem lesznek meghallgatott imádságaitok. Nem az imádsággal kell kezdeni. A szíveteket kell megtisztítani minden ilyen gonoszságtól, aztán majd meglátjátok, milyen az a tiszta szívből hangzott imádság, milyenek azok a meghallgatott kérések, amiket úgy mond el az ember, hogy előbb megalázta magát Isten előtt, és megtagadta a bűneit. Ilyen gyakorlati utasításokat ad Jakab a hívő népnek.

Az első fejezet üzenetét csütörtökön kibontottuk, ma a másodikkal foglalkozunk. Ez a rész az, amelyikre hivatkozva azt szokták mondani, hogy Jakab szembenállt Pál apostollal. Az egyik legfontosabb kérdésről, a megigazulásról egészen mást tanít Jakab apostol, mint Pál apostol. Ezzel a kérdéssel foglalkozzunk először, és utána térjünk majd rá a felolvasott Igére: mit tanít ez a fejezet az úgynevezett személyválogatásról.

I.

Miben mondana tehát ellen egymásnak a két jeles apostol?

Pál apostol azt írja, hogy "kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem a cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék." (Ef 2,8-9.) Egy másik helyen pedig Ábrahámról szólva azt mondja: "Hit által igazíttatott meg Ábrahám, a törvény cselekedetei nélkül" (Róm 4.). Ez Pálnak a véleménye. Ezt a leveleiben részletesen kifejti.

Jakab pedig mit ír ebben a második részben: "Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt ő magában. De mondhatja valaki, neked hited van, nekem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom neked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet. Akarod-e pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meghalt?" (17-20.)

Pál azt mondja, hogy cselekedetek nélkül, hit által kapjuk az Isten kegyelmét. Jakab azt mondja, ha a hitből nem következnek cselekedetek, az a hit halott. Ez valóban ellentmondás? Másról beszélnek. Nem ugyanarról mondja az egyik, hogy igen, a másik meg, hogy nem.

Pál apostol azt mondja, hogy nem a cselekedeteinkért ad Isten nekünk bocsánatot, üdvösséget, örök életet, hanem azt kegyelemből adja. Ingyen. Mielőtt még bármit tehettünk volna, már felkínálja nekünk az Ő kegyelmét. Aki ezt hittel megragadja, azé az üdvösség.

Jakab pedig tulajdonképpen itt folytatja. Amit ő mond, azt Pál sem hallgatja el, csak van a szemléletük közt egy különbség. Jakab itt folytatja, és azt mondja: Ha valaki hittel megragadta a kegyelmet, akkor annak meg kell életén látszania. Akkor ebben az állapotban másfajta cselekedetei lesznek, mint korábban. Elkezd hasonlítani Jézus Krisztusra a gondolkodásmódja, a szokásai, a jelleme, a cselekedetei, és kell, hogy hasonlítson Krisztusra. Ha nem, megkérdőjelezhető a hite. Akkor csak fecseg arról, hogy ő hívő, ha ez nem látszik meg az életén.

Aki alaposan egymás mellé teszi Jakab levelét és Pálnak az írásait, az látja, hogy nemcsak ellentmondás nincs közöttük, hanem ugyanarról beszélnek, csak a hangsúlyt máshova teszik. Ez nyilván abból következhet, hogy kiknek írták. Pál apostol a hitetleneket akarja a Jézus Krisztusban való hitre elvezetni, és az evangéliumnak ezt a részét hangsúlyozza különösen számunkra, hogy nem kell nektek teljesíteni semmit. Isten nem a teljesítményeink jutalmaként ad nekünk üdvösséget, hanem Isten üdvösséget ad. Hogy-hogy, csak úgy? Csak úgy! Úgy, hogy nem érdemeljük meg? Miért, hát ki tud olyat felmutatni, hogy azzal megérdemli?! Senki nem érdemli. Mindenkinek úgy adja, hogy nem érdemeljük. És hogy lesz az enyém? Úgy, hogy komolyan veszem - ezt jelenti hinni. Megbocsáttattak a te bűneid... No de jóvátenni nem tudom! Ki beszél jóvátételről? Isten megbocsátott. Aki ezt komolyan veszi, az hisz. És annak tényleg megbocsáttattak? Valóban megbocsáttattak! Ezt mondja Pál.

Jakab pedig azt mondja: ha valaki hittel komolyan vette, akkor az meglátszik az életén. És azoknak az életéből, akikhez a levelét írta, pontosan ezeket a cselekedeteket hiányolja. Úgy látja, hogy nincs ott sem hit, sem cselekedet, csak fecsegés van. Azt képzelik, hogy ők hívők, de ezt senki semmiből nem tudja megállapítani! Ha pedig nem látszik meg rajtatok a változás, akkor nem következett be igazán a változás. Vagy bekövetkezett - de abbahagytátok a Krisztus követését és szépen elsorvadt a hitetek. Halott a hitetek. Olyan, mint a gyümölcsfa gyümölcs nélkül. A gyümölcsfát nem az árnyékáért tartják, hanem azért, hogy teremjen. Ha a Krisztus élete beoltatott a ti hitvány életetekbe - ezt a szót mondja itt: te hiábavaló ember, - akkor az gyümölcsöt terem. Hol vannak a gyümölcsök? A hitnek meg kell látszódnia.

Pál apostol sem mondja, hogy ez nem így van, csak egy különös különbség van az ő szemléletük között. Pál a hitbe mindig beleérti az engedelmességet is. Jakab pedig azt mondja: fennáll annak a veszélye, hogy kettéválik a hívő keresztyének életében a hit és a cselekedet; a hit és az engedelmesség, és ő azt hangsúlyozza, hogy mindkettőnek meg kell lennie, és a hangsúlyt inkább a másodikra teszi. Én nem kételkedem abban, hogy ti hívők vagytok - mondja a levél címzettjeinek -, de szeretném látni ennek a gyümölcsét!

Pál a hitnek a fontosságát hangsúlyozza, Jakab a hit gyümölcseit kéri számon a gyülekezeten. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy gyere és fogadd el az Isten felkínált kegyelmét, - Jakab pedig azt, hogy ha elfogadtad az Ő kegyelmét, akkor most már van mit továbbadnod másoknak. Lássam, mit adsz tovább! Mi haszna a környezetednek abból, hogy te hívő vagy? Mi a "haszna" - ez fontos kérdése Jakabnak. "Mi haszna atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek?" (14.v.)

Pál apostol inkább azt hangsúlyozza, hogy fogadd el hittel mindazt, amit Isten kínál; Jakab azt mondja: add tovább mindazt, amit te is úgy kaptál, és amire olyan éhes és szomjas ez a világ körülötted, és amit csak Jézustól kaphatnak. Te Jézus képviselője vagy, ha hívő vagy... Akkor tessék, van mit adnod: jó szó, mosolyt, vigasztalást, csöndes hallgatást, bátorítást, elvégzed helyette is, megbocsátasz tizedszer is, huszadszor is... Erre csak az képes, aki már gazdag! Akinek Jézus sok mindent adott. Lássuk, mit kaptál Jézustól, - osszad szét! Annál többet fogsz kapni utánpótlásként. Ez Isten ajándékainak a tulajdonsága: minél többet adsz belőle másoknak, akik nem érdemlik meg, éppúgy, mint te sem érdemelted meg; - akik nem lesznek érte hálásak, éppen úgy, mint ahogy te sem voltál sokáig hálás Istennek érte... Add tovább! Isten tulajdonságait rajtatok kell látnia a hitetlen világnak.

Ez a Jakab levelének a nagy gondolata, és mindezt erőteljesen, de mégis szeretettől áthatott hangon, biztatásként mondja a hívőknek.

Nagyon érdekes, hogy mindketten Ábrahám példáját említik a maguk állításainak az igazolására. Pál apostol is, főleg a Római és Galata levélben: Ábrahám hitt az Úrnak, és Isten igazzá nyilvánította őt akkor, amikor még semmit sem cselekedett. Tehát világos, hogy nem a cselekedeteiért volt kedves Isten előtt, hanem azért, mert elfogadta, amit Isten kínált. Komolyan vette, amit Isten mondott, hitt az Úrnak.

És mit mond Jakab? Nézzétek csak Ábrahám példáját! Látjátok, hogy az ő hite abban lett igazán nyilvánvalóvá, hogy még arra is képes lett volna, hogy az egyetlen fiát feláldozza, mert Isten azt mondta! Ugye világos, hogy a hitből ilyen cselekedetek következnek.

Pál apostol az 1Móz 15-re hivatkozik, - Jakab apostol az 1Móz 22-re. Az egyik Ábrahám hívő útjának az elejét írja le, a másik a csúcsát. Az egyik arról szól, amikor elindul valaki Isten szavára és hisz Istennek; a másik arról, hogy azt, aki hisz Istennek, az jellemzi, hogy az emberi értelemmel, a szokással, a közvéleménnyel, a saját szíve gondolataival ellentétben is, mindenben képes engedelmeskedni Istennek.

Nem mondanak ők ellent egymásnak. Jakab a következményeit vonja le annak, amiről Pál nála részletesebben ír.

Nem fenyeget-e mindnyájunkat ez a veszély, amit Jakab észlel, s amitől óvja a gyülekezet hívő tagjait, hogy kettéválik a hit és a cselekedet, pontosabban, hogy a hitből nem következnek azok a sajátos cselekedetek, amiket csak hívő ember tud fölmutatni, de amiket minden hívő embertől joggal elvárnak, és amit számon kér az mi Urunk is: azok a bizonyos gyümölcsök. Valószínű, hogy többségünkben hisszük ezt, hogy van Isten. Erre Jakab azt mondja: és ebből mi következik? Akkor imádod ezt az Istent? Ma például elhangzott már néhány mondat az ajkadon, amivel imádtad az egyetlen igaz élő Istent? Ti. Ő erre teremtett minket. És aki a hit által újjáteremtetett, az újra tudja magasztalni Istent. Mi hasznod van abból, hogy hiszed, hogy van Isten?

Van itt egy igen kemény mondat is a 2. fejezetben: "Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek." Ezzel még semmivel nem vagyunk többek az ördögöknél, ha nem következik belőle sok minden. Az ördögök nem imádják a Minden hatót. Ők tudják, hogy van, hiszik, hogy van, és rettegnek Tőle. Vajon abból, hogy mi hisszük, hogy van Isten, egyenesen következik-e az, hogy akkor Istenként imádjuk? És akkor senki és semmi mást nem tisztelünk Isten gyanánt, nem imádunk, és nem istenítünk. - Mi hisszük, hogy Isten szeret. És? - kérdezi Jakab. Akkor így bízzuk rá magunkat, szeretteinket, az egész jövőnket? Akkor így fogadjuk az Ő kezéből a váratlan próbatételt, veszteséget, csapást is? Tudván, hogy még ezt is szeretetből adja, vagy pedig azt mondjuk, hogy ez nem férhet össze Isten szeretetével. Akkor vagy az az igaz, hogy nem hisszük, hogy Ő szeret, vagy pedig ebből a hitből nem következnek a neki megfelelő cselekedetek. És akkor nagyon oda kell figyelnünk ennek a levélnek a felszólításaira.

Mi hisszük, hogy Isten mindenható, de ez most egy megfoghatatlan dogmatikai tétel, vagy pedig ebből az következik, hogy a holnap rám váró és erőmet meghaladó feladatra ezzel a reménységgel készülök - a szívem azért egy kicsit gyorsabban fog kalapálni, amikor odaérek, de mégis ezzel a reménységgel fogok hozzá, hogy az én mindenható Istenem velem van, és Neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen. Ebből bizalom következik, ebből békesség, reménység következik, hogy tartást ad. Hogy a csüggedés idején kitartást ad, állhatatosságot, mert nem megfoghatatlan tétel, hanem olyan hit, amiből cselekedetek következnek. Erre biztatja Jakab a levél olvasóit. Nem elmélkedik, nem teológizál, - annak is megvan a helye és fontossága, mert csak jó elméletből következik jó gyakorlat, de azt mondja Jakab: úgy hallottam, hogy nálatok a jó elmélet megvan, a gyakorlatot nem látom. Mi következik abból, hogy ti mindazt tudjátok, hiszitek, és olyan rendes keresztyének vagytok?

Ajánlanám délután elmélkedésre - ha tudunk egy csöndes félórát teremteni otthon magunknak, - hogy gondoljuk végig ma a Tízparancsolatot olyan szempontból, hogy annak az elején, az első három parancsolatban arról van szó, hogy mit hiszünk Istenről. Utána a negyediktől arról van szó, hogy mi következik ebből a hétköznapokon. Mi hisszük, hogy nincs más Isten, csak a mi Urunk egyedül, akkor ebből az következik, hogy a hét egy napját Neki szenteljük, hogy a szüleinket úgy szeretjük, ahogy Ő azt elénk tárta; hogy a hazugságnak, házasságtörésnek, egymás meglopásának, megrövidítésének minden formáját kipusztítjuk az életünkből, és így tovább, egészen addig, hogy engedjük, hogy Isten még a gonosz kívánságtól is megtisztítson, nemcsak a gonosz cselekedetektől. Ha hiszed, hogy az Úr a te Istened, akkor ebből ilyen hétköznapi dogok következnek. És ha nem következnek, azt mondja Jakab, akkor baj van a hittel, akkor ezt a hitet kell megerősíteni, vagy igazán elkezdeni, és következni fognak belőle. Ezt az ember nem görcsös erőfeszítéssel csinálja, hanem ez valóban úgy történik, mint a gyümölcstermés: terem, megjelenik a gyümölcs. A gyümölcsöt nem gyártják, az terem. A fát kell gondozni ahhoz, és a megfelelő fát kell gondozni ahhoz, hogy teremjen.

Megfelelő fa-e a hitünk, és gondozzuk-e?

II.

Röviden még arról, amit itt kiemelten hangsúlyoz Jakab, hogy ha a gyülekezet hitével nincs baj, akkor abból egyebek között az is következik, hogy nincs személyválogatás a gyülekezetben. Leír itt egy esetet, ami valószínű, hogy nem kitalált történet, hanem talán láthatott ilyet: bejön a gyülekezetbe egy elegáns, gyűrűkkel ékesített előkelő úriember, és azonnal valami kiemelt hellyel kínálják, - és bejön egy rongyos ruhás, azt pedig hagyják álldogálni, vagy azt mondja valaki nagy kegyesen, hogy ülj le ide az én székem mellé a földre. Jakab azt kérdezi: mi ez?! Ez keresztyén gyülekezet? Így nevezitek ti egymást testvéreknek? Miért mondtátok annak azt, és emennek ezt? Nem ugyanolyan ember? Vagy az számít, hogy kinek mennyire csillog az, ami rajta van, vagy van-e olyan, ami csillog? Hogy-hogy nem egyformán szeretitek azokat, akik bejönnek?

És akkor részletesen ír - nem olvastam fel ezt az egész hosszú fejezetet - arról, hogy mit jelent szeretni egymást. Használ egy különös jelzős szerkezetet: királyi törvény. A királyi törvény a szeretetnek a nagy parancsa. És azt mondja, amíg nem juttok el oda a gyülekezetben, hogy mindenkit minden feltétel nélkül teljesen egyenlőképpen fogadtok be és szerettek, addig nekem ne papoljatok a hitetekről! Addig a hittel baj van. (Utána írja le ezt a sok mindent a hitről, és a belőle következő cselekedetekről.)

Mit jelent a személyválogatás? Valaki azt mondta: amikor nem azt nézik a másikban, aki, hanem azt, amije van. Például fényes ruhája van, - akkor vele érdemes barátkozni. Amabból nem nézem ki - szoktuk mondani kissé magyartalanul, - hogy segíthet, hogy érdemes vele közelebbi kapcsolatot keresni, akkor azt nem veszem észre. Ez az, ami egy gyülekezetben nem lehet - írja itt Jakab. Mindenki egyformán ember, teljesen mindegy, hogy hány évig járt iskolába, mindegy, hogy anyagilag hogy áll, teljesen mindegy, hogy milyen vallású, hogy vallásos-e egyáltalán, hogy milyen a bőre színe, milyen a múltja, - Isten minket személyválogatás nélkül szeret, és a keresztyén gyülekezeten isteni tulajdonságoknak kell megjelenniük. Tehát meg kell tanulni egymást így elfogadni.

Nyilván különbséget kell tenni. Például a 4 éves gyerekemmel egészen másról és másképpen beszélek, mint a 10 évessel, vagy a 18 évessel. Ez megint a szeretetből következik, hogy ami neki jó, azt csinálom, és úgy beszélek, de megkülönböztetni nem szabad egymástól az embereket, főleg nem ilyen okokból.

Jó lenne, ha a bűnbánatunkat ez is motiválná, hogy milyen okból szoktunk személyválogatók lenni, pl. számításból, félelemből... Nem őszintén teszem, csak félek a következményektől. Vagy a közvélemény nyomására: mit szólnak hozzá, ha én itt a meggyőződésemnek megfelelően egyformán szeretem őt, meg az ellenségét ... Jézus ezt tette: őt, meg az ellenségét is egyformán szerette. Ezért a végén mindkét oldalról támadták, és nagypénteken ő meg az ellensége is „feszítsd meg”-et kiáltott, de vállalta így is, és az Övéinek ezt az utat adta. Vagy amikor érdekből vagyunk személyválogatók, vagy személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján...

A hívő ember életében ennek semmi szerepe nem lehet: ő nekem rokonszenves, őt szeretem, - ő nem rokonszenves, nem szeretem! Azt mondta Jézus: szeressétek még az ellenségeiteket is, itt többről van szó, mint hogy nem rokonszenves. Ha ott van a hit. Ha pedig ezek a gyümölcsök végképp nem tudnak megjelenni, akkor a fával van a baj. Lehet, hogy még nincs beoltva, nincs benne Krisztus élete. Akkor ott kell elkezdeni. De el lehet kezdeni, és el lehet jutni oda, hogy a hívő nép, a keresztyén gyülekezet valóban Jézus Krisztust tudja felmutatni ennek a világnak. Azt a Jézust, Aki szerette a zsidókat, és szerette a görögöket; és a zsidóknak, akiket nagyon szeretett, azt mondta, hogy "nem találtam olyan hitet köztetek, mint ebben a római századosban," akit pedig a zsidók utáltak, mert római is volt, meg a megszálló hadsereg tisztje is volt.

Jézus szívébe azonban mindezek belefértek, és mindegyiknek megvolt a maga helye. A farizeusok nagyon sokat kellemetlenkedtek neki, de amikor egy meghívta vacsorára, minden további nélkül elment. Amikor azonban oda bejött egy prostituált, akinek a bűnei már megbocsáttattak, és az egész háznép felháborodott, Jézus azzal is ugyanolyan tisztelettel beszélt, mint a házigazda farizeussal, és ez sehogy sem fért a fejükbe - mert Ő nem volt személyválogató. Hol lennénk mi, ha Jézus személyválogató lenne?! Akkor mindannyiunknak mondhatta volna, hogy ne haragudj, ezt te is beláthatod, hogy a te életed, meg az én szent, isteni életem semmiképpen nem érintkezhet. De Ő nem ezt mondta, hanem azt, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket.

Jakab levele tehát a szeretetet kéri számon elsősorban a gyülekezeten, de nem úgy szólamképpen, ahogy azt mi sokszor szoktuk tenni, hanem így konkrétumokban. Azt mondja: ha van hitetek Istenben, akkor abból ennek, meg annak következnie kell. Ha van hitetek Istenben, akkor személyválogatás nélkül mindenkit el kell fogadnotok és szeretni, és segíteni, a családon belül is. A múltkor hallottam egy szörnyű kifejezést, - nem is vette észre az a szülő, aki mondta, - a gyermekeiről volt szó, és azt mondta: azt nagyon szeretem, mert az a mi fajtánk. Tudniillik az őrá, meg a szüleire hasonlít. A szívembe hasított: hogy-hogy a mi fajtánk?! Van három gyermekünk, és akkor egy közelebb áll hozzám, kettő nem áll közel, mert az az egy hasonlít az én őseimre1? Egy életre meg lehet nyomorítani ezzel mind a három gyerek életét.

Ne legyen személyválogatás a ti szívetekben! - ezt olvassuk itt. Ne csak a gyakorlatotokban, hogy tegyetek úgy, mintha nem lenne, a szívetekben ne legyen! Ehhez persze önmagunkkal kell sokszor szembefordulnunk, a magunk beidegződéseit, érzéseit, neveltetését kell sokszor megtagadnunk.

Egyszer erről beszélgetve valaki magáról megfeledkezve fölkiáltott: ebbe bele kell pusztulni! Nem is tudta, milyen igazat mondott. Bele bizony. Ebbe bele kell halnia az embernek. Másokat szeretni csak ezen az áron lehet, hogy én belepusztulok. Az előítéleteim, a neveltetésem, mindenem belepusztul.

Jézus is így szeretett minket, hogy Ő maga belehalt. És nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki az életét adja az ő barátaiért. Az, hogy ő az életét adta, lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk mi is a személyválogatás minden formájától, és felszabaduljunk arra, amit az egyik énekünk olyan szépen mond: Tiszta szívből, mindenkit hadd szeressünk! (234. ének).

Engedjük, hogy Isten beszéljen velünk tovább is ezekről a kérdésekről, és engedjük, hogy kivegye belőlünk mindazt, ami az akadálya, hogy igazán gyümölcstermő, másokat gazdagító életünk legyen!