Cseri Kálmán

Igehirdetés

Sokan olvassuk most Jakab levelét a Bibliaolvasó vezérfonal szerint. Néhány mondatot szeretnék mondani az egész levélről, azután az első fejezetnek az üzeneteit ismerjük meg ma este egy kicsit alaposabban.

Az Újszövetség öt Jakabot is említ, úgy hogy nem egyszerű megállapítani, ki lehetett közülük ennek a levélnek az írója. Sokféle kutatás eredményeképpen arra jutottak a Biblia tudósai, hogy ennek a levélnek a szerzője Jakab, Jézusnak a féltestvére. Nem véletlen, hogy Jakab levele rendkívül sok ponton egyezik Jézus tanításaival, néha szó szerint. Érdemes a Hegyibeszéd fejezeteit a Máté 5-6-7. részét és Jakab levelét egymás mellé tenni. Alá lehet húzni a Hegyibeszédben azokat a mondatokat, amiket Jakab ugyanúgy, vagy kicsit átfogalmazva, de szintén vall és hirdet.

Ez a kis levél az Újszövetség legrégibb irata, 50 előtt készen volt már, amikor még egyik evangéliumot sem írták le, és amikor még Pál apostol sem írta meg egyik levelét sem.

Kiknek írta Jakab, az Úr testvére, ezt a levelet? Így olvastuk: "az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek." Ez azt jelenti, hogy azoknak a zsidókból lett keresztyéneknek, akik Palesztinán kívül, szétszórtságban, szórványban éltek.

Miért írta? Levelének kettős célja volt. Az egyik az, hogy ezek a keresztyének többnyire szegények voltak, főleg a Szíria területén élő gazdag pogányok között. Sokféle szenvedést kellett vállalniuk azért, mert keresztyének voltak, és Jakab kitartásra, állhatatosságra bátorítja őket: maradjatok meg a Krisztus mellett, akármit csinálnak veletek, akármilyen nehéz a sorsotok. Másrészt többfelől azt hallotta, hogy felszínessé, formálissá kezd válni a hívő életük. Vallják, sőt némelyek hivalkodnak azzal, hogy ők hisznek Krisztusban, de semmivel sem másabb az életük, mint a pogányoké. Ezeket inti, hogy: a ti hitetekből következik az, hogy az életetek Jézuséhoz hasonló. Egyrészt bátorítja őket a kísértések között, másrészt inti őket, hogy nem szabad felszínessé válni. A Krisztusban való hit soha nem formális, az tartalmilag meghatározza és alakítja az életet. Hol vannak ennek jelei az életetekben?

Talán ezt a két mondatot jelölhetjük meg úgy, mint Jakab levelének a központi üzenetét, amelyeket a 2. rész 14. és 18. versében olvashatunk: "Mi haszna atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? A Jakab levele nagyon praktikus levél, azt kérdezi: mi a haszna? Rendben van, és elhiszem, hogy hívő vagy. Nagyszerű! És - kinek van belőle haszna? Neked mi a hasznod belőle? Tudod-e? Ha másnak nincs haszna abból, hogy te hívő vagy, a te hited halott. "Mert a hit, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában." (17.v.). -a 18. versben pedig így folytatja: "De mondhatja valaki: neked hited van, nekem pedig cselekedeteim. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből." Ez Jakab levelének a központi gondolata: nagyszerű, ha ti hisztek Jézusban, de ezt min lehet lemérni? - kinek van ebből haszna? - mik ennek a gyümölcsei? - mi következik abból, hogy hisztek?

Éppen emiatt némelyek szembe szoktál állítani Jakabot Pállal, és a Jakab levele mellé odateszik a Római levél 1-6. fejezetét és a Galata levelet, ahol Pál apostol kifejti, hogy Isten kegyelméből van a mi üdvösségünk, amit a hitünkkel elfogadunk. Tehát mi semmit nem tehetünk és tettünk azért. Ez ajándék! "Kegyelemből van a ti üdvösségetek, hit által. Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék." (Ef. 2,8-9.) Jakab pedig azt mondja, ha hited van, akkor cselekedeteknek is kell lenni. Mutasd meg a te cselekedeteidet. Nem érzek ellentmondást a kettő között. Jakab sem azt mondja: ha te sok jót cselekszel, majd Isten üdvösséget ad neked. Ilyen nincs a Bibliában. Mind a ketten, Jakab is és Pál is úgy beszélnek az üdvösségről, mint ami Isten ajándéka, mint ami mindent megelőz. De ha valaki elfogadta ezt az ajándékot - Jakab itt folytatja -, annak az életén meg kell látszódnia. Pál apostol főleg az említett levelekben arra teszi a hangsúlyt, hogy fogadd el, mert másképpen nem leszel ember, halál, fia vagy, nincs életed. Fogadd el! Jakab továbbviszi a gondolatot: ha elfogadtad, abból cselekedeteknek kell következniük. Nincs ellentmondás, a hangsúly van másutt.

Pál olyan környezetben és időben élt, és írta ezeket a leveleket, amikor ezt kellett hangsúlyozni, hogy nem a cselekedetekért szeret Isten és ad üdvösséget, hanem kegyelemből. Jakab pedig ezt adottnak veszi, és ezt mondja: ti megkaptátok az üdvösséget, hittel elfogadtátok Isten kegyelmét, akkor most már felszabadultatok arra, hogy engedelmeskedjetek is Neki. Látszódjék meg az életeteken! - Van feszültség Jakab levele és Pál említett levelei között, de ez abból adódik, hogy a hangsúlyt máshova tették. Ugyannak az igazságnak más-más részét hangsúlyozzák.

Ez a levél tehát a hívőkhöz szól, és a hívő keresztyén életgyakorlatról mond el egyet és mást, mégpedig nagyon keményen és mindig a gyakorlat oldaláról. Jakab levelében nincsenek elvek. Nem fejt ki elméletet, nem fogalmaz meg dogmákat, azokat ismertnek veszi. Akihez írja, azok ezt tudják. Mondják is ők maguk, hogy nekünk hitünk van, mi tudjuk, Kiben hiszünk. - Rendben van, - akkor gyerünk tovább! Nagyon keményen, néha nagyon nyersen kérdez rá: akkor miért vagytok személyválogatók, miért tesztek különbséget ember és ember között? Különösen akkor, amikor az érdeketek úgy kívánja meg. Egy gazdagtól reméltek valamit, s hozzá kedvesebbek vagytok, mint egy szegényhez, akin segítenetek kellene! Ez hogy következik a hitből? - Rákérdez a nyelv bűneire: hogyan beszélhettek így össze-vissza, felelőtlenül, ha valóban hisztek Krisztusban? Hogyan lehet, hogy ugyanabból a forrásból jön édes és keserű víz? Ilyen a természetben nincs! A ti szátok meg olyan, hogy azzal áldjátok Istent, és pletykálkodtok egymásra! Tessék abbahagyni! Ha neked hited van, mutasd meg a te beszédeddel. Legyen a te beszéded tiszta, szent, mindenki számára hasznos. - s ha ti valóban hisztek Jézusban, akkor hogyan lehet elindulni úgy egy útra, hogy terveztek, és azt mondjátok: majd ha odaérkezünk, ezt meg azt csináljuk. S ha nem érkezel meg?! Ha a te életed az Úr kezében van, akkor nem ezt kellene-e mondani - kérdezi Jakab - "ha az Úr akarja és élünk, ezt meg azt csináljuk." Ez nem feledékenység, ez szemlélet kérdése. Híja van a hiteteknek, mert nincsenek olyan cselekedetek, amik abból következnének.

Most, hogy napok óta olvassuk már, többször eszembe jutott, amit az idős, tapasztalt lelkigondozó mondott el egyszer. Elment hozzá egy ismerőse és különféle kérdéseket tett fel a predestinációról: hogy és mint van az, - hogy tanítja a Biblia, - ha úgy van, milyen kérdések jönnek abból - ... Egy idő után olyan érzése támadt, hogy nem ez a valódi kérdése ennek az embernek. Isten Lelkének különös vezetése folytán - maga is meglepődött, amikor feltette a kérdést a kérdezőnek: mikor csalta meg utoljára a feleségét? Az ember elnémult és azt mondta - hát - izé - voltaképpen ezért jöttem, mert emiatt vannak a bajok. Ez a Lélek munkája. Akit a Szentlélek vezethet, annak ad ilyen merész gondolatokat és ilyen határozottságot.

Nos, Jakab levele kicsit hasonlít ehhez. Szívesen beszéltek volna elvi, teológiai kérdésekről a levél címzettjei. De Jakab lesöpri ezeket a kérdéseket, és azt mondja: hogyan éltek? Hogy-hogy pletyka van a gyülekezetben? Milyen gyülekezet az? Hát nem Krisztus az Ura a ti nyelveteknek? Vagy a nyelvetekig még nem jutott el a hitetek? - Akkor most tessék lépni! S hogy-hogy ilyen magabiztosan terveztek, mintha Isten nem lenne? - és így tovább.

Vannak, akik megsértődnek az ilyen keménységtől. Jó lenne, ha úgy olvasnánk végig ezt a levelet, hogy nem sértődnénk meg, hanem megalázkodnánk. S ha igaza van annak az Istennek, Aki ezen keresztül minket ma is meg tud szólítani, akkor mondjuk ezt: igazat adok Neked Uram. Itt szeretnék változni, és ettől kezdve másként élni! - Ennyit a levélről.

Ma az első fejezet üzeneteit vegyük sorba. A központi gondolata ennek a fejezetnek az, ami mindjárt a 2. versben megszólal: "Teljes örömnek tartsátok atyámfiai, amikor különféle kísértésekbe estek." Ez is meghökkentő mondat! Teljes örömnek tartsátok testvéreim, ha különféle próbatételek, nehézségek érnek benneteket. Az ember ilyenkor szokta újra elolvasni a mondatot: Jól értettem?

Mi az a kísértés? A továbbiakban kiderül, hogy ő itt arra gondol, amikor Isten megpróbálja a hívő ember hitét, hogy az mennyit bír; ez a megpróbálás erősíti, edzi a hitét. Ez valami olyan, mint amikor egy ember versenyszerűen fut, és szeretné növelni a teljesítményét, javítani az eredményét. Ezért az edző először teljesen sima terepen futtatja a társaságot, aztán egy pici emelkedőn, majd a végén hepehupáson, hullámoson. Tessék megtanulni emelkedőn, meredeken felfelé is futni. Egy kicsit hosszabb távot futtat velük, mint amennyit a versenyeken kell, akkor könnyebben fogják bírni. Mi többen ismerünk személyesen is egy többszörös olimpiai és világbajnok öttusázót, aki úgy edzett, hogy különböző súlyokkal terhelte magát. Ezt le is írja kis könyvében: így a magam 55 kilójával most már könnyedén végigfutom a nem tudom hány ezer métert. S ha néhány kiló ólmot magamra akasztok? Ha úgy is végigfutom, a versenyen ólom nélkül is könnyebben és jobban fogom bírni. Nos, ez a kísértés, ez a megpróbáltatás: megterhelni egy kicsit. Úgy is elég nehéz végigfutni 5000 métert, hátha, még néhány kiló ólmot visz az ember De ez megerősíti arra, hogy jobb eredményt érjen el, és minden módon fejlődjék és erősödjék.

A Biblia is ír erről és a hívő ember folyamatosan tapasztalja, hogy Isten néha megterheli. A hitetlen ember ilyenkor rázza az öklét: milyen Isten az, Aki megengedte, hogy beteg legyek, hogy a szeretteimet baleset érje, hogy gyász érjen, hogy csalódjam, hogy a legkritikusabb pillanatban hagyjanak magamra! A hívő ember legfeljebb Istent kérdezi: Uram, miért engedted ezt meg? Miért jó ez nekem? Én most úgy látom, hogy nagyon nem jó; de abban bizonyos vagyok, hogy azoknak, akik Téged szeretnek, előbb-utóbb minden javukra lesz. Erre bátorítja Jakab itt az embereket: számoljatok józanul azzal, hogy különféle kísértésekbe estek. Szeret az Isten titeket, hogy nem hagy elpuhulni. Időnként megpróbál, megterhel, hogy erősödjék a hitetek. De nem mindegy, hogy ilyenkor hogyan viselkedtek!

Ezzel kapcsolatban sorol fel az első részben négy jellemző próbatételt, kísértést, amibe minden hívő ember többször is beleesik, amin keresztül kell mennie.

1) Az első: a nehézségek között, a kísértések idején a Sátán mindig fel akarja használni a helyzetet arra, hogy szembe fordítson minket Istennel, megrendítse a hívő ember Istenbe vetett bizalmát. Elkezd lázítani, legalább elkeseríteni, elcsüggeszteni, aztán a végén szembefordítani. Ezért írja Jakab a későbbiekben: "senki se mondja, amikor kísértetik, hogy az Istentől kísértetik, mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért." Majd hozzáteszi még: "Ne tévelyegjetek szeretett atyámfiai." Vegyétek komolyan: "azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van." (Róma 8,28)

Isten eltette az élet koronáját az Őt szeretőknek. Őt szeretnie kell a hívő embernek akkor is, ha éppen megpróbálja, mert Ő is szereti az övéit, amikor megpróbálja. A Zsidókhoz írt levél szinte végig erről szól. Akit szeret az Úr, megpróbálja azt, mert tisztítja, edzi, erősíti. Van olyan, hogy Isten megengedi. Nagyon fontos, hogy ez ne fordítson szembe minket Istennel, s hogy ez sose fordítson el minket Istentől, és oda ne forduljunk az ellenséghez: ha Isten próbál, kapok majd segítséget a Gonosztól! Erre is van példa. Isten őrizzen meg mindegyiktől bennünket! Hanem amikor próbál, még jobban ragaszkodjunk Hozzá, és még inkább kapaszkodjunk belé. Mert: "Boldog ember az, aki a kísértésben kitart, mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek." (12.v.)

Erre a fajta kitartásra, állhatatosságra biztatja Jakab a levél olvasóit: "Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen." Vagyis a nehézségek idején is legyen tökéletes a hívő ember élete. Ha tud örülni a Krisztusban, akkor semmi különös baj nincs, akkor tudjon örülni akkor is, amikor hirtelen valami nagy csapás éri! Ez méri és egyben erősíti is a Krisztussal való közösségét. Nem szabad tehát engedni az ősellenség, az Ördög kísértésének, aki éppen a próbák idején igyekszik minket újra és újra elszakítani Istentől.

2) A másik kísértés, amiről olvasunk a levélben, hogy nagyon gazdag környezetben kellett anyagi gondokkal küszködve élniük ezeknek a keresztyéneknek. Még gúnyolták is őket: érdemes ezért hívőnek lenni?! Nézzétek meg, ti szegények vagytok, mi meg gazdagok! - mondták a körülöttük élők. Hát ezt kínálja az övéinek Krisztus? - Ezért nem hiszünk mi Őbenne! Még missziói szempontból is megijed a hívő ember, vagy elgondolkodik: ez nem jó reklám! A végén ezért nem fognak hinni! - De ettől függetlenül is ott van a keserűség a szívében, s ha nem is akar irigykedni a hívő, mégis eszébe jut az, amiről nem olyan régen beszélgettünk többgyermekes családokkal: az én gyerekem nem mehet el biciklitúrára, mert nincs versenybringája, mint a többieknek; - az enyém nem mehet el arra a külföldi kirándulásra, mert 5000 Ft-ot kell befizetni - ki tud ennyit kifizetni? És így tovább. S ezt valahogy meg kell magyarázni a gyereknek is, és meg kell magyarázni az embernek önmagának is. Kérdés, hogy meg kell-e magyarázni ezt azoknak, akik emiatt gúnyolnak, vagy megjegyzéseket tesznek?

Jakab azt mondja: meg ne tévesszen titeket, hogy ilyesmiket mondanak nektek. Ne csak azt nézzétek, kinek mennyi pénze van, hanem vizsgáljátok meg, hogy kinek mije van, és ki a gazdag valójában? Az, aki itt néhány évig, évtizedig gazdagabb anyagiak között él, vagy az, aki mindent megkapott, ami az Istené? Ti az Isten örökösei vagytok és Krisztus örököstársai. El ne felejtsétek szegénységetekben a magatok gazdagságát! "Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával, mert elmúlik, mint a fűnek virága. Mert fölkél a nap az ő hévségével és megszárítja a füvet, és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész; így hervad el a gazdag is az ő útaiban." (9-11. v.) Ez után következik a felolvasott mondat: "Boldog ember az, aki a kísértésben kitart, mert mindekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek győzelmi koszorúját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek."

Egyszer legátus voltam egy pici gyülekezetben, ahol a lelkészcsalád kimondott szegénységben élt. Kiderült, hogy a lelkésznek a fizetése csak jelképes töredéke annak, amit pedagógus felesége keresett, - akit szintén nem fizettek túl, s végül is az asszony keresetéből élt a népes család. Úgy beszélgettem az idősödő lelkésszel, hogy az ebédet főzte, mert az az ő reszortja volt. Szóba került ez is, az is, az anyagiak is, meg a gyerekek vélekedése. S amikor udvariasan aggódtam a gondjai miatt, azt mondta: nem gondolsz arra, hogy ebben a faluban az én gyerekeim a leggazdagabbak? - Hogy tetszik ezt érteni? - Azt mondja: senkiért nem imádkozik olyan sok hívő ember, mint a mi gyermekeinkért! Ezt a gyerekekben is igyekeztek tudatosítani. Amikor két napot ott töltve láttam, hogy milyen felszabadult, vidám, hálás légkör van ott, hogy hogy szeretnek a gyerekek hazajönni, hogy milyen tartalmas beszélgetés hangzott el este, csak úgy spontán, - megéreztem valami nagy-nagy lelki és szellemi gazdagságot, amit semmi pénzen nem lehet megvenni. Igaz, voltak anyagi gondjaik, de végül is minden nap jóllakott mindenki. Ezt ő maga mondta, s ebből kiderült, hogy ők elégedettek. A legszükségesebbet megadja Isten, és azon kívül is sok mindent, amit pénzért nem lehet megvenni. Akkor miért sajnálják magukat, vagy mi miatt panaszkodjanak? A kívül álló nem tudja mi az: istenfélelem megelégedéssel. A kívülálló csak forintban méri az anyagi helyzetet. Nem tudja, mi az a lelki, szellemi gazdagság, ami ott van. De aki az egészet látja, az a kísértésben kitart, az nem keseredik el, nem kezd irigykedni. A gyerekeinek a keresztkérdéseire az nyilván tud bölcsen válaszolni vagy bölcsen hallgatni; mikor melyik jelenti a bölcsességet. Mert "nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel" (1Tim 6,6). Kimondhatatlan kincs az, hogy Isten elkészítette a győzelmi koszorút, az örök életet, az üdvösség dicsőségét az Őt szeretőknek. Kalkuláljuk bele ezt is, ne csak azt, hogy mennyi a havi fizetés. Mai kifejezésekkel élve ezt írja itt Jakab a levél olvasóinak.

3) A harmadik kísértés, amire felhívja a figyelmünket: a hívő gőg. Amikor egy hívő ember azt hiszi, hogy ő jobban tudja, mint a másik. Ő ez is jobban tudja, - azt is, - mindent jobban tud! Hiszen ő már kijelentést kapott Istentől, és ismeri Isten gondolatait is. Tehát ő több, mint a nem hívő. Nekik írja Jakab: "Szeretett testvéreim, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja" (19-20 v.).

Ezek azok a hívők, akik rendet akarnak csinálni. Ő tudja, tehát ő megmondja mi a rossz, s hogyan kellene, vagy kellett volna csinálni. Azt mondja nekik: ezzel hallgassatok, ez nem visz előbbre semmit. Nem nektek kell rendet csinálni. A rendcsinálás, a rendteremtés a Teremtő dolga. Legyen rend a ti életetekben! A rend fenntartása a magatok életében, ez a ti feladatotok. De hogy ti másutt rendet teremtsetek, az nem! Először is hallgassátok meg nagyon figyelmesen azokat, akiknek az életével nem vagytok megelégedve. Ne csak azt vegyétek észre, mi a helytelen az életükben, hanem mi az oka, hogy ez a helytelenség ott meghonosodott. Mi vezetett odáig? Nem kioktatni és oktatni kell a többit, hanem megérteni, s aztán engedni, hogy Isten vegye munkába őket, ahogy titeket is munkába vett. Nem vagytok különbek másoknál! Nem vagytok többek. Ez a Krisztus áradjon ki belőletek! S akkor nem fogtok haraggal szólni és nem szólaltok meg előbb, mint kellene. Nem a mások életébe való beavatkozás jellemez titeket, hanem a másoknak való szolgálat.

Van itt még egy nagyon különös kifejezés: "Az Ő akarata szült minket az igazságnak Igéje által, hogy az Ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk" (18. v.). Az a kifejezés, ami itt van, nem arra vonatkozik, amiről Jézus Nikodémusnak beszélt, hogy "szükség néktek újonnan születnetek", hanem azt jelenti - ez az igealak és a szó jelentése is -, hogy Isten újra és újra megújít titeket és viszi előre bennetek az Ő munkáját. Erre ti rászorultok! Vagyis: nem vagytok készen! Nehogy azt higgyétek már, hogy tökéletesek vagytok! Nem vagytok készen! Engeditek-e, hogy Isten munkálkodjék bennetek? Ha ti megjátsszátok a nagyokosat, aki mindenhez hozzá tud szólni, mindenkit ki tud oktatni, megálltok a fejlődésben. Ha ti gyorsak lesztek a hallásra, másokra való odafigyelésre, Isten meghallására, és késedelmesek a szólásra, akkor Isten folytatja bennetek az Ő munkáját.

Komolyan vesszük-e mi ezt? Nem vagyok különb a másiknál, és nem vagyok több a család nem hívő tagjainál! Aki többlet bennem, az Krisztus. Őneki kell kiáradnia, és Őneki kell növekednie, nekem meg egyre kisebbé válnom.

4) Végül egy negyedik kísértésre mutat még rá, amiről az utóbbi időben gyakran beszéltünk. Nagy kísértésük a hívőknek, hogy csak hallgatják az Igét. Itt van az első rész második felében ennek a részletes leírása: "Az Igének pedig megtartói legyetek, és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az Igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt."

Nagy kísértés ez, - írja Jakab, - ott vagytok a gyülekezetben, hallgatjátok az Igét, - és? Mi lesz a következménye? Hogyan folytatódik? Minden istentisztelet után hol változik meg az eletetek? Isten Igéje tükör. Belenézek és elképedek, milyen maszatos vagyok! Akkor lássak neki, és hozzam rendbe magam! Ha ugyanolyan maszatosan megyek tovább, minek néztem bele? Nem erre való a tükör. Nagyon szemléletes ez a kép a maga egyszerűségében, és nagyon komoly figyelmeztetés. Aki csak hallgatja az Igét, de nem engedelmeskedik annak azonnal, vagy nem ért meg belőle semmit, aminek engedelmeskednie lehetne, akkor ott valahol mélyen nagy baj van. Lehet, hogy igaz, amit mond, hogy hite van, de akkor beteg a hite. Vagy - Jakab ezt a keményebb szót használja -, halott a hite annak, akinek a hitéből nem következnek cselekedetek. Így is lehet hallgatni éveken át az Igét: halott marad a hitem, nem mozdul. Nem él, és nem éltet másokat. Nagyon éberen őrködni kell azon, hogy ne csak hallgatói legyünk az Igének, mert akkor nem leszünk boldog emberek. Ő itt azt mondja: aki pedig nem feledékeny hallgató, hanem cselekedet követi az igehallgatását, az boldog lesz az ő cselekedeteiben. Ez a hívő ember boldogságának egyik forrása: megint engedelmeskedtem az én Uramnak, de jó, hogy ilyen kedves, hogy így rámutatott erre vagy arra. Örömmel teszem azonnal! S boldog lesz az ő cselekedeteiben.

Ehhez fűzi a befejező két vers intését: "Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló. Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát a világtól."

Három fontos biztatást, kérést, intést ír itt le az apostol. Azt mondja: nem látszaniuk kell a keresztyéneknek, hanem lenni. Aki istentisztelőnek látszik köztetek; ne akarjunk ilyennek vagy olyannak látszani, hanem legyünk olyanok! Nem látszani, hanem valóban olyannak lenni. - Aztán azt mondja: nem látszani, hanem menni. Menni az özvegyekhez, árvákhoz, akik segítségre szorulnak, és segíteni. Ez az Isten előtt kedves istentisztelet. Hallgattam az Igét, - ezzel kezdődik. Befogadtam szelídséggel - így olvastuk volna, ha mindent elolvastam volna, - befogadtam, engedelmeskedem neki, és már megyek is. Hová? Azokhoz, akikhez Jézus is jött. Hiszen én is olyan nyomorult voltam, amíg Vele nem találkoztam. Viszem tehát Őt a nyomorultakhoz! Ez istentisztelet! Nem látszani, hanem lenni; nem látszani, hanem menni másokhoz. De úgy menni, hogy közben megmaradjak a Krisztusban. Egy szennyes világban tiszta és szent életben. Benne vagyok a világban, megyek azokhoz, akiknek szükségük van Jézusra, de az maradok, akivé Ő tett! Szeplő nélkül megtartani magát a világtól, - ez az utolsó mondat. Hallgatni az Igét, befogadni, engedni, hogy megváltoztasson, engedni annak, enni, de közben megmaradni annak, akivé Krisztus formált.

Ennek a fejezetnek ez a címe: Kísértések között. Azt mondja az apostol, hogy tartsuk természetesnek, hogy a hívőket támadások érik. Sőt tartsuk teljes örömnek, amikor különféle kísértésekbe esünk. Hogyan lehet ezt örömnek tartani? Úgy, ha ezeket a próbákat is mindig Isten kezéből fogadjuk, és örülünk annak, hogy foglalkozik velem az én Istenem. Most jónak látta, hogy kemény kézzel bánjék velem. Máskor meg elhalmoz ajándékaival és kedvességével. Sokszor párhuzamosan folyik a kettő: a próbák között is tapasztalom az Ő gyöngéd szeretetét. Legyek bizonyos abban, hogy az Ő kezében vagyok, senki ki nem ragadhat az Ő kezéből! S minden a javamat szolgálja, amíg Őt szeretem. Éppen ezért minden kísértében keményen megmaradni Őbenne, ragaszkodni Hozzá akkor is, ha az Ördög el akar keseríteni, és Vele szembefordítani. Akkor is, ha másoknak a könnyebb sorsa vagy gazdagsága keserít és tesz iriggyé és elégedetlenné. Akkor is, ha természetemből kifolyólag gőgössé válok, és mint hívő kezdem többnek tartani magamat. Akkor is, ha megkísért az, hogy csak hallgatom és olvasom az Igét, de nem tudnám megmondani, mikor voltam utoljára egy árvánál vagy özvegynél. Vagy talán éppen a tulajdon gyermekem árva azért, mert nem vagyok a hivatásom magaslatán. Vagy a párom lett özveggyé mellettem azért, mert nem számíthat rám. Jakab levele lerántja a leplet ezekről a hívő hiányosságokról, s azt mondja: ne törődjetek bele, hogy ilyenek vagytok! Lehet innen továbblépni! Isten szeret titeket, Igével, próbával azt akarja, hogy tiszta és szeplő nélkül való életetek legyen.

Engedjük, hogy dolgozzon bennünk is, amit most hallottunk, meg ahogy naponta olvassuk ezt a szép levelet! Isten tanítson meg minket arra, hogy a hitünkből sokféle olyan cselekedet következzék, ami eddig nem következett!

Ez a beszéd Kr. e. 1200 táján hangzott el. Végetért a pusztai vándorlás, befejeződött az ígéret földjének az elfoglalása, a 12 törzs felosztotta maguk között atyáik ősi földjét, Józsué pedig közel érezte a halálát, és összehívta a népet Sikembe. Ott mondta el azt a nagy beszédet, amiből ez egy rövid részlet volt csupán. Beszédében tulajdonképpen néhény alapvető kiigazítást akart elvégezni. Vissza akarta vezetni a népet arra az eredeti alapra, amire a hite épült. Egyfajta nagy lelki reformáció indult el Józsuénak a beszédével. Lényegében ugyanazt hangsúlyozta, amit a 16. századi egyházreformáció, aminek ma 475. évfordulójáért adunk hálát.

Úgy hallgassuk tehát Józsué beszédének magyarázatát, hogy közben Isten iránti hálával gondolunk Luther Márton, Kálvin János és a többi neves és névtelen reformátor áldott szolgálatára, és ugyanakkor nagyon komolyan gondolunk arra is, hogy milyen lelki helyzetben, állapotban vagyunk most. Hol kell elkezdenünk vagy folytatnunk életünk, hitünk, gondolkozásunk megreformálását, vagyis az eredetihez, az Istentől akarthoz való visszaigazítását.

Józsué beszédéből négy fontos kiigazítást szeretnék kiemelni:

(1) Az események mozgatója nem az ember, hanem Isten

(2) Az üdvösség nem teljesítmény, hanem ajándék

(3) Nem én választom ki Istent, hanem Isten választott ki örök időktől fogva engem

(4) Az Úrnak való szolgálat - amit itt Józsué annyira hangsúlyoz - nem lelkesedés csupán, hanem nagyon konkrét engedelmeskedés.

Mit jelentenek ezek az kiigazítások?

(1) Az események mozgatója nem az ember, hanem Isten. Ezt hangsúlyozza ebben a beszédben a nép vezetője és lelkigondozója először is. Mind a humanisztikus, mind az atheista ideológiák ebből a szempontból is az embert állítják a középpontba. Az ember a maga szerencséjének a kovácsa, az ember a természet átalakítója, az ember a civilizáció megteremtője. Az ember értelme és akarata csodákra képes. A mai divatos tréningekkel szinte határtalanná akarják növelni az ember teljesítőképességét. Ennek megfelelően az ilyen ember egyre büszkébb és önhittebb lesz, és vagy udvariasan negligálja, semmibe veszi, vagy harciasan tagadja Istent.

Ezzel szemben ebben a beszédben, amiből egy részletet hallottunk, tíz mondaton belül tizenhétszer említi Isten azt, hogy Ő mit tett az Ő népének a történetében. Újra és újra ezt halljuk: Én. Én hoztalak ki titeket Egyiptomból, - mondja Isten -, nem ti jöttetek ki magatoktól. Én őriztelek meg az úton számtalan veszélytől, Én tápláltalak, Én vezettelek különös módon. Én adtam kezetekbe ellenségeiteket, Én hoztalak vissza atyáitok földjére. Isten az események irányítója, és aki ismeri Izráel történetének ezt a részét, az tudja: elképzelhetetlen, hogy Isten nélkül ez a nép megmaradhatott volna abban a helyzetben, vagy akár azóta is.

Isten vezette át őket a tengeren, Isten szabadította meg az őket üldöző harci kocsiktól, Ő szabadította meg a készülő varázslástól is - most olvastuk a történetét, Bálámot említette ez a részlet -, Ő állította meg előttük a folyót, hogy átkelhessenek, az Ő szavára omlottak le előttük Jerikó falai. Mindenütt és mindenben Isten volt az események irányítója. Éppen ezért amikor a nép ennek tudatában volt, egyedül Istennek adott dicsőséget mindezért. Így végezték azt a szép feladatot, amire Isten az embert teremtette, hogy az Ő jelenlétét érzékelje, Őt egyre jobban megismerje, az Ő tetteiből is, Neki adjon dicsőséget és bízzék benne.

A reformáció pontosan ezeket a bibliai gondolatokat hangsúlyozta nagyon.

Az az ajánlat, "ha rám hallgatsz, olyan leszel, mint az Isten" - az Ördögtől származott először is, és azóta is. Ha egy ember apotheozisra, megistenülésre vágyik, akkor indítékai ördögi indítékok, és éppen emberi mivoltát és emberi méltóságát veszíti el ebben a törekvésben. A deformálódott ember gondolata és törekvése ez mindig. Az ilyen törekvés eleve kudarcra van ítélve, mert Istennel szemben soha nem győzhet az ember. A reformáció mindig ennek az ellenkezőjére segíti vissza az embert, hogy ismerje fel a cselekvő, és őt mindennek ellenére nagyon szerető Istent, hogy tanulja meg dicsőíteni Őt őszintén, önként, teljes szívéből, hogy ismerje el a maga személyes élete fölötti szuverén Úrnak Istent, és önként, boldogan, bizalommal szolgáljon Neki. Mégpedig azzal a teljes engedelmességgel, és a Tőle való tökéletes függéssel, amivel az egyetlen Igaz: Jézus tette ezt ezen a földön.

Nem torzult-e a mi szemléletünk is e tekintetben? Ki az események irányítója? Kitől várjuk a magunk kicsi élete eseményeinek az irányítását, kire bízzuk, és rábízzuk-e Istenre, és mennyire bízzuk rá ezt az irányítást? És kinek szoktunk dicsőséget adni azért, amit Isten végzett el az életünkben, és Ő ajándékozott nekünk?

(2) A második, amit hangsúlyoz Józsué, hogy az üdvösség nem teljesítmény, hanem ajándék. Mint ahogy ajándék volt mindenestől az is, hogy Isten népe visszakerülhetett az atyák földjére. Isten vezette őket vissza. Ők harcoltak, de Isten irányította a harcaikat. Ő győzte le már előre ellenségeiket, és ezért győzhették le ők azokat, mire odaértek. Amikor még csak kémek mennek felderítő szolgálatra, az Ígéret földjére, a jerikói Ráháb már megmondja nekik, hogy megremegett a szíve a föld lakóinak: ez már a tiétek. Ti ezt biztosan elfoglaljátok, mert a ti Istenetek félelmet oltott az én népem szívébe. Aki fél, az nem győzhet.

Nem véletlenül hangsúlyozza itt Isten: "Elérkeztetek Jerikóhoz, hadakoztak ellenetek Jerikó polgárai, de Én a kezetekbe adtam őket. Rettenetes félelmet bocsátottam rájuk, ez futamította meg az emóriak két királyát is, nem a te kardod, és nem a te íjad!" Mert Izráel is, meg mi is mindig újra azt hisszük, hogy a mi kardunk és a mi íjunk vívta ki a győzelmet, holott az Isten ajándéka volt. "Földet adtam nektek, amelyen nem dolgoztatok előtte, városokat, amiket nem ti építettetek," de most ti laktok bennünk. "Szőlőket és olajfákat, amiket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk." A készbe helyezte Isten az Ő népét. Nem harcok nélkül, de tudniuk kellett és tapasztalniuk nekik is, amit a költő így mond: "És hogy ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem. Kivonta kardját, megelőzött." Mindenütt megelőzte Isten az Ő népét, a győzelmet elkészítette, ők csak hittel tudomásul vették, hogy Isten már legyőzte ellenségeiket.

A reformáció ezt az igazságot, ami a Bibliában sokszor és sokféleképpen újra előjön, az üdvösségre alkalmazta. Isten küldött nekünk Szabadítót. Jézus Krisztus, a Szabadító győzte le minden ellenségünket: a halált, a bűnt, a poklot, az Ördögöt az Ő kereszthalálával és feltámadásával. Ő vezette ki az emberiséget a reménytelenségnek, a csüggedésnek, az ürességnek, az értelmetlen létnek a pusztaságából, és Ő visz minket vissza az Ígéret földjére, az Istennel való közösségbe. Nem mi szolgáltunk rá, és mi ezt nem szolgáltuk meg, ez mindenestől ajándék, pontosan így, ahogy Pál apostol írja: "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van. Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef. ,8-9.)

Még a jó cselekedet is ajándék: Ő készíti el, hogy azok szerint éljek, miután az Ő bűnbocsátó kegyelmét, az örök életet, az üdvösséget hittel elfogadtam. Az után képes vagyok azokat a jó cselekedeteket is elvégezni, amiket Ő készített el nekem. Nem a cselekedeteimért kapom az üdvösséget, hanem ha azt az ajándékot hittel elfogadtam, képes leszek még jót is cselekedni, amit szintén Ő készít el a számomra. Ő készített fel előbb arra, hogy az Ő akarata szerinti jó cselekedeteket elvégezzem, aztán ezeket Ő elkészíti az utamon, és még közben is Ő munkálja bennem mind az akarást, mind a véghezvitelt (Fil. 2,13.).

Hisszük-e mi ezt, hogy az üdvösség nem teljesítmény, hanem ajándék? Ha ezt hisszük, akkor ne mondjunk olyat Istennek, hogy én ezt nem érdemeltem meg (ti. valami rosszat, szenvedést). És akkor nehogy azt képzeljük, hogy mi bármit is levezekelhetünk, amivel Isten ellen vétettünk! És akkor ne gondoljuk, hogy szenvedtem én már annyit, hogy Isten ezt megbocsátja nekem... Ő egyedül az Ő egyszülött Fiának a szenvedéséért bocsátott meg nekünk, de Őérte mindent. Ezt újra és újra ajándékként, hittel el lehet fogadni.

(3) A harmadik, amit Józsué különösen is hangsúlyoz, hogy nem mi választjuk Istent, hanem Isten választott ki bennünket. Csak úgy lehet, hogy egy magunkfajta nyomorult ember az élő Istennel kapcsolatba kerüljön, hogy Isten döntött így. Nem én keresem és találom meg Őt, hanem Ő keresett meg engem. "Azért jött az embernek Fia - Jézus -, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett."

A 15. versben - ami talán a beszéd csúcsa - ezt olvastuk: "Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, akkor válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni. Akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. Én azonban és az én házam népe az Urat szolgáljuk!"

Miről van itt szó? Sokan félreértik ezt a mondatot. Arról van szó, hogy válasszatok még ma, hogy Istent szolgáljátok vagy valamely bálványt? Nem. Így kezdődik: "Ha nem akarjátok az Urat szolgálni, akkor válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni." A hívőnek nincs alternatíva! Aki Isten szentségét komolyan veszi, az nem lamentál, hogy Őt szolgálja vagy valamely bálványt. Annak ez eldőlt: ő az Urat szolgálja, mert tudja, hogy egyedül Ő az Isten, a bálványokat, az. un. isteneket, az ember találta ki. Ő az Istent akarja szolgálni és nincs több! Egy van. Ha azonban nem akarjátok az Urat szolgálni, akkor döntsétek el, hogy az un. istenek közül melyiket szolgáljátok.

Itt nem az a választás, hogy én az Urat szolgálom, vagy valamelyik bálványt! Aki az Urat szolgálja, az nem választ, hanem az csodálkozva felismeri, hogy az Úr engem kiválasztott. Énrám nyomorultra rámtekintett, felemelt, megtisztított, beállít a szolgálatba - eszembe sem jut, hogy bárki másnak szolgáljak. Az, hogy ő az Urat szolgálja, az hogy őt kiválasztotta - egyebek között ebben is megmutatkozik, hogy utána ez a bizonytalanság eltűnik, hogy van-e még másik isten, hogy érdemes-e ez, hogy megéri-e ez... Ezek értelmetlen, fölösleges kérdések az Istennel kapcsolatba került, újjászületett ember számára. Az ilyen ember felszabadul arra, hogy Őt akarom szolgálni. Szolgálni akarom Őt egész életemben, sőt az örökkévalóságban is!

Ez a különbség az élő hitű ember, meg a vallásoskodó között. Az élő hitűnek nincs alternatívája, ő nem akar válogatni. Őt kiválasztotta Isten, és ezért hálából elkötelezi magát Isten mellett. Ha voltak vagy vannak az életében bálványok, azokat kitakarítja onnan, és napról-napra ujjong, örül annak, hogy Isten őt kiválasztotta. Egyebek között ezért szeretem annyira azt a nagyon biblikus Halleluja-éneket, amelynek egyik versszaka ezt mondja:

Tied örökre szívem, lelkem, Megváltóm, egyetlen javam.

Hisz tenmagad odaadtad értem, üdvöm csupán véredben van.

Kiválasztott lévén Tenálad, én is Téged választhatálak.

Azért választhattalak Téged, mert Te kiválasztottál engem. Ezt ennél racionálisabban megmagyarázni nem lehet. Ennek az örömében élni lehet itt, és egy örökkévalóságon át.

Ismertem egy leányt, aki a szabad idejében szívesen bejárt segíteni egy olyan nevelőotthonba, amelyben óvodáskorú állami gondozottak éltek. Egyszer éppen a követ mosta az egyik nagy játszószobában, amelyikben egy óriási járókában sok három-négy-ötéves gyerek volt, és nagy nyüszítésre, sírásra lett figyelmes. Látta, hogy majdnem mindegyik egyet ver. Nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni, de mivel nem volt ott más, behajolt és kimentette az öklök és a lábacskák rúgásai közül azt az egyet. Attól fogva ez a kisfiú alig várta, hogy ő megérkezzék, és le nem vette a szemét róla. Fogta a rácsot és mindenhova kísérte a tekintetével. Egyszer sok látogató érkezett, mert választani lehetett, hogy kit ki akar örökbefogadni. Sok felnőtt ott járkált a nagy járóka körül, válogattak a gyerekek közül, és a gyerekeket is biztatták, hogy kit választanának apukának, anyukának. Megkérdezték ezt a kisfiút is. Ez rá se nézett arra, aki kérdezgette, de amikor unszolták, egy hirtelen mozdulattal átvetette magát a járóka korlátján, kirohant a folyosóra, ahol ez a leány dolgozott és átölelte szorosan a térdét. Aztán amikor nagy nehezen lefejtette a lábáról a kis kezeket, fölvette ezt a gyereket, akkor meg átkulcsolta a nyakát úgy, mint aki soha többet el nem akarja engedni.

Ez a gyerek már döntött. Teljesen ostoba, értelmetlen kérdés volt az ő számára, hogy kit választ. Ő már valakit választott, akiből egyszer életének egy kritikus pillanatában olyan szeretet sugárzott rá, ami őbelőle is olyan szeretetet váltott ki, hogy ettől kezdve neki nem létezett alternatíva, egyik bácsi vagy másik néni. Egyetlen létezett, akihez ő tartozott, mert annak a szeretetét, melléállását, fölemelő gyöngédségét, védelmét egyszer a kis gyerekszívével megtapasztalta.

A hívő embert ez jellemzi. És aki ezt nem ismeri, annak megtérésre van szüksége, hogy a bálványaitól meg önmagától odaforduljon az élő Istenhez, és dobáljon ki az életéből minden un. istent, és nehogy azt higgye, hogy ő választ, hogy Istent, vagy valamely bálványt szolgálja-e, hanem ismerje fel, hogy Isten öröktől szeretett minket, és ezért terjesztette ki reánk az Ő irgalmasságát. Aki az Isten irgalmasságába így belekapaszkodik, annak nincs többé alternatíva. Csak az válogat a bálványok közül, akinek Istenhez nincs köze.

"Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok - mert ezt is lehet -, akkor válasszatok még ma, hogy kit szolgáltok." Akár ezeket a bálványokat, akár amazokat, - ezek után teljesen mindegy, aki szimpatikusabb, azt szolgáljátok! Valakit szolgálni fogtok, az biztos, mert az ember keres vagy csinál magának isteneket. Ha nem kell az igaz, az élő Isten, korlátlan mennyiségben tud gyártani magának bálványokat. De aki az élő Istent ismeri, és a bizalmát belé veti, az már nem válogat. Nem én választom Istent, hanem Ő választott ki engem (Ján. 15,16).

Ott van-e ez a boldog bizonyosság a szívünkben? Ha nincs, kérjük Őt egyszerű bizalommal: Uram, segíts el engem ide, és szabadíts ki ebből a válogatásból, hadd ismerjem fel, hogy Te kiválasztottál engem, ezért hívsz magadhoz most is.

(4) Az utolsó, amit ki szeretnék emelni Józsué beszédéből, ez: ha viszont valaki az Urat szolgálja, akkor az az életének minden területén meglátszik. Az ilyen embereknek komolyan kell venniük, hogy ez nem lelkesedést jelent csupán, hanem naponkénti nagyon komoly engedelmeskedést Őneki. Lelkesedni viszonylag könnyű, de Isten szavának engedni: az már komoly elhatározást igényel. Ezért mondja itt Józsué a népnek, amelyik lelkesedni kezd ez után az előbb olvasott mondat után: "Így válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk! A mi Istenünk az Úr!" Erre azt mondja Józsué a népnek: "Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten Ő, féltőn szerető Isten Ő. Nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket." És amikor tovább is lelkesednek és ígérgetnek, akkor azt mondja: "Ha valóban szolgálni akarjátok az Urat, távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek közöttetek vannak, és adjátok oda a szíveteket az Úrnak, Izráel Istenének!" A nép így felelt Józsuénak: "Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni és az Ő szavára hallgatunk."

Mit jelent ez, hogy nem tudjátok ám ti szolgálni az Urat, a ti Isteneteket? Hát úgy lelkesednek! Hatott a beszéd. A beszéd hatása alatt van egy nagy tömeg, egymást is lelkesítik, kórusban mondják, hogy dehogy akarunk mi bálványokat, csak az Urat! Józsuénak meg kellene hatódnia... Csakhogy őt Isten Szentlelke józanná tette, és tudja, hogy ez most lelkesedés. Ez lehet tömeghatás is, sok felszínesség is van benne. Tele vagytok bálványokkal! Hogy képzelitek, hogy így lehet az Urat szolgálni?! Ha az Urat akarjátok szolgálni, kidobáljátok a bálványokat. Ez méri, hogy csak az Urat, egyedül az Urat.

A reformációnak ez volt az egyik leghangsúlyosabb gondolata, felhívása, igehirdetése. "Akkor azokat az idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, távolítsátok el, és adjátok oda a szíveteket az Úrnak, a ti Isteneteknek." Mert Isten szolgálata nem csupán elvi döntés. Az is. Azzal kezdődik: eldőlt a szívemben, - de utána cselekedetek következnek. És talán itt kellene leginkább megvizsgálnunk a hitünket, és engedni, hogy Isten megreformálja, visszaigazítsa azt az eredetihez, mert a legnagyobb szakadék sok hívő ember életében is az ismeret és az életgyakorlat között van. Sok mindent tudunk, de mi válik abból napról-napra gyakorlattá?

Pedig Jézus Krisztus élni akar a hívőben. Jézus Krisztus akar élni a hívőben, és azt akarja, hogy az Ő szentlelke bármiben vezethessen bennünket. Ez ilyeneket jelent: ha szolgálni akarod az Urat, akkor szakíts a szeretőddel és menj vissza a családodhoz! - Néha ez nem egyszerű, mert úgy össze tudjuk kuszálni az életünk szálait, hogy magunk sem tudjuk kibogozni, de nincs más megoldás. - Aki szolgálni akarja az Urat, az ne kacérkodjék a férfiakkal egy külföldi úton se! - Aki szolgálni akarja az Urat, az hagyja ott az ivócimboráit, és ha már annyi ideje van, hogy minden estét velük tud tölteni, akkor menjen és segítsen olyanoknak, akikre senki nem nyit ajtót, főleg akkor nem, amikor odébb kellene tenni valamit. - Ha szolgálni akarod az Urat, akkor ne tudálékos politizálással töltsd el az estéidet, amiből senkinek semmi haszna nem lesz, hanem a gyerekeiddel például, és az Úrral, ha Őt akarod szolgálni. Vagy akkor jobb kimondani, hogy én nem az Urat akarom szolgálni, én választok magamnak az idegen istenek közül... És ha szolgálni akarod az Urat, akkor szenteld meg a vasárnapot, és ne hajszold magadat ugyanúgy vagy még jobban, mint a hét többi napján. És akkor vedd le egy bátor mozdulattal a patkót az autódnak a hűtőrácsáról, mert vagy az Úr az Úr, vagy idegen isteneket imádsz. A kettő együtt nem megy.

Olyan különös, hogy Józsué nem agitál Isten mellett. Nem mondja, hogy feltétlenül Őt válasszátok! Ő csak azt mondja: legyetek becsületesek. Ha kívánjátok az Urat szolgálni, azt ti döntsétek el; akkor válasszatok magatoknak valamely istent. Legyek becsületes! Ne áltassam magamat azzal, hogy én az Urat szolgálom, közben hemzsegnek a bálványok az életemben. Ha viszont az Urat szolgálom, akkor ne dicsekedjek, hanem egyedül Neki adjak dicsőséget mindazért, amit tett értem, és amit adott nekem. És akkor ne aggodalmaskodjam, hanem valljam meg Neki összeszorult szívvel is, hogy Uram, én bízom, és bízni akarok Benned! Ezzel dicsőítjük Őt. És akkor ne a pénzben, ne az összeköttetésben és ne magunkban, hanem Őbenne bízzunk! És akkor merjük megvallani ezt másoknak, hogy mi Őbenne bízunk, és Őt akarjuk szolgálni. És akkor valóban távolítsuk el a bálványainkat: a szenvedélyt, aminek hódolunk - így szoktuk mondani. Ez azt jelenti, hogy ő az isten, én az alattvaló, hódolok neki. - Azokat a szokásokat, amik megkötöznek. Azokat az időtöltéseket, amik visszatartanak a Neki való engedelmeskedéstől, a másoknak való szolgálattól.- Akkor vessük el magunktól az éles nyelvünket, amivel annyit kritizálunk másokat. Akkor tekintsük bálványnak vagy bűnnek azt, hogy uralkodni akarunk a szeretteinket, és tanuljunk meg otthon is szolgálni. És akkor vessük el azt a hideg szívet, amivel olyan közömbösen tudjuk hallgatni s nézni másoknak a szenvedését.

Sokan hiszik ám azt, hogy a bűneik megbocsáttattak Jézusért, csak éppen Isten Szentlelke nem vezetheti őket az engedelmesség útján. Ezt a reformátorok úgy mondták, hogy Isten minket nemcsak megigazított Jézusért, hanem meg is szentel. Sok megigazított hívő van, akik a megszentelődésben nem haladnak előre. Ezek a kiskorú hívők, akikről Pál apostol az I.Kor.3-ban ír, akik mindig magukkal vannak elfoglalva, akiket könnyű megsérteni, akik tele vannak hiúsággal, büszkeséggel, félelemmel, mindazzal, amitől már rég megszabadultak volna, ha engedelmeskednének. Nemcsak elindulni kell Krisztus útján, hanem járni is. Nemcsak az igaz, hogy Ő meghalt értünk, hanem az is, hogy élni akar bennünk. Ezt engedjük-e? Ez lenne a mi lelki életünk igazi reformációja, visszatérés az eredetihez. És akkor nem lenne olyan sok erőtlenség, nyüglődés benne, hanem akkor kiáradna bennünk Krisztus gazdag élete.

Bár Isten Szentlelke egészen világossá tenné ma számunkra, hogy mi a valódi akadálya ennek! Mindenesetre azt láttuk az Igéből, hogy az események mozgatója nem az ember, mindig Isten. Az üdvösséget nem a mi teljesítményünkért kapjuk, hanem ajándékként. Nem mi választjuk Istent, hanem Ő választott ki magának, és ezért választhatjuk mi is Őt. A Neki való szolgálat nem lelkesedés, nem lelkendezés, hanem nagyon konkrét, néha véres engedelmesség, de eközben izmosodik az új természet, és eközben válunk mások számára is használhatókká.

Józsuénak ezzel a két szavával hadd fejezzem be: még ma! Mit válaszolunk Isten megszólítására? Hitéletünk reformációjaként mi következik most abból, amit hallottunk? Mit akarunk elkezdeni, mit fogunk abbahagyni radikálisan - még ma?

A Mózes 5. könyvének azok a fejezetei, amiket mostanában olvasunk, egy sor gyakorlati rendelkezést tartalmaznak, amivel a hétköznapi életet szabályozzák. Megtudtuk, pl. azt, hogy ha valaki kölcsön ad, kitől szabad kamatot kérnie, és kitől nem. Ez meglep sokakat, hogy úgy kölcsönadni, hogy nem is kapok kamatot ... Az előző fejezetekben részletesen rendelkezik az Ige a házassággal kapcsolatos kérdésekről, beleértve még ilyen kényes részleteket is, mint a házasság előtti nemi élet és a válás. Még azt is megtudtuk, hogy a férfiembernek miért kellett a fegyvere mellett egy kis ásócskát is magánál tartania. Ezek során olvastuk ezeket a mondatokat is, amelyeket az imént hallottunk.

Miről van itt szó? Néhány olyan gyakorlati esetet sorol fel a Szentírás, amivel az akkori ember gyakran találkozhatott, és pontosan meghatározza a tennivalóját. Ha eltéved valakinek a jószága, és ő megtalálja, akkor terelje vissza azokat a gazdájához. Ha nem tudja, kié az állat, akkor tartsa magánál, és amikor meghallja, hogy keresi a jogos tulajdonosa, adja vissza neki.

De ugyanezt kell tennie minden talált tárggyal is, nem lehet csak úgy eltenni, és nem szabad mellette elmennie. Fel kell venni, haza kell vinnie, meg kell őriznie, és amikor kiderül, hogy kié, akkor vissza kell adnia. Ha pedig meglátja, hogy az úton egy-egy túlterhelt állat összeesett a teher alatt, akkor álljon meg, segítsen a gazdának leoldozni az állatról a terhet, és segítsen felállítani azt a jószágot. A Mózes II. könyve 23. részében olvassuk még ezt a kiegészítést: "Ha a te ellenséged az, akkor is." Akkor sem kárörömmel nézem, hogy úgy kell neki, hanem akkor is megállok, az én munkám addig áll, később érek oda, ahova siettem, de segítek neki ebben a műveletben.

Nem lehet tehát egyszerűen csak tudomásul venni, hogy a másik bajban van, és továbbhajtani. Nem lehet eltenni azt, ami a másiké, akkor sem, ha én találtam meg és sehol senki nincs a láthatáron belül. Az akkor is a másiké! Van Valaki, Aki mindezt pontosan szemmel tartja és igazságosan fog ítélni. Isten népe tagjainak az élete az Isten színe előtt zajlik, és Isten mindent lát, és feltétlenül igazságos.

Ezért ismétlődik ez a három felszólítás ezen a rövid szakaszon belül is többször: "Ne nézd el!" - ha a másik baját látod. Nem szabad félrevonulnod, úgy tenni, mintha nem láttad volna, vagy mintha nem tartozna rád. Ne fordulj el azoktól! - hanem menj oda és segíts!

Ha az ember ezeket a felszólításokat elolvassa, azt kérdezi: hát nem ez lenne a természetes? A másik bajban van, akkor megyek és segítek. Vagy látom, hogy valami baj készül, és most még meg lehet előzni, akkor közbelépek, hogy megelőzzem. Az ő baja lenne, de nekem is fáj az, ha neki baja lesz. Az övé az, ami veszendőbe menne, no de az érték, és én mindent megteszek azért, hogy védjem.

Nem mindenkinek természetes ez ma sem.

Elcsúszott az utcán egy idős asszony, a szatyrában levő alma szétgurult. Mivel senki nem sietett segítségére, próbált feltápászkodni. Közvetlenül utána ment egy anyuka a fiával. A kisfiú lassított, és tátott szájjal nézte a fejleményeket. Azt mondja: anyu, nézd, milyen érdekes, hogyan akar fölállni a néni... Erre az anyja fojtott hangon ezt súgta: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell! És sietésre nógatta csemetéjét.

Közvetlenül utánuk ment egy négygyerekes család. A két nagyobb gyerek minden biztatás nélkül futott oda, szedték össze az almát, rakták vissza a szatyorba. A legnagyobb még a vizes fűben le is törölte a sarat az almákról. Közben az édesapjuk letette a picit, aki a karján volt, fölsegítette a nénit, rendbe tette a ruháját, megkérdezte, hol ütötte meg magát, és hol lakik - s mindezt természetesen és magától értetődően.

Ez lenne a természetes, de nagyon sok példa van az előbbiekre is. Azt olvastuk itt: ha látod, hogy a te atyádfiának szamara vagy ökre az úton eldőlve fekszik, ne fordulj el azoktól, hanem vele együtt emeld fel azokat. A napokban itt a Fasorban lerobbant egy Szamara, egy magányos hölgy küszködött vele, ki kellett volna tolni onnan a sávból a fűre, hogy mehessen tovább a forgalom. De kicsit emelkedett ott az út, nem bírt vele egyedül. Csak az kellett volna, hogy átlátják az autósok a helyzetet, egy percre megáll a forgalom - de így csak egy percre, amúgy hosszú ideig állt, mert dugót képezett a villogó vészjelzővel. Megállnak, segítik kitolni, és mehet tovább minden.

De miért nem segítenek az emberek? Kik azok az emberek?! Miért nem segítünk szívesebben és azonnal?

Sokan azért, mert egyszerűen nem veszik észre, hogy ott segíteni lehetne vagy kellene. Feltűnően sok lelkileg, szellemileg éretlen, infantilis ember van, akinek nincs szeme meglátni azt, hogy őrá ott szükség lenne. Többször tapasztaltam, hogy utólag szégyelli magát, és bizonygatja, hogy higgyük el, ő nem látta... Ez a baj! Éretlen, nincs szeme meglátni, hogy "a te atyádfiának szamara eldőlve fekszik az úton", vagy lerobbanva villog az úton, és segíteni lehetne. És hogy ott nekem kellene segíteni. Miért nekem? Mert én láttam meg, hogy bajban van, és attól kezdve felelőssé lettem az ügyért. Attól kezdve nemcsak az ő dolga, hanem az enyém is. Vannak tehát, akik tényleg nem látják meg, nem veszik észre. Ez elég baj, ez nem mentség, ez betegség, ebből ki kell gyógyulni.

Vannak, akik sietnek. Néha csakugyan érthető, hogy egy percet sem veszíthet, nagyon sürgős az útja. Néha csak úgy teszünk, mintha rettenetesen sürgős lenne, fontossá tesszük magunkat. Vannak, akikben keserűség munkál, s azt mondják: nekem sem segítettek a múltkor. Vagy eltúlozva: nekem sem segített még soha senki - ami általában nem igaz, de jó mentség arra, hogy akkor most én sem segítek. Ez lehet magyarázat, - de olyat is hallottam már, hogy "noha nekem nem segítettek, én annál inkább segítek" mert tudom, milyen rossz ottmaradni segítség nélkül, - nem akarom, hogy ő anélkül maradjon. Ezt a választ is kiválthatja ez az élmény.

Vannak - talán kevesen - akik direkt kárörömmel nézik, főleg ha az ellenségük kerül bajba. Aztán vannak az üzletemberek, akik számítanak mindig: most segítek, mert én is kerülhetek bajba, akkor majd nekem is visszasegítenek. A múltkor mondta el valaki - és amikor elmesélte nem szégyellte magát -, hogy látta, bajba került egy autós és még át is villant rajta, hogy ejnye, hát tulajdonképpen megállhatnék, és megkérdezhetném... Ugyanolyan típusú kocsija volt, mint az övé - hogy nem segíthetek-e, de hát sokat spekulálni vezetés közben nem lehet, és aztán kényelmetlennek is tűnt, úgy hogy kikerülte és mentek tovább. Akkor mondja a felesége: te, ez a gyerek matektanára volt! Azt mondja, akkor már sajnálta nagyon, mert milyen jól jött volna a következő dolgozatnál... Nem azért segítek, mert a másik bajban van, hanem mert az esetleg nekem megéri. Ha nem éri meg, nem segítek. Félelmetesen eltorzult lelkület és gondolkozás, ami nem biztos, hogy csak másokra jellemző. Minket is megkísérthet lépten-nyomon.

Vannak, akik segítenek, sőt szívesen segítenek. Még mosolyog is, még néhány kedves szót is mond és eszébe sem jut, hogy utána tartsa a markát. Ez olyan, mint az oázis a sivatagban. Isten erre akar minket elsegíteni. Hogy ez legyen a természetes.

De ezt azért valamivel indokolni kell. Miért természetes ez, és hogyan juthat el valaki oda, hogy ez lesz neki a magától értetődő? Akkor nem ilyen lenne a közéletünk sem, amilyen most.

Három olyan fontos érvet sorol fel a Szentírás, amik magától értetődővé teszik azt, hogy az én atyámfiának segítek. Maga ez az elnevezés sem véletlen. Nem azt mondja, hogy embertárs, hanem a te testvéred! No de vadidegen, nem vagyunk rokonok! Dehogynem! Éppen ez az első, amit a Mózes könyvei nagyon hangsúlyoznak, hogy azért segítsetek egymásnak, mert ti atyafiak vagytok, egy nép tagjai vagytok. Lehet, hogy vérrokonságot nem lehet kimutatni, de azért ne csak olyan szűk kategóriában gondolkozzék az ember! Mi egy néphez tartozunk, és mindenünk, amink van, közös. Majd később egy másik lépésben magyarázza Mózes, hogy mindenünk, amink van: az Úré, de most még csak ebből indul ki: mindenünk közös. És ezt nem lenne olyan nehéz felfognunk nekünk sem, hogy a levegő, amit szívunk: közös. Nincs olyan, hogy az én levegőm, és ez tiszta legyen, a többi nem érdekel. Hát vagy az egész tiszta, és akkor én is azt szívok, vagy ha én valamivel beszennyezem, akkor mindenkiét szennyezem, de én is azt szívom. Nem lehet különválasztani. Közös a víz, és közös az a telefonfülke, ami ott van az utcasarkon, és amelyik sokszor tényleg életet menthetne - nem vesszük komolyan ezt a kiírást, - És közös az autóbusz, amin utazunk, és azért sem hasogatom fel az ülőkéjét, mert közös, mert az enyém is - de nem olyan értelemben, ahogy azt próbálták egy időben betáplálni nekünk, - hanem ebben a szent, biblikus értelemben, hogy mi egy nagy család vagyunk, egy nép, sőt az egész emberiség érdeke közössé vált most már. Ezen belül nagyon nehéz elkülöníteni kicsinyes pillanatnyi személyes érdekeket és csak arra figyelni úgy, hogy a többivel nem törődöm. Mert valahol minden mindennel összefügg, de ezt látnunk is kell, mondja a Szentírás. Azért sem szennyezem be a parkot, mert ott az én gyerekem is csúszik-mászik, meg a másiké is. De ha csak a másiké csúszna-mászna, akkor sem szennyezem be. Az enyém már nagy, őt már nem érdekli... Akkor sem sétáltatom ott a kutyát, mert vigyázok a parkunkra, mert az a mienk. A Bibliában, különösen az Ószövetségben ez nagyon erőteljes és magától értetődő gondolkodás volt, ez a kollektív, közösségben való gondolkozás. Azért vigyázok rá, mert az a miénk.

És a közös kincs kötelez: a te atyádfiának a szamarát emeld fel, még akkor is, ha az az ellenséged. Nem furcsa? A te testvéred - lehet, hogy most éppen az ellenséged. De nem ez a jelző a döntő, hogy most az ellenséged, hanem az, hogy akkor is a te testvéred, ti akkor is összetartoztok! Ezért kell segítened neki. Nem vetélytárs a másik, még akkor sem, ha pillanatnyilag szembe kerültünk egymással, hanem sorstárs, és a bajban bajtárs. És mi szövetségesek vagyunk, mert Isten egy nép fiaivá teremtett bennünket.

Nagyon távol áll a mai ember gondolkozásától ez, de az Isten népét az Isten Igéje és akarata kell, hogy irányítsa. Álljunk oda ma ennek a fényébe, és hadd lepleződjenek le a mi torz gondolataink és szemléletünk is, és szabaduljunk fel erre a biblikus, Istentől javasolt szemléletre.

A másik megfontolás az annak az egyszerű, józan, tárgyilagos végiggondolása, hogy mindnyájan kerülhetünk olyan helyzetbe, amit nem tudunk egyedül megoldani. Mindenki találkozik előbb-utóbb olyan nehézséggel, ami nem egyemberes teher, és nem egyszemélyes feladat. Rászorulunk egymásra. Ez egészen magától értetődik, és ezzel józanul számolni kell. Csak idő kérdése, hogy most én szorulok őrá, vagy ő szorul énrám. Ezért is természetesnek kell lenni annak, amiről Pál apostol a Római levél 15. részének az elején ír, hogy "Tartozunk mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk, aminthogy Krisztus sem önmagának kedveskedett" (Róma 15,1-3). És hogy ki az erősebb, ez nagyon változik: ma éppen ő, holnapután meg én, és mindig az tartozik a másikon segíteni, aki éppen erősebb, aki valamivel előnyösebb helyzetben van, aki azt már megtanulta, akinek abban már gyakorlata van, aki megteheti, hogy figyelmezteti, óvja, segíti; fizikailag erősebb, anyagilag erősebb. Egy házasságon belül ezt nagyon gyakorlati módon érzékeli az ember, hogy hol az egyik erősebb, hol a másik. Ebben ez, abban az, és tartozunk... Nem szabad néznem karba tett kézzel, zsebre tett kézzel, hogy hogyan küszködik, mikor egyetlen szóval vagy mozdulattal segíthetnék, vagy most, ebben az esetben megcsinálhatnám helyette. És lehet, hogy egy óra múlva olyan jól fog esni, hogy ő segít nekem, mert akkor meg én szorulok rá, és ő az erősebb. Ez egészen magától értetődő kellene, hogy legyen. Egy sor hibát és hibalehetőséget kiküszöbölne az, ha a szemléletünk ráállna erre: adósa vagyok a másiknak. Miért? Mert Isten eladósított. Mert Isten, az abszolút erős, olyan kimondhatatlan sokszor és nagy szeretettel segített, pedig Ő nem tartozott! Hát akkor én, aki ebben az esetben egy picit erősebb vagyok, mint a "testvérem", hogyne tartoznék hogy segítsem és átsegítsem azon a bajon!

Úgy tapasztalom, hogy csak a lelkileg nagyon szegény, koldus, sivár lelkű emberek képtelenek ezt felfogni. Azok képtelenek, azok nem tudnak eljutni erre a gondolkozásra. De minden hívő embertől Isten ezt a legtermészetesebb módon elvárja, hiszen a hívő ember nagy élménye éppen az, hogy Isten elengedte a tartozásomat, hát akkor én nem fogom kicsinyes módon behajtani a másikon! (Most nem akarom említeni Jézus példázatait, amik erről szólnak).

A harmadik a legfontosabb, ez a legalapvetőbb a Bibliában.

Azért ne fordulj el a másiktól, azért segíts neki minden ellenszolgáltatás nélkül, szívesen, mert ez az Isten akarata. A hívő ember számára ez a legnyomósabb, legmeggyőzőbb érv: ez az Isten akarata. Ha tovább olvastam volna ezt a fejezetet, itt a következő versben az van, hogy miért ne csinálj valamit: "mert utálatos az Úr előtt, a te Istened előtt az, aki ezt míveli." Semmi további indokolás. A hívő embernek ez a döntő: Mi kedves az én Uramnak? Azt csinálom, - és mi utálatos Neki, azt nem. Akkor sem, ha a többi nem érti, akkor sem, ha eddig úgy csináltam. Nem az dönti el, hogy mi hasznos, hanem: mi kedves az Úrnak. Hívő ember számára ez a végső érv. Szeretem az én Uramat, teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes elmémből, minden erőmből, és mivel nagyon szeretem Őt, semmivel nem akarok ellene tenni, Őt bosszantani.

Nem véletlenül használja a Biblia ezt a kifejezést: Isten gyermekei. Amikor egy gyermek - főleg kisebb korban - nagyon szereti a szüleit, vagy azt a tanítót, tanárt, akit különösen kedvel, akkor nem kell hosszasan magyarázni, hogy mit miért csináljon, és mit miért ne. Ő mondta - akkor csinálom! Tudom, hogy ezzel örömet szerzek, csinálom. Ide kell eljutnia minden újjászületett hívő embernek: mert utálatos az Úr előtt - akkor nem csinálom! Mert kedves az Úrnak, ezért csinálom.

Szintén a Római levélben írja Pál apostol a 12. részben: "Kérlek azért titeket az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent, és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket, és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek magújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" (Róma 12,1-2).

Ez az első és az utolsó szempont. Nem az, hogy ki mit szól hozzá, nem az, hogy hasznos-e pillanatnyilag nekem; - mi az Isten akarata?

Péter apostol ugyanezt így mondja el: "Többé ne emberek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Mert elég nekünk, hogy életünk elfolyt idejében a pogányok akaratát cselekedtük, járván feslettségekben, kívánságokban, részegségekben, többé azonban nem" (l.Péter 4,2-3). A hívő ember életében van egy ilyen éles cezúra: eddig emberek kívánsága szerint, ahogy mindenki csinálta, ahogy elvárták, hogy jó legyek előttük, ahogy a testem diktálta, ahogy az érdekeim megszabták, és így tovább ... Aztán van egy ilyen: többé nem! Hanem Isten akarata szerint akarom eltölteni a testben hátralevő időt, és Isten akarata az, hogy szeressem a másik embert. Tartsam testvéremnek akkor is, ha ő most éppen az ellenségemnek tekinti magát. Én akkor is a testvéremnek tartom, mert ez az Isten akarata, és ahol lehet, segítek rajta. Jézus a Hegyi beszédben ezt egész részletesen felsorolja: ha ő rosszat mond rólad, te mondj jót róla! Ha ő kellemetlenségeket okoz neked, akkor te imádkozz érte! Erre a saját erejéből senki nem képes, erre csak Jézus Krisztus tesz képessé bennünket.

Az a Jézus, Aki odahagyta a mennyei dicsőséget és eljött utánunk, akik elkóboroltunk, elvesztünk, és azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megőrizze, megtartsa, ami elveszett. És visszavigye jogos tulajdonosához: a mennyei Atyához. Amíg itt járt a földön, Ő észrevette azt, aki mellett 38 éven át mindenki elment, és meggyógyította. Ő csakugyan utánament a századiknak, ha az elveszett, otthagyva a kilencvenkilencet ... És feltűnt neki a lombok között rejtőzködő Zákeus, aki szintén ilyen elveszett juh volt és azt mondta a sokaság füle hallatára, hogy ő is Ábrahám fia, pedig őt már sokan leírták. Ő szóba állt a magdalai Máriával, akire már mindenki csak legyintett; és jóltartotta az éhezőket, és leoldozta a bűnterhet oly sok emberről, és azt mondta: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel és többé ne vétkezzél. És a végén magára vette mindazt a terhet, ami alatt mi mindnyájan előbb-utóbb kidőlünk és összeroskadunk, és Keresztelő János joggal mutatott Rá a Jordán partján: Ímé az Isten Báránya, Aki hordozza a világ bűnét!

És mivel hordozta, és felvitte a keresztre úgy, hogy ott meghalt a világ bűnéért és a mi bűneinkért is, ezért lehetséges az, hogy a mi születésünktől fogva kemény, közömbös, cserzett, fáradt vagy csalódott szívünk olyan érző és irgalmas szívvé váljék, amilyen az Övé. Hogy a Krisztus indulata legyen bennünk. Akkor, amikor ennyi ellenségeskedés, pártoskodás, széthúzás rombolja az életünket, amennyi most körülöttünk van. Akkor, amikor olyan sok közömbösség, sokszor cinizmus, érzéketlenség, irgalmatlanság, ítélkezés jellemez mindannyiunkat, ahogyan jellemez, ha a szánkon nem jön is ki, de a szívünkben ott lapulnak ezek a bűnök. Jézus Krisztus ezt a szívet akarja kicserélni az Ő irgalmas szívére. És itt legjobb, ha nem kezdünk ujjal mutogatni, hogy milyenek az emberek, és hogy szörnyű, hogy lehet egy anya olyan, hogy ezt mondja a fiának mint amit idéztem, - hanem legjobb, ha belenézünk az Ige tükrébe, és a saját eltorzult vonásainkat látjuk meg, és így borulunk le még ma Isten előtt, és köszönjük meg, hogy Ő irgalmas volt hozzánk, és kérjük Őt, hogy adjon nekünk is irgalmas szívet.

Akkor nemcsak a felebarátunk szamarát, vagy Trabantját vesszük észre, ha bajba került, hanem észrevesszük a tulajdon gyermekeinket is mielőtt még elkóborolnának otthonról. Akkor észrevesszük a túlterhelt feleségünket, vagy az agyonhajszolt férjünket, vagy a roskadozó szüleinket, vagy a szomszédot, vagy az idegent, még az ellenséget is, ha bajban van, és megszólal az imádság, ami érte hangzik. És megmozdul a kezünk, amivel tudunk segíteni is, és talán ez fogja kioltani az ellenségeskedést az ő szívében is.

Ezek a felszólítások ma nekünk szólnak: ne nézd el, ha a te testvéred bajba kerül, de légy egy kicsit elnézőbb, és ne olyan kicsinyes és ítélkező, ha segíthetsz rajta. Nem szabad félrevonulnod - mondja itt az Ige -, de szabad néha vele együtt félrevonulnod egy-egy csöndes beszélgetésre. Ne fordulj el azoktól! De fordíts rájuk időt, pénzt, erőt, fáradságot, hogy igazán átélhessétek, hogy testvérek vagytok.

Boldog ember az, aki Istentől ilyen irgalmas szívet kér, és nem fél attól, hogy amíg másoknak segít, az ő munkája áll, vagy esetleg közben piszkos lesz a keze. Nem véletlenül mondta el Jézus az irgalmas samaritánus örök szép példázatát, aki az ellenségén segített, mégpedig úgy, hogy észrevette, megállt, emiatt ő később ért oda. Lehajolt hozzá, összekente magát miatta, pénzébe is került, még utólag is számon kellett tartania, hogy ha annál többet fizettek rá, azt ő kifizesse. Ő gyalogolt a kis csacsi mellett, és a sebesültet tette fel arra - ezek az irgalmasság mozdulatai, és Jézus Krisztus ezekre adott nekünk példát. És ehhez csak Ő adhat erőt. Isten gyermekeit egy közömbös, acsarkodó világban is ez jellemzi. Mi most ne a világot szidjuk, hanem merjük elkezdeni az engedelmeskedést: Ne nézd el, ha ő bajban van, hanem segíts rajta! Nem szabad félrevonulnod, noha neked is sok tennivalód van, törődj vele! El ne fordulj azoktól, hanem menj oda, és ezzel a szeretettel segíts!

Szeretetben összeforrva egy közös test tagjai

Tudjuk egymásért harcolva, ha kell, vérünk ontani.

Úgy szerette földi nyáját s halt meg értünk jó Urunk,

Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk.

Két héttel ezelőtt Isten Igéjének a természetéről volt szó, utána pedig egy héten át Isten Igéjének a munkájáról hallottunk. Folytassuk most ezt a gondolatmenetet, miután röviden a legfontosabb igéket felidézzük, amikről szó volt.

Láttuk azt, hogy Isten mindig az Ő beszédével hajtja végre azt, amit akar. Így született a teremtés: Isten szólt, és meglett. Így teremti ujjá Isten a bűnbeesett embert: megszólítja, és Isten Igéje a tőle elsodródott, elszakadt ember szívében hitet támaszt, benne egészen új természetet hoz létre. Idéztük Jézus Krisztus szavait a Lukács ev. 10. részéből, amikor tanítványait így bocsátotta el első igehirdető útjukra: "Aki titeket hallgat, engem hallgat." Olvastuk Pál apostolnak a Thessalonikai leveléből azt, amit ugyanezzel a tartalommal ő így fogalmaz: "Hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, és nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek." (1.Thess. 2,13.) Mondtuk, hogy itt az energia szó van: aki Isten Igéjét komolyan veszi, befogadja, abban az hatóerővé válik. Átalakítja a gondolkozását, a jellemét, újjáteremti az Istennel való kapcsolatát, egyáltalán kapcsolatba hozza újra Istennel, rendezi az emberi kapcsolatait, az életének a dolgai sorra, rendre a helyükre kerülnek pusztán attól, hogy valaki meghallgatta, hogy mások mit mondanak Istenről, és egyszer csak ráismer arra, hiszen Maga Isten szólt azokon keresztül őhozzá. Isten szavának hitelt ad, engedi érvényesülni az életében, és az egész élete megváltozik. Megváltozik elsősorban az Isten előtti pozíciója: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz, és megváltoznak a cselekedetei is, áldásuk lesz másoknak.

Mindebből azt állapítottuk meg, hogy az Ige, az igehirdetés mögött végső cselekvő alanyként mindig a mindenható Isten van. Nagyon biblikusan fogalmazza ezt Babits Mihály a Jónás könyve c. költeményében, ahol az Úr azt mondja Jónásnak: "Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem. A szó tiéd, a fegyver az enyém." A hívő ember prédikál - most a szó jó, pozitív értelmében -, Istenről beszél, Őrá hívja fel mások figyelmét, és közben Isten cselekszik. A tulajdon gyermekeinket sem tudjuk hívővé tenni, csak beszélni tudunk nekik Isten tetteiről, és jó esetben az életünk illusztrálja azt, amit mondtunk nekik. S ezzel befejeződött a lehetőségünk, de eközben Isten újjáteremti őket. Az Ige mint valami mag - olvastuk ezt is Péter levelében - belehull a szívükbe, és az ott egyszer kikel és gyümölcsöt terem. Lehet, hogy mi akkor már elporladtunk valamelyik temetőben, - nem az a fontos, hogy mi ezt lássuk is, az a fontos, hogy belehulljon a mag, és ha Isten ezt a feladatot ránk bízta, ezt elvégezzük. A többi az Ő dolga. "Te csak prédikálj, - én cselekszem" mondja a mindenható Isten.

Óriási lehetőség tehát Igét hallgatni, és ezért gondoltam, hogy legalább még egy vasárnap maradjunk ennél a témánál. Ez nem valami elvont, az élettől idegen, a gyakorlati kérdéseinket meg sem közelítő probléma - ez minden problémánkat érinti, és a megoldáshoz segít. Óriási lehetőség az, hogy hallgathatjuk Istennek az Igéjét! Mert miközben hallgatja valaki, aközben gyógyul meg a hitét vesztett ember hite. Aközben tárul fel előttünk a valóságnak egy nagy tartománya, a láthatatlanok, amiket a Biblia így nevez. Miközben hallgatja valaki Isten Igéjét, a Róla szóló bizonyságtételt, aközben lesz a számára valósággá az élő Isten, Aki megszólít minket, s Akinek válaszolhatunk.

Ma éppen erről szeretném elmondani a Biblia tanítását, hogyan szólítja meg Isten az embert, és milyen felelősségünk van abban, hogy mit válaszolunk az Ő megszólítására. Ez után a két fejezet után majd néhány gyakorlati következtetést vonjunk le.

(1) Hogyan szólítja meg Isten az embert? Formailag úgy, hogy valaki elkezdi olvasni a Bibliát, elmegy valamely templomba és meghallgat egy igehirdetést, vagy beszélget Isten dolgairól egy hívő ismerősével, akinek van mondanivalója arról is, hogy Isten mit tett értünk. Sokan vagyunk itt, akik úgy indultunk el annakidején a hit útján, hogy a kezünkbe került egy Biblia, vagy vásárolt valaki egy Bibliát. Előbb lapozgatta, itt nyitotta ki, ott nyitotta ki; ezt sem értette, azt sem értette, - aztán egyszer csak megszólalt, és ma már azért, és úgy nyitja ki naponta: Uram, mit szólsz most hozzám? Vagy betévedt egy templomba, vagy elhívták. Ott meghallgatta azt, amit mondtak, szokatlan volt az egésznek a formája, de egyszer csak figyelni kezdett, és azt mondta: Isten szólt hozzám. Vagy egy családi összejövetelen, vagy egy hívő munkatárssal szóba elegyedett, és kiderült, hogy Isten milyen valóságos része az ő életének, és mi mindent végzett el őbenne eddig. Ez az Ige, ami akár írott formában, akár úgy hogy hallotta, elindított egy folyamatot az életében, az újjáteremtés megkezdődött, és ma már egészen természetesen jön ki az ilyen ember száján az, hogy ezt mondta az Ur. Formailag ez így szokott történni.

De itt most nem erre gondolok, hanem arra, hogy milyen úton-módon közeledik Isten mihozzánk. Erre a Biblia válasza az, hogy a lehető legegyenesebb úton közeledik Isten az emberhez, vagyis a fülén át az értelmét szólítja meg, hogy az akaratát mozgósítsa. Akárhol nyitjuk ki a Bibliát, ahol erről van szó, hogy Isten valami jót akar velünk, és ezért megszólít, ott mindig ez derül ki. Isten a fülünkön át az értelmünkhöz szól, hogy az akaratunkat mozgósítsa. Ez a legegyenesebb út. Más utat is választhatna, elvégre Ő ennek a világnak a szuverén Ura, Ő mindnyájunkkal azt csinálhat, amit akar. Egyszerűen ránk is kényszeríthetné az akaratát: ezt csinálod, és punktum! Ő azonban nem ezt az utat választja. Vagy megkerülhetné az ember értelmét, és úgy vehetné birtokba az akaratunkat. Ő azonban nem ezt az utat választja, Isten az egyenes úton közeledik, úgy, ahogy itt Jézus példázatában olvastuk: a pásztor az ajtón megy be a juhokhoz. Hátul is bemászhatna, a kerítés alatt is fúrhatna lyukat, de nem, ő az ajtón, mégpedig akkor, ha kinyitották előtte. "Ennek az ajtóban álló ajtót nyit" - olvastuk itt, - és utána a juhokat nevükön szólítja, szembenéz velük, ismeri őket, megszólítja, kiereszti őket a szabadságba, és előttük megy, hívogatja őket. Nem hátulról és oldalról botozza és veri, előttük megy és hívogatja. És az Ő juhai hallgatják őt, megismerik a szavát és követik. Isten hívása mindig: a pásztor hangja.

Isten ebben a szabadságban hagyja meg az embert, és így szólítja meg, mert az önkéntes döntését várja, az ember bizalmára apellál. Tulajdonképpen megrendítő ez, és ha valaki belegondol, mondhatná, hogy érthetetlen, hát miért így csinálja Isten! Hiszen Ő jót akar velünk, és úgy akar jót velünk, hogy mi sokszor még fel sem fogjuk ezt, hogy Ő mekkora jót akar! A múltunkat csak Ő tudja rendbetenni, a jelenben csak Ő tud helyesen vezetni, biztos jövőt csak Ő tud nekünk készíteni. A mi megromlott alaptermészetünket újjáteremteni csak Ő tudja. Minderre nagy szükségünk van! Nekünk kellene odamennünk és rimánkodnunk, hogy tedd ezt meg velem Uram és könyörülj rajtam! Ehelyett Ő jön, és mindezt kínálja - és akkor mi még sokszor megvárakoztatjuk, gondolkozunk, hogy elfogadjuk-e azt, amitől az életünk függ, és amit Ő ingyen, szeretetből kínál. Latolgatjuk, hogy komolyan vegyük-e, amit Ő mondott, vajon igaz-e az Ő Igéje, vajon ma is érvényes-e? Vajon komolyan gondolja-e, amit mond? Sokszor nem is érezzük, milyen istenkáromló indulat van az ilyen kimondott vagy ki nem mondott fenntartásaink mögött.

Isten ennek ellenére nem erőszakos, nem türelmetlen, hanem várja azt, hogy az ember bizalma megjöjjön, a hite - miközben hallgatja az Igét - megépüljön, a béna keze meggyógyuljon, és tudja tartani azt, hogy Isten beletehesse az Ő ajándékait.

Olyan csodálatos az az egyszerű kép, amit Jézus a Jelenések könyve elején mond: "Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem." (Jel. 3,20). Az ajtó előtt áll, és zörget. Nála van mindaz, ami nélkül szűkölködünk bent a magunk szűkös, bezárt életében az ajtó mögött. Azonnal nyitni kellene az ajtót! Nekünk kellett volna elindulnunk, hogy felkutassuk Őt valahol, hogy elkérjük Tőle ezeket a kincseket. Ehelyett Ő jön a helyünkbe, Ő ad jelzéseket Igéjével. Nem dörömböl, csak zörget, kopogtat. Nem töri ránk az ajtót, megvárja, amíg kinyitjuk. Amikor valaki meghallja és megnyitja az ajtót, és bemegy hozzá Jézus, akkor csodálkozik el, hogy valóban minden ott volt elkészítve Nála, amire szükségünk volt. De Ő megvárja azt, amíg megnyílik az ajtó.

A diktátorok és diktatúrák ráerőszakolják a maguk akaratát az emberekre. A hamis népszónokok manipulálják a tömegeket: úgy veszik rá a maguk akaratára, hogy azok lehetőleg ne vegyék észre. A hamisság és ügyeskedés mindenféle eszközével. A pszichotechnikák elkábítják az embert. Megkerülik az értelemnek a kontrollját és az akarat esetleges ellenállását és így ejtik áldozatul azokat, akik hisznek nekik, pl. a hipnózis és az autogéntréning tipikusan ezt az utat választja.

Az embert megszólító Istenre az jellemző, hogy nem kényszeríti az embert, hanem inspirálja. Nem manipulálja, hanem döntésre hívja. Időt is hagy a döntésre, hadd érlelődjön meg. - Két hete olvastuk a Jób könyvéből, hogy szól az Isten kétszer, vagy háromszor, és közben hagy időt: gondolkozzam rajta! Hadd győzze le az Ő Igéje az én ellenállásomat. A csírázó hitem hadd erősödjék meg, és legyen erőtlenné a bennem levő hitetlenség, - ehhez idő is kell, és Istennek van ideje. Szeretettel, türelemmel kivárja. Nem manipulál: döntésre hív. És nem kábít, ellenkezőleg: ébreszt. "Ébredj fel, aki alszol!" - így szól Isten megszólítása, - "és támadj fel a halálból, és majd felragyog neked a Krisztus!" Te döntsd el magadtól, hogy követed ezt a Krisztust, és igaznak fogadod el azt, amit Ő mondott. Ez a pásztor hangja.

A maga rövidségében is csodálatos Jézusnak ez a példázata, amit most olvastunk. "Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, az tolvaj és rabló!" Az valamit akar azoktól, akikhez beszél: őket magukat is akarja. Mit akar a pásztor? A pásztor ajándékozni akar. Nem őket ejti zsákmányul, hanem ki akarja teljesíteni az életüket. "Aki az ajtón megy be, a juhok pásztora az." Ennek az ajtónálló ajtót nyit (van lehetőségem a döntésre, hogy elfogadjam Isten Igéjét), a juhok hallgatnak az Ő szavára", a maga juhait nevükön szólítja és kivezeti őket. "És amikor kiereszti a juhait, előttük megy, a juhok követik Őt, mert ismerik az Ő hangját" (Jn. 10.)

Isten tehát úgy szólítja meg az embert, hogy egyenes úton, az értelmére hatva akarja az akaratát mozgósítani. Megvárja, amíg önként dönt Isten mellett. Hihetetlen türelemmel, nagy-nagy szeretettel, sok gyöngédséggel komolyan veszi az ember szabadságát, és vár arra,, hogy fogadja el az ajándékot. Ez a megszégyenítő ebben! Neki kell várnia arra, hogy ami nélkül nem tudunk élni, azt legyünk szívesek már végre elfogadni, és komolyan venni! Amikor egy ember ezt az ajándékot elfogadja, akkor örvendeznek még az Isten angyalai is az égben. Valóban igaz az az ének, aminek a refrénje így hangzik: Óh kőből van a szíved, ha Néki nem felel!

(2) Hogyan felel az ember az Isten megszólítására? Isten így közeledik az emberhez, és mi az ember felelőssége a válaszadásban? Valaki az evangelizációs héten azt mondta: rettenetes, ha minden tőlem függ, ha teljesen az én döntésemtől, választásomtól, válaszomtól függ az üdvösségem. - És ha nem akar lágyulni a kemény szívem, és ha nem oszlik a bennem levő sűrű hitetlenség?! És ha esetleg későn kapok észbe, amikor már nem fogadhatom el az ajándékot, akkor mi lesz?! Roskasztó ez a felelősség. - Aztán némi gondolkozás után hozzátette sokak kérdését: és ha nem is vagyok kiválasztva az üdvösségre, akkor úgyis hiába hallgatom az Isten hívó szavát...

Nagy felelősség az, hogy mit mond az ember, éppen mivel Isten komolyan veszi az ember szabadságát és várja önkéntes döntését. Lukács evangélista, amikor a magvető példázatát leírja, utána odateszi ezt a roppant elgondolkoztató kérdést, vagy felszólítást: "Vigyázzatok azért, mi módon hallgatjátok az Igét!" (Lk 8,18). Itt arról van szó, hogy van olyan Ige, amit azonnal kikap a szívünkből az Ördög, van, ami kikel, de elsül, mert nincs táptalaja; van olyan Ige, amit megfojtanak a világ gondjai, és van olyan, amelyik gyökeret ereszt és gyümölcsöt terem. "Vigyázzatok azért - írja az evangélista - mi módon hallgatjátok!"

Ez valóban nagy felelősség, ezért írja Pál apostol a Filippi levélben: "Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket" (Fil. 2,12b). Borzasztó lenne, ha csak ez lenne a Bibliában! De éppen ez az evangélium, hogy miközben Pál ilyen kemény szavakat használ, hogy "félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket" - egy mondaton belül így folytatja: "mert Isten az, Aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt az Ő jó kedvéből" (13. v.). Hát ez csodálatos! De hogy is van ez pontosan: félelemmel és rettegéssel ügyeljek arra, hogy Isten Igéjét fogadjam be, az Ő hívásának engedjek, mondjak Neki igent és még idejében, nehogy lekéssem. De nem kell izgulnom, hogy elég őszinte-e már az igen bennem, jaj nem késem-e le erről, mert miközben hallgatom az Ő Igéjét, Ő Maga ébreszti bennem az akaratot, hogy képes legyek igent mondani Neki.

Az így is önkéntes lesz, és az én döntésem lesz, és Ő kivárja, amíg ez a döntés megérik, de az akaratom végzetesen megbetegedett a bűnesetben. A jóra képtelenné vált az ember! Azért tehát Isten meggyógyítja az akaratát, hogy képes legyen dönteni. Mint ahogy meggyógyítja a hitünket, ami szintén nem működik. A bűnesettel elcsökevényesedett az ember hite, képtelen komolyan venni, amit Isten mond. Ezért hallgatja az Igét. "A hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából" (Róma 10,17.) Kálvin János bátorítóan írja: Ha már hallottad az Isten hívását, légy bizonyos abban, hogy kiválasztott! Mert akinek megadja azt a lehetőséget, hogy döntsön, és igent mondjon Neki, emögött a lehetőség mögött már ott van az Ő kiválasztó szeretete. Ezen nem érdemes tépelődni, ez spekulációkhoz vezet, hogy most ki vagyok választva az üdvösségre vagy nem. Ha már hallottam, legyek bizonyos abban, hogy Ő öröktől fogva szeret, és mondjak igent Neki! Ilyen gyengéden gondoskodott Isten mindenről!

Eközben is tudnunk kell, hogy minden ajándék. Ajándék az üdvösség, ajándék az Ő kegyelme, ajándék az, hogy kész újjáteremteni, és nem kell megromlott természetünkkel elpusztulnunk, de ezt az ajándékot az kapja, aki tartja a kezét, vagyis aki hisz. No de hinni sem tudok magamtól! A hitemet is az Ő Igéje gyógyítja meg. Ez így igaz, de aközben gyógyítja meg, miközben hallgatom. Hallgassam tehát, olvassam, és meggyógyul a hitem! Ahogy gyógyul, egyre többet tudok elfogadni azokból az ajándékokból, amiket Ő elkészített, mert miközben az én felelősségem, hogy mit válaszolok Istennek, aközben Ő gyöngéden gyógyítgatja, erősíti bennem az akarást, az erre való készséget, hogy egyáltalán képes legyek igennel is válaszolni.

Vigyázzatok, mi módon hallgatjátok! - ennek a felelőssége azonban megmarad, különösen azért, mert az ember hallása szelektív, ami azt jelenti, hogy azt hallja meg, amit akar. Egy családi összejövetelen öten-hatan beszélnek egyszerre kis csoportokban, s egyszercsak a szoba távoli sarkában hallom, hogy a nevemet mondja valaki. Biztos, hogy oda fogok figyelni attól kezdve, és lehet, hogy valaki éppen beszél hozzám, de azt nem is hallom, hogy ő mit mond, noha udvariasan nézek rá, mintha rá figyelnék, mert a fülem ott van, és a hangzavarból pontosan kiszűröm, hogy ott mit mondanak rólam, amit a közelben beszélnek, azt meg nem hallom.

Szelektív a hallásunk, és ez nagyon veszélyes az igehallgatásnál. Mit hallunk meg mi abból, amit Isten mondani akar nekünk? Azt halljuk-e meg, amit mondani akar, vagy annak csak egy részét, vagy valami egészen mást. Néha megdöbbentő az, testvérek, hogy egy-egy igehirdetésből, vagy az istentisztelet végén elhangzó hirdetésekből ki mit jegyez meg. Sokszor olyasmit, ami el sem hangzott! Valami adatot is mondanak, hogy melyik nap milyen összejövetel lesz valahol - nem hirdettem, nem hangzott el! Ő azt szeretné hallani. A félrehallások, a félremagyarázások, vagy egyszerűen csak ez a szelektivitás, válogatás nagyon veszélyes az igehallgatásra.

Jó lenne becsületesen, őszinte bűnbánattal odaállnunk Isten elé és kérni: Adj nekem Uram nyitott fület és segíts, hogy a Te Igédet úgy halljam, ahogy azt Te mondod! Hadd végezze el a Te Igéd a munkáját bennem! Ne védekezzem, ha történetesen ítéletet mondasz, és rámutatsz valami nyomorúságomra! Ne kételkedjem, ha valami ígéretet mondtál, amire ráállhatnék, és az megnyugtathatna! Ne halogassam a döntést, ha valami között választani kell, és most már világosan látom, hogy szerinted melyiket kellene. De én a másikat szeretném..., és addig halogatom, amíg megerőtlenül az, hogy Isten az akarást is munkálta bennem, és esetleg mégis a rosszat választom. Isten őrizzen meg minket az ilyen engedetlenségektől, mert aközben virágzik ki egy hívő ember élete, hogy az Isten Igéjét mindig komolyan veszi, és halogatás nélkül teszi azt, amit Ő mondott.

Persze, ez lehetetlen az Ő Szentlelke nélkül. Ezért ahhoz, hogy mi mindig helyes választ adhassunk, nélkülözhetetlen az, hogy Jézust befogadja valaki hittel, és Vele az Ő Szentlelkét is kapja. Azt írja erről Pál apostol az I.Kor. 2,11, 14-ben: "Kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanem ha az embernek lelke, amely őbenne van. Ugyanígy az Isten dolgait sem ismeri senki, csak az Istennek Lelke. Az érzéki ember (itt az a szó van, hogy a pszichikus, tehát a Szentlélek nélkül élő ember) nem foghatja fel az Isten Lelkének dolgait, egyszerűen bolondságok azok neki. Meg sem értheti, mivelhogy azok lelkiképpen ítéltetnek meg. A lelki ember azonban megérti." Lelki emberekké kell válnunk, Isten Szentlelkét kell elfogadnunk!

Isten tehát egyenes úton közeledik az emberhez, az egyszerűség kedvéért mondtam így, hogy a fülünkön át az értelmünket szólítja meg, és az akaratunkat akarja mozgósítani. Tudom, hogy ez ennél összetettebb kérdés, és egyszer talán azzal is foglalkozhatunk majd. Divatba jött annak a tanítása, hogy az ember bal agyféltekéje mivel foglalkozik, meg a jobb agyféltekéje, és mi hajlunk arra, hogy csak a bal agyféltekét foglalkoztassuk. Mind a kettőre tekintettel kell lenni, de ezt nem lehet a Bibliából kiradírozni, hogy a hit hallásból van, mégpedig Isten Igéjének hallásából. Hitre jutni így lehet: hallom, befogadom, döntök. Aztán az összes többi is szükséges, és kiegészíti ezt. Isten tehát így közeledik. Az ember felelőssége nagyon nagy, hogy mit felel erre, az élete és az örök élete függ tőle, de nem kell összeroskadnia a felelősség terhe alatt, mert Isten az, Aki késszé teszi őt a helyes döntésre. De ez is aközben történik, hogy hallgatja az Igét, és olvassa azt.

(3) Három gyakorlati következtetéssel szeretném befejezni.

(a) Az első egy kérdés: Meddig szokott elérni Isten Igéje benned? Elér-e egyáltalán a fülünkig? Hallgatjuk-e mindig, amikor hallgathatjuk? Aztán onnan elér-e az értelmünkig? Egyáltalán odafigyelünk-e arra, amikor olvassuk vagy hallgatjuk? Hányszor előfordul, hogy elolvassuk a napi bibliai szakaszt úgy, hogy az eszünk másutt jár, és első olvasás után, ha megkérdezik, miről szólt, egyszerűen nem tudjuk elmondani. Erre rá kell nevelnünk magunkat. Isten Igéje szerint, Istent én nagyon komolyan akarom venni, tehát odafigyelek, amikor Ő beszél.

Eljut-e az értelmünkig, és onnan eljut-e az akaratunkig? Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 7,21): "nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." Persze ahhoz, hogy cselekedjem, tudnom kell, hogy mi az Ő akarata; tehát hallanom kell, és meg kell értenem. De ebből még nem lesz üdvösség, hogy én már ezt tudom. Aki cselekszi! Boldogok azok, akik hallgatják és megtartják az Isten beszédét. Kívánom ezt a boldogságot mindenkinek, aki most itt van! Tehát meddig ér el Isten Igéje bennünk? Végigmegy-e azon az úton, amelyik az ő útja? Engedjük-e, hogy végigmenjen?

(b) A másik kérdés, hogy hogyan mondjuk mi tovább Isten Igéjét? Nekünk meg kell tanulnunk, testvérek, úgy továbbadni, ahogyan Isten mondja nekünk: ilyen türelmesen, ilyen szeretettel, ilyen megértéssel, ennyire érthetően, ahogy Ő mondja. Idejében, ahogyan Ő megszólal. A bizonyságtevő szolgálatunkból törölni kell mindent, ami hamis. Tehát nem célravezető az, hogy újra és újra odateszek az asztalára egy könyvet, majd csak elolvassa, ha elfogy a türelme... Nem ilyen az Isten módszere! Véletlenül mondok egy Igét... Ne véletlenül mondjam! Mondjam szeretettel, bevallottan, becsületesen, célzatosan. Mások előtt megszégyenítem... Nekiesek bibliai idézetekkel... Isten nem esik senkinek! Ő a Pásztornak ezzel a türelmével és szeretetével hívogat, ahogy itt Jézus példázatából olvastuk. A bizonyságtétel nagyon szent feladat, azt csak szentül és tiszta eszközökkel, tiszta szándékkal szabad végezni, és nagy türelem kell hozzá. Kivárni, amíg valakiben megérlelődik a döntés, vagy amíg egyáltalán kész lesz meghallgatni az Igét. És közben nagyon sokat kell imádkozni. Nem a szavakkal való játék az, amit valaki mondott: beszélj többet Istennel arról, akivel Istenről akarsz beszélni! Sokat imádkozni azokért, akiknek az életében mi már türelmetlenül várjuk, hogy keljen ki a mag, de talán még bele sem hullott, mert még nem is nyitotta meg magát előtte. Tehát úgy adni tovább, ahogyan Isten hozzánk közeledik.

(c) A harmadik, amit ne felejtsünk el, hogy az Ige hallgatását, olvasását semmi sem pótolja az életünkben. Itt nincs pótszer, ami hasonló hatást elér, vagy ugyanazt. Ezt a hatást semmi nem éri el, csak az, amikor Isten Igéjét hallgatjuk és olvassuk. Éppen ezért ezt semmivel nem szabad összetéveszteni vagy azonosítani. Ezért hamis az, amit olyan sokan mondogatnak, hogy nem kell ahhoz templomba járni, hogy én vallásos életet éljek... Miért kell ahhoz prédikációkat hallgatni, hogy én higgyek Istennek? Tudok én otthon is imádkozni, vagy az erdő csendjében, meg kirándulás közben, munka közben... Itt nem arról van szó, hogy hol tud az ember imádkozni! Arról van szó, hogy a hit hallásból van, és ehhez legalább ketten kellenek: az egyik, aki mondja, a másik, aki hallgatja. És aközben erősödik és épül a hitem, miközben hallok az Isten nagy tetteiről és miközben olvasom a Szentírást.

Itt kell vigyáznunk arra a hamis azonosításra is, ami szintén mostanában jön divatba, hogy az Igével való biblikus, Isten szerinti foglalkozás helyett azt mondják: meditálj! Mit jelent meditálni? Maga a szó azt jelenti: elmélkedni, tűnődni, töprengeni, szemlélődni. Szinte mindegyik jelentés feltételezi azt, hogy magamban. Magában töpreng, magában elmélkedik, magában tűnődik.

Fontos és hasznos dolog az, hogy ebben a hajszában és lármában, amiben élünk, néha meg tudjunk állni, el tudjunk csöndesedni. A hívő ember Isten előtt kiöntse a szívét, Őrá figyeljen, úgy értékelje az eseményeket, és így tovább... De ez nem azonos a keletről importált meditációnak azzal a jelentéstartalmával és gyakorlatával, ami ma hódít, és amire a legtöbben gondolnak. Mert amíg valaki magában elmélkedik, töpreng, tűnődik, szemlélődik, addig ő nem Istennel van együtt. Az ilyen ember nem az élő Isten színe előtt borul le, nem az őt kereső Isten elé siet, hanem magában van. Önmagával beszélgethet, önmagában értékelheti ki az eseményeket. Egészen más az, amiről a Biblia gyakran beszél - a 119. zsoltárból most, a héten kigyűjtöttem, hogy hányszor említi ezt a kifejezést, hogy "gondolkodom a Te beszédedről" -. Ez nem azonos a keleti meditációval! Aki az Isten beszédéről gondolkodik, az Istennel van együtt. Az azt akarja, hogy Isten őt szólítsa meg. Az kiszolgáltatja magát Isten Igéje hatásának, míg aki magába zárkózik, az kiszolgáltatja magát sokszor ismeretlen, sötét erőknek. Mert aki lezárja azt az ajtót, amelyiken a jó Pásztor beléphetne, az Ő hangján, Igéjén keresztül, - annak az életében váratlanul sötét hátsó ajtók pattanhatnak fel, és aki egyedül marad a tudatalattijából felszabaduló sötét tartalmakkal, Jézus nélkül, a Szentlélek védelme nélkül, - annak a számára ez nagyon veszélyes is lehet.

A Bibliában egyébként nem fordul elő ez, vagy ehhez hasonló szó, hogy meditálni. A Biblia nem ismeri, és nem ajánlja nekünk ezt a fajta meditálást. Ajánlja azt, hogy gondolkozzam az Isten beszédéről, az Ő társaságában, az Ő színe előtt, az Ő Szentlelkéért könyörögve, az Ő világosságába odaállva, hogy Ő mutassa meg, ki vagyok én! Hogy Ő mutassa meg, merre vezet az utam, hogy a nála elkészített ajándékok az enyéim lehessenek. Meg akarom tanulni az Ő Igéjét, forgatom magamban, hogy eközben is Vele legyek együtt, és az Ő hatásának tegyem ki magamat. Erre bátorít minket, és ezt minél jobban kell gyakorolnunk.

A múltkor valaki azt mondta, hogy egy bibliaóra nem ugyanaz, mint egy csoportdinamikai foglalkozás? Hát hogy lenne ugyanaz! Persze hogy a bibliaóra is csoport, és persze hogy ott is miközben az Igéről beszélgetünk, a beszélgetésnek bizonyos dinamikája létrejön, erőhatások érvényesülnek. De egy bibliaórán soha nem a csoport lesz a tekintély - mint ami a csoportdinamikára jellemző -, hanem ott mindig az élő Isten marad a tekintély, és az Ő Igéje, amivel megszólít minket.

Óvakodjunk tehát a hamis azonosításoktól! Nagyon világosan kell látnunk, hogy Isten ilyen egyenes úton közeledik az emberhez. Az ember felelőssége nagy, hogy mit válaszol Istennek, de nem roskasztó, mert Isten az, Aki munkálja bennünk az akarást is. Csak vigyázzunk arra, hogy meddig juthat el az Ő Igéje bennünk: csupán a fülemig, csak az értelmemig, vagy az akaratomat is adom? És vigyázzunk arra, hogy hogyan adjuk tovább az Ő Igéjét. Adjuk tovább, de olyan türelemmel, olyan szeretettel, mint Ő! Az Ő szeretetével és türelmével. Ugyanakkor óvakodjunk minden hamis azonosítástól, mert akkor tolvajokat és rablókat engedünk be az életünkbe, a családunkba., vagy a gyülekezetbe. Jézus Krisztus az ajtón jön, és Ő a jó Pásztor, Aki az életét adta a juhokért.

Holnap kezdődik az evangelizációs hetünk. Egy héten át minden este összejövünk, hogy dicsőítsük Istent és hallgassuk az Ő Igéjét. Jogos a kérdés, amit valaki fel is tett, hogy mi értelme van ennek. Egyáltalán mi értelme van annak, hogy kiáll egy ember, és beszél Istenről, az Ő tetteiről, a Szentírásban kijelentett gondolatairól? És honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy hívjuk a gyülekezetet egy héten át estéről-estére, amikor mindnyájan tudjuk, hogy milyen hajszában élünk, hogy estére mennyire elfáradunk, és a legtöbben szüntelen időzavarral küszködnek? S honnan veszi a bátorságot egy ember, akinek a hallgatóságában nála okosabb, műveltebb, tapasztaltabb emberek is vannak, hogy kiálljon és magyarázza a Szentírást? És miért olyan fontos ez, hogy még azt is merem javasolni a testvéreknek, hogy egy ilyen héten tegyenek félre sok egyebet, és részesítsék előnyben azt, hogy napról-napra Isten Igéjét hallhatjuk? Miért érdemes idejönni, vagy akárhova, ahol Istenről beszélnek? Ezekre a kérdésekre keressük ma a választ.

Három fejezetre osztva szeretném ezt elmondani. Szóljunk először Isten Igéjének a természetéről, mit mond erről a Biblia? Azután vegyük számba azokat a legfőbb akadályokat, amik Isten Igéje előtt tornyosulnak, és végül nézzük meg a béreaiaknak a szép példáját, amit itt a Cselekedetek Könyvéből olvastunk.

(1) Isten Igéjének a természetét Jézus Krisztus nagyon egyszerű és nagyon erőteljes képekkel szemléltette. Azt mondta, olyan Isten beszéde, mint a vetőmag: egy kis, kemény valamit beledugnak a földbe, meg sem látszik, de egyszer csak új élet indul el: abból a kicsi magból szár fejlődik, annak a végén gyümölcs lesz. Sokkal több, mint amennyi a földbe került vetéskor.

Aztán azt mondja Jézus, olyan Isten beszéde, mint a kenyér. Egy sajátos masszát betesz az ember a szájába, megeszi, - utána bonyolult folyamatok történnek, amelyeket nem tud irány1ítani, befolyásolni, de abból, hogy a szánkon valamit betettünk, erő, gondolat, szeretet lesz, alkotás születik. Különös csoda.

A zsoltáríró azt mondja, olyan Isten Igéje, mint a lámpa. Gondoljátok el: egy csillagtalan, holdvilág nélküli sötét éjjelen azt mondják egy mentős sofőrnek: X. utca Y. számban súlyos beteg van, azonnal menjen érte. Az utcák nincsenek kivilágítva és a mentőautónak nincs lámpája. Szirénázzon, majd elugrálnak előle. Életveszélyes vállalkozás, meg sem találja teljes sötétben az utcát. Lámpa nélkül megsemmisül az ember a sötét világon.

Jakab apostol azt mondja, olyan Isten Igéje, mint a tükör, amibe belenéz az ember, és szükséges ahhoz, hogy rendbehozza, és rendben tartsa magát.

Egyszerűek ezek a képek, de talán meggyőzően szemléltetik, milyen hatalmas erő rejlik abban, hogy Isten megszólít minket. Gondoljátok el, ha egyáltalán nem történne magvetés, nem lenne vetőmag. Rövid idő alatt megszűnne az élet. Ahol nincs magvetés, ott a parlagon hagyott földet feltétlenül felveri a gaz. Láthatjuk magunk körül: ahova Isten Igéje soha nem hull, és hosszú időn át nem hullott, hogy elvadul a lélek, és milyen lelki éhség, ínség következik utána. Megszegényednek a kapcsolatok, elsivárosodnak a házasságok, érzelmileg is elsivatagosodnak egész nemzedékek. És mennyi szellemi és gazdasági kárt is okoz, hogy nem történik lelki magvetés. Hogy az Igének az új életet támasztó magja nem hullt sok család, soksok fiatal, egész nemzedékek életébe. A parlagon hagyott földek csak gondot okoznak, és korlátlan mennyiségben termelik a gyomoknak a magját, amit aztán a szél elvisz mindenhova. És hogy eltévelyedik az ember lámpa nélkül, s milyen szomorú az, ha soha nem jut el igazi önismeretre, mert nincs olyan tükör, amelyik a valódi arcát megmutatná és hozzásegítené ahhoz, hogy rendbe hozza és rendben tartsa magát!

Isten Igéjének a természetébe máris engedtek bepillantást ezek a képek.

A Biblia azt mondja, hogy Isten mindig az Ő beszédével hajtja végre akaratát. Isten Igéjének tett jellege van. Isten úgy cselekszik, hogy megszólal, kimondja azt, amit akar, és megtörténik az, amit kimondott. A teremtés hajnalán azt mondta: Legyen világosság! S minden közbevető magyarázkodás nélkül így folytatódik a leírás: És lett világosság. Jézus azt mondta a béna kezűnek: emeld fel a kezedet, és az felemelte a kezét, és összecsomagolta azt a hordágyat, amin őt vitték oda, és ő vitte azt haza. Ugyanígy azt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid, - és ténylegesen bocsánatot nyert minden bűnéért. Semmiféle erőlködés, próbálkozás, harmadszori nekifutás nem volt. Kimondta, amit cselekedni akart, és ezzel megtörtént, amit kimondott.

Isten az Ő beszédével teremtette ezt a világot, és a Szentírás azt tanítja: Isten az Ő beszédével teremti ujjá az életünket. Mindazt, amit elrontottunk a bűneset következtében, Isten az Ő Igéjével hozza helyre. Az egész elrontott életünket, gondolkozásmódunkat, elrontott házasságokat, tönkretett jellemet, kapcsolatokat az Ő Igéjével hoz rendbe. Csodálatos látni azt egy családon belül, egy gyülekezeten belül, hogy Isten mi minden jót tud elvégezni pusztán az Ő Igéjével. Mindenféle prés, nyomás, ígérgetés, fegyelmezés nélkül, azzal, hogy Ő megszólalt, és valaki azt komolyan vette. Azzal, hogy Ő adta az Ő beszédét, és valaki ezt befogadta. Olyan szép itt a béreaiakról ez a kifejezés: "ők pedig befogadták az Igét teljes készséggel", és ez egészen megváltoztatta egyénileg is az életüket, és az egész városnak az életét is.

Péter apostol írja a levelében: "Mint akik újonnan születtek, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, Isten Igéje által" (1.Pt. 1,23). Isten Igéje mint mag belehullott az életükbe, és ott valami új keletkezett, újonnan születtek.

A csoda az, hogy ha Isten embereken keresztül szólal meg, akkor is megmarad az Ő beszédének ez a teremtő ereje. Az Igének a végső alanya mindig a teremtő Isten marad. Így mondja ezt Jézus Krisztus, amikor először küldte ki a tanítványait prédikálni: "Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg. És aki engem megvet, azt veti meg, Aki engem elküldött" (Lk. 10,16). Prédikál Péter, János, Fülöp, András - és a sor végén a mindenható Isten van. Ő küldte el Jézust, Jézus küldi ki őket, és amit ők hittel mondanak, azt a mindenható Isten mondja azoknak, akik a tanítványokat hallgatják. Sok hasonló igehelyet idézhetnék még, de ez is elég talán, hogy meggyőzzön minket, milyen óriási lehetőség Istenről hangzó, hittel mondott beszédet hallgatni, hiszen ott magát Istent hallhatjuk.

Ezért meri leírni Pál apostol a Thessalonikabeli levélben: "Hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek" (l.Thess. 2,13). Itt a munkálkodni szó helyén az energia görög szó van. Pálék prédikáltak Thessalonikában, a thessalonikaiak azt mondták: ezt mondja nekünk Isten. Így vették komolyan, amit hallottak, befogadták az Igét, és az azóta is energiát fejt ki bennük, és egy csodálatos nagy átalakulást vitt végbe az életükben. Ezt a levél 1. fejezetében le is írja, hogy messze földön híre van a ti hiteteknek, szereteteknek. Hogyan bírjátok ezt? Csak úgy, hogy maga Isten munkálkodik bennetek. És ez azzal kezdődött, hogy egy vadidegen, kis vékony ember, Pál, megjelent és elkezdett beszélni teljesen ismeretlen dolgokról: Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról. Ezek komolyan vették, és energiává vált az életükben, ami őket is átformálta és rajtuk keresztül is áldásosan hat másokra.

Nagy felelősség tehát az, hogy amikor Isten szólni akar hozzánk, és ilyen erőket akar közölni, és ránk bízni, akkor mi figyelünk-e rá vagy nem. Azért is nagy felelősség, mert a Jób könyve két helyen is figyelmeztet minket: "Szól az Isten egyszer vagy kétszer, de nem ügyelnek rá" (Jób 33,l4). Nem biztos, hogy harmadszor szól. Lehet, hogy akkor már nem vagyok olyan állapotban, hogy hallhatom. Lehet, hogy akkor már nem vagyok az élők sorában, hogy segíteni lehetne rajtam. Szól az Isten, de nem korlátlan számban. Boldog ember az, aki akkor siet Őt hallgatni, amikor Ő akar mondani valamit nekünk. Isten Igéjének hallgatása nélkül nem lehet a hitetlen emberből hívő. Enélkül nem kaphat senki üdvösséget, enélkül nem válik senki hasznos, mások számára is isteni áldásokat közvetítő emberré. Az Ő Igéjével szül minket ujjá úgy, ahogy a Szentírásban van.

(2) Milyen jellemző akadályok vannak Isten Igéje előtt? Négy egészen egyszerűen megfogalmazott, de nagyon súlyos akadályt szeretnék említeni.

Az első az, ha valaki nem hallgatja; a második: ha valaki csak hallgatja, de nem veszi komolyan; a harmadik az, ha valaki ellenállással hallgatja; és a negyedik: amikor valaki szórakozottan hallgatja.

Ha valaki nem hallgatja soha, azon nyilván nem segíthet az Ige. Ha valaki nem akarja befogadni, soha nem veszi a fáradságot, nem tesz félre semmi tennivalót annak érdekében, hogy Isten vele beszélhessen, azzal nem lehet beszélni. Ha nincs ott, ahol erről szó van, ha soha nem veszi kezébe a Bibliát, akkor nem szólítja meg őt Isten. Már pedig ezt nem lehet pótolni semmivel! És jó ügyelnünk arra, hogy mi minden kiszorítja az életünkből Isten Igéjének olvasását és hallgatását.

Van aztán, aki csak hallgatja. Eljut a füléig, esetleg az értelméig, tudja, mit kellene tennie, tudja, hogy mit kínál neki Isten, csak éppen nem teszi azt, amit tőle vár, és nem fogadja el azt, amit kínál. A Zsidókhoz írt levélben van egy nagyon elgondolkoztató mondat: "Nekünk is hirdettetett az evangélium, miképpen azoknak, de nem használt nekik a hallott beszéd, mert nem párosították hittel azok, akik hallották." (Zsid. 4,2). Két társaságról beszél: mindketten hallották az evangéliumot, de az egyik nem párosította hittel. Hinni azt jelenti: engedelmeskedni. Hittel hallgatni Isten üzenetét azt jelenti, hogy már csinálom is, amit mondott. Azonnal ahhoz igazítom, állandó pályamódosítás: Az Ige mutatja, mi a helyes, rádöbbentem, hogy hol tértem el attól, s már igazodom is hozzá. Ezt jelenti hittel párosítani a hallottakat. Ők nem párosították hittel, és ezért arról a boldogságról maradtak le, amit Jézus a lábmosás történetének a végén így mond: "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13,17).

Az, aki tudja, még nem élte át azt a boldogságot, amit a Krisztussal való együttlét jelent. Aki teszi azt, amit Ő mondott, az kerül közösségbe Ővele, és az boldog, miközben cselekszi. Jakab apostol szellemesen írja, hogy az ilyen ember, aki csak hallgatja, de nem cselekszi, olyan, mint aki belenéz a tükörbe, megállapítja, hol maszatos, és megy tovább ugyanolyan maszatosan. Akkor minek nézett bele? Azt mondja: ti ne legyetek ilyen igehallgatók, akik megcsalják magukat.

Akadály az is, amikor valaki ellenségesen hallgatja. A farizeusokról olvassuk ezt több helyen, hogy mentek Jézus után és hallgatták Őt, hogy "megfogják Őt a beszédben." Lesték minden szavát, hogy melyikbe lehet belekötni. Iszonyatos lelki helyzet! Rettenetes sötét indulat. Amikor valaki ott van az üdvösség kapujában, és saját magát zárja ki azzal, hogy elhatározza: ő oda ne lép be! Amikor valaki előre tudja, hogy nem lehet igaza Jézusnak. Nem adtak igazat Őneki (Lk 7,30). A konok emberi léleknek ezt az öngyilkos ellenállását meg tudja törni Isten végtelen nagy szeretete, csakhogy ezzel a konoksággal az ember késleltetheti saját maga szabadulását, esetleg le is késhet arról.

Végül nagyon gyakran előfordul az, hogy valaki szórakozottan hallgatja. Tehát hallgatja is, nincs benne semmi ellenállás, csak éppen nem veszi komolyan, hogy ott az életéről van szó, az örök életéről. Amikor valaki jelen van, csak éppen nincs ott sem az esze, sem a szíve. Amikor megmarad egy igehallgató a felszínen, és amikor beszámol otthon, akkor legfeljebb ilyeneket tud mondani: hosszú volt, unalmas volt, meleg volt a templomban; már megint huzatot csináltak ... Szépen szólt az orgona, rekedt volt a lelkész hangja... Egészen felszínes benyomások: érintetlen marad a lélek. Megőrizte a maga függetlenségét, ő nem szolgáltatta ki magát Isten mentő szeretetének, védekezett ellene.

Van az Ezékiel könyvében egy megrendítő kép, amikor Isten ezt mondja a prófétának: "Te embernek fia, néped fiai beszélgetnek rólad a falak mellett és a házaknak ajtóiban, és egyik a másikkal szól, ki-ki az ő atyjafiával és ezt mondják: Gyertek, kérlek, és halljátok, milyen beszéd az, amely az Úrtól jön ki! És eljönnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jönni, és odaülnek eléd, mint az én népem, és hallgatják beszédeidet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, a szívük pedig továbbra is nyereség után jár. És íme te olyan vagy nekik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, mint valamely jó hegedűs. Hallják beszédedet, de nem cselekszik. Ha azonban beteljesednek, mert beteljesednek, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük" (Ez. 33,30-33).

Mint egy tehetséges hegedűs: nagy élmény szép muzsikát hallgatni, amit valaki művészien ad elő, de egy koncertteremben mindenki megőrizheti a függetlenségét. Akár egész idő alatt valami másról is gondolkozhat. Észre sem lehet venni, hogy oda sem figyel. Kizárta magát valami lelkileg meggazdagító élményből, és ezt lehet csinálni következmények nélkül.

Isten Igéje azt mondja, hogy a templom ilyen értelemben nem koncertterem, hanem műtő. Ha valaki felfeküdt a műtőasztalra, az már nem függetlenítheti magát attól, amit a szikével csinálni fognak. Ott valami fogható beavatkozás történik, de annak nyomán meggyógyul. Isten ilyen mélyen akar beavatkozni az életünkbe. Az igehirdetés nem szerenád, amit egy ideig az ágyból is lehet hallgatni, aztán kikukucskál az ablakon az illető, és ugyanoda visszafekszik, jót alszik azzal a kellemes érzéssel, hogy milyen kedvesek voltak hozzá, - hanem az igehirdetés harci riadó, amely felriasztja álmából az embert, és fel kell öltözni, a fegyvert kézbe fogni, és utána éjt nappallá téve harcolni, de ennek a végén győzelem van.

Nem szerelmeskedő ének, hanem az életünket megmentő isteni üzenet. Hogyan szoktuk mi hallgatni?

(3) Végül vessünk még néhány pillantást ezekre a kedves béreaiakra, akikről olyan sok szépet olvastunk itt éppen az eddig elhangzottakkal kapcsolatban.

Pál apostol másodszor indul el missziói útra, és ezen az úton adja Isten neki azt a parancsot, hogy hozza át az evangéliumot Európába. Thessalonikában prédikál, igehirdetésének rövid summáját így olvassuk itt: "megmagyarázta és kimutatta, hogy a Krisztusnak szükséges volt szenvedni és feltámadni a halálból, és hogy ez a Jézus a Krisztus, Akit én hirdetek néktek." (ApCsel 17,3). A thessalonikaiakat ez nagyon felháborította, és elkergették Pálékat a városukból. Ekkor azok, akik ott mégis hitre jutottak, elvezették őket Béreába. Ez a mai Veria, Thessalonikától, Szalonikitől 80 km-re délnyugatra. Itt is az első útja a zsinagógába vezet, itt is ugyanezt elmondja: Ez a Jézus a Krisztus. Ő értetek halt meg, de feltámadott. Legyetek az Ő tanítványai!

A béreaiaknak ugyanolyan meglepő és ismeretlen ez a tanítás, mint a thessalonikaiak füle számára volt. Először ők is óvatosan hallgatják: először is ki ez, aki mondja, honnan veszi mindezt? Mi nem hiszünk másnak, csak az Írásnak. Előveszik hát a Szentírást, vagyis az Ószövetséget, s Pálnak minden állítását megvizsgálják. "Napról-napra kutatták az Írásokban, hogy így vannak-e ezek?" Akármit nem veszünk be, különösen egy ismeretlentől! De ha az Írás igazolja, akkor igen. És csodálkozva látták, hogy mindez igaz. Valóban az teljesedett be, amit a próféták megírtak; mindez csakugyan a názáreti Jézusban teljesedett be. Beteljesedtek az ígéretek, új korszak kezdődik! De jó, hogy eljött ide ez az ember! Milyen ajándék, hogy ennyire idejében értesülhettünk erről! És éppen azért készséggel befogadták az Igét, napról-napra kutatva az Írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, és sokan hittek őközülük. És Béreaban erőteljes keresztyén gyülekezet jön létre.

Ezt a három lépést szeretném most a szívetekre helyezni, hadd munkálkodjék ez bennünk ma is, és ez döntse el, hogy ezentúl mit teszünk félre annak érdekében, hogy Isten szólhasson hozzánk.

(a) Az első, amit mondd az Ige a béreaiakról, hogy teljes készséggel befogadták az Igét. Igekötő nélkül is mondhatjuk, azt is jelenti ez a szó, hogy teljes készséggel fogadták az Igét. Ez még nem azt jelenti, első pillanatban, hogy be is fogadták, de úgy fogadták: hátha igaz, amit mondanak. Nincs bennük a farizeusok előítélete, hogy ha Jézus mondja, nem lehet igaz. Ha tudva tudjuk, hogy igazat mond, akkor is be kell bizonyítanunk, hogy nem az, presztízsből, mert különben összeomlik az egész kártyavár, amit mi a magunk teológiájának nevezünk. Ez volt a farizeusok, írástudók álláspontja.

A béreaiak nem. Azt mondják, meglepő, különös, sohse hallottuk, de hadd mondják végig, gondolkozzunk csak rajta! Nincs bennük ellenállás, nyitottak az Ige előtt. És utána befogadják azt, minden ellenállás nélkül a magukévá teszik. Több helyen olvassuk, amikor Isten jelképesen azt mondja egy-egy prófétának, hogy edd meg ezt a könyvtekercset! - amikor rábíz valamilyen üzenetet, hogy azt mondja el másoknak. Edd meg! Az Igét meg kell enni. Nemcsak nyalogatni, nem a szánkba venni és kiköpni (ez a szó is szerepel a Bibliában), hanem megrágni, lenyelni. Egészen befogadni. Hadd fejtse ki bennem a maga munkáját. A befogadott Ige lesz az életünket újjáteremtő erővé; a be nem fogadott Ige pedig vádolni fog. A János evangélium 12. részében azt mondja Jézus: "Aki megvet engem, és nem fogadja be az én beszédemet, van annak, aki kárhoztassa: az a beszéd, amit szóltam, az kárhoztatja az utolsó napon" (48. v.).

Előtte azt mondja: "Én nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megmentsem", de az a beszéd, amit valaki hallott és nem fogadott be, kárhoztatni fogja ama napon. A be nem fogadott Ige. Ezért olyan szép a béreaiak példája, hogy ők először fogadták, azután befogadták Isten Igéjét.

(b) És mivel szerettek volna meggyőződni, hogy igaz-e az, ezért az Írásokkal mérték össze. Napról-napra kutatták az Írásokat, hogy így vannak-e ezek, ahogy Pálék állítják. De szép magatartás! Nem kell gondolkodás nélkül, pláne ha nem ismerem, kicsoda ő. Mit tudom én, miféle tévtanítást hoz magával... Mérjük meg az Íráson! Persze, ehhez ismerni kell az Írásokat. De aki ezt teszi, annak a számára Isten Igéje csakugyan lámpássá lesz, ami segít eligazodni, ami a tanítások útvesztőjében megmutatja a helyes utat, a kanyargó ösvényen megőrzi a vándort, hogy ne zuhanjon le valamely tévedés szakadékába. Nagyon szép a 119. zsoltárnak az a képe: "A Te Igéd az én lábaimnak szövétneke és ösvényemnek világossága." (105. v.) Ez olyan mécses volt, amit egy méternyi hosszú rúd végére erősítettek, a botot vitte a kezében az ember, és a mécses a lábánál mutatta, hogy a hegyi ösvény nem szakadék mellett vezet-e el, nehogy félrelépjen és elpusztuljon ott. Az életét mentette meg, és sötétben is lehetett így gyalogolni biztonságosan. Ilyen az Isten Igéje. De kutatjuk-e napról-napra az Írásokat?

(c) Mert ennek a gyümölcse az, hogy "sokan hittek Jézusban." Egy új világ tárul fel előttük, új lehetőségek, Istentől kapott új ajándékok, új társuk lesz a Megváltóban, Jézusban, Aki nekik is azt mondja: "ti az én barátaim vagytok, ha annak akaratát cselekszitek, Aki elküldött engem."

Nagy lehetőség Isten Igéjét olvasni és hallgatni. Sok akadály tornyosul előtte. A béreaiak szép példája arra buzdít, hogy meg lehet győződni arról, igaz-e, amit nekünk a mi Urunk mond. Aki az Írásokat kutatja, és ezzel a nyitottsággal hallgatja a hittel mondott igehirdetést, abban hit támad, és annak erősödik a hite.

Jó lenne, ha ma itt az úrasztalánál őszintén meg tudnánk bánni és vallani Istennek mindazokat a vétkeinket, amikkel eddig az Ő Igéje ellen vétkeztünk. Azt, hogy olyan könnyen vesszük, hogy olvassuk-e vagy nem. Szinte attól tesszük függővé, hogy van-e kedvünk hozzá, mintha ez kedv kérdése lenne, hogy Ő az életemet megmenteni és gazdagítani akarja. Vagy másokhoz akar küldeni, hogy általam mentse azokat, és azt mondom: most nincs kedvem ... Mennyi tiszteletlenség van bennünk, milyen sokszor gyalázzuk Őt azzal, hogy ami szent, azt nem vesszük szentül. Milyen sok Igét engedtünk már el a fülünk mellett, milyen sok felszínesség van bennünk is... Gondoljatok arra, hogy hazafelé a villamosig, vagy otthon a családtagoknak mit mondotok néha egy-egy istentiszteletről... Olyan jó lenne mélyen magunkba szívni azt, amit Ő mond nekünk! Olyan sokszor nem engedtük, hogy hasson, mert csak odáig jutottunk, hogy most már ezt is tudom; vagy odáig jutottunk, hogy ezt már rég tudtam, semmi újat nem mondott. De mióta tudom már! Csinálnom kellene, és 15 év óta nem csinálom, pedig tudom! Ezért mondta újra most az Úr.

Azt hiszem, van mit megbánni, és az őszinte bűnbánattal kezdődik mindig a megújulás, hogy kinyíljon a szívünk, és egyáltalán fogjuk az Ő adását. Értsük, amit mond, és azonnal cselekedjük is, hogy boldogok legyünk.

Jó lenne, ha itt az úrvacsora közötti csendet most ez a konkrét bűnbánat és bűnvallás töltené ki, hogy megkérdezzük a mi Urunkat: Uram, mivel vétkeztem a Te Igéd ellen? Nem akarom tovább ezt a bűnt folytatni. És jó lenne, ha így tudnánk a jövő hétért imádkozni, sok mindent félretenni, amit lehetséges, hogy Isten szólhasson hozzánk, és az Ő energiája átalakítson minket, és aztán ezzel a bátorsággal tudnánk másoknak továbbadni az Igét, hogy amit mi mondunk félszegen, talán ügyetlenül másoknak, amögött is ott van a mindenható Isten, Aki minden igaz bizonyságtétel végső alanya, és miközben én ügyetlenkedem, Ő szólítja meg azt, akinek szeretettel mégis csak mondtam azt, amit már az Írásokból igaznak találtam, és így terjed az evangélium szívtől-szívig, és szabadít meg sokakat a bűnből és a halálból.

Isten Szentlelke újítson meg minket ebben, és engedjük egészen nyugodtan, hogy megújíthasson!

Kedves testvérek, az egyik leggyakrabban hallott és olvasott szó hosszú idő óta ez az idegen kifejezés: konfliktus. Tele van konfliktusokkal az élet körülöttünk és sokszor bennünk is. Vannak fajok, amelyek nem képesek elviselni, nemhogy szeretni vagy segíteni egymást. Vannak népek és nemzetek, amelyek sok egymás ellen kölcsönösen elkövetett történelmi bűn miatt nem képesek, és nem is akarnak megengesztelődni. Vannak családok, ahol állandósulnak a konfliktusok sokszor keresztbe-kasul úgy, hogy át sem lehet már tekinteni, ki kire haragszik, és legfőképpen miért, amikor így mindenkinek rosszabb, és az lenne a közös érdek, hogy megoldódjanak a konfliktusok, és ne csak eltűrjük egymást a föld színén, vagy egy fedél alatt, hanem ahogy és ahol csak lehet, segítsük egymást. Ebben a kis országban, amiben élünk, szintén keresztbe-kasul egyre több konfliktus támad, ahelyett hogy végre komolyan vennénk már, hogy csak úgy haladunk előre, ha mindnyájan egyfelé nézünk, és egyfelé húzunk. Bizony sokszor még az is előfordul, hogy egy emberen belül támad hasadás, és saját magával sincs békességben, bármilyen furcsán hangzik is ez, és önmagával is konfliktusba kerül. Életveszélyes az, ha konzerválják, állandósítják a feszültséget, márpedig nagyon sokan erre rendezkednek be. Vannak olyan ördögi lelkületű emberek, akik direkt élvezik, akiknek öröm az, ha feszültséget támaszthatnak, szíthatnak, vagy valami módon állandósíthatják.

Mivel az utóbbi időben a magam szolgálatában is különösen sok konfliktussal kellett szembenézni, és a békéltetés szolgálatát kellett, vagy kellett volna valahogyan végezni, és láthattam azt, hogy Isten Szentlelke ma is milyen csodálatosan tud ellenségeket barátokká tenni, a gyűlölet helyére szeretetet ajándékozni, arra gondoltam, hadd legyen szó ezen a mai vasárnapon arról, mi a konfliktusok isteni megoldása, és hogyan válhatunk mindnyájan alkalmassá arra, hogy ne csak a bennünk, körülöttünk, vagy esetleg miattunk támadt feszültségek oldódjanak meg, hanem Isten használhasson minket minden ügyefogyottságunk ellenére mások élete feszültségeinek a feloldásában, megoldásában.

Az a történet, amit most hallottunk, tipikus konfliktus helyzet. Könnyű megjegyezni, mikor történt: Kr.e. 444-ben volt ez, még a hónapot, napot is tudjuk - nagyon pontos a Nehémiás könyvének a leírása. Amikor több mint száz éve otthon voltak már a babiloni fogságból megszabadult zsidók, legalább is egy részük , akik önként hazamentek, de kiderült, hogy még nincs tekintélye a népnek és az országnak, mert Jeruzsálem kerítetlen város. Épített ki-ki magának házat , fölépítették a próféták nógatására a templomot, de védtelen volt a szent város: Jeruzsálem falai még mindig romokban voltak.

Ekkor hívta el Isten Nehémiást, aki magas beosztású állami tisztviselő volt a perzsa udvarban, és az ő vezetésével egy újabb nagy csapat érkezett haza, hogy felépítsék Jeruzsálem kőfalát. Nekiláttak a munkának, gyakorlatlanul, kevés erővel; nagyon sok volt a rom, és nagyon rossz volt a légkör. Az ellenség kívülről állandóan fenyegette őket, semmiképpen nem akarták, hogy Jeruzsálem falai újra álljanak, mert tudták, hogy ez a nép jövőjének a záloga. De belül sem volt teljes az egység. Nehémiás Istentől kapott bölcsességgel és bátorsággal verte vissza a külső támadásokat, és próbálta egyensúlyban tartani ezt a nagyon megviselt, sokféle nyomorúsággal küszködő népet. És a fal szépen épült.

Akkor tört ki ez a lázadás, amiről itt olvastunk. Egyszer csak hallja, hogy nagy zúgolódás van a zsidók között az ő testvéreik ellen. Miért egymás ellen?! Hát van itt bőven külső ellenség, azokkal szemben feltétlenül szükséges a belső egység. Mi baj van? Kiderül, hogy valamire nem figyelt oda. Igyekezett az anyagbeszerzésről is gondoskodni, a napi feladatokat is kiosztani, az arra szorulókat lelkigondozni, de egy valamire nem figyelt oda: A gazdasági problémákra. Az nem jutott eszébe, hogy jó, építsük, építsük a falat, de van-e mit enniük azoknak, akiktől várja, hogy építsék? Hát ki-ki gondoskodjék magáról! Berendezkedtek már valamennyire, ez már ne az ő feladata legyen... De kiderült, hogy ez is a vezetőnek a feladatai közé tartozik.

Egyre nagyobb ellentét támadt egy vékony gazdag réteg, és az egyre nagyobb szegénységbe süllyedő sokaság között. Miért? Azért, mert amikor ez a csapat hazament, hirtelen megnőtt a lakosság száma, a földeket azonban évtizedek óta elhanyagolták, a mezőgazdaság akkor kezdett magához térni. Az adót viszont mindenkinek be kellett fizetni a perzsáknak. Egyszerre sokan lettek, a föld keveset termett, az adót behajtották; akinek nem volt tartaléka, kénytelen volt kölcsönkérni a tehetősebbektől. Azok szívesen adtak kölcsön, s meglátták benne a fantáziát: a nyomorúság vámszedői, az uzsorások megjelentek: Adunk nektek uzsorakamatra... Mivel nem tudtak fizetni, zálogba vették az ingatlanjaikat. Addig a szőlődet, kertedet én használom, amíg nem fizetsz! Még kevésbé tudtak fizetni, mert nem tudtak termelni. Akkor a gyereked addig nálam szolgál, amíg nem fizetsz. És oda jutottak, hogy már nemcsak ingyen szolgák, hanem rabszolgák lettek a gyerekeik a másik zsidó családnál. Ilyen soha nem volt Izráel történetében! A Mózes törvénye is tiltotta egyrészt azt, hogy ha zsidó zsidónak kölcsön ad, kamatot kérjen. Hát mi egy cég vagyunk, egy család vagyunk - ezt nagyon hangsúlyozták a mózesi törvények: ha megszorul, adj a testvérednek, aztán majd visszaadja, ha tudja. Kamatról szó sem lehet! Nem az, hogy rabszolgának viszi el a gyerekét! Micsoda gondolat ez?!

Amikor ezt Nehémiás meghallja, "felette nagy haragra gerjedt." Az ember megijed, hogy ebből semmi jó nem szokott kijönni. Még csak az hiányzik, hogy a nép felelős vezetője is elveszítse a fejét! Aki felette nagy haragra gerjed, és haragjában azonnal cselekszik, az ritkán szokott bölcsen cselekedni. Mi lesz ennek a konfliktushelyzetnek a megoldása? Ez roppant tanulságos ebben a történetben.

Nehémiás felette nagy haragjában is megmard az, aki mindig volt: Isten alázatos gyermeke. Hiába magasrangú perzsa állami tisztviselő, hiába népvezér, ő Isten alázatos, csendes gyermeke, aki tudja, hogy Istentől kapta ezt a feladatot. Tudja, hogy nem neki kell itt megoldania valamit. Ő szakadatlanul figyel arra az Istenre, Akié ez a nép, Aki ezt a feladatot rájuk bízta, Aki az egész világnak az Ura. Az ellenségeiknek is, akik azzal fenyegetik időnként őket, hogy éjszaka lemészárolják... Nehénmiás csak azért tud elaludni mégis este - noha nagyon szereti a népét és aggódik érte, - mert tudja, hogy Isten nélkül nem jöhetnek ide mészárolni az ellenségek.

Ebben az Istenre figyelő, Benne bízó alázatban érti meg most is, hogy mit kell csinálni. Éppen ezért első haragjában nem cselekszik, hanem leborul Isten előtt. Nehémiás könyvében újra és újra visszatér ez: "és könyörgék a menny Istenéhez..." A legképtelenebb helyzetben: a királyi trónteremben rendkívül kényes kérdéseket szögeznek neki, s ott van egy közbevetett mondat: "és én könyörgék a menny Istenéhez." Ott is lehet. Mindenütt lehet. És elég egy pillanat, hogy az, aki Istennel folyamatos kapcsolatban van, felemelje a tekintetét rá, és már irányíthatóvá válik, és Isten fog adni neki bölcsességet, bátorságot, szelídséget, mikor mire van szüksége. Éppen ez itt a konfliktus megoldásának a kulcsa, hogy nem Nehémiás gyürkőzik neki, hogy nézzük, hogyan kell ezt megoldani, hanem nekigyürkőzés helyett itt is letérdel, és azt mondja: Uram, ezt csak Te tudod megoldani. És Isten cselekszik, ezért lesz ennek a végén jó megoldás.

Ahol Isten cselekszik, ott mi azt szoktuk mondani, hogy csodák történnek. A csoda az Isten cselekvésének a megszokott, természetes módja, mivel Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Miért? Azért, mert Ő Isten, és ezt nem vesszük komolyan sokszor. Nehémiás viszont ezt vette nagyon komolyan ebben a kiélezett helyzetben is.

Mi történik? Nagyon érdekes, hogy ez a fejezet az emberi vetületét írja már le annak, ami történik, de az események mögött mindig tettenérhetjük a cselekvő Istent. Igy kezdődik tehát ez az ijesztő bevezetés: "Felette nagy haragra gerjedtem, amikor ezeket a dolgokat hallottam." És mit csinált utána? Itt jönnek azok a csendes csodák, amiket szeretnék elsorolni. Hat lépést lehet nyomon követnünk ebben a történetben.

(1) Az első ez: "és magamba szállva gondolkodtam." Ez az, amit nem szoktak csinálni azok, akik felette nagy haragra gerjednek. Azok nem gondokoznak, hanem azonnal cselekszenek, általában ütnek, vagy visszaütnek. Rendet csinálnak, ők megmutatják ... Nehémiás nem akar megmutatni semmit. Ő engedelmeskedni akar. Fogalma sincs egyelőre, mi itt a megoldás, de bizonyos abban, hogy Istennél kész a megoldás. Akkor ezt kell megérteni. Ahhoz viszont csönd kell. Akárhogy kiált is a nép, akármennyire igazuk is van az elégedetlenkedőknek, bármennyire bántja is őt, hogy nem előbb vette észre a bajt, hanem idáig fajultak a dolgok, mindegy, most már itt tartunk, ahol tartunk, - most kell csöndben maradni! Magába száll és gondolkodik.

Isten gyermekeit ez jellemzi. A tékozló fiú példázatában is ott van a fordulat, amikor olvassuk ugyanezt a kifejezést: "és magába szállva ezt mondta: az én apámnak sok bérese bővölködik. Fölkelvén elmegyek az én apámhoz, és azt mondom neki: vétkeztem." Amikor magába száll az ember, odaáll Isten elé, bármennyire sürgeti is a nyomorúság a megoldást, bármilyen sok igénnyel lépnek is fel vele szemben, akikért felelős, fő a nyugalom: először is Istenre figyelünk, mert addig nem fogunk helyesen cselekedni. Először magában keresi, hogy nem ő vétkezett-e, pedig felette nagy haragra gerjedt azok miatt, akik miatt ez a zúgolódás van. De arra is gondol, hogy én miben vagyok hibás. Csak ezután fog világosan látni mások ügyében is. És nem ugrik le kétségbeesésében a falról, amit már építgetnek, hogy elegem van ebből az egész társaságból, megyek vissza Perzsiába, ott vár a jó állásom, ott megbecsülnek, itt meg mindig csak a fejemen táncolnak és intrikálnak a hátam mögött... Nem, noha mindez igaz. De őt Isten állította oda, ezt végig kell csinálnia. És eddig sem ő egyedül volt hős, hanem Isten kezében volt eszköz. Most különösen nehézzé vált a helyzet, akkor most különösen hatalmasan fogja megmutatni Isten az Ő szeretetét és erejét, de kell legalább egy valaki, aki higgadtan, hittel, magát megalázva engedi, hogy rajta keresztül munkálkodjék Isten. Az egyik lázong, a másik sunyít; kell valaki, aki magába száll és Isten színe előtt gondolkodik.

Jellemző-e ez ránk? Amikor valami nagy baj támad, az első reakciónk nekünk is az, hogy felette nagy haragra gerjedünk, de az mindig Isten csodája, ha felette nagy haragjában is le tudja csendesíteni az ember szívét, az meg a mi engedelmességünk, ha felette nagy haragunkban is magunkat alázzuk meg Isten előtt, és úgy várjuk tőle a megoldást. Nem kell megsértődni, ha kiderül az igazság, hanem gondokozni kell, mégpedig Isten színe előtt, imádkozva, alázatos szívvel.

(2) Hogyan folytatódik? "Gondolkodtam erről, és megfeddettem az előjárókat, a főembereket ezt mondván: ti a ti atyátok fiaival szemben uzsoráskodtok." Milyen különös, nem a népet feddi meg, amelyik zajong, hanem az elöljárókat, akik miatt zajongani kénytelen a nép. Ritkán fordul ez elő a történelemben. Megint csak Isten cselekedte ezt. Ő ad először békességet és alázatot Nehémiásnak, hogy magába szállva gondolkozzék, most pedig Ő ad bátorságot, hogy azokkal nézzen szembe, akik okozói lettek ennek a bajnak. Előveszi a vezetőket, és bármilyen kellemetlen, kényelmetlen is, őket feddi meg. Isten ad ehhez bátorságot neki, de csak azután, hogy előzőleg magában kereste a hibát.

(3) És hogy folytatódik tovább? "Nagygyűlést hívtam össze ellenük, és azt mondtam nekik: mi kiváltottuk a mi atyánkfiait, a zsidókat, akik a pogányoknak eladattak, a mi tehetségünk szerint. Ti is meg akarjátok venni a ti testvéreiteket és ők nekünk adják el magukat? Nem jó dolog ez, amit cselekesztek! Hát nem fogtok a mi Istenünk félelmében járni, hogy valahára ne gyalázzanak már minket a pogányok, a mi ellenségeink?!" Kiviszi az ügyet a nyilvánosság elé: nagygyűlést hív össze, hadd hallja mindenki azt, ami mindenkit foglalkoztat. Nevén nevezi a bűnt. Nem azt mondja, hogy ejnye-ejnye, másként kellett volna... Mit kellett volna másként?! Ti a ti testvéreitekkel szemben uzsoráskodtok! Erről van szó. Le kell leplezni a bűnt. Mindezt nem vádaskodva, nem ellenségként mondja. Ez az egy mondat van így többesszám második személyben, az összes többi többesszám első személyben. Ő is ott van azok között, akik vétkesek. Ő is ott van, sőt az első azok között, aki mindent kész megtenni, hogy a helyzet megoldódjék, és egyébként is nem úgy van, hogy ti, meg mi. Végképp ne úgy, hogy ti meg én, - hanem mi. Mi egy nép vagyunk, ilyen gyalázatosan is az Isten népe. Nekünk egy jövőnk van, szoros érdekközösségben kell élnünk, és csak együtt tudunk kilábolni ebből a bajból. Ez a gondolkodásmód átragad a többiekre is.

Nagyon fontos ez a lépés, hogy nevén nevezi a bűnt. Amikor valaki nevén nevezi azt, még pedig saját bűnét, és nem ujjal mutogat másokra, akkor már rálépett a szabadulásnak az útjára.

(4) Nagyon elgondolkoztató Nehémiásnak az érvelése is. Azt mondja: emberek, ez nemcsak gazdasági kérdés, ez hitbeli, lelki kérdés, mert azzal, amit most csinálunk, az Isten nevére hozunk gyalázatot. Mi itt prédikálunk a pogányoknak az egy, igaz, élő Istenről, Aki a világot teremtette, Aki minket kiválasztott, Aki a rabszolgaságból kiszabadított, Aki most is a fogságból visszahozott, Akiben bízunk - és akkor nem tudjuk egymást szeretni! Hát micsoda dolog ez, hogy képes vagy a testvéred gyerekét rabszolgának elvenni, és ingyen dolgoztatni! Azonnal tessék visszaengedni! Isten neve gyaláztatik emiatt. "Hát nem fogtok már végre a mi Istenünk félelmében járni, hogy ne gyalázzanak minket a pogányok, a mi ellenségeink?!"

"Isten félelme" ez nem azt jelenti, hogy félni Istentől, hanem azt jelenti: nagyon komolyan venni a szent Istent. Az Isten szentségét, az Ő bűnt gyűlölő igazságosságát, az Ő hozzánk való érthetetlen és mérhetetlen szeretetét, és ettől indíttatva engedelmeskedni Neki. Aki könnyelműen szembehelyezi magát Isten parancsaival, aki magára nézve nem tekinti érvényesnek Isten minden törvényét, aki ennyire igeellenesen képes viselkedni és gondolkodni, az nem féli Istent, és ti miattatok gyaláztatik az Isten szent neve a pogányok között!

De ezt is úgy mondja el, hogy mi: hogy vegyük nagyon komolyan az Isten félelmét, mert a mi számunkra a végső, és tulajdonképpen egyetlen érv mindig az: mit akar Isten. Ő azt mondta, hogy kamat nélkül adunk kölcsönt családon belül egymásnak, népen belül, - akkor így legyen! Na de ... és akkor jönnek a különböző meggondolások. Nincs na de ...! Azt mondta Isten. Aki nem ezt csinálja, szembehelyezte magát Istennel, és miatta káromoltatik az Isten neve, ő meg nem számíthat Istenre, mint szövetségesére, mert kilépett a szövetségből.

Kell ez nekünk ilyen szorongatott helyzetben? - kérdezi itt Nehémiás. Isten nélkül akartok ti boldogulni? Sose sikerült eddig! Inkább meg kell újítani Vele a szövetséget, annak a módja pedig a bűnbánat.

(5) Olyan szép a folytatás, ez a mondat az egyik legszebb csengésű ebben a hosszú részben: "És hallgattak, és nem tudtak felelni semmit." Itt derül ki, hogy megnyerték a csatát. Amikor valaki a bűneit hallva nem kezd védőbeszédet mondani, nem úgy védekezik, hogy másokat vádol, nem ugrik neki annak, aki nevén merte nevezni a bűnt, hanem hallgat, - ez azt jelenti, hogy már a szívében igent mondott Isten szavára. Ki kell mondani a szájával is, ez a bűnvallás; de a szívében már eldőlt. Nehémiás bizonyos lehet abban, hogy a fal fel fog épülni és a nép egysége megmarad. Ha a bűnt hallva hallgat bűnbánattal a bűnös, akkor már mozdul a keze, hogy elfogadja a bocsánatot.

(6) Igen ám, de ettől még nem történt semmi. Ez a nagy hallgatás még nem oldotta meg a problémát. Most jön a nagy javaslat: azt mondja Nehémiás: "Én is, testvéreim is, legényeim is pénzt és gabonát kölcsönöztünk nekik. Engedjük el, kérlek e tartozást. Adjátok vissza nekik még ma az ő mezőiket, szőlőiket, kertjeiket, házaikat, sőt a kölcsönadott pénznek, gabonának, olajnak századát is engedjétek el!"

Most derül ki, hogy mi lesz. Mert eddig csak lelki kérdésekről volt szó: vétkeztünk az Isten törvénye ellen. Mindenki tudja, hogy az az Isten törvénye, mindenki tudja, hogy az ellenkezőjét csinálta, hát igen, ez nem jó. Nevén nevezték, mit lehet erre mondani? Nem mondunk semmit, hallgatunk. De mi lesz a pénzzel? Itt ad Isten Nehémiásnak ismét olyan bölcsességet, amilyet csak Ő tud adni. Azt mondja, hogy a kölcsönvett pénzt mindenképpen vissza kell adni. Van, aki mindenét kölcsönadta, akkor megfordul a dolog, és a nép másik része megy tönkre. Ilyen nincs. Tessék visszaadni a kölcsönt. A kölcsönadók viszont azonnal adják vissza az ingatlanokat, hogy dolgozhassanak, termelhessenek a szegények, hogy legyen miből megadni a kölcsönt. Még ma! - mondja Nehémiás. Ismeri az ember szívét, nem holnap, abból nem lesz semmi. Ma! Sőt! - kamatot nem kérünk, ezt már tisztáztuk, sőt amit kölcsönadtunk, annak csak a 99 %-át kérjük vissza. 1 % maradjon ott. Ez érzékeny pont, hiszen éppen az volt az eredeti gondolat, hogy hogyan lehet munka nélkül haszonhoz jutni: uzsorakamatra kölcsönzünk. Most nemhogy kamatot nem kapunk, még azt sem kapjuk vissza, amit adtunk! Igaz, hogy csak 1 % marad ott, de Nehémiás ezt fontosnak tartja. Ez lesz a bizonyítéka annak, hogy ti valóban megbántátok, hogy az Isten Igéje ellen cselekedtetek, a bűnbánat őszinte, mert íme kézzelfogható, megszámolható cselekedetekben valósul meg.

Erre mit mondanak? Most dől el a nép sorsa. Ha megmakacsolják magukat, nem épül fel a fal, és a nemzeti önállóság álom marad. Mit mondanak az emberek: "Ők így feleltek: Visszaadjuk, és tőlük nem veszünk el semmit. Úgy cselekszünk, amint te mondottad." Ez mindig a Szentlélek munkája. Amikor nemcsak odáig jut el az ember, hogy igen, vétkeztem, hanem amikor eljön egy pont, azt mondja: innentől kezdve pedig Isten Igéjének engedelmeskedem. Akkor is, ha másként terveztem, akkor is, ha most anyagi haszontól esem el; akkor is, ha ez teljesen idegen a gyakorlattól, ilyet senki nem csinál. A pénz mindig alulról felfelé vándorol a gazdasági életben, itt megfordul és fölülről lefelé, a szegényeknek... Ki hallott még ilyet? Az hallott ilyet, aki az Isten Igéjét hallgatja, mert Isten néha egészen mást mond, mint amit a mi gonosz szívünk diktálna, és mint amit a bűnös gyakorlat meghonosított. Isten népe akkor lesz az valóban, ha Isten Igéjét komolyan veszi. És itt komolyan veszik. Ez nagy győzelem. Ez mindig Isten Szentlelkének a munkája egy ember szívében.

Nem is fejeződhet másképp ez a nagygyűlés, mint így: "Az egész nép ezt mondta rá: ámen, és dicsérték az Urat, és e beszéd szerint cselekedett a nép. Ahol a nép azt mondja Isten akaratára, hogy ámen, ott a szív megtelik örömmel, reménységgel, békességgel, és a szájakon kicsordul az Isten dicsőítése. Minden külön felhívás nélkül. És ahol hiányzik az Istennek ez az önfeledt dicsőítése, azt jelenti, hogy ott valamiben engedetlen akar maradni a nép vagy az egyes ember.

Jellemző-e reánk az, hogy amit Isten az Ő Igéjében mond, arra én azt mondom: ámen? Még akkor is, ha egy Nehémiáson, egy emberen keresztül érkezik el az Isten feddő vagy útmutató szava. Ha az felismerhetően az Úr szava, akkor erre egy válasz van: ámen. És akkor felharsan a dicsőítés, és megtelik a szív örömmel, mert megoldódott a feszültség, nincs többé konfliktus. Utólag visszanézve tragikomikusnak tartjuk, hogy mi egymásnak akartunk ugrani, hiszen mindenben közösek az érdekeink, hiszen mindnyájan oda szeretnénk elérkezni - hát akkor segítsük egymást előre minden módon, - áldozatok árán is. Mindig áldozatot jelent, ha valakinek segíteni akarok. Amíg neki segítek, nem tudom a magam dolgát végezni, ez világos. Ezt előre lehet tudni. Akkor határozzam el, hogy soha senkinek nem akarok segíteni, ez tiszta beszéd. Akkor egyértelmű, hogy önző vagyok, magam vagyok a legfontosabb, én ilyen vagyok ... Vagy határozzam el, hogy szívesen hozok áldozatot is másokért. Erre magától senki sem képes: erre csak Isten Szentlelke tud minket képesekké tenni.

Amiről ebben a fejezetben olvasunk, az mind a Szentlélek munkája. Egy írásmagyarázó ilyen címmel írt igehirdetést erről a részről: Pünkösd az Ószövetségben. Ebben az ószövetségi történetben lépten-nyomon ott látjuk Isten Szentlelkének a munkáját, mert Ő az, Aki segíti a benne hívőket, hogy magukba szálljanak, és Őelőtte gondolkozzanak. Ő az, Aki ad bátorságot ahhoz, hogy annak a szemébe mondjuk a bűnét, aki azt elkövette. De ezt nem az ítélkezés és vádaskodás indulatával, hanem a segítés indulatával; azzal, hogy összetartozunk: én is vétkes vagyok, testvér! Előbb magamba szálltam, utána merem neked megmondani, hogy te is az vagy, vagyis: mi azok vagyunk... És tudod mi a megoldás: az, hogy elővesszük Isten Igéjét, megnézzük, hol tértünk el attól, ezt beismerjük. De ez kevés! Azonnal visszatérünk hozzá, és mostantól kezdve az Ige szerint rendezzük be az életünket. És ha ez radikális változtatásokat jelent? Hát ez mindig azt jelenti! Olyan radikálisan eltértünk tőle, hogy ha visszatérünk, az mindig gyökeres változtatást jelent.

De a vége az, hogy megszűnik a feszültség, hogy újra egymásra találunk, hogy tudunk megbocsátani, elengedni, még el is felejteni sokszor, és továbbépül a fal, továbbépül az Isten országa. Az egész nép azt mondja, hogy ámen, és dicsőítik az Istent.

Olyan különös, hogy ez a nagy horderejű esemény úgy következett be Izráel népe életében, hogy egyetlen ember kész volt mindenben engedelmeskedni Istennek. Nehémiás volt az első, aki felismerte, hogy ő is vétkezett, miben; aki magába szállt, aki nem hagyta a bűnt úgy, hogy tussoljuk el, leplezzük el, tegyünk úgy, mintha nem lenne. Ő magán kezdte az engedelmességet, és rajta keresztül beáradt Isten szeretete az egész nép közé. Betört a mennyek országa egy az Isten akaratától nagyon messze sodródott közösség életébe.

Sokan vannak ám, akik ezt kipróbálták. Egy valakin keresztül egy feszültségekkel megterhelt családba betört a menny, és munkálkodni kezdett Isten Szentlelke. Itt a nagy szenzáció az volt, hogy ennek a kérésnek: engedjük el, kérlek a tartozásokat, - engedtek az emberek. Eltépték az adóslevelet, a nyugtákat, amikkel lehetett követelni.

Volt egyszer Valaki, Aki mindannyiunk adóslevelét megsemmisítette. Pál apostol úgy írja, hogy "odaszögezte az Ő keresztjére", amelyen meghalt. Így olvassuk ezt a Kolosséi levélben: "Titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és a ti testetek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ővele, megbocsátván minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén a keresztfára" (Kol. 2,13-14). Jézus Krisztus mindannyiunk bűnadósságát kifizette. Aki ezt a szíve mélyéig komolyan veszi, aki hiszi azt, hogy ez személyesen ránézve is érvényes és ezért van bocsánat a számára, az ebből a Krisztustól kapott bocsánatból tud mindig szívesen adni másoknak. Annak a számára világos, hogy ha Ő megbocsátott nekem ennyi vétket, én hogyne tudnék megbocsátani a másiknak!

Isten Szentlelke tegyen minket képessé és készekké erre, hogy sohse támadjon miattunk konfliktus; hogy fájjon nekünk az, ha van körülöttünk konfliktus, és hogy használhasson minket Isten a békéltetés szolgálatában!

Kedves testvérek, ma 10 órakor itt lesznek a gyerekek is, és ma egész nap őhozzájuk igazodunk. Ők pedig az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet tanulmányozzák majd most hónapokon keresztül, és a mai vasárnapra ez a szakasz következik számunkra.

Arról szól ez a fejezet, hogyan éltek az első keresztyének, és azon belül ez a szakasz azt mondja el, milyen volt az első keresztyén gyülekezet, az amelyik Jézus Krisztus feltámadása és mennybemenetele után Jeruzsálemben verbuválódott. Hogyan élték a mindennapjaikat?

Meglepő, hogy milyen sok gyümölcse volt az életünknek! Máris hallottuk, hogy egymást mennyire szerették, lehetetlen volt, hogy valaki nélkülözzön, akinek többje volt, megosztotta azzal, aki segítségre szorult, - a legtermészetesebb módon. A kívülállók is tisztelettel vették őket körül, nem parancsolt tisztelettel, hanem olyannal, amit előhív a hiteles élet. Nagy erővel tettek bizonyságot Jézus feltámadásáról. Nagyon szerették egymást. Tudjuk az ókori iratokból, hogy szállóigévé vált ez a mondás: Nézzétek, hogy szeretik egymást! Az ellenségeik is kénytelenek voltak ezt megállapítani, és ezen csodálkoztak: milyen szeretet sugárzik belőlük. Egymás iránt, és együtt, mint szeretetközösség ezt a szeretetet vitték a világba. Pedig az őket körülvevő világtól nagyon sok bántás, rágalmazás, kínoztatás, nyomorgattatás, üldözés volt az osztályrészük. Rengetek rosszat kaptak, és ők ezt mindig jóval viszonozták. Nagyon sok fenyegetésben volt részük, sokaknak az életükkel kellett fizetniük a hitükért, azért, hogy ragaszkodtak Jézushoz, és az életüket is odaadták érte. A II. században meginduló erőteljes keresztyén missziónak az egyik okát abban látják, hogy az első század végén, a szervezett keresztyénüldözések idején olyan sokan hűségesek maradtak Jézushoz, és inkább a halált választották, mint hogy megtagadják Megváltójukat. Ennek, meg az ő bizonyságtételüknek olyan ereje volt, hogy sokan lettek keresztyénné akkor.

Csupa gyümölcs. Csupa olyan jó dolog, amire mindig vágyódik a világ, és amit - olvassuk az Igében - ezek az első keresztyének folyamatosan és bőségesen tudtak adni.

Csakhogy a gyümölcs nem magától lesz, az nem az égből pottyan, nem a levegőben lóg, hanem minden gyümölcs valamilyen fán terem. Ahhoz, hogy gyümölcsöt lehessen szedni, kell olyan fa, amelyik azt a gyümölcsöt termi. És az a fa sem a levegőben lóg, hanem, a földben gyökerezik, és éppen ezt mutatja meg nagyon világosan ez a felolvasott két szakasz, hogy Isten az övéit arra teremtette, hogy gazdagon teremjenek gyümölcsöt a világnak, ez azonban csak úgy lehetséges, ha az életük hasonlít egy terebélyes, erőteljes fához, amelyiknek erőteljes gyökérzete van. A gyökér táplálja a fát, a fa meg termi a gyümölcsöt. Mi mindig a gyümölccsel kezdjük, és ha ma a gyerekeinkre gondolunk a gyülekezetben, akkor hadd említsem meg, hogy minden szülő szeretné, hogy a gyerekei szeressék egymást, ha többen vannak. Minden szülő szeretné, hogy a gyerekei szeressék őt. Ugyanakkor beleoltja a legtöbb szülő, hogy azért mindenkit ne szeressél! Meg kénytelen látni a gyerek az édes szülőjétől, hogy ő sem szeret mindenkit, sőt van, akire haragszik..., és a másik elleni gyűlöletet beoltja a csemetéjébe is, és észre sem veszi, hogy miközben arra vágyik, hogy a gyermek jó gyümölcsöt teremjen, megfertőzi a lelkivilágát, és a magvetés be fog érni egyszer, és megjelenik abban a szívben a gyűlölet és a harag. Enélkül is megjelenne, mert hozzuk magunkkal a bűnnek a csiráját, de ha még erre példát is lát, és hallja azt, hogy ezt meg azt ne szeresd, - hogy fog tudni eligazodni? Melyik csoportba fog sorolni? Milyen szempontjai lesznek? És ha netalán lesz egy olyan kritikus helyzet, hogy a mamát vagy papát is azok közé sorolja, akiket nem kell szeretni, akkor halálosan meg vagyunk sértődve. Pedig mi hintettük be a kicsi szívbe ezeket a mérges magvakat.

De ettől függetlenül mindenki vágyik arra, hogy sok jó gyümölcsöt teremjen a gyermek, csak ezt veszik komolyan nagyon kevesen, hogy a gyümölcs nem a levegőben lóg, hanem a fán terem, és a fát évekig gondozni kell úgy, hogy nem terem, ahhoz, hogy majd egyszer tartósan és sokat teremjen. Ezt a munkát akarják megspórolni sokan, nem beszélve arról, hogy ami a fából láthatatlan, ami a föld alatt van: a gyökérzet, azzal vajmi kevesen törődnek, márpedig abból lesz a gyümölcs. Az egészséges gyökérzetű fa, amelyik megkapja a szükséges táplálékot, az tud tartósan sok és jó gyümölcsöt teremni.

Isten Igéje pontosan a láthatatlanokra irányítja a figyelmünket. Azt nem kell magyarázni senkinek, hogy vágyakozz gyümölcsre - mindenki szeretne. És minden egészséges lelkű ember maga is szeretne ilyen jó gyümölcsöt teremni, hogy kedves legyen, hogy vonzó legyen, tudjon adni, tudjon jó tanácsot ajándékozni másoknak, és így tovább. Erre mindnyájan vágyunk. No de miből lesz a gyümölcs?

Erre mutat rá ez az Ige nagyon világosan. Azt mondja, hogy a soksok minden, ami hiánycikk: szeretet, öröm, békesség, megbocsátás, áldozathozatal: ez a gyümölcs. A fa, ami összetartja az ágakat, és ezen az egységen belül lehet élni és kibontakozni: az a gyülekezet, a közösség, a hívők közössége. Ezek a hívők meg az Istennel való közösségből táplálkoznak: ez a gyökér.

Ha tehát még egyszerűbben akarjuk megfogalmazni ennek az Igének az üzenetét, azt mondhatjuk: az első keresztyének azért tudtak sok jót adni az őket bántó, körülöttük lévő hitetlen világnak, mert rendben voltak Istennel - működtek a gyökerek -, rendben voltak egymással: működött az eleven, egymást segítő közösség, a hívő közösség, - és így lehettek rendben az őket körülvevő világgal, amelyik ellenségesen viszonyult hozzájuk, hogy előbbre menjen a világ, és gazdagodjék akkor is, ha gúnyolja, megalázza, irtja ma is a hívőket. Jézus ezt egyébként előre megmondta az övéinek: "E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok: Én meggyőztem a világot!"

Rendben lenni Istennel, rendben lenni a hívő közösségen belül a hívőkkel; az ilyen ember lesz rendben a világgal és tudja gazdagítani azt.

(1) Mit jelentett az első keresztyén gyülekezetben ez: rendben voltak Istennel? Azt olvastuk, hogy "foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a könyörgésekben." A fa gyökérzetének a két fő ága ez: Isten Igéjével táplálkozik a hívő ember és a hívő gyülekezet, és az imádság kötelékével kapaszkodik az élő Istenbe, s ez ad neki stabilitást a viharok között. Isten Igéje táplálja s ebből lesz a szeretet, öröm, békesség, minden jó gyümölcs; és az imádsággal kapaszkodik, és jöhetnek a viharok, ágakat is törhetnek le róla, de gyökerestől nem tudják kifordítani, ha erősen gyökerezik az imádság közösségében.

Nagyon fontos volt ez, hogy "az apostolok tudományában foglalatosak voltak." Mégpedig nem akkor, amikor éppen kedvük volt, vagy ráértek, hanem azt olvastuk, hogy naponta. Naponta összejöttek a templomban és naponta beszéltek Isten tetteiről otthon, házanként. Olyan volt a templomi gyülekezet, mint egy nagy család, és olyan volt minden keresztyén család, mint egy kis gyülekezet. Ebből lesz a gyümölcs, és ez hiányzik nagyon sokaknak az életéből. Így hiába epekedünk, vágyakozunk, hogy legyen a gyerekem kedves, vonzó, okos, szeretetteljes, hálás, tisztelettudó - ez nem magától lesz! Hol a gyökér? Hova gyökerezik, és együtt gyökerezünk-e oda, ahonnan jönnek olyan életerők, amiből aztán lesz majd szeretet, hála, tisztelettudás, és így tovább.

Olyan nagy csoda lenne, ha Isten Szentlelke meggyőzne minket ma arról, hogy merjünk most a láthatatlanokra nézni, a fának a láthatatlan részét, a gyökérzetét komolyan venni, amitől minden függ. Egy ilyen viharokban gazdag, szeszélyes, kiszámíthatatlan, bizonytalan világban, ahol sok tisztátalan szellemi irányzat, áramlat is követi egymást, ahol olyan frontátvonulások vannak, hogy jó, ha kibírja az ember, szellemi értelemben is. Egy ilyen világban nélkülözhetetlen a gyerekeinknek az erős gyökérzet, hogy stabil legyen. Azokat a biztos, rendíthetetlen, évezredek óta álló igazságokat elültetni a szívükben, a fejükben, amiket Isten jelentett ki nekünk. Arra a kősziklára ráállítani őket ebben az ingoványos szellemiségű világban, amelyik nem rendül meg soha, Aki maga Jézus Krisztus! Úgyse leszünk ott mellettük mindig, amikor elkapja egy-egy vihar, vagy forgószél őket, aztán megcsavargatja az életüket. És ha ott vagyunk is, hányszor a szemünk láttára mennek tönkre, mert egyszerűen nincs lehetőségünk, meg erőnk arra, hogy megtartsuk őket. De ha erősen gyökerezik az életük Jézus Krisztusban, ha tudják, hogy ki Jézus, ha tudják, hogy mit tett értük, ha tudják, hogy Jézus kereszthalála egyenesen és közvetlenül őérettük is történt, és ebből a tudásból, ismeretből hit lesz, az olyan tartást ad, hogy dühönghet akármilyen vihar, lehet, hogy megtépázza az életüket, de a gyökérzetük mozdulatlan és eleven marad. És amikor elülnek a viharok, megint folytatódhat a gyümölcstermés.

Egyre inkább látom, hogy megadhat egy szülő akármit a gyerekének, az élet legnagyobb kincsétől fosztja meg, ha nem mindennapi táplálék otthon a Szentírás, és ha az élete nem eleven illusztrációja mindannak, amit Isten Igéje mond, vagy amit az Ige alapján a gyerekének mond. A szülő megszentelt, hívő élete, és az Isten beszédével való folyamatos, közös táplálkozás az, ami viszont minden, a gyerekeket érő rossz, negatív, romboló hatás fölött diadalmaskodni tud, és végül is az fogja formálni és kiformálni őket olyanná, amilyennek Isten elgondolta és teremtette. Aki ezt hanyagolja, csinálhat, amit akar, halálra dolgozhatja magát, az élet legnagyobb kincsétől maga fosztja meg tulajdon gyermekeit.

Erről az óriási felelősségről a Biblia nagyon sok helyen beszél. És erről az óriási lehetőségről, hogy ilyen egyszerűen tehetnénk boldoggá őket. Így adhatnánk olyan kincset, ami semmiféle infláció, devalváció és világégés során nem semmisül meg. Csak ennyi az egész?! Ennyi. És éppen ezt nem vesszük komolyan sokszor. "Foglalatosak voltak az apostolok tudományában", és ezért naponta összejöttek a templomban. Ezek nem ráérő emberek voltak ám, akik naphosszat lógatták a lábukat. A korinthusi keresztyén gyülekezet háromnegyed része rabszolgákból állt, akik nem akkor mentek el az esti összejövetelre, amikor akartak, meg mikor a munkaidő lejárt, mert nem volt munkaidő, - hanem amikor a gazdájuk megengedte. Sokszor egész nap rá kellett dolgozni, hogy este elmehessenek. És aki előbb odaért, az megvárta azokat, akik nagyon későn érkeztek. Ha nem várták meg, akkor Pál apostol megszidta őket. A Korinthusi első levél 11-12. részében ott van a szidás, hogy milyen dolog ez?! Hát ti tudjátok, milyen nehéz helyzetben vannak a többiek. Tessék megvárni az utolsót is! És ha nagyon éhes vagy, otthon egyél, de itt a közös étkezést együtt kezdjétek meg, és egyenlőképpen tessék elosztani! Hogy képzelitek, hogy utána lehet úgy úrvacsorázni, hogy előtte nem vagyok figyelmesek egymáshoz?! De ez már a másik ponthoz vezet, az, hogy egymással rendben lenni. Itt még a gyökerekről van szó, amit nem is akarok tovább részletezni. Vizsgáljuk meg ma nagyon őszintén, vannak-e ilyen gyökerei az életünknek? Isten Igéjével való naponkénti komoly táplálkozás, és az Istenbe kapaszkodó naponkénti folyamatos, komoly imádkozás, amelyik egyrészt stabilitást ad a fának, nem dönti ki a vihar; másrészt biztosítja a gyümölcstermést.

És ha eddig nem volt, ma elkezdhetjük otthon. Az csak első nap lesz furcsa a gyerekeknek, meg a család olyan tagjainak, akik hajlandóak ebben résztvenni - nem szabad ezt erőszakolni -, de akik hajlandóak, és a gyerekekért mindenképpen mi vagyunk felelősek! Tápláljuk-e őket? Hallanak-e minket imádkozni?

Valaki egyszer elmondta, hogy úgy zavarba jött, mert rányitott a gyereke, amikor ő imádkozott. Miért, ha reggelizik és kinyitja a konyhaajtót, zavarba jön? Hát nem ugyanolyan természetesen tartozik hozzá az életéhez, hogy lelkileg táplálkozik? Hadd érjen minket tetten a gyermek, hogy imádkozom! Esetleg odaültethetem magam mellé, vagy odatérdel mellém, és együtt folytatjuk. És miért nem lehet ezt naponta gyakorolni? Hogy aztán ne kelljen annyit izgulni, hogy jaj, mi lesz velük, és milyen szellő hova sodorja őket... Ehhez azonban erőteljes gyökérzet kell.

(2) A gyökér azonban törzsben és ágakban folytatódik, és ez az Ige azt mondja, hogy a gyülekezet, a keresztyén közösség, a hívők közössége az, ami összetartja az ágakat, amelyeken aztán majd külön-külön megjelenhet a gyümölcs. De kell valami, ami összefogja, és ebben az összetartó közegben növekszik, fejlődik igazán. Lehetetlen keresztyén életet közösség és gyülekezet nélkül élni. Ez a Bibliának, az Újszövetségnek egyik leghangsúlyosabb mondanivalója. Mesebeszéd az, amikor valaki azt mondja, hogy óh, én otthon is tudok imádkozni... Persze, tudna, ha imádkozna, de ha sohse engedi, hogy Isten őt megszólítsa, nincs Kinek válaszolni, tehát végül is nem fog imádkozni, - ez a tapasztalat általában. Vagy nem kell ahhoz - mondta valaki a múltkor - formálisan vallásosnak lennem, hogy higgyek Istenben. Megkérdeztem: mit ért ezen, hogy formálisan vallásosnak? Hát azt, hogy például templomba is járni... Hát az nem formális! Az a keresztyénség lényegi, tartalmi elemeihez tartozik, hogy a többi hívővel együtt figyelünk Isten szavára. Ezt egyedül nem lehet, ehhez legalább ketten kellünk, hogy valaki mondja nekem Isten Igéjét, én meg hallgatom... És hogy egymást építsük - ahhoz minimum kettő kell! Lehetetlen egyedül, és ez meg is látszik azokon, akik ilyen szövegeket mondanak, hogy sehol sincsenek a hitben; nem hogy növekedés nincs, ha valami elkezdődött is, az szépen, mérsékelt támogatással elsorvadt és megszűnt.

Ez valóban úgy van, mint ahogy egy külmissziói folyóiratban olvastam valamikor, hogy egy idős néger minden vasárnap nagyon messziről elgyalogolt az istentiszteletre, és az egész napot ott töltötte a gyülekezetben. Féltették őt, hogy sötétben indul haza, ott a vadállatok között mi lesz vele. Megkérdezték, miért jön el minden vasárnap ide, valami más megoldást nem találna? Ez már estefelé volt, amikor körülülték a tüzet. Ő nem szólt semmit, csak megfogott egy hosszabb fát, aminek a vége benne volt a tűzben és lobogott, a másik vége még kívül volt. Megfogta, és félretette a tűz mellé. Ott az egy ideig még lobogott, aztán kihunyt. S amikor egészen kialudt, visszatette a tűzbe, és amikor újra lángralobbant, akkor csak ennyit mondott válaszként: Ezért!

És ez valóban így van. Egyedül kihuny az a lángocska, ha nem táplálja a többi, és nem táplálja a közösségben ott levő Szentlélek ereje. Azok, akik tudják, mit jelent a közösség áldása, minden áldozatot meghoznak azért, hogy együtt legyenek a hívő testvérekkel. Nem azért, amit valaki gunyorosan így mondott a múltkor, hogy egymást nyalják-falják, hanem azért, hogy együtt falják, egyék az Isten élő Igéjét, együtt értsék meg Isten akaratát, hogy aztán gyümölcsöt teremhessenek. Egyedül mindez nehezebb. Más az, ha együtt táplálkoznak, és ott van a másik kontrollnak, és mintegy tükörbe belenézhetek, és rámutat a hibáimra - a növekedéshez kell a kritika! - ha ilyen maradnék mindig, amilyen most vagyok, az borzasztó lenne ... De ehhez kell valaki, aki azt mondja: ne haragudj, így nem lehet viselkedni - meg ezt te hogy gondolod, amit mondtál?! És ezt el kell tudni fogadni. És én is segíthetek a másiknak..., és amikor kiderül, hogy a legtöbben azonos cipőben járunk. Nem nálam abnormális ez, hanem ezen mindenkinek át kell mennie ... Máris átléphet rajta az ember, és biztosítva van a fejlődés. Gyülekezet nélkül nem lehet növekedni a hitben!

Nem azért hívjuk ám ide a gyerekeket, hogy eggyel vagy tízzel többen legyünk, hanem azért, mert tudjuk, hogy nekik van szükségük közösségre, gyülekezetre. Titeket sem azért hívogatunk különböző alkalmakra, hogy valamennyivel többen legyünk, hanem mert tudjuk, hogy ti nem fogtok növekedni a hitben, és nem lesz gyümölcstermés. Vágyálom marad az, hogy ilyen meg olyan szeretnék lenni; maradok olyan, amilyen vagyok a hívő közösség formáló ereje, és az Isten akaratának együttes keresése és cselekvése nélkül.

(3) Ha viszont erőteljes és egészséges a gyökérzet, és megvan a közösség tápláló, tisztító, erősítő munkája, akkor megjelennek a gyümölcsök. Azt nem mi produkáljuk, azt nem úgy sajtolja ki magából a fa, az csoda. Az, hogy tavasszal egy formátlan, kopasz, barna ágas-bogas valamin gyönyörű színes vagy hófehér virágok jelennek meg egyszercsak úgy maguktól, nem úgy ragasztgatják oda őket, az belőle bomlik ki, - és azok valami különös csoda folytán gyümölccsé alakulnak, és abból a kis zöld bogyóból néhány hónap alatt hatalmas, színes, ízes gyümölcs lesz, az mind csoda. Jézus azt mondja, hogy erre rendelte a hívőket: "Azért küldtelek titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon!" (Ján. 15,16)

Lehet, hogy a gyümölcsöt durván tépik le a fáról. Az annak a dolga, aki letépte, a fának akkor is teremni kell. Lehet, hogy ágastól törik le; ez is annak a dolga. A fa majd pótolja magát. Csodálatos, ahogy a letört ágakat pótolják a gyümölcsfák általában, és néhány év múlva ott megint teremni fog. Ez a Krisztus tanítványainak a sorsa. Sokszor tépik, rúgják, vágják őket, de ők akkor is tápláló gyümölcsöt adnak, ha egészséges a gyökérzetük, és a közösségben növekednek.

A gyerekeknek szoktunk rajzolni is, és ha egy-egy képet látnak, az jobban az emlékeibe vési a Biblia üzeneteit. Talán nem haragusztok meg, ha most a 10 órára elkészített képet egy pillanatra felvillantjuk: a gyümölcs nem magában lóg valahol, az ott a fán termett. De ahhoz előbb fa kellett, a fának meg gyökérzete kell hogy legyen. Bárcsak Isten most ráirányítaná a figyelmünket az életünk láthatatlan részére, és sokkal komolyabban vennénk a Vele való közösséget: a gyökérzetet! Bárcsak tudnánk hálát adni azért, hogy van gyülekezet, és a gyülekezet közösségében erősödhetünk a hitben, és ezért minden áldozatot meghoznánk, és így gyönyörködhetnénk majd akár azokban a gyümölcsökben, amik az Ő csodája folytán a mi életünkön megjelennek, akár azokban, amik a gyermekeink, vagy a ránkbízottak életében megjelennek!

Hadd kérdezzem meg, hogy rendben vagyunk-e mi Istennel? Rendben vagyunk-e a hívőkkel? És rendben vagyunk-e a világgal? Mert az első keresztyén gyülekezetben ez a három rendezettség gyönyörűen látszott, és ennek a gyümölcse lehetett egyebek között az, hogy nem választották el őket egymástól társadalmi különbségek, és abban a nagyon szegény világban megoldották a szűkölködést. Nem volt nyomor a gyülekezetben. Akinek többje volt, a legtermészetesebb módon kisegítette azt, akinek nem volt. Nem véletlenül mondták az ellenségeik is: nézzétek, hogy szeretik egymást!

Vizsgáljuk meg ma, hogy tényleg rendben van-e a gyökérzetünk. Van-e egyáltalán gyökérzetünk? És ha nincs, elkezdhetjük ereszteni a gyökereinket, és ma elővenni a Bibliát, de holnap is, meg holnapután is, - nem legközelebb jövő vasárnap és táplálkozni. És elkezdeni imádkozni egészen egyszerűen a saját szavainkkal, mint ahogy a legmeghittebb barátnak vagy barátnőnek kiöntenénk a szívünket, így kiönteni Jézusnak, és meg fogjuk tapasztalni, hogyan erősíti ez a Vele való közösséget.

Hadd kérdezzem meg azt is, hogy hányadán állunk mi a gyülekezettel? Örülünk annak, hogy hívő emberekkel együtt énekelhetünk, együtt imádkozhatunk, együtt hallgathatjuk az Igét, vagy pedig itt is szigorúan egymástól elkülönülő individumokként ülünk? Azt se tudjuk, ki ül mellettünk, pedig múlt vasárnap is ő ült már... Mi lenne, ha most a végén megszólítanánk? Most nem is lenne olyan kényszeredett, mert említette a lelkész is ... Ha már mondta, hát megpróbálom... Olyan sok kedves gyümölcs ebből nőtt ki, hogy emberek a gyülekezetben egymásra találtak.

És hogy vagyunk a gyümölcsökkel? A világ azt keres rajtunk, és Jézus azt mondja, hogy ama napon, az ítéletkor Ő is gyümölcsöket fog keresni rajtunk. "A Lélek gyümölcse ez - írja Pál apostol - szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség, szívesség." Megvan-e ez mind? Ennek mindnek meg kell lennie, mert ez egy gyümölcs: a Lélek gyümölcse. A Lélek gyümölcse azonban csak annak az életén terem, akiben az Isten Lelke lakozik és uralkodik.

Isten segítsen minket, hogy a mi gyülekezetünk is egyre inkább ehhez váljék hasonlóvá, és hogy a mi családunk is egyre inkább gyülekezetté lehessen!

Hogyan találhat vissza egy ember Istenhez, ha egyszer vágyakozni kezd utána? Miből lehet bizonyos valaki arról, hogy Isten van, és szereti őt személy szerint? Mi győzhet meg valakit arról, hogy van értelme az életnek, amiről sokszor úgy tűnik számára, hogy nincs? Hogy van cél annak az útnak a végén, amelyiknek a kezdetére kénytelenek voltunk rálépni, amikor az édesanyánk a világra hozott bennünket? Mi ad tartást az élet megrázkódtatásai között? Mi ad erőt ahhoz, hogy az ember bírja és kibírja? És mi ad reménységet, hogy ha úgy tűnt, összedől minden, mégis újra kezdje és továbbfolytassa?

Olyan alapvető kérdések ezek, amik szinte nap, mint nap valamilyen változatban elénk kerülnek. Ez a néhány mondat, amit Pál apostol Thessalonikai leveléből olvastam, ilyen kérdésekre ad választ. Ennek a szakasznak az első, és az utolsó mondatában is benne van ez: "akiket szeret az Úr." Nem bizonygatja, hogy Isten szeret minket, hanem elmondja, hogy miből lehet ezt megtudni. Négy megállapítást sorol egymás után. Kicsit dogmatikusan hangoznak ezek első hallásra, de látni fogjuk majd, mennyire a hétköznapok gyakorlatát határozzák meg.

Azt mondja először az apostol, hogy "Isten kiválasztott titeket az üdvösségre." Másodszor azt mondja a thessalonikai gyülekezetnek: "elhívott az evangélium által." Harmadszor azt, hogy éppen ezért nagyon ragaszkodjatok Őhozzá. És negyedszer megnyugtatja őket, hogy mégsem a mi ragaszkodóképességünkön múlik az, hogy megállunk-e az Istennel való közösségben, mert Ő az, Aki erősít minket folyamatosan.

Isten kiválasztott, Isten elhív, a mi dolgunk, hogy ragaszkodjunk, szilárdan álljunk, eközben azonban Ő folyamatosan erősít és támogat minket. Ebben a nagy melegben csak vázlatosan szeretném elmondani ennek az Igének az üzenetét, aztán engedjük és kérjük, hogy Isten Szentlelke alkalmazza mindannyiunkra személyesen, és gondoljuk tovább ennek a mai napnak a folyamán még ezeket az igei üzeneteket.

(l) Az első tehát ez: "Hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre." Isten szeretetét tehát az mutatja az apostol számára mindenekelőtt, hogy Isten mindent megelőzően mindent megtett annak érdekében, hogy nekünk üdvösségünk legyen.

Mi az üdvösség? Az Istennel való közösség. Amikor minden akadály elhárul az elől, hogy a nyomorult ember a szent Istennel egészen bensőséges, valóságos kapcsolatba kerüljön. Ez jelenti neki az életet, mert Isten az élet forrása. Nélküle senkinek sincs élete. Az élet után vágyódik mindenki, nem tudja, hogy Isten után. Mi tudjuk a Szentírásból, hogy Nála oltható a mi életszomjunk. Az üdvösség: az Istennel való közösségre jutás. Magában foglalja ez a bűneink bocsánatát, mert azok választanak el Istentől. Jelenti a teljes rehabilitációt, mindazt, amit elveszítettünk, Isten az üdvösségben visszaadja. Újra mennyei polgárjogot kap az ember. Isten családjának a tagja lesz, Isten gyermeke - így mondja a Szentírás.

Az üdvösség: harmónia Istennel, harmónia önmagunkkal, harmónia egymással és ezzel a világgal. Aki minden irányban harmonikusan él, az nem fél. Az üdvösség a félelem nélküli élet. Isten úgy döntött a világ teremtése előtt már, hogy minket kiválaszt az üdvösségre. Olyan titokkal állunk itt szemben, amit nem tud felfogni az értelmünk. Ezt az isteni igazságot csak hittel lehet komolyan venni és megragadni. De magában foglalja azt, hogy Isten ismert minket akkor, amikor még meg sem voltunk. Még a szüleink sem éltek, az ükapánk sem élt, de Isten már ismert minket, számontartott és szeretett. Ki érti ezt? Ez nem az értelemnek szóló kijelentés, ezt a hitével veheti csodálkozva komolyan az ember.

Viszont nyilvánvaló ebből az is, hogy Isten nem a mi érdemeink alapján választott ki minket az üdvösségre. Hát, ha még öregapám sem élt, akkor hogyan vehette volna számba azt, hogy én mit csináltam, és mit nem ? Nem az érdemeink alapján, nem a cselekedeteink alapján, egyedül Jézus Krisztus érdeme alapján, Aki a megöletett Bárány, és megfeszíttetett már a világ alapítása előtt. Ezt olvassuk a Jelenések könyvében (Jel. 13.8). Isten szabadító terve öröktől fogva készen van, és Ő az idő fölött állván számára nincs tegnap és holnap, múlt, jelen és jövő. Egyidejű minden, és Ő úgy döntött, hogy minket kiválaszt az üdvösségre. Minket, akik Tőle messze sodródtunk, Vele szembeszegültünk, megbékéltet magával Jézus Krisztus kereszthalálára való tekintettel. Ez az isteni döntés érvényes, áll, és egyszer megvalósul az életünkben.

Nincs ehhez fogható szeretet! Akármilyen röviden jegyzi is meg itt az elején az apostol, bizony így igaz ez: akiket szeret az Úr. Azt szeretném kérni, hogy ne engedjük a gondolatainkat a megszokott irányba elszaladni, hogy engem miért, és a másikat miért nem választotta ki, és mégis mi előtt, és mi után született ez az isteni döntés. Itt most Isten azt közli velünk, hogy kiválasztott az üdvösségre, és azt kérdezi: komolyan vetted-e már ezt? És így, ahogy itt most ülünk, bizonyosak vagyunk-e abban, hogy üdvösségünk van azért, mert Isten így döntött, és azért , mert Jézus ennek érdekében halt meg és támadott fel? Bizonyosak vagyunk-e már ebben?

Azt olvastuk, hogy az igazságban való hit által lehet a miénk ez a kimondhatatlan ajándék. Hittel elfogadtuk-e már, és készek vagyunk-e elfogadni?

Van egy nagyon kedves ébredési ének, amelyik az Isten eleve kiválasztó akaratát egyszerűen és nagyon biblikusan így fogalmazza (kicsit régies a fordítása, de szó szerint idézem): "Kiválasztott lévén Tenálad, és is Téged választhatnálak." Ez az Isten kiválasztó munkája. Mivel Ő eleve kiválasztott, egyszercsak én is Őt választhatom, de azért, mert Ő öröktől fogva szeretett engem. Boldog ember az, aki komolyan veszi ezt a kijelentést, és azonnal nyúl a felkínált ajándék után.

(2) Ha pedig valaki kételkedne ebben - ez nagyon gyakran előfordul velünk -, hogy honnan tudhatom meg, miért bizonyos ez, akkor Pál apostol mondja a másodikat: "Mivel kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, elhívott titeket a mi evangéliumunk által, hogy részesüljetek Jézus Krisztus dicsőségében." (l4. v.)

Honnan tudom, hogy kiválasztott? Onnan, hogy egyszer, az idő előtt megszületett isteni döntés az időben eljut hozzám, egészen személyes hívásként. Megáll Jézus valaki mellett, és azt mondja: gyere és kövess engem! Innen tudhatja meg az ember, hogy Isten őt kiválasztotta. Onnan tudhatja meg, hogy ebben a nagy melegben fáradtan is eljön templomba, és efélékről hall. Nem véletlen az, hogy mi most itt vagyunk, hogy éppen mi vagyunk most itt. Isten rendezi úgy, hogy küld szolgákat, készít alkalmakat, amelyeken értesülhetünk arról, hogy Ő kiválasztott minket örök időktől fogva. Egyszer csak egészen személyesen hallunk erről.

Hív minket. Mire? A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében való részesedésre. Akinek van egy kis önismerete, az csodálkozva mutat magára és kérdezi: engem?! A Krisztus dicsőségében való részesedésre? Dicsőség azt jelenti: tisztaság, bűn nélküli makulátlanság, ragyogás, fényesség... Ezt a sötét embert, a sötét indulataival, a félhomályos gondolataival a Krisztus dicsőségében való részesedésre? Igen. Arra hív minket az egangélium által. Ez az egyszerű, egyetlen eszköze Istennek: hív minket az Úr, hangzik a Krisztus keresztjéről szóló beszéd kétezer év óta, s aki azt komolyan veszi, az egy országhatárt lép át: belép az Isten országába, és a Krisztus dicsőségében fog részesedni. Mivel kiválasztott, elhív bennünket.

Testvérek, hányszor hallottátok ti már ezt a hívást? és indultatok-e? Évek, évtizedek óta hallgatják sokan itt most közülünk az Isten hívását. Attól kezdve, hogy először hallottátok, mekkora utat tettetek meg a Krisztus követésében? Boldog ember az, akit minden hívás újra bátorít arra, hogy a Krisztus dicsőségében egyre inkább részesedjék.

(3) Mivel az így van, és mivel ez az életünk minden kérdésének az isteni megoldását magában hordja, ezért mutat itt az apostol harmadik lépésben a gyülekezet tagjaira, s azt mondja: "most már aztán nagyon ragaszkodjatok ehhez az Istenhez, Aki titeket elhívott a Krisztus dicsőségében való részesedésre" (15. v.)

A kiválasztás Isten tette volt, az elhívás is az Ő tette. Majd látni fogjuk, hogy a biztosíték, a garancia is az Ő hűségében van, de itt a harmadik pontban az embernek kell cselekednie. "Ragaszkodjatok Őhozzá!" Miért kell ragaszkodni? Mert sok minden el akar szakítani bennünket. Annak kell kapaszkodnia, akit el akarnak szakítani valamitől. Mi akar elszakítani? Így írja egy XVI. századi reformátor: "Vagyon három ellenségem: Ördög, világ, saját testem." Ezt így tapasztalja minden hívő ember. Az Ördög már kezdetben igyekezett az embert elszakítani Istentől. Isten kijelentő mondatai végére egy kérdőjelet görbített oda: Csakugyan azt mondta az Isten? - Aztán a kérdőjel észrevétlenül kiegyenesedett felkiáltójellé, és tagadás lett belőle: ne hidd el, hogy azt mondta az Isten! Bizony nem haltok meg, - mondja az embernek, - noha Isten azt mondta, hogy ha eszel arról a fáról, elszakadsz Istentől, vagyis meghalsz.

Kezdettől fogva ezt teszi az Ördög, és szerencsétlen, ostoba ember az, aki szóba elegyedik vele, és az ő ötletei alapján mérlegeli Isten kijelentésének az igaz voltát, mert az előbb-utóbb elszakad Istentől. Nem ragaszkodik Hozzá... Ugyanígy tesz mindent a világ, vagyis az Istentől idegen gondolkodásmód és életgyakorlat azért, hogy elszakadjunk Istentől, és bizalmatlanokká váljunk Vele szemen. Ugyanígy mindent megtesz a mi istentől elszakadt testi természetünk, testünk. Valóban vagyon három ellenségünk: Ördög, világ, saját testünk... Ezért nagyon fontos, hogy ragaszkodjunk.

Mert az Istenhez visszatalált embert is fenyegeti ez a veszély, hogy bármelyik pillanatban eltávolodhat, elsodródhat, s a végén elszakadhat Istentől. Van alapja a biztatásnak: "Ezért testvéreim, álljatok szilárdan és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok." Olyan ez, mint egy házasság, ami létrejön, és boldog lehetne mindkét ember benne, de kerül egy harmadik, aki kikezd valamelyikkel. Kikezdi a házastársak egymáshoz való hűségét, ott mutogatja, rázza, kelleti magát, kacérkodik, és ha bármelyikük belemegy ebbe a játékba, észre sem veszi, hogy kezd összehasonlítgatni, mégpedig soha nem becsületesen: hibát hibával és erényt erénnyel, hanem összehasonlítja a párjának a hibáit a kacérkodónak az erényeivel. Ebből teljesen torz kép alakul ki. Először csak belülről hidegül el attól, akihez ragaszkodnia kellene, aztán külsőleg is elhagyja. Későn ébred rá, hogy milyen ostobaságot követett el.

Testvérek, a mi időnkben lelki síkon is nagyban folyik ez a megtévesztés, az Istentől való elszakadásra való törekvés. Tanítók sokasága járja a világot, itt a mi gyülekezetünket is, akik importált tanokkal és gyakorlatokkal kelletik magukat. Ráígérnek arra, amit Istentől már kaptak a Benne hívők, - ez mindig az Ördögnek a módszere. Az előbb említett történet, az első kísértés is arról beszél, hogy többet ígér az embernek, mint amire Isten őt teremtette. Azt mondja neki: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten... Az embernek, embernek kell lennie, és nem istennek. Ráígérnek ezek a tanítók arra, amit Isten nekünk ígért. Valami olyan erőről, olyan örömről, olyan csodákról beszélnek, amiről Jézus nem beszélt, ami nincs, ami nem cél. Aztán ha belemegy valaki ebbe a játékba, kezdi egyre jobban látni a saját gyülekezetének, közösségének, családjának, felekezetének a hibáit, ami nem baj. Bár minél világosabban látnánk a saját hibáinkat! De ahelyett, hogy összefogva a hibák kijavítására törekedne, megint hibát erénnyel hasonlít össze, s észre sem veszi, hogy csapdába került, egyre inkább elsodródik attól, amit igaznak ismert fel, ami addig éltette, kimaradozik otthonról, mint a hűtlenné váló házastárs. Először csak kétlaki lesz, aztán elsodródik, és későn ébred rá arra, - ha egyáltalán fölébrednek ebből a lelki hipnózisból az áldozatok, - hogy milyen rossz cserét csinált.

Nyáron az emberek sokfelé utaznak, sok helyre betévednek, sok hívásnak eleget tesznek, sok mindent hallottunk, olvastunk, megbeszéltünk ezen a nyáron is. Azokat, akik gondot fordítanak a lelki tisztaságukra, szeretettel kérem, hogy ezen az utolsó nyári vasárnapon teremtsenek egy kis csöndet otthon, és tegyenek mindent Isten Igéjének a mérlegére, amit ezen a nyáron hallottak, olvastak, láttak, tapasztaltak, hogy megáll-e ott.

Így olvastuk itt: "Ezért testvéreim szilárdan álljatok, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok." "Beszédünk" - ez az apostoli igehirdetés. "Levelünk" - ez az írott Ige. Tehát azt mondja Pál apostol, hogy az írott és hirdetett Ige mérlegére tegyetek rá mindent, és ahhoz ragaszkodjatok. Akárki akármilyen szenzációs újdonsággal jön, ti csak az Isten kijelentett Igéjéhez ragaszkodjatok, és nyugodtan mondjatok le minden újszerűnek tűnő maszlagról, és a tiszta, hamisítatlan Igéhez ragaszkodjatok.

No de amikor ilyen ajánlásokkal érkeznek ezek a maszlagok, hogy ez korszerű, időszerű, Isten Igéje meg már túlhaladott... Mikor volt az Isten Igéje időszerű és korszerű? Amit a Szentírás Isten szeretetéről mond, amit Isten nekünk a Bibliában a bűn rontó hatalmáról kijelent, amit a Sátán valóságáról és szándékairól belőle megtudhatunk, vagy áttérve az egészen gyakorlati kérdésekre: amiket a Biblia a munkáról, a pénzről, a testről, a szexről, a házasságról, a magzatelhajtásról mond - soha nem volt időszerű, soha nem volt korszerű! Mindig tiltakozott ellene minden ember. De aki komolyan vette, és mint sziklára ráállt, s ahhoz igazította mindig újra az Isten akarata ellen tiltakozó természetét, az az ember boldog volt, az gazdagította az életet, az tartalmas életet élt. Az élt.

Ma döntsük el, elég-e nekünk, amit a világ különböző problémáiról Isten kijelentett Igéje mond? Egyáltalán ismerjük-e, hogy mit mond? Ezt kellene jobban megismernünk és nem sok minden mást, ami ettől elszakít. "Ezért testvéreim, szilárdan álljatok és ragaszkodjatok ahhoz, amit akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok" (15. v.)

(4) És ha valaki itt azt kérdezi - és jó, ha ilyen kérdések támadnak, - hogy én magamat ismerve gyönge vagyok ehhez, olyan sokszor elbuktam már, nem jellemző rám a szilárd megállás, szeretnék én ragaszkodni, de mi biztosítja azt, hogy megmaradok az Ige mellett, az Istennel való közösségben, az engedelmességben? Akkor elhangzik, ami Igénk negyedik üzenete: nem mi, hanem ki biztosítja ezt! "Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, és az Isten, a mi Atyánk, Aki szeretett minket, vigasztalja meg a ti szíveteket és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben." (16-17. v.)

Nem nekem kell teljesítenem, nem nekem kell megállnom, nem nekem kell valamit felmutatnom, kitartanom, kibírnom, túlélnem - Maga a mindenható Isten folyamatosan erősít, támogat, végül is Ő tart meg. Kár, hogy erről a szóról: vigasztalás, a legtöbbünknek csak az jut az eszünkbe, hogy egy szomorú embert megvigasztalni, pedig ennek mérhetetlenül gazdag jelentése van, ami egy szóval visszaadhatatlan. A Bibliában a vigasztalás mindig azt jelenti, hogy bátorítani, biztatni, tartani a lelket benne. De jelenti azt is, hogy elkísérni, mert magában összecsuklik. Támogatni, célhoz segíteni.

Amikor Jézus a János evangéliumában a Szentlélek munkájáról beszél, gyakran nevezi Őt Vigasztalónak, és abban mindez benne van. Én magamtól összecsuklanék, de az Ő Szentlelke támogat, erősít, vezet. "Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Ő fiai. És bátorít, és folyamatosan biztat. Ez a biztosítéka annak, hogy mégis megérkezünk a célba. Tőlünk csak azt várja, hogy ragaszkodjunk Hozzá.

Így vegyük kezünkbe naponta a Bibliát, így imádkozzunk egyre egyszerűbben és egyre több örömmel. Így vegyük komolyan azt, amit már megértettünk az Ő Igéjéből, és kezdjük el csinálni is, annak engedelmeskedni. Így legyünk készek mindig a bűnbánatra, a pályánk kiigazítására: visszaigazodni az Ő akaratához, így merjünk egyre jobban bízni Benne. Mert az Isten örök időknek előtte kiválasztott minket az üdvösségre. Mert az Isten hívása elérkezett hozzánk. Ha valaki még soha nem hallotta, ma elérkezett hozzá, mert az Isten biztatása ma félreérthetetlenül hangzott. Ragaszkodjunk az írott és a hirdetett Igéhez! S ígéri, hogy eközben Ő fog folyamatosan támogatni, és a célba segíteni minket.

Az Úrasztalát megterítettük, nemcsak azért, hogy együtt adjunk hálát az új kenyérért, amit Isten ilyen nagy aszály ellenére is megadott, hanem azért is, hogy mivel vétkeztünk Ellene, azt most meg is valljuk. És amit megvallottunk, azt el is hagyjuk.

Isten Szentlelke győzzön meg minket arról, mit lehet ma itthagynunk, és milyen ajándékokkal meggazdagodva mehetünk tovább!

Aki a múlt héten a Bibliaolvasó Kalauz szerint olvasta az ószövetségi részeket, az előtt egyre izgalmasabban bontakozott ki a most olvasott történet. Szeretném elmondani először az eseményeket, azután egyetlen részletét kinagyítjuk, és végül megnézzük, mit jelent ez ma nekünk.

Kr.e. 587-ben játszódott mindaz, ami itt le van írva; ez az év Izráel történetében a Mohács. Ekkor pusztult el az országnak a másik része is. Az északi rész, a kicsi Izráel már korábban elpusztult, az asszírok elhurcolták a népet és leromboltak mindent. Most a déli részt, Júdát fenyegeti a hatalmas babilóniai birodalom. Isten megtérésre hívja a népet Jeremiás prófétán keresztül, aztán amikor nem készek erre, akkor óvja őket a Babilonnal szembeni ellenállástól. Azt mondja, hogy adjátok meg magatokat, és akkor még mindig van esélyetek a túlélésre. Ezt a prédikációt azonban árulásnak minősítik az ország vezetői, és Jeremiást börtönbe csukják. Aztán hamarosan beteljesedik Isten ítélete, Nabukodonozor hadai elfoglalják Jeruzsálemet, porig égetik a templomot s visznek magukkal mindent, amit csak lehet.

Az utolsó királyt, Sedékiást elfogják, fiait a szeme láttára megölik, utána őt megvakítják, és magukkal viszik Babilonba, s vele együtt a nép színe-javát is. Nabukodonozor Gedáliást állítja helytartónak az ország élére és rajta keresztül kezd el kormányozni. A nacionalista csoportok azonban Gedáliás ellen összeesküvést szőnek s megölik. Tettük után elkezdenek rettegni a megtorlástól. Nabukodonozor nem fogja ezt válasz nélkül hagyni, s arra gondolnak, legjobb menekülni, mégpedig Babilon nagy ellenlábasához, Egyiptomba gondolják, hogy elmennek. Már el is indul a menet, de a határvárosban eszükbe jut, hogy vajon helyes-e az, hogy atyáik ősi földjét csak így elhagyják? Visszajöhetnek-e még egyszer? Ezt azért biztosan kellene tudni... Kérdezzük meg az Urat!

Nincs kapcsolatuk Istennel, rég eltávolodtak ők már az Úrtól. Erre jó a próféta, akit szintén erőszakkal cipeltek magukkal - Jeremiást és Bárúkot is fogták és vitték magukkal Egyiptomba. Ekkor mennek oda Jeremiáshoz és udvariasan megkérik: "kérdezd meg érettünk az Urat, menjünk, vagy maradjunk." Itt hangzik el ez a gyönyörű ígéret: "Bármit mond az Úr, mi azt fogjuk cselekedni és amely utat neked mutatja, azon fogunk mi járni." Csak gyorsan hozd a választ, mert lehet, hogy a bosszúálló hadak már úton vannak. Eltelik egy nap, két nap, nyolc nap, kilenc nap - nem jön válasz ...

A tizedik napon megszólalt Isten s azt mondta Jeremiásnak, amit itt olvastunk: mondd meg a népnek, hogy maradjatok itt! Ebben a kritikus, a végsőkig kiélezett helyzetben is bízzatok bennem, mert én elintézem, hogy Nabukodonozor nem bánt titeket és hagyja, hogy itt éljetek. Ne hagyjátok el az ősi földet! Ha mégsem bíztok bennem, és mégis elmentek, egy szálig ott fogtok elpusztulni Egyiptomban!

Világos volt a kérdés; világos Isten válasza, és Jeremiás csorbítatlanul adja tovább azt az embereknek. Világos lenne a folytatás, hogy akkor maradnak. De nem! Hanem előáll valaki, és ezt mondja Jeremiásnak: Ezt neked nem az Úr mondta! Te csak azért akarsz rávenni minket, hogy maradjunk, mert Bárúk, a barátod, nem akar menni! Ő tüzel téged ellenünk, és te az ő szavait mondtad most nekünk...

Ki az, aki be tudja bizonyítani, hogy Jeremiás nem találta ki, nem Bárúktól hallotta, hanem Istentől kapott válasz a nép kérdésére? Fogják őt Bárúkkal együtt, s mégis csak átlépik a határt, elmennek Egyiptomba.

A közben levő fejezetek rendkívül izgalmasan leírják, hogyan süllyed bele szinte hetek alatt Izráel ott a bálványimádásba, jobban kezdenek bízni a pogányok isteneiben, mint az Élő Istenben, az Úrban. Milyen kegyelmes hozzájuk Isten még ott is, mert Jeremiás még ott is, ezek után is megszólal: Még mindig így szól az Úr hozzátok: hagyjátok abba a bálványimádást, forduljatok Őhozzá, és akkor visszavisz még innen is titeket... Ők azonban nem hallgatnak Isten Igéjére, sőt itt már annyira megkeményedik a nép, hogy elhangzik ez a rettenetes mondat, ami ennek az elmenekült csapatnak a tragédiája lesz: "És így feleltek Jeremiásnak mindama férfiak, akik tudták, hogy feleségük az idegen isteneknek áldoztak, és mindazok az asszonyok, akik ott álltak nagy tömegben, és az egész nép, amelyik Egyiptom földjén, Patrosban lakott, ezt mondták neki: Abban a dologban, ami végett szóltál nekünk az Úr nevében, nem hallgatunk rád!"

Ezt a két mondatot szeretném egymás mellé tenni. A nagy bajban, a tanácstalanság idején: kedves Jeremiás, menj az Úrhoz, és kérdezd meg, hogy mit csináljunk, és ha jót, ha rosszat fogunk hallani Tőle, mi hallgatunk az Úrnak, a mi Istenünknek a szavára és akképpen cselekszünk (42,6). Isten megmondja, hogy mit csináljanak, ők teszik az ellenkezőjét, és utána elhangzik ez: "Abban a dologban, ami végett szóltál nekünk az Úr nevében, nem hallgatunk rád!" Isten ítélete be is teljesedett, alig ment vissza valaki azok közül, akik ezzel a csoporttal Egyiptomba menekültek.

De hogy van ez? Egyik héten még azt mondjuk: Uram, válaszolj, mert fogalmunk sincs, hogy mit csináljunk, és nem szeretnénk végzetes hibát elkövetni. Igaz ugyan, hogy eddig nem hallgattunk Rád, de most a nagy bajban Rád szorulunk, ne maradj néma! És Isten nem marad néma, mert Ő nem olyan, mint a bálványok, amik némák. Isten nem haragtartó, hanem megkönyörül népén, és a világos kérdésre: Mit csináljunk? - világos, egyértelmű választ ad. Igaz, egy kicsit megvárakoztatja őket és nehéz az ilyen tíz nap, de megjön a válasz még idejében. S akkor mégis egy gonosz emberre hallgatnak és nem az Úrra, és ez az engedetlenség úgy megkeményíti a szívüket, hogy ki merik mondani: "Abban a dologban, amiben szóltál nekünk az Úr nevében, nem hallgatunk rád!" (44,16).

Megkérdezték Istent - választ kaptak - és nem teszik meg, amit Ő mondott. Egy kicsit részletezzük ezt a három lépcsőt.

1. Megkérdezték Istent.

Nem tudom, érzékeljük-e, milyen óriási lehetőség, hogy Isten élő Személy, akivel lehet beszélni. Akit én kérdezhetek, és aki valami módon válaszol; érthető, értelmes választ ad. Óriási dolog, hogy nekünk nem néma bálványaink vannak, hanem élő Urunkkal van kapcsolatunk, aki ráadásul számtalanszor megígérte, hogy az övéit kész vezetni, tanácsolni. Fogom a jobb kezedet", "tanácsommal igazgatlak téged", "bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton járj ..." Számos ilyen ígéret van a Bibliában. Szinte várja, mint szerető mennyei édesatya, aki nem erőlteti rá a maga gondolatait a gyerekre, de várja, hogy jöjjön és kérdezzen; és biztos, hogy jót fog tanácsolni. Ő az egyetlen, aki pontosan tudja, mire van szüksége a gyereknek. Ő az, aki a legjobban szereti azen a világon, s ő az, aki mindent átlát. És minden rossztól meg tudja őrizni azt, aki rá hallgat... Csak kérdezze! Mert ezzel fejezi ki az Istenbe vetett bizalmát, ezzel isteníti Őt, ezzel ismeri el az ember, hogy egyedül azt tekinti Istennek, a világmindenség Urának, akit kérdez, és a bizalmával dicsőíti őt.

A hitetlenség mindig Istennel szembeni bizalmatlanság, amikor nem kérdezem, amikor nem tőle várok segítséget. Amikor nem tagadom, de negligálom, mellőzöm, kihagyom a számításokból... Ezzel gyalázzuk Őt. Aki kérdezi Őt, az a bizalmáról biztosítja, nyitott előtte, az hozzá tartozik, az engedi, hogy megajándékozza a Mindenható.

Közvetlenül lehet Őt kérdezni. Az mindig egy nép és egy ember lelki elesettségét mutatja, ha közvetítőre van szüksége. Ez a nép lelkileg nagyon elesett volt, igen távol voltak Istentől. Kellett valaki, akiről tudták, hogy kapcsolata van az Úrral, még akkor is, ha a börtönből húzzák elő, mert éppen amiatt csukták oda, mert kapcsolata volt az Úrral, és az Urat képviselte velük szemben is, az érdekünkben! Most jöjjön Jeremiás, mert más nem tud szót érteni az Úrral! Nekünk már nincs fülünk; elszoktunk attól, hogy halljuk és értsük, hogy Ő mit mond... Az az igazi, ha közvetlenül megy valaki.

Mi már egészen közvetlenül mehetünk: Jézus nevében. Az Isten egyszülött Fiával együtt léphetünk oda a mindenható Atya elé és Őrá való tekintettel nincs az a kérdés, amire Ő ne válaszolna... És óh de sokan tapasztaljuk, hogy gyakran többet ad, mint amennyit kértünk. Minket nyomaszt valami nyomorúság és kérünk arra megoldást. De Ő tudja, hogy mi annak az oka, meg a kapcsolt részeire is ad megoldást. Többet, mint amennyit kértünk. - De jönni kell, és tartani kell az üres kezünket. Sokszor mondtam már, hogy a Biblia ezt nevezi hitnek: ez a mozdulat, hogy Istentől várom, amire szükségem van, amit Ő adni akar, és türelmesen várom, amíg Ő megadja. Ezzel fejezem ki a bizalmamat. Közvetlenül jöhetünk Istenhez.

És ne csak a bajban jöjjünk! Már akkora baj volt, hogy azt mondták: Most már csak Isten segíthet! Vajon nem Isten-gyalázás ez? S amíg nem volt olyan nagy baj, addig mi tudtunk segíteni magunkon?! Azért lett még nagyobb a baj, mert mi most már végképp tehetetlenek vagyunk. Hát ott sem tudunk segíteni! Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. Ez is a benne vetett bizalomnak a kifejezése, hogy nem várok, amíg valami nagy baj lesz. És ha semmi baj nincs - akkor is tartom a kezemet. Akkor is hozzá tartozom, akkor is egyedül tőle várok mindent.

Ez az első: kérdezni az Urat!

2. Isten világos választ adott.

Csakhogy ők nem ezt akarták hallani. Amit Isten mond, az ellenkezik azzal, amit ők már magukban eldöntöttek. Hát akkor miért kérdezték?! Ők már tudták, hogy mit fognak cselekedni, de azért kedves Jeremiás menj, és kérdezd meg az Urat! - Nem Isten gyalázása ez megint?! Isten egy a tanácsadók sorában, akire nem valószínű, hogy fogunk hallgatni, mert mi már tudjuk, hogy mit csinálunk.

Hányszor kísért minket is ez ... Nagyon sokan csak azért kérdezik Istent, hogy hátha igazolja őket. Addig lapozgatnak a Bibliában, míg találnak olyan Igéket, amikkel megtámogatják a saját, előre fölépített elméletüket, vagy igazolják a maguk hibáját, tévedését, amit elkövettek. Nagyon fontos, hogy amikor megkérdeztük Istent, akkor legyen jellemző reánk, amit Jakab így ír a levele elején: "Szelíden fogadjátok a beoltott Igét, ami megmentheti a ti életeteket" (Jak 1,21). Itt az életüket mentette volna meg, ha hallgatnak Istenre, sőt a nemzet túlélése függött ettől, hogy hallgatnak-e rá. Hányszor láttunk már erre példát a történelemben. Nemcsak egy ember, egy család, egy közösség, de egy nép sorsa fordult meg azon, hogy kérdezték-e legalább néhányan a felelősök közül az Urat, és azután hallgattak-e rá? Készek vagyunk-e igazat adni Istennek? Akkor is, ha mást mond, mint amit hallani szerettünk volna, és mást parancsol, mint amit mi elhatároztunk, hogy tenni fogunk.

3. A következő lépés az volt, hogy nyíltan szembeszegülnek Isten kijelentett akaratával. "Nem hallgatunk rád!" - Igaz, hogy ezt Jeremiásnak mondják, de ez is jellemző. Ők az Urat kérdezték, és arra kérték Jeremiást, hogy "mondd meg nekünk majd, mit üzen az Úr!" - Ez történt. Jeremiás azt mondta, amit az Úr üzent. Csakhogy ők éppen ezt vonták kétségbe. S azt mondják, hogy te nem az Úrtól hozod ezt a választ, hanem barátod súgta a füledbe ... Isten kijelentett Igéjének a hitelességében kételkednek. Isten akaratának és a közvetítőknek a tekintélyét vonják kétségbe.

Vajon nem ezt tesszük-e, amikor a Szentírás hitelességét és abszolút isteni tekintélyét a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonjuk? Mindenféle emberi okoskodás és feltételezés alapján... Azt nem úgy kell érteni, - azt később szerkesztették bele, - az a szerző nem is élt, - az énrám nem érvényes ... Ugyanaz, mint amit az a maradék menekülő csapat tett a Jeremiáson keresztül hozzájuk érkezett világos isteni kijelentéssel: Ezt nem az mondja, hanem te találtad ki, vagy más súgta a füledbe.

Milyen tekintélye van előttünk Isten Igéjének és a Szentírásnak, amely Isten beszéde?

Megmenthették volna az életüket, és ehelyett elpusztult az egész társaság, mert nem engedelmeskedtek az Úrnak. Pedig amikor Isten világos parancsot ad, akkor általában ígéretet is fűz hozzá. Olyan szép ez a bátorító ígéret itt, hiszen az Úr tudja, hogy fél ez a maroknyi csapat. Valóban Nabukodonozor bosszút lihegve közeledik és eltörli őket a föld színéről - ha csak az Úr meg nem védi őket. Ha ők merik remélni azt, hogy az Úr a mi kősziklánk, "a Te hűséged, mint egy pajzs körülvesz engem," "Te vagy az én erős váram, oda menekülök," - ha ők ezt hiszik, akkor Isten megteszi azt, amit ígért: "Irgalmasságot cselekszem veletek, hogy irgalmas legyen hozzátok Nabukodonozor, a babiloni király és hagyjon titeket lakni a ti földeteken." A hódítók nem így szoktak viselkedni. A hódító által odaállított helytartót végezték ki, ezért bosszú jár. De az Úr megígéri, hogy ott fogtok lakni, a hajatok szála sem görbül... Ki meri ezt kipróbálni? Csak akinek hite van.

Mit jelent az, hogy hite van? Azt, hogy komolyan veszi, amit az Úr komolyan mondott. Azt, hogy már most igaznak tekinti, amit Ő kijelentett, akármilyen elképzelhetetlen is. Hogyan fogja rávenni Nabukodonozort, hogy ne bántsa őket? Ez az Ő dolga. Nagyobb Ő mint Nabukodonozor és a világ összes császára! Micsoda kiváltság, hogy ennek a nagy Istennek a kis népe lehetnek ők! Próbáljuk ki, és csodák sorozatát fogjuk látni, és látja majd a világ is. De ehhez hit kell! Ha remeg is az a kéz, de tartani kellene, hogy Uram, itt vagyunk. Nagyon félünk ettől az egésztől, de Te mondtad, maradunk, egy tapodtat sem megyünk, bevárjuk Nabukodonozor seregeit. Aztán úgy is az lesz, amit Te megígértél... Hisszük is, meg nem is. Hiszünk Urunk, segíts hitetlenségünkben!

Kinek ismerős ez a harc? Az engedelmességre kész hívő embernek mindig újra ez a harca. Mindig támadja a hitetlenség a hitünket, - a kérdés az, hogy melyik mellé állunk? Készek vagyunk-e a saját hitetlenségünkkel szemben a hit mellé állni?

Hogyan vagyunk ezzel a kérdéssel? Kérdezni Istent, aztán megérteni és cselekedni az Ő válaszát?

Olyan sok gúnyolódást hallottam már ezzel kapcsolatban. Komolyan gondolod ezt, hogy megkérdezni az Urat? Hát úgy is azt fogod majd mondani, ami a szívedben van. Projekció, kivetítés ez az egész. Rávetíted a magad vágyait Istenre, és azt mondod: az Úr mondta. Olyan könnyű összetéveszteni azt, amit te szeretnél azzal, amit Ő parancsol. S egyáltalán nem sérti az ember méltóságát ez, hogy mindent kérdezzen? Még talán azt is megkérdezed, hogy tegyél-e sót a levesbe és mennyit - kérdezte valaki egy hívő asszonytól, aki arról beszélt, hogy ő szokta kérdezni az Urat. - Talán azt is meg kell kérdezni, hogy reggel fölkeljél-e? Ne gúnyolódjunk ezzel, testvérek! Isten egyik legszentebb ajándéka a benne bízóknak, az Ő népének az, hogy kérdezhetjük Őt.

Persze minket az izgat a legtöbbször csupán elméletileg, hogy hogyan értem meg az Ő válaszát. Itt azonban most nem erről van szó. Ez az Ige arról beszél, hogy amit megértettél, azt megtetted-e? Amikor te is tudod, hogy mi lenne most Isten akarata, feltétel és halogatás nélkül csinálod-e vagy pedig kibúvókat gyártasz, mint itt Izráel fiai, és emiatt a végén úgy megkeményedik a szíved, hogy nem átallod kijelenteni még ezt sem: "Ami felől megkérdeztük rajtad keresztül az Urat, abban a dologban nem hallgatunk rád!"

Itt arról van szó, hogy szoktuk-e kérdezni Istent, Őrá bízva azt, hogy megértem-e a választ s mi lesz a válasz? Mert a bizalmunkat ez fejezné ki... Mikor kérdezted utoljára egy konkrét ügyben: Uram, mi ebben a Te akaratod, mit csináljak? És megtetted-e?

Persze, nagy kérdés az is, hogy megértjük-e a választ. Ha nem, vajon nem az-e az oka, hogy Isten Szentlelke nélkül élünk? Csak a Lélek érti bennünk Isten gondolatait. Csak újjászületett ember képes felfogni Istennek a gondolatait. Akkor meg erre a szükségre világít ez rá, és akkor elhangzik Jézus bátorító, kedves szava, hogy szükséges újjászületnetek. De ez azt is jelenti, hogy lehetséges is ...

És vajon nemcsak nagy baj esetén kérdezzük Istent, hogy Uram, most mit akarsz? Vajon van-e nekünk közvetlen kapcsolatunk Vele, vagy nekünk is kellenek közvetítők? Mit teszünk az alatt a tíz nap alatt, amíg várni kell, amíg késik az Ő válasza? Néha megvárakoztat, hogy próbára tegye s egyben meg is erősítse a hitünket.

Hallgatunk-e az Úr szavára? - ez a mai alapkérdésünk. Vagy pedig azt gondoljuk, hogy Isten szent szavával akármit lehet csinálni, úgy mint ezek az emberek itt Jeremiás idejében? Hadd mondjak egy-egy példát arra, amikor valaki hallgatott, és amikor valaki nem hallgatott Isten szavára, s egyben arra is jó példa ez a két történet, hogy van olyan, hogy Isten direkt módon, közvetlenül irányit minket, és van olyan, hogy közvetett módon, eszközökkel.

Valakit a munkahelyén megrágalmaztak. Nagyon súlyos vádak hangzottak el, ki akarta készíteni egy ellensége. És sikerült. Munkaügyi tárgyalás lett belőle és elég súlyos büntetést kapott érte. Nem volt igaz. Magában sírdogált és nem tudta, mit kell csinálnia. A kollegák elkezdték tüzelni: ezt nem lehet ennyiben hagyni! Te is tudod, hogy neki is van vaj a fején, itt az idő, hogy olvass be, sőt írdd le mindazt, amit róla tudsz. A végén őt fogják kikészíteni, te maradsz fölül. Először idegenkedett ettől a vállalkozástól, de aztán meggyőzték, hogy az igazság kiderítése érdekében is itt most neki kell ezt a lépést megtennie. Szépen le is írt mindent, amit arról az illetőről tudott, az viszont igaz volt, és elég borzalmas dolgok voltak. De nem volt békessége. Érezte, hogy valahogy nem jó ez, valamit rosszul csinált. És akkor egy imádságban azt mondta: Uram, én nem tudom, hogy ezt most be kell adnom, vagy tépjem el, - adj ebben tanácsot. - Teltek a napok, sőt hetek, de volt egy határidő, ameddig legkésőbb azt az írást be kellett adni. Előző este sem tudott még semmit. Adja, ne adja - mi legyen?

A Rómaiakhoz írott levelet olvastuk akkor a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Másnap a 12. résznek a vége következett. Ezt olvasta: "Egymás iránt ugyanazon indulattal legyetek, ne kevélykedjetek, hanem az alázatosokhoz szabjátok magatokat. Ne legyetek bölcsek ti magatokban,. Senkinek gonosszal gonoszért ne fizessetek. A tiszteletadásra gondotok legyen minden ember előtt. Ha lehetséges, mennyire rajtatok áll, mindenkivel békességben éljetek. Magatokért bosszút ne álljatok, hanem adjatok helyet ama haragnak, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia, mert ha ezt teszed, eleven szenet gyűjtesz a fejére. Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg!"

Azt mondja, olyan rövid imádsága ritkán volt, mint akkor. Becsukta a Bibliát, és azt mondta: Köszönöm, Uram. Értem. Eltépte a levelet.

Ez nem ritka példa, számos ilyen történik. Valaki kérdezte az Urat. Fogalma sem volt, hogy hogyan fogja megérteni, Istennek mi a válasza ebben a kérdésben. A Bibliában nincs megírva, hogy ha téged feljelentenek és meghurcolnak, akkor írj-e válaszlevelet, vagy ne. Az utolsó pillanatig megvárakoztatta Isten. Itt is megvolt az a "tíz nap", mint Jeremiáséknál, de nem késve kapott egészen egyértelmű választ. A lecke az volt, hogy enged-e neki. Mit fognak szólni azok, akik elérték nála, hogy ez a mulya, jámbor ember végre odaüssön, végre leírja annak a másiknak a disznóságait? Szinte már várták, hogy mit csinálnak azzal a ... Most meghiúsul sok minden, csalódnak benne. Nem számít. Világos kérdésre világos választ kapott, és nem kezdett el okoskodni, hogy ó, hát az lehet véletlen is, hogy éppen a Római levélnek ez a része került mára, ennyi erővel más is jöhetett volna ... Ő azt mondta: Köszönöm, Uram, értettem! És engedelmeskedett.

Hadd mondjam el a folytatást. Néhány esztendő eltelt. Közben ez az illető a gyülekezetben kórházi beteglátogatóvá lett. Egyik alkalommal a kórteremben ezzel az illetővel találkozik, elgyötört állapotban, igen nehéznek ígérkező műtét előtti napon. Kölcsönösen meglepődnek. És akkor a beteg szólal meg és bocsánatot kér azért a néhány év előtti szörnyűségért, ő pedig elmondta neki ezt, hogy miért nem írta meg azt a levelet, és hogy ő igazán szívéből megbocsátott neki. És volt ott a betegágy mellett egy olyan beszélgetésük, amelyik ezt a másik embert, akinek soha semmi köze nem volt gyülekezethez, Bibliához, Istenhez - elindította az Isten felé vezető úton. Azóta már azon jár ...

Gondoljátok el: ha ő azt a levelet elküldi! Tehetett volna így bizonyságot neki? amikor évek múlva találkoztak... De nagy dolog, hogy kérdezhetjük az Urat! De nagy dolog, hogy Ő világos válaszokat ad! És de nagy dolog, ha valakinek van bátorsága engedelmeskedni!

És egy negatív példa a sok közül: A héten mutatott valaki egy megrendítő levelet, amit egy közös ismerősünk irt neki. Nem a levéltitok megszegése volt: együtt könyörögtünk annak az illetőnek a hitre jutásáért, és mindketten levelezünk vele azóta is; én is tudtam, ami abban a levélben volt. Amikor elindult a hit útján az a fiatal lány, megismerkedett egy fiúval, aki nagyon cinikus volt, gonosz módon gyalázta Istent, a szerelmesének a hitét is, meg a hívő barátait, meg azt a gyülekezetet, ahol így "meghülyítik" az embereket. És mégis hozzáment feleségül. Ez, akinek a levelet írta, abban az időben nagyon világosan óvta őt ettől. Arra kérte, hogy legalább ismerd meg! Nem lehet két hónapi ismeretség után házasságot kötni. Ismerd meg őt, a családját, és gondolkozz el azon, hogy hova vezet ez, hogy ő ennyire szembenáll az Úrral, te pedig most az első szeretet melegében mindenre kész vagy az Úrért. És figyelj arra, mint mond erről a Biblia? Ő mindennek igazat adott, egyetértett, - aztán több szó nem is esett erről, eltűnt, és csak az esküvői értesítés érkezett meg. Mert ebben a levélben leírja, amit már korábbról is tudtunk, hogy pokol lett az élete. Itt azonban súlyosabb dolgokat is írt, ilyeneket, hogy "valóságos igézet alatt vagyok", - "Most látom már, hogy mennyire érvényesek ma is a Szentírás megállapításai. Hogy lehettem én olyan vak akkor! Világosan tetszett mondani, de akkor én mérges voltam, hogy a boldogságomnak akarnak útjában állni." És így tovább. Isten világos tanácsot ad; erre lehet azt mondani, hogy mi pedig ebben a dologban nem hallgatunk rád! Mert lehet, hogy ezt csak magadtól mondod, neked ilyen szigorú alaptermészeted van, és azért mondasz ilyeneket... De itt van a Bibliában: olvasd el! Ezt az Úr mondja mindnyájunknak és Ő nem a boldogságod útjában akar állni, hanem igazán boldoggá akar tenni egy életre, meg egy örök életre! "Nem hallgatunk rád...!"

Isten őrizzen meg, testvérek, ettől a keménységtől bennünket. Mert a gúnyolódóknak szeretném azért elmondani, hogy Isten még abban is adhat tanácsot valakinek, hogy mennyi sót tegyen a levesbe, akkor is, ha több évtized óta háziasszony. Egyszer valaki főzte az ebédet, s közben is imádkozott, akkor éppen a családja tagjaiért, és ahogy a sós-edény után nyúlt, eszébe jutott, hogy többször említette már a férje, hogy nem kellene ennyire sósan főzni. A feleség sósabban szerette az ételt, a férje kevésbé, de ebből nem akart ügyet csinálni, nem volt sohase veszekedés, csak egyszer-kétszer megemlítette, hogy mi lenne, ha egy kicsit kevesebbet tennél bele ... Sose vette komolyan, mert ő úgy szokta meg. S most ez eszébe jutott, ahogy ott a konyában fogta a sós-hordócskát, - s kevesebbet tett az ételbe. Azt mondja egy hét múlva a férje: te olyan kedves vagy mostanában, még arra is van gondod, hogy kevesebb sót tegyél az ételbe. Ez a megjegyzés indította el a házasságuk megújulását, ami nem volt rossz, de úgy megszürkült, megfáradt egy kicsit...

Nem kérdezte ez az asszony, hogy Uram, mennyi sót tegyek bele. De miközben a sóért nyúlt is tartotta a kapcsolatot az ő Urával, akkor is imádkozott, mert aközben is lehet imádkozni. Állandóan ott élt Isten színe előtt. Miközben a kötelességét teljesítette, lehetőleg minél gyorsabban, tanácsolhat. És amire indította Isten Lelke, akármilyen apró ügy legyen az, engedelmeskedett. Több évtizedes megszokás ellenére is. Saját maga ellenére is engedelmeskedett, és áldás volt rajta. Mert a mindenható Istenünk a sóügyektől kezdve az üdvösségügyig mindenben kész tanácsolni minket.

Bízunk-e Benne annyira, hogy kérdezzük? Ott van-e bennünk az Ő Szentlelke, hogy megértjük, amit válaszol? És aztán kész-e a szívünk, hogy minden beidegződés, eddigi meggyőződés ellenére is engedelmeskedjünk Neki?

Szeretnék ma bátorítani mindenkit, hogy így vegyétek elő a Bibliát és mától kezdve így olvassuk: Uram, én nem tudom, miről akarsz velem beszélni, én nem mindenáron arról akarok most hallani, ami engem izgat. Amiről Te akarsz, arról beszélj! De amit megértek, ígérem, hogy teljesíteni fogom. Az engedelmesség megőriz minket attól, hogy így megkeményedjék a szívünk, hogy azt mondjuk: "Mi pedig abban, amit megkérdeztél az Úrtól, nem hallgatunk rád!"

Testvérek, mindnyájan fontos döntések előtt állunk. A fiatalabbaknak a pályaválasztás, párválasztás, munkahelyi problémák, lakásproblémák, annak a kevés pénzecskének a beosztása: vegyük, ne vegyük, most vagy később; magunknak vagy mégis másnak... Menjünk, ne menjünk? Nap, mint nap döntenünk kell! Nem kell magunkra hagyatkoznunk: Isten ígéri nekünk, hogy kész tanácsolni bennünket. Éljünk ezzel a nagy lehetőséggel!

Kedves Testvérek, mostanában sokat kellett beszélgetnem olyanokkal, akik egyedül élnek. Aki sokszor bekopog olyan lakásba, ahova ritkán csönget be más, még a szomszéd is csak akkor, ha két napja nem látta azt az ismerős szomszédját, az közelről megismerheti az egyedüllétnek a terheit. Megismerni lehet, de hordozni igazában azok hordozzák, akik egyedül élnek.

Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy nem mindenki tekinti tragikusnak azt, hogy egyedül maradt. Így is mondhatnánk: nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie. Erről a különbségtételről beszéljünk ma Isten Igéjének a világosságában!

Mi őrizhet meg bennünket attól, hogy elmagányosodjunk? Az bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egyedül kell élnünk, hosszabb-rövidebb ideig, vagy egész életünkben. De Isten Igéje azt mondja, és a tapasztalat ezt bizonyítja, hogy nem kell magányossá válnia az egyedül élő embernek.

Hadd mondjak két példát erre. Már hosszú ideje panaszkodik valaki egy beszélgetés során arról, hogy milyen rettenetesen magányos. Tulajdonképpen mindig az volt: családjuk soha nem volt igazán egy, nem voltak meghitt beszélgetések, nem lehetett őszintén kitárulkozni; sohse érezte azt, hogy valakinek az ő személye igazán fontos. Mindenki csak érdekből barátkozott vele s éppen ezért csak addig, ameddig szüksége volt rá.

Amikor neki lett volna szüksége valakire, nagyon sokszor kellett egyedül éreznie magát. De hát ez már így van! - mondja a végén; csalódott az emberekben, mert az emberek gonoszok, nem is lehet bízni már senkiben, - így egyedül viszont rettenetesen rossz. Üres az életem, - mondta.

Elmondtam neki, hogy amíg egyedül éltem, hogyan tapasztaltam meg az Istennel való közösség áldásait, és azóta is hogyan látom azt. Hívtam a gyülekezetbe, ahol már sokan találtak közösséget, barátokat, testvéreket. Ő arra nem ér rá, - mondja - ő majd egyedül fogja megoldani a problémáit. A magányosság kérdéseit is? - Azt is.

Egy másik példa: Másnap találkoztam egy ismerősömmel, aki 70 éves már elmúlt és tudom róla, hogy egész életében egyedül élt. Sorra eltemette a szeretteit, egy nagyon idős beteg nagynénje van még, őróla gondoskodik. Ez a gondoskodás azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy - különösen mióta nyugdíjas - nagyon sokat utazzék. Sokfelé hívják. Ahol beteget kell ápolni, ahol gyermekekre kell vigyázni, oda szeretettel hívják, de sok gyülekezetbe is, mert olyan világosan és egyszerűen tudja Isten Igéjét magyarázni, hogy aki egyszer hallja, annak az felejthetetlen. Egy időben tartósan beteg volt, rengeteg levelet kapott, sokan felkeresték, látogatták, s mindenki azt mondta, hogy érdemes volt hozzá elmenni, mert megoldást kapott a vele való beszélgetésben.

Egyedül élt egy hosszú életen át, ma is, de soha nem volt magányos. Mi ennek az oka?

Erről gondolkozva eszembe jutott az, amit 25-30 évvel ezelőtt - Joó Sándor lelkipásztor testvérünktől hallottam itt. Ő azt mondta, hogy az egyedüllét fizikai állapot, - a magányosság lelki állapot. Nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie, viszont lehet egy népes családban vagy munkatársi közösségben is hallatlanul magányos valaki, ha nincs ott igazi, meghitt, bensőséges lelki kapcsolata senkivel.

Az egyedüllét nem feltétlenül kellemetlen. Van, aki egyenesen keresi, és vannak időszakok az életünkben, amikor vágyunk arra, hogy egyedül maradjunk, csendben; valamit elrendezni, megemészteni; a hívő ember szeret egyedül lenni Istenével, amikor eléje állhat, és senki más nem szól hozzá, de megcsendül Isten halk és szelíd szava ebben a csendben és az formálja. Az egyedüllét tehát nem mindig, és nem feltétlenül kellemetlen. A magányosság viszont mindig nyomasztó.

Az egyedüllét ellen nem lehet védekeznünk. Elhalhatnak a szeretteink, távoli vidékre költöznek a barátaink, felnőnek és kirepülnek a gyerekek. Ez ellen nem lehet védekezni. De a magányosság ellen lehet! Arról senki nem tehet, ha egyedül marad, de arról tehet, ha magányossá válik. Annak nem ő az oka, ha egyedül marad; de annak mindig ő is oka, ha elmagányosodik. Ezt nem nagyon szeretik hallani azok, akik sokat sírnak a magányosságuk miatt, pedig az Igéből látni fogjuk, hogy mennyire így van.

Mi a gyógyszere a magányosságnak? Ha ennyire kivédhetetlen az, hogy esetleg bármelyikünk egyedül marad, vagy már most nagyon sokan közülünk egyedül élnek. Hogy lehet kivédeni azt, hogy ebben az állapotban magányossá váljék az ember? Erről szól a felolvasott két Ige. Az egyiket Pál apostol, a másikat a mi Urunk Jézus Krisztus mondotta. Mind a ketten nagyon egyedül voltak. Előbb Pálra figyeljünk, aztán majd Jézus szavaira.

1.) Pálról tudjuk, hogy amikor Jézus tanítványa, sőt apostola lett, akkor valószínűleg kitagadta a családja. Mindenesetre ettől kezdve semmilyen kapcsolatot nem tartott vele a család. Felesége és gyermekei nem voltak, sokszor a legközelebbi munkatársaiban is csalódnia kellett. Éppen élete legnehezebb helyzeteiben élte át azt, hogy egyedül van. Csak egy vallomását hadd olvassam fel, utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levelében így ír: "Démás, engem elhagyott a jelenvaló világhoz ragaszkodván. Elment Thesszalonikába, Kreszcensz Galáciába, Titusz Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem." (2.Tim.4,10-11/a). Ezt egy öregember írja, börtönből, betegen. A bajban elpárolog mindenki mellőle, mint ahogy talán mi is tapasztaltunk már ilyet. Egyedül Lukács van velem...

És akkor ilyeneket kér kedves lelki gyermekétől: "hozd el a kabátomat, amit Troásban Kárpusznál hagytam" (13.v.) Fázik a római börtönben, nyirkos, hideg. Hozd el a kabátomat... Aztán eszébe jut még, hogy "az ércmíves Sándor sok bajt szerzett nekem, tőle te őrizkedj, mert szerfelett ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak. Ne számíttassék be nekik!" (14-16.v.) "De az Úr mellettem állott, és megerősített engem!" (17.v.) Messze a szülőföldtől, tárgyalás egy mondvacsinált ügy miatt, senkinek semmit nem vétkezett, de két éven át börtönben felejtették, most végre tárgyalják az ügyét, és senki nincs mellette. "De az Úr mellettem állott, és megerősített engem!"

Amikor szabadlábon volt is, egyedül járta Kis-Ázsia hegyvidékét, hányódott-vetődött a nagy tengereken; többször is börtönbe vetették, és ezt az egyedüllétet sokszor át kellett élnie. Mégsem volt Pál apostol soha magányos. Honnan tudjuk ezt? Például onnan, ahogy a rómaiakhoz írt levelét kezdi, - ezért olvastam fel azt a néhány mondatot:

a) "Hálát adok az én Istenemnek értetek, imádságaimban mindig könyörgök, bárcsak egyszer már találkozhatnánk..." Ezt egyébként szinte minden levelének az elején leírja, hogy azokért, akiket ismer, név szerint imádkozik. Sőt ilyenről vall: mindig, szüntelen, naponta emlegetlek titeket az én Istenem előtt. És ezt a foglalkozást lehet börtönben is végezni; lehet elhagyatva, betegen is végezni. Pál apostol átéli azt, hogy egy nagy családnak a tagja, amelynek tagjait szereti, akikért felelősnek érzi magát, akikkel nagyon szorosan összetartozik, és ezt az összetartozást semmivel nem lehet elvágni. Azzal sem, ha őt börtönbe csukják, azzal sem, ha több száz kilométernyi távolság van közöttük... Összetartoznak, az Isten gyermekeinek nagy családjába, és őt minden érdekli, ami a családtagokkal történik. Már csak azért is, mert felelőssé vált értük, ő is hirdette nekik az élet evangéliumát, a Krisztusról szóló örömhírt, és nagyon érdekli, hogy mi lett azzal az igével, amit hallottak. Meghallották-e, befogadták-e, kikelt-e a mag az életükben; nem jött-e valaki, aki letaposta? Milyen veszélyek fenyegetik most őket? Hogyan növekednek a hitben? - Minden érdekli. Tele van azokkal, akikhez küldte őt Jézus, akiknek az evangéliumot hirdette. Mindig mások érdeklik, mások mindig jobban érdeklik, mint amennyire önmagával foglalkozott. A saját nyomorúságairól megfeledkezve, önfeledten tele van a mások örömével és gondjával, és szakadatlanul imádkozik értük. És ha börtönbe zárják, és semmi értelmeset nem cselekedhet, akkor akár egész nap is imádkozik értük, és tudja, hogy ez nagyon értelmes foglalkozás, ennek a gyümölcseit később igen sok gyülekezetben láthatja is.

Pál apostoltól távol áll az a sirám, amit én olyan gyakran hallok: "Nem törődik velem senki!" Ezt ő sehol nem írja és nem mondja. Itt értjük meg, hogy nem az az igazán magányos, akit egyedül hagynak, hanem aki egyedül hagy másokat. Nem az a magányos, aki előtt bezárják az emberek a szívüket, hanem aki bezárja a szívét mások előtt, és igazán őszintén nem érdeklik másnak a problémái.

Ha rád szakad a magányosság, testvér, és úgy érzed, hogy nem kellesz senkinek, fölösleges vagy - akkor kezdj el imádkozni másokért. Ha tudsz. Mert könnyen kiderülhet, hogy nem tudunk igazán imádkozni. A bajban tudunk Istenhez kiáltani, ha minket ér baj, de az, hogy mások terhét igazán magunkra vegyük, hogy másokkal bensőleg azonosuljunk, hogy igazán higgyük, hogy annak van értelme, hogy Istent ostromoljuk, hogy szabadító kegyelmét mutassa meg, mások életében - ez komoly, nagy teljesítmény. Ehhez felnőtté kell válni a hitben. Gyermek hittel is lehet kezdeni, és esetleg éppen eközben izmosodik, erősödik az ember hite, hogy gyakorolja a hitét, - de ez munka! Ebben el lehet fáradni. Viszont aki ezt elkezdi, az biztos, hogy nem lesz magányos, vagy ha addig magányosnak érezte magát, kigyógyul ebből a betegségből, mert ez betegség! Az egyedüllét fizikai állapot, de a magányosság betegség, amiből Isten minket ki akar szabadítani. És a gyógyulás felé vezető út az, ha fontos lesz nekem a másik. Ha fontosabb lesz mint énmagam, és a másik nyomorúságáért elszántabban könyörgök Istenhez, mint a magaméért. És miközben a másikért könyörgök, a magam nyomorúságáról sokszor már el is feledkezem.

Egy kis gyerekvers bennem maradt, amit még otthon egyszer Kecskeméten kellett elmondanom egy szeretetvendégségen:

Ha mások égő sebeire nézek,

El is törpülnek már a kis bajok.

Testvérek tátongó sebét kötözve

Kis karcolásunk már nem is sajog.

Mi szentül meg vagyunk győződve, hogy a világ legmélyebb sebe a mi kis karcolásunk, vagy lehet, hogy nem kis karcolás, hanem valóban seb. De mihelyt mások sebeit kezdi kötözni valaki, s az izgatja, hogy gyógyult-e tegnapról máig - kis karcolásnak tűnik a saját sebe.

Pál apostolban Jézus Krisztus Lelke volt, és Jézus ezt a Lelket és lelkületet kínálja nekünk is. Az ember felülemelkedhet a nyomorúságain, és nem kell, hogy megbetegedjék a magányosság betegségébe. Egyedül is lehet hasznos az ember, tágas világban mozoghat, börtöncellában is, ha tud imádkozni, és kész imádkozni másokért.

Füle Lajos egy kétsoros versét hadd idézzem:

Egy-két barát szorong csak udvarán

ütött-kopott imáinknak.

Tágítsd a kört!

Nem így van? Egy-két barát szorong csak udvarán ütött-kopott, olyan amilyen imáinknak...

b) A második, ami kiderül Pál apostol vallomásából, és ami miatt az ő számára ismeretlen volt a nyomorúság az, hogy nem csak imádkozik a római gyülekezet tagjaiért, meg a róluk hallott problémákért, hanem el akar menni hozzájuk. Oda, a messzeségbe, minden áldozatot vállalva. Azt mondja: "Kívánlak látni titeket, és azért is imádkozom, hogy készítsen nekem az Úr utat hozzátok, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre, és együtt felbuzduljunk a hitben, és épüljön a tiétek az enyém által, az enyém meg a tiétek által." (Róm.1,11-12)

El akar menni oda! Ki tudja, milyen messzire; ki tudja milyen költségért, félre téve minden mást, mert fontosak neki azok a testvérek. Nem csak a távolból gondol rájuk, hanem a helyszínen akar sorsukban részesedni.

Gondoljuk meg, hogy őszinte-e, igaz-e sokszor, amit így szoktunk mondani: Majd gondolok rád... Egyáltalán, miért így mondjuk? Ha arra gondolunk, hogy majd imádkozom érted, - miért nem merjük ezt ígérni: Imádkozni fogok érted! De tulajdonképpen ezt nem is kell mondani, ezt csinálni kellene! Hányszor mondtuk már, de nem tettük! Ettől semmi sem mozdult előbbre. Különösen akkor nem, ha ott ránk lett volna szükség, a jelenlétünkre. Csakhogy ehhez már félre kellett volna tenni valami egyéb programot, akkor ott belecsöppenünk valami olyan helyzetbe, amit folytatni kell, el kell vállalni tartósan valami feladatot, - ettől már fél sok ember. Majd gondolok rád... S én is tudom, te is tudod, hogy nem történt semmi, nem is fog.

Pál nem így! Ő imádkozik értük ténylegesen, s azt mondja, hogy készül hozzájuk. Mihelyt mehet és az Isten elkészíti az utat, menni fog, hogy ott a helyszínen erősítsék egymást. A magányosság hathatós gyógyszere, ha utánamész a másiknak. Talán egy másik magányosnak... talán egy elveszettnek, - annak, akit Isten mutat. Aki figyel Istenre, és kész menni, annak Ő mindig mutatja, hogy mikor és hova menjen. Ezt nagyon sokan elmondták már itt közülünk.

Nem én akarok buzgólkodni, hogy aztán felmutassam a teljesítményeimet, hanem csak szolgálni és engedelmeskedni akarok, és nem akarok felmutatni semmit. Krisztust akarom felmutatni ott, ahova küld. És mindezt csendben, név nélkül, ha soha senki nem veszi észre, az sem bánt, mert nem az emberek előtt akarok szerepelni, hanem az én Uram Jézus Krisztust szolgálom az Ő kicsinyeiben. És ez csak hármunkra tartozik: Ő látja; akihez megyek, annak áldás volt, én meg örülök, és ha egyedül vagyok sem leszek magányos, mert mindig várnak valahol. Azoknak, akiknek szolgálni tudok, egyszeriben fontos leszek, és átélem azt, hogy milyen fontos vagyok az én Uram Jézus Krisztusnak is. Küldetésben járok: egyszerre két helyen várnak: az én Uram, hogy megáldjon ajándékokkal; a rászorulók, hogy továbbadjam nekik. Kézbesítem, amit Jézustól kaptam, s egyszerre kivirul, kibontakozik az ilyen ember élete. Aki meri ezt vállalni, annál csakugyan láttam ezt, hogy öregen, betegen, nagyon kevés fizikai erővel is, megtépázottan, megrugdosva is kivirult és kibontakozott az élete. Küldetésben járt.

Éppen ez a harmadik, amire itt Pál utal: "Tudom, hogy mindannyiótoknak adósa vagyok". (14b.v.) Nem ti tartoztok nekem, hogy látogassátok meg a szegény magára maradottat, hanem én tartozom nektek... Miért? Mert olyan sokat kaptam, az én Uram Jézus Krisztustól, hogy azzal valamit csinálni kell. Nem érdemlem meg, amit kaptam, tisztában vagyok azzal, hogy rám bízta, hát az nem maradhat nálam! Tönkremegy az ajándék is, meg tönkremennék én is, ha nem közvetíteném, amit adott. Viszem hát hozzátok! Mindenkire úgy nézek, hogy tartozom nekik. Adósa vagyok... (régi fordításban így van: köteles vagyok. ) Ez azt jelenti, hogy adós vagyok, tartozom, akárkire nézek, tudom, hogy adósa vagyok! Én - őneki. S van mit adnom, és ezt adom örömmel.

Küldetésben jár az ilyen ember, és aki küldetésben jár annak van Küldője, és mindig vannak címzettek, akihez küldi. Lehet az ilyen ember magányos? Amikor a Küldőjével egyre szorosabb, meghitt munkakapcsolatban van, összetartoznak, érdekközösségben élnek, és amikor a címzettek alig várják, hogy megérkezzék, mert olyat hoz, amit senki más nem tud: Jézustól való szeretetet, örömet, örömhírt, és így tovább... Ezek az emberek sohasem lesznek magányosak, ha egészen árvák, egyedül lesznek és megmaradnak, - akkor sem!

Pál apostol tehát komolyan vette a másokért való imádkozást, kész volt mindig utánuk menni, elmenni, részt venni a sorsukban; és eközben átélte, hogy adósuk vagyok, s de jó törleszteni, továbbadni, azt ami úgysem az enyém, csak nálam tette le az én Uram... Gazdag sáfára vagyok a nagy Istennek, és gazdagíthatom azokat, akik nagyon rászorulnak a segítségre: Küldetésben járok. Két ilyen helyre is szorosan odatartozom! Dehogy igaz az, hogy nincs senkim! Mindig velem van az én Uram, és mindig örülnek azok, akiknek kézbesítek valamit az Úrtól.

2.) Lényegében Jézus Krisztus szavaiból is ez derül ki. Ezzel kellett volna kezdeni, de úgy gondoltam, talán jobban előkészíti a gondolatainkat egy hozzánk még közelebb állónak, ilyen magunkfajtának, Pál apostolnak az élete. De a felolvasott néhány versben Jézus is arról szól, hogy Ő ismerte az egyedüllét terhét, és mégsem maradt sohasem magányos! "Aki küldött engem, énvelem van! Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindig azt cselekszem, ami Néki kedves". (Ján 8,29) Aki ismeri az evangéliumokat tudja, hogy mennyire egyedül volt Jézus nagyon sokszor. Milyen értetlenség vette körül, lelkileg mennyire süketek voltak sokszor a tanítványai is... Hányszor mondja nekik: hogy van, hogy még mindig nincs hitetek?! Hát nem okultatok azokon, amiket láttatok! Hát, ha az nem hat, amit hallotok, megértem, - de amit láttatok, az sem számít?! Ilyet azonban soha nem kérdezett Jézus: Hiába jöttem én közétek? Hát van annak értelme, hogy folytassam? Mert tudta azt, hogy küldetésben jár. "És aki küldött engem, énvelem van". Ha egészen egyedül hagyták, akkor sem maradt magányos, mert az Atyával való valóságos, szoros közösségben élt. Szüntelenül. Akárhogy fogadták a tanítását, akármilyen reflexiók érkeztek, ez nem változott. És az Atyától való teljes függésben élt: "Csak azt cselekszem, ami Néki kedves". (29. vers)

Az előző versekben mondja: "Csak azt mondom, amit Ő reám bízott". A Küldőjétől való engedelmes függés és a Küldőjével való szoros, bensőséges azonosulás és közösség jellemzi. Ezért nem vált Ő soha egészen magányossá. Küldetésben járt Jézus is.

Testvérek, nem az a mi magányosságunknak az oka, hogy nem ismerjük ezt? Úgy élünk, mint akik küldetésben járnak? Ez azt jelenti, hogy szoros, személyes, naponta mélyülő közösségünk van a mi Urunkkal, és mérhetetlen szeretet van bennünk mindenki iránt, akihez Ő minket küld. S készek vagyunk áldozatot hozni, hogy hozzájuk menjünk, lemondani a kényelmünkről, a terveinkről, a szokásainkról, önmagunkról... Áldozni időt, pénzt, még az egészségünket is, - mindent! Úgy ahogy az apostol mondta - megint Pált idézem, - : "Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csak hogy elvégezzem az én futásomat örömmel (a küldetésemet), és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól". Minden a küldetésnek van alárendelve, - én is. (ApCsel 20,24.)

Aki így él, az képtelen magát sajnálni. Mit sajnál magán?! Örül, ha végezheti s tudja, hogy az a jutalma, ha még több feladatot bíz rá az ő Ura, és még több ajándékot közvetíthet másokhoz. Nincs mit sajnálni, azért van, hogy eközben lassan tönkremenjen. Ebbe érdemes tönkremenni! Hiszen ha a földbe esett gabonamag el nem hal, egymaga marad. Ha elrothad, kikel és sok gyümölcsöt terem. Melyiket akarod? Védheted magadat és lehet panaszkodni amiatt, hogy bántanak, kihasználnak, visszaélnek, nem törődnek, nem adnak, nem szeretnek... s egyedül maradsz. Vagy azt mondja valaki: én úgy akarok élni, ahogy arra az én Uram Jézus példát adott s amire elhívott. Kész vagyok elhalni Őérte, másokért... és akkor sok gyümölcsöt terem.

Lehet, hogy a gyümölcsöket, amiket termünk, sohse fogjuk meglátni. És ez miért baj?! Az a fontos, hogy teremjen az életünk, vagy az a fontos, hogy méricskéljük, hogy mennyit termett? Jobb, ha nem tudjuk; még elbízzuk magunkat. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha elhal, gyümölcsöt terem. Vagyis? Volt értelme az életének, és volt értelme annak, hogy ráment erre a szolgálatra s csendesen elégett, mint a gyertya. Hiszen az is csak úgy tud világítani, hogy közben egyre kisebb lesz. El kell döntetni: Kész vagyok-e világítani, s akkor tudhatom, hogy elégek, - vagy pedig magamat féltem, - és akkor minek vagyok? Mire jó az olyan gyertya, amit nem szabad meggyújtani?

Jézus erre adott nekünk példát. Az Ő élete olyan gabonamag volt, ami elhalt, és sok gyümölcsöt termett.

Gondoljunk csak arra, hogy mennyire egyedül volt Ő ott, a kereszten! Tanítványai elfutottak, ellenségei a feje fölött kezet fogtak egymással; a nép vallási vezetői még haldokolva is gúnyolták - ennyi tellett tőlük... Az ördög még ott is támadta: Szállj le a keresztről, és majd hisznek neked... Ő azonban mindvégig állhatatos maradt. Ott a kereszten, teljesen egyedül hagyatva, számunkra elképzelhetetlen testi és lelki kínok között is - küldetésben járt. És tudta, hogy csak, ha utolsó cseppig kiissza a keserű poharat, a szenvedések poharát, akkor mondhatja ki, hogy Elvégeztetett!

Mindvégig állhatatos volt, engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, és ezért végeztetett el a mi váltságunk. Ezért szabadulhatunk meg mi is önmagunktól, a kényszerű magunk körül való forgástól, attól, hogy magunkat szeretjük a legjobban. És ezért szabadulhatunk fel mi is arra, hogy küldetéssé váljék az életünk. A mindennapi megszokott munkánk, a hivatásunk gyakorlása, a rutinfeladatok sokszor bosszantó elvégzése, és minden egyéb. A lelki munka, amit egyszerre észreveszünk, hogy azt is azért bízta ránk a mi Urunk, és amit ezek után képesek leszünk végezni. Mert amíg valaki csak amiatt tud panaszkodni, hogy nem néznek rám, nem jönnek hozzám, nem szeretnek engem, nem törődnek velem, - addig alkalmatlan a lelki munkára. Addig nem tud másokhoz igazán odafordulni, addig nem tud az irgalmasság természetes mozdulatával lehajolni. Addig nincs ereje senkit sem fölemelni, addig nincs mondanivalója, ráadásul olyan, amit csak Isten gyermekei tudnak ebben a világban mondani - addig magával van tele. S ebből nem kérnek az emberek! Ilyenből van ötmilliárd! De az Isten gyermekeit sóvárogva várják, akik Jézussal vannak tele. Az Ő Igéjével, az Ő Szentlelkével; akik közvetítő szolgálatot végeznek.

Néhány gyakorlati gondolattal hadd fejezzem be: Mit ajánl nekünk Isten Igéje gyógyszerként a magányosság ellen?

Három egyszerű gondolatba hadd foglaljam ezt össze:

1) Közösséget Istennel. Akinek Ővele nincs a hit által igazi közössége, az valami módon mindig magányos marad. Mert végső soron Isten hiányzik az életünkből. Egy istenarcú üresség van ott mindannyiunk szívében addig, amíg azt be nem tölti a mi Urunk Jézus Krisztus. Istennel való közösségre van szükségünk, és ennek érdekében javasolnám, hogy azt az éneket, amiből néhány versszakot most elénekeltünk, imádkozzuk el ma otthon a mi Urunk elé. Elejétől végig érdemes ez a 270. éneket elolvasni, s elmondani, mint saját imádságunkat.

Tehát az Istennel való közösség - ez az első gyógyszer.

2) A másik az, hogy közösség az Övéivel. A hívőkkel való közösség. A Biblia azt mondja, hogy az egyház a Krisztus teste. Ezért képtelenség a magányos hívő. Ilyen nincs! Mert aki hívő, az beletartozik a nagy egészbe, az a testnek a tagja. Én szolgáltam olyan helyen, ahol egy-egy faluban egy hívő volt, vagy kettő. De ők is beletartoztak a nagy egészbe, és ezt ők is tudták. És amikor olyan összejövetel volt, vonatoztak, bicikliztek, gyalogoltak, lovaskocsiztak kilométereket, hogy találkozzanak a többi hívővel, és megtörténjék az, amiről itt Pál beszél, hogy egymás hite által épüljünk és együtt felbuzduljon, a tiétek az enyém által, az enyém meg a tiétek által. Csak az egészbe betagolódva élhet minden hívő ember. Persze, ehhez az kell, hogy elfogadjam a többit, meg hogy kész legyek alkalmazkodni. Ha valaki olyan okos, olyan tökéletes, hogy őneki már nem kell alkalmazkodnia, ha mindent jobban tud a többinél - magányos marad, nem tud betagolódni.

Vagy, ha mindig csak a hibát veszi észre a többiben - a hívőknek is, akiknek szintén sok furcsaságuk van. Ha nem fogadom el az én hívő testvéreimet úgy, ahogy vannak; meg a nem-hívőket is úgy, ahogy vannak, - úgy ahogy Jézus elfogadott engem is, meg mindnyájunkat, - akkor magamat taszítom ki a közösségből. Így mindig magányos maradok.

De, ha kész vagyok mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, - én meg kész vagyok mindig változni és alkalmazkodni - nem feltétlenül egymáshoz, hanem az Úrhoz, - akkor átélem azt, hogy összetartozunk. És a vadidegen hívő testvérrel is egy testvér vagyunk, egy testnek a tagjai, amelyiknek Krisztus a feje. Az egyháznak ez a biblikus értelmezése nagyon sokakat kigyógyított már a magányosságból.

Közösség Istennel, közösség az Övéivel, és

3) a harmadik gyógyszer az, hogy kezdj el dolgozni! Aki elkezd valamit csinálni küldetésből, Istennek engedelmeskedve, az az első pillanatban már nem lesz magányos. Már átéli azt, hogy szükség van rá, hálásak érte, ő is kapott, adhat is... Átéli azt, hogy mennyi mindene nincs, amit pedig adni kellene, mert várnák... Ez megerősíti az Úrral való közösségét is: megyek ajándékokért, mert várják tőlem, és nem tudok adni, Isten viszont ígéri. Egyszerre több irányba erősödnek a kapcsolatai, és ki van zárva a magányosság. El kell kezdeni dolgozni!

Itt mindjárt el lehet kezdeni, testvérek! Ne haragudjatok, ha ilyeneket mondok: azzal, hogy nem a sor szélére ülök, hanem a közepére, hogy a másik is leülhessen. Ez a szempont: hogy a másiknak is jó legyen. - Azzal, hogy hadd énekeljen ő is! Hát mellettem ketten ülnek, akiknek nincs énekeskönyvük. Ha úgy tartom, hogy a középső előtt legyen, mind a hárman látjuk... Kinyílik a szemem a másikra. Azzal, hogy nem állok meg az ajtóban, hogy az utánam jövő ne tudjon bejönni, hanem előre jövök - ez a másik iránti szeretet. Teszek valamit, és az egésznek a légköre lesz nyugodtabb, tisztább és szentebb, mert azok a zavaró momentumok, amik pl. az említettek következtében állandóan előállnak, - megszűnnek.

Ilyenkor derül ki, hogy tulajdonképpen miattam van sok kellemetlenség. Nem ártok én senkinek, csak éppen önmagamon kívül nem figyelek senkire. Keresse meg a maga helyét - én már leültem... Ez a ránk jellemző gondolkozás. Az a krisztusi emberre jellemző gondolkodás, hogy hova üljek, hogy a másiknak is jó legyen. Közben esetleg kiderül, hogy az lesz jó a másiknak, ha én nem is ülök, - átadom a helyet, - vagy el sem foglalom... Nem akarom ezt részletezni, de itt indul el. És itt derül ki az, hogy mennyire vakok vagyunk lelkileg, és egyszerűen keresztülnézünk egymáson, és nem számít a másik - és ebből egyenesen következik az, hogy énvelem nem törődnek, engem mennyi sérelem ér, engem nem szólítanak meg, és így tovább...

Te kit szólítottál már meg itt a templomban? Ahogy bejön a télikabátos idő, egyre szorosabban ülünk itt, mert muszáj volt sok széket bepréselni, hogy sokan elférjünk. Két emberhez is hozzáér a kabátunk egy órán keresztül, de talán még sose kérdeztük meg, hogy... vagy nem mondtunk annyit, hogy örülünk, hogy itt vagy... Ki is vagy te? Engem így hívnak... Ettől nem sértődik meg senki. Hány kedves barátság és egyéb jó kapcsolat született itt már abból, hogy a szomszédjához szólt valaki egy szót. Olyan nagy dolog egy szót szólni ahhoz, aki szintén fölkelt korán reggel, hogy eljöjjön Isten Igéjét hallgatni?

Hát elég nagy dolog, ha valaki még mindig az alatt a kényszer alatt él, hogy csak én... Hogy nézünk a többi emberre: ők vannak miértünk, vagy én vagyok őértük? Ilyenek derülnek ám itt ki, ha azt firtatjuk, hogy ki magányos, és ki nem, és mik a magányosság gyógyszerei.

Jézus Krisztus ezt ajánlja nekünk: Boldog ember az, aki amikor egyedül marad, nem ugrik bele azonnal valami más kapcsolatba (ebből rengeteg tragédia születik) Csalódott a barátjában, szakított vele a szerelmese, eltemette a hitvesét, és egy kényszer kezd hatni: azonnal keresni valakit, aki pótolja! Erre azt mondja a mi énekünk: "Az űrt Ő töltse ki!"

Űr támadt, és ez irritálja az embert, de nagyon vigyázni kell, hogy mi kerül a helyére. Engedjük, hogy egyedüllétünket Isten használja a javunkra, az űrt Ő töltse ki, és azután ha Ő meg akar ajándékozni valakivel, az lesz majd az igazi. Ha meg így akar használni, hogy egyedül maradtam, így fog kibontakozni igazán az életem. Lehet pótolni, talál valakit az ember - aztán megalkuszik, hogy mivel nincs jobb, ez is jó, - de nem az igazi. Az igazi az, ha az Úr tölti ki ezt az űrt Önmagával; ha akarja, egy másik személlyel - vagy pedig szépséges feladatokkal, amik kigyógyítanak a magányosságból.