Cseri Kálmán

Virágvasárnap Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának az ünnepe. Öt nappal keresztre feszítése előtt, akkor amikor már sok zarándok úton volt, hogy felmenjen a szent városba a közelgő páskaünnepre, Jézus felült egy szamárcsikó hátára, amelyen ember előtte még soha nem ült, és Ő is elindult Jeruzsálembe.

Hallottuk az igéből, hogy milyen mozgalmas nap volt az. Útközben kitört kísérőiből a Messiás éltetése, remélték, hogy Ő lesz az, aki végre odavág a rómaiaknak, Izrael népét a többi nép fölé emeli, és mindazokat a reményeket, amiket az emberek magukban tápláltak, majd valóra váltja. Ezért kezdik királynak nevezni: "Áldott a király, aki jön az Úrnak nevében."

A farizeusok félnek a rómaiaktól és ezért Jézust kérik, hogy csendesítse le a sokaságot. Amikor beérnek a városba, nagy tömeggel találkoznak ott is, ember ember hátán, különösen a piacon és kiderül, hogy piac lett a templom egyik udvarából is, amit a pogányok udvarának neveztek. Folyt a kereskedés a főpapok nagyobb hasznára. És a sok színes esemény között, ahol mindenki csinál és mond valamit, Jézus megáll és sír.

Virágvasárnap mozgalmas történetéből ma ezt a megrendítő részletet szeretném kiemelni, amiről a 4l. versben így olvastunk: "Amikor közeledett, látván a várost, sírt rajta."

Aki az Olajfák hegye felől közeledik, az egy bizonyos helyről az egész várost látja. Azt mondják: csodálatos az a panoráma, ami ott az ember szeme elé tárul. És ezen a helyen, ahol a zarándokok többsége rázendített az Istent magasztaló zsoltárokra, mert feltűnt szemük előtt a templom is, Jézus megállítja a kis csacsit és sírva fakad. Az a Jézus, aki mindig nyugodt és derűs volt, most zokog. Mert ez a szó az ősi szövegben nem azt jelenti, amit a János 11-ben olvasunk, hogy Lázár sírjánál könnyekre fakadt Jézus. Ez a szó, ami itt van, azt jelenti: hangosan zokogni. Amikor egy fegyelmezett férfiember próbálná visszaszorítani magába a sírást, és annál inkább rázza a zokogás.

Jézus körül harsog a sokaság, Jeruzsálemben pezseg az üzleti élet, állatok százait készítik elő az áldozatokra, és Jézust rázza a zokogás. Látván a várost, sírt rajta. Miért? Hiszen olyan sokan igyekeztek az ünnepre, olyan messzire világítottak a híres templom fehér falai, olyan emelkedett volt a hangulata ennek az egész napnak, s várhatóan az egész hétnek, hiszen egy hétig tartott a páska ünneplése, - mi az oka annak, hogy Jézus mindennek ellenére zokog?

Az, hogy Ő nemcsak a felszínt látta, hanem látta a valóságot. Nemcsak azt hallotta, hogy némelyek hozsannáznak, s nemcsak azt látta, hogy hömpölyög a sokaság a templom körül, hanem egybe látta az Ő népének a múltját, jelenét és jövőjét.

Látta a nép múltját. Mondja is ezen a napon: Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket Isten hozzád küldött, hányszor akartam egybe gyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad. Látja az elrontott múltat. És látja a jelent, hogy miközben a tömeg hozsannázik, a nép vezetői már elhatározták, hogy elveszítik Őt. Látta azt, hogy éppen ezen a hozsannás virágvasárnapon dőlt el a nép felelősei szívében, hogy végképp eltaszítják maguktól azt, aki egyedül segíthetett volna érdemben és hosszú távon ezen a népen. És éppen ezért látja Jézus a kikerülhetetlen jövőt is. Azt, hogy az a nép, amely Őt eltaszítja magától, megérett a pusztulásra. A saját sírját ásta meg ezzel. Bárcsak megismerted volna te is, csak e mai napon is, ami a te békességedre való. Mert jönnek reád napok, amikor ellenségeid palánkot építenek körülötted, mindenfelől megszorítanak, a földre tipornak téged és a te fiaidat benned, és nem hagynak benned követ kövön, mivel nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.

Mit jelent ez a furcsa kifejezés: a te meglátogatásodnak idejét? Isten meglátogatása azt jelenti, amikor kegyelmesen közel hajol ahhoz, aki Hozzá hűtlen lett és ellene fellázadt. Amikor Isten, a sértett fél, nyújt békejobbot annak, aki Őt megsértette, az ellene lázadó embernek. A Szentírásból tudjuk, hogy az Isten felénk kinyújtott békejobbja Jézus Krisztus volt. Őbenne békéltette meg magával a világot, és Őreá hivatkozva kérleli Pál a korintusiakat, hogy akkor most már ti is béküljenek meg az Istennel. Nem kell félnetek Tőle, és nem kell ellenkeznetek Vele. Az egyetlen, Aki nektek jót akar itt és az örökkévalóságban: az Isten. És Ő eljött és Jézusban meglátogatott minket. Őbenne hajolt a legközelebb hozzánk, mindannyiunkhoz, de kiváltképpen az Ő népéhez. Ott élt köztük évekig. A szemük láttára mutatta meg isteni hatalmát azokban a jelekben és csodákban, amiket tett. A fülük hallatára hirdette az Isten királyi uralmáról, országáról szóló örömhírt. Mindenki hallhatta, hogy nem kell így élni tovább: acsarkodva, egymás torkát szorongatva, félelmektől szorongattatva, bizonytalanságban, lelki-szellemi ínségben. Isten mérhetetlen gazdagságot kínál. Ki lehet nyújtani a kezünket, ezt jelenti hinni. El lehet fogadni mindazt, amit Ő ingyen, ajándékként kínál. És nem kellett senkinek. Azaz, hogy nagyon keveseknek.

Sokan és sokat hallgatták Jézust, de kevesen és kevéssé vették komolyan, amit mondott, és fogadták el azt, amit kínált. Az erre adott lehetőség letelőben van. Azt mondja Jézus: még ez a mai nap erre adatott. "Bárcsak megismerted volna, csak ezen a mai napon is, ami a te békességedre való!" Bárcsak felismernéd az Isten meglátogatásának az idejét, amelyik sokáig tart, de véges. Mostantól kezdve azonban már nem is látja a nép, hogy a názáreti Jézus a világ megváltója, a megígért messiás, a Krisztus. A kegyelem ideje után most már elkövetkezik a vakság ideje. A népnek a bűne lesz a büntetése. Elutasította az Isten kinyújtott békejobbját, elvetette a szabadító Krisztust és a benne felkínált szabadulást, maga akarja megoldani a problémáit, most már magának kell megoldania, ha tudná!

Elrejttettek a te szemeid elől. Három korszakot különböztet itt meg Jézus. Van a kegyelem ideje, a vakság ideje - ha a kegyelmet visszautasítja valaki, - és ezután jön a pusztulás korszaka. Itt Jézus valami rettenetes ítéletet hirdet meg azoknak, akik Vele szembefordulnak. Akik ilyen tudatosan, vagy ilyen hányaveti könnyelműséggel nem teszik mérlegre az Ő szavait, nem teszik mérlegre magukat az Ő szavain és elvetik az egyetlent, Aki segíthetett volna rajtuk. És az Ő népe részére virágvasárnapon a kegyelem korszaka lejár. Bárcsak megismerted volna, de most már nem lehet! Ezért sír Jézus.

Ingyen kínálta a szabadulást, az életet, a békességet - amik a te békességedre valók - ,s népe visszautasította ezt. Ezért sír. Hogyne kellene sírnia azon, amikor bármerre néz, gyűlölködést lát. Amikor kiderül, hogy éppen ezen a napon, meg az utána következő napokon politikai ellenfelek is kezet fognak Jézus feje felett egymással. Mert ebben mindenki megegyezik, hogy Őtőle meg kell szabadulni, és nem veszik észre, hogy ezzel az életet utasították vissza, az üdvösségből zárták ki önmagukat. "Mert nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartatnánk," csak az Isten egyszülött Fiáé, a Jézus Krisztusé. Ezt utasították vissza. Hogyne sírna hát ezen Jézus! És hogyne sírna azon, amikor bárhova néz, látja: pénz, erőszak, hazugság, önérdek uralkodik egyre jobban. Amikor látja azt, hogy hogyan uzsorázzák ki azokat a többségükben nagyon szegény zarándokokat, akik naiv jóhiszeműséggel jönnek a templomba Istent imádni, de onnan a messzeségből, ahonnan elindultak nem vonszolhattak magukkal egy áldozati állatot, majd megveszik a templomban, de ezzel visszaélve nyolc, tíz, tizenötszörös áron árulták a templomban az állatokat, hiszen úgy is kénytelen megvenni! Ráadásul azon a helyen árulták, ahol a pogányokat kellett volna várniuk Izrael fiainak Isten törvényével és az imádságra alkalmas csenddel. Ehelyett ott üzletelés folyik. Hogyne sírna Jézus, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy a misszió kiszorul, és az üzlet benyomul a templomba is, a kultuszba is, mindabba, amit Isten nevében tesznek azok, akiknek egészen más lenne a feladatuk.

S hogyne kellene sírnia azon, amikor kiderül, hogy a tizenkettes szűk körből, a meghitt tanítványi körből akad valaki, aki pénzért elárulja Őt. És akad valaki - a legbuzgóbb -, aki pénz nélkül is megtagadja. Hogyne kellene sírnia Jézusnak, amikor egészen nyilvánvaló lett, hogy nem engedték közel az emberek a szívükhöz Őt és azt amit hozott és mondott. Legjobb esetben az elmélet síkján foglalkoztak a tanításaival. Senkit sem érdekelt, hogy ki Ő valójában, személy szerint mit is jelent az Ővele megismerkedni, vagy Őt visszautasítani, amikor olyan sokan Őt hallgatva is megmaradtak a saját útjukon, teljes bizalommal, fenntartás nélkül olyan kevesen fogadták el Őt valóban királynak, aki parancsol, és akinek a szolgái engedelmeskednek. Márpedig Ő erre hívta nagy szeretettel, nagy türelemmel éveken át az Ő népét, de az elvetette Őt. Vezetői és tömegei egyaránt. A vezetők gyáván - mert nem merik nyíltan vállalni, hogy Őt meg akarják ölni, félvén a sokaságtól, a sokaság viszont nem mer bátran és egységesen kiállni mellette, ez egészen nyilvánvalóvá lesz néhány nappal virágvasárnap után, nagypénteken. Kizárta magát az Ő népe az üdvösségből. Hogyne sírna ezen Jézus!

És hogyne sírna amiatt, hogy emiatt senki nem sír. Hogy ez magától értetődik, hogy már észre sem veszik, hogy öngyilkosságot követ el egy nemzet. És alig-alig van, akinek ez fáj. Aki, ha tehetetlenül is, de legalább sírna miatta. Cserzetté vált a lélek - ahogy múlt vasárnap hallottuk: tönkrementek az erkölcsképző szervek, nem akar hinni Benne az Ő népe. Ezzel az életet taszította el magától.

Ezért Jézus, amikor közeledett a városhoz, látván azt, sírt azon. Jézus könnyei az Isten könnyei a miatt a sok értelmetlen szenvedés miatt, amit mi emberek Jézus elvetése, visszautasítása által teljesen értelmetlen, ostoba módon zúdítunk magunkra.

Milyen hatással volt Jézus sírása akár a tömegre, akár a tanítványaira, akár a nép vezetőire? Megdöbbentő ebből az Igéből az, hogy semmilyen hatással nem volt. Észre sem vették. Mint ahogy meg sem hallották azt, amit mondott nekik. Az ember arra gondolna, amikor az Isten Fia a világ Megváltója ilyen félreérthetetlenül kilátásba helyezi az ítéletet, amitől minden módon meg akarta menteni az Övéit - és még mindig meg akarja, mert azért mondja ezt nekik - meg kellene állni az életnek. Mindenki hallgasson, némuljon el! Miről van szó? Kérdések özönét kellene intézni a Megváltóhoz: fejtse ki, magyarázza meg. És azonnal ehhez igazítani - ha még tart a kegyelmi idő, ha még ezen a mai napon meg lehet előzni ezt a végzetes tragédiát. Ha ilyen bizonyosan közeledik az ítélet: álljon meg az élet, gondolkozzunk el és szálljunk magunkba!

Amire azonban a hírhedt pogány város, Ninive kész volt, mikor Jónás meghirdette az ítéletet, arra a szent város nem képes. Pedig itt nagyobb van Jónásnál. De itt senki nem száll magába, senki nem óhajt abbahagyni semmi gonoszságot, senki nem óhajt odafordulni Istenhez, meg sem hallják, amit Jézus mond és meg sem látják Jézusnak a könnyeit. Valóban így van, ahogy Jézus mondja: nem ismerték meg azt, ami az ő békességükre való, és nem ismerték fel az Isten meglátogatásának idejét. Már pedig ez, testvérek nemcsak az egyén sorsát illetően van így, hanem éppen ez az Ige arra figyelmeztet minket, hogy egy nemzetnek a sorsa is attól függ, hogy elfogadja vagy visszautasítja. Vagy akár udvariasan negligálja: semmibe veszi a világ Megváltóját. Hogy a törvényeit, a közerkölcsét, a normáit, a rendjét Jézushoz igazítja, vagy tőle függetlenül, esetleg az Ő világos tanításaival ellentétesen alakítja-e ki. A saját sírját ássa meg az a nép, amelyik ehhez hasonló módon elveti magától az Isten Fiát, a világ Megváltóját.

És ha Jézus ma, itt a mi országunkban, a mi fővárosunkban, a mi családunkban, a mi szívünkben néz körül, akkor vajon mit lát? Nem kell-e sírnia emiatt is? Nem siralmas-e az az állapot, ami van a mi országunkban, szívünkben, otthonunkban? Vajon ma ki veszi egészen komolyan Őt? Nem az jellemzi-e még a vallásos tömeget - sőt a hívő népet is -, hogy válogatunk Jézus kijelentéseiben. Például az ilyen ítéletes szavairól nem kell prédikálni, az ünneprontás. Mint ahogy ünneprontásnak tekintették az akkori kor vezetői is azt, hogy Jézus egy olyan szép ünnepen sírt és hogy figyelmeztető szavaival elrontotta az üzletüket. Ilyen Messiás nem kellett nekik. Ezért kiáltottak feszítsd meg-et néhány nappal a hozsannázás után. Ha nem azt teszi, amit ők várnak Tőle, akkor elutasítják.

Vajon minket az jellemez, hogy fenntartás nélkül, teljes bizalommal fogadjuk azt, amit Jézus hoz, amit mond és Őt magát? Vajon kialakult már ez bennünk természetes reflexként, hogy Ő mondja, és én teszem? Vagy pedig nagyon is jellemzi a vallásosak gondolkodását is az, hogy az értelmük ítélőszéke elé állítják Jézus kijelentéseit. Mi akarjuk eldönteni, hogy lehetséges volt-e az, amit tett vagy nem. Hogy vajon igaz lesz-e az, amit megjövendölt vagy nem. Észre sem vesszük, hogy istenkedünk. Ugyanúgy lázadunk ellene, hogyan fellázította az első embert az ördög az Istennek való engedelmeskedés ellen.

Bárcsak leleplezné Isten Szentlelke bennünk ezt a hitetlenséget, ezt a gőgöt, ezt a lázadást. Bárcsak minket megrendítenének Jézus könnyei és eljutnánk a bűnbánatig. Az Ő könnyei elsegítenének minket oda, hogy tudunk sírni bűneink miatt, és azokat megvallva teljes szívvel odafordulni Istenhez és engedelmeskedni Neki. Ezt nevezi a Biblia megtérésnek. Amikor elfordulok az eddigi utamról és odafordulok Istenhez. Nem odapillantok félszemmel, hanem száznyolcvan fokban megfordulok. Irányt változtatok és átadom az uralmat az életem felett. Ténylegesen. Nem a szám mondja: áldott a Király, Aki jön az Úrnak nevében, de közben csinálom, amit jónak látok, hanem az egész életem zengi: Ő lett a Király, Ő parancsol, szabja a törvényt. Új rend lépett életbe az életemben, mindent kiszórhat az életemből, mint a jeruzsálemi templomból, ami nem oda való, s mindent a helyére állíthat. Engem magamat is helyre állított: emberré tett újra. Visszavitt az én Atyámhoz. Mostantól kezdve nincs más vágya a szívemnek: egyetlen vágy maradt benne, az, amit Dávid így mond a 143. zsoltárban: taníts engem a Te akaratodat teljesítenem, mert Te vagy Istenem, a Te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön.

Ezért jött Jézus, hogy ez bekövetkezzék. És hogy így a biztos pusztulás felé menetelő embert megszabadítsa a pusztulástól és átvigye az életbe.

Ezt utasította el Isten népe virágvasárnapon, és ezért sírt akkor Jézus. De ezt tette lehetővé számunka Jézus még ma is. Miért? Mert Ő nemcsak sírt Jeruzsálem hitetlenségét látva, hanem néhány nappal ezután a sírás után meghalt Jeruzsálem, a nép és az egész emberiség hitetlensége miatt. A harmadik napon feltámadott, és ezzel bizonyította, hogy Ő valóban Isten Fia. Isten igazolta mindazt, amit Jézus mondott és tett. Elfogadta az Ő kereszthalálát helyettünk bemutatott engesztelő áldozatként. Ezért lehetséges az, hogy mi a sodortatástól, a vakságból eljussunk eddig a sírásig és utána az igazi örömig. Erre mondja Jézus, hogy ha valakivel ez a csoda megtörténik, az Isten angyalai örvendeznek a mennyben.

Nemcsak Jézus sírása hallatszik, hanem az angyalok öröméneke is. A te életedet látva mi hangzik: Jézus sírása, vagy az angyalok örvendezése?

Bárcsak megkönyörülne rajtunk Isten, hogy sokkal jobban megbecsülnénk az Ő meglátogatásának idejét. Például azt, hogy ma még itt lehetünk a templomban és hallhattuk az Ő igéjéből mindazt, amit hallhattunk. Bárcsak az következne ebből egyenesen és most mindjárt, hogy amin változtatni kell, azon változtatunk! Amitől meg kell tisztulni, attól megtisztulunk, ahogyan virágvasárnapon a templomot Ő megtisztította. Amit Ő kínál, ami hiányzik az életünkből, azt bizalommal elfogadjuk. Hogy az életünk rendjét, törvényeit, hitünket és erkölcsünket, egész gyakorlati életünket az Ő Igéjéhez és akaratához szabjuk. Hogy eljutunk oda, hogy azon, akik mi Jézus nélkül vagyunk, csak sírni lehet és végre tudunk sírni rajta. Hogy azután eljuthassunk oda, amit így mond az Ige: Örök öröm lesz fejükön, és az Isten fiaivá lesznek és az Isten az ő Atyjukká lesz.

Ma még tart a kegyelmi idő. Jézus virágvasárnapi szavai nagyon komolyan figyelmeztetnek minket: egyszer véget ér. Nem tudjuk mikor. Most még van lehetőség arra, hogy komolyan vegyük Jézust és mindazt, amit mond. Bárcsak tudnánk igazán a szívünkből, saját imádságunkként elénekelni:

Jöjj, királyom, Jézusom!

Szívem, íme megnyitom.

A gonosztól óvj te meg,

Meg ne rontson engemet.

(464. ének)

Volt egy ismerősöm, aki mindig panaszkodott. Valahányszor találkoztunk, előre lehetett tudni, hogy újabb keserűségzuhatag jön belőle. Mint amikor kinyitják a csapot, vagy megnyomnak egy gombot. Mindenkire tudott valami rosszat mondani. A szülei nem szerették őt eléggé, a felesége sohasem értette meg és nem értékelte az ő kivételes adottságait, a gyerekei hálátlanok hozzá, a főnöke hatalmaskodik rajta, a munkatársai kihasználják, visszaélnek a jóságával, pedig ő mindig, mindenkivel csak jót tett; de még a jó Isten sem e szerint fizet neki, talán Ő is elfeledkezett róla. Kivételesen szerencsétlenül alakultak a körülményei, neki semmi sem sikerült. Ha ő kibontakozhatott volna, azóta már milliomos lehetne, így viszont állandó anyagi gondjai vannak.

Aztán hosszú ideig nem találkoztunk. Egyszer vidéken szolgáltam egy csendesnapon és ott láttam. Az első pillanatra már meglepett az a nyugalom és derű, ami a szeméből sugárzott. A csendesnap végén oda jött és volt egy kis időnk beszélgetni. Elmondta, hogy mi mindent értett meg az aznap elhangzott igemagyarázatokból. Ez végképp meglepő volt az ő szájából: egyrészt nem járt ilyen alkalmakra korábban, másrészt vártam, hogy jöjjön már valami keserűség és panasz. Annyira megszoktam, hogy ő csak arról tud beszélni. Most azonban egészen másról beszélt.

Meg is jegyeztem: hogy hogy ilyen sok mindent megláttál az Igében? Azt mondja: lehullt a hályog. Milyen hályog? És akkor elmondta: mivel neked különösen sokat panaszkodtam, hadd számoljak most be arról, hogy egyáltalán nem az volt az igaz, hogy a szüleim nem szerettek eléggé, hanem az, hogy én vétettem sokat ellenük. És rettenetesen bánt az, ahogy megkeserítettem a házasságunkat az örökös morgolódásommal. És egyáltalán nem csodálom, hogy a gyerekeim elmenekültek otthonról: egy ilyen apát valóban nehéz volt kibírni.

És sorolta, sorolta, hogy mi mindent látott meg azóta, hogy lehullt a hályog. Kiderült, hogy közben abba a vidéki gyülekezetbe költöztek, s ott ő pillanatok alatt megtalálta ezután, a nagy esemény után a feladatait. Észrevette, hogy miben lehet segíteni. Tele volt lelkendezéssel, hogy milyen sok keserű, szomorú, sebzett lelkű embert lehet vigasztalni Isten Igéjével. Ha csak a munkahelyén végezné a lelkigondozás szolgálatát, az napi több órát is kitenne, és milyen sok öröme van abban, hogy másoknak mutathatja a Jézushoz vezető utat, mert Isten nagyon szeret ám, és nagyon jó. Őt is megvárta: mennyi ideig várt rá! És ő azzal a hittel beszél mindenkinek Isten szeretetéről, hogy egyszer mindenki eljuthat oda, hogy lát: látja Istent, meglátja önmagát annak, aki, észreveszi azt a soksok lehetőséget, ami körülötte van, és boldog ember lesz.

Előttem volt egy boldog ember. Korábban úgy ismertem őt mint koldust, akinek minden kevés, aki mindig szegény, aki úgy érzi, hogy mellőzik, elhagyják. Most ott állt előttem egy gazdag ember, aki azzal van elfoglalva, hogy ad. És tud adni mindenkinek. Hihetetlen lelki gazdagságot talált Istennél. Eltűnt a komorság az arcáról - korábban sohasem láttam mosolyogni -, és ott volt az a csendes öröm a szemében, az arcán, ami azokéban ott van, akikről Jézus azt mondta: "Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen."

Ő jutott szembe, amikor ezen a héten a bibliaolvasó kalauzunk szerint a most hallott történetet olvastam. Itt is erről van szó. A történet elején egy vak koldus, aki a jellegzetes mozdulattal tartja a kezét, hogy ha valaki valamit belevet, akkor meglegyen a napi betevője. Aztán, ha nem dobnak bele semmit, akkor az is előfordulhat, hogy nincs meg. Egy ember, akit ezzel a két szóval jellemez a Szentírás: ül, koldulván. Koldus, mert vak. És abban az időben nem gondoskodtak a fogyatékosokról, sőt volt egy olyan elképzelés, ami ellen Jézus nagyon harcolt, hogy a komoly fogyatkozás mögött, valami komoly bűn lapulhat, és ezért gyanús volt minden ilyen ember, szinte ott volt a bélyeg a homlokukon: kerüld messzire! Életben maradnia neki is kell, dobjunk oda valamit, de nem fordult elő, hogy valaki megálljon egy ilyen emberrel beszélgetni, vagy a hogyléte felől érdeklődjék. Koldulnia kellett, mert vak volt. Egyetlen érzékszervét veszítette el, és ez elég volt ahhoz, hogy egészen beszűküljön az élete. Néhány méternyi hallótávolságra. Jerikó forgalmas útján jöttek-mentek előtte az emberek, elkapott egy-egy félmondatot, néhány szóból megpróbálta összeállítani a valóságot; pontos információkat a világról nem kapott, senki nem törődött vele, ráadásul kiszolgáltatott volt. Nem véletlenül írja a Szentírás: a vak elé gáncsot ne vess! Mert még ez is előfordult. Kiszolgáltatott, tehetetlen ember volt. Sem magán nem tudott segíteni, sem mások nem segíthettek rajta. És teljesen bizonytalan volt a jövője. Ebben a helyzetben elmagányosodott. Olyan sok minden benne van ebben a két szóban: ült, koldulván.

A Biblia azt mondja, hogy mi is így jártunk. Az ember egyetlen érzékszervét veszítette el, amikor fellázadt Isten ellen és ez a lelki látás, amit a Biblia hitnek nevez. Az az érzékszerv, amivel valóságnak érzékelte Istent és az Ő világát. Pontosan ezt veszítettük el. Nem gyakorolta a hitét a bűnbe esett ember, elcsökevényesedett ez a szerve, képtelenné vált arra, hogy Isten jelenlétét érezze. Hányan vannak, akik úgy élnek ma, hogy Isten jelenlétében élnek? Itt van karnyújtásnyira, hallótávon belül, számíthatók rá, Ő él és uralkodik. Ő irányítja az eseményeket, gondja van rám és az enyéimre. Aki ezt komolyan veszi, annak egészen mássá lesz az élete. De mindnyájan úgy születünk, hogy ezt nem vesszük komolyan, mert mindnyájan hit nélkül születünk. Lelkileg vakon. És mivel nem látjuk Istent, nem látjuk önmagunkat sem igazán. Ilyen tévedések áldozataivá válunk, mint ez az említett barátom, aki meg volt győződve, hogy mindenki gonosz. Ő mindig, mindenkivel jót tett. Hát ez nem lehet igaz! De az sem igaz, hogy hozzá mindig, mindenki gonosz volt. Végletekben gondolkozik. Elveszítette a realitást a lába alól. Egy képzelt világban él. Szükségképpen hamis következtetésekre jut, s ebből csak ilyen keserűség lehet, ami őbenne is úrrá lett, mert nem látjuk magunkat igazán annak, akik vagyunk. És nem látjuk egymást sem. Szoktuk mondani: keresztül nézett rajtam. Mert nem látjuk a másikat, nem vesszük komolyan. Ezért megyünk neki egymásnak. Neki estek egymásnak. Ezért ütközünk össze örökké. Nem lát az ember. Mert aki Istenre nincs tekintettel, az a másikra sem tud tekintettel lenni, és az önmagát is mindig hamisan ítéli meg. Ebből azután az következik, hogy koldus lesz az ember.

Néha félelmes az, testvérek, hogy mennyire vakká válhat egy ember. Egyszer egy családlátogatás során valaki olyan durván megsértette a feleségét beszélgetés közben, hogy elsírta magát, és kiment. Egy idő múlva visszajött, látszott, hogy megmosta a szemét, próbált mosolyogni és folytatni a beszélgetést. Amikor búcsúztam, megint kettesben maradtunk a férfivel, megkérdeztem: észrevette, hogy milyen rosszul esett a feleségének az, amit mondott? Miért, mit mondott? Mondom: nem szeretném azt elismételni, de sírt is a felesége. Sírt? Dehogy! Mit gondol, miért ment ki? Miért volt veres a szeme, mikor visszajött? Ő nem látott semmit. Ekkor érkezett oda az asszony, aki felvette a beszéd fonalát, és nagyon szelíden azt mondta: apukám, csakugyan rosszul esett az, amit mondtál. És becsületére legyen mondva ennek a férfinek, azt mondta: üljünk le akkor és beszéljük meg. És megbeszéltük. Elmentünk a gyökeréig ennek a vakságnak. És őszintén szántabánta, hogyan lehet ilyen vak, hogy nem veszi észre: olyat mond, ami nagyon bántó a feleségére, hogy nem veszi észre: őmiatta sír a felesége. Hát akkor mit vesz észre? Hova tette a szemét?

Sajnos sorolhatnék még jó néhány hasonló esetet, amikor ez a lelki vakság ilyen szomorúan kiderül. Mert aki nincs tekintettel Istenre, aki elveszítette a lelki látását, az nincs tekintettel a felebarátjára sem, még a hozzá legközelebb állóra sem, és hamisan ítél meg mindent.

Ezzel kezdődött ennek a vaknak a története is. Ott ült, koldulván. És mivel folytatódott? Azzal, hogy hallott Jézusról és elkezdett kérdezősködni Jézus után. Hallott Jézusról. Sok mindent hall az ember, ha egész nap egy forgalmas útszélen ül. Egyre gyakrabban említették ezt a nevet: Jézus. Názáreti Jézus. Ki az? Valami rabbi, tanító, orvos. Vakokat is gyógyít. Micsoda? Mi jut eszébe egy vaknak azonnal, ha ilyet hall? Hát ha meg tudna engem is gyógyítani! Na de hát ez reménytelen. Ő most nem indulhat el felfedező körútra, hogy az ország mely pontján találja meg a Názáreti Jézust. És hátha szóba sem áll vele? És ha egyszer erre jönne? Nem tud szabadulni az ember a gondolattól! Hátha segítene rajtam?! És kezdi gyűjteni a Jézusról szóló információkat. Drága kinccsé válik minden újabb adalék. Elkezd tudakozódni, kérdezősködni. Mit lehet még róla tudni? Ki is ő tulajdonképpen? És az, amit hallott Jézusról, az ő szívében, amelyikből teljesen hiányzott korábban Jézus, mert nem is tudta, hogy van a világon, hitet támasztott.

Így születik a hit mindannyiunk szívében ma is. Hallunk Jézusról különböző híreket, jó híreket, - görög szóval evangéliumot, és az evangélium hitet támaszt az ember szívében. Nincs más útja-módja annak, hogy egy hitetlen ember hívővé, egy lelkileg vak látóvá legyen, csak az, hogy hallgatja az evangéliumot. A Biblia is ezt az egyetlen utat jelöli meg: a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából. Legyetek nagyon hálásak, testvérek, minden alkalomért, ahol olyanok tudnak Jézusról és az Ő tetteiről beszélni, akik ismerik őt, akik hiteles információkat adnak róla, akik maguk is tapasztalták, amit mondanak. És minden áldozatot meg kell hoznunk azért, hogy minél többet halljunk róla újra és újra.

Ezért érdemes kézbe venni naponta a Bibliát, ezért érdemes félretenni sok egyéb programot, és előnyben részesíteni azokat az alkalmakat, ahol Róla hallhatunk. Ezért érdemes néha hívő barátokkal, testvérekkel összejönni és beszélgetni Jézus személyéről, tetteiről, mert ez ébreszt hitet bennünk, és ez erősíti a hitünket. Ezért mondhatja Jézus a végén ennek a vaknak: a te hited megtartott téged. Úgy született meg a hite és úgy izmosodott, erősödött a Jézussal való találkozásig, hogy begyűjtötte a Róla szóló információkat. Kérdezősködött, tudakozódott utána.

Egyszer eljön a nagy nap: miféle nyüzsgés ez, kérdezi? Valaki csak úgy odavetett válaszként mondja: a Názáreti Jézus megy arra. Micsoda?! Ez soha vissza nem térő alkalom. Elkezd kiáltani. Mégpedig nem akár hogyan:" Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!" Ezt akkor már tilos volt kimondani. Jézus ellen ekkor már kiadta a nagytanács az elfogatási parancsot. És aki őt Dávid Fiának, vagyis Isten Fiának, Messiásnak vallotta, azt kiközösítették Izrael közösségéből, vagyis törvényen kívülivé vált. Teljesen kiszolgáltatottá. Életveszélyes volt ilyet mondani: Jézus, Dávidnak Fia. Őt azonban nem riasztja vissza semmi! Az ő számára már Dávidnak Fia. Ő már hiszi azt, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, az Isten Fia. Ha meg hiszi, akkor miért titkolná?! Akkor meg lehet vallani. Ő így fordul Hozzá segítségért, mint Isten Fiához, Akinek minden lehetséges. Az emberek csitítják: pszt! Ezt nem szabad mondani! Neked is veszélyes, nekünk is, mindenki bajba kerül. S mit csinál? Annál inkább kiáltja: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

Bár csak megtanulnánk ezt ettől a vaktól! Kevés az, hogy valaki vágyakozik arra, hogy Jézus segítsen rajta. Ezt ki kell mondani! Ha ez a vak hallgat, Jézus elmegy előtte, és ő ott marad vakon. Ott kiabálni kellett.

Mindannyiunk életében az imádságnak a kezdete ez a kiáltás. Amikor még nem tud igazán imádkozni a hívő ember, amikor még nem ismeri igazából azt, akihez kiált. Majd később megismeri, és akkor egészen bensőségesen, és közelről szólítja meg és tud vele beszélgetni. Most még nem ismeri, de hallott róla már sok mindent és azt elhitte. Akkor kiált Hozzá, úgy ahogy a 61. zsoltár mondja: Messze földről, nagy ínségből. Aztán majd egészen közelre kerül és a hálaadás is megszólal a szívében, mert az ínség már szűnik Jézus közelében. De kiáltással kell kezdeni, és ki kell mondani! Nem elég csupán vágyakozni arra, hogy jó lenne békesség. Ha van ilyen, hogy Ő megbocsátja bűneimet és aztán nincs lelkiismeret-furdalás, én szeretném azt! Hiába vágyakozik magában az ember. Ezt meg kell vallani! Miért? Mert azáltal is izmosodik a hitem, hogy megvallom. Nekem is hallanom kell, hogy mit hiszek Jézusról, és mit akarok Tőle. A hitvallás visszahat mindig a magunk hitére is.

Akkor Jézus megáll, odahívja, és elhangzik a nagy kérdés: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? És megint jellemző ennek a vaknak a magatartása: gondolkozás nélkül válaszol: Uram, hogy a szemem világa megjöjjön. Ez nagyon tanulságos a számunkra. Nem azt mondja: Uram Te nagyobb vagy, mint itt az úton járók, adjál nekem nagyobb alamizsnát, adományt, mint ők. Nem azt mondja: Uram legalább az év végéig tartson ki, amit most Te adsz. Neked az lehetséges. Tedd egy kicsit komfortosabbá az én vak életemet. Ő nem komfortosabb vakságot akar, hanem látni akar! Uram, hogy lássak! Minden nyomorúságomnak ez az oka. Gyökeres, radikális kezelést és szabadulást csak Te tudsz adni! Isten Fiától isteni ajándékot kér.

Minket olyan sokszor kísért az, hogy azonnal ömlik belőlünk sok panasz, kérés, szükség. N Sokszor felszínesek, vagy olyanok, amik talán maguktól megoldódnának, ha azoknak az oka megoldódna. Milyen különös, hogy egy vak embernek ilyen lényeglátása van. Mindennek oka a vakságom. Azt szüntesd meg Uram! Aztán majd én megyek, dolgozom és előteremtem a betevőt. A bajok okát szüntesd meg!

Ott van-e bennünk ez a lényeglátás?

Én azt hiszem, ha most egy papírra felírnánk, hogy mi mindenre lenne szükségünk, mi mindent szeretnénk kérni a mi Urunktól, nagyon gazdag, színes lista születne. És Ő mindezt komolyan veszi, ezt mind elmondhatjuk Neki. Olyan apróságokat is, amiket szégyellünk még a családtagok előtt is, hogy ugyan már: ezt be sem vallom, hogy ezért is szoktam imádkozni. Neki az is fontos, - és csak mondjuk el bizalommal. De kérünk-e nagy ajándékokat? Kértük-e már egyszer is: Uram adj nekem új életet, mert ez így nem élet! Látjuk-e már legalább az Ő hiányát az életünkben? Nem akarok Nélküled tovább élni!

Talán nincs is több ismeretünk Róla, mint ennek az embernek lehetett Jézusról, de azt legalább komolyan vesszük: ha Te vagy az Isten Fia, csinálj velem valamit, hogy békés, boldog ember legyek! Ezt jelenti kiáltani. Ilyeneket mondani. Nem szép cifra, hosszú imádságokat kell mondani! Kiáltani! A lényeget kérni. Minden nyomorúságunk okát szüntesse meg. Ővele, magával hadd kerüljünk kapcsolatba. Az a mi bajunk, hogy Ő hiányzik az életünkből. És merjük hinni, hogy utána Ő sok nyomorúságunkat megoldja, sok szükségünket betölti vagy megtanít úgy együttélni azokkal, hogy még abból is áldás jön ki. De nekünk Őreá magára van szükségünk.

A folytatás úgy hangzik: azonnal megjött a szeme világa. És mit csinál? "Követte Jézust az úton, dicsőítvén az Istent. "

Gondoljuk meg: ott áll az Isten Fia és vele szemben egy vak koldus. Ott áll Jézus, kezében azzal, ami nélkül szűkölködik ez az ember, és ott áll ez az ember a maga hiányos ismeretével, hiányos hitével, de mégis bizalommal Jézusban, és azt kéri, amire a legnagyobb szüksége van. És Jézus ezt egy szóra nyújtja: tessék! Ezt hoztam. Pontosan ezért lett az Isten emberré. És van mibe beletennie, mert ez a vak most már a hitének kezét tartja oda Jézusnak, és a hitével el tudja ezt fogadni. "Láss, a te hited megtartott téged!"

Kit lát meg elsőnek? Azt, Aki előtt áll. Elsőnek meglátja Jézust. És soha többé nem akarja a szemét levenni Róla, és nem akarja szem előtt téveszteni. Követi Őt az úton. És a keserű, panaszkodó, szegény szív megtelik az Isten dicsőítésével úgy, hogy még a száján is kicsordul.

Ez volt az útja ennek a vak koldusnak. És mit mond az Ige Jézusról? Ez az utolsó útja Jézusnak Jeruzsálemben. Ezt a találkozást követően már a kereszt következik. Megértenők, ha Jézus egészen magával, a reá váró szenvedésekkel lenne elfoglalva. Az egész emberiség bűnterhe ránehezedik már a Megváltó vállára. De neki még fontos egy névtelen vak koldus, mert az Tőle vár segítséget. Mert ennek a vaknak a szívében ott van az, amit így énekeltünk: Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom, Íly beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom. De benne van az a bizalom is: Te tudsz, s akarsz segíteni, hát segíts bajomon! És akinek a szívében ilyen pici hit és bizalom van Jézus iránt, azt Ő már nem kerüli el. Úgy igazítja az útját, hogy az ott vezessen el. A vaknak ettől még kiáltania kell, mert senkire nem erőlteti rá az ajándékot. De megadja a lehetőséget, hogy kiáltson.

Pontosan úgy, testvérek, ahogy ma este nekünk. Jézus Krisztus itt van közöttünk. Ő megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevébe jönnek össze: ott van közöttük. És ennyien bizonyosan vagyunk itt, akik Őt keresve jöttünk ide. És Ő most előttünk is megáll és megkérdezi: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?

Mit mondunk erre ma este? Mit akarunk mi, hogy cselekedjék velünk? Egyáltalán akarjuk mi azt, hogy Ő cselekedjék velünk? Várunk mi Tőle valamit? Ismerjük már annyira, merünk bízni Benne annyira, hogy már merünk Tőle várni valamit? Vagy már mindenre csak legyintünk és talán belőlünk is árad a panasz és a keserűség, mint az én kedves barátomból a régi állapotában? Mit akarsz, hogy cselekedjen veled? Tudunk mi még akarni, vagy először az akaratunkat kellene meggyógyítania? Az is igehallgatás közben gyógyul meg és aközben, miközben befogadjuk az Ő Igéjét, és engedjük, hogy munkálkodjék bennünk az Ő Igéje. Merjünk ma este valami nagyot kérni a mi nagy Urunktól, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És merjük tartani a hitünknek a kezét, hogy legyen hova tennie az ajándékot!

Kérjük ma este Tőle azt: Uram, hogy az én szemem világa megjöjjön! Hogy újra érzékeljem a láthatatlanokat: Téged magadat! Hogy annak lássam magamat, aki vagyok. Hogy észrevegyem azt a sok lehetőséget, amit Te elkészítettél. Hogy a helyemre kerüljek. Hogy meglássam a bűneimet, és ugyanolyan komolyan tudjam venni a Te radikális bűnbocsánatodat. Engedj, hogy tisztán lássak, és ne álomvilágban éljek, és ne illúziókban ringassam magamat. A valóságot akarom látni: Téged, Aki magad vagy a valóság! (Ezt Jézus mondta magáról: én vagyok az igazság. Ott egy olyan görög szó van, ami azt jelenti: valóság.) Azután nem akarom levenni a szememet soha többé Rólad sem itt, amíg a földi vándorúton követlek, sem az örökkévalóságban, ahol majd örökkön örökké dicsőíthetlek.

Jó lenne, ha ma este mindannyiunk szívében elhangozna és az ajkunkon is elhangozna az a kérés, amit talán ilyen szépen mi nem tudunk megfogalmazni, de ha a szívünkből fakad, a magunk imádságaként elmondhatjuk: Amint vagyok vak és szegény, hogy kincset leljek Benned én, s derüljön éjszakámra fény, fogadj el Jézusom!

Ámen.

Azt szeretném javasolni, hogy mielőtt közös imádsággal és a Miatyánkkal befejezzük, egy percig maradjunk most csendben a mi Urunk előtt és mondjunk valamit az Ő kérdésére. Ő azt kérdezi: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A csendben ki-ki mondja el Neki válaszát.

Ebben az Igében, amit az előző héten olvastunk sokan, Jézus Krisztus arra a veszélyre hívja fel az Őt követők figyelmét, hogy a hívők élete torzó is maradhat. Van olyan, hogy valaki elindul Jézus után, és valami miatt megáll, megreked a hitben való fejlődése, és félbemaradt keresztyén lesz. Ha nem vesz mindent komolyan, amit Jézus mond, ha nem veszi komolyan azt, amit Ő úgy mond, ha nem veszi magára, amit kimond, ha nem marad meg minden helyzetben Jézus tanítványának és nem követi Őt mindvégig, minden körülmények között, akkor félbemaradt keresztyénné lehet. Három szemléletes képpel ábrázolja ezt az Úr Jézus.

1. A toronyépítés kérdése. Ezek olyan kisebb méretű őrtornyok voltak, amiket a szőlők sarkára építettek. Egyrészt tájékozódási pontul is szolgáltak, másrészt a tetejükről vigyázták szőlőérés idején a termést, hogy ne dézsmálják meg a tolvajok és a vadak.

Azt mondja, hogy valaki elhatározta: épít egy tornyot, de csak úgy nekiugrott minden számítás nélkül. Alapot ásott, az alapot megrakta kövekkel, és akkor elfogyott a pénze. És nem lett belőle torony. Nem lehet róla őrködni, a gyerekek ugrálhatnak a köveken, a felnőttek meg gúnyolják az illetőt: nem gondolta végig, amibe belekezdett és főleg nem tudta befejezni. Így viszont semmire sem jó.

Vannak keresztyének, akik meg kívánják a Krisztus-követést. Nekilátnak. Alapot vetnek - tudjuk, hogy más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus, - elkezdik Jézust megismerni, talán hisznek is Benne, amikor azonban komolyra fordulna a dolog, és kiderül, hogy Jézus, mint Úr lép be mindenkinek az életébe, és másképp nem lehet Vele együtt járni, Ő parancsol és nekem engedelmeskednem kell, Ő rendet tesz, és akkor arra hallgatnom kell, s ez már nem tetszik. Megmarad egyfajta hit Jézusban, de hiányzik a folyamatos engedelmesség. Az alap elkészült, de nem emelkedett rá semmi. Nincs torony. Nem lehet felnézni az ilyen keresztyénre. Nem lehet a közeléből messzebbre látni. Nem tud semmit adni a többieknek, akik pedig méltán keresnének nála valami többet, amit ő is úgy kapott Jézustól. Nem lesz őrálló. Csak az alap van, és félbemaradt. Nem használható semmire.

2. Aztán a másik kép, amikor két király háborúba keveredik. Az egyik jön nagy sereggel, a másik pedig csak úgy nekiugrik a harcnak. Sem felderítést nem végez, sem stratégiája nincs, mindenféle terv- és átgondolás nélkül: neki, bele. És útközben eszmél, hogy óriási túlerővel áll szemben. Megijed, és hamar békeküldöttséget meneszt, és akkor már a másik diktál, neki teljesítenie kell a békefeltételeket.

Benne van ebben a tömör, egyszerű szemléletes képben, hogy a keresztyén élet: harc. Harc a sötétség fejedelme, a bűn és az Ördög ellen. Minden úrvacsora alkalmával elmondjuk, hogy a bűn és Ördög ellen az Isten Lelke segítségével harcot folytatok. A saját bűneink ellen, nem általában a világ bűne ellen.

De aki nem ismeri a maga erőtlenségét, sohase mérte fel az ellenség erejét, akinek nincsen stratégiája, akinek nincsen vezére, nem tudja, hogy Jézus már győzött, nem nekünk kell a győzelmet kiharcolni, hanem hittel a mienk lehet újra és újra az Ő győzelme, aki minderről semmit sem tud, és nem öltőzte fel az Istennek minden fegyverét, csak elkezd hadakozni, handabandázni, az egyszer csak odajut, hogy kibékül az ellenséggel. Ó, de sok ilyen, a hitben elindult emberrel találkoztam már, akik nagy nekibuzdulással elindultak, de mindezeket nem vették komolyan, és egyszer csak szépen összebékültek a bűnnel. S megmaradt néhány emlék, meg a lelkiismeret-furdalás: nem így kellett volna!

3. S még egy kép, amit Jézus mond: a só. Minden időben, minden társadalomban nélkülözhetetlen volt, és az is marad. Ízesit, konzervál, az ókorban fertőtlenítésre is használták, de lehetséges az, egy bizonyos úton-módon, - most ezt nem érdemes részletezni -, hogy ízét veszíti a só. Azt mondja Jézus: akkor mire használják? Ízesíteni nem jó, trágyának nem jó, töltésnek jó csak. Kidobják az útra, ahol gödrök vannak, betöltik vele, taposnak rajta. Szemét, haszontalan. Pedig egyébként nélkülözhetetlen, életfeltétel.

Ha Jézus más szavai is eszünkbe jutnak most, amit a sóról mondott, például amit a Hegyi beszédben mondott a Benne igazán hívőknek, hogy: "ti vagytok a földnek a sói", akkor elgondolkozhatunk azon, hogy milyen tragédia ez. Aki igazán hisz Jézusban, aki ott van az Ő közelében, akiben ott él az Ő Lelke, aki egyre inkább hasonlít az ő Mesterére és Megváltójára, az megízesíti a környezetét, ahhoz szívesen jönnek mások, azt érdemes megkérdezni, annak van mondanivalója, az nem okoskodik, hanem valamit, amit ő is úgy kapott Istentől, továbbadja, világosságot, igazságot, szeretetet, a Lélek gyümölcsét. Talán vannak ilyen ismerőseink. Olyan jó velük egy pár percet is együtt tölteni. A mosolya tiszta, a tekintete bíztató, egyetlen mondattal a helyemre tud tenni, nem azért, mert ő a nagy okos, hanem mert él benne a Krisztus. Só. Ha azonban nem: semmire sem való. Használhatatlan. Lehet, hogy a szöveg megmarad, használja Isten nevét, emlegeti Jézus Krisztust, csak éppen nincs hatása. Semmire sem jó, csak ki kell dobni. Félbemaradt torony, abbahagyott háború, gyors béküléssel és az ellenfél diktátumának a tudomásulvételével, és ízét vesztett só.

Ezekhez hasonlít a félbemaradt keresztyén.

Milyen a mi életünk? Vajon nem olyan-e, mint egy félbemaradt torony? Lehetnénk őrállók, lehetne nagy, tágas látókörünk, a mostaninál sokkal nagyobb horizonton belül tájékozódhatnánk, még a láthatatlanokat is érzékelhetnénk, ennek a környezetünk nagy hasznát vehetné, áldásul lehetnénk, vagy pedig csak nevetséges torzók. Vannak keresztyén elemek a gondolkozásunkban, de nem krisztusi mindenestől a jellemünk, az életvitelünk, nem árad az az erő rajtunk keresztül, ami áradhatna. S vajon nem hasonlít-e az életünk ilyen vesztett csatához?

Hogy telt el ez az elmúlt hét? Szép csendes győzelmek voltak egymás után? Győzelem a kísértések között, győzelem a reánk jellemző bűnökön, Jézus győzelmét segíthettük elő mások életében, akiket fogva tartott a gonosz, mutattuk a szabadulás útját, felragyogtattuk a Szabadítót, vagy pedig úgy eltelt valahogy, mert ügye mindnyájan gyarlók vagyunk, és hozzászokunk ahhoz, hogy bukást bukás követ. Pedig Jézus minket győzelmes életre hívott el. És vajon a föld sói voltunk-e, vagy pedig megízetlenült sóhoz hasonlít az életünk?

Lehet, hogy az ilyen embereknek az üdvösségük megmarad, vagy hogy üdvösségük van, csak éppen mások számára használhatatlanok. Jézus ezt szomorúnak, tragédiának tekinti. Mert Ő nem azért jött, hogy egyenként minket üdvözítsen, hanem azért, hogy miután az üdvösségét valaki Tőle hittel elfogadta, áldásul legyen másoknak, és tudjon az Ő dicsőségére élni. Ez a megváltásnak a célja, és ha ezt a célját nem érte el valakinek az életében, akkor az a keresztyén ember torzó. Félbemaradt keresztyén.

Ezután, a három kép után Jézus háromszor mondja ebben a rövid beszédben, hogy: "nem lehet az én tanítványom." Ezt azoknak mondja, akik Őt hallgatták ott. Sőt mentek utána. Így szólt az Ő követőihez. Ezt olvastuk. Így kezdődött a leírás: "nagy sokaság ment Ővele." Volt olyan, hogy Jézust sokan hallgatták, nem mindig, de volt olyan. Ez nem azt jelentette, hogy ők mindnyájan az Ő tanítványai is voltak. Egész más dolog Jézus hallgatójának lenni, vagy a tanítványának.

Egyszer egy baráti, családi társaságban ott volt egy közismert nagynevű tudós is, és szóba jött valaki, akinek a nevét akkoriban gyakran írták az újságok, és valaki a társaságból azt mondta: ő is a professzor úr tanítványa. Mire ő nagyon csóválta a fejét és azt mondta: hallgatta az előadásaimat, de nem a tanítványom. És aki ismerte kettőjük erkölcsiségét, az tudta, hogy ég és föld a kettő. Más dolog hallgatni valakinek az előadásait, és más dolog a tanítványává válni. Átvenni az ő erkölcsiségét, koncepcióját. Egy igazi tanítvány hasonlít a mesterre. A keze mozdulatai sokszor. Lefényképezi szinte a mestert, mert követni akarja, mert helyesnek tartja minden részletében az életét.

Jézusnak sok hallgatója volt itt, de nagyon kevés tanítványa. Mi kik vagyunk? Hallgató, vagy tanítvány? Nos Jézus három kritériumot mond, hogy kik lehetnek az Ő tanítványai, és kik azok, akik ha buzgón hallgatják is, még sem tanítványai.

1. Jézus meghökkentő állítása ez: "Ha valaki én hozzám jön, és nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom."

Ezen a mondaton sokan megbotránkoztak már, mert így első hallásra és olvasásra nem mindenki érti - és nem is könnyű értenünk - azt, amit ez jelent. Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy Jézus milyen komolyan vette a Tízparancsolatot. Hányszor kitért arra, hogy mit jelent az ötödik parancsolt: "Tiszteld apádat és anyádat." Megdorgálta a képmutatókat, akik azt mondák: hát ez, amivel apukát segíthettem volna, ez most kell a templomnak, és én elviszem Istennek szánt adományként, mert ez korbán. Jézus azt mondta: ne képmutatóskodjatok. Ilyen nem kell. Ha szüksége van rá az öreg szülőnek, neki vidd el, és ne tőle vond meg, hogy te most vallásoskodsz. Lerántotta Jézus erről a képmutatásról a leplet.

És olyan szép az a történet az evangelium elején, amelyik a tizenkét éves Jézusról szól, Aki már akkor hívatása magaslatán és istenségének teljes tudatában járt, és mégis, amikor a szülei megfeddik, hogy engedély nélkül elmaradtál tőlünk, akkor megfogja a kezüket és ezt olvassuk: "engedelmes volt nekik."

És a haldokló Jézus is eszünkbe jut, Aki még a kereszten is az édesanyjáról gondoskodik. És mivel József akkor már szinte biztos, hogy nem élt, Ő pedig, mint legidősebb fiú a kereszten volt, gyámot, gondviselőt rendel - az akkori szokás szerint, az akkori jogi formulák szó szerinti használatával - amikor Jánosnak azt mondja: "Ímhol a te anyád", vagyis úgy viselj rá gondot, mintha a tulajdon édesanyád lenne, Máriát pedig megnyugtatja, hogy fogadja el ezt Jánostól: "Asszony, ímhol a te fiad."

Hát aki így szerette a földi szüleit, hogy mondhat ilyet: aki meg nem gyűlöli apját, anyját, testvéreit, nem lehet az én tanítványom!

Azt tudjuk, hogy az Újszövetséget eredetileg görögül írták le, de Jézus arámul beszélt. Héber-arámul. Akkor értünk meg sok nehéz mondatot az Újszövetségben, hogy ha a ránkmaradt görög mögött keressük az arámot, hogy hogy hangzott el az ott? Mi az ennek megfelelő szó: meg nem gyűlöli? Mind ez a görög szó, mind az a héber-arám szó több jelentésű, és nem is ez az alapjelentése: gyűlölni, meggyűlölni, hanem az: átrendezni. Másként besorolni. Hátrább tenni. Egyáltalán valamit, ami addig volt, átrendezni. Más sorrendbe rakni. Ugyanez a szó fordul elő egyébként az Ézsau és Jákób történetében is: Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem. Azok a bibliafordítások, amelyek erre is figyeltek, sokszor így fordítják: Jákobot szerettem, Ézsaut mellőztem. Ézsaut mögéje raktam. Megfordítottam a sorrendet: Ézsau volt az elsőszülött, Jákób néhány perccel, vagy félórával később született, mert ikrek voltak, és Isten megfordította a sorrendet: átrendezte. Jákóbot vette előre.

Itt tehát nem arról van szó, hogy gyűlölni kell a szülőt. Ez nyilván távol állt Jézus egész szemléletétől, írásértelmezésétől és magatartásától. Hanem arról van szó, hogy ha valaki Jézus tanítványává lesz, akkor az ő életében Jézus kerül az első helyre. Ő lesz az abszolút tekintély. Apám, anyám, testvérem, feleségem, mindenki elé odakerül. És emiatt átrendeződik az eddigi sorrend. Még ha minden marad is a régiben, eggyel hátrébb lép az egész társaság, mert az első Jézus lett, de nagyon sokszor nem is marad a régiben az egész. Ezt például sokszor látom, hogy amikor nem hívő szülők hívőkké lesznek és addig mondjuk a gyerekek, vagy a gyerek volt az életük középpontjában, akkor a gyerek szépen a neki megfelelő helyre kerül. Hátrébb. És az élete párja kerül a gyerek elé, mert akkor lesz jó sora a gyereknek, ha ezen a földön ők egymást szeretik a legjobban, és nem a gyereküket ajnározzák.

Tehát amikor Jézus Krisztus megkapja az Őt megillető első helyet egy ember életében, ott a besorolás megváltozik: átrendeződik az élet. És itt Ő erről beszél. És akkor fogjuk helyesen szeretni a szüleinket és a gyermekeinket, a házastársunkat is, még az ellenségünket is, - akit addig egyáltalán nem szerettünk. Ettől kezdve bevonul az ellenség is a szeretet személyek sorába, és ez merőben új minden igazi Krisztus-tanítvány életében. A környezet nem is szokta ezt megérteni. Meg is van a véleményük sokszor az ilyen hívőkről. De akinek az életében Jézus van az első helyen, annak a szerettei között ott vannak az ellenségei is. Ez már így van, mert Ő így rendelkezett. Tehát minden megváltozik, vagy sok minden megváltozik. Az mindenképpen: Jézus kerül az első helyre.

Ebből az is következik, hogy megszűnik a majomszeretet, amivel addig szerettünk esetleg valakit, megszűnik, hogy nem szerettünk valakit, hanem istenítettünk, - attól kezdve Jézust isteníti egyedül az Ő tanítványa, de hogy ha elveszít bárkit, nem marad egyedül. Még ha mindenkijét elveszíti is, aki ilyen közvetlen hozzátartozó volt. Az első helyen akkor is ottmarad az ő legnagyobb és legbiztosabb hozzátartozója: az élő Jézus Krisztus. Ezért tudnak az ilyen emberek másként gyászolni. Ők is gyászolnak, ők is sírnak, az ő szívük is vérzik, de velük nem fordulhat elő az, hogy mindent és mindenkit elveszítettek. A legbiztosabb pont megmarad. És ez akkor is nagyon sokat jelent, hogy ha ezt mindnyájan tudjuk, hogy más az, hogy a hitvesem szól hozzám kedvesen, meg simogat meg, s miután őt elveszítettem, meghalt, ottmaradok emberileg egyedül, és az Úr Jézus nem úgy simogat meg, és nem úgy szól hozzám: akkor is egészen más. Erre számos példát lehet látni.

Így tehát nem arról van szó, hogy Jézus a szüleink ellen uszít, vagy a gyerekeink gyűlölésére bíztat, hanem arról van szó, hogy el kell dönteni: ki van az első helyen az életünkben? Tanítvány csak az lehet, akinek a számára az első és legfőbb tekintély: Jézus. És azután Ő tanít meg helyesen szeretni az összes többieket is.

Közvetlenül ezután mondja: "Ha valaki nem hordozza az ő keresztjét, és énutánam jön, nem lehet az én tanítványom." Tehát ilyen is van: megy Jézus után, úgy látszólag Hozzá tartozik, de nem hordozza a keresztjét. Itt is nagyon sok félreértés van. A kereszt a Bibliában mindig az áldozatnak a jelképe. Mégpedig a Krisztusért vállalt áldozatnak. Tehát amikor Jézus kereszthordozásról beszél, az mindig, és kizárólag azt jelenti, hogy Jézusért vállal valaki valamilyen szenvedést. Az tehát nem kereszt, hogy van egy kiállhatatlan, hangos, veszekedős szomszéd, akinek a szava egész este áthallatszik a vékony falon és nincs nyugtunk tőle. Szokták erre mondani: ez az én keresztem. Ez nem az én keresztem. Ez teher, ez bosszúság, ez nehéz. Valahogy el kell viselni, vagy segíteni kell rajta, de ez nem kereszt. Kereszt például az, hogy valakit azért, mert 20, 30, 40 évvel ezelőtt Jézus Krisztust megvallotta a munkahelyén, egész nyugdíjazásáig nem engedtek vezető pozícióba, nem engedték doktorálni, pedig meglett volna a feje is, a gyakorlata is hozzá, és az egész munkahely jobban járt volna, hogy ha ő lesz a főnök. Nem engedték, ezért nem engedték, s ő ezt békésen tudomásul vette és jókedvűen ledolgozta az életét így is, és továbbra is bizonyságot tett Jézusról. Ennek megvannak a gyümölcsei. Ez kereszt. Jézusért vállalt valamit, nem hősködve, nem provokálva, természetesen. Ez fakad belőle. Azért beszélt Jézusról, mert tele volt szíve a Jézus iránti szeretettel. Azért beszélt bárkinek - személyválogatás nélkül - mert tudta, hogy mindenkinek Őreá van szüksége. Mert ezt tartotta a legfontosabbnak, a legigazabbnak. Ez magától értetődik egy Krisztus-tanítvány számára. Ha emiatt bármilyen gúnyt, hátratételt, anyagi kárt, egyebet szenved: az kereszt.

Ne tévesszük tehát össze: az aritmiás szívünk és reumás derekunk, az nem kereszt. Betegség, vagy Pál apostol így nevezi: tövis. Tövis adatott testembe, ami szúr. De az nem a Krisztusért vállalt szenvedés. Ne fogjuk tehát rá bármire, mert ha így nézzük a Biblia szellemében, könnyen kiderülhet, hogy nekünk nincs is keresztünk. Vagy nem vesszük fel. Azt mondja: vegye fel az ő keresztjét. Nem vesszük fel. Mihelyt látjuk, hogy valaki, aki számunkra tekintély, elhúzza a száját, a mondat közepén abba hagyjuk a Jézusról vagy a hitünkről elkezdett mondatot. Már azért gúny tárgyává még se legyek! Hát miért ne? A Krisztus-tanítványok mindig azzá váltak. A világ mindig gúnyolta Őt. Egyenesen felkészítette az övéit - olvassuk a János evangéliumában többször is, hogy ne csodálkozzatok, ha gyűlöl titeket a világ, engem előbb gyűlölt. Ami belőle való, azt nem gyűlöli, ami felülről való, azt gyűlöli. Emiatt ti ne némuljatok el, és annál jobban szeressétek, mert úgy szerette Isten is ezt a világot, hogy mindent megtett azért, hogy kijöjjön ebből a gyűlöletből. Ez velejár.

Tudom azt, hogy könnyű így erről a szószékről beszélni, és nagyon nehéz adott esetben ezt a keresztet felvenni. Viszont ez köt oda leginkább minket a mi Mesterünkhöz. Vállalom én is azt a sorsot, ami az Ő sorsa volt. És ha ilyenkor eszünkbe jut az, hogy hányszor gúnyoltuk mi is, vagy hányszor vettük semmibe az Ő Igéjét, szeretetét, hívását, akkor nem leszünk ítélkezők azok felett, akik most ott vannak, hogy gúnyolják és megvetik, hanem annál nagyobb szeretettel képviseljük a mi Urunkat továbbra is előttük. Ez azt jelenti, hogy felvettük a keresztünket, mert meglesz a véleményük rólunk, hallanunk kell a megjegyzéseket, látnunk kell az arcot, amit megint vágnak: megint templomba mész. Vagy: na miről papoltak ma? És így tovább. És erre nagyon nagy szeretettel kell elmondani azt, ami igaz. Egyebek között ez is jelenti, hogy vállaljuk a keresztet. Nem kell attól félni. Nem büntetés az. Jézus igazi tanítványai egyenesen kitüntetésnek tartották. A Cselekedetek Könyvében olvassuk: amikor először megverték Pétert és Jánost Jézusért, amikor kijöttek onnan, hálát adtak és örvendeztek, hogy méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázatot szenvedjenek. Nem a maguk butaságáért, hanem az Ő nevéért. És hálát adtak érte.

Aki tehát nem veszi fel az ő keresztjét, az nem lehet az Ő tanítványa.

3. És végül, amit Jézus mond: "ha valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom."

Figyelemre méltó, hogy Jézus többször hangsúlyozza, hogy az anyagi javak távol tarthatnak minket Tőle. Hogy az anyagi javak még a hívő ember életében is olyan fontossá lehetnek, hogy elválaszthatják a hívőt az ő Urától. Ennek ellenére Jézus nem feltétlenül szegénységet hirdet. Csupán azt mondja, - megint, amit az elsőnél mondott - hogy ha Ő van az első helyen egy ember életében, akkor minden Őutána következik, és minden az Ő uralma alá került: az anyagiak is. Lehet, hogy valakinek nem jelent kísértést a pénz. Az nyugodtan használja, annak még meg is sokszorozza, visszaadja neki, rábízza. Rá lehet bízni, mint sáfárra. Nem tekinti a magáénak, nem a harácsolás a célja, hanem a továbbadás. Az ilyenre minél többet kell bízni. Használható eszköz Isten kezében, mert komolyan veszi, hogy Jézus az ura a pénzének is, akár kevés az, akár sok. De valakinek ez kísértést jelent, és itt nemcsak a pénzről van szó. Csak ennyit mond: az ő javait. Ó, de hosszú listát lehetne ez alá a címszó alá írni! Van, akinek a nagy esze jelenti a javait, arra büszke, abban bízik, azzal akar felül kerekedni másokon, azzal büszkélkedik, na csak úgy szerénykedve büszkélkedik, még talán azt is hozzáteszi: az Úrtól kapta, de mégiscsak dicsekszik az ő eszével. Van, akinek a szépsége jelenti a javakat. A tapasztalat, a rutin, a származás. Mindenből tudunk mi tőkét kovácsolni, amiben bízunk, amire hivatkozunk, amivel büszkélkedünk.

Ez azt jelenti, hogy nem Jézus uralma alatt van az életünkben. Ez vetélytársává válik Jézusnak, Akit mi elvileg az első helyre tettünk, de ha ezekhez a javakhoz ragaszkodunk, könnyen kiszoríthatják onnan.

Ábrahám nagyon gazdag ember volt, a gazdagsága azonban nem jelentett kísértést. A gazdagságát nem is említi Isten soha. Mi jelentett neki kísértést, mi volt az ő java? Izsák. Amikor végre öregségére megszületett a fiú, az ígéret fia. És Izsákkal kapcsolatban Isten nagyon keményen megtanította őt arra, hogy nem lehet a fia az Isten vetélytársává. Ha az lesz, meg kell válnia tőle. Menj fel a Moria hegyére és áldozd meg őt. Micsoda képtelen parancs!? És Ábrahám megharcolja, és azt mondja: Akkor is az Isten marad az első helyen az életemben. Az egészet nem értem, a szívem szakad meg. Ellentmondás van az Isten korábbi és mostani parancsai között, de most ezt parancsolta. Isten az úr, megyek és megáldozom.

És nem kellett megáldozni. Visszaadta Isten, csak meg kellett tanulnia, hogy Izsák nem kerülhet Isten mellé, mert csak akkor örökli az áldást és viszi tovább.

Nagyon fontos éberen őrködnünk azon, hogy mi az ami odafurakodik Isten mellé, Jézus mellé az életünkben, és ha mi ezt tűrjük, engedjük, hogy az ott nőjön egyre nagyobbra, akkor ez a kemény mondat következik: nem lehetsz az én tanítványom.

Nos van tehát ilyen: félbemaradt hívő. Isten őrizzen meg attól, hogy félbemaradt toronyhoz, elveszített - sőt el sem kezdett - háborúhoz, megízetlenült sóhoz hasonlítson az életünk. Isten segítsen minket abban, hogy ténylegesen Jézus legyen az első helyen, és Ő hadd mondja meg azt is, hogy kit hogyan szeressünk - mindenkire nézve azt fogja mondani, hogy szeressük, nem kell félteni senkit. Jobban fogjuk szeretni a szeretteinket is, meg az ellenségeinket is, meg a közömböseinket is, ha Jézus van az első helyen, de ebből az következik, hogy azt Ő határozza meg. Isten segítsen minket abban, hogy szívesen vállaljunk Jézusért bár mit, szenvedést is. A tanítvány az kereszttel a vállán tanítvány. Aki nem veszi fel és nem hordozza: nem lehet az én tanítványom. És Isten segítsen bennünket, hogy minden javunk Jézusnak az uralma alá kerüljön.

Vizsgáljuk meg azért ma délután otthon csendben, hogy nem maradt-e valahol félbe a mi keresztyénségünk? Nem akadtunk-e el valamilyen akadálynál? Engedjük, hogy továbbvezessen minket.

Az jutott eszembe ma reggel már, hogy milyen különös, hogy Péter mellett egyszer Jézus megállt, és azt mondta: gyere és kövess engem! Aztán következett néhány év, és a végén, az a csúfos tagadás nagypéntek hajnalán, amikor a kedves tanítvány kijelentette: nem is ismerem azt az embert! És húsvét után Jézus első útja a tanítványok közül Péterhez vezetett és azt mondja neki: gyere és kövess engem! Hát három évvel ezelőtt már elhívta! Igen, de Péter megakadt valahol, és Jézus nem akarja, hogy félbemaradt élete legyen a tanítványnak, és újra elhangzik: gyere és kövess engem!

Ha valahol elakadtunk, ma így mondja nekünk újra: lehet folytatni, de csak úgy lehet megérkezni oda, ahol Ő van, ha végigjárjuk ezt az utat. Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.

Ma van a böjt első vasárnapja. Kevesen tartják azt már számon, hogy a nagypéntek előtti 40 napot böjti időszaknak nevezzük. Ilyenkor az év eleji harsány farsangolás után a keresztyén ember megcsendesedik, magába száll, visszafogja magát és tudatosan az odafelvalókkal törődik. Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az ünnepére készülve tudatosan mellőz sok mindent, ami Róla elvonná a figyelmét, és Őreá figyel. Ebben pedig nagy segítség a böjt.

Mi a böjt? Így szokták mondani: bizonyos ételektől, vagy minden ételtől egy ideig való tartózkodás. A római egyház ajánlja, hogy hívei pénteki napon húsételt ne egyenek. Református talajon ez csupán nagypéntekre korlátozódik. Vannak, akik azért böjtölnek, mert egyházi előírás. Vannak, akik azért, mert ezzel a lemondásukkal akarnak érdemeket szerezni Isten. És mivel a legtöbben nem értik a böjt lényegét, ezért egyre inkább visszaszorul ez a gyakorlat a hívő keresztyének életében is.

Mit mond a böjtről a Biblia? Azt, hogy nem római katolikus szokás, s nem érdemszerző jócselekedet. Az Ézsaiás könyve 58. részéből kiderül - ajánlom ezt ma délután csendes tanulmányozásra -, hogy a böjt nem csupán az ételekre korlátozható, nem egyházi előírás, még csak nem is bibliai parancs, hanem olyan nagy lehetőség, amivel a hívő ember önként él vagy nem él, de ami a hitében való erősödést segíti, ha aktív hívő és lelki munkát is végez, abban a számára nagy erőt jelent, és közelebb viszi Istenhez.

Jézus úgy beszélt a böjtről, mint ami természetesen hozzátartozik a Benne hívők életéhez. Amikor a Hegyi Beszédben a Máté 6. szerint a hívő élet három legfontosabb megnyilvánulását elemzi: az imádkozást, az adakozást és a böjtöt, akkor egyszerűen így kezdi a böjtről szóló szakaszt: Te pedig, amikor böjtölsz. Ebben benne van azt, hogy nyilván szoktál. Ahogy imádkozni szoktál - ha hívő vagy -, böjtölni is szoktál. Amikor böjtölsz, akkor ebből ne csinálj erényt, nem kell vele dicsekedni, nem kell miatta magadat sajnáltatni, ez kettőtökre tartozik: az Atyára és tereád.

Jézus nem csinál belőle törvényt, de ő maga is gyakorolta. Az Ördöggel való nagy harca előtt 40 nap és 40 éjjel böjtölt. Ebből a történetből olvastam most ezt a verset. És beszélt arról, hogy bizonyos démoni erők felett csak akkor arathat valaki győzelmet, ha komolyan gyakorolja az imádkozást és a böjtölést. Az apostolok is követték Mesterük példáját. Tudjuk a Cselekedetek Könyvéből, hogy egészen természetesen böjtöltek a hívő gyülekezetek is. Különösen, amikor szerettek volna tisztán látni egy kérdésben, amikor együtt keresték Isten akaratát. Például Pál apostol első missziói útja előtt, az antiókhiai gyülekezet böjtölt és könyörgött azért, hogy hogyan induljon meg ez a misszió, és kit küldjenek oda.

Egy-egy különösen nehéz feladat előtt Isten gyermekei mindig természetesnek tartották a böjtöt. Hiszen az segít a lelki összpontosításban, érzékenyebbé teszi az ember lelkét az Istentől jövő üzenetek, parancsok, eligazítás számára. Pál apostol a korinthusi levélben ír arról, hogy hívő házaspárok a szexuális élet területén is böjtölhetnek közös megegyezéssel, egy ideig, bizonyos cél érdekében.

Éppen ez a legfontosabb, amit a Biblia a böjtről mond, hogy annak mindig célja van. Nem oka, hogy megparancsolták, az kevés. Célja van. Mégpedig elsősorban az a célja, hogy a felbillent egyensúlyú embert újra egyensúlyba hozza és egyensúlyban tartsa. Miért billent fel az Istentől elszakadt embernek az egyensúlya? Azért, mert valami különös kényszer hatására elsősorban önmagával foglalkozik, elsősorban - sokszor kizárólag - a testével törõdik, és főleg a pillanatnyi helyzete érdekli. A böjt segít abban, hogy mi, akik főleg magunkkal, a testünkkel és a pillanatnyi állapotunkkal foglalkozunk, oda tudjunk figyelni másokra is, foglalkozzunk a lelkünkkel, és gondoljunk a jövőre. Sőt az önmagára koncentrált ember figyelmét Istenre hívja fel. A csak a jelenével törődõt a jövőre teszi figyelmessé, és a mulandókkal foglalkozó embert megtanítja az örökkévalókkal foglalkozni. Így lesz teljes, a szó mindenféle értelmében egészséges az ember megbetegedett élete. Mert aki mindig csak lefelé néz, az istentelenné válik. Aki csak magára gondol: embertelenné lesz. Aki nem foglalkozik a jövővel és nincsen távlatos gondolkozása, az felelőtlenné lesz, és aki nem gondol a holnapra, reménytelenné válik.

Ma éppen ezek a leginkább pusztító és legtöbb problémát jelentő tömegbetegségek, amikből következik minden egyéb nyomorúság is: az istentelenség, az embertelenség, a felelőtlenség és a reménytelenség. És a korszellem, amely körülvesz bennünket és erősen hat ránk, ezeket a betegségeket erősíti fel. Hiszen a fogyasztói társadalom mindig tékozló társadalom is. A haszonelvűség nem ismer távlatos gondolkozást, csak pillanatnyi és azonnali sikert, minden áron. A teljesítmény-központú gondolkozás nincs tekintettel a másikra, ezért nem gondol a rablógazdálkodása következményeire sem, és ezért teszi tönkre felelőtlenül a talajt, a vizeket, a levegőt, a földet védő ózont, és az embert magát is, mert a pillanatnyi eredmény és haszon érdekében erőszakosan felborítja azokat a természetes ritmusait, amik hosszú távon segítenék, hogy megmaradjon a teljesítőképessége. A bűnbeesett embernek meg kiválóan megfelel az, hogy csak magával foglalkozzék, csak a testére gondoljon, csak a pillanatra figyeljen. Az élvezeteket hajszolja, nem tud várni, lemondani, egy távlati cél érdekében áldozatot hozni most. Ha körülnézünk, látjuk, hogy tömegek számára ez érthetetlen, ostobaság lenne. A saját egyéni és pillanatnyi érdekeit a közös érdeknek alárendelni, aki ilyet tesz: bolond. Nem ismeri a bűnbeesett ember ezt a fajta gondolkozást, és ezzel sodorja önmagát is tragédiába. Csak fogyasztani tud, csak követelni, csak a jogait hangoztatni, és közben tönkreteszi magát, környezetét, jövőjét. Sajnos nagyon igaz a költő megállapítása: "ma percemberkék dáridója tart."

Életszükséglet a számunkra, hogy komolyan vegyük Jézusnak a most hallott szavait, amiket Ő is az Ószövetségből idéz, éppen böjtölése idején: "Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Istennek szájából származik." Ebből a mondatból most az első szót szeretném különösen hangsúlyozni: "nem csak". Kenyérrel is. Jézus mindig komolyan vette a testnek a szükségeit, Ő az embert a maga egészében szemlélte, és minden testilelki szükségét igyekezett kielégíteni. De nem csak kenyérrel. Mert aki csak kenyérrel él, csak a teste táplálása fontos neki, az nem sokban különbözik az állattól. Az embert az állattól - egyebek között - ez is megkülönbözteti, hogy tudatában van annak, hogy Isten testből és lélekből alkotta. Tudatosan gondozza és táplálja mind a testét, mind a lelkét. Mert ahhoz, hogy teljes emberi életet éljen valaki, ahhoz, hogy harmonikus személyként egészséges élete legyen, ahhoz a lelkével ugyanúgy kell foglalkoznia, mint a testével. Nos ebben segít a böjt.

A böjt azt jelenti, hogy egy időre tudatosan fékezem a testem igényeit, és azok kielégítését, és fokozom a lelkemnek a táplálását. Tudatosan fékezem a test követelését, mohóságát és annak kielégítését, és tudatosan fokozom a lelkemnek a karbantartását, tisztántartását és táplálását. Annak az embernek, aki hajlamos mindig arra, hogy elsősorban a testével törődjön, ezt eteti, itatja, öltözteti, tisztogatja, ékesíti, cicomázza, védi, annak Jézus azt mondja: "Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével is, ami Isten szájából származik." Mert, ha csak kenyérrel él, a lelke elsorvad, lelketlenné, lélektelenné válik az ember, a család, a társadalom. És annak az embernek, aki mindig hajlamos arra, hogy csak magát tartsa szem előtt és önmagával foglalkozzék, azt mondja Isten: ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is. Nem csak. Annyira józan, annyira világos a Biblia tanítása, és olyan szomorúan világos ennek a fényében az, hogy mennyire felbillent a mi szemléletünk és életgyakorlatunk. Mintha nem lenne lelke az embernek, annyira mellőzi a vele való foglalkozást.

S csakugyan nem vagyunk tekintettel egymásra sem a közlekedésben, sem a szerelemben, (még sokszor a párjára sincs igazán tekintettel az ember), sem az üzleti életben, sem ebben az embertelenné váló versenyben és versengésben, amibe belekényszerítjük egymást.

Néhány évvel ezelőtt Franciaországban nagy sportversenyt rendeztek a halmozottan sérült embertársaink részére. Benevezett erre egy értelmileg is súlyosan sérült fiatalember, aki tehetséges futó volt. Az, aki az ő gondozója volt elmondta, hogy teljesen beleélte magát abba, hogy ő ezt a versenyt megnyeri. Minden előpróbálkozáson ő volt az első, messze megelőzött mindenkit. Végre valami nagy sikert reményelt, és boldogan várta a verseny napját. Már elmondta, hogy hogy fogják feltűzni neki az érmet, mert látta, hogy az így szokott lenni, meg valami nagy poharat is adnak jutalmul annak, aki megnyeri, ezt ő is meg fogja kapni. Eljött a jeles nap. Felsorakoztak a rajtnál. Elindultak, pillanatok alatt ő volt az élen, és hosszú ideig vezette a mezőnyt. Nem sokkal a cél előtt azonban a mellette és egy kicsit mögötte futó társa megbotlott és elesett. Ő megállt, visszament hozzá, felemelte, megtapogatta, hogy hol ütötte meg magát, a maga módján vigasztalgatta, és kéz a kézben futottak be a célba - utolsónak.

Képesek lennénk mi ilyesmire? Nem sokkal inkább az-e a gyakorlat, hogy aki az utamban van, azt félrelököm, vagy keresztül gázolok rajta. Még akkor is megszidom, ha önhibáján kívül esik el, mert engem akadályoz, mert én csak magamra gondolok. Nem azt tesszük-e sokszor, hogy elhúzunk sebesen azok mellett, akik ott fekszenek bajban mellettünk. Vagy esetleg mi gáncsoljuk el őket ügyesen, egy-egy hitelüket rontó mondattal, finom, sokat sejtető mosolygással, vagy durva rágalommal?

Ez ám a böjtnek a lényege: már befutnék a célba, nekem tapsolnának, s megérdemlem: mindenki látja, hogy én vagyok a legjobb, de akkor váratlanul bajba kerül egy másik, és ő fontosabb lesz, mint a pillanatnyi sikerem és dicsőségem. És megállok, visszamegyek, lehajolok, leporolom, vígasztalom. Vele foglalkozom, és együtt futunk be. Lehet, hogy utolsónak, de valami magasabb cél érdekében mondtam le a pillanatnyi sikerről és dicsőségről. Ez a böjtös szemlélet, gondolkozásmód és életvitel. És ez hiányzik nagyon sok keresztyén ember életéből is. Eszünkbe sem jut, nem hogy tudatosan törekednénk rá. Sokszor még meg is vetjük azokat, akiknek ez szent és természetes, akik gondolkozás nélkül lemondanak a maguk sikeréről a másikra való tekintettel. Akik egyáltalán tekintettel vannak Istenre, a felebarátra, a jövendőre - ami nélkül nem lehet felelősen élni, a lelkükre: valami magasabbra. Ez a földhöz tapadt, keskeny vágányú, beszűkült, önző szemlélet, ami eluralkodott ezen a világon, ez a keresztyéneket is veszélyezteti.

Már pedig ma minden szakember számára nyilvánvaló, hogy ha az egész emberiség nem tanul meg valami módon böjtösebben gondolkozni és élni, elpusztítja önmagát. És minden nemzet számára is tudatossá kell válnia annak, hogy ha egy nép nem tanul meg ilyen módon gondolkozni és élni: öngyilkosságot követ el. Mi ennek a szakadéknak a szélén tántorgunk most.

A hívő keresztyéneknek kell felmutatniok mások számára is, mit jelent valóban megtérni az önző, mohó, habzsoló, telhetetlen, elégedetlen, - mindig csak követelőző, önmagára, a testére, a pillanatra figyelő, a jövővel nem törõdő, felelőtlen magatartásból. Ki más tudja felragyogtatni a böjtnek az értékét, ember- és közösségformáló erejét, mint azok, akik ennek a lényegét igazán ismerjük, és akik ehhez a mi Urunktól erőt is kapunk! Ha nem lesz természetes az, hogy adott esetben átengedem az elsőséget a másiknak valami magasabb cél érdekében, hogy a magam egyéni érdekeit alárendelem a közösnek - talán csak átmeneti ideig, de addig egészen természetesen, hogy egy nagyobb szervezettségben, a neki megfelelő összefüggésbe belehelyezve nézek mindent, ami engem érintene, a kényelmemet, az anyagi helyzetemet, az előhaladásomat érintené, meghatározná, és nem ez a legfontosabb. Egyedül a hívő ember képes arra, hogy az életében minden a helyére kerüljön. Mert egyedül az ő életében van az első helyen Isten. És ha Isten valóban az első helyen van, akkor utána minden elfoglalja az Őt megillető helyet, és azzal a súllyal esik latba, ami azt éppen akkor megilleti. Lehet, hogy valaminek nagyon fontossá kell válnia a jövő érdekében, akkor minden egyebet háttérbe szorítunk.

Az első helyen van-e igazán Isten a mi életünkben? És így kerül-e a helyére az étkezés, a pihenés, a munka (az is el tud uralkodni) a pénzünk beosztása (jut-e belőle annak, akinek még kevesebb van), az időnk beosztása: jut-e belőle ma is a gyerekeknek, az öregjeinknek, a betegeknek, vagy mind a mienk? Így kerül a helyére a szórakozás, így lesz világossá, hogy szabad-e annyi időt tölteni a tv előtt, így kerül a helyére a szex, így lesz természetes a hívő fiataloknak az, - ha ez nem könnyű is - hogy várnak a nemi élettel a házasságig - ez is egyfajta böjt, egy magasabb cél érdekében, így tanul meg az ember a szóböjttel élni, hogy már a nyelvemen van, de nem mondom, mert az valakit megsebezne. Így segít el a mi Urunk az indulatböjthöz, hogy megint megmondanám a magamét, mert ami a szívemen az a számon, csak itt éppen az valakinek ártana és semmit nem vinne előbbre, akkor nem mondom. Ez a böjtös szemlélet, gondolkozásmód és életgyakorlat, és ezzel lehetne egymást, a körülöttünk levő életet igazán meggazdagítani.

Egyfajta edzés ez - a győzelem érdekében. Edzés nélkül nincs győzelem. Ne nyafogjon az, aki nem tud, és nem akar böjtölni, hogy nem győzelmes az élete vagy a keresztyén élete. Ha valaki ma megeszi a holnapit, ne mástól kérincséljen másnap. Meg kell tanulni beosztani azt, ami van. Vannak szükség állapotok, van, amikor fokozottan rászorulunk egymásra, van, amikor nagyobb áldozatot kell hozni valami magasabbnak az érdekében. A hívő ember számára - aki ismeri, és komolyan veszi a Bibliát, mindez egészen természetes.

Jézus Krisztusnak az egész földi élete egyetlen nagy böjt volt. Otthagyta a mennyei dicsőséget, hogy segíthessen rajtunk. Olyan szép az az úrvacsorai ének, amelyik azt mondja:"Úr lévén, lett szolgává, Mindeneknek csúfjává, Istenségét elrejtette, Midőn testünket felvette." Böjt - a legmagasabb fokon. Van Jézusnak egy különös mondata, amiről ritkán szoktunk gondolkozni és beszélni. A jó pásztor példázatában, a János 10-ben, ezt mondja a tanítványainak: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tőlem, én magam teszem le azt. Van hatalmam letenni, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsot vettem az én Atyámtól." Ez a böjt. Senki sem veszi el tőlem, és mégis leteszem az életemet. Vállalta mindazt a fizikai és számunkra elképzelhetetlen lelki kínt, amivel rajtunk segíthetett. Egy bizonyos cél érdekében letette az életét. Ezzel meggazdagított minket, de végül Ő sem maradt szegényebb, mert újra felvette azt. Aki böjtöl, az átmenetileg megszegényedik, lemond valamiről; - önként, senki nem kényszeríti, ezáltal meggazdagít másokat, lelkileg önmagát is, és nem marad szegényebb, gazdagabban kerül ki ebből a lemondásból, mint ahogy az elején volt.

Nekünk hol kellene elkezdenünk? Hol lehetne elkezdenünk a böjtölést? Jézust követni azt jelenti: folyamatosan böjtölni. Itt válnak ám el élesen azok, akik csakugyan követik Őt, vagy csak úgy ábrándoznak erről, meg beszélnek róla. Mert Jézus azt mondja: "Aki énutánam akar jönni, (önkéntes a böjt), - tagadja meg magát, Vegye fel az ő keresztjét, (vállalja Jézusért a szenvedést is, vállalja Őt minden körülmények között), és kövessen engem" Ha én Őutána akarok menni, ennek ára van. Hogy egyáltalán követhetem, Vele lehetek, és ugyanoda érkezem meg, ahol Ő van, ennek Ő fizette meg az árát a kereszten. De hogy lépegetek utána és együtt maradunk, annak nekem kell az árát megfizetnem. Tagadja meg magát. Az ára az, hogy nem egyéb utakon járkálok, hanem ezen az egyetlen úton haladok. Akkor mindig Jézussal

lesz az illető, és oda érkezik meg, ahol Ő van. Ellenkező esetben csak álmodozhat erről.

Aki tehát szeretne böjtösebben élni, s megtanulni egyáltalán ezt a fajta böjtölést, az kérdezze meg ma Istentől őszintén: Uram, hol kezdjem el? Mi az a terület, ahol az életemből ez leginkább hiányzik? Olyan sok kiegyensúlyozatlan keresztyén ember is van. Olyan kevés győzelem van az életünkben. Edzés nélkül nincs győzelem! A böjt egyfajta edzés, szép és nagy győzelmek érdekében.

El lehet kezdenünk azzal, ha ma hazamegyünk, nem mi kezdünk beszélni, hadd mondja el a magáét az, aki otthon maradt. Hadd mondja végig, aki elkezdte. Hadd beszéljen magáról, legyen az fontos nekünk.

Tulajdonképpen böjt az is, amikor valaki komolyan veszi a naponkénti csendesóráját. Helyette alhatna, elolvashatná az újságot, vagy mindjárt fejest ugorhatna a munkába, ami tengernyi. Minderről le kell mondani valami magasabb cél érdekében. A böjtnek mindig a célja a fontos. Vannak-e nekünk céljaink? Lebeg-e a szemünk előtt magasabb cél? Istentől kitűzött cél. Készek vagyunk-e alárendelni újra és újra mindent? És ebből a felbillent állapotból, hogy csak én, csak a testem, csak a pillanat, eljutni abba az isteni kiegyensúlyozottságba, hogy nem csak kenyérrel él az ember.

Engedjük, hogy Isten beszéljen velünk ezen az Igén keresztül ma egész nap, és engedjük, hogy világossá tegye, mitől lehetne sokkal gazdagabb és kiegyensúlyozott az életünk!

Ebből a gyönyörű történetből ma azt szeretném kiemelni, hogy ez az asszony nagyon komolyan kérte Jézustól azt, amit kért. Nagyon komolyan vette, hogy segítségre szorul a leánya, világosan látta, hogy senki más nem tud rajta segíteni, csak Jézus, és rendíthetetlenül hitte, hogy Jézusnak van hatalma segíteni beteg leányán. Ez a szent komolyság segítette őt át minden akadályon, ami a kérése előtt tornyosult, ezért tudott kitartani, ezért nem tágított addig, amíg Jézustól érdemi választ nem kapott. Mindenképpen azt akarta, hogy Jézus segítsen rajta.

Nem nehéz elgondolnunk, hogy egy édesanya naponta látja a gyermekének a kínlódását, naponta átéli a maga teljes tehetetlenségét, de közben hallott Jézusról, és azt, amit hallott, igaznak fogadta el. És egy szép napon otthon hagyja a beteg gyermeket, mert úgy hallotta, hogy Jézus arrafelé jár, úgy borul oda elé, mint aki azt mondja: én haza nem megyek addig, amíg valami módon nem segítesz rajtam. És Jézus irgalmasan könyörült.

Pedig azt olvastuk a történet elején, hogy ez olyan kivételes alkalom volt, amikor egyedül szeretett volna maradni Jézus a tanítványokkal. Sok munka után voltak, és újabb sok feladat előtt és Ő néha csendesnapot tartott az övéivel, ezért mentek át még a határon is, és mentek el a pogányok földjére, hogy egy kicsit csendben legyenek. És akkor jön ez az asszony.

Az első kérésére Jézus egy szót sem válaszol. Ő azonban tovább is utánuk kiált. Nem mer nagyon közel menni, a tisztelet távol tartja Jézustól. A tanítványokat idegesíti a kiabáló asszony, és kérik Jézust: tegyen valamit, hogy elhallgasson. Akkor Jézus nekik azt mondja: "Nem küldettem, csak Izráel házának elveszett juhaihoz." Közben az asszony egyre közelebb ér, leborul Jézus előtt, mint Isten előtt, megismétli a kérését. Úrnak szólítja Őt. Jézus azonban ekkor is visszautasítja: "Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni." S mit mond rá az asszony: "Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek abból a morzsából, ami lehullik az asztalról". Itt már Jézus az asszonyhoz szól: "Nagy a te hited! Legyen neked a te akaratod szerint."

Testvérek, egyre gyakrabban látom, hogy ez az elszánt szent komolyság hiányzik sok ember Jézus-kereséséből. Úgy ímmel-ámmal, langyosan, ha éppen alkalom van rá, egyszer-kétszer megpróbálkoznak sokan azzal, hogy hátha tudna segíteni rajtuk Isten szent Fia, de ez az elszántság, ez a bizonyosság, hogy Ő segíteni fog, ez a rendíthetetlen meggyőződés, hogy Ő segíteni tud, kevesekben van meg. Nem vesszük komolyan a bajt sem, nem vesszük igazán komolyan Jézust sem, az Ő hatalmát és szeretetét, és nem vesszük komolyan azokat az alkalmakat sem, amiket elkészít sokunk számára úgy, mint ahogy ennek az asszonynak Ő akkor ott volt kéznél, és az asszony látta, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, és én addig nem megyek el, amíg legalább egy szót nem válaszol az én kiáltásomra. Ez a szent komolyság minősíti az ember hitét. Lehet, hogy ez a hit még kicsi Ő sem tudott túl sokat Jézusról, de hallott róla egyet-mást és azt igaznak fogadta el. Akkora hite, volt amekkora, de az működött. Jézus mindig a bennünk levő hitre néz, és nem a bennünk éktelenkedő hitetlenségre. Minden hívő emberben van egy jó adag hitetlenség is. A kételkedés ott rág a hitünk gyökerein mindig. De Jézus nem a hitetlenségünket nagyítja föl, hanem ha egy kicsi, de őszinte, elszánt hit van valakiben, arra néz, és megmutatja a maga isteni szeretetét és hatalmát.

Olyan szomorú az, hogy sokan, akik szenvednek a bűneik következménye miatt, maguk is szenvednek amiatt, amit elrontottak, már nem mást vádolnak, már magukban is látják a hibát, szeretnének változni, valamivel szakítani, vagy békességre vágynak, elegük van már az örökös lelkiismeret-furdalásból, és hallottak egyet-mást ők is Istenről, Jézus szeretetéről, Róla mint szabadítóról, mégis csupán egy-két bátortalan próbálkozást tesznek: hátha tudna segíteni rajtuk, de nem ezzel az elszántsággal közelednek Jézushoz.

Azt mondja egy ismerősöm a múltkor: én befejeztem. Mit? Az Isten-keresést. Hogy hogy? Kétszer elmentem templomba, egyik alkalommal sem arról volt szó, amiről hallani akartam úgy látszik engem az Isten elvetett. Ne haragudjatok: komoly dolog ez? Valaki szenved egy betegség miatt, és akkor kétszer elmegy egy orvos váróterméig, s megállapítja, hogy nincsen számára segítség. Aki gyógyulni akar egy betegségből, az megy orvostól-orvosig, és nem a váróig, hanem be a rendelőbe, és ha nincs elég bizalma, talán a másikat is megpróbálja. Viszi a gyerekét, és nem számít semmi, inkább kölcsönkér, ha fizetni kell, mert meg akarja gyógyíttatni. Mi meg egyszer-kétszer oda nézünk, abba az irányba, ahol az Úr Jézust mondták, hogy van, és ha nem jön segítség, levonjuk a konzekvenciát: számunkra nincs segítség, vagy Ő nem tud segíteni, vagy én nem vagyok az Ő esete. Vagy valamit mondunk, ami azonban messze van a valóságtól.

Ez az asszony nem ilyen lelkülettel kereste Jézust. Megint mondom: ez a szent elszántság, az akármilyen kicsi hitnek ez a komolysága, ez hiányzik sokunkból és ezért nincs megoldás, kiút, békesség, öröm, gyógyulás, üdvösség. Nem tartjuk ilyen elszántan és állhatatosan az üres kezünket, amely mozdulat bizonyítaná azt, hogy tudjuk, hogy segítségre van szükségünk, tudjuk, hogy csak Jézus, aki segíthet, és tudjuk, hogy Ő egészen bizonyosan tud és fog is segíteni. Határidőt nem szabunk, a segítség módját nem mi akarjuk előírni, mindezt Őreá bízzuk. De éppen ez az, hogy Őreá bíztuk a megoldást. Ez ad erőt ahhoz, hogy nem tágítunk mellőle.

Szeretném, ha ennek a történetnek az alapján felragyogna most előttünk ennek a lehetősége. Ha jobban megismernénk a mi Megváltónkat, és azokat a lehetőségeket, amiket Ő számunkra hozott. És hogy ha ilyen céltudatosan, átgondoltan, elszántan tudnánk tőle kérni azt, aminek a hiánya miatt szenvedünk, és amiről tudjuk, hogy Ő meg tudná adni.

Hadd kérdezzem ilyen konkrétan: nem akarjátok ezt a félórát most ilyen komolyan eltölteni? Olyan sokszor úgy jövünk templomba, mint egy langyos fürdőbe, s utána valami formai megjegyzéssel letudjuk az egészet, s marad minden a régiben. Mert sem a nyomorúság nem szorongat minket igazán: nem akarok beletörődni, hogy ilyen lelki ínségben vagyok; sem a hitünk nem működik igazán: hiszem azt, hogy Jézus segíteni tud, sem az az állhatatos komolyság nincs ott bennünk, hogy Uram én addig nem megyek el Tőled, amíg valamit nem válaszolsz! Ha azt fogom megérteni, hogy nem akarsz segíteni, azt is elfogadom, de akkor is a válaszodat kérem.

(Pál apostolnak ezt kellett egyszer hallania: ne imádkozz gyógyulásért, beteg maradsz. Valami miatt így látja jónak Isten. Azt mondja Pál: Ámen, úgy legyen! Ha Ő mondja, tőle ezt is elfogadom. És nem imádkozik tovább, de egészen addig imádkozott, amíg valami világos választ nem kapott erre. )

Ez az asszony is egészen addig kiáltott Jézushoz, amíg Jézus oda nem fordult hozzá, és nem mondta: Nagy a te hited! És megkapta, amit kért.

Jézustól ma is ugyanezzel a hittel lehet kérni. Jézus él és ma is itt van közöttünk. És megismétlődhet ugyanez a csoda, ami ezzel az asszonnyal történt ott Tirus és Sidon környékén.

Mi volt a gyökere az ő elszántságának? Nyilvánvaló, hogy nagyon szerette a leányát és nagyon bízott Jézusban. Halálosan komolyan vette a bajt, és nem törődött bele, hogy az még nagyobb legyen és megmaradjon, és nagyon komolyan vette Jézus hatalmát, és nem nyugodott bele, hogy ő ne tapasztalná meg ezt a hatalmat és az Ő irgalmasságát. Ebből következett ezután az, hogy meglepően tisztán látott. Egészen világosan látta a baj okát. Azt mondja Jézusnak: "az én leányomat az ördög gonoszul gyötri". Látja, hogy nagyobb erővel áll szemben, mint amekkora az ő ereje. Bármilyen elszánt egy édesanya, és bármire kész a gyermekéért, még az életét is kész lenne odaadni, tudja, hogy ez sem segít. Itt nagyobb hatalommal áll szemben. És ez nem olyan baj, ami magától elmúlik. Itt a sötétség fejedelmével áll szemben. Tisztán látja a baj okát, de ugyanilyen világosan látja: kicsoda az, Akihez segítségért fordul. Ő erősebb, mint az, aki a leányát gonoszul gyötri. Abból derül ez ki, - és ez valóban meglepő, mert ez bátor és tiszta hitvallás volt abban az időben, hogy így szólítja meg Jézust: Uram, Dávidnak fia. Ez azt jelentette: Istennek Fia. Te vagy a Messiás, az Isten teljhatalmú képviselője. Neked minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Így jövök Hozzád. Ha ezt más nem tudná, vagy nem meri megvallani, én akkor is megvallom és hiszem, mert így van!

Mire épült ennek a pogány asszonynak ez a meglepően tiszta hite? Az igehirdetésre. Hallott másoktól Jézusról. Elmondták neki szem- és fültanúk, hogy kicsoda Jézus. Még nem találkozott Vele eddig, de elhitte azt, amit hallott.

Testvérek, ez alapvető törvény: Jézusról akkor alakul ki helyes elképzelésünk, hogy ha hiszünk a Róla szóló bizonyságtételnek. Enélkül senki nem juthat el igazi hitre. Senkinek nem lesz kinyújtott keze, amibe beleteheti Jézus az ajándékokat. Csak ha hallok Róla. Ezért komolytalan az ilyen: kétszer elmentem és nem arról volt szó, amiről akartam hallani, tehát én befejeztem. El sem kezdtem még! Ahhoz a tönkrement hitemet kezelésbe kell vennie az én Uramnak, és a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából. Hallgassam akkor is, ha nem arról van szó, amiről hallani akartam volna, akkor is, ha nem olyan a stílusa az igehirdetőnek, amilyet én megálmodtam, ha a külseje sem olyan, meg sok minden nem olyan. Csak akkor tudom a segítséget elfogadni, ha hiszek. Hitem pedig csak akkor lesz, ha hallgatom az Ő Igéjét. Hát nem éri meg?

Az asszony nem sajnálta a fáradságot. Elment otthonról, követte Jézust, nem lehetett őt lerázni és elhallgattatni. Először tisztes távolból, azután közvetlen közelről kérte, aztán odavetette magát eléje és térdre borulva ismételte meg, és minden visszautasítás után rezzenéstelen arccal újra elmondta, hogy miért jött. Ez az a bizonyos szent komolyság, amiről ez az ige ma nekünk beszél, és amire Isten bátorít mindnyájunkat. Vannak olyan ajándékok, amiket Isten csak azoknak ad, akik ilyen komolyan kérik. Mert azok tudják, hogy mit kérnek. Azokra rájuk lehet bízni. Azok nem fogják elherdálni. Azoknak a kezén nem megy tönkre és vész kárba. Igazán nagy kincseket azok kapnak, akik hittel kérik. És nem az a fontos, hogy mekkora hittel, de állhatatosan. Jézusba vetett hittel és komolyan. És akkor előbb-utóbb elhangzik Jézus válasza: "A te hited megtartott téged!"

De az asszonynak az erényei között ott van az is, - és azt is megtanulhatjuk tőle - hogy minden akadályt kibírt a hite. Három nagy menetnek a tanúi vagyunk itt. Először Jézus nem szól egy szót sem, - pedig ez nem volt szokása. Ő soha senkit nem vetett meg, nem nézett le, mégis szó nélkül hagyja az asszony kérését. Másodszor azt mondja: Nem küldettem csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz. Harmadszor - mikor már ott térdel előtte ez az asszony - azt mondja: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni. És mindezt kibírja az asszonynak a hite. Sőt éppen erre az utolsó, bántó mondatra azt mondja: Úgy van Uram. De mivel ilyen elszánt, komoly, szent hite volt, megtalálja a továbbvezető utat. Azt mondja: Uram, a kutyák nem a fiak elől eszik el a kenyeret. Ha a kutyák csak úgy lakhatnának jól, hogy a fiak emiatt éhen maradnak, én nem kérnék Tőled semmit. De az Isten gazdag, az asztalán bőség van, a fiainak többet ad, mint amire szükségük van, és hullik is le onnan ez-az. És nekem, kutyának, az is elég. Csak Te adjad. A Te kenyeredből a morzsa is megelégít.

Milyen mély alázat van emögött. Nem lehet megsérteni ezt az asszonyt. Igaz, hogy Jézus itt nem azt mondja, hogy kutya, hanem: kutyácska. Az a kifejezés az ölebeket jelentette. Nem utcai kóbor kutyához hasonlítja a pogányokat, hanem ölebekhez, amik szinte úgy félig-meddig hozzátartoztak a családhoz. De mégis csak eb. És ez az asszony vállalja. Természetesnek tartja, hogy őt oda sorolják be. De azt mondja: azok is kapnak. És nem a fiak rövidülnek meg, ha az ebek is kapnak enni. Csak ami lehullik, az hadd legyen az övé. Engedjék őt az asztal közelébe. Nem veszi el senkiét, csak ami felesleges és a szemétbe menne. Isten olyan hatalmas, Jézus olyan gazdag, hogy jóságából egy morzsa is elég.

Itt derül ki, hogy nem is olyan kicsi volt az a hit, ami ebben az asszonyban a Jézusról hallott bizonyságtétel nyomán született. Viszont semmiképpen nem volt büszke. A büszke emberen nem lehet segíteni. Aki le tud borulni Jézus előtt, aki bármit mond Jézus, arra azt mondja: Úgy van Uram, de akkor sem tágít, amíg érdemben nem válaszol a kérdésére, és nem segít a nyomorúságán, az él át ma is csodákat.

"Nem küldettem, csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz" - ez nem arra utal, mintha Ő irgalmatlan, közömbös szívű lett volna. Mintha közömbösen hallgatta volna, hogy egy gyermekéért közbenjáró asszonynak a leányát az ördög gonoszul gyötri. Itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy kikhez küldetett. Jézus küldetésben járt. Itt az Isten Fiának a tökéletes engedelmességét csodálhatjuk meg, Aki annyira függ küldőjétől, az Atyától, hogy a küldetése végzésébe a szíve sem szólhat bele. Hiába esik meg a szíve valakin. Ő azt, és csak azt fogja tenni, amivel az Atya megbízta. Isten Fiának a tökéletes engedelmessége legyen követendő példa a mi számunkra is! S hogy mennyire nem volt irgalmatlan, azt mutatja a történetnek a vége is.

Ez az asszony feloldja azt a feszültséget, amit a kor írástudói nem tudtak feloldani. Mert szerinte Izráel fiai és a pogányok nem vetélytársak az Isten kegyelméért vivott harcban, mert azért nem kell harcolni. Sorstársak abban, hogy rászorulnak az Isten kegyelmére, és hasonló a sorsuk abban, hogy Isten mindkét társaságnak szívesen ad kegyelmet. Az írástudók akkor úgy gondolták, hogy Isten jósága, kegyelme az Ő választott népére vonatkozik, a pogányokra pedig az Ő ítélete. Az asszony viszont azt mondja: nem így van. Én nem úgy ismertem meg Istent. Ő mindnyájunkat szeret. Az elsőbbség a fiaké, a választott népé, de Jézus a világ megváltója, és az Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A pogányoké is az üdvösség. Azoké is, akik soha nem tanultak hittant, akiket az ellenkezőjére neveltek otthon, akik egészen a mai napig, vagy ameddig Jézussal nem találkoznak, homályban tapogattak. Nem ez számit! Az számit, hogy aki hisz Őbenne. Aki nyújtja a kezét. Aki azt mondja: Uram, nekem is szükségem van Rád! Uram, én sem tudok magamon segíteni, és mások sem tudtak rajtam. Uram, én bízom feltétel nélkül abban, hogy Te jó vagy és segíteni fogsz. Aki hisz Őbenne. Aki tartja a kezét úgy, mint ahogy ez a pogány asszony tartotta.

És akkor megkapja azt, amit kért? "Ekkor felelvén Jézus, ezt mondta neki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen neked a te akaratod szerint. És meggyógyult az ő leánya abban a pillanatban." Amikor hazatért, nem kellett többé néznie a gyermek szenvedését, nem kellett többé átélnie a maga tehetetlenségét, nem kellett látnia a szomszédok arcán az együttérzéssel vegyes irtózatot, és nem kellett kétségbeesetten nézni a jövőre, hogy mindez meddig tart és hova vezet. Jézus meggyógyította, Jézus megszabadította, Jézus győzött a nagy ellenségen!

Úgy gondolom, nem kell most hosszasan sorolni azt, hogy milyen sok változatban mondhatnánk, és talán mondjuk mi is Jézusnak: az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Óh hány szülő mondja azt, hogy az én gyermekemet valami szenvedély gonoszul gyötri. A gyermekem olyan társaságba került, olyan szektának a rabja lett, a gyermekemet már most elkapta a szerzésvágy, rámegy az egészsége, a házassága, mindene. De sok mindent behelyettesíthetünk ide: az én leányom. Sokan elmondhatják: Uram, az én testem sok mindentől gyötrődik. Az én lelkemet sok minden gyötri. Nincs békességem, bántanak a bűneim. Nem vagyok bizonyos abban, hogy Isten engem elfogadott és üdvösséget adott. Uram, az én házasságomat az ördög gonoszul gyötri a páromon keresztül is, meg rajtam keresztül is. Az én népemet az ördög gonoszul gyötri. Vagy a szomszédainkat, akiknek a szívébe gyűlöletet oltott. És az egész embervilág tehetetlenül nézi, szépen visszafordulnak a segélyszállítmányok, nem tudunk segíteni még ott sem, ahol készek lennénk, és hány esetben nem vagyunk készek. És mi sem tudunk adni annak, aki a szemünk láttára pusztul éhen, vagy vész el a bűneiben. Óh, de sokféleképpen éljük át azt, amit ez a kánaánita asszony átélt!

De vajon komolyan vesszük-e, hogy ez valóban végzetes baj? Hogy Isten nélkül csak elpusztulnunk lehet! És komolyan vesszük-e, hogy azért jött az Embernek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa? Hogy Jézus Krisztus ma is szabadító, és neki van hatalma szabadítást adni. Tudjuk-e ilyen elszánt komolysággal tartani a hitünk kezeit: ide kérem Uram az ajándékot! Azt, amit Te adni akarsz. Akkorát és akkor, amikor Te jónak látod, de valamilyen segítséget kérek. Addig el nem megyek tőled.

És vajon, ha ez nem így van, akkor annak nem a büszkeségünk-e az oka? Akkor is folytatjuk az imádkozást, ha Jézus megvárakoztat? Akkor is folytatjuk alázatosan, ha körülöttünk másoknak azok a problémái már megoldódtak, amik minket gyötörnek? Akkor is bízunk benne, ha nem minket szólít be elsőnek a rendelőbe? Ha nem velünk kezdi? Óh de sok mindenen elbukik, elakad az embernek a hite! És ennek nagyon sokszor a büszkeség az oka. Az, hogy meg lehet sérteni bennünket. Ezt az asszonyt nem lehetett megsérteni. Jézus nem mondhatott neki olyat, ami miatt visszafordult volna. Annyira bízott Jézusnak a jóságában.

Komolyan vesszük-e a bajt, komolyan vesszük-e azt, hogy Ő ma is Úr, az Isten Fia, akié minden hatalom mennyen és földön, és ezzel a szent komolysággal tudjuk-e megalázni magunkat előtte? És most azt, ami nyomaszt, így tudjuk-e eléje vinni: Uram, légy segítségül nékem!

Mielőtt együtt imádkozunk, maradjunk 1-2 percig csendben, és akinek van válasz a szívében, mondja el magában Jézusnak. Ő azt hallja. Azt is, hogy mi a baj, azt is, hogy mit vagy kit kell oda behelyettesíteni: az én leányom. Azt is, hogy kinek tartjuk Jézust. A magunk hitét, kishitűségét, hitetlenségét valljuk meg néki olyan őszintén, mint az az apa, aki egyszer szintén beteg gyereket vitt Jézushoz, és azt mondta: "Hiszek Uram, segíts hitetlenségemnek!" Csak vissza ne forduljunk Tőle, és abba ne hagyjuk a kiáltást!

Az, hogy valaki vágyakozik a szabadulásra, még nem komoly dolog. Az, ha ki is mondja Jézusnak és megismétli, és nem hagyja abba addig, amíg választ nem kapott: az komoly dolog! És arra hangzik el az Ő válasza.

Így csendesedjünk el most, és ami a szívünkben van, mondjuk el Neki magunkban.

Az érett keresztyén élet jellemvonásait vesszük sorba egy idő óta, és ezek között ma arról szeretnék szólni, amikor valaki eljut oda, hogy mindent átad Istennek. Amikor felismeri egy hívő ember azt, hogy mindene az Úré, ő maga is, hiszen áron vétetett meg: Jézus Krisztus vérének az árán: és ennek megfelelően cselekszik.

Kálvin János az Isten szuverenitásáról szóló fejezetben ír erről, Isten oldaláról megközelítve. A kegyességi irodalom pedig az önátadás címszó alatt szokott erről írni a másik oldalról nézve ugyanazt a kérdést.

Pál apostol pedig mind a két oldalt egyszerre szem előtt tartva értékeli itt a macedóniai keresztyének adakozását. Arról volt itt szó, hogy a jeruzsálemi szegényeknek adakozhattak a távol élő pogányokból keresztyénné lett testvérek is, és mivel a macedóniaiak annyira szegények voltak, Pál nem említette ezt a lehetőséget nekik. Ők megtudták és rosszul esett. Azt mondták: mi is szeretnénk résztvenni. Mi is tagja vagyunk az egy egyháznak, a szentek közösségének, Isten gyermekei családjának. Tehetségünkhöz képest mi is hadd segítsünk a nálunknál is szegényebbeknek. És minden várakozást meghaladó nagy adomány gyűlt össze. Pál szerint ennek a magyarázata: Ők önmagukat adták először az Úrnak, és így könnyű volt most a maguk szegénységéből is sokat adni. Ők komolyan vették, hogy magukat mindenestől odaadták Jézusnak, tehát ha magukat odaadták, akkor a rajtuk levő ruha is ment, annak a zsebe is, és ha volt a zsebében valami, az is. A pénzük is az Úré lett. És most az Úr gazdálkodik a pénzükkel. Ez a magyarázata. Önmagukat odaadták, és ez nem szólam volt, hanem a pénzügyekben is komolyan vették.

Nos, ezt járjuk körül egy kicsit most. Hogy is történik ez, hogyan érlel Isten oda egy hívő embert, hogy ezt ennyire komolyan vegye? És hogyan történnek az ilyen csodák: "a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük, és igen nagy szegénységük, jószívűségük gazdagsággá növekedett."

Hadd mondjak el két történetet, amiken keresztül jól szemlélhetjük ezt a bibliai igazságot.

Egy temetés után a lelkipásztor meglátogatta a gyászoló családot. A 40 év körüli férfi tele volt keserűséggel. Lázadt minden és mindenki ellen. Különösen Isten ellen, akiről pedig azt állította, hogy nem hisz benne. Miért vette el Isten ilyen korán az ő feleségét? Pedig éppen most tanította be már arra a közös munkára, amit most együtt végezhettek volna, és nagyon ügyes, talpraesett asszonynak bizonyult. Most itt maradt segítség nélkül. De még itt van a fia, és neki pontos tervei vannak a fia jövőjére nézve, és amit neki nem sikerült megvalósítani saját életében, azt a fia életében valóra fogja váltani.

Nem sokkal ezután egy másik szomorú temetés is volt. És ahogy együtt ballagtunk haza a fiatalon özvegyen maradt férfivel, elmondta őszintén, hogy nagy zavar van most benne. Azt sem tudja hirtelen, mit csináljon az apró gyerekekkel. Hogy állhat helyt a munkahelyén is, meg otthon is most egyedül? Ő is a feleségét temette. És elmondta, hogy nem érti, ez miért történt, kinek jó ez, és mit akar ezzel Isten. De - és ez maradt meg bennem leginkább, amit folytatásként mondott: olyan hálás vagyok Istennek azért a 10 évért, amit együtt tölthettünk. Tőle kaptam a feleségemet ajándékba. Most Neki adom vissza. És még inkább rábízom a jövőnket. Csak tudja: nagyon nehéz!

Hát persze, hogy nehéz! De az azóta eltelt idő mutatta, hogy mennyire másként hordozta és dolgozta fel ez a két ember ezt a nagyon nagy veszteséget. Mi a különbség a két gondolkodásmód között? A veszteség, a gyász, a fájdalom, a megrendülés ugyanaz. De ahogyan fogadták, az egészen más volt. És én most ezt a második szemléletmódot szeretném bemutatni a testvéreknek. Isten bátorítson minket arra, hogy így is lehet élni! Így is fáj, de másként fáj. Így is sír az ember, de másként sír. Mert így végképp nincs egyedül. És így a dolgokat a maguk valóságában tudja szemlélni, s a terheknek a súlya is más lesz.

Miről van itt szó? Arról, hogy ez a fajta szemléletmód, ahogyan ez a második fiatalember beszélt és gondolkodott, néhány világos bibliai igazságra épül. Hármat szeretnék most említeni ezek közül. Tulajdonképpen egy ez, csak három lépésben lehet megtanulnunk.

1. Az ilyen ember komolyan veszi, hogy mindene, amije van, az Istené. Annyira komolyan veszi, mint ahogy egy kisleány egyszer még az emlékkönyvébe is ezt írta be: Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona. Isten ránk bíz különféle értékeket, hogy azoknak örüljünk, azokat használjuk, hasznosítsuk, kamatoztassuk, és egyszer majd el kell számolnunk velük. Mindent, amink van, Tőle kaptuk. Tőle kaptuk: életünket, testünket, lelkünket, képességeinket, egészségünket. Tőle kaptuk a szüleinket - nem mi választottuk meg őket. Hívő emberek tudják, hogy Tőle kapták a házastársukat, gyermekeinket, otthonunkat. A pénzünk, az időnk, az autónk - ha van - minden Istené. És egyszer mindezzel el kell majd számolni, hogy mire használtuk.

Az a régies szó a Bibliában: sáfár, ezt jelenti. Neki semmije nincs, a Gazda egy időre nagy értékeket is bízhat rá, megfelelő használati utasítással, mit csináljon azokkal. Ha azt csinálja, ő is boldog, körülötte is gazdagodik az élet, és a végén még jutalmat is kap. Ha nem azt csinálja: visszaélt a helyzetével.

A Biblia azt mondja, hogy minden ember ilyen. Mindnyájan így kell, hogy nézzünk arra, amink van. Azért olvastam fel a Krónikák könyvéből azt a szép történetet, amikor Dávid elkezdi a gyűjtést az építendő jeruzsálemi templomra, és tudja, hogy nem ő fogja azt felépíteni, hanem majd a fia, Salamon, de az építőanyag egy részét már megvásárolja, és mindenki meglepődik, milyen szívesen adakoznak az emberek. Egész halom arany gyűlik össze, és készpénz is nagyon sok, és amikor befejeződik a gyűjtés, Dávid a nyilvánosság előtt ezzel a szép imádsággal köszöni meg Istennek. És mit mond ebben? "Uram, bizony Tőled van mindez, és mi csak azt adtuk most Neked, amit a Te kezedből kaptunk". (1.Krón 9,14-16.)

Miért nem az embereket dicséri meg, hogy milyen derék dolog, ilyen szépen adakoztatok! Nem akármilyen népe vagyunk mi Istennek! Szó sincs ilyenről! Egyenesen ezt tudatosítja: nehogy azt higgyétek, hogy a magatokéból adtatok ajándékot az Úrnak! Először is mi kaptuk Tőle ajándékként mindazt, amiből most valamit visszaadtunk, másodszor nagy ajándék az, hogy adhatunk Neki, és hogy ilyen célra, és hogy indította a ti szíveteket. Ezért tehát egyedül az Övé legyen a dicsőség! Biztonságból még egyszer megismétli, kicsit később: "ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy Neked, a Te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a Te kezedből való és a Tiéd is lesz minden!"

Nem a magunkéból adtunk. Amit Tőle kaptunk és használtuk egy idő óta, azt visszaadjuk Neki. S mindezért legyen egyedül az Övé a dicsőség.

2. Ebből egyenesen következik a második részigazság: ha mindenem Istené és mindent Tőle kaptam, s a tulajdonjog változatlanul az Övé, akkor Ő azzal azt tesz, amit akar. Tehát ha úgy dönt, hogy visszaveszi tőlem, nem az enyémet vette el. A magáéval cselekszi azt, amit jónak lát. Persze, hogy ez sokszor fáj. Nagyon gyakran nem érti az ember. Miért bízta rám, ha most elveszi? Miért veszi el ilyen korán? Már éppen megszoktam. Hogy örültem neki! Őneki voltam hálás azért, hogy ezt kaptam, most pedig elveszi.

Ha azonban valaki tudatában van annak, hogy nem az enyémet vette el, az övével cselekszik szabadon azt, amit jónak lát, akkor egészen másként tudja átadni az ember. Hát még ha a hívő ember abban is bizonyos, hogy Isten nem szeszélyesen rögtönöz, nem kapkod, mint mi sokszor. Nem ok nélkül veszi ki a kezünkből azt, amit előzőleg odatett. Hanem valami - számunkra sokszor felfoghatatlanul - bölcs, szeretetteljes, céltudatos, hatalmas tervnek egy kicsi részlete valósul most meg. És ez az egész terv a mi javunkat szolgálja. Nyugodtan Reá bízhatom, hogy mit lát jónak, és mit cselekszik, mert jobban tudja mi jó nekem, mint én magam. És Ő akkor sem megszegényíteni akar, amikor elvesz valamit, a vége az lesz, hogy gazdagabb leszek. Ehhez csakugyan hit kell. Hit nélkül ezt lehetetlen komolyan venni, erre számítani és ezt akkor, amikor valami veszteség bekövetkezik, komolyan venni. Hogy ez már akkor békességet adjon.

De nem ritka dolog ám ez. Gondoljatok Jóbra, a nagy szenvedőre, aki talán mindannyiunknál többet szenvedett, hiszen egyszerre mind a tíz gyermekét elveszítette, majd a vagyonát, az egészségét is, és még a hozzá legközelebb álló is uszítja: átkozd meg az Istent és halj meg - mondja a felesége. És Jób ezzel szemben azt mondja: az Úr adta, most meg az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!

Nem azt köszöni meg, hogy elvette tőle azt, amit adott, hanem akkor is áldja az Ő nevét, amikor éppen elvett valamit. Akkor is áldotta, amikor adott. Utána mond "csúnyákat" is: Uram, miért engedted, hogy a világra jöjjek, ha ilyen nehéz sorsot szántál nekem?! De Istennek mondja. Vele beszélget. A legnagyobb kincs továbbra is megmaradt az életében: Isten, s a vele való közösség.

3. Éppen ez a harmadik részigazság, hogy ezt az egyet soha nem veszíti el az Istenben hívő ember. Önmagát nem vonja vissza tőlünk a mi Urunk. Aki Jézus Krisztust hittel befogadta, azt végzetes veszteség már nem érheti. Elveszíthet mindent, ami ezen a földön érték, de azt az egyet, ami itt is érték, meg a halálunk után is az marad: Jézust, soha!

Ezért énekeltük múlt vasárnap Luther Márton szép bizonyságtételét: "Kincset, életet, hitvest, gyermeket, mind elvehetik, mit ér ez ő nekik? Miénk a menny örökre." És ezért fogjuk énekelni ma ezt a másik bizonyságtételt: lehet, hogy sok mindent elveszítek, és kész vagyok mindent odaadni neked, Uram, "mégis gazdag úr maradtam. Isten és a menny enyém." (426. ének)

Hisz ez nem valami olcsó önvigasztalás, hanem tényekre épülő valóság. Ez az Isten ígéretét komolyan vevő hit. Az ilyen embernek is fáj, ha veszít. Az ilyen ember is sír, amikor gyászol. Az ilyen is tesz fel udvariatlan kérdéseket olykor Istennek, mint Jób is. De Neki teszi fel! És éppen miközben Vele beszél, éli át azt, hogy a legtöbb, amit kaptam ebben az életben, az Istennel való közösség, az nem veszíthető el. Ez megmaradt, és ehhez képest valóban kisebb minden más, akármilyen súlyos is néha egy-egy veszteség.

Aki ezt feldolgozza magában, aki ezt igazán hiszi, aki ezt végig gondolja úgy, hogy minden ellenérvét is közben elmondja, és engedi, hogy Isten Szentlelke meggyőzze őt arról, hogy micsoda az igazság, az az ember áll a viharokban, annak van stabilitása. Az az ember nem bizakodik el, ha éppen kapott valamit Istentől, és nem esik kétségbe, ha elvett tőle valamit Isten. Az ilyen ember tud elfogadni, és tud elengedni. Még a hozzá legközelebb állókat is, ha valaki ilyet hív el Isten mellőlünk. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, és tud örülni akkor is, amikor éppen Isten valamit elvesz. Mert nemcsak az ajándékoknak örül, hanem a nagy Ajándékozónak, Akivel egy örök életre megmaradt a kapcsolata.

A megtérésekor minden ember Istennek ezt a tulajdonjogát ismeri el. A megtérés uralomátadás. A trónbitorló, aki addig ott feszítettem a trónuson, leszáll és átadja a trónt annak, akit egyedül illet meg. Felismeri az ember, hogy valóban minden Istené. Csakugyan Tőle kapott mindent, és a megtérésekor már azt is tudja, hogy ő maga is Istené. Áron vétetett meg.

Csak hogy, amikor leszáll a trónról, és átadja az uralmat az élete felett Jézusnak, még sok mindent visz magával. Viszi a testét, ruháját, gondolatait, a terveit, az álmait, és ezeket is sorra át kell adnia Istennek, hogy ne legyen az életében olyan terület, ahol nem ténylegesen Isten az Úr. Hogy semmije ne legyen, amit a magáénak vall, amit el akar dugni és megtartani. Mert addig nem használható igazán Isten számára.

Amikor a Biblia önátadásra bátorít minket, amikor a macedoniaiakról azt olvassuk, hogy önmagukat adták először az Úrnak, és utána könnyebb volt minden egyebet odaadni, akkor erről van szó. Hogy történik ez? Két egyszerű példát mondok.

Nem régiben járt itt egy német misszionárius, aki maga is hosszú ideig nehéz terepen szolgált. Elmondta, hogy egyszer búcsúztattak otthon a pályaudvaron egy másik misszionáriust, aki szintén nehéz helyre indult, és már az állomáson - mielőtt felszállt volna a vonatra - történt egy kis baleset. Összetört az órája annak, aki indult a misszióba. Mindenki tudta, hogy ott nem lehet megjavítani, nem lehet pótolni, viszont az elég fontos, hogy az embernek legyen megbízható időmérője, ha évekre eltávozik otthonról. Mit lehet most gyorsan csinálni? Az első pillanatban ez jutott eszébe: csatold le az órádat és add oda neki. Te itt maradsz, most ő megy, neki van rá szüksége. Egyszerű a dolog. Na de hát nem volt olyan egyszerű a dolog, mert ő hosszú ideig takarékoskodott erre az órára, szeretett volna magának olyat venni, ami egész életében kiszolgálja. Ez meglett. Ezt csatolja le? Eszébe jutott, amikor ő ment az első missziói útra és nagyon komolyan és szentül azt mondta: Uram az egész életem a Tied. Maláriát kapok, vagy akármit: nem számít. Tied az egészségem, a fiatalságom, az erőm, csak embereket vezethessek Hozzád. Igaz, az órát nem sorolta fel. Akkor az most az övé? Teljesen világos volt a számára, hogy ezt az órát most oda kell adni. De egy kis időbe telt, amíg ezt megharcolta. Végül lecsatolta és odaadta. Nagyon boldog volt utána.

Valahogy így történik. Ha önmagamat odaadtam az Úrnak - és ez nem üres szólam, hanem ezt komolyan gondoltam, akkor majd Ő mindig mutatja, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. Ott a peronon az órát jelentette. Valahol másutt valami mást jelenthet.

(Csak függelékként említem meg, hogy nem sokkal ezután megválasztották őt valahova lelkésznek egy gyülekezetbe, és ott nagyon megszerette a családját egy órásmester, aki egy első osztályú órát ajándékozott egyszer karácsonyra neki.)

De ha nem ajándékozott volna, - ezt nem lehetett előre tudni és nem is mindig így van - akkor is érvényes az, hogy ha magamat odaadtam az Úrnak, a karomon levő óra is az övé. És ha Ő azt kéri, akkor nem is kell ennyit spekulálni, hanem csatoljam le és adjam oda. Netalán még köszönjem is meg - mint Dávid a gyűjtésnél - hogy adhatom Neki az órámat is.

Könnyű erről így beszélni, és nem könnyű adott esetben engedelmeskedni. De legyen áldott Isten, hogy tanítgatja az övéit és vezet minket ezen az úton!

Egy másik példa, amelyik nem ilyen materiális jellegű. Ismerek egy idős hívő embert, aki nagyon szavahihető, - ahogy manapság mondják: nagyon hiteles, megbízható, becsületes ember, az ellensége sem mondhat mást. A munkahelyén is nagy tisztelet övezte éppen emiatt. Egyszer azonban valaki gonoszságból rágalomhadjáratot indított ellene, és olyan hihetőnek tűnő történeteket, hazugságokat híresztelt róla, amikre a legtöbb ember azt mondta: sosem lehet tudni. Nem gondoltuk volna, de mindnyájan gyarlók vagyunk, ezek szerint ő is. Egy szó sem volt igaz belőle. Őt azonban rettenetesen bántotta. Szinte belebetegedett. Meghallotta ezt egy kedves, hívő kortársa - egy másik idős férfi - és mint lelkigondozó felkereste. Azt kérdezte tőle: mondd meg őszintén, nem csupán arról van szó, hogy a hiúságodat bántja ez a rágalom? Igaz vagy nem igaz, amit híresztelnek? Nem igaz! Akkor mit izgatod magadat miatta? Úgyis ki fog derülni. Ez viszont nagyon jó arra, hogy Isten leleplezte, milyen hiú, önérzetes, büszke ember vagy. Kész vagy-e odaadni a hiúságodat? Elmondta ez a férfi: nagyon rosszul esett ez a nyers leleplezés. De azt mondta: így igaz. És amikor ezt magában megharcolta, hogy jó, akkor mondjanak bármit, nem izgatom magam, úgy sem igaz, majd Isten kideríti, én továbbra is szemébe nézek mindenkinek, nyugodtan megyek végig a folyóson és végzem a munkámat. Néhány nap múlva egészen látványosan lelepleződtek a hazugságok, és még inkább megerősödött az ő hitele az emberek szemében. De kellett ez a kis közjáték, mert Isten szerette őt annyira, hogy nem engedte a hiúságával együtt élni.

Nem sorolom a példákat tovább. Ne vegyük rossz néven, ha Isten annyira szeret minket, hogy időnként belenyúl az életünkbe és valamit kivesz onnan. Amit még nem adtunk át. Lehet, hogy magunk sem tudtuk, hogy azt még nem adtuk át. Lehet, hogy nagyon is jól tudtuk, és rejtegettük előle. Ez teljesen mindegy, a következmény ugyanaz, hogy nem tud úgy használni bennünket, ahogyan egyébként használhatna.

Ez azonban önként történik. Dávid ebben az imában többször is hangsúlyozta: köszönjük, hogy arra indítottál minket, hogy önként adakozzunk így Neked. Isten nem alkalmaz kényszert. Lehet, hogy használ olyan eszközöket, amikkel elősegíti a döntésünket, hogy ne húzzuk sokáig, de ezt tőlünk várja. Engedelmeskedni azt jelenti: amit egyszer a megtérésemkor kijelentettem, hogy elismerem a Te uralmadat az életem felett, azt lépésről-lépésre komolyan veszi az ember. Így teszi félre saját terveit, az egyéni ambícióit - ha az akadálya annak, hogy Isten terve valósuljon meg, és így lesz állandó friss imádság a szívében: Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?

A múltkor meglátogattam egy beteg testvérünket, és az éjjeliszekrényen láttam nagy betűkkel egy német verset. Ahogy olvasni kezdtem, meglepődtem, hogy valaki olyannak a vallomása, akinek Isten ezt megtanította. Hadd olvassak fel néhány mondatot belőle - szabad fordításban.

"Mindent, amim van, Tőled kaptam ajándékba, Uram

És ha apránként visszakéred, szívesen adom.

Ha visszakéred az erőmet, a tagjaimat, amelyeket sokáig használtam,

az alkotókedvemet, ha meggyengül az emlékezőképességem,

ha beteg leszek, vagy elesett öreg, akkor is a Te kezedben maradok,

s így is a Tied vagyok.

Régóta tudom, milyen irgalmas vagy.

Sose fogyott el türelmed és hűséged.

És mindig, mindennel a javamat munkáltad.

Nem sírok hát tovább elköltözött szerettem miatt sem,

Hiszen jobb helyen vannak Nálad, mint itt voltak.

És ha egyszer majd mindnyájan odafenn leszünk Veled,

Örökké dicsérünk majd, hiszen Te mindent jól cselekedtél."

El lehet jutni erre a békességre. Ha visszaveszed apránként, amit adtál... Ez az, ami fáj nekünk. Ha visszaveszed apránként, amit adtál... Tudjuk-e így folytatni: szívesen adom? Mert tudom, hogy azzal is a javamat munkálod, valami nagyobb értékre akarod felhívni a figyelmemet, vagy a felszabaduló helyre valami olyan kincset adsz, amiről nem is tudtam. Nem azt akarom siratni, amit elvettél. Téged köszönlek meg, Aki megmaradtál. Nem mindig könnyű ez. De kinek könnyebb mégis? Annak, aki önmagát adta először az Úrnak, ezzel mindenét odaadta, és tudja, hogy ott van a helyén minden, hiszen ő is és mindene az Úré.

Ez nem azt jelenti, testvérek, hogy megtanul az ember beletörődni a változtathatatlanba. A beletörődés az eseményt követően történik. Itt azonban arról van szó, hogy minden eseményt megelőzően a hívő ember mindenét és önmagát rábízta Istenre, és az Ő tulajdonának tekinti. Tudja: nem az a tragédia, ha Isten valamit elvesz tőle, az lenne a tragédia, ha tíz körömmel ragaszkodna valamihez, ami nem az övé, amit csak egy időre bízott rá.

Mi a haszna annak, ha valaki ide eljut? Az, hogy megőriz bennünket ez a szemlélet a dicsekedéstől. Ha mindent úgy kapok ajándékba, akkor csak hálás lehetek, de büszke soha! Nincs mivel dicsekednem: mid van, amit nem úgy kaptál? - kérdezi ugyancsak a korinthusiaktól Pál - Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel? De megőriz a kétségbeeséstől is. Mert tudhatom azt, hogy sok mindent elvehet tőlem Isten, de Őt nem veszítem el. És akkor nem kell kétségbe esni. Megőriz attól, hogy mulandó értékekhez kössem magamat. Különösen úgy, hogy becsapom magam: örökre ahhoz köthetem. Az sem örök. Egyedül Isten szerelme örök. És ha ahhoz ragaszkodom, és arra vigyázok, akkor valóban örök kincsem van. Egyszóval ez a fajta szemlélet szabaddá teszi az embert. Szabaddá arra, hogy élvezzem azt, amit Istentől kaptam, örüljek neki. Szabaddá arra, hogy engedjem el azt, amit Ő el akar venni tőlem. (Mennyi energiánkat eltékozoljuk, hogy nem akarjuk engedni.) És szabaddá tesz arra, hogy az életünket egyre inkább a biztos és maradandó alapra: Jézus Krisztusra építsük.

Gondoljuk végig a Bibliának ezeket a tanításait, viaskodjunk velük, szánjunk délután egy kis csendet, hogy újra végig gondoljuk. Engedjük, hogy Isten meggyőzzön bennünket, és azután kezdjük el gyakorolni. Így éli át az ember ezt:

Már keresztem vállra vettem,

S érted mindent elhagyok.

Mindenem vagy, árva lettem,

Honja vesztett szív vagyok.

Vágyat, célt a múltnak adtam,

Nincs már bennem vak remény,

Mégis gazdag úr maradtam:

Isten és a menny enyém.

(426. ének)

Hetek óta a Szentírásnak azokat az üzeneteit vesszük sorba, amiket Isten elsősorban a hívő népnek mond. Néha kemény beszéd ez, de szükségünk van erre a növekedéshez. Először az imádságnak arról a formájáról volt szó, amellyel a hívő ember másokért harcolhat Isten előtt. Aztán láttuk, milyen fontos követelmény a hívő életben az állhatatosság. Legutóbb arról volt szó, hogy feltétel nélkül engedelmeskedik Isten gyermeke az Ő mennyei Atyjának. Ma pedig a Krisztusért vállalt szenvedésről szól hozzánk Isten Igéje.

A Biblia megkülönbözteti a szenvedés különböző formáit. Van, aki egyszerűen a bűne következményeként szenved. Lopott és megbüntetik. Van, amikor Isten nevelésünkre használja fel a szenvedést, mint áldott eszközt. Valaki kezd elsodródni Őtőle, jön egy váratlan betegség, Isten kivonja őt a forgalomból és meg akar tanítani neki valamit, amit csak betegágyban lehet megtanulni. Az ilyen próbákért szokta utólag áldani a hívő ember Istent, mint Ezékiás király, aki azt mondta: Imé áldásul volt nékem a nagy keserűség.

Többször találkozunk azonban a Bibliában és az életben azzal, hogy valaki csak azért szenved, mert hívő. Valaki Bibliát olvas, és emiatt elkezdik gúnyolni. Bármi mást olvasna, nem tennék ezt vele. Csak egy valaki nem kap fizetésemelést. Ő van ott legrégebben a munkahelyen, mindenki tudja, hogy ő ért legjobban ahhoz a részfeladathoz, mégsem őt léptetik elő, amikor erre sor kerül, sőt, csipkelődő megjegyzéseket kell hallgatnia nap mint nap, vagy esetleg hazug rágalomhadjárat indul ellene. A légynek sem ártott, mindenkinek jó véleménye van róla. Akkor miért? Csak azért, mert hívő keresztyén ember. Ez előfordult korábban is, ma is.

Olyan nagy témakör ez, és a Biblia oly sok fontos igazságot tanít róla, hogy nem tudjuk ezt mind ma felölelni. A legfontosabb idevonatkozó igéket szeretném felsorolni, aztán dolgozzuk fel otthon és bátorítson minket Isten, hogy vállaljuk így is az Ő útját.

1) Jézus úgy beszél erről a jelenségről, mint egészen természetes tényről. Nem is magyarázza. Egyszerűen felkészíti a tanítványait arra, hogy ha az Ő tanítványai lesznek, akkor pusztán ezért szenvedniük kell. Amikor először kiküldte az övéit szolgálati útra ezt mondta nekik: "Elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé." (Aki így is megy, hogy bárány lesz mindig a farkasok között, azt Ő elkíséri, Ő az Istennek Báránya, akit szintén széttéptek a farkasok, de az Ő halálából élet támadt. Aki az Ő útját így is vállalja, az viszont készüljön fel erre. Ne menetközben lepődjön meg, ne csodálkozzék, ne háborodjon emiatt lépésről-lépésre.) "Óvakodjatok az emberektől; mert törvényszékekre adnak titeket, az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket; helytartók és királyok elé visznek titeket énérettem, de amikor átadnak titeket, ne aggódjatok, hogy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában. Nem ti vagytok ugyanis, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke szól ti bennetek. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De aki mindvégig megáll, az megtartatik." (Mt 10,16-2)-

Jézusnak is szenvednie kellett, nem más a tanítvány útja, mint a Mesteréé volt. Neki sem volt hová lehajtania a fejét, az övéi is számoljanak ezzel. Összefogott az egyházi és világi hatóság azért, hogy Őt ártatlanul kivégezzék, és ez sikerülhetett is nekik, készüljenek fel az Övéi is arra, hogy az Ő nevéért szenvedniük kell.

2)De miért? Erre ad Jézus világos választ az elején felolvasott Igében. "Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha ebből a világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem ebből a világból vagytok, hanem én kiválasztottalak titeket magamnak e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd, de mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem."

A hívőket azért gyűlöli a világ, mert Jézust gyűlöli. És Jézust azért gyűlöli a világ, mert egészen más szellemiséget képvisel itt, mint ami a világban általánossá vált. (Világon a Szentírás az Istentől elidegenedett gondolkozást és életgyakorlatot érti.) Olyan messzire került a bűnbe esett embervilág Istentől, hogy az, amit Jézus hozott erre a földre, idegen volt a számára. Az a tisztaság, az a szentség, az az egyenesség, az a szeretet, az az Istennek való feltétlen engedelmesség, az Isten dicsőségének a keresése teljességgel ismeretlen, nem tud mit kezdeni vele a világ. És Jézus jelenléte egyrészt leleplezte és leleplezi ma is azt a sok szennyet, hitványságot, hamisságot, sötétséget, ami a világban van, másrészt az, amit Jézus képvisel és az övéi, olyan távol áll a világtól, hogy nem tud vele mit kezdeni.

"Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé." Csakhogy Jézus tanítványai nem e világból valók, mert újjászületett, felülről született emberek. Ezért velük sem tud mit kezdeni a világ, és zavarában, értetlenségében, tehetetlenségében gyűlöli őket. Hiszen az a világ, amelyikben törvényesítik a magzatgyilkosságot, amelyikben csiki-csukinak tekintik a házasságot, amit Isten egy életre szóló kizárólagos közösségnek teremtett, ahol élelmességnek nevezik a csalást, és a felnövekvő nemzedéket sokan erre nevelik, ahol az Isten törvényeire fittyet hánynak, amely törvények pedig ugyanúgy teljesednek és működnek, mint a fizika, biológia, vagy bármi más törvények, amiket szintén az Isten alkotott, ahol egy nagy állam frissen megválasztott elnökének a figyelmét jobban leköti az, hogy a hadseregben engedélyezze a homoszexualitást - amiről a Biblia világosan megmondja, micsoda -, mint az, hogy segítségére legyen egy kis népnek, amit lassan már kiirtanak, - ez a világ teljesen távol áll attól, Aki Jézus, és ahogyan az Övéi gondolkoznak. És ebben a világban idegenként járnak azok, akiknek Isten szent, akik mindenben az Ő rendeléseihez akarják igazítani az életüket, akik hűségesek a házastársukhoz, vállalják, és istenfélelemben nevelik a gyerekeiket, akik nem lopnak attól sem, akinek sokja van, és akkor sem, ha az észre sem venné. Teljesen idegen ez a jézusi gondolkozás és magatartás ebben a világban.

A hívő népnek vállalnia kell ezt az idegenséget. Vállalja, hogy szégyellni kell, ha valakinek sok testvére van, ha tiszteli a szüleit és így is beszél róluk. Szégyen az, ha a diák tanulni akar és becsüli a tanárait, ha valakinek értelmes, átgondolt életcélja van, és ennek rendel alá mindent, és szégyen az, ha nem rúgott be vasárnap, hanem délelőtt templomban volt, délután pedig valakinek segített; és szégyen, ha nem szidja a rendszert, egyiket sem, hanem mindegyikben megtalálja azokat, akiknek segíthet és a Jézus nevében szeretettel, örömmel szolgál. Az ilyet hülyének tartják sokan!

Ne csodálkozzatok - mondja Jézus - ha gyűlöl titeket a világ. Ha igazán keresztyének vagytok, idegenek vagytok ebben a világban. Nem kell felháborodni miatta, nem kell elkeseredni, végképp nem szabad viszontgyűlölni. Tudatlan a világ. Szerencsétlen, szánandó emberek, akik emiatt gyűlölnek titeket. Nem ismerik, hogy ki küldött engem - mondja Jézus. Annál nagyobb szeretettel kell hozzájuk menni, és ha hajlandóak meghallgatni, elmondani nekik az igazságot. Mert Isten őket is rádöbbentheti arra, hogy milyen beszűkült, nyomorult, szegényes világban élnek így Isten nélkül.

Mindig lesznek azonban, akik így élnek, és éppen ezért, azoknak, akik Jézus szerint élnek, szenvedniük kell.

3)Isten Igéje azonban ennél még mélyebbre megy a Jézusért vállalt szenvedések okainak a kutatásában. Tudniillik azt mondja, hogy ez a szenvedés nem csupán az Istentől messze sodródott világ gonosz reakciója, hanem Isten rendelése. Isten az ő népének egyenesen küldetésül szánta azt, hogy Őérte szenvedést is vállaljon. Néha szoktam kérni, hogy aki igényesen akarja Isten Igéjét megismerni, az vasárnap délután szánjon egy órát arra, hogy tanulmányozza. Szeretettel javasolom ma délutáni olvasmánynak a Péter első levelét. Két lap az egész, nyugodtan végig lehet gondolni egy óra alatt. Az egész levél erről szól. Csak néhány verset olvasok a második részből: "Kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért szenvedéseket tűr, és méltatlanul szenved. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert erre hivattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, nektek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek". (1Pt 2,19-21.) "...erre hivattatok el ..." A hívő embernek három nagy lehetősége van: hinni Jézusban, bizonyságot tenni Jézusról, és szenvedni Jézusért. Ezt a harmadikat szeretjük elfelejteni. Az első kettőről sokat hallunk, a harmadikról ritkán hallottam igehirdetést. Pedig a Bibliában ez a három együtt van. Igazán hinni Őbenne, bizonyságot tenni Őróla, és szenvedni Érette.

Hiszen az, ahogyan a hívők szenvednek, a bizonyságtétel egyik hathatós formája. Mert a hívőket figyeli a világ. Nagyítóval figyeli. Örül, ha valami hibát találhat az életükben. A hívők szenvedése is a világ nyilvánossága előtt zajlik mindig. Mint, ahogy az első századokban a római cirkuszokban kiéheztetett vadállatok elé dobálták a Jézusban hívőket, akikről mindenki tudta, hogy a légynek sem ártottak, csak Jézust Istenüknek vallották, és nem voltak hajlandóak megtagadni. Ez elég ok volt arra, hogy ott pusztuljanak el, nagy nézőközönség szeme láttára. De ahogyan még ott is Krisztust magasztaló énekeket énekeltek, ahogyan az öregeket támogatták a fiatalabbak, a gyerekeket nyugtatták a felnőttek, ahogy szenvedtek és meghaltak, az olyan bizonyságtétel volt, hogy nagy lelki ébredés indult el ezután. Ahogyan valaki vállalja a Krisztusért való szenvedést, az önmagában is bizonyságtétel Jézusról. Ne tiltakozzunk hát ez ellen soha, hanem vállaljuk.

4) Mégpedig hogyan vállaljuk? Valahányszor erről van szó a Bibliában, ezt olvassuk: örömmel. Jézus a Hegyi beszédben az utolsó boldogmondást részletezi a legjobban: "Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha szidnak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyben: hiszen így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak." (Mt 5,10-1.) Amikor pünkösd után Pétert és Jánost a hatóság elé citálják, és a Nagytanács előbb megfenyegeti, majd összevereti őket, akkor ezt olvassuk a Cselekedetek 5,41-ben: "Ők pedig örömmel jöttek ki a tanács elől, hogy méltóknak ítéltettek arra, hogy a Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek." Nem annak örültek, hogy megverték őket, hanem, hogy a Jézus nevéért szenvedhettek gyalázatot. Miért örültek ennek? Mert a Krisztusért vállalt szenvedés viszi a hívőt legközelebb Krisztushoz. Mert amikor ugyanazokat kell elszenvednie az Isten ellenségeitől, amit az Isten egyszülött Fia szenvedett el, akkor érzi, hogy milyen valóságos és szoros az összetartozás, a közösség, hogy vállalta őt valóban az ő Ura, hogy hitelesen képviselheti Őt ebben a világban, hogy csakugyan kezd hasonlítani az élete Jézuséhoz. Nem kell ezért keresni a szenvedést, és nem kell provokálni a vértanúságot. Megjön az majd magától, ha Isten jónak látja, és ha valaki mindvégig engedelmes. De amikor megjön, akkor ezt az örömöt is adja hozzá az Úr.

A Zsidókhoz írt levél 10. részében olvasunk azokról, akiket meghurcoltak és minden vagyonuktól megfosztottak csak azért, mert Jézus tanítványainak vallották magukat. "Amikor egyfelől gyalázásokkal és nyomorgatásokkal nyilvánosság elé hurcoltak titeket, másfelől társai lettetek azoknak, akik így jártak, mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy nektek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben." Azért tud örömmel szenvedni a hívő Krisztusért, mert egyrészt tudja, hogy Krisztusért szenved - Péter levelében olvassuk, hogy: aki a maga bűnei, hibái kotnyeleskedése miatt szenved, az össze ne tévessze ezt a Krisztusért vállalt szenvedéssel. De aki tudja, hogy Jézus nevéért szenved, annak ez magában öröm, másrészt pedig túllát rajta. Tudja azt, hogy aki itt sorsközösséget vállal a szenvedő Krisztussal, az vele sorsközösségben él majd örökkön örökké az Ő dicsőségében is. A gyalázaton túl látja már az eljövendő dicsőséget is. Így lehet örömmel vállalni a Krisztus szenvedését.

Ezért írhatta Pál apostol a börtönből a Filippi levélben a gyülekezetnek ezt: "Nektek megadatott az a kegyelem a Krisztusért, hogy ne csak higgyetek Benne, hanem szenvedjetek is Őérette." (Fil 1,29.) Ez egyenesen kegyelem, jutalom, ha valaki Krisztusért szenvedhet is. Egy másik helyen így ír: az a szenvedés, amit most Krisztusért kell vállalnunk, nem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, amit majd egykor Vele együtt élvezhetünk. (Róm 8,17-18.).

5)Tudnunk kell még azt, hogy minden ilyen szenvedésnek a mértékét Jézus Krisztus szabja meg. Nem csinálhat a világ a hívőkkel azt, amit akar. Csak azt, amit megenged nekik a hívők Ura. És minden hívő ember egészen bizonyos lehet abban, hogy amikor a világ kezétől szenved, akkor is Jézus kezében marad.

A második korinthusi levélben Pál szellemes fordulatokkal írja ezt le. "Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk." (2Kor 4,8-9) Jobban érzékelteti a szöveg szellemét, ha így fordítjuk: fojtogatnak minket, de nem tudnak megfojtani, kergetnek, de nem érnek utol, taposnak rajtunk, de nem tudnak agyontaposni. Nagy erő ez, amikor a hívő Jézusért szenved gyalázatot, hogy tudja: akkor is Jézusának kezében van.

Ezért tudja szeretni még azokat is akik kergetik, fojtogatják és tapossák.

6)Erre Jézus példát is és parancsot is adott nekünk. Szintén a Hegyi beszédben olvassuk ezt a jól ismert mondatot: "Azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket." (Mt 5,44.) Ez a mi nagy lehetőségünk.

Egyszer meglátogattam egy szegény sorsú családot abban a gyülekezetben, ahol kezdtem a szolgálatomat. Elpanaszolták, hogy előző éjszaka ellopták az egész évi zöldségtermésüket, ami el volt vermelve. Télen bevittek a közeli város piacára néha valamennyit, és ha készpénzre volt szükség, abból meg egy kis tojásból tudtak pénzelgetni. Sok mindenről beszélgettünk, s aztán - szokása szerint - a házigazda felnyúlt a mestergerendára, onnan levette a Bibliát, meg az öreg Szikszait, felolvasott belőle és imádsággal fejeztük be a beszélgetést. És amilyen buzgón imádkozott azért, aki ellopta a zöldséget, az engem teljesen meglepett. Ilyent még nem hallottam. Utána meg is kérdeztem, hogy jutott eszébe, hogy imádkozzék azért, hogy Isten szeretete érje utol azt az embert, hogy megtérésre jusson, hogy üdvössége legyen. Azt mondta: ha nem lopja el, sose jut eszembe érte imádkozni. Nem tudom, ki volt, de feltehetően senki sem imádkozik az üdvösségéért. Isten most arra serkent engem, hogy ezért tartósan könyörögjek. Nem az öklét rázza, hanem összekulcsolja érte a kezét. Nem az Isten büntetését kéri rá, hanem az üdvösségéért esedezik. Nem magát sajnálja - pedig az nekik nagyon nagy veszteség volt -, azt sajnálja, aki még ilyen sötétségben él, és Isten kegyelmét kéri számára.

Olyan fény volt ez, ami azóta is világit az életemben. Ezt jelenti komolyan venni Jézus szavait: Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Ez egyébként úgy is fordítható: jót mondjatok azokról, akik titeket rágalmaznak, akik rólatok rosszat mondanak, és szeressétek azokat, akik háborgatnak titeket.

Már csak azért is, mert a mi Urunk Jézus nemcsak szenvedett ártatlanul ebben a világban, hanem meg is halt ártatlanul ezért a világért. Ezért lehetünk mi is itt most, ezért remélhetjük mi is, hogy a mostaninál sokkal gazdagabb lelki életünk lesz, erre utalnak az úrvacsora egyszerű jegyei itt az asztalon. A megtört kenyér és a kiontott bor az Isten Bárányát magasztalja fel most előttünk. Aki magára vette mindannyiunknak minden bűnét, mindannyiunk bűnének teljes büntetését, azért, hogy nekünk örök életünk legyen. És azért, hogy merjük vállalni azt, hogy egy Istentől elfordult világban fénylünk, mint csillagok az éjszakában. Vállalni a mi Urunkat itt, Aki vállalt minket a kereszten is, és vállal minket most is a mindenható Isten trónusa előtt. Így juthat el oda valaki, hogy örömnek tartja azt, ha a Krisztus nevéért gyalázatot szenvedhet.

Imahetünkön a Lélek gyümölcséről volt szó. Sorra vettük ennek a szőlőfürtnek a kilenc szemét: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Közben talán sokunknak eszünkbe jutott, hogy ezt kellene felmutatnunk a világnak. A Bibliából tudjuk, hogy Jézus is ezt keresi a benne hívőknek az életén. Erre vágyik a környezetünk is, hogy bár ilyenek lennénk. Ezt kéri számon a hívőkön a hitetlen világ, és joggal. Minden egészséges gondolkozású keresztyén emberben ott van az őszinte vágy arra, hogy így szeretnék élni. Szeretném gazdagítani a körülöttem élők életét. Szeretnék többet adni, mint ami tőlem telik.

S ugyanakkor szüntelenül hangzik a panasz, hogy alig lehet ilyen gyümölcsöt találni, kevés, és aki törekszik arra, hogy adjon, annak is olyan hamar elfogy. Már pedig Jézus egyenesen erre rendelt minket. Itt van néhány mondattal később, a 16. versben: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon". Tehát aki nem tudja ezt a gyümölcsöt gazdagon adni a körülötte élőknek, az nem Jézus rendelése szerint él. Az nem teljesíti a Tőle kapott feladatát. Az engedetlen. És mi tudjuk az evangeliumból, hogy mi lett a gyümölcstelen fügefának az ítélete. Jézus szavára kiszáradt. Nem lehet következmények nélkül megszegni azt, amire rendeltettünk. Nagyon fontos, hogy minden hívő keresztyén ember gazdagon teremje a Lélek gyümölcsét.

Arról szeretnék ezen a befejező esetén szólni, hogy mik a feltételei annak, hogy az életünk gyümölcstermővé váljék. Mert hogy mik a gyümölcsök, azokról sok szó esett. De mitől lesz gyümölcsözővé az életünk? Hogyan tudunk bőségesen teremni?

Annál fontosabb erről beszélnünk, mert nagyon sok őszinte törekvést lehet tapasztalni a hívők között arra, hogy a szó ilyen értelmében gyümölcstermő életet éljenek, de majdnem ugyanannyi kudarcot és csődöt. Nem tudom van-e köztünk valaki, aki még soha nem határozott el efféléket: akkor is szelíd maradok, ha a lábamon taposnak. Mostantól kezdve nem fogok visszaszólni. Mondhat, amit akar, én kedves akarok maradni. A gonoszt jóval akarom meggyőzni. Ott van a szívünkben az őszinte vágy erre, de vajon mennyi valósul meg belőle?

Ismertem egy kisgyermeket, aki egy időben nagyon jó akart lenni, és amikor valami rossz fát tett a tűzre és kikapott, akkor utána mindig azt mondta: mostantól jó leszek, rajta! És ezt őszintén gondolta. Legalább olyan őszintén, mint azok az alkoholizálók, akik egy-egy világos pillanatukban egy meghitt barátjuknak, vagy a párjuknak azt mondják: hidd el, nem akarom folytatni. Eddig sem oldott meg semmit a pohár, nem hiszem, hogy ezután megold. Abba akarom hagyni! S lehet, hogy másnap már úgy kell hazatámogatni valahonnan. Vagy amit az az ismerősöm mondott, aki nagyon indulatos ember volt, de szégyellte ezt és szeretett volna szabadulni tőle, és egyszer ökölbe szorított kezekkel hadonászva, céklavörös arccal mondta: szelíd akarok lenni, ha belepusztulok is! Tudtam, hogy őszintén gondolja. De amíg valaki ezt ordítozva akarja elhatározni, hogy szelíd akar lenni, addig csak a saját erejére számíthat, ami tiszteletre méltó, - hogy ő nem akar olyan maradni, amilyen, és tudja, hogy milyenné kellene válni, és csakugyan törekszik arra, de kicsi a hatásfoka az ilyen erőlködésünknek. Egy idő után vagy lemondanak ezek az emberek arról, hogy mégis megváltozhatnak, vagy ami ennél rosszabb: képmutatókká válnak. Bizonyos helyzetekben, egy rövid ideig megjátsszák azt, amilyenek szeretnének lenni, közben pedig rengeteg energiájuk elmegy arra, hogy titkolják, takargassák a valódi arcukat, amelyik egyáltalán nem olyan.

Az Igében azonban nem arról van szó, hogy szedjük össze magunkat és "viselkedjünk". Hanem ott a Lélek gyümölcséről volt szó. Tehát először is gyümölcsről, ami valamin megterem. Annak a valaminek előbb meg kell lennie. A gyümölcs már következmény. A Lélek gyümölcse annak a látható, tapasztalható következménye, hogy egy ilyen magunkfajta emberben Isten Szentlelke lakik. És a benne lakozó Lélek termi a gyümölcsöt. Tehát a gyümölcsökről sohasem beszélhetünk úgy mindentől függetlenül önmagukban. A gyümölcs nem a levegőben lóg, és nem onnan pottyan. Az a fából jön ki. Előbb virág, aztán gyümölcskezdemény, aztán szépen kifejlődik. Szervesen következik abból, hogy van fa. Vagy Jézus példázatánál maradva: van szőlő, és azon terem. A gyümölcsöt nem csinálják, hanem az terem. Bort lehet csinálni. Cseresznyét nem lehet, őszibarackot sem. Az vagy terem, vagy nincs.

Ugyanígy a Lélek gyümölcse is. Aki Isten Szentlelkét kapta, annak az életén terem a Lélek gyümölcse. Tehát itt nem arról van szó, hogy az illető megtanult viselkedni, vagy jó nevelést kapott, vagy olyan szerencsés alkat, hogy eredendően finom modora van. Akkor sok ember ki lenne zárva abból, hogy ez a gyümölcs megteremjen az életén. Isten mindannyiunk számára lehetővé tette, hogy a Lélek gyümölcse gazdagon teremjen rajtunk. Ezt azonban megelőzi az, hogy Jézus Krisztus természete a miénk lesz, aki Őt befogadja, az kapja az Ő Szentlelkét, és az ilyen ember életén megjelenik a Lélek gyümölcse.

Ez nem személyes adottság, nem külső változás, hanem olyan alapvető belső változás az ember életében, ami a jellemünket, a gondolkozásunkat, s ennek gyümölcseként a viselkedésünket is egészen megváltoztatja. Jézus Krisztus ezt a változást nevezte felülről való születésnek, vagy egyszerűbb szóval: újjászületésnek.

Amikor valaki eljut arra a becsületes felismerésre, hogy neki magától ez nem sikerül, de nem mond le arról, hogy mégis ebben a szegény, koldus, éhes világban a szeretet, békesség, öröm, jóság gyümölcsét adja másoknak, és azt mondja: Úr Jézus, gyere be Te az életembe! Te magad vagy a szeretet. Te vagy a jóság. Te vagy a békesség. Gyere és tölts be engem. Te irányíts, Te éld a magad életét bennem. Az ilyen ember életén jelenik meg a Lélek gyümölcse. Jézus természete a mi természetünkké válhat. És ahogy Ő mozdul, ahogy Ő szól, ahogy Ő érez, úgy fogunk szólni, mozdulni és érezni.

Jézus Krisztus azt mondja, hogy erre a változásra kivétel nélkül mindannyiunknak szükségünk van. A vallásosaknak is és a vallástalanoknak is, a jóknak és a gonoszoknak is, a megkeresztelteknek is és a meg nem keresztelteknek is.

Kinek mondta Ő egyszer, hogy szükséges újjászületnetek? Annak a Nikodémusnak, aki nagyon erkölcsös ember volt, nagyon becsületesen és igényesen gondolkozó ember, aki őszintén törekedett a többre, hogy a lelki élet síkján előbbre haladjon, ezért képes volt sokféle veszély között Jézust éjjel felkeresni, hogy erről beszélgessen vele. Egy köztiszteletben álló vallási vezetőnek mondja Jézus: szükséges újjászületnetek. És ezzel Ő nem sértegetni akarja, hanem segíteni akar neki. Kisegíteni abból a kátyúból, amiben éppen megült az életének a szekere. Hiszen ezért ment Jézushoz: segítségért.

Van segítség! Pontosan ezt a segítséget hozta el nekünk az Isten Fia. Ezért jött le a menny a földre karácsonykor, ezért halt meg az egyetlen igaz és bűntelen a kereszten nagypénteken, ezért támadott fel a harmadik napon, ezért küldte el Szentlelkét, hogy minden benne hívő kaphassa az Isten Lelkét, hogy mindannyiunk számára lehetővé váljék az, amit Péter apostol így ír: isteni természet részeseivé lehetünk, Jézus természete a mienké válhat. Az Isten Szentlelke bennünk lakik, és akkor az életünk elkezdi teremni a Lélek gyümölcsét.

Pál apostol itt egyes számban ír a Lélek gyümölcséről. És amit felsorol utána az olyan, mint egy narancsnak a gerezdjei, vagy egy szőlőfürtön a szemek. Ó, de jó lenne, ha ez jellemezné a hívőket; mert ez lenne a természetes, a normális állapotunk, hogy árad belőlünk a szeretet, kivétel nélkül mindenkire, személyválogatást nem ismerve. Függetlenül attól, hogy ő mit mondott rólam, hogyan néz rám, köszönt-e előre, mit kaptam eddig tőle. Hogy ott van a szívünkben az a csendes, kipusztíthatatlan öröm, amit Jézus ígér a Benne hívőknek. Akkor is amikor éppen megaláztak, akkor is, ha valami csapás ért. Még egy ravatal mellett könnyezve is a szívünkben ott marad ez a Jézustól nyert öröm, amivel fel tudjuk vidítani az otthoniakat, aminek a következménye az lesz, hogy szívesen beszélgetnek velünk, hogy nem lehet kihozni a béketűrésből, mert Jézus békessége lett a mienk, amit Ő nem úgy ad, mint a világ adja, ez másfajta békesség. Ez az ellenünk támadóért, a minket bántókért is aggódik, - mi történhetett vele, hogy így bánt engem, segíteni kellene rajta. Hogy egy mértéktelen, önmagát és környezetét esztelenül pusztító világban mi ismerjük a mértékletességet és az önmegtartóztatást, ami szintén ott van a Lélek gyümölcse közt. Ez lenne a normális állapotunk.

Ilyeneknek kellene lenniök a hívőknek, hogy tele van az életük a Lélek gyümölcsével, és jöhet bárki és szedheti. Mert ahol van ilyen gyümölcs, oda mennek ám és szedik. Mint ahogy Jézushoz is özönlöttek. Mert akivel érdemes beszélgetni, mert volt mondanivalója, ahhoz legközelebb is eljön az, aki bajba kerül vagy tanácsra szorul. Aki mellett felderült a szomorú szív, akivel beszélgetve reménység támadt a csüggedt emberben, akivel beszélgetve eljut az ember oda, hogy mégis csak érdemes élni, azt keresik és szedik a gyümölcsöt. Jobban, mint a szedd magad mozgalomnál, mert még annyit sem kell fizetni. Ez ajándék mindenestől. Hiszen ezek a hívők maguk is ajándékba kapták ezt. Ajándékba kapták Jézust, akit behívtak az életükbe, ajándékba kapták az Ő Szentlelkét, és a Lélek termi ezeket a gyümölcsöket, amiket maga a hívő is csodálkozva néz: ez nem én vagyok, hanem a bennem élő Krisztus. Persze, hogy ingyen és boldogan adja tovább. És sokszor észre sem veszi, hogy megszedték a fáját. Azért van. Akkor boldog, ha minél többet adhat tovább. Az ilyen emberekben magával Jézussal találkoznak a gyümölcsre éhes és szomjas embertársak. Jézus él benne, Jézushoz vezeti tehát a többieket. Vonzó lesz az élete, és Jézushoz vonz másokat.

Ilyen-e a miénk? Boldog ember az, aki csendes hálával, nagy alázattal elmondhatja: ilyen. Isten csodájaként vannak gyümölcsök az életemen, hálás vagyok ezért. Elég-e, nem kellene és nem lehet-e még több?! Ha pedig nem ilyen az életünk, akkor fáj-e nekünk? Fáj-e az, hogy önmagunkat tudjuk adni mindig. A magunk rosszkedvét, fáradtságát, kételkedését, aggodalmaskodását, és ezzel csak megterheljük a többieket, nem hogy erőt adnánk nekik.

Itt kezdődik a gyógyulás: elkezd fájni, hogy nincs. De nem mondok le arról, hogy lehet. És miközben megvallom az én Uramnak, hogy így van Uram, ahogy mondtad: nálad nélkül semmit, de semmit nem cselekedhetem. Ugyanakkor hiszem azt, hogy ha Te bennem maradsz, akkor termek sok gyümölcsöt. Akkor gyere! Gyere be az életembe, és vedd át az irányítást! Az önző, undok természetem álljon félre a Te útadból, és gyere Te, Aki magad vagy a szeret, az öröm, a békesség, a türelem, a jóság. Gyere, és a Te természeted erősödjön meg egészen bennem.

Mi ennek a feltétele? A lényeget már el is mondtam. Jézus azonban említ a felolvasott példázatban három konkrétumot:

(1) "Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, csak ha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; összegyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek."

Az első feltétel: maradjatok én bennem és én ti bennetek. A Jézussal való nagyon szoros, valóságos közösség. Az az organikus életközösség, ami a szőlővessző és a szőlőtőke között van. Egy életet élnek. Ugyanaz a nedv kering bennük. Ha nem így van, ha egy vesszőt levágtak, és az magában van, azon már gyümölcs biztos, hogy nem terem, bármit csinálnak vele. Be lehet aranyozni, vitrinbe lehet tenni - nem fog teremni, mert nincs kapcsolatban az élettel. Nem élteti semmi, és önmagában nincs élete.

Ha ott van valakiben az a tiszteletre méltó jószándék, hogy mostantól kezdve jó leszek, az olyan, mintha egy ilyen vesszőt leszúrnak a homokba. Az is elszárad előbb-utóbb. Ha jól megszáradt, lehet vele vacsorát főzni. Tűzre vetik - mondja Jézus. Egyetlen esetben fog gyümölcsöt teremni, ha életközösségben van a tőkével.

Jézus azt mondja, hogy nekünk nincs életünk önmagunkban. A János evangeliuma 5. részében olvassuk ezt a mondatát: "Amiként az Atyának élete van önmagában, úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában". - Nekünk nincs életünk önmagunkban, csak, ha közösségbe kerülünk az élet forrásával a hit által.

Amikor Jézus Krisztus meghalt helyettünk a kereszten, akkor Ő letette az életét. Ő maga mondja így. Azért, hogy bárki meríthessen az Ő isteni életéből. Jézusban hinni azt jelenti: komolyan vesszük, hogy nélküle nincs életünk, de aki Őhozzá jön, annak adja a maga isteni életét. Meríteni az Ő életéből, Vele kapcsolatba kerülni - ezt követően fog gyümölcsöt teremni az ember élete.

Testvérek, életünk legnagyobb lehetősége ez! És ez ma este is lehetőség mindannyiunk számára. Meríts Jézus isteni életéből! Mondd el Neki: Uram, nálad-nélkül valóban nem tudok semmit sem cselekedni, de hiszem, hogy Te kész vagy az én életembe bejönni, és bennem maradni. Hiszem, hogy így, ahogy mondod: ha Te bennem maradsz, termek sok gyümölcsöt. Gyere hát és maradj bennem!

Ezen nem gondolkozni kell, gondolkozni sok minden máson kellene, ezt megtenni kell! Amikor Ő mondja, és ameddig erre lehetőség van. Olyan kedves hívogatása, felszólítása volt az énekkar énekének: Krisztus még vár. Ma este még biztos vár reánk. Az Ő isteni életét kínálja. Aki Vele kapcsolatba kerül, az terem sok gyümölcsöt.

(2) A második feltétele annak, hogy sok gyümölcsöt teremjünk, hogy az Ő beszéde megmaradjon bennünk. Vagyis, hogy táplálkozzunk. Az új élet is elpusztul, ha nem táplálják. "Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az nektek."

Mi táplálja az új életet? Jézus beszéde és a mi Hozzá intézett beszédünk. Egyszerűbben: az Ige és az imádság. Aközben izmosodik, erősödik az Ő új élete bennünk, miközben hallgatjuk őt, olvassuk a Bibliát, hallgatjuk az igehirdetést, utána is gondolkozunk rajta, szívünkben forgatjuk, és válaszolunk rá. Kialakul a párbeszéd: Isten szólt hozzám, én is szólok Hozzá. Én kiáltok Hozzá, Ő felel, - ebben a párbeszédben erősödik az új élet.

Isten igéje, - ha az bennünk marad - táplálja ezt elsősorban. Minden kertész tudja, hogy rendszeresen csak az a gyümölcsfa vagy szőlő terem, amelyiket táplálják. Amelyiket magára hagyják, annál kialakul az, amit szoktunk is mondani, hogy kétévente terem. Kénytelen védekezni, hogy ne menjen tönkre, egyik évben valamicske erőt gyüjt, másik évben valamicske termést ad. De ha mi nem valamicskét akarunk, hanem folyamatosan sokat, akkor etetni kell. Táplálni. Helyébe vinni a tápanyagokat, meg a vizet. Meg fogja hálálni, lesz bő gyümölcstermés.

Mindig szembetűnő, amikor valaki a gyülekezetben komolyan elkezdi a Bibliát tanulmányozni. Naponta, rendszeresen, időt szánva rá. Egy idő múlva látni lehet, ahogy erősödik a hite, és újabb és újabb gyümölcs jelenik meg az életén. Sokszor nem gondolunk arra, testvérek, hogy tápláljuk-e a lelkünket, és mivel tápláljuk? Mintha az nem ugyanolyan fontos lenne, mint a testünk táplálása! Nem volt az véletlen, hogy tavaly, amikor az a híres, hírhedt tv filmsorozat volt, utána olyan sok tizenéves gyerekkel volt probléma. Nagy gyerekek is bepisiltek éjszaka, verekedtek nappal, felkiabáltak álmukban. Ki merte azt kimondani, hogy megmérgezték a lelküket!? Mérget ettek, és a mérgezés tünetei jelentkeztek. Testi síkon ezt azonnal diagnosztizáljuk és segít, aki tud, lelkileg meg akár mit megehet a gyerekünk. Fel sem tűnik, meg sem vizsgáljuk: mit eszik? Testileg olyan fontos, hogy együnk és lehetőleg jól táplálkozzunk, a lelkünk meg lesoványodhat? Sőt: végelgyengülésben kimúlhat táplálék híján? Ugyanúgy szüksége van a táplálékra, mint a testnek! Jézus itt azt mondja, hogy az Ő beszéde az új életnek a tápláléka. Aki az Ő beszédét naponta komolyan olvassa, befogadja, enged annak, gondolkozik rajta, annak az életén gyümölcsök jelennek meg.

Próbáljátok ki, milyen áldott következményei vannak ennek!

(3) A harmadik, amit Jézus említ: a bőséges gyümölcstermés feltétele a metszés. Nem nyúlhat akárki egy gyümölcsfához, szőlőhöz metszőollóval. Ott nem vagdalkozni kell, hanem metszeni. Tudni kell, mit miért vág le az ember. A gyümölcstermés érdekében. Ezért megnyugtató, amit a mi Urunk mond: "Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen."

A fát metszeni kell, mert éppen olyan lusta, mint az ember. Nem teremni akar, hanem, növekedni. Az ember is nőni akar, egyre nagyobbra. A metszés célja az, hogy visszaszorítsa a fába az erőt, legyen kisebb a lombja, de a visszaszorított erő a visszametszett ág oldalán jöjjön ki termőrügyek formájában. Ezt teszi a mi mennyei Atyánk velünk. Mi is szeretnénk megnőni, egymás fejére nőni. Nagy koronát viselni. S azt mondja: Nem erre rendeltelek titeket, hanem hogy gyümölcsöt teremjetek. Éppen ezért vissza kell vágni. És az fáj. De ha Ő teszi, akkor bízzunk benne, hogy mindezt a gyümölcsözés érdekében teszi. Mert minden isteni, atyai szeretetből fakadó metszés több gyümölcsöt hoz az életünk fáján.

Pontosan úgy, ahogy Tóth Árpád írja:

"Tudom és érzem, hogy szeretsz.

Próbáid, áldott oltókése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem."

Megsebez, de ebből új szépség gyümölcse terem. Valamit nem engedett meg, és ebből a szívesség és jóság gyümölcse jön létre. Valamilyen tervemet áthuzta, ne nőjek én arra, - nem kell nekem nagynak lenni - de a békesség és a türelem gyümölcsét szedhetik az életem fájáról ennek következtében. Ő metszeni is kész annak érdekében, hogy sok gyümölcsöt teremjünk, és tudjuk gazdagítani egymás életét.

Nem véletlenül került a fenti vers utolsó sorába ez a kifejezés: "Orcád-fényű arcom". Isten arcának a vonásai jelennek meg az ilyen ember arcán.

Jézus nélkül nem tudunk gyümölcsöt teremni, de lehet gyümölcsökben gazdag az életünk, ha megmaradunk Őbenne és Ő mi bennünk. Ha az Ő igéjével gazdagon táplálkozunk. És ha a mi Atyánktól, mint áldott szőlőművestől bizalommal elfogadjuk a próbatételeket, a metszést is.

Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség - milyen gyönyörű lista! Isten azt ígéri, hogy mindannyiunk élete gazdagon teremheti ezt.

Boldog az az ember, aki ezzel az alázattal nyitja meg magát Jézus előtt, az Ő Lelke előtt, és engedi, hogy a Lélek gyümölcsöt teremjen az életében.

Isten mostanában kemény eledellel táplál minket. Boldog ember az, aki alázatosan elfogadja, megemészti és ennek a tápláléknak az erejével megy tovább az útján. Az év első napján munkába hívott, arra serkentett, hogy tanuljunk meg sokkal komolyabban imádkozni az egész nép, az egész egyház, sőt az egész embervilág nagy ügyeiért.

Múlt vasárnap állhatatosságra biztatott minket a mi Urunk, arra, hogy ne csak ímmel-ámmal, langyosan, olykorolykor, ötletszerűen imádkozgassunk, hanem tudatosan, összeszedetten, tervszerűen, kitartóan.

Ma pedig azt az igényét jelenti be Isten, hogy a Benne hívőktől engedelmességet vár. Mégpedig feltétel nélküli és minden esetben azonnali engedelmességet. Ez nem kényszer, a hívők önként ismerhetik fel azt, hogy életük számára, ha növekedni, fejlődni, dolgozni, mások számára áldássá lenni akarnak, nincs alternatíva. Egyetlen lehetőség van: mindenben Isten akarata, Isten igéje szerint élni. Isten jelenlétét, áldást, erőt, a Lélek áradását csak ott tapasztalja a hívő ember, ahol ez az engedelmesség megvalósul.

Azt szeretném először elmondani, hogy mit ért a Szentírás engedelmességen, mik a gyökerei ennek a fajta engedelmességnek, utána néhány példára szeretném emlékeztetni a testvéreket a Bibliából, ahol különösen szépen ragyog ez a fajta engedelmesség emberek életében. Végül pedig azt nézzük meg majd, hogy mit jelent ma nekünk engedelmeskedni?

(1) Az Újszövetség két rendkívül kifejező szót használ az engedelmességre. Az egyik a hüpakuó. Azt jelenti: hallgatok rá. Tehát amit mond, azt meg is teszem.

Például: a család valamelyik tagja elmélyülten tanulmányozza az újságot. Hangzik a konyhából az édesanya kiáltása: gyere hamar, segíts egy picit. Nyilván valami baj van, még két kézre lenne szükség. Csend. Tovább olvas. Nem hallotta? Dehogy nem! Csak nem hallotta meg úgy, hogy már csinálná is. Esetleg kicsit később elhangzik egy kérdés: miért? Hiányzik az engedelmes hallgatás. Hallom, de nem hallom meg. Nem veszem magamra, nem hoz mozgásba, nem engedelmeskedem neki. Ez a görög szó, hogy hüpakuó azt jelenti, hogy úgy hallom, hogy már ugrom is. Leteszek mindent, ami épp a kezemben van, mert tudom, hogy nem hiába kiabál a másik, fontos, amit mond, most kell segíteni, nem lehet holnap, meg félóra múlva. Nekem szól, minden ellenállás nélkül azonnal teszem, amit mondott.

A másik szó még kifejezőbb: hüpotassó. Ez azt jelenti, hogy alá rendelem magamat a másik akaratának. Önként. Nem kényszerített rá. A másik olyan tekintély előttem, hogy számomra a szava parancs.

Emlékszem: serdülő koromban volt egy olyan korszak, amikor édesapám minden parancsát, tanácsát tökéletesnek tartottam. És ha nem értettem is, hogy most miért azt mondja, miért oda kell menni, miért úgy kell valamit megcsinálni, bizonyos voltam benne, hogy az úgy jó. Könnyűvé tette az engedelmeskedést ez a bizalom.

Nos, amikor a Biblia engedelmességről beszél, akkor egyrészt mindig azt hangsúlyozza, hogy a hívő ember Istennek önként engedelmeskedik. (Egyébként minden kénytelen engedelmeskedni Istennek. A Jézusról szóló evangéliumi történetekben olvassuk, hogy mind a szél, mind a tenger, mind a démoni erők engednek Neki, mert kénytelenek. Az embertől önkéntes engedelmességet vár Isten. Az ember nemet is mondhat Őneki). Tehát egyrészt önkéntes, másrészt gyökere ez a bizalom. Amíg nem ismeri valaki Istent, nem tud Neki engedelmeskedni. - Egyébként az engedelmesség fogalmát úgy szokták meghatározni: enged, engedelmeskedik az, akinek csökken vagy megszűnik az ellenállása, hagyja, hogy egy másik rendelkezzék vele.

Az a mi bajunk, hogy Istennel szemben rendkívül erős ellenállás van minden emberben. A bűn annyira megrontott minket, hogy még, ha akarnánk sem tudunk engedelmeskedni Istennek. Egészen ijesztő, amit itt a következő oldalon olvasunk a Római levélben: "a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, mivel az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti." (Róm 8,7). Testen itt a Biblia az Istentől elszakadt, bűnben élő, még nem hívő embert érti. Ezzel szemben a Lélek az, amikor már valaki ismeri Istent, bízik Benne és engedelmeskedik Neki. Képtelen az ember arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, annyira megrontotta a bűn.

Amikor azonban valaki megismeri Isten kimondhatatlan szeretetét, ami Jézus Krisztusban megjelent ezen a földön; amikor valaki átéli, hogy megbocsátotta bűneimet, programot készített a számomra, amikor valaki már tudja, mint jelent Isten jelenlétében élni, mit jelent Lélek szerint járni, mit jelent Jézus Krisztust követni, amikor az Istentől elszakadt ember újra kapcsolatba kerül mennyei Atyjával, és egyre jobban megismeri Őt: egyre jobban megerősödik benne az Istenbe vetett bizalom, és ez a bizalom a bibliai értelmű engedelmeskedésnek a gyökere. Ezért különbözik minden olyasmitől, aminek a mi fülünk számára nagyon rossz csengése van, mert az, hogy engedelmeskedni, senkinek nem hangzik kellemesen, mert valamiféle kényszert, parancsuralmat gondol az ember.

A hívő ember tudja, hogy Isten nem parancsuralmat gyakorol, hanem a hívő - miután megismerte Őt , miután Reá bízta magát, miután tele van a szíve Isten iránti hálával, szeretettel, tisztelettel, imádattal, - egyszerre késszé és képessé válik az engedelmességre. Egyszerre feleslegesnek találja már kérdezni: miért, meddig, hova, ha Isten küld. Ő mondta, én megyek. Az érett hitű keresztyéneknek egészen magától értetődő ez: Isten Isten, én pedig ember vagyok. Az egyetlen lehetséges viszonyulásom Őhozzá az, hogy engedelmeskedem. Mivel ismerem Őt: bízom benne, és szeretem Őt, s ebből fakad az engedelmesség.

Egyenesen örülök annak, hogy Isten beleszól az életembe, hogy tanácsol, vezet, irányit. Nem tiltakozom ellene, hálás vagyok érte! Egyrészt hiszem, másrészt már tapasztaltam is, hogy mindig az a legjobb, amit Ő mond, amit Ő tanácsol. S az, hogy tanácsol, vezet, irányit, azt is jelenti: véd. Biztonságban vagyok. Hozzá tartozom. Ez nem megalázó, hogy ő Isten, én pedig ember. Ez óriási kiváltság. Az Ő házanépéhez tartozom. Isten gyermeke, a Király fia lettem. Minden energiám arra megy el, amire adta. Nincsenek bennem felesleges félelmek, nem kell kapkodni, nem kell magamat bebiztosítanom. Ő bebiztosította az életemet és az örök életemet. Nyugodtan élhetem azt az életet, amit Ő akar, végezhetem azokat a feladatokat, amiket Ő reám bízott. Nincs értelme lázadni elleni, de nem is jut eszébe már az embernek, vagy legfeljebb eszébe jut, mint kísértés, de az Istenbe vetett bizalma, hite olyan erős, hogy erőtlenné teszi ezt a kísértést.

Ezért képes az ilyen ember akkor is engedelmeskedni Istennek, ha Ő nem indokolja a parancsot. Majd látni fogjuk a bibliai példákon. Ő parancsol, én megteszem. Nem kérdezem miért, hova, merre, meddig, miért éppen én, miért éppen most? Azért most, mert most mondta! Ez ellen nagyon tiltakozik az eszére olyan büszke, hitetlen ember. Én érteni akarom! Hát hogy érthetné? Az Isten magasságos gondolatait hogy érhetném fel ésszel? Külön csoda, ha felérem és megérteti, mert általában azért megérteti. Ő nem kapcsolja ki az értelmünket. De van olyan, hogy amikor elkezdek engedelmeskedni, még nem látom át az egészet, de akkor is megteszem. Ahogy Péter mondta ott a Genezáret-tavon: minden ellene szól Uram, hogy ezt a parancsot, hogy most vessük ki a hálót, teljesítsem. De a Te szavadra kivetem a hálót. Jellemző-e reánk ez a szemlélet?

Testvérek, győzni csak engedelmes hívőkkel lehet. Mi lenne akkor, ha elhangzik a hadseregben egy parancs, történetesen éppen háború vagy harcok idején, és a parancs elhangzása után minden katona leülne spekulálni: vajon ez elég jó parancs-e? Nincs-e valami jobb megoldási lehetőség? Reám is érvényes-e? Tegyük vagy ne tegyük? Széttapossa őket az ellenség, amíg spekulálnak. Keresztyénnek lenni azt jelenti: fronton él az ember. Nagy ajándék, hogy meg van az engedelmesség lehetősége. Isten, aki az egészet átlátja, irányítja, Aki az övéit nagy dolgokra akarja használni, Aki elkészítette a győzelmeket nekik, parancsokat is ad.

János apostol írja: az Ő parancsai nem nehezek. Annak nem nehezek Isten parancsai és a nekik való engedelmesség, akinek a szívében ott van ez a bizalom. Sok erőtlenségünknek, vereségünknek, kudarcunknak az oka az, hogy ezt az engedelmességet nem gyakoroljuk.

Azért írja itt Pál apostol a római gyülekezetnek, hogy döntsétek el, kit akartok szolgálni. Akinek szolgál az ember, annak engedelmeskedik. Akinek engedelmeskedik, arra számíthat. Szánjátok oda magatokat szolgákul az engedelmességre. Tényleg önkéntes. Odaszánom magamat az Istennek való engedelmességre. Akkor az Ő szolgája leszek. Annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek. Vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra. Itt az út végét is megmutatja. Melyik hova vezet. "Hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, amelyre adattatok. Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazság szolgáivá lettetek."

Kinek akarunk engedelmeskedni? Amíg valaki mindent szívesen megcsinál, amit tőle elvárnak, amit a többiek is gyakorolnak, amire a saját szíve kívánsága indítja, addig nem az Isten engedelmes szolgája. Amikor valaki eljut oda, hogy rendben van, hogy ki mit tanácsol, ki mit csinál, meg én most mit szeretnék, de mit mond az én Uram, ez dönti el! Ha emiatt egyedül maradok, és szembe kerülök egy egész közösséggel, nagyon alázatosan akkor is azt vállalom, és azt az utat járom, amit Ő ad elém.

Így hallgatjuk-e az igehirdetéseket? Kihalljuk-e belőle azt, amit a mi Urunk kíván tőlünk? És utána mi lesz? Ki az, aki azonnal elkezdi csinálni? Már innen hazafelé menet, vagy már itt. Nem kísért-e sokszor minket, hogy halogatjuk, még megfontoljuk, egészen addig, amíg elveszíti erejét az indítás, és nem lesz belőle engedelmesség.

Isten tehát ma a hívők számára a Neki való engedelmesség igényét jelenti be. Feltétel nélküli és azonnali engedelmességet, aminek a gyökere ez a Benne vetett meggyőződéses megalapozott, rendíthetetlen bizalom. Ez az iránta való hála és szeretet, amire csak az képes, aki Istentől valóban az életet, az új életet, bűnei bocsánatát, sőt magát Jézus Krisztust és az Ő Lelkét kapta ajándékba.

(2) Hadd említsek erre néhány bibliai példát. Az Ószövetségből talán Ábrahám az, akinek az engedelmessége a legmesszebbre világít. A család a vidék egyik legszebb kultúrközpontjában élt, és egyszer Isten azt mondja: menj ki innen! Hova? Arra a földre, amit én mutatok neked. És az hol van? Majd meglátod, ha odaértél. És honnan tudom meg, hogy már odaértem? Majd mondja az Úr. Az engedelmesség azt jelenti: mindig figyelek Őreá. Amit mond, azt csinálom. Majd megmondja, hogy most meg lehet állni. De hát ez nagyon kockázatos vállalkozás!?

Ábrahám mégis elindul. Útközben azonban megállnak valahol, és abból nemcsak pihenő lesz, hanem ott letelepszenek. A család nagyon jól érzi magát. Hárán kereskedelmi központ volt, ott meggazdagodtak. Mindenki elfelejti, hogy tovább kellene menni. S akkor Isten újra szól Ábrahámnak: eredj ki erről a földről is, mert nem ide hívtalak. Sőt a te rokonságod közül is, mert azok tartanak vissza, arra a földre, amit én mutatok neked. Ez képtelen parancs volt. A nagy családban volt biztonságban az ember akkor. A nagy családból kimenni? Egy egészen kis családdal, amikor még gyermeke sincs? Menjen a feleségével meg az örökbe fogadott unokaöccsel? És meddig tart még ez az út? Háránból biztonságából, a fallal körülvett városból a pusztába? Nomád és félnomád beduinok, rablóhordák közé? De azt mondja az Úr: eredj ki! És ha Ő azt mondja, akkor Ő el is kíséri azt, aki engedelmes. Nem kell félnie, hogy nem érkezik meg, mert azt mondta az Úr, hogy ott fognak teljesedni az ígéretek. Meg kell tanulni bízni Istenben, meg kell tanulni igaznak tartani, amit mond, és azonnal engedelmeskedni.

Ábrahám engedelmeskedett. Így kerülhetett bele a Zsidókhoz írt levél róla szóló szakaszába ez a szép mondat: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudván, hová megy."(Zsid 11,8). Egyebek között ez jellemzi az engedelmességet. Nem tudom, hova megyek, de az Úr tudja, hova hívott. Ha megyek, majd én is megtudom. Addig kell menni, amíg majd megtudom. Itt az ember azonnal tanácstalanná válik, ha nem hallja Isten parancsát és nem hallgat arra. Itt tüstént védtelenné lesz, ha nem az Isten által kijelölt úton halad. Ott viszont biztonságban van mindvégig.

Az Újszövetségből hadd emlékeztessek most Józsefre, Mária férjére. A Máté evangéliuma elején olvassuk: "Jézus Krisztus születése így történt: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek, viselősnek találtatott a Szentlélektől. József pedig, az ő férje, mivel igaz ember volt és nem akarta őt gyalázatba keverni, el akarta őt titkon bocsátani. Amikor ezt magában elgondolta, ímé az Úrnak angyala álomban megjelent neki és ezt mondta: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szentlélektől van az. Fiút szül, nevezd őt Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből. József pedig az álomból felserkenvén, úgy tett, amint az Úr angyala parancsolta neki, feleségét magához vette, és nem ismerte őt, míg meg nem szülte az ő elsőszülött fiát; és Jézusnak nevezte őt." (Mt 1,18-25.)

József értesül arról, hogy Mária terhes a Szentlélektől. Ki hallott még ilyet? Ki érti ezt? Hogy ne legyen belőle botrány, az akkori szokások szerint titokban fel akarta bontani a jegyességet. Ezt magában elgondolta - olvassuk itt. És amit egy férfi kiagyal, attól nem könnyen téríthető el. Ekkor Isten ezt mondja: tedd félre a tervedet! Nem jó. Vedd csak magadhoz Máriát, mert ami benne van, a Szentlélektől fogantatott. Legyen ő a feleséged, aztán majd a gyermek születése után házaséletet is élhettek. Egyik részlete sem egyszerű ennek a feladatnak.

És mit olvasunk? Itt egy gyönyörű mondat: "József pedig az álomból felserkenve úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki." Nincsenek további kérdések: miért, merre, meddig, miért nem másként? Ezt mondta az Úr, én meg ezt csinálom. Most mindjárt! Az azonnali és feltétel nélküli engedelmesség jellemző rá később is. Megszületik Jézus, örülnek a gyermeknek. Jönnek a pásztorok, a bölcsek, s egyszer csak ugyanígy váratlanul kap egy parancsot: vedd a gyermeket és annak anyját, és menekülj Egyiptomba, mert halálra keresik. (Mt 2,13-14.) Ő pedig azon az éjszakán vette a gyermeket és annak anyját, és elindult Egyiptomba. Miért? Mert ezt mondta az Úr! És amikor ott Egyiptomban kapja a parancsot, hogy most már hazamehettek, mert meghalt, aki üldözte a gyereket, akkor hazamennek, és nem félti a gyermek életét, meg magát, mert ezt mondta az Úr. Ezt jelenti feltétel nélkül és azonnal engedelmeskedni Istennek.

De az engedelmességben is Jézus Krisztus az igazi világító példa előttünk. Olyan szép az a mondat, amit a tizenkét éves Jézusról jegyez fel az evangelium, aki visszamaradt a templomban, hogy a bölcsekkel beszélgessen, de amikor a szülei utána mentek, akkor velük ment, és engedelmes volt nekik. (Lk 2,51). Később is, amikor Jézus már elkezdte nyilvános működését, ez jellemezte Őt. "Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, Aki elküldött engem." (Jn 5,30). Ez az Atyának való tökéletes engedelmesség.

A Filippi levél szép Krisztus-himnusza méltán állapítja meg: "engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig." Ebbe az engedelmességbe bele lehet halni. Ebben az engedelmességben meg kell halnia a hiúságunknak, gőgünknek, Istennel szembeni ellenállásunk minden maradványának, de ebből fakad igazán gazdag élet.

(3) Mit jelent ez ma nekünk?

Azzal kezdődik ma is minden hívő ember engedelmessége, hogy figyel Istenre. Úgy hallgatja az Ő igéjét és úgy olvassa azt, hogy látatlanba kész engedelmeskedni neki. Amit abból megértek, hogy rám vonatkozik, azt máris csinálom. Rá kell nevelnünk magunkat arra, hogy így olvassuk és így hallgassuk az Igét.

Ez csak úgy lehet, hogy ha valaki előtt Isten és az Ő beszéde abszolút tekintély. A világ általában mást mond, mint amit Isten az ő Igéjében. A tulajdon szívünk is gyakran mást kíván. A környezetünk mást sugall. Legyen bátorságunk kiszűrni mindebből azt, amit Isten mondott. Föléje helyezni mindennek úgy, hogy odaszántuk magunkat az engedelmességre, ahogy alapigénkben Pál apostol mondja, és nem kérdés, hogy a sok hang közül melyiknek engedelmeskedünk, annak, akinek a szolgái lettünk. Annak, aki Úr, és nemcsak így nevezgetjük, hanem annak is tekintjük. Ezért van tekintélye előttünk, és tesszük, amit mondott.

Néha ez nagyon kemény dolgokat jelent a hívő ember életében. Erre mondok még néhány példát.

Az egyik munkahelyen egy negyven év körüli lánynak egyre többet kellett együtt dolgoznia valamilyen szakmai feladaton egy korabeli férfivel. Egy alkalommal beszédbe elegyedtek egymással. Mindketten meglepődtek, mennyire megértik egymást. Ettől kezdve a férfi kereste az alkalmat, hogy beszélgessenek. A lány azonban hamar megtudta, hogy ez a férfi nős, gyermekei is vannak. Igaz ugyan, ami ilyenkor azonnal elhangzik: nem jól élnek a feleségével, ez azonban más kérdés. Ez nehézzé tette ennek a hívő lánynak a dolgot. Átfutott rajta: lehet, hogy ez az utolsó lehetőség számára. Mit csináljon? Néhány napig tartó keserves lelki harc után elhatározta, hogy nem beszélget többet ezzel a férfivel. A szíve majd megszakadt, több kilót lefogyott, de bizonyos volt abban, hogy engedetlenségből nem nőhet ki boldogság. Márpedig ő odaszánta magát az Istennek való engedelmességre, és ismerte a Bibliából ezt a mondatot is: ne légy házasságtörő! Ő tehát nem óhajt betörni senkinek a házasságába. Akik tudtak a dologról, a környezetében bolondnak nézték. Ő azonban bizonyos volt abban, hogy ez az engedelmesség útja.

Egy asszony egy napon jelentette a férjének, hogy valószínűleg terhes. Ez azért nem volt egyértelműen örömhír, mert mindketten közelebb voltak az ötvenhez, mint a negyvenhez. Volt már több gyermekük, nem gondolták, hogy még egy legyen. Mi lesz most? Számukra nem volt alternatíva, egészen egyértelmű volt, hogy elfogadják Istentől. Na de állami törvény is engedélyezi, hogy bárki megölhesse a magzatát. Az lehet, hogy az állami törvény engedélyezi, de aki odaszánta magát, hogy engedelmes az Istennek, annak a számára nincs választás. Az engedelmesség útját választja. (Azt már csak a függelékben említem meg, hogy Isten mennyi áldást adott azon a kisbabán keresztül az egész családnak.)

Kiküldenek valakit külföldre másodmagával. Az illető régóta vágyott már egy olyan kis villanymotorra, amilyet éppen ott meglátott egy kirakatban. Meg is tudta venni. A kis motor szépen lapult az autó ülése alatt. A másik természetesnek tartotta, hogy ott is marad, úgy hozzák haza. Az esze megállt, amikor a határhoz érve a kollega kiemelte onnan és bemutatta a vámosnak, hogy úgy gondolja: ez vámolni való. Meg is történt a ceremónia, és mentek tovább. Utána neki esett a barátjának: őrült vagy te! Nem is vette volna észre, és ezzel nem károsítjuk meg az államot, nem ettől fog tönkremenni. És így tovább, jöttek a bölcs gondolatok. Mire a villanymotoros barátunk benyúlt a kesztyűtartóba, elővette a Bibliáját, fellapozta a Róma 13-at és azt mondta, nézd itt van: engedelmeskedjetek a felsőbb hatóságnak, adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek a tisztelettel, a tiszteletet, akinek az adóval, az adót, akinek a vámmal, a vámot. Ez benne van a Bibliában? Látod! És én engedelmeskedni akarok Istennek. És ebből a beszélgetésből egészen lelki mélységekre eveztek és feltárult a másik előtt egy számára ismeretlen világ, hogy van ilyen, hogy valaki beletartozik egy nagy családba, az Isten gyermekeinek a családjába, ahol rend van, ahol az Atya megmondja, hogy mi a rend, és annak lehet, szabad és minden esetben érdemes engedelmeskedni.

Jellemző-e ez ránk? Ott van-e bennünk az eltökéltség, hogy még ha lehetnék is engedetlen, akkor sem leszek. Miért? Mert rászorítanak? Nem. Mert szeretem Istent, Aki úgy szeretett engem, hogy az Ő egyszülött fiát adta értem is, és nekem ez a Hozzá tartozás mindennél többet ér. Azt nem lehet kifejezni sem forintban, sem sikerben, semmiért nem kockáztatom. Ilyen dolgom soha nem volt, mióta ennek a Gazdának a szolgája vagyok. És én nem akarok újra gazdátlanná válni. Szívesen, örömmel, meggyőződésből engedelmeskedem Neki.

Még egy dologra hadd hívjam fel azoknak a figyelmét, akik komolyan akarnak engedelmeskedni Istennek: kísért minket az, hogy bármi mást csináljunk, csak ne azt, amit Isten világosan megmondott. A pótcselekvésekben fárad el sok hívő ember, ahelyett, hogy az engedelmesség egyszerű útját járná. Egy példát hadd mondjak rá: Saul királynak Isten világosan megmondta, hogy ha kezébe adja az amálekitákat, mit csináljon velük és a javaikkal. Saulnak azonban megtetszettek az amálekiták javai, és át akart menteni közülük sok mindent, sőt át is mentett, vagyis engedetlen volt Istennel szemben. Viszont nagy áldozatot mutatott be Istennek. Soksok állatot megöltek, mintha ő milyen vallásos vagy hívő lenne. Akkor Isten odaküldi Sámuel prófétát, aki ezt mondja Saulnak: "Vajon kedvesebb az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránti engedelmesség? Imé jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úr beszédét, Ő is elvet téged és nem leszel király." (1Sám 15,22-23.) Kimondhatatlan áldás követi az engedelmességet, és imé ilyen kemény ítélet az engedetlenséget. Ijesztő a párhuzam: mint a varázslás és a bálványimádás - az Isten előtti legundokabb s az ember számára legrombolóbb bűnök -, olyan az engedetlenség. Az engedelmesség viszont többet ér mindenféle áldozatnál és vallásos pótcselekvésnél.

Isten segítsen minket, hogy megerősödjön a Benne való bizalmunk, és szinte ne is kelljen biztatni, hogy engedelmeskedjünk Neki, hanem ebből a bizalomból, iránta való hálából, szeretetből fakadjon ez szüntelenül. Kezdjük el még ma! Kérdezzük meg Istent - akár itt most majd ebben a csendben, amit a két imádság között szoktunk tartani - Uram, miben vagyok én most engedetlen? Legyen bátorságunk lépni az engedelmesség útján. "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13,17).

Szeretném megkérdezni, hogy hányan kezdtük el azt a munkát, amire Isten munkásokat keresett itt közöttünk az újesztendő első napján. Ez volt akkor az Igénk: "Kerestem közülük valakit, aki építené a falat, és odaállana elém a törésen az országért, hogy ne pusztítsam el azt, de senkit sem találtam." Láttuk, hogy milyen ijesztő repedések vannak a mi Istennel való szövetségünk falán is, milyen rettenetes bűnökkel provokáljuk az Ő ítéletét. Isten azonban még vár, és keres olyan hívőket, akik a maguk kegyességén túl képesek az imádsággal harcolni is.

A hívő ember legfontosabb közéleti tevékenysége a közbenjáró imádság, mert ezt helyette senki nem tudja elvégezni. Ki az közülünk, aki újév napja óta megtoldotta a napi csendességét ezzel a fajta tusakodással? Még be lehet kapcsolódni, még kiléphetünk abból a kényelmességből, ami talán újév reggelén is az otthonunkhoz kötözött bennünket. Aki ezt a fajta imádkozást elkezdi, az Isten csodáit fogja látni.

Ma arról szeretnék beszélni, ami a Szentírásban nagyon hangsúlyos, hogy ezt az életmentő imamunkát csak állhatatosan lehet jól végezni. Csak az végzi jól, aki rendszeresen, kitartóan, hűségesen végzi azt. Az Újszövetség tele van az állhatatosságra való felszólítással. Jézus még az üdvösségnek is a feltételévé tette ezt, amikor azt mondta: "aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül." Pál apostol az imádságban való állhatatosságra különösen is gyakran buzdította a gyülekezeteket.

Én azonban most mégis ennek az ószövetségi igének az alapján szeretném szemléltetni, hogy Isten szerint mennyire fontos követelménye a komoly imádkozásnak az állhatatosság. "Kőfalaidra, Jeruzsálem, őrizőket állítottam, egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak; ti, kik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok! És ne hagyjatok nyugtot néki, míg megújítja, és dicsőségessé teszi Jeruzsálemet e földön." Itt is falakról van szó, amik védik Isten népét. Őröket állított Isten a falakra a nagyobb biztonság érdekében. Feladatuk ez: szüntelen imádkozzanak. "Egész nap és egész éjjel nem hallgatnak." De nem a magukét mondják, hanem Istent az Ő ígéreteire emlékeztetik. Azért könyörögnek, amit Isten megígért, amit Ő meg akar valósítani. Ezért esik egybe imádságuk Isten akaratával. Ezért lesz ez meghallgatott imádság. Mert amit kérünk az Ő akarata szerint, azt megadja nekünk. Még sem felesleges a fáradozásuk, mert így vonja be Isten a gyarló embert a maga nagy szabadító munkájába, és így használ fel ilyen magunkfajta erőtlen hívőket arra, hogy rajtunk keresztül másokat, benne még nem hívőket is, sokféleképpen megáldjon.

Ezek az őrök is a népért, az országért, a városért imádkoznak. Azért, hogy Isten dicsősége ragyogjon fel azon. Tulajdonképpen az imádság egész teológiája benne van ebben a két mondatban, amit itt Ézsaiástól olvastunk. De a leghangsúlyosabb benne nyilvánvaló az állhatatosság. Egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak.

Szeretnék most néhány bibliai példát említeni arra, hogy Isten mennyire fontosnak tartja az állhatosságot az imádságban, és milyen ígéreteket fűz ahhoz. Aztán keressünk majd választ arra a kérdésre, hogy miért ilyen fontos az állhatatosság az imádságnál, és végül azt nézzük meg, hogy mi tesz minket képessé arra, hogy így imádkozzunk?

(1) Néhány bibliai példa azért, hogy felfrissítsük vagy bővítsük bibliaismeretünket.

Izráel népe vonul a pusztán át ősei földje felé. Egyszer váratlanul ellenség támad rájuk: az amálekiek. Többen vannak, és jobban fel vannak fegyverezve. Józsué igyekszik gyorsan csatarendbe állítani a fegyverfogható férfiakat, Mózes pedig Áronnal és Húrral fölmegy egy közeli dombra és elkezd imádkozni. Amíg Mózes imádkozik, Józsué veri vissza az ellenséget. Amikor Mózes elfárad és abbahagyja a könyörgést, az amálekiek kerekednek felül. Kiderül tehát, hogy nem lehet abbahagyni a közbenjáró könyörgést. Mózesnek odavisznek egy követ, hogy ülve folytassa, s mivel az ószövetségi ember feltartott kezekkel imádkozott, Áron és Húr két oldalról támogatják őt, mert az imádságnak hangoznia kell. Ettől függ a nép sorsa, életben maradása, túlélése. Ettől függ a csata kimenetele. És azt olvassuk a 2Móz. 17-ben, hogy Mózes folytatta a könyörgést egész a nap lementéig. Józsué pedig megsemmisítő győzelmet aratott az ellenség felett.

Nagyon jól mutatja ez a történet, hogy milyen kemény munka az imádságnak ez a formája. Nem valamiféle kényelmes menekülés a valóságos feladatok elől, mint ahogy azok gondolják, akik nem ismerik ezt a fajta imádkozást. És ettől függhet a nép túlélése és egész jövője. Nem felesleges az sem, hogy Józsué a völgyben vívja a maga harcát. Nem kell ezt a kettőt szembeállítani, és egymás ellen kijátszani. De attól függ a győzelem, hogy hangzik-e közben az imádság. Józsué hiába erőlködne lent, ha Mózes nem vívja az imádság fegyverével a harcot fent. Ki-ki a maga helyén álljon helyt, de imádságnak hangzania kell. - A hívő nép egyik súlyos bűne, hogy magunk sem hisszük, nem vesszük komolyan, milyen sok múlik azon, hogy végezzük-e ezt a fajta könyörgést állhatatosan.

Jézus Krisztus is nagyon hangsúlyozta az állhatatosság fontosságát. Egyik példázata egy gonosz bíróról szól, akitől hiába kér segítséget egy bajba jutott özvegyasszony, nem foglalkozik vele. Mivel azonban az özvegy állandóan ostromolja, mégis segít rajta, csak azért, hogy hagyja már békén. Jézus így fejezi be a példázatot: mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok, aki hallgatja és meghallgatja az állhatatos könyörgést. (Lk l8,1-8)

Egyszer egy pogány asszony ment Jézushoz, és kérte, hogy gyógyítsa meg a lányát. Jézus többször visszautasította, mondván, hogy Ő elsősorban Izráel fiaihoz jött. Az asszony elfogadja a besorolását, de újra és újra megismétli a kérését. Elképzelhetetlennek tartja, hogy Jézus ne segítsen valakin, aki segítségre szorul, és segítséget kér. És Jézus nemcsak segít rajta, hanem a többiek elé példaként állítja: asszony, nagy a te hited. Az állhatatos kérés fontosságát itt is kiemeli a mi Megváltó Urunk. (Mt 15,21-28)

De hallottuk az Igéből az előbb, hogy Ő maga is gyakorolta az állhatatos imádkozást. A kereszthalála előtti utolsó éjszakán még egy nagy támadást indított ellene az Ördög, hogy letérítse valahogy az Atyának való engedelmesség útjáról. Elfogói már elindultak a főpap palotájából, tanítványai az utolsó vacsora után ott aludtak körülötte a Gecsemáné-kertben. Ő egyedül maradt. Még bajtársa sem volt, akivel együtt imádkozhatott volna. És akkor leborul Jézus ott a sötét éjszakában és elkezd imádságban életre-halálra harcolni azért, hogy minden körülmények között Isten akarata valósuljon meg az életében.

Így kezdi: Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem e keserű pohár. Ne kelljen az előtte álló iszonyatos szenvedéseket végig szenvednie. De ha nem lehet, legyen meg a Te akaratod! Körülnéz, hátha segítene valaki imádkozni, nincs senki. Alszik mindenki. Második menet: ha nem lehetséges, hogy elmúljék tőlem, legyen meg a Te akaratod! Megint segítség után kutat, nincs emberi segítség. És akkor harmadszor is leborul és "könyörgött ugyanezekkel a szavakkal." Míg végül igent mond újra az Atya akaratára, és kiissza a keserű poharat.

Jézus imaharcában is látható az állhatatosság. És Ő is ismerte az imádkozásnak ezt a formáját. Nemcsak a meghitt bensőséges beszélgetést a mennyei Atyával, hanem amikor harcolni kell. Amikor beleizzad, sőt azt olvassuk Lukácsnál: vért verejtékezett közben.

(2) De miért fontos ennyire az imádságban az állhatatosság? Nyilván nem Istennek van erre szüksége, hanem nekünk. Nem Ő kéreti magát, hanem mi éljük át így az állhatatos könyörgés közben, hogy milyen nagyszerű az, hogy bevon, beenged minket az Ő szabadító munkájába. Hogy éppen az ilyen elszánt, komoly, megszentelt imádság által válhat a nyomorult ember a magasságos Isten munkatársává. Éppen eközben az elszánt állhatatos imádkozás közben lesz világos egy ember számára Isten akarata, s lesz ereje félretenni a saját akaratát és elképzeléseit. Eközben emeli Isten magához egyre közelebb a földhöz tapadt embert, s emeli ki a maga sokszor nagyon önző és kicsinyes imatémái közül. És láttat vele nagy célokat, nagy összefüggéseket. Nekünk van szükségünk időre ahhoz, hogy Isten felemeljen, kiemeljen, megtisztítson, és úgy imádkozzunk, mint akik valóban igent mondanak az Ő akaratára.

Ugyanakkor az állhatatos imádság mindig hitvallás is. Vallástétel arról, hogy az imádkozó feltétel nélkül bízik Istenben. Nem hagyja abba a könyörgést, mert nincs más lehetőség a számára. Nem futkározik egyik uraságtól a másikhoz. Egy Urat ismer, Aki mennynek és földnek ura. Csak Neki érdemes elmondania, amit akar. Csak Tőle várhat feleletet, megoldást, szabadítást. És addig mondja, amíg a szabadítás el nem jön, vagy amíg közben meg nem érti, hogy nem kell folytatnia az imádkozást. (Pál apostol megértette, hogy a gyógyulásáért nem kell imádkozni. Isten őt betegen akarja használni, mert úgy lesz világos, hogy egy ilyen erőtlen, beteges ember nagy teljesítményei mögött nem ő van, hanem a mindenható Isten.) De amíg Isten nem felel valami módon, addig folytatja az igazán hívő ember az imádkozást.

Isten nem teljesíti minden kérésünket, de válaszol minden imádságunkra. Az tud állhatatosan imádkozni, aki ezt komolyan veszi. Akkor is, ha Isten megvárakoztat minket. Éppen ma olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint a Habakuk könyvéből: ha késik is, bízzál Benne. Pontosan a hitünket teszi próbára néha azzal, hogy várni kell. Nála már készen van a szabadítás. És már időzítette is, de én a kettő között harcolok és könyörgök. Csak könyörögjek! Aközben edződik, erősödik az én hitem is; egyre többet lehet rám bíznia az én Gazdámnak, egyre megbízhatóbb imádkozó szolgája leszek: ha késik is, bízzam Benne!

És az állhatatos imádkozás arról is tanúságot tesz, hogy aki valamiért kitartóan könyörög, az tudja, hogy mit kér. Annak az nagyon fontos, az ismeri az értékét. Ezért lehet rábízni. Ezért fogja megkapni. Ő nem fogja elherdálni, és másra használni. Olyan sokszor magunk sem tudjuk, milyen nagy dolgokat kérünk, vagy kérhetnénk Istentől. Ezért állhatatlanok a könyörgéseink. Aki igazán tudja, hogy szüksége van annak a másiknak Isten kegyelmére, hogy ő is eljuthat a teljes szabadságra a sok megkötözöttsége közül, hogy hogy megváltozik az élete és a környezetének az élete is, az elszántan tud imádkozni.

És azért is fontos állhatatosan imádkozni, mert aki megtanulja, begyakorolja, komolyan veszi az életmentő imaharcnak ezt a formáját, az egyben a böjtöt is gyakorolja. Hiszen aki így imádkozik, az a maga akaratát mindenestől alárendelte Istenének. Az a maga kényelmét mindenestül félretette. Lustasága, kényelemszeretete nem akadályozhatja meg abban, hogy vívja ezt a harcot az imádság eszközével. Az tanulja megtagadni önmagát, és a böjtnek ezek a fontos formái. Jézus mondta, hogy van olyan, amit Ő csak böjtölés és könyörgés után ad meg az embernek.

Aki tehát állhatatosan imádkozik, az komolyan veszi azt, akihez könyörög. Az komolyan szereti azokat, akikért könyörög. Az komolyan veszi az imádságot , amit Isten az övéinek a számára adott.

(3) Mi szükséges ahhoz, hogy valaki tudjon így imádkozni? Ha ennyi áldást közvetíthet az, aki komolyan veszi az állhatatos, életmentő imádságot, akkor nem szabad megfosztanunk ezektől az áldásoktól a ránk bízottakat! Ha Isten ilyen közel engedi magához azt, aki ilyen engedelmesen és alázatosan enged az Ő parancsának, akkor ne mondjunk le erről a közelségről, erről a Vele való közösségről! Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon imádkozni, hogy egy hívő ember életében ez gyakorlattá váljék?

Kell mindenekelőtt ez a bizalom, amiről máris szó volt. A feltétel nélküli bizalom Istenben. Az, hogy nem kételkedem az Ő ígéreteiben, az hogy tulajdonképpen ahhoz, hogy imádkozzam, elég nekem az Ő parancsa. Ezt monda az Úr, s kész! Azt sem kérdezem: miért? Miért nem kérdezem? Mert Ő nekem Úr, én meg az Ő szolgája vagyok. Sőt tudom, hogy gyermekévé fogadott. Így jövök Hozzá. Bizonyos, hogy csak jót fog cselekedni. Bizonyos, hogy nem csap be. Bizonyos, hogy nem játszik velem. Nyugodtan Reá bízhatom magamat, szeretteimet, népemet, egyházamat, az egész sorsunkat. Az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalom a legfontosabb itt. Az a hit, hogy érdemes imádkoznom, hiszen ígéreteket fűzött ehhez, Ő hallja, és válaszolni fog rá.

Azután az az alázat, ami az előbb említett kánaáni pogány asszonyra volt jellemző. Nem vonult el sértetten, hogy Jézus mit mondott róla. Elfogadta Jézustól kapott besorolását. Nem izgatta, hogy hányadik a sorban, de ő abból a sorból nem akart kilépni, amelyik Jézusra vár. Ez a sor Jézus előtt kígyózik. Teljesen mindegy, hogy ő hol van! Az utolsó is meg fogja kapni azt, amire szüksége van, még többet is. Ez a mély és őszinte alázat.

Kell az állhatatos imádsághoz lelki állóképesség is. Jó lelki kondíció. Nem bírja másképpen az ember ezt a harcot. Itt függ össze nagyon mélyen az Isten igéjével való rendszeres táplálkozás, az azt követő, abból folyó komoly és elszánt imádsággal. Nem tud küzdeni, talpon maradni, harcolni az, aki nem táplálkozik megfelelően. Isten igéje újítja meg bennünk újra és újra ezt a lelki állóképességet. Ugyanakkor ennek az állhatatos imádságnak megvan a visszahatása is: növeli ezt az állóképességet. Miközben gyakorolom, aközben tudom egyre hűségesebben és egyre elszántabban végezni. És közben csodálkozva látom a csodákat, amiket az Úr végez el. Amiket véletlenül sem magának tulajdonit az imádkozó. Nem az én imádságomra cselekedett, hanem cselekedett, és nekem, az imádkozónak megengedi, hogy nézzem, közelről lássam, hogy Ő hogyan cselekszik, milyen hatalmas és mennyire szeret bennünket.

Ez a lelki állóképesség tesz minket alkalmasakká arra is, hogy az imádságunk elé újra és újra odagördülő akadályokat mindig elhárítsuk, vagy átlépjünk azokon. A lustaság, a fáradtság, a szétszórtság, a felszínesség, az egyéb programok vonzása mind-mind olyan akadály, ami az imádságban komolyan előrehaladó embert már nem állíthatja meg az úton. Előre számol velük; mindig lesz akadálya annak, hogy csendben legyek, leboruljak Isten előtt, és elkezdjem az aznapi imaharcomat. Ennek mindennap lesz akadálya. Ezen nem kell sem csodálkozni, sem miatta felháborodni. Ezt le kell győzni! Ehhez is kell ez a lelki állóképesség és belső elszántság.

De aki hallgat Isten szavára, és ezt is komolyan veszi, hogy egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgat, hanem állhatatosan folytatja ezt az imaharcot, az meg fogja tapasztalni a hozzáfűzött ígéretet is, hogy Isten megdicsőíti magát az életében, és megmutatja a hatalmát.

Van azonban egy olyan történet a Bibliában, ami elgondolkoztatja az embert, miközben az imádságra való állhatatosságra buzdítja magát és a testvéreit. Isten megsokallta Sodomának a vétkeit, és elhatározta, hogy elpusztítja a várost. Ezt a szándékát közölte Ábrahámmal. Sodomában lakott Ábrahám kedves unokaöccse Lót, és Ábrahám azonnal elkezd harcolni Istennel Sodoma megmaradásáért. Istenről szerzett eddigi tapasztalataira apellál, és azt mondja: Uram, Te irgalmas vagy és igazságos, elpusztítod az igazakat a hamisakkal együtt. Hát, ha van néhány igaz Sodomában? Mondjuk, ha van ötven igaz, akkor ugye nem pusztítod el, de nemcsak azokat, hanem a többit sem őértük? Isten azt mondja, ha van ötven igaz, nem pusztítom el. Ábrahámnak azonban van emberismerete, és megijed a nagy számtól: és ha öt híja lesz? Ugye akkor sem pusztítod el? Isten azt mondja: akkor sem pusztítom el, ha találok negyvenötöt. És ha csak negyvenet? És ha csak harmincat? Itt már bocsánatot kér Ábrahám: ne haragudjék meg az én Uram, ha megkérdezem: és ha csak húszan lesznek? És még egy bocsánatkérés: és ha csak tízen? Annyian csak lesznek?! Isten megígéri, hogy akkor sem pusztítja el.

Gyönyörü példája az életmentő imaharcnak! Itt nem kedélyes beszélgetés folyik a mennyei Atya és egy földi gyermeke között. Itt harcol valaki. Alkudozni mer a mindenható Istennel. Mély alázattal és őszinte tisztelettel, de elszántan. És Isten végighallgatja ezt az imádságot. Megegyeznek: ha tíz van, nem pusztul el a város. Másnap hajnalban Ábrahám már ott van a közeli dombon, ahonnan rá lehet látni a síkságra, amelyiken Sodoma és Gomora feküdt, és várja, hogy mi lesz. Akkor is imádkozik. És egyszer csak nagy füst száll fel onnan, ahol Sodoma feküdt: mégis csak elpusztult a város. Pedig valaki elszántan imádkozott érte! Állhatatosan könyörgött érte! Miért nem hallgatta meg Isten?

Semmit nem szabad abszolutizálnunk! Nem az egyetlen és kizárólagos ismérve a jó imádságnak, hogy állhatatos. Nincs ilyen ígéret a Bibliában, hogy amit én szívósan mondogatok, azt Isten előbb-utóbb kénytelen lesz teljesíteni! Ilyen nincs! A pogány vallásokban van olyan, hogy addig mondom az istenségnek, - akár nem is én, elég, ha egy imamalom mondja már - hogy a végén meg fogja adni akkor is, ha korábban nem akarta. A mi Istenünk nem ilyen! Isten szuverén úr, aki szabadon cselekszik. Az én dolgom, hogy százszázalékos hittel, teljes bizalommal mondjam és könyörögjek addig, amíg meg nem adja, vagy meg nem értem, hogy nem akarja megadni. Az Ő dolga meg az, hogy azt tesz, amit akar! És ez a két igazság együtt érvényes. Sokan nem értik ezt, sokan legyintenek az egész imamunkára emiatt. Ezt nem is lehet megérteni igazán csak Isten közelében. Ezt az érti meg, annak a számára lesz ez magától értetődő igazság, aki gyakorolja az állhatatos könyörgést. Közben egyre jobban megismeri Istent, és egyre jobban elismeri Őt Istennek. És így mond igent és áment eleve az Ő akaratára. Könyörgése is arra való, hogy az Ő akaratát ismerje fel minél világosabban, és úgy könyörögjön annak a teljesedéséért. Isten ellen nem lehet imádságban harcolni. Istennek a teljes szabadságát, szuverén uraságát, uralmát a jó imádkozónak mindig nagyon komolyan kell vennie. Nem kényszeríthetjük Őt semmire! És amikor nem hallgat meg egy imádságot, mint itt Ábrahámét, az igazi imádkozó akkor is leborul eléje és folytatja tovább a könyörgést. Most már nem azért, hanem a soron következőért. Mert akkor is megmarad állhatatos, hűséges imádkozónak.

Ha Isten segít minket, a jövő vasárnap itt folytatjuk majd és erről lesz szó, hogy hogyan ismeri fel az érett hitű, a hitben felnőtt ember azt, hogy a legjobbat akkor teszi, ha Istennek feltétel nélkül engedelmeskedik. Akkor is, ha nem mindig érti azonnal, hogy mit miért parancsolt. Ez az imaéletünknek is egyik alapja, addig azonban kezdjük el gyakorolni ezt a komoly, mély, állhatatos könyörgést azokért a nagy ügyekért, amiket Isten újév napján elénk helyezett, amik benne vannak az Ő kijelentett igéjében, ami az Ő akarata. És mivel ezt magunktól nem tudjuk, jó hogy ha nem csak most, hanem hét közben is többször elmondjuk: (474. dicséret)

Istennel járni, lakozni,

Szent élettel illatozni,

Igaz hitben nem habozni:

Jézus Krisztus taníts,

Taníts imádkozni!