Cseri Kálmán

Ebben a néhány mondatban Pál apostol különös összefüggésbe állítja bele Jézus feltámadásának a tényét. Azt írja, hogy az a hit, hogy valaki komolyan veszi, hogy Jézus feltámadott, az üdvösség feltétele. Aztán, ha ezt valóban hiszi, akkor erről beszélni is fog másoknak. Szépen egymás mellé kerül hit és hitvallás, és mindkettőnek az alapja: Krisztus feltámadott a halálból.
Ha felszólító formában kellene összefoglalnunk ennek az igének a mondanivalóját, akkor azt mondhatnánk: hidd és mondd! Ebben a rövid felszólításban benne van az egész keresztyén, Krisztust követő élet programja.
Mellesleg Pál itt is vitatkozni kénytelen olyanokkal, akik téves dolgokat tanítottak. Mégpedig két olyan — azóta is többször ismétlődő — tévedéssel harcol, amikkel mi is találkozunk napjainkban. Remélem, hasznos lesz, ha kibontjuk ennek a két egyszerű mondatnak a jelentését, mégpedig a húsvét fényében, Krisztus feltámadásának a világosságánál. Az üdvösség feltétele, hogy valaki higgye: Jézus feltámadott, és ha valóban hiszi, erről beszélni is fog másoknak, és azoknak is mutatja a szabadulás útját.
Azt mondja Pál: ha szívedben hiszed, akkor üdvözülsz. Tudom, hogy a legtöbb embernek nem az a fő problémája, hogy üdvözül-e. Az emberek boldogok akarnak lenni, és nem feltétlenül üdvözülni akarnak. Csak nem gondolnak arra: a kettő összefügg.
Hogyan viszonylik egymáshoz boldogság és üdvösség? Talán nem rontom el a szép ünnepet, ha megpróbálom egy kisgyerekkori emlékemmel szemléltetni. Kisiskolások voltunk, amikor az egyik iskolatársam könyörögni kezdett a szüleinek, hogy vegyenek neki ugyanolyan kis, fából készült teherautót, mint amilyen a szomszédék Pistijének van, és azt madzagon húzza maga után mindenhova, de a madzag végét soha senkinek nem adja oda. Neki is ugyanolyan kellene.
Valami miatt késett a kérés teljesítése. Egyszer megint ezért könyörgött, amikor vá-ratlanul oda érkezett egy ismerős férfi. Hallva a gyermek rimánkodását, azt mondta: kisfiam, az én gyerekeim megnőttek, hozok neked annál sokkal nagyobb autót. Olyat, hogy bele is ülhetsz, pedállal hajthatod, kormánya van, piros gumidudája meg lámpája is.
Érdekes volt, hogy a gyerek oda sem figyelt erre, amit mondott ez a bácsi, ő követelte az olyat, amilyen a Pistié, és amit maga után húzhat. A felnőttek győzködni kezdték őt, hogy mennyivel jobb lenne emez. Látszott rajta, hogy nem fogja fel, s akkor akadt egy értelmes felnőtt, aki leguggolt hozzá és azt mondta: az, amit ez a bácsi akar neked adni, ugyanolyan, mint a Pistié, csak sokkal jobb.
Lehetett látni, hogy ez meggyőzte. Lehiggadt a gyerek, aztán meg is kapta az autót, néha még azt is megengedte, hogy beleüljek, ezért is emlékszem rá.
Az emberek boldogságra várnak — és Isten üdvösséget kínál. Mi toporzékolunk: itt, azonnal akarunk boldogok lenni úgy, ahogy azt elképzeltük. Még akkor is ezt kö-veteljük, ha sokszor nagy árat fizettünk már ilyen várva várt boldogságokért, s az nem jött be — ahogy mondani szokták. Keserű csalódás követte, üröm keveredett az örömbe, s hamar elmúlt, elillant az a boldogság, és utána sokszor csak a rossz szájíz maradt az embernek.
Ennek az igének az alapján most azt szeretném nektek mondani, hogy az az üdvösség, amit Isten kínál, ugyanolyan, mint az a boldogság, amire ti vágytok, — csak sokkal jobb. Benne van az, meg annál sokkal több is, nem múlik el, nem illan, mint a legtöbb öröm. Megmarad még a halálon túl is, és ráadásul nem kell érte olyan árat fizetni, mint amilyet sok múló örömért fizetünk.
Pál apostol arról beszél, hogy ez az üdvösség hogyan lehet a miénk, amelyikben ez a boldogság van. A Biblia sokszor ír a boldogságról. Kik a boldogok, mitől lesznek azok, hogyan maradhatnak azok. Isten minket boldog emberekké akar tenni. Annál sokkal gazdagabb tartalommal, mint ahogy sokszor mi véljük. Ez abban van benne, amit a Biblia így nevez: üdvösség. Az Istennel való újra megtalált közösség.

I.
Ezért érdemes megnéznünk: mi ennek a feltétele? Miért írja Pál ilyen határozottan itt, hogy ha szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, akkor üdvözülsz, mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk.
Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Jézus feltámadásának a tényét senki sem hitte el első hallásra. Tessék elolvasni az összes húsvéti történetet a Bibliából. Aki találkozott vele, az azonnal futott a hozzá legközelebb állókhoz és lelkendezte: feltámadott az Úr, él az Úr, láttam, beszéltem vele, ezt mondta, azt mondta — senki sem hiszi el. Nem hiszi el Tamás sem. Tíz felnőtt tanítványkollegája tanúsítja: láttuk az Urat, ott volt, beszéltünk vele. Azt mondja Tamás: nem… majd, ha bedugom az ujjaimat a sebeibe…
Micsoda mélyen bennünk gyökerező materializmus! Ha a matériát a matériával összeérintem, akkor esetleg majd elhiszem. S micsoda lelki gőg van emögött, hogy ezt én döntöm el, hogy a tény tény-e, hogy Ő valóban feltámadott és él. Az örömhírnek, az evangéliumnak első hallásra senki sem hitt. Ezt magyarázhatjuk, hogy érthető, mert annyira szokatlan, példátlan, analógiátlan esemény volt Jézus feltámadása, hogy mindenki elképzelhetetlennek tartotta. Pedig olvassuk a Bibliában, hogy azonnal, kora hajnalban a Jézus sírjának őrzésére kirendelt katonák sietnek a megbízóikhoz, a főpapokhoz, és elmondják nekik, hogy rendkívüli jelenségek voltak: földrengés volt, ha angyalt láttak, és ők fegyverrel a kezükben is úgy megijedtek, hogy olyanok lettek, mint a halottak. Alig tudták összeszedni magukat, és most itt vannak, mit kellj tennünk?
A főpapok mindjárt tudták, mit kell tenniük: Pénzt adtak nekik és a szájukba azt a hazugságot, hogy híreszteljétek: amíg aludtatok, addig jöttek a tanítványai és ellopták. Ti pontosan tudjátok, hiszen aludtatok.
Aztán az asszonyok is: Mennek hajnalban, látják, hogy üres a sír. Az angyal mondja nekik: mit keresitek a holtak között az élőt? Előre megmondta, hogy feltámad. Futnak a tanítványokhoz, a tanítványok nem hiszik, de azért Péter és János ellenőrzik ezt az asszonyi fecsegést — ahogy egyikük mondta —, s valóban üresen találják a sírt. Aztán egyre több hír érkezik arról: látták Jézust, beszéltek vele. Hazakísérte a két emmausit, aznap este meglátogatta a tanítványokat, egy hét múlva eljött külön Tamás kedvéért, beszélt egyszerre ötszáz embernek, akik tanúsítják, hogy valóban testben ott látták és hallották, utána pedig negyven napon át tanítványait felkészítette a reájuk váró szolgálatra. Akkor pedig eltűnt előlük, felment a mennybe.
Mindez olyan szokatlan esemény és olyan különös módon történtek ezek, hogy valóban nehéz volt ezt elhinni. Akik viszont találkoztak a Feltámadottal, azoknak nem kellett tovább bizonygatni semmit, hanem azok azonnal megszólaltak és hirdették másoknak, ráadásul megváltozott az életük. Miért? Itt értjük meg, miért olyan jelentős Krisztus feltámadásának az eseménye. Azért, mert (különösen, ha ismerjük közelebbről az akkori gondolkozásmódot), az Ő feltámadása hitelesítette mindazt, amit korábban tanított és tett. A tanításain és csodáin is csodálkoztak már — ki így, ki úgy viszonyult hozzá —, de sokan nem tudták Őt hova tenni, mert nem hitték el, hogy az, akinek mondja magát. Ezért is ítélték halálra a főpapok.
Feltámadásával azonban nyilvánvalóvá lett, hogy nem akárkit feszítettek keresztre a Golgotán. Nyilvánvalóvá lett, hogy Ő valóban az Isten Fia. Csakugyan Ő a Messiás, tehát mindaz igaz, amit éveken keresztül mondott, és mindazt Isten cselekedeteként kell elfogadni, amit éveken keresztül cselekedett. Hiába próbálták Őt vádolni mindenfélével, még azzal is, hogy az ördöggel cimborál, most már a napnál világosabb, hogy itt az Isten cselekedett. A Mindenható küldetésében járt, a Mindenható teljhatalmával vitt véghez mindent, következésképpen ilyen komolyan kell venni a kijelentéseit is, mert Ige az, maga az élő Isten üzeni azt az ő népének.
Persze Jézus az Ő kereszthalálával szerezte meg nekünk Isten kegyelmét és bocsánatát. Az volt az egyetlen érvényes áldozat, amire való tekintettel Isten minden benne hívőnek megbocsátott. De még az Ő áldozatának a hitelességét is az Ő feltámadása tette kétségbevonhatatlanná, megtámadhatatlanná még az ellenségei előtt is. Ezért igyekeztek elkövetni húsvét napján Jézus ellenségei mindent, hogy megtalálják az Ő holttestét. Mert amellett, hogy a tanítványok ellopták őt, egyetlen bizonyíték lett volna, ha bemutatják a holttestet. Ezzel szemben az élő Krisztusban ütköztek az utcán, meg sokan beszámoltak arról, hogy milyen tapasztalatokat szereztek aznap meg a következő napokban róla.
Azzal, hogy Jézus feltámadott és ezzel hitelesítette mindenki számára az Ő kereszthalálát, annak érvényességét, helyettes elégtétel jellegét, ezzel egészen új igazság is felragyogott. Az a vallásos világ ugyanis, amelyikben akkor Jézus is élt, és később Pál apostol is, tipikusan törvényvallás volt. Vagyis úgy gondolkoztak, hogy az üdvösséget ki kell érdemelni, és ki lehet érdemelni. Az üdvösségért meg kell dolgoznunk. A cselekedeteink jutalmaként kapjuk. Mi betartjuk Isten törvényeit, és ezek után nekünk jár az üdvösség, és mindaz a jó, amit csak Istentől kaphat az ember. Ez volt az alapállás, és ugyanakkor a legvallásosabbaknak sem volt bizonyosságuk arról, hogy elég jót tettem már, vagy kell még valamit tenni, hogy kapjak? Megkaptam már az üdvösséget vagy nem? A legjobbaknak sem volt békességük és bizonyosságuk.
Ezért megy Nikodémus, aki minden tekintetben kiváló ember volt, Jézushoz, mert ő sem bizonyos abban, hogy benn van-e Isten országában, vagy még valami híja van az ő teljesítményeinek. Itt ragyog fel az evangélium, amit Jézus végig prédikált, de nem vették komolyan és sokszor mi sem vesszük komolyan, s az Ő feltámadása győzte meg erről azokat, akik addig ezt nem hitték: hogy mi nem szerezhetjük meg az üdvösséget, azt csak ajándékba lehet kapni. Jézus szerezte meg nekünk. Azért kellett az Ő egész földi életét végigkísérő temérdek szenvedése, azért vállalta a kínhalált, és most feltámadásával felkiáltójelet tett a mondat végére: Isten kínálja nekünk a szabadulást, az életproblémáinkra igazi megoldást, annál sokkal nagyobb és tartalmasabb boldogságot, mint ami után sóvárgunk. A vele való közösséget, az üdvösséget. Ajándék, amit Jézus szerzett meg. Ajándék, aminek az árát Ő fizette ki. Nem kell erőlködnünk, mert semmilyen erőlködéssel ezt nem szerezhetjük meg. Ezt csak elfogadni lehet. Az elfogadás módja pedig: a hit. A hit az a kinyújtott kéz, amivel Isten nekem felkínált ajándékait hálásan elfogadom, elkezdem használni, és másokkal megosztani.
Ezért mondja itt az apostol: ha hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz, mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk.
Érdekes, amit előtte mond, de nem akartam az egész fejezetet felolvasni, mert ez a summája mindannak, amiről ott szó van. Azt mondja: emberek, gondolkozzatok egy kicsit. Mit tettetek azért, hogy Jézus lejöjjön a mennyből? Semmit, ezt Ő magától tette. Mit tettetek azért, hogy feltámadjon a halálból? Azért sem tettünk semmit. Ugyanígy nem tehettek semmit az üdvösségért sem. Ezt mind Ő végezte el. Ő hagyta ott a mennyet és emberré lett. Ő vállalta a kereszt kínját. Az Isten feltámasztotta Őt a halálból. Ez rajtunk kívül, tőlünk függetlenül történt. Minden, ami meghatározza a mi földi és örök sorsunkat, Isten cselekedete. Minden eseménynek Ő az alanya, mi pedig ennek a gyümölcseit hálásan elfogadhatjuk. Erre a hitre bátorítja őket: most már, hogy feltámadott, nyújtsátok a kezeteket, és ne ti akarjátok megszerezni, amit ajándékként kínál, és amit ember soha meg nem szerezhet.
Amikor azt kérdezi ez az ige tőlünk: hisszük-e valóban, hogy Krisztus feltámadott, akkor ebben mindez benne van. Nemcsak az, hogy az ember alig láthatóan megvonja a vállát, és azt mondja: biztos, a Biblia általában igaz, miért vitatkozzam vele… Feltámadott, jó. Maradjunk ennyiben. Ezzel azonban ez nincs elintézve, mert ez nem hit. Akkor ettől nem üdvözülök, csak ha hiszem, hogy feltámasztotta Őt az Isten. És mit jelent, ha ezt hiszem? Azt jelenti, komolyan veszem, hogy teljesen tehetetlen vagyok arra, hogy megváltoztassam magamat. Isten azonban kínál nekem mindent, amire szükségem van. Megkötöz engem sokféle láthatatlan sötét erő. Jézus mindebből szabadulást hozott. Minden hiányomat kész kitölteni. Olyan értékeket is rám akar bízni, amikről nem hallottam, hogy létezik olyan. Magát az üdvösséget kínálja. Semmit nem tehetek érte, de hálás szívvel elfogadhatom. Ha ez az enyém, akkor biztos, hogy meg fogok szólalni, és ezt az örömhírt másokkal is közlöm.
Ha valaki hiszi, hogy Jézus feltámadott, akkor keresi a vele való közösséget. Akkor egészen természetes az, hogy az Ő jelenlétében él. Többször rajtakapom magamat azon, hogy úgy gondolkozom, mintha Ő nem lenne. Egy váratlanul támadt nehéz helyzet van, gyorsan el kell dönteni egy kényes dolgot, amitől a gyülekezet jövője valamilyen mértékben függ. Emberek kérnek eligazítást, és fogalmam sincs, hogy itt most mi lenne az Isten szerinti helyes dolog, és akkor az ember pánikba esik, kapkodni kezd. Kutat az emlékeiben, a tapasztalataiban, ahelyett, hogy azt mondaná: Úr Jézus, mi itt a megoldás? És tudom, mi a különbség, amikor ebben a bizonyosságban élek, szüntelenül az Ő jelenlétében, az Ő színe előtt. Ezzel a felelősséggel, hogy semmit nem tehetek az Ő háta mögött, mert Ő mindent lát. Ez a hívő ember erkölcsiségének az alapja is, hogy én a dicsőséges Uram jelenlétében élek. Ez azt is jelenti, hogy akkor nincs kitől, mitől félnem sem, hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Akkor ki az, aki nagyobb lenne, mint Ő? Én a legnagyobbhoz tartozom. Ez teljes bebiztosítottságot jelent. Ebből békesség következik…
Ennek sok konzekvenciája van, ha szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból. Jó lenne, ha ma végiggondolnánk ezt, hogy mi-mindennek lehetne ebből következnie. Talán mi-minden mutatja, hogy hiányzik ez a hit a szívünkből, vagy gyengécske ez a hit, vagy elméleti síkon elfogadjuk, mint bibliai állítást, de nem szűrődött le még a hétköznapjainkba. Isten segítsen minket, hogy folyamatos húsvétban éljünk. A feltámadott Krisztus hatalmas jelenlétében.

II.
A másik, amit Pál apostol mond: aki ebben bizonyos, az ezt mondani is fogja másoknak. Ha van igazi hite, akkor megszólal, és a hitvallás is elhangzik az ajkán. Ez a hitvallástétel nem feltétele az üdvösségnek, de jelzi: igazi-e a húsvéti hitünk, mert van nem igazi is. Van olyan, amiről azt gondoljuk, de semmi nem következik belőle, van hamis hit, aminek nincsenek gyü-mölcsei. Isten nekünk igazi hitet akar adni abban, hogy Ő feltámasztotta Jézust.
Kálvin János ír egy ilyen egyszerű képet ennek a helynek a magyarázatánál: lehetetlen, hogy tűz van ott, ahol sem láng, sem meleg nincsen. Ilyen egyszerű. Lehetetlen, hogy igazi hit van ott, ahol az illető erről a feltámadott Krisztusról soha nem tud beszélni, és Őt nem tudja felmutatni.
Itt derül ki az, hogy mennyire nem magánügy a Krisztusban való hit, mennyire nem a hívő keresztyén személyes titkai közé tartozik, hiszen úgysem lehet titokban tartani azt, amivel valakinek tele van a szíve. Ha sikerül hosszú távon titkolnia valakinek, hogy ő keresztyén, akkor biztos, hogy nem az. Mert ha a feltámadott Krisztusban hisz, akkor azzal a hittel tele van a szíve, és akkor az kibuggyan a száján is, és valami módon beszélni fog róla. Annál inkább, mert akkor tudja, kiben hisz. Itt hangsúlyos ez a rövid hitvallás, amit beledolgoz Pál apostol ebbe a mondatba: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust…” ennek a súlyát ma megint nem érzékeljük már, de két dologra, ha emlékezünk, akkor sokkal többet jelent.
Az egyik, hogy zsidó területen az élő Isten szent nevét nem mondották ki, helyette mindig azt mondták: Úr. Tehát ahol Úr hangzik el, ott mindenki az egy, igaz, élő, mindenható Istenre gondolt. A másik: római pogány területen a császárok hívatták magukat küriosznak, úrnak, mert azt képzelték, hogy az egész beláthatatlan birodalom mindenható urai ők. Ráadásul később isteni eredetűeknek is gondolták és állították magukat.
Tehát akármelyikre gondolunk — és valószínű, Pál apostol mind a két összefüggést szem előtt tartotta —, ha valaki Úrnak vallja Jézust, akkor ezzel az Ő örök istenségéről tesz vallást. Akkor hiszi, hogy Jézus Isten. Hogy Jézusban maga a mindenható Isten hajolt közel hozzánk, és az Ő hatalmával cselekedett. Ha pedig pogány fejjel gondolkozunk, akkor hiszi az illető, hogy Jézus ura a „mindenható” császárnak is, mert ő csak azt gondolja, hogy mindenható, Jézus viszont valóban az, és egyedül Ő az.
Tömör, sokatmondó, mindent magában foglaló hitvallás volt ez: Jézus Krisztus Úr. Ezért a hitvallásért sokakat üldöztek, sőt meg is öltek. Sok keresztyén vállalta a vértanúhalált is ezért, mert tudták, hogy ez igaz. Jézus Úr volt az ő személyes életükben is. És akinek az életében Ő valóban élő Úr, annak az életén ez meglátszik.
Itt szeretnék a másik tévedésre rámutatni, amivel harcol ez az ige. Az egyik a törvényvallás volt: mi megszerezzük magunknak az üdvösséget. Isten igéje azt mondja: nem lehet, az ajándék, hittel el lehet fogadni. Ennek a másik véglete az a többnyire amerikai színezetű szirupos, úgynevezett keresztyénség, ami elárasztja ma a világot, és amelyik azt mondja: azt kell az embereknek prédikálni, hogy Isten szeret titeket, elfogad, megbocsátott, boldoggá akar tenni. Karizmatikus körökben kiegészítik azzal, hogy gazdaggá, sikeressé és egészségessé is akar titeket tenni. Örüljetek ennek. Itt befejeződik az evangélium. Az egyik a saját erejéből akarja megszerezni — az lehetetlen. A másik meg azt mondja: hurrá, ez ajándék, örüljünk neki — és nem következik belőle semmi.
Sokakat ismerek, akiknek az úgynevezett megtérését egyáltalán nem követi valóságos életváltozás, a megszentelődésben való növekedés, és erkölcsi tartás. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, akkor nemcsak azt veszi komolyan (azt is), hogy az egész világ Ura, a történelem Ura, a zsarnokok felett is Úr, az elnyomottaknak is Ura, de az ilyen ember vallja, hogy a személyes életünknek is Ura, és ebből következik a megszentelt élet. Olyan ajándékot kaptam tőle, amiért semmit nem tettem, csak a hitemmel elfogadtam, azért hálából az egész életemet neki rendelem alá. Jézus Megváltó és Úr. Megváltó, megtisztította az egész múltamat. Én azt mondom: te vagy az én Uram, a te akaratod szerint rendezem be az egész jövőmet. Ennek hétköznapi konzekvenciái vannak. Ha valaki a szívében hiszi, hogy Isten őt feltámasztotta, és a szájával megvallja, hogy Ő Úr, akkor igazán tiszteli Őt. Akkor számára Isten igéje kétségbevonhatatlan igazság. Ezt az erkölcsi életén is meglátni.
Aki hiszi, hogy Jézus feltámadt, és élő Úrként tiszteli Őt, az nem váltogatja a partnereit. Miért? Mert ez az Ő kifejezett akarata. Ha Úrnak vallja, akkor engedelmeskedik neki. Az ilyen ember nem teszi tönkre a testét semmiféle módon. Nem próbálja ki a legszelídebb drogot sem. Egyszer sem, akkor sem, ha a legjobb barátja kínálja meg vele. Az ilyen ember megtisztítja a szókincsét, és bizonyos mocskos kifejezéseket egyszer s mindenkorra töröl belőle. Miért? Mert vallja, hogy Jézus Úr, és ez az ő Urá-nak az akarata. Az ilyen ember becsületes egy hazug és csaló világ közepén is, bármilyen nehéz sokszor becsületesnek maradni. Tiszteli a szüleit akkor is, ha azok nem tiszteletreméltók, mert meg van írva, hogy tiszteld ettől függetlenül apádat és anyádat. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, annak ez meglátszik a munkáján, a pénzügyein. Az ilyen ember nem veri el az időt, mert nem az övé az idő, hanem úgy kapja ajándékba. Tud megbocsátani akkor is, ha nem kérnek tőle bocsánatot. Az egész gondolkozása más. A szívének az indítékaira odafigyel, nemcsak a látszatra, a cselekedetekre. Mindezt önként és hálából, mert erre senki nem kényszeríti. Egyszerűen komolyan veszi, amit mond. Ha vallja, hogy Jézus Úr, akkor ennek megfelelően viszonyul hozzá. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, az tulajdonképpen magára öltött egy lelki uniformist. Az tudja, hova tartozik, ki a parancsnoka, kik a bajtársai, mik a feladatai, ki az ellensége, és milyen fegyvereket használhat, és milyeneket nem. Milyen harcokat vívhat, és milyenekbe nem szabad belebocsátkoznia. Ez egészen egyértelmű azok számára, akik nemcsak a szájukkal mondják, hanem a szívükből fakad, és komolyan veszik, amit mondanak: Jézus Krisztus Úr.
Jézus feltámadásának ilyen konzekvenciái is vannak. Egyrészt nagy békességet, biztonságot ad, hogy a mindenható Úr szövetségében, közösségében élhet a hívő, az Ő jelenlétében, az Ő szeretetétől átölelve, másrészt ebből következik: a számmal is megvallom, hogy Ő Úr, Úr felettem is, az ellenségeim felett is, és az egész világ felett.
Amikor valaki ezt a szájával megvallja, akkor megtapasztalja azt, amivel a Márk evangéliuma befejeződik: maga Jézus együtt munkálkodott velük, megerősítve az igét, amit mondtak. Ha valaki akármilyen ügyetlenül, gyakorlatlanul, de őszintén meg meri vallani, hogy szereti Jézust, hogy csakugyan komolyan hiszi, hogy feltámadt és él, és boldogságot csak tőle kaphatunk, azzal együtt munkálkodik a feltámadott Krisztus, és a hallgatók szívében Ő fogja elvégezni, hogy közülük is sokan higgyék ezt. Nem nekünk kell meggyőznünk azokat, akik közé küld. Hogy milyen erő van ebben az igazságban, azt az is szemlélteti, hogy ha valaki megvallja, hogy Ő Úr, az mindig vissza is hat ránk, az a saját hitünket is megerősíti.
A Biblia azt mondja: Jézus valóban feltámadott a halálból. Ennek alapján hisszük, hogy Ő él, és Úrnak valljuk Őt, mert Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten. azt a Jézust, akit megfeszítettek.
Jó lenne, ha így mennénk tovább az ünnep után a mi utunkon. Ebben erősödnénk meg. Jó lenne, ha ma mindenki őszintén megkérdezné Istent: Uram, hiszem-e igazán mindezt, és mi az oka annak, ha eddig még sohasem mertem megvallani? Jó lenne az is, ha ez nem idézne elő bennünk erőlködést, nem válna görccsé, hogy nekem erről beszélnem kell. Mert ha az csak így megy, akkor annak legtöbbször az az oka, hogy nincs mit megvallani. Először igazán hitre kellene jutni, és engedni, hogy elvégezze bennünk az Ő munkáját.
Hogyan kezdődik az, hogy valaki megvallja a hitét? Úgy, hogy először megtelik a szája igével. Azt írja Pál apostol egy helyen: a Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon. Először nekem kell sok igét magamba töltenem, aztán egyszer csak igeszerűen fogok hozzászólni valamihez. — Ott kell lenni a hívők között, ahol könnyű a hitünkről beszélni, aztán majd a hitetlenek között is menni fog. Meg kell szólalnia a Bibliának otthon, akkor is, ha ez eddig nem volt szokás. De nem erőszakoltan, nem kioktatóan, hanem úgy, ahogy azt Isten mutatja azoknak, akik erre vágynak. Utána igeszerűen kezd el gondolkozni az ember mindenről. Úgy fog megszólalni is, és Isten egy-egy helyzetre elkészített mondanivalót is fog adni a szánkba. Még a nagy Pál apostol is könyörgött ezért, hogy imádkozzatok, hogy az Isten adjon nekem szót, amikor megnyitom a számat. De megnyitotta a száját, és várta, hogy kap szót. Ez is hit kérdése. Ez is arra épül, hogy Krisztus valóban feltámadott és él, és lépten-nyomon kérhetünk tőle efféléket is.

Egyik bibliaóránkon beszélgettünk erről a történetről. Megrendülve láttuk, hogy az a Péter, aki Jézustól olyan sok szeretetet kapott, ebben a kényes, kritikus helyzetben képes volt letagadni, hogy valaha is ismerte Őt. Az ember nem akar hinni a szemének, amikor ezt olvassa. Péter volt az első, akit elhívott tanítványául Jézus. Három éven keresztül hallotta minden tanítását, láthatta Jézus minden csodáját, kö-zelről szemlélhette az Ő szent, tiszta, másokért minden áldozatra kész életét, és akkor most, amikor a Megváltó ilyen nehéz helyzetben van, összeverve a kínvallatás után, kész a halálos ítélet ellene, már csak az van hátra, hogy a helytartó jóváhagyja, akkor ez az első számú tanítvány képes megtagadni Őt.
Hogyan történhetett ez? Annál jogosultabb ez a kérdés, hiszen olvassuk a megelőző mondatokban, hogy előző este lelkesen fogadkozott, hogy ő mindenre kész Jézusért. „Ekkor Péter így szólt hozzá: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” Jézus ezt mondta neki: „Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Péter így válaszolt: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26,35)
Ezek után hogyan kerülhet ennyire mélyre egy Krisztus-közelben élő ember, hogy letagadja, hogy ismerte Őt? Milyen út vezetett ide?
Éppen ezt vizsgáljuk meg ma, amikor Jézus Krisztus kínszenvedésére és kereszthalálára emlékezünk, hogy vajon hogyan jöhetett ki ugyanabból a szájból ez a fogadkozás, és utána a tagadás. Hogyan lehetséges az, hogy egy értelmes felnőtt ember ezt nem veszi észre, nem tűnik fel neki, hogy mi van valójában a szívében? Vajon hogyan lehetséges az, hogy Jézus ezek után, ennek ellenére is megtartotta Pétert tanítványának, és szép feladatokat bízott rá a későbbiekben?
Akkor értjük meg igazán, hogy mi történik itt, ha az előbb idézett mondatokat megelőző verseket is olvasom ugyanebben a fejezetben. Amikor az utolsó vacsora után Jézus a tanítványokkal kiment az Olajfák hegyére, akkor így szólt hozzájuk: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileá-ba.” Ekkor mondja Péter neki, hogy ha mindnyájann megbotránkoznak is, én soha nem.
Mi történik itt? Jézus mond valami hallatlan horderejű kijelentést nekik. Az Ő egész messiási küldetésének a célját fogalmazza meg egyetlen mondatban, és azt, hogy az itt van a küszöbön, hamarosan bekövetkezik kínhalála, ami helyettes váltsághalál, de amit követ az Ő feltámadása. Még azt is megmondja, hogy a feltámadása után hol fog találkozni az övéivel.
És mit csinál Péter? Mintha ez el sem hangzott volna. Itt egy sor kérdésnek kellene jönnie. Mire gondolsz, Uram? Miféle pásztort vernek meg? Milyen nyáj széled szét? Mi vagyunk ez a nyáj? Nem lehet ezt megakadályozni? És mit értsünk ezen, hogy: feltámadásod után mész Galileába? Mi is megyünk oda? Hogyhogy feltámadsz? Akkor meghalsz? Miért halsz meg, és hogyan fogsz feltámadni? Nem láttak mindennap ehhez hasonló eseményeket.
A kérdések azonban elmaradnak, mert Pétert nem az érdekli, amit Jézus mond, hanem a saját gondolataival van tele. Jézus első mondatánál leragad, az ellen tiltakozik, kiigazítja Jézust, és a saját gondolatai körül forog, és a végén azt is mondja ki. Tulajdonképpen három súlyos hibát követ itt el Péter egy csapásra. Egyrészt felülbírálja Jézust. Jézus azt mondja: ti mindnyájan el fogtok hagyni engem. Mire Péter: az nem úgy van, Uram, te tévedsz. Ezek a hitványak, lehet, de én nem. Ebben benne van az is, hogy különbnek tartja magát, mint a többieket. Ezt nem is kell különösebben mérlegelni, ez magától értetődik. Ő feltétlenül különb, mint a többi. A harmadik hiba, hogy valóban nem figyel oda arra, amit Jézus mond. Nem arra reflektál, nem ahhoz kapcsolódik a mondanivalója, hanem saját magához. Ahhoz, hogy kikérem magamnak, velem ilyen nem fog megtörténni. A végén még megerősíti: ha kell, kész vagyok veled börtönbe, vagy akár halálba is menni.
Ugyanaz szólal itt meg Péter ajkán, ami annakidején, mikor Cézárea Filippinél a szép hitvallást elmondta, s utána Jézus első alkalommal beszélt nekik szenvedéséről, bekövetkező kínhaláláról és feltámadásáról. Ott sem ezekkel kapcsolatos kérdéseket tettek fel, ott is leragadt Péter Jézus szenvedésénél, és elkezdett tiltakozni: „…nem eshetik ez meg veled, Uram!” Sőt, folytatása is van ennek: „Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Jézus pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt 16,22-23)
Jézus tehát leleplezi azt, hogy ki áll Péter szavai mögött. Hogyan történhetett meg az, hogy a szép hitvallás után: „te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia,” ilyen egészen ördögi mondatok jönnek ki Péter száján: nem eshetik meg veled az, ami végett, ami célból jöttél.
Jézus leleplezi azt, aki ezt súgja Péternek, és azt mondja: a Sátán az, aki pontosan tudja, hogy mi történik akkor, ha Jézus meghal a kereszten. Ő az, aki tudja, hogy egyetlen ember sem tud eleget tenni a maga bűneiért, és Isten igazsága megkívánja a bűn büntetését, Isten szeretete pedig meg akarja menteni a bűnösöket. A büntetést végre kell hajtani, de a bűnös csak úgy menekülhet meg, ha valaki helyette elszenvedi a büntetést.
Ez volt Jézus megváltói munkája. Ez volt az Ő testté lételének, egész munkájának a célja. Hamarosan célhoz ér az Ő munkája. Hamarosan elhangzik: elvégeztetett. De ha ez elhangzik, akkor megtörik a Sátánnak a hegemóniája. Akkor nincs neki többé kiszolgáltatva az ember. Akkor mindazok, akik Jézusban hisznek, teljesen szabadokká válnak az ő uralmától, s ezt nem akarja az ellenség. Meg kell akadályozni Jézust abban, hogy végigjárja az engedelmesség útját. Vissza kell riasztani Jézust. Rá kell venni valakit az Ő közelében, hogy kezdje el lebeszélni erről Jézust. Alkalmas ember erre Péter. Ő mindig ott van Jézus közvetlen közelében, neki nagy szíve van. Még azt a látszatot is lehet kelteni, hogy Péter nagy szeretettel, őszinte féltéssel veszi körül a Megváltót, hiszen olyan emberi ez — szokták mondani sokan —, olyan emberi itt Péter: Mentsen Isten, Uram, ez nem történhet meg veled! Közben nem veszi észre, hogy ebben a helyzetben ő az ördög szócsöve. Azt mondja, amit neki ez a gonosz hatalom súg. Így akarja visszatartani Jézust attól, hogy végigjárja az engedelmesség útját.
Mi most nem Péter felett törünk pálcát, nem akarunk késői nagy okosok lenni, akik megállapítjuk: hogyan kellett volna neki viselkednie. Az övéhez hasonló kényes, nehéz, veszélyes helyzetben közülünk is sokan elbuktunk már egészen hasonló módon őhozzá. Csak a Bibliában meg van írva, hogy amiket olvasunk, azok a mi tanulságunkra írattak meg. Ha sikerül tetten érnünk, hogy mi is vezethetett oda, hogy Pé-ter eddig a gyalázatos tagadásig eljusson, akkor ez megóvhat minket hasonló bukásoktól. Ezért érdemes tanulnunk ebből. Itt egy sor kérdés vetődik fel az emberben. Ennyire megrontotta volna az Isten elleni lázadás, a bűn az embert, hogy még a legjobbak is képesek ilyen mélyre süllyedni, mint ő? Ennyire vakká lehet egy értelmes ember is, hogy nem látja, mi történik, minek, kinek lesz eszközévé? Nem hallja, mit beszél, hogy ez mennyire nem illik abba, amit három éven át hallott attól, akit rajongásig szeret, Jézustól? Valóban jogos és fontos kérdések ezek.
Különös dolog, hogy milyen sok védőügyvédje támad Péternek. Erről a történetről még nem beszéltem úgy olyan alkalmon, ahol beszélgetni is lehetett, hogy ne mondták volna többen is: azért vigyázzunk! Ő mégis csak szerette Jézust, azért követte Őt Kajafás udvaráig. Aggódott érte. Csupa féltés ez az ember. Inkább példát vehetnénk róla, hogy így kell az Úr Jézust félteni, szeretni, és így kell Őérte vagy másokért is aggódni. Jó, jó, megtörtént vele, hogy megtagadta Jézust, de szíve mélyén szerette.
Itt éppen ez a nagy kérdés. Ha erre igaz választ találunk, nagy segítség lesz nekünk: Mi volt az ő szíve mélyén? Ez volt-e valóban a helyzet, hogy megtagadta ugyan ott ijedtében, de a szíve mélyén szerette, vagy pedig az volt a helyzet, hogy azt hitte, szereti Jézust, de alapjában véve nem értette, nem fogadta el annak, aki, újra és újra kiigazította, és a szíve mélyén átkozódó, esküdöző önféltés volt? Melyik volt a szíve mélyén: megtagadta ugyan véletlenül, de a szíve tele volt szeretettel — vagy azt hitte, hogy ez a Jézus iránti szeretet, de a szívéből végül is az buggyant ki, ami a száján kijött: átkozódó, esküdöző önféltés?
Az a jó, hogy ezt ő maga dönti el, hogy melyik az igazság. Péter viselkedéséből egyértelműen kitűnik: az utóbbi volt sajnos itt az igazság. Amikor ez kiderül, hogy mi van az ő szívében valójában, amikor ő is megtudja, hogy kicsoda ő Jézus nélkül, hogy az az egész kedvesség, aggódás, szeretet, féltés csak a felszín, látszat, ami mögött gyávaság, hazugság, tagadás, aljasság van, akkor egy szót sem tud szólni, csak keservesen sír. Ezen csak sírni lehet, amikor a saját szíve mélyére tekinthet valaki. Ez Istennek különös kegyelme mindig, amikor megengedi nekünk, akik oly sokszor el vagyunk telve önmagunktól, mert csak a látszatot látjuk, hogy a valóságot is észrevegyük. Úgy lássuk, legalább az életünk egy-egy területét, ahogyan Ő lát minket. Mert ez ad lehetőséget arra, hogy ebből őszinte bűnbánat, bűnvallás legyen, és az ember elhagyja ezeket a bűneit.
Péter nagypénteken kénytelen rádöbbenni arra, hogy ő nem az, akinek hitte magát. Nem az, akinek látszik. Bizonyos, hogy ő-szinte lelkesedéssel mondta: lehet, hogy ezek elhagynak, de én nem. Még azt is őszintén ígérhette, hogy kész vagyok veled meghalni is. De hirtelen előállt egy helyzet, ahol még nem kellett meghalni, csak vállalni kellett volna Jézust, de ennek némi kockázata is volt. Nem volt képes vállalni Jézust és vállalni ezt a kockázatot. Ő ezt nem is tudta, hogy a sok jó szándék, fogadkozás, féltés, ígérgetés mögött nincs fedezet. Valóban nagy szíve volt, de még ez a nagy szív és jó szív is romlott szív volt.
Kiderül ebből a jelenetből, amit Ézsaiás könyvében olyan szomorúan olvasunk, amikor azt mondja, hogy „még a mi igazságaink is olyanok előtted (Isten előtt), mint a megfertőztetett ruha.” Még a mi szeretetünk is megfertőztetett, nem egyértelmű, nem következetes, nem tiszta, azt is megfertőzi és megrontja valami. (Ézs 64,5)
Ezért kellett Jézusnak nagypénteken meghalnia. Azért, mert ennyire áthatotta az istentelenség az egész lényünket, belső szellemi világunkat, hogy még amikor jót akarunk is, ott rejtőzik mögötte valami bűn, amiről ráadásul sokszor nem is tudunk, vagy nem akarunk tudni. Elhiszük magunk is, elhitetjük másokkal is, csak az élő Istennel nem sikerül elhitetnünk, hogy olyanok vagyunk, amilyeneknek látszunk, mikor a legjobb képünket mutatjuk. Sokan nem is akarnak hallani arról, hogy valójában milyenek. Elég kiábrándító élmény ez, de a gyógyuláshoz ez vezet.
Jézus keresztjénél derült ki az, hogy az Ő közelében is ilyen maradhat valaki. Itt a templomban is olyan maradhat valaki, amilyennek született. Jézus keresztjénél derül ki az is, hogy egyetlen erő tud ezen változtatni, az, ami az Ő halálából árad, mert ha képletesen mondom, de biblikusan: amikor Jézus szíve meghasadt a kereszten, akkor mintegy szétoszthatóvá vált. Aki látja már, hogy amilyenek Ő nélküle vagyunk, azon csak sírni lehet, és belátja már az illető, hogy önmagát nem tudja átnevelni, az kész lesz arra, hogy elfogadja azt a darabkát a Jézus szívéből, amit Ő kínál a benne hívőknek. Az ilyen embernek pedig új szíve lesz. Krisztus lelkülete, Lelke lakik benne.
Isten nem a régit foltozgatja. A Krisztuséból ad valamennyit, és azután az növekszik, erősödik, és valóság lesz az: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem mi leszünk jobbakká, nem a Péterek válnak becsületesebbé, hanem új szívet kapnak, mint ahogy ő is kapott. A végén csakugyan kész volt meghalni Krisztusért, de azt már nem fogadkozva, ígérgetve, hanem csendesen, átgondoltan, elszántan, teljes belső meggyőződéssel és békességgel. Azt már nem is ő valósította meg, hanem a benne élő Krisztus.
Ez volt Jézus Krisztus nagypénteki halálának az oka és a célja. Az oka, hogy ennyire mélyen megromlottunk mindnyájan, ahogy az itt Péterről kiderült, és nem tudjuk megváltoztatni magunkat. A célja pedig az, hogy kaphassunk mindnyájan új természetet, Jézus természetét. Péter apostol így írja: isteni természet részeseivé lesznek azok, akik hisznek Őbenne. (2Pét 1,4)
Péternek itt nagypéntek hajnalán azt kellett megtanulnia, amit ő biztosan ismert a Jeremiás könyvéből, és ami így hangzik: „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?! Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítélője, mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek a gyümölcse szerint megérdemli.” (Jer 17,9-10)
Sokakat megtéveszthetünk látszattal, Isten azonban a szíveket vizsgálja. Oly nagy kegyelem, ha bemutatja nekünk a saját szívünket. Olyan nagy kegyelem, hogy nem kell ilyen megromlott szívvel élni tovább, hanem kész nekünk újat ajándékozni.
Ha pedig Péter védőügyvédjeire gondolunk, akkor keressünk választ néhány kérdésre.
Szerette Péter Jézust? Szerette. Ahogyan csak egy megromlott szívből telik, úgy szerette. De mire telik egy megromlott szívből? Szerette Jézust mindaddig, amíg az neki nem került semmibe. Onnantól kezdve pedig megtagadta, ugyanolyan szenvedélyesen, mint amilyen szenvedélyesen fogadkozott, hogy mindvégig mellette marad. Ilyen a mi szeretetünk, a legnemesebb érzéseink is. Féltette Péter Jézust? Féltette. Mitől féltette? — ez itt a nagy kérdés. Attól, hogy baja esik, hogy szenvedés vár rá, hogy esetleg megölik. Az eszébe sem jutott, amitől Jézus félt. Neki egyetlen dolog volt fontos: hogy soha semmiben ne legyen engedetlen az Atyának. Ez Péternek eszébe sem jut. Féltette Őt a szenvedésektől, de nem féltette az engedetlenségtől. Jézus viszont inkább vállalta a szenvedést, hogy ne legyen engedetlen az Atyának. Ezért ment a keresztre nagypénteken.
Mitől félünk mi jobban: attól-e, hogy ha mindvégig hűségesek maradunk Jézushoz, kellemetlenségek érhetnek, vagy attól, hogy ha megtagadjuk Őt és elkárhozunk? Mi riasztóbb: a kellemetlenség vagy az engedetlenség? Ezt kérdezi ma este tőlünk a mi értünk is meghalt és feltámadott Urunk. Arra akar felszabadítani, hogy vállaljunk szívesen bármilyen kellemetlenséget Őérte, csak maradjunk vele szoros közösségben, mert akkor áldás lesz a szenvedéseken is, és ha végigjárjuk az engedelmesség útját, akkor oda érkezünk meg, ahol Ő van.
Ez azért is fontos kérdés, mert ezt úgy is fel kell tenni: mitől féltjük a gyerekeinket, szeretteinket, a hozzánk legközelebb állókat? Attól-e, hogy: jaj, túlzásba ne vigyék a Krisztus-követést, mert még megszólják őket, meg hátrányban lesz részük, vagy attól, hogy a velük született sok gyengeség miatt ők is engedetlenekké válhatnak. Inkább bátorítjuk, erősítjük őket és a magunk példájával is előttük járunk, hogy megmaradjanak az engedelmesség útján — ez az igazi segítség nekik.
Ha beteg lesz egy gyerek, azonnal megmozdul az egész család, még ha késő este van, akkor is. (Többnyire késő este, szombaton, nagyszombaton meg karácsony előtt való nap szoktak súlyos betegek lenni a gyerekek.) Megmozdul mindenki: telefon, orvos, gyógyszer, ügyelet, mentő. Pénz nem számít, csak meggyógyuljon. Ez így van rendjén. De az, hogy halálosan beteg lélekkel születünk mindnyájan, és ha a gyermekeink ilyen állapotban maradnak, elkárhoznak, ez kit izgat közülünk? Vannak, akiket izgat, és Isten meg is áldja, ha nemcsak izgulnak miatta, hanem elkezdenek imádkozni, az igének a gyógyszerével kezelésbe venni őket, és mindazt megtenni, amit Isten mond. De vajon mi jellemzőbb a mi gondolkozásunkra és a közgondolkozásra?
Péternek itt azt kellett megtanulnia, hogy az a természet, amivel ő Jézus mellett él, javíthatatlan. Úgy, ahogy a Jeremiás könyvében olvastuk. Csalárdabb a szív mindennél, senki se ismerheti meg azt. Javíthatatlan. Neki pedig új életre van szüksége, újjá kell születnie. Egyébként így járnak a legjobbak is, a jó emberek is. Ennyit ér a mi nagy szívünk. Ennyire tudunk elmenni a mi nagy szeretetünkkel, és Isten ítélete lesz legnemesebb törekvéseinken is.
Akkor úgy járunk mi is, mint ő, aki magyarázott, fogadkozott, kiigazította újra és újra Jézust, de amikor áldozatot kellett volna vállalnia érte, nem volt sehol. Imádkozni nem tudott vele a Gecsemáné-kertben, virrasztani nem volt képes, most meg, amikor ki kellene állnia mellette, nincs bátorsága hozzá. Ennyit ér a mi nagy szeretetünk, elszántságunk, jó szándékunk, törekvésünk. Maradt az ő aggódó szíve, maradt a könnyen szóló nagy szája, maradt az okoskodó elméje (mindig beleokoskodott abba, amit Jézus mondott) s közben kiderül: nem érti, miről van szó, mit akar Jézus. A végén pedig ott van a háromszoros tagadás.
Ne tévesszen meg bennünket a látszat. Akkor se, amikor magunkat ítéljük meg, vagy mások megítélnek minket nagy jó szándékkal. Vagy különösen akkor, ha hízelegnek, azok a legveszélyesebb ellenségeink. Ne tévesszen meg a látszat! Isten el akar segíteni a valóság látására, és Jézus keresztjénél derül ki a valóság. Az, hogy kik vagyunk mi igazában, és az is, hogy kikké akar és tud formálni minket.
Milyen hát a mi szívünk, s mi van a szívünk mélyén? Ismerjük-e egyáltalán a szívünket? Az van benne, ami kijön belőle, mégpedig ami a kritikus pillanatokban kijön. Ami hirtelen kibuggyan. Ami a szívünkben van, az jön ki a szánkon is.
Péternek meg kellett tanulnia, hogy nem Jézust kell megtagadnia, hanem önmagát. Az előbb idézett jelenetben a Cézárea Filippinél lefolytatott beszélgetés során mondja neki Jézus zárómondatként: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24) Magát, nemcsak a bűneit, a már ismerteket, a látványosakat, hanem magát, az egész természetét, úgy, ahogy van. Mert mindent átjárt és megrontott a bűn. Amíg ez ellen tiltakozik valaki, addig nem lehet segíteni. Úgy még nem láttam újjászületni valakit, hogy ezt teljes meggyőződéssel, Isten előtti őszinte alázattal nem ismerte be: mindenestől romlott vagyok, nincs bennem (azaz a testemben) semmi jó — ahogy Pál apostol írja —, rászorulok a kegyelemre, és de jó, hogy van kegyelem!
Éppen ez a nagy dolog, hogy a tagadással meg a sírással nem ér véget a történet. A legtöbben ismeritek: néhány nappal ez után, húsvétot követően, a feltámadott Krisztus megkereste Pétert, és jellemző Jézus bölcs pedagógiájára meg szeretettől átitatott szavaira, azt kérdezte tőle: jobban szeretsz-e engem, mint ezek? — Mert ő volt a „jobban ember”, aki mindig mindent „jobban” csinált. Péter mit válaszolt? Azt mondja: Uram, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Itt már nem hangzik el a jobban, mint nagycsütörtök este, hogy ezek lehet, hogy megtagadnak, de én jobban ragaszkodom hozzád, én nem hagylak el. Itt már nem tartja magát különbnek a többinél, itt már Jézusra bízza, hogy ítélje meg őt, — te mindent tudsz, de azt tudod: szeretlek téged! Aztán még kétszer kellett erre a kérdésre válaszolnia. Ott már Jézus nem mondta azt, hogy jobban, csak azt, hogy szeretsz-e engem. Háromszori tagadás után háromszor megvallhatta, hogy szereti Jézust.
Ezek után soha többé nem emlékeztette őt Jézus erre a gyalázatos tagadásra. Miért nem? Mert azt Péter őszintén megbánta, amiatt sírt, és a megbánt és megvallott bűnöket Isten a háta mögé veti, és azok nem választanak el tőle minket. Ezért történt Jézus halála nagypénteken, hogy ez lehetséges legyen. Hogy egyrészt rádöbbenjünk, hogy velejéig megromlottunk és gyökeresen megrontott a bűn, másrészt felragyogjon előttünk: minden bűnre van tökéletes bocsánat, mert Jézus egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ezért lehet nekünk kegyelemből élnünk.
Ezért mondta Jézus a szenvedő és aggódó Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem”. Jézus keresztje leleplez, és ugyanakkor feloldoz. Leleplezi a romlottságunkat, és feloldoz, mert elég nékünk is az Ő kegyelme. Péternek szép feladatot ad. Megmaradhat az Ő alkalmazásában, de most már új szívvel. Most már nem a maga nagy szíve, meg Jézus iránti rajongó szeretete fogja vezetni, hanem a Szentlélek fogja belülről irányítani, a hit által benne élő Krisztus, és az lesz az igazi szeretet, az igazi engedelmesség.
Isten segítsen minket, hogy Jézusnak a keresztjére ne csak emlékezzünk ma, hanem el tudjunk csendesedni és megkérdezni Őt: Uram, mi van valójában az én szívemben? Nem akarom a látszatokkal megtéveszteni magamat. Hadd derüljön ki, és adj nekem új szívet. Segíts, hogy növekedjem ebben az újban, és hadd legyen egyre erőtlenebb a régi.

Isten kegyelméből megérhettük ennek az esztendőnek virágvasárnapját is, amikor ismét az Úr Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. A bibliai leírás szerint rendkívül sok minden történt azon a napon. Ebből a sok eseményből kettőt szeretnék most kiemelni. Azt a kettőt, amin többen meg szoktak botránkozni is. Többször hallottam már, hogy háborognak emberek: ejnye, ejnye, hogy eshetett ez meg a szelíd Jézussal, hogy kötélből ostort font, és kizavarta a templomból az árusokat?! Sokszor a maguk indulatosságát is igazolni akarják ezzel emberek, hogy ha még a szelíd Jézus is…, akkor mennyivel érthetőbb, ha én gyarló ember néha begurulok, mérges leszek, és olyanokat mondok és teszek, ami másoknak nem tetszik.
A másik részlet pedig a fügefa kiszá-rítása. Ugyan, miért tette ezt Jézus azzal a szegény ártatlan fügefával? Annyira éhes volt, hogy amikor nem talált rajta fügét, mérgében megátkozta?
Jó lenne, ha értenénk, miről van itt szó. Nem mérgében cselekedett itt Jézus, hanem ugyanazzal az Isten iránti engedelmességgel, az Ő szent igéjét komolyan véve végezte a küldetését, amivel egész földi munkája során tevékenykedett. Itt ugyanaz a Jézus szól és cselekszik, aki azt mondta: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok.”
Ez mind a két tett messiási cselekedet volt. Világos üzenete volt mind a két cselekménynek, és ezt az üzenetet világosan értették azok, akiknek címezte. Ezért nem merik Jézust leinteni. A jeruzsálemi templomban egy-egy nagy ünnepen — és ez a legnagyobb ünnep, a páska előtt öt nappal történt — kétmillió ember is megfordult. Éppen ezért jól kiképzett és szervezett templomőrség teljesített ott szolgálatot. Ezek nem nézték volna tétlenül, hogy mit művel ott Jézus, ha tudják, hogy nincs igaza. Ezeknek a főnökei: a papok és a templom felelősei pontosan tudták, hogy miért teszi Jézus ezt, és pontosan tudták, hogy igaza van. Ezért nem mernek tenni ellene, sőt nem mernek szólni sem ellene. Ez önmagáért beszél, hogy szó nélkül tudomásul veszik, hogy kizavarja onnan az árusokat. Ők értették azt is, ha utólag meghallották, hogy miért szá-radt ki az a fügefa.
Miről van itt szó? Miért font kötélből ostort és kergette ki az árusokat a templomnak arról a részéről, és miért mondta a gyümölcs nélküli fügefára, hogy soha többé ne teremj?
A jeruzsálemi templom egész épület-komplexum volt. Több udvaron keresztül lehetett bejutni a templomba magába. Legkívül volt a pogányok udvara. Abból nyílt az asszonyok udvara, a belső udvar, onnan már a szentély és legbelül a szentek szentje, ahova csak a főpap mehetett be, évente csak egy alkalommal, szigorú előírások közepette.
Annak viszont különös szerepe volt, mégpedig Istentől rendelt szerepe, hogy volt a pogányoknak is udvaruk. Vagyis, ha valaki, valahol a nagyvilágban hallott Izráel Istenéről, és Isten vágyat támasztott a szívében az után, hogy Őt keresse és megismerje, akkor legyen egy hely a szent városban, a szent templomban, ahol egy ilyen teljesen tájékozatlan pogány hallhat az egy igaz élő Istenről. Ezért olvasták ott fel időnként a Tórát, a Mózes öt könyvének a részleteit, ahol csend van, tehát megtanulhat imádságokat, és azokat elmondhatja, vagy ha a szívéből felfakad spontán valami, kiöntheti a szívét az élő Istennek, és onnan más emberként mehet haza.
Gondoljunk csak arra, ami a Cselekedetek Könyve 8. részében van. A nagy pogányságból, Etiópiából nekiindul egy tekintélyes úriember, a szerecsen komornyik, az etióp pénzügyminiszter. Több mint ezer kilométeren át rázatja magát egy rugó nélküli szekéren, hogy a helyszínen halljon valamit Izráel Istenéről, mert úgy látszik, elege volt abból a sötét bálványkultuszból, amiben felnőtt. Hallott valamit arról, hogy állítólag létezik egy olyan Isten, aki csakugyan él, akit nem szobrokban ábrázolnak ki. Furcsa, hogy láthatatlan, de nézzük meg, valóban van-e. És ha az mind igaz, amit ez az Isten az Ő népével tett, akkor ő ehhez az Istenhez akar tartozni.
Felmegy Jeruzsálembe, ott vásárol az iratterjesztésben egy Ézsaiás tekercset, ami egy vagyont ért akkor, hazafelé alig tudta olvasni, úgy rázta a szekér, de mégis elkezdi olvasni. Nem érti, akkor is olvassa. Micsoda belső szomjúság van emö-gött. Aztán Isten odaküldi Fülöpöt, és az megmagyarázza neki. Ez az ember úgy megy haza, hogy megismerte ezen az úton Jézust, és minden bizonnyal Jézus első apostola, küldöttje lett Etiópiában.
Erre való volt a pogányok udvara, hogy a pogányok megismerhessék az élő Istent, aztán esetleg Izráel népéhez csatlakozzanak. Vagy az a komornyik mindjárt az Úr Jézushoz csatlakozhatott. Fontos hely volt a pogányok udvara. Eredetileg ezt a küldetést kapta a választott nép Istentől. Azt mondja Isten az Ézsaiás 46,9 szerint, hogy kevés az, hogy az én szolgáim vagytok, az én küldötteim is legyetek. A pogányoknak világosságul rendeltelek — mondja Isten az Ő népének, hogy üdvösségem a föld végéig érjen.
Isten kiválasztott egy népet, hogy az a nép felragyogtassa őt a szellemi-lelki sötétségben. Legyen egy nép, amelyik ismeri Istent, hisz benne, ennek folytán megváltozik az élete. Másként él, mint a pogányok, és el tudja mondani, miért él másként. Ki az az Isten, aki ezt az egész világot teremtette, aki őket sok nehézség között hordozta, akivel lehet beszélni, akinek van szava hozzánk, és ez nem elképzelés, nem mi vigasztaljuk magunkat ilyen dolgokkal, hanem ezt ki lehet próbálni. Ez tény, ahogy ma mondják: ez működik. Jöjjenek a pogányok, ismerjék meg Istent, és vigyék haza a jó hírt. Ezért volt a pogányok udvara.
Azon kívül volt olyan terület, ahol lehetett árusítani állatokat, hiszen azok a hívők, akik messziről, sokszor száz kilométerekről jöttek oda, nyilván nem vezettek egy barikát útközben magukkal, hogy ott feláldozzák az előírások szerint, hanem ott megvették és bemutatták az áldozatot. Megvolt a helye az árusításnak is. Megvolt a helye a pénzváltóknak is, mert nem lehetett pogány pénzt használni a templom területén, hiszen a legtöbb pogány pénz egyik oldalán vagy a pogány császárnak, vagy valamilyen bálvány istennek a domborképe volt, hanem ott csak a templomi sekelt lehetett használni. Akárhonnan jött a hívő, átváltotta a pénzét. Erre is szükség volt az erre kijelölt helyen.
S mi történt? Az történt, hogy jól ment a bolt. Sokan vásároltak állatokat. Kevésnek találták az árusok azt a kinti területet, s látták, hogy a pogányok udvara nincs tele. Jönnek oda, mindig van ott néhány ember, de meghúzzák azok magukat valamelyik sarokban, vagy találjanak maguknak másutt valami helyet, és beszüremkedett a kereskedés a pogányok udvarára, ahol csendnek kellett volna lennie, hogy imádkozhassanak, igét hallgassanak, mélyre menjen az ige, végiggondolják, és Izráel Istene előtt hódoljanak, s megváltozott élettel menjenek haza.
Na de ki akar megváltozott élettel hazamenni a templomból? Templomba azért megyünk, hogy letudjunk valamit. Elmondjuk az imákat, bemutatjuk az áldozatot, s megyünk és folytatjuk ugyanott, ahol előtte. Ezt írja Jeremiás is, hogy ez a nagy baj. Állatokra szükség van, beáradt tehát a piac a templomba, és ha valaki mégis betévedt a pogányok udvarára, ott lehetett hallani ökörbőgést, báránybégetést, galambok szárnyának a csapkodását, pénzcsörgést, alkudozást, kiabálást, csak éppen csend nem volt és imádkozni nem lehetett.
Ez ellen emeli fel Jézus itt most már nemcsak a szavát, hanem az ostorát is. A szavát többször felemelte. Az Ő népének ezeket a bűneit többször világosan elmondta. Elmondta azt is, ha így maradtok és nem változik a helyzet, akkor azt súlyos ítélet követi, mert Isten ellen nem lehet következmények nélkül vétkezni. Ő hosszútűrő, de ezek az istentelenségek maguk után vonják a következményeiket. Ezért sír Jézus virágvasárnap Jeruzsálem felett, mert látja, hogy ha ez így marad, ahogy most van, az íté-let elpusztítja ezt a várost. És hogy ezt a nagy ítéletet el lehessen kerülni, egy kisebb ítélettel próbálja figyelmeztetni az Ő népét. Ezért ragadott ostort, űzte ki a kereskedőket és vásárlókat onnan, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, oda, ahol az arra kijelölt hely volt.
De az már kevés volt, az imádság kiszorult, a bizonyságtétel kiszorult, itt már senki nem akart lelkeket menteni, hitetleneket Istenhez vezetni, az élő Istent felragyogtatni. Itt ez nem volt téma. Üzemelt a kultusz, papok sokasága jött-ment, rendkívül elfoglalt volt mindenki. Nagyon fontos, nagyon vallásos dolgokat csináltak az ünnep alatt, csak éppen Istennel nem lehetett találkozni. A hasznot be kellett zsebelni, egy vékony rétegnek nagy jövedelmet jelentett ez. Ebből a papok is részesültek, és így hallgatólagosan eltűrték, sőt támogatták, hogy ezen a helyen is lehet árulni.
Jézus nem dühbe gurul itt. Nem a mérges Jézus csapkod. Láttuk, hogy közvetlenül utána gyerekekkel beszélget kedvesen, betegeket gyógyít még ott is. Megvé-di az írástudóktól a hozsannázó kicsiket. Az írástudóknak is türelmesen magyaráz ebben a helyzetben, noha tudja, milyen indulat van bennük vele szemben. Mint kollegáknak idézi a Bibliát: nem olvastá-tok? Ez történik itt most. Nem indulatos Jézus, Ő a küldetésében jár el. Az Ő népét Istentől kapott eredeti feladatára figyelmezteti. A templomnak az őseredeti sajá-tos célját hangsúlyozza. Az Isten szentsé-gére hívja fel a figyelmet, és arra, hogy az Isten népe másokért van, hogy a többieknek is megoldást közvetítsen, és Istenhez vezesse őket. Ez azonban itt nem történik.
Történik-e a mi életünkben? Mi olyan korban élünk, amikor egy szennyes szellemi áradat özönli el az egész világot, mint ahogy ott a kereskedés betolakodott a szenthelyre is, úgy áraszt el ma mindent egy bizonyos szennyes árvíz.
Az utóbbi napokban többekkel beszéltem, akik átélték ezt a mostani szörnyű árvizet. Egy valamit hadd mondjak. Ne haragudjatok, ha illetlen, de lássuk a valóságot, mert kapcsolatban van ezzel a történettel. Elmondták, hogy az egyik kö-vetkezménye ennek az árvíznek az, hogy a víz kimosta a WC-ket, és ami ott a gö-dörben volt, azt felszínre hozta és szétterítette. Ami az istállók mellett összegyűlt, a trágyadombokat, szépen szétterí-tette az egész falura. Amikor végre a víz kimegy a házakból, akkor a padlón, az ágyon — az egyik asszony azt mondja: a fazekában — ott talált ilyen WC maradványokat. Egyebek közt ilyen is történik árvízkor.
Ez történik ma szellemileg. Ami oda a mélyre való, azt ma a felszínre hozzák és szétterítik. Így terült el a trágárság a sajtóban, sőt a színpadokon is. Így árasztja el az üzleti életet, és egyáltalán az emberi együttélést a hazugság, a csalás. Itt már semmi súlya nincs az adott szónak, még az írásos szerződésnek sem. Így hozzák felszínre azt, ami ha egy ember életének a mélyén van, ha két ember intim kapcsolatában jelen van, ott a helyén van és fontos, de nem tartozik a nagyvilág elé. Így jelenik meg a tv képernyőjén sok olyasmi, ami két ember kapcsolatában szent és kedves, de nem odavaló. Így árasztja el egy okkult hullám az óvodától a vezetőképző tanfolyamokig a legkülönbözőbb szinteket — most nem akarom sorolni, milyen módon.
Egy szennyes áradat nyomakodik elő, mint ahogy az üzletelés betört a templomba és kiszorította onnan az imádságot, a bizonyságtételt, a missziót, úgy szorítja ki a mi életünkből is sok minden az imádságot, a csendet, az Isten igéjére való koncentrált figyelést, az egymással való meghitt, nyugodt beszélgetéseket, és bénít meg abban, hogy változzunk, úgy ahogy az Isten igéjéből következne.
Mivé lett a templom? Ezért emeli fel Jézus az ostort. A Biblia azt mondja, hogy a mi testünk a Szentlélek temploma. És mivé lett a Szentlélek temploma?
Egy férfikonferencián beszéltünk egyszer erről az igéről, és ezt mondta egy férfi: Tudja, mivé lett? Ez nem templom — és végigmutatott magán —, hanem egy gyárkémény. Itt a felső végén mindig füstöl. Meg szeszfőzde lett. Már kiszellőztetni se lehet belőle az alkoholszagot. Isten különös munkája volt, hogy ez a férfi a hét végére az Isten Szentlelkének a templomává vált, és azóta is az. Sokaknak mutatja a szabadulás útját. De mivé lett a mi testünk?
Hadd kérdezzem meg: mivel töltöttétek a tegnap estét? Egy keresztyén családban nem az lenne természetes — akár egyedül él valaki, akár szeretteivel együtt —, hogy ismét egy munkás hét végére jutott, elfáradt, s szán este egy rövid időt arra, hogy számot vet: megköszöni Istennek mindazt, amit kapott. Isten elé sorolja azokat, akiknek a nyomorúságáról tud. Istenre bízza a gondjait, és egymásnak is kiöntik a szívüket. Tisztáznak félreértéseket, bocsánatot kérnek egymástól és megbocsátanak szívből. Megtervezik, hogy másnap, az Istennek szentelt napon, kit fognak vigasztalni, meglátogatni, valakinek egy kis ajándékot vinni, s mit adnak tovább abból, amit Istentől kaptak. Ezzel töltöttétek-e a tegnap estét?
Így terveztük-e meg a mai napunkat, hogy ezt valóban az Úrnak szenteljük? Vajon nem az történik velünk is, mint a jeruzsálemi templomban Jézus idejében? Minden egyéb tevékenység betódul oda, kiszorul az imádság, kiszorul a csend, hódolunk a tv-bálványnak, fontosabb a szerzés, az üzletelés még vasárnap is. Ismeretlen a hála, de ismerős az elégedetlenség és a zúgolódás, a követelőzés. Alig-alig nézünk egymás szemébe, hogy aztán úgy néznénk együtt a mi Urunkra. Nem az ismétlődik, ami virágvasárnap Jeruzsálemben?
Olyan kegyelmes a mi Urunk, hogy ma még nem ragad ostort. Ma még megadja azt a lehetőséget nekünk, hogy mi tegyünk rendbe sok mindent. Mi is hozzáláthatunk a templom megtisztításához. Ő ebben segít. Az Ő igéjében pontos utasítások vannak, hogy mit és hogyan kell végrehajtanunk, az Ő Szentlelke pedig ké-pesekké tesz erre. Egyedül nem vagyunk képesek. Ezzel kezdődik, hogy oda eljutunk: magunkban tehetetlenek vagyunk. De akarunk-e tisztább életet? Akarjuk-e, hogy a mi testünk, így ahogy van, a Szentlélek templomává váljék? Akarjuk-e, hogy újra hangozzék az imádság a szívünkben, az ajkunkon, a családunkban, egészen természetesen? Akarunk-e a szent Isten jelenlétében élni, hogy az egész életünk istentisztelet lehessen? Akarjuk-e, hogy egy-egy koncentrált istentisztelet, mint ez a mostani is, kihasson az egészre és megszentelje azt, hogy ne a profán szorítsa ki a szentet az életünkből, mint Jeruzsálemben, hanem a szent hassa át az életünk legprofánabb területeit is? Erre hívott el minket az Isten, és ezt teszi lehetővé. Ez történik-e, vagy ennek az ellenkezője?
Ugyanez van a fügefával. A fügefa abban az időben Izráel szimbóluma volt. Azért is, mert sok volt belőle, azért is, mert ugyanezt a gondolatot ábrázolta ki, hogy lehet róla szedni gyümölcsöt, ami táplál másokat. A fa adja, ezért tartják. Amikor Jézus egy fügefán egyetlen gyü-mölcsöt sem talál, akkor méltán háborodik fel. Miért? Mert a fügefának az a kü-lönös tulajdonsága — itt a templom melletti kertben van egy szép nagy fügefa, minden évben megfigyelhetjük —, hogy legelőször a gyümölcskezdemények jelennek meg rajta. Még levél sehol, s a rügyek hónaljából előbújnak az icipici sötétzöld fügék. Utána a levél is kifakad és lombosodik. Előbb van rajta gyümölcs, mint levél. A másik furcsa tulajdonsága, hogy fokozatosan és folyamatosan terem. Egy fügefán lehet találni nyáron egészen érett fügét is, félig érettet is, meg ilyen icipicit is, ami épp csak kibújt és majd megnő.
Ha tehát egy fügefán, amelyik már lombos — ezt olvastuk itt — egyáltalán semmiféle füge nincs, az elveszítette a létjogosultságát, hacsak nem az árnyékáért tartják. De gyümölcsfát nem azért tartanak, hanem a gyümölcséért. De ha nincs rajta az, ami végett tartják, akkor ne legyen, akkor nincs értelme a létének.
Ez ugyanaz a gondolat, mint a templom megtisztítása. Jézus azt mondja: ez a gyümölcstelen, dús lombú fügefa olyan, mint az akkori Izráel és annak a vallásos élete. Üzemel a templom, zarándokok százezrei fordulnak meg ott, de nem lehet megtérni. Jön egy pogány, és nem hallhat igét. Jön valaki, hogy imádkozzék, és nem tud hol imádkozni. Nincs rajta gyümölcs. Nincsenek megtérések.
Mihez hasonlít az életünk? Lehet-e szedni róla gyümölcsöt? Ha valaki velünk találkozik, szedhet-e rólunk kedves beszédet, igazi megértést? Türelmet, amivel végighallgatjuk, és úgy hallgatjuk vé-gig, hogy érdemes legyen kiöntenie a szí-vét? Terem-e az ajkunkon olyan gyümölcs, amit a Biblia így mond: helyén mondott ige? Mint az aranyalma ezüst tányéron. Termi-e az életünk a Lélek gyümölcsét, amit sokan el tudnának sorolni, de fel tudjuk-e mutatni? A szeretet, az öröm, a bé-kesség, a türelem, a jóság, a hűség, szelídség, szívesség, mértékletesség jellemző-e ránk és szedhető-e rólunk? Ha jönnek mohó emberek és visszaélnek a segítőkészségünkkel, adjuk-e akkor is a gyü-mölcsöket tovább, függetlenül attól, hogy letört egy ágat, de éhes ő is, és gyümölcsre van szüksége? Megteremi-e ajkunk a hálának gyümölcsét? — ahogy a próféta írja. Megteremi-e ajkunk a bizonyságtétel gyümölcsét? — ahogy a Zsidókhoz írt levél írja. Ezt mind joggal várhatná Isten és ember azoktól, akik Istentől már olyan sokat kaptak, és sokan vagyunk itt, akik már sok mindent kaptunk.
Hol van a gyümölcs? A gyümölcsfát az jellemzi, hogy másokért él. Minket az jellemez-e, vagy rossz néven vesszük, ha valaki szeretne valamit szedni rólunk? Zaklatásnak tekintjük, ha egy gyümölcsfán gyümölcsöt keres? Vagy az a jutalmunk, hogy adhatjuk és egyedül a Kertészt dicsőítjük. A mi Gazdánkat, akinek köszönhetjük, hogy tudunk adni valamit másoknak. Mert ha tartósan nem terem a fa, akkor egyszer eljön az ítélet és elhangzik: több lehetőséged nincs. Gyümölcs terajtad többé ne teremjen!
Nagy ünnepre készülünk. Sokan úrvacsorázni is fogunk. Isten arra bátorít minket, hogy aki teheti, még ma teremtsen egy kis csendet otthon. Inkább valami mást szorítson vissza és biztosítson helyet az Isten előtti csendnek, imádságnak, Őreá figyelésnek. Kérdezzük meg őszintén: Uram, mi az, ami utálatos neked az életemben? Nem akarom megvárni, amíg ostort fonsz. Mert Ő tud betegséggel, próbával, egyebekkel is figyelmeztetni, de miért kell azt megvárni? Most még az Ő igéjével kérlel. Takarítsátok ki a templomot! Kerüljön minden a helyére. Mindennek megvan a maga helye az Isten világában, de a fő hely az övé. Akkor teremni fog a fánk is, s akkor igazi istentiszteletté válik az egész életünk nemcsak vasárnap tíztől tizenegyig. Megszenteli az egész valónkat, és Őt tudjuk felmutatni másoknak is.

Próbáljuk ott folytatni, ahol két hete abbahagytuk. Arról volt szó akkor, hogy az egyiptomi varázslók nem a bálvány isteneik segítségével tudták azokat a rendkívüli cselekményeket végrehajtani, amikről a Bibliában olvasunk, hanem ahogy a Szentírás is írja, az ő titkos, okkult mesterségükkel, vagyis démoni, ördögi erővel. Láttuk akkor, hogy a Biblia világosan tanít arról, hogy a Sátán élő személy, valóság, szellemi hatalom, aki sok mindenben tudja utánozni Istent, de Isten mérhetetlenül hatalmasabb, mint ő, már csak azért is, mert Isten mindeneknek a teremtője. Viszont, aki bármilyen ördögi segítséget fogad el, annak mindig nagy árat kell fizetnie érte. Isten ezért óv minket attól, hogy bármit a gonosztól kérjünk vagy fogadjunk el.
Itt azonban újabb kérdések vetődhetnek fel. Például az, hogy akkor sem szabad ilyen erőket elfogadni, ha az ördög segít, mert tud ő látszatgyógyulásokat produkálni? Amikor valaki már nagyon szenved egy betegségtől, akkor nem válogat az eszközökben, szeretne szabadulni attól. Egyáltalán, ki szabad azt jelenteni, hogy a gonosz mindenestől gonosz? Bizonyos az, hogy mindenestől…? Hiszen minden rosszba belekeveredhet valami jó is — kezdi magyarázni az ember a dolgokat. Nem változhat meg a gonosz? Még Szabó Lőrinc is úgy fejezi be a Szunvu Kung lázadása című hosszú versét: ha új szíved lesz, befogad a menny. Nem lehet nekünk ezzel a reménységgel néznünk a gonoszra is?
Az ördögnek egy ma nagyon gyakran használatos trükkje lepleződik le ezekben a kérdésekben, és ezért érdemes ma erről szót ejtenünk.
Itt a vadállatok háziasításának, a kígyó bárányosításának az álmáról van szó. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az élet számos területén megpróbálja az ördög azt, ami régi trükk. Pál apostol is felhívta már rá a korinthusiak figyelmét, hogy úgy jelenik meg, mint a világosság angyala. Világosság angyalának adja ki magát. Aki nem ismeri őt, vagy nem is hiszi, hogy van, az természetesen nem ismeri fel az ő akciói mögött őtmagát, és az ő szándékait. Ezért vihet egyre többeket a sötétségbe és tarthat meg az örök sötétségben.
Ezen a világon ma egy nagy állatszelídítési kísérlet folyik, és ez az élet legkülönbözőbb területein jelentkezik. Mondok né-hány példát.
Mániákusan szelídíteni akarjuk a fogalmakat, különösen, ha bűnről van szó, és nem nevezzük néven a valóságot, hanem szebben akarjuk mondani. A tolvaj nem lop, hanem eltulajdonít vagy lenyúl valamit. A gyilkos nem öl, hanem életellenes cselekményt hajt végre, mintha valami hivatás lenne ez — vannak, akiknek az is. A házasságtörő nem paráználkodik, csupán partnert cserél. A sikkasztó nem csal, hanem téves elszámolást nyújt be. A hazug nem hazudik, hanem valótlant állít. Az abortusz nem magzatgyilkosság, hanem terhesség-megszakítás, mintha valami rossznak vetne véget az ember. Sokaknak nem szeretőjük van, hiszen ilyen durva kifejezésekkel még emberi méltóságukban bántanánk meg őket, hanem barátjuk vagy barátnőjük. Aki pedig megveszteget másokat, az nem csúnya dolgot cselekszik, ő csak csúszópénzt vagy kenőpénzt ad, és így tovább.
Szépítjük a valóságot, nem merjük néven nevezni a dolgokat, nem is akarjuk, mert így tudjuk valahogy megszelídíteni tulajdon gonoszságainkat.
Aki ismeri a Szentírásnak az ördögről szóló tanítását, az tudja, hogy ez tipikusan démoni munka. A ködösítés folyamatosan a Sátánnak a törekvése. Összemosni a dolgokat, megpróbálni összekeverni az összekeverhetetlent is, igazat és hamisat, jót és rosszat, s közben megpróbálja elhitetni mindazokkal, akik őt nem ismerik, hogy ő sem csupán gonosz, hiszen jót is akar ő. Nem is olyan gonosz, nem is gonosz tulajdonképpen. Alattomosan bizalmat ébreszt maga iránt, és bizalmatlanná teszi az embereket Istennel szemben.
Ennek a megtévesztésnek nagyon sok áldozata van. Így lesz a sárkányból kedves Süsü, a gyerekek jó barátja. Így lesz, mint a múltkor említettem, a németországi evangélikus egyház Kirchentagjának a szimbó-lumában fehér ördög. Így írnak le ilyen mondatokat is, amiket a múltkor említett Harry Potter sorozatban lehet olvasni: Az emberek lelkében sárkányok laknak, de ez nem baj és nem rossz. Rendkívüli képességek birtokában azt tehetünk másokkal, amit akarunk, beláthatunk a lelkükbe is. Nem is biztos, hogy ezek a sárkányok rosszak.
Na ugye, ki hitte volna? Nem is biztos, hogy a rossz az rossz, a jó az jó. Már tudniillik, ha nincs mihez viszonyítani, ha mi állapítjuk meg a dolgokat. Mivel szakítottunk a jó és gonosz tudásának a fájáról (nem a tudás fájáról szakított az ember Isten tilalma ellenére, hanem a jó és gonosz tudásának a fájáról), ami azt jelenti, hogy attól kezdve mi akarjuk meghatározni, hogy mi jó és mi rossz. Az Isten se szóljon bele! — ahogy ezt káromló módon szokták többen mondani. Majd eldöntöm. Elég intelligens, elég okos, elég művelt, elég vallásos stb. vagyok ahhoz, hogy tudjam, mi a jó és mi a rossz. Mivel nincs mihez viszonyítani, nem az Isten mércéjéhez viszonyítjuk, ez olyan, mintha elveszett volna az etalon, mintha nem tudnánk pontosan, mennyi is egy méter, és mégis mérünk, számokkal dobálódzunk, és csodálkozunk, hogy ennek szomorú következményei vannak.
Ma nagy törekvés van arra, hogy megbarátkoztassanak tömegeket az ördöggel. Ennek érdekében megszelídítik az ördögöt, és a szelíd ördögtől már nem kell óvakodni. Félelmes példákat láthatunk arra, hogy az egész gyermektársadalmat hogyan próbálják ezzel a ravaszsággal megfertőzni, és milyen szomorú következményei vannak ennek.
Nem tudom, kinek tűnt fel, hogy négy héttel ezelőtt hetilapunkban volt egy hosszú cikk, amelyik szomorúan találó illusztrációja ennek a megbarátkoztatásnak, keverésnek és félrevezetésnek. Arról van ott szó, hogy egy rendezői elgondolással hogyan hamisították meg az Ember tragédiájának a mondanivalóját, és formáltak Luciferből egy rokonszenves emberbarát alakot. Olvasok né-hány mondatot, hogyan történt ez.
„Kihagytuk belőle — tudniillik a drámá-ból — Lucifer ördögi, támadó, kárörvendő mondatait, a tagadás mondatait, és a darab végére Lucifer egészen más lett. Jóból és rosszból összeszőve áll előttünk. Úgy rendeztük, hogy az Úr és Lucifer egy hangon szólal meg. Ugyanaz a színész játssza. (Tipikus dolog.) Egyik a másiknak része. Az egyikben ott a másik is. A teremtésben a teremtés bírálata. Nem Lucifer teremti a bűnt, ő csak megmutatja. (Még a végén az emberiség jótevője lesz.) Nem előhívja az emberi gyarlóságokat, csak rájuk mutat.”
Jó és rossz együtt, sőt egymásban, mint a Tao jelben, ahol összefonódik a fehér és a fekete, hiszen minden jóban lehet valami rossz, meg minden rosszban is lehet valami jó. Nem kell kategorikusan, mereven hozni erkölcsi ítéleteket. Mi az, hogy abszolút jó, meg abszolút rossz?
Egyre idegenebb ez a szemlélet az erkölcsi minősítés terén a mai gondolkozástól. Az történik, amiről olvastunk az igében: a Sátán mint világosság angyala tünteti fel magát. Ez olyan, mintha átfestenék a közlekedési táblákat, vagy még inkább, mintha a vasúti átjárók villogó lámpáinál kicserélnék a fehér és a piros fényt. Életveszélyessé válna a közlekedés. De sok más területről is lehetne példát hozni, hogyan történik ez a fejre állítás, összekeverés, összemosás.
Valaki egy legmagasabb fokú tudományos dolgozatot nyújtott be. Az egyik bírálónak feltűnt, hogy gyanús tételek is vannak benne. Vette a fáradságot és utánanézett abban a bő irodalomjegyzékben, amit a dolgozat végén közölt az illető. Csodálkozva látta, hogy az ott idézett könyvek jó részében szó sincs arról, amit a szerző állít. Egy része pedig, éppen a legtekintélyesebb tudósok művei, az ellenkezőjét állítják annak, mint amit ő rájuk hivatkozva itt állítani próbál. Kétségbeesett az illető, mert maga is a szakmának tudósa, jelentette ezt a bíráló bizottságnak, és arra kérte őket, hogy a szakma hitelének a védelme érdekében valamit tegyenek. Ezt a dolgozatot így nem lehet átengedni. És kit marasztaltak el, mégpedig súlyosan? Ezt a bírálót. Hogy lehet ilyen kicsinyes és kötekedő?
Hozhatnánk példákat sok más helyről is. A bűnösnek a jogait szokták emlegeti, az áldozatnak a kötelességeit: miért nem vigyázott jobban a dolgaira, ő a hibás, hogy ellopták tőle. Jobban védi sokszor a törvény a rablót, mint a kárvallottat vagy a pandúrt. Azok sokkal kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek.
Nem sorolom tovább a példákat, inkább a felolvasott igék szellemében néhány megállapítást tegyünk, és gondolkozzunk tovább is délután ezen. Isten segítsen minket, hogy minden ilyen összemosás, keverés, az Isten mércéjétől való eltérés lepleződjék le az életünkben, mert sokszor megbújnak ezek észrevétlenül. Együtt élünk velük, és Isten minket a világosságra akar elsegíteni.
Az első, amit szeretnék megemlíteni, Pilinszky Jánosnak egy roppant találó kifejezése. Azt írja egy helyen: meghasadtak az evidenciák. Vagyis ami eddig evidens volt, magától értetődő, bizonyításra nem szoruló tény, bizonyság, az ma bizonytalanná, viszonylagossá vált. Eddig úgy tartottuk, hogy aki nem mond igazat, az hazudik, és ahogy Deák Ferenc még a közéletre nézve is előírta: hazudni pedig nem szabad, ezért, mint a közösségre káros magatartást, a hazugságot büntetni kell. Na de ennek vége!
Aki ügyesen hazudik, azt már csak ügyesnek nevezik. Esetleg még magasabb pozícióba kerülhet ügyessége révén. Jól tud hazudni. Minél nagyobbat hazudik valaki, annál jobban védik, ha ez kiderül, vagy ennek a következményei miatt mások is szenvednek.
Eddig úgy tudtuk: ami a másé, azt nem szabad elvenni, mert az lopásnak minősül. Ma pedig ilyeneket lehet hallani, mikor kitépik az idős néni kezéből a kis retiküljét, benne talán csak néhány száz vagy pár ezer forinttal, miért nem szorította jobban magához? Sőt egyszer egy ilyen indokolást hallottam saját fülemmel: olyan ronda volt — mármint a néni — ezért vették el tőle a retikült. — Nem beszélve országos értékek elherdálásáról.
Értjük ezt a feje tetejére állított gondolkozást? Ezeket a végzetes keveréseket? Ahol nincs jó, nincs rossz, nincs éles határ a kettő között, nincs mérce és mértékrend, amihez igazodni lehetne — mindig lesznek, akik megszegik azt, meg nem akarnak igazodni. Minden viszonylagossá válik. Meghasadtak az evidenciák.
Milyen idegen ebben a világban Jézusnak ez a mondata: „Legyen a ti igenetek igen, a nem nem, és ami ettől eltér, az a gonosztól van.” Jézus ismerte a gonoszt és az ő szándékait, ezért akarja bemutatni nekünk is. Mennyit engedünk a gonosznak, amikor kialakul a nem-igen? Amikor sem határozott igen, sem határozott nem nem hangzik el az életünkben.
A másik, amire érdemes röviden választ keresnünk, hogy mi az oka ennek, mi vezethet ide? Sok oka van, egyet említek most egy felmérés alapján. Azt állítja az egyik szociológus, hogy egy átlagos tv-t néző gyerek mire tizenöt éves lesz, legalább nyolcezer gyilkosságot látott. Észre sem veszi, hogy megszokja. Mi van azon sírnivaló, hogy az egyik ember kioltja a másiknak az életét? Cserzett lesz a lelke az ilyen embernek, és ő maga nem is tehet róla talán — bár nem kötelező nézni ezeket a gyilkosságokat. Nem szörnyűség számára emberéletet kioltani, és nincs benne természetes ösztön arra, hogy az emberéletet védeni kell minden életkorban és minden körülmények között. Sőt egy idő után már a gyilkosnak drukkol, hogy elég ügyesen oldja meg a feladatát. A szíve mélyén esetleg ő is szeretne olyan ügyes gyilkos lenni, mert az hamar meggazdagodott. Adott esetben az is lesz — lásd a közelmúlt iskolai gyilkossági tragédiáit.
Nincs tehát éles megkülönböztetés igen és nem, világosság és sötétség, jó és rossz között. A rosszban is lehet valami jó, és valaminek az erkölcsi minősítése nagyban függ attól, hogy kiről van szó, meg honnan nézzük, és nem azt nézzük, ami van, a dolgot magát.
Ó mennyire idegen ettől, amit Jézus mond: a ti beszédetekben is az igen legyen igen, a nem pedig nem. Mivel ettől sok minden eltér a beszédetekben meg az életetekben, tudjátok meg, hogy ami ettől eltér, az a gonosztól van.
Ha nem taszító többé a gonosz és nem vonzó a jó, és nem látják az emberek, hogy a gonosznak van következménye, legalábbis gyors következménye, akkor arra kevesen gondolnak, hogy távlatosan úgy is lesz rossz következménye. Az meg kit érdekel, hogy az örökkévalóságban súlyos következménye lesz? Nem véletlenül mondja az apostol: iszonyodjatok a gonosztól és ragaszkodjatok a jóhoz.
Egy harmadik megfigyelés: egyre inkább oda érkezünk, hogy nem a bűnhöz kell bátorság, hanem az erényhez. Régen a bűnhöz kellett. Elég bátor, hogy be mer törni. Van néhány bátor haverja is, hogy szembe mer szegülni a törvénnyel, hogy megszegi azt. Ma nem a bűnhöz kell bátorság, ma ahhoz kell egyre nagyobb bátorság, ha valaki Isten igéje szerint akar élni, ha vállalja azt, hogy látása szerint ez a jó, és ő attól nem akar eltérni. Ha nem lop együtt a többivel, pillanatok alatt kiközösítik.
Egy pincérbarátom megtért, s az első napon már szembe került az összes kollegával, mert attól kezdve ő becsületesen számlázott. Óriási különbség volt a végösszegek között, s ez mindjárt feltűnt. Néhány nap alatt kiutálták maguk közül. Még a szakmát is ott kellett hagynia. Akinek az igen igen, és a nem nem, az egy, a gonosztól ennyire áthatott keveredés világában nem boldogulhat.
Meg kell magyaráznia valakinek, hogy ő nem beteg, azért mert egy életen át hűséges maradt a feleségéhez és csak vele volt viszonya. Ez nem abnormális dolog. Ők teljesen normális házaspár azért, mert vállalják a gyerekeket és oda is figyelnek a gyerekeikre, s nevelik is őket, nemcsak öltöztetik meg szidják és etetik.
Egyre több bátorság kell ahhoz, hogy valaki csakugyan higgyen Istenben és ezt meg is vallja mások előtt. Ha ezt nem szégyelli, netalán még másokat is bátorít erre, mert ő már el tudja mondani, milyen volt Isten nélkül és milyen az Ővele, akkor esetleg még agresszívnek is bélyegzik. Ha valaki csakugyan Isten szent igéje szerint akar élni, és Jézus Krisztust követő tanítvány, és hiszi, hogy van örök élet és kész megbocsátani másoknak, mivel neki sok bűne bocsáttatott meg, akkor nem értik az emberek a magatartását. Kísérik a megjegyzések, meg a támadások. Ebben a világban egyre inkább az erényhez kell bátorság, és nem a bűnhöz.
És végül még egy megfigyelés: miközben az erkölcsi megítélés terén ilyen nagy relativizálás folyik, aközben ugyanezek az emberek embertársaikat néha hihetetlen mereven, kategorikusan, felszínes, elnagyolt megfigyelések alapján ítélik meg és ítélik el, nem is remélve, hogy esetleg változhatnak. Miközben nagy a rugalmasság a komoly ítéletekben az erkölcs terén, aközben képtelenek differenciáltan, árnyaltan gondolkozni és beszélni egymásról.
Azt mondja egy tizenéves: Kétféle ember van: menő és égő. Azt mondja a Rowling könyvek szerzője: kétféle ember van: varázslat nélküli meg varázslat alatt álló. Ennyi. El van intézve. Valamelyik csapatba mindenki besorolható. De hogy miért olyan valaki, amilyen, hogyan vált olyanná, olyan akar-e maradni, hogy mit lehetne segíteni neki, hogy változzék, ez már keveseknek jut eszükbe.
Ezt azért érdemes megfigyelni és szóvá tenni, mert aki ismeri a Szentírást, az tudja, hogy a mi kegyelmes mennyei Atyánk, Istenünk pontosan az ellenkezője szerint gondolkozik. Isten élesen és határozottan nyilatkozik mindig, amikor jóról és rosszról van szó. Ott nincs átmenet. Ott nincs mellébeszélés, ott nincs keverés. Vagy igen, vagy nem, ami ezen felül van, az a gonosztól van.
Isten azonban hihetetlen türelemmel és irgalmas szeretettel néz minket, ha az emberről van szó. Megmutatja a bajaink valódi okát, és megmutatja a szabadulás útját. Erőt ad a változáshoz és biztat, bátorít arra, hogy lehet újra kezdeni, sőt lehet egészen újat kezdeni Ővele. Jó és rossz tekintetében kategorikus és élesen megkülönböztet a mi érdekünkben, meg a valóságnak megfelelően. Az ember megítélésben türelmes, segítőkész, szabadító és bűnbocsátó Isten.
Valóban úgy van, ahogy a Biblia mondja: Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst és meg akarja menteni. Ez vezetett Jézus Krisztus halálához. Ezért kellett neki a kereszten elszenvedni mindazt, amit elszenvedett, és ezért hangzott el az Ő utolsó leheletével: elvégeztetett. Mert mi bűnösök csak úgy maradhattunk életben, sőt csak úgy kaphattuk meg az örök életet, hogy Ő, az egyetlen bűn nélküli, letette az életét és elszenvedte mindazt, amit kellett. Erről beszél nekünk az úrvacsora mindig. Ezért hangzik el minden úrvacsoraosztáskor ez a mondat: az Úrnak halálát hirdessétek. Hiszen az Ő halála lett a mi életünknek a forrása.
Jó lenne, ha ennél a mai úrvacsoránál, akár itt marad valaki, akár nem, engednénk, hogy Isten bevilágítson az életünkbe és leplezze le az elhangzottakkal kapcsolatos bűneinket. Kérjük Őt imádságban arra, hogy hozza világosságra a sötétség dolgait, és jelentse meg a szívünknek tanácsait — ahogy a Biblia mondja. Hiszen már tudjuk, hogy csalárdabb a szívünk mindennél, és minket, magunkat is be tud csapni. Önmagunkat is be tudjuk csapni, és meg tudjuk magyarázni a bizonyítványunkat, mert nagy gyakorlatunk van ebben. Itt most nem magyarázkodni kellene, hanem tisztulni, szabadulni, úgy ahogy az elején énekelt szép zsoltár mondta azt. Jussunk el oda, hogy szívünkből valljuk: a rossz az nem jó, akkor sem, ha pillanatnyilag hasznos. Amit pedig Isten jónak mond, az nem rossz, akkor sem, ha néha nehéz ezen az úton járni, és ehhez a mércéhez igazodni. Ez a keskeny út az egyetlen, amelyik valóban az életre vezet.
Kérjünk Istentől bátorságot ahhoz, hogy merjük vállalni a felismert jót, a megismert igazságot, és merjük vállalni Őt magát, aki maga az igazság, és maga a szeretet. Legyen akár mindennapi imádságunk Salamonnak a kérése, amire ebben a világban olyan nagy szükségünk van: adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között. Naponta többször választást kell tudnunk tenni. Naponta többször szükség van erre a bátorságra ahhoz, hogy most is a jót válasszuk, meg legközelebb is azt válasszuk. Ha magunk sem tudjuk már, hogy melyik micsoda pontosan, akkor kérdezzük a mi Urunkat, és akkor van nekünk biztos mértékünk: Isten igéje. Ahhoz viszonyíthatunk mindent, és megmutatja nekünk a Szentlélek, micsoda az igazság, és Ő elvezérel bennünket a teljes igazságra.
Ugyanakkor legyen irgalmas szemünk, ha másokról kell ítéletet mondani. Nem kell nekünk ítélkeznünk, szabad megbocsátanunk. Szabad újabb esélyt adni egymásnak arra, hogy elkezdje, és hátha most sikerül. Hiszen ebből élünk mi is, hogy Isten újabb és újabb esélyt ad erre nekünk.
Ne gondoljuk, hogy az ördög megtérhet. A Biblia világosan ír az ördög végéről is. Az ő helye a kénkővel égő tüzes tóban van. De mi megtérhetünk minden bűnből, minden lázadásból és minden istentelenségből, mert Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Ne gondoljunk olyat, hogy Isten jóságába és igazságába is belekeveredhet valami kis hamisság és rossz. Az Isten világosság — mondja a Biblia —, és nincs Őbenne semmi sötétség. Itt élesen elválik jó és rossz. Bennünket viszont meg akar szabadítani minden rossztól, és meg akar ajándékozni minden jóval.
Isten egyértelmű igent mondott reánk, amikor Jézus Krisztust odaadta értünk. Jó lenne, ha mi is egyértelmű igent mondanánk neki, amelyikbe nem keveredik semmi bizonytalanság, ahol nincsenek fenntartásaink, ahol ma is igen mondunk, holnap is, meg holnapután is, és hűségesen ragaszkodunk hozzá.

Tegnapelőtt olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint ezt az igerészt, és aki beleéli magát abba, ami itt le van írva, elképed. Elképesztő az, hogyan lehetnek ennyire gonosz és ennyire buta emberek, mint ezek a bérlők. Elképzelhetetlen az, hogyan lehet egy gazda ilyen nagylelkű, irgalmas és türelmes, mint akiről itt olvasunk.
Jézus Krisztus pontosan ezt akarta szemléltetni úgy, ahogy Ő szokta, kiélezve a részleteket, hogy az Isten ellen fellázadt ember nemcsak engedetlen, hitetlen, bűnös, hanem buta is lesz, aki a saját sírját ássa, és ezt nem is veszi észre. Az Isten pedig, aki ellen fellázadtunk, ilyen elképzelhetetlenül türelmes, nagylelkű és jóságos.
Miről is van itt szó? Egy szőlősgazda bérbe adta a szőlőjét. A bért lehetett természetben vagy készpénzben fizetni. Itt az előbbiről van szó. Éppen ezért szü-ret idején elküldte a szolgáit a neki járó gyümölcsért. A bérlők azonban felháborodtak ezen, a szolgákat megverték és megölték.
Mit tesz erre a gazda? Az ember mást várna, de éppen itt is kiütközik már, hogy mennyire más Isten, mint mi, és mint akinek elképzeljük. Ez a gazda újabb szolgá-kat küld követségben, remélve, hogy a bérlők közben jobb belátásra tértek. De nem így történik, ezeket a szolgákat is megölték.
S akkor mire gondol? Elküldi a fiát, hiszen az ugyanolyan, mintha ő menne. A fia őt magát képviseli. Úgy kell reá tekinteniük, mint a tulajdonosra, őt biztosan meg fogják becsülni. Az ilyen bérlők azonban már nem ismernek tekintélyt, s mikor meglátják a fiút, összesúgnak: ez az örökös, ha őt is megöljük, miénk lesz az örökség. Ők akarják birtokba venni azt, amit bérelnek. Ezzel azonban betelik a pohár, és ennek a következménye az lesz, hogy a gazda elpusztítja a gyilkosokat, és másnak adja a szőlőt.
Mit akar Jézus ezzel szemléltetni? Az egész emberiség helyzetét. Mindannyiunk fényképe ez. Ugyanakkor azt a nagy lehetőséget ragyogtatja fel, amit Ő nyitott meg mindannyiunk előtt. Ez a gazda Istent példázza, Ő a szőlőnek az ura. Isten három fontos tulajdonságát mutatja itt be a mi Megváltónk, aki a legjobban ismerte a szőlősgazdát, a mi mennyei Atyánkat.
1) Az első, amit mond róla: Isten gyü-mölcsöt keres, mivel Ő a tulajdonos. Az övé ez az egész világ, és időnként üzen, és kéri azt, ami neki jár. Ez az egész teremtett világmindenség az Ő tulajdona, mert Ő alkotta. Ő akarja bizonyos célra használni. Itt minden az övé: minden ásvány, növény, állat és ember. Senki sem mondhatja azt, hogy a maga ura. Ringathatja magát ebben a tévedésben, de ennek végül súlyos következményei lesznek, csalódni fog.
Ebben a példázatban Jézus arról is beszél, hogy te is az övé vagy mindenestől. Övé a tested, lelked, az egészséged, a pénzed, a gyerekeid, az egész életed, az egész jövőd. Ő kéri azt, ami az övé. A gazda gyümölcsöt keres, és bejelenti igényét arra, ami neki jár, ami egyedül neki jár.
Kéri Isten azt a dicsőséget, amit Ő másnak nem ad, és ami egyedül Őt illeti meg. Minket arra teremtett, hogy dicsőítsük Őt. Kéri azt a bizalmat, azt a felté-tel nélküli bizalmat, amire egyedül Ő szolgált rá, és amivel mindnyájunknak kellene Őhozzá fordulnunk. Kéri az engedelmességet, az Ő parancsainak az ismeretét és komolyan vételét, amely parancsokat mellesleg a mi érdekünkben adott nekünk.
Egészen hamis képet festenek Istenről azok, és megtévesztik a hallgatóikat, akik Istennek csak a szeretetéről beszélnek. Isten szeretete elképzelhetetlenül nagy. Mindjárt látni fogjuk, hogy minden emberi fantáziát meghaladó, végtelen nagy szeretete van, de Isten ennek a világnak parancsoló Ura is, és benne mindannyiunknak parancsoló Ura. Lehet az Ő parancsaival vitatkozni, az Ő törvényeit megszegni, lehet ellene lázadni. Képzelhetjük azt, hogy mi vagyunk a világ urai, vagy a magunk urai. Sőt némelyek megpróbálnak neki utasításokat adni és parancsolni, ezzel azonban saját maguknak ártanak leginkább.
Ez a világ nem a mienk, mint ahogy a példázatbeli szőlő nem a bérlőké volt. Ők csak bérlők, és senki nem sajátíthat ki semmit ebből a világból magának. Nem Isten tartozik nekünk, hanem mindig mi tartozunk Őneki. Ő nem tartozik nekünk magyarázattal sem, döntéseinek az indokolásával sem, nem tartozik számot adni semmilyen cselekedetéről. Minden tekintetben mi tartozunk Őneki, és Ő időnként kéri, ami neki jár.
Ez ennek az igének az első kérdése most hozzánk: megkapja-e tőlünk Isten azt, ami neki jár? Megkapja-e azt az engedelmességet, aminek egészen természetesnek kellene lennie? Megkapja-e az imádatot, és egyedül Ő kapja-e meg ezt tőlünk? Megkapja-e a dicsőítést, a dicséretet, a bizalmat? Úgy tekintünk-e mindenünkre, amink van, hogy azt Ő egy időre reánk bízta, de a tulajdonos Ő maradt, és el kell számolnunk neki mindennel? Amikor kéri vagy elvesz valamit, akkor úgy adjuk-e azt oda, mint ami az övé?
Mennyivel könnyebb azoknak elengedniük egymás kezét, akik úgy néztek a másikra, hogy az Isten tulajdona volt. Egy időre megajándékozta őket a másikkal, aztán Ő azt tesz a magáéval, amit akar. Ő tudja, hogy mivel mit tesz, és az végső soron mindig jó, akkor is, ha nem értjük, akkor is, ha tiltakozunk, akkor is, ha összeszorul a szívünk és könnyes lesz a szemünk. Ennek a világnak Isten az ura, és mindenünknek, nekünk is, Ő a tulajdonosa. Ő pedig azt tesz a magáéval, amit akar.
Akinek ez mélyen bevésődik a szívébe, egészen más szemlélete lesz az életről, az eseményekről, Istenről. Az jut el igaz Isten-ismeretre. Az egészen másként éli át az élete sikereit, másként a kudarcait is. Egészen másként fog bánni az ő ajándékaival, és másként éli át a veszteségeket is.
2) A másik, amit Jézus mond a mi mennyei Atyánkról: a bérlők nem adják meg a gazdának azt, ami neki jár, sőt küldöttjeit megverik és megölik, ő azonban újabbakat küld hozzájuk.
Kik ezek a szolgák, akiket küldött a gazda a bérlőkhöz? Több más bibliai helyről tudjuk, hogy a próféták, akiken keresztül Isten fontos üzeneteket küldött erre a világra. Ilyen szolga mindenki, aki Isten követségében, küldetésében jár ezen a világon. Akire Isten üzenetet bízott, és az illető átadja azt. Ilyen szolga és küldött minden hívő, aki megvallja ezen a világon, hogy Isten létezik, ennek a világmindenségnek van gazdája, van ura, és érvényesíteni akarja a maga jogait és akaratát. Az ilyenek közül mindig sokat megvertek, elhallgattattak, sőt meg is öltek.
Amikor ezt teszik a gazda küldöttjeivel, akkor mit tesz ő? Nem jelenik meg azonnal sereggel, hogy bosszút álljon és megmutassa a maga erejét. Nem érvényesíti erőszakkal a jogait, hanem újabb szolgákat küld. Itt az Isten szívébe enged belelátni Jézus. Ilyen a mi Atyánk. Én Őt arcul ütöm. Nemcsak hogy nem adom meg, ami jár, miközben élvezem az Ő javait, hanem meg is ölöm a szolgáit, kicsúfolom az Ő üzenetét, az Ő igé-jét, és akkor Isten nem üt a fejemre azonnal, hogy elhallgassak végleg, hanem újabb szolgát küld.
Mit tett Isten veled, amikor csukva hagytad a Bibliádat, amikor nem vetted komolyan, amit világosan megértettél egy igehirdetésből, amikor elengedted a füled mellett az édesanyád intését, amikor kimosolyogtad a nagyit, aki azt mondta: imádkozik érted? Mit tesz Isten? Újabb szolgákat küld. Ma este is küldött egyet. Még ma is elérkezhet hozzánk a jó hír, hogy Ő ennek ellenére szeret. Még mindig szeret, továbbra is szeret, megismétli a hívást, és van lehetőség arra, hogy megadjuk neki azt, ami az övé, ami neki jár.
Mi következik azután, hogy ezeket a szolgákat is megölték? Az, hogy elküldi a gazda a fiát. Az, hogy annyi próféta halála, olyan sok vértanú után Isten elküldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust erre a világra. Hozzánk, akik halljuk is meg nem is, amit Ő mond, tesszük is meg nem is, amit parancsol. Komolyan is vesszük elvileg sokszor, meg nem is a gyakorlatban, amit tőlünk kíván. Olyan sok lázadásunk, hitszegésünk, parancsszegésünk, ellenállásunk után elküldi az egyszülött Fiút, és ma este is reá irányítja figyelmünket.
Mert a Fiúban az Atya maga van jelen. Mert Jézusban Ő maga hajolt közel hozzánk. És mit tettünk a Fiúval? Azt, amit itt olvastunk: megvertük és megöltük. És Ő mindezt vállalta, mert csak így lehetett megvalósítani azt, hogy pró-fétagyilkosok és Krisztus-gyilkosok az Isten gyermekeivé váljanak. Csak így válhatott valósággá az, hogy szétossza magát az egyszülött Fiú, és mindenki kaphasson az Ő természetéből, az Ő igazságából, az Ő szeretetéből, aki végre rádöbben arra, hogy erre szorul rá, erre van leginkább szüksége, ezt kínálja az Atya, és ezt várja tőlünk.
Kétségtelenül itt van a példázatnak a csúcsa: „Utoljára pedig Fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A Fiamat meg fogják becsülni.” Az akkori hallgatók közül mindenki értette, hogy itt Jézus önmagáról beszél. Arról szól, hogy sokféle lázadásunk után még egy utolsó nagy lehetőséget kínál a gazda, Isten nekünk. Itt most minden azon múlik, hogy a hallgatók hogyan viszonyulnak a Fiúhoz.
Kinek tartják Jézust? Aki elismeri, hogy az, akinek mondja magát, aki komolyan veszi, hogy Ő az, akinek az Atya kijelentette: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok”, és komolyan veszi, amit mond, az teljes feloldozást kap. Minden lázadása, minden ellenállása, minden parancsszegése tökéletes bocsánatot kap, és egészen új szakasz kezdődhet az életében, most már a Fiúval, Jézussal közösségben, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen az ő gonosz útjáról és éljen. Ő mindenképpen azt akarja, hogy éljünk. Ennek azonban az egyetlen módja ez: elismerni a Fiút, leborulni előtte, neki vallani meg a bűneinket, tőle fogadni el a bocsánatot, a feloldozást, és vele kezdeni egészen újat. Élünk-e ezzel a lehetőséggel? Élünk-e ebből a kegyelemből?
Az akkori hivatalosok pontosan látták, hogy itt döntés elé állította őket Jézus. Elfogadják-e őt annak, aki: Isten Fi-ának, a Messiásnak — vagy elfogatják Őt mint bűnözőt? Az utóbbit tették. Azt olvastuk a végén: „Amikor a főpapok hallották példázatait, megértették, hogy róluk beszél. Szerették volna elfogni, de féltek a sokaságtól, mert az prófétának tartotta.”
Ez minden ember tragédiája: ha hallja Isten hívását, megérti, hogy róla van szó, és ezek után is ellenáll neki. Amikor valaki nem ad igazat Istennek, amikor nem borul le előtte, hogy Istenként tisztelje Őt, amikor nem ragadja meg azt a kegyelmet, amit Ő ingyen kínál, amikor nem akar valóban újat kezdeni vele. Megvallani és elhagyni a lázadásokat, és újat kezdeni vele. Annyira újat, hogy abban az új szakaszban megadja Istennek, ami neki jár. Megadja az engedelmességet, az imádatot, a dicsőítést, a bizalmat. Odaadja neki önmagát. Ebben az odaadásban teljesedik ki minden ember élete. Itt válik igazán emberré valaki. Itt nyeri vissza eredeti pozícióját, itt kerül kapcsolatba Istennel. Ettől kezdve tudja Őt meggyőződéssel Atyának szólítani, és imádkozni ilyen imádságokat, mint ebben a szép énekben elmondtunk. Bizalommal elmondani neki: „segítségül légy minékünk minden szükségünkben.” Tőle várja mindazt, neki köszöni meg mindazt, amire szüksége van.
3) Akinek nem kell ez az ajándék, aki megkeményíti magát, mint ezek a hivatalosok, az találkozik az ítélő Istennel. Aki ugyanaz, mint a szerető Isten. A Biblia nem ismer két istent. A múltkor magyarázta nekem valaki, hogy van az ószövetség Istene, meg az újszövetség Istene. Nem: van az egy igaz, élő Isten, aki ilyen érthetetlen türelemmel szeret minket, hí-vogat és vár ránk, megfizetett minden áldozatot azért, hogy megmentsen bennünket a pusztulástól. Küldött prófétákat, és elnézte, hogy azokat megöljük. Elküldte az Ő egyszülött Fiát, és tudomásul vette, hogy megöltük. Aki mindenre kész azért, hogy segítsen rajtunk. Ilyen érthetetlen szeretete van. És ugyanez az Isten az, aki ha sorozatosan visszautasítjuk az Ő szeretetét, akkor érvényesíti ítéletét. Erről is szól Jézusnak ez a példázata.
A mi Atyánk végtelenül türelmes, de szent Isten is. Akinek nem kell a Krisztus áldozata, amit helyettünk mutatott be, az maga esik áldozatul. Aki nem ragadja meg hittel azt, hogy Jézus helyettünk halt meg a kereszten és elszenvedte a mi bűneink ítéletét, annak magának kell elszenvednie bűnei ítéletét. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Erről olvasunk itt, amikor a példázat közepén ezt mondja Jézus: „Ha megjön a szőlőnek ura, mit tesz ezekkel a munkásokkal? Gonoszul elveszíti őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja.”
Ettől akar megmenteni minket a mi Urunk. Ezért hívott ide ma is, ezért biztosít minket az Ő szeretetéről, ezért hallatszik a jó hír, az evangélium, hogy Ő, így ahogy vagyunk, szeret minket, hogy annak ellenére szeret, hogy ilyenek vagyunk. Ezért mutat most is a Fiúra, Jézusra, hogy halljuk, vagy újra halljuk, mit tett értünk, és mit kínál nekünk. Ezért bátorít az Ő Szentlelkével, hogy először is fogadjuk el a Fiút, utána pedig adjuk meg a gazdának mindazt, ami neki jár. Adjuk oda leginkább önmagunkat.
Ezt a példázatot olvasva, eszembe jutott egy ószövetségi ige, ami felerősíti ennek a példázatnak a központi mondanivalóját. A krónikák második könyvének végén olvassuk ezt: „Atyáik Istene, az Úr idejében küldött nekik üzenetet kö-vetei által, mert szánta népét. Ők azonban kigúnyolták az Isten követeit, megvetették kijelentését, és gúnyt űztek prófétáiból, míg olyan magasra csapott az Úr haragja népe ellen, hogy nem volt többé segítség.” (36,15-16)
Küldött prófétákat egymás után hosszú időn át. Adott a szájukba életet mentő igét. Bátorította a hallgatókat: vegyék komolyan, mert ezt Isten üzeni. Nem kellett. Sorozatosan visszautasították. Egyszer eljött az a pillanat, amikor nem volt többé segítség. Mert rajtunk egy valaki tud segíteni: a megváltó Krisztus. Ha Ő nem kell, nincs segítség. Rajtunk egy eszközzel segít Isten, az Ő igéjével. Ha az nem kell, akkor nincs többé segítség.
Isten kegyelme könyörüljön rajtunk, és bátorítson minket, hogy az életet mentő igét ilyen komolyan vegyük ma is, adjuk oda magunkat és mindenünket neki, akik egyébként is az övéi vagyunk. Vagy sokkal jobban adjuk oda magunkat, mint eddig. Vegyük komolyan, hogy Ő a gazda. Örüljünk annak, hogy hozzá tartozhatunk, hogy keres minket, hogy szeret minket. Az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet. Isten segítsen minket új életre!

Két héttel ezelőtt arról volt szó, hogy van az egy igaz élő Isten, aki teremtett mindent, és aki Őt nem ismeri vagy nem imádja, az kitalál magának úgynevezett isteneket, mert az ember lelke gyógyíthatatlanul vallásos és mindenképpen imádni akar valamit. Az élő Isten és az úgynevezett istenek, bálványok között az a különbség, hogy Isten létezik, az utóbbiak pedig nem. Isten cselekszik, a bálványok pedig tehetetlenek. Annyira tehetetlenek, hogy a szent szobraikat oda kell erősíteni valahogy a falhoz, hogy ne essenek az orcájukra. Mégis láttuk, hogy előfordult, hogy például a Dágon szobor orcára esett az Úr ládája előtt.
Felvetődik azonban a kérdés, és valaki fel is vetette, hogy bizonyos-e, hogy ez így van? Bizonyos-e, hogy ezek az úgynevezett istenek, bálványok, csakugyan nem léteznek, mert ő tud egy történetet a Bibliából, amelyik arról szól, hogy ezek a bálványok igenis sok mindenre képesek, sőt sok mindenre képesíthetik azokat, akik hisznek bennük.
Meglepődtem, és kérdeztem: Melyik az a történet? Akkor kikereste ezt, amit most hallottunk. Egyiptomban bálványimádó nép lakott, és íme ezek a varázslók, mágusok sok mindent meg tudtak tenni, ami ahhoz hasonlított, amit Mózes Isten erejével megcselekedett.
Vizsgáljuk meg ezt a történetet közelebbről, hogy erről van-e itt szó. Mire voltak hát képesek ezek a mágusok, és mi vagy ki tette őket képesekké erre? Valóban a maguk bálványai, úgynevezett istenei? Miről is van itt szó?
Isten elküldi Mózest és Áront, kérjék meg a fáraót, engedje el Izráel népét. Ha nem tenné meg, Isten csodatevő erővel ruházza fel Mózest, hogy így mutassa meg a fáraónak: valóban a hatalmas Isten küldte oda Mózeséket, lássa a fáraó Isten csodáit. Sor is kerül erre. Eldobja a botját, a bot kígyóvá változik, aztán megfogja a kígyó farkát, és ismét visszaalakul bottá. Erre a fáraó odahívatja a maga varázslóit, és azok véghez viszik ugyanezt a csodát. Eldobják botjaikat, azok kígyókká változnak. Itt azonban valami meglepő történik, amire nem voltak elkészülve, s amit így olvastunk: „De Áronnak a botja elnyelte az ő botjaikat.” Isten érezteti a maga fölényét.
Hasonló dolog történik azonban a folytatásban is, amikor Isten ítéleteként elkezdődik a tíz csapás a fáraón és népén, akkor ezek a varázslók is tudják utánozni Mózeséket. Az első két csapást ugyanúgy elő tudják idézni ők is. A harmadiknál azonban csődöt mond a tudományuk, és utána többé semmiben nem tudják utánozni Istennek az erejét.
Azt olvassuk a következő fejezetben: „A mágusok is meg akarták tenni az ő titkos mesterségükkel, hogy szúnyogokat hozzanak létre, de nem tudták.” Sőt a következő csapásnál már ők is tehetetlen szenvedő alanyai mindannak, ami történik. „A má-gusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt, mert fekélyek keletkeztek a mágusokon is úgy, ahogy minden egyiptomin.”
Kétszer azonban mindenképpen sikerült, és sikerült a kígyókkal is. Hogyan voltak erre képesek ezek az emberek? Milyen erővel tudtak ugyanolyan csodát tenni, mint amilyet Mózes és Áron? Ki tette őket képesekké erre? Valóban az ő bálványaik, isteneik, mert azok voltak szép számmal. Valóban azok tették képesekké őket?
A bibliai leírás világos. Itt szó sincs bálványokról és istenekről. Minden esetben ezt olvassuk: „Egyiptom mágusai is ugyanazt tették a maguk titkos mesterségével.” Ez a kifejezés ismétlődik minden esetben. Titkos — idegen szóval így hangzik: okkult. Ezek az emberek tehát okkult vagy más szóval démoni, ördögi erővel cselekedték ezeket a rendkívüli jeleket.
Itt azonban egy sor kérdés szólal mag a mai magát rendkívül képzettnek és okosnak tartó ember szívében. Valóban lehetséges az, hogy ilyen magunkfajta ember erőt kapna ilyesmire az ördögtől? Hogyne volna lehetséges. Ma is? Számtalan példa van rá. Az ördög is képes ugyanarra, amire Isten? Szeretnék visszakérdezni: Ugyanarra voltak képesek a mágusok, amire Mózes? Áron botja felfalta azoknak a botjait. Az első két kísérlet sikerült, a harmadiktól tovább egyetlen egy sem. Ott már nem működött a mágia. Nem képes az ördög ugyanarra, amire Isten.
Sok mindenre képes, s ha már így előjött ez a kérdés, akkor ma nézzük meg: erről mit tanít a Szentírás, mert elképesztő tudatlanság uralkodik ma képzett emberek fejében és vallásos emberek szívében is. Ez a tudatlanság szedi az áldozatait, és sokan szenvednek ennek következtében.
Miről szól ez a történet? Arról, hogy Egyiptom varázslói nem a bálványaik segítségével voltak képesek ezeket a különös, rendkívüli cselekményeket végrehajtani. Hanem — mint ahogy kiderül — annak a sötét hatalomnak a segítségével, akiről a Biblia sok mindent elmond nekünk, akit Sátánnak vagy ördögnek nevez, és aki maga személyesen van ott mindenféle mágia mögött, a fehér mágia mögött is.
Vannak, akik közvetlenül tőle kérnek segítséget és kapnak is. Ennek azonban mindig nagy ára van. Az ilyen ember a békességével, sokszor az életével, végső soron mindig az üdvösségével fizet. A Biblia világosan szól arról, hogy aki nem az élő Istent imádja, hanem rajta kívül bárki, bármi mást — akár önmagát bálványozza, vagy bármiféle személyi kultuszba téved, vagy a maga bálványait tiszteli istenekként — az ezzel a sötét hatalommal kerül kapcsolatba.
Pál apostol a korinthusiaknak világosan kifejti ezt, ahol probléma volt, miért nem szabad a bálványoknak áldozatot bemutatni. Pál a maga éles okfejtésével elkezdi az a-nál: Vannak-e bálványok? Nincsenek. Akkor miért baj az, ha valaki mégis tiszteli azokat, amik nincsenek? Azért, mert ha vallásos tiszteletet akar kinyilvánítani akárcsak nem létező bálványoknak is, ezt a tiszteletet kisajátítja az ördög. Minden olyan vallásos tiszteletet kisajátít, amit valaki nem tudatosan az élő Istennek ad. Aki így tudatlanul is őt kezdi tisztelni, az vele kerül kapcsolatba, az akaratlanul is az ő befolyása alá kerül. Ezért célja az ördögnek, hogy virágozzék a bálványimádás. Mindegy, hogy kit imád és kit tisztel az ember, csak tiszteljen valakit vagy valamit istenként Isten helyett.
Azt olvassuk a Bibliában: „Akik az áldozatok eszik, nincsenek-e közösségben az oltárral? De mit mondok ezzel? Talán azt, hogy a bálványáldozat vagy a bálvány ér valamit? Sőt inkább azt, hogy amit a pogányok áldoznak, az ördögöknek áldozzák és nem Istennek: azt pedig nem szeretném, hogy ti az ördögökkel lennétek közösségben.” (lKor 10,17-20)
Nem az ördögöket imádták azok a pogányok, hanem a maguk bálványait. Igen ám, de aki nem az egy igaz, élő Istent imádja, annak az imádatát kisajátítja magának az ördög, és az ilyen imádó vele kerül kapcsolatba és az ő befolyása alá kerül. Mindenféle mágia, varázslás, jóslás, az úgynevezett parapszichikus képességek és cselekmények mögött ez az ős ellenség van ott. Ez a mai kor nagy megtévesztése, amikor a jellegzetesen ördögi cselekményeket megpróbálják tudományosan vagy áltudományosan magyarázni, holott ezek a képességek soha nem Istentől valók, és soha nem magyarázhatók igazán tudományosan.
Azt, hogy valóban ilyen befolyás alá kerülnek azok, akik igénybe vesznek ördögi segítséget, akkor is, ha nem tudták, hogy azt vesznek igénybe, számtalan szomorú példa mutatja. Hogy mennyire igaz, amit Jézus mondott, hogy emberölő volt kezdettől fogva, hogy hogyan fordulnak ezek az emberek szembe egymással, sokan maguk sem tudják miért, honnan vannak a dührohamok, és hogyan fordulnak szembe sokszor önmagukkal, és oltják ki a saját életüket is, azt a tapasztalatból láthatjuk.
Ez a történet tehát rendkívül világosan mutatja, hogy ez a nagy, sötét szellemi hatalom sok mindenre képes és sok mindenre képesítheti azokat, akik vele kapcsolatba kerülnek. Ereje és lehetőségei azonban messze alatta maradnak Istenéinek. Miért? Azért, mert Isten teremtő, az ördög pedig teremtmény. Isten alkotta őt is, nem gonosznak alkotta — tudjuk, hogy angyalfejedelem volt —, gonosszá az Isten elleni lázadása során lett.
Ez lett a természetévé, ő az Isten örök ellensége, aki Istennek minden kijelentését megkérdőjelezi vagy tagadja, attól függően, melyiket tartja célszerűbbnek, aki Isten minden pozíciójával szemben elfoglalja a maga oppozícióját. A célja az ember tönkretétele: távol tartsa Istentől vagy elszakítsa tőle. Eszköze a hazugság. Jézus azt mondja: hazug ő, és hazugságnak atyja. (Jn 8,44)
Az egyik nagy hazugsága, hogy letagadtatja magát. Az anonimitásnak, a névtelenségnek a homályába burkolózik, onnan veti ki hálóját áldozataira. Akik nem veszik észre idejében őt, vagy nem is ismerik, vagy el sem hiszik, hogy létezik, azok a legkönnyebb áldozat a számára.
Jézus Krisztus világosan beszél erről, csak a mi őshitetlenségünk tiltakozik az ellen, hogy ezt komolyan vegyük.
Általában segítséget kínál az embernek, bizonyos mértékű segítséget tud is adni, ennek azonban mindig nagy ára van. Mindezt ő előre nem mondja meg, ez a végén derül ki, amikor már nem tud segíteni magán az ember. Ha nem veszi észre idejében a tetszetős felajánlás mögött a rejtőzködő ellenséget, akkor végzetes bajba sodorja magát az ilyen ember. Olyan az ördög, mint a pók, ami alig észrevehetően meghúzódik a hálójában, és ha abba belerepül egy rovar, akkor minden lábával átöleli és kiszívja a nedvét. Pontosan így támad ő is, s ezért van nyert ügye azokkal szemben, akik róla nem akarnak tudni, vagy a valóságát tagadják, mert aki nincs, attól nem kell félni, az ellen nem kell védekezni, az nem okoz problémát az embernek.
Aki tehát ilyen módon akarja megtudni a jövőjét, vagy akar kapcsolatba kerülni elhunyt emberekkel, vagy ördögi segítséget kér ahhoz, hogy így érjen el sikereket, vagy így diadalmaskodjék az ellenségei felett, vagy valamilyen babonás tevékenységgel akarja távol tartani magától a bajt, vagy biztosítani magának a szerencsét, az végső soron mind-mind az általa felkínált segítséget igényli és fogadja el, és ezért fizetni kell. A végső ár, hogy rabja lesz az ember. Kiszolgáltatja magát sokféle félelemnek, kényszerességnek, és nem tud szabadulni a saját erejéből.
A Biblia arról is szól, hogy egyetlen módja van a szabadulásnak, ha valaki az erősebbhez folyamodik. Jézus Krisztus megmondja, ki az erősebb. „Amikor az erős fegyveres őrzi a maga palotáját, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt.” (Lk 11,21-22)
A folytatásból kiderül, hogy itt önmagáról beszél Jézus. Ő az erősebb, aki eljött, hogy kiszabadítsa az erős ellenségnek a foglyait. Ő az, aki egyenesen így jelölte meg a programját egy helyen: „Az Emberfia azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Ő a Szabadító, és lehetséges bármilyen súlyos rabságból Jézus által kiszabadulni. Ez azonban olyan, mint egy műtét, amit ritkán tud elvégezni önmagán még egy orvos is, kell egy másik, aki elvégzi a műtétet. Kell egy Istentől vezetett lelkigondozó, aki mutatja a szabadulás útját, és ha valaki felismeri az ellenséget, megtagad vele minden kapcsolatot, elkötelezi magát Jézus mellett, aki az erősebb, akkor szabad. Akkor átéli azt, amit mond a mi Urunk: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok vagytok.” (Jn 8,36)
Nem kell holtig szenvedni ebben a rabságban, és nem kell megpróbálni megszokni ennek a szörnyű következményeit. Van ebből szabadulás, mert van Szabadító.
Meglepő, hogy milyen nyíltan és világosan ír erről a Szentírás számos helyen, és mégis milyen idegenek ezek a gondolatok sok vallásos ember gondolatvilágától is. Amikor az Úr Jézus Pál apostolt szolgálatába fogadta, és megjelölte mi lesz a feladata, akkor így hangzik ez: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg az emberek szemét, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.” (ApCsel 26,18)
Nyisd meg a szemüket. Az evangélium hallgatása közben Isten megnyitja a szemünket, hogy lássunk végre, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából Istenhez térjünk, és megkapjuk azt az örökséget, amit nem érdemlünk meg, amiért semmit nem tettünk, de amit Jézus Krisztus szerzett vissza a benne hívőknek, s amit vele együtt mi is kapunk a mi mennyei Atyánktól. Aki ezt átélte a maga életében, az boldogan tesz bizonyságot arról, amiről Pál apostol a Kolosséi levélben így ír: „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 1,13-14) Jézus erősebb, mint az ős ellenség, az ördög. Aki Jézusnak kötelezi el magát az megszabadulhat a sötét kötelékekből és szabadon szolgálhatja Őt.
Egyszer valakivel effélékről beszélgettünk, és az illető mérgesen csattant fel a beszélgetés egy pontján: Ha te mindezt komolyan veszed, akkor te ördöghívő vagy. Én nem vagyok ördöghívő, én az egy igaz, élő Istenben hiszek, aki elküldte az Ő egyszülött Fiát, hogy kiszabadítson minket a sötétség hatalmából. Én csak komolyan akarom venni mindazt, amit a Szentírás, benne a mi Urunk Jézus Krisztus ezekről a dolgokról mond. Aki tájékoztat minket arról, amit az ördög egyfolytában tagad, és amit a világ egyfolytában ködösít.
Az a korszellem, ami minket körülvesz, és folyamatosan fertőz, át van itatva okkult elemekkel. Szinte nincs olyan nap, amelyen a televízióban, rádióban, napilapokban, folyóiratokban ne lennének olyan műsorok, adások, cikkek, írások, amik erről szólnak, mégpedig úgy, hogy nyíltan vagy burkoltan népszerűsítik azt, amit itt a Szentírás így mond: az ő titkos mesterségükkel cselekedték ezt. Azért védtelenek tömegek, mert tudatlanok. Mert nem ismerjük vagy nem vesszük komolyan azt, amit a Szentírás erről tanít. Mert nem ismerjük a mi Istenünket, aki felette áll mindennek, aki teremtője mindennek és mindenkinek, és aki szabadságra hív bennünket, akiket Őnélküle sok minden megkötöz.
A gyerekek és fiatalok között pillanatnyilag a legnépszerűbb olvasmány J. K. Rowlingnak a Harry Potter című könyvsorozata, amelyik rendkívül ügyesen készíti elő a talajt minden olvasó szívében annak, amiről itt van szó, hogy az ő titkos mesterségükkel mit csináltak. A fülszöveg szerint a könyv arról szól, hogy egy „boszorkány és varázslóképző szakiskolában” mit él át a regénynek a hőse, akiről mindjárt elöljáróban megjegyzi, hogy ez a tizenegy éves varázslójelölt meghódította az egész világot. Egyen kívánatossá teszi az olvasók számára azt a mágiát, amelyik pontosabban ugyanaz, amiről itt a Bibliában Egyiptom varázslóinak a titkos mesterségével kapcsolatban olvasunk.
Mindnyájunknak feladatunk, hogy ha valóban tájékozottak akarunk lenni, akkor attól tájékozódjunk, aki igazán ismeri az ős ellenséget, és aki kész megismertetni velünk önmagát is, a mi hatalmas és szerető Istenünktől. Nekünk elsősorban nem az a feladatunk, hogy hadakozzunk negatív erőkkel, hanem az, hogy tudatosan, folyamatosan, intenzíven kiszolgáltassuk magunkat Isten Szentlelke pozitív erőinek. Igyekezzünk ilyen erők közelébe vinni azokat is, akiket Ő reánk bí-zott, például a gyermekeinket.
Ez is állandó tapasztalat, hogy a komoly, elmélyült Biblia-tanulmányozás, a rendszeres, őszinte imaélet, az Isten igéjének való konkrét engedelmesség, a hívők közösségében való tartalmas beszélgetés, és az Istentől kapott szeretetből eredő szolgálat olyan pozitív tartalommal tölti meg mindenkinek az életét, ami védelmet jelent azzal a számtalan kísértéssel és támadással szemben, ami körülvesz minket. Nem ezek miatt kell méltatlankodnunk, ez adottság. Egyre inkább démonizálódik a világ, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges második eljöveteléhez közeledünk. Ez ellen kár zúgolódni, fel kell készülni egészséges önvédelemre, és a reánk bízottak megvédésére. Ehhez meg tájékozottság kell. A valóság komolyan vétele. A valóságot pedig Jézus Krisztus mondja el nekünk leplezetlenül és a maga teljességében. Ő nem vonul a névtelenség homályába, hanem Ő a világ világossága, és azt ígéri nekünk, hogy aki Őt követi, az nem jár sötétségben, hanem övé lesz a világ világossága. (Jn 8,12)
Ugyanakkor számolnunk kell azzal, hogy mindnyájan kísérthetők vagyunk. Ná-lunk jóval erősebb ellenség felett nem tudunk győzelmet aratni. Nem is nekünk kell őt legyőznünk. Nekünk hinnünk kell azt, hogy Jézus legyőzte az ellenséget.
Szintén a Kolosséi levélben ujjong Pál apostol azon, hogy amikor Jézus meghalt, akkor a kereszten „lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat — ott ezekre a démoni hatalmakra gondol —, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk.” (Kol 2,15) Jézusnak ez a diadala a hívőké is.
Mi a győztes hadvezérhez tartozunk, ha valóban hozzá tartozunk. Vagy pedig, ha egyedül próbálunk handabandázni a magunk furkósbotjaival, akkor nevetséges ellenfeleknek bizonyulunk és feltétlenül alul maradunk. Ráadásul a sötétség is ráborul az értelmünkre meg az életünkre, mert mi olyan okosak vagyunk, hogy nem hisszük el a valóságot, és így a valóságos ellenség megsemmisít bennünket. És még a megsemmisítés a jobbik eset lenne, de Isten igéje azt mondja: Azok, akik a Krisztusban felkínált szabadítást visszautasítják vagy nem veszik igénybe, azok ugyanarra a helyre kerülnek, amit Ő az ördögnek és az ő angyalainak készített. (Mt 25,41)
Ne kelljen nekünk semmi, ami bizonytalan, vagy egyértelműen tisztátalan forrásból fakad! Megad nekünk a mi mennyei Atyánk mindent, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban. De fogadjunk el Tőle mindent, amit Ő kínál, ne csak a testi javakat, hanem a lelkieket is! Ne csak az áldásokat, hanem még a próbákat is, mert sokszor éppen azokkal visz minket az egyre teljesebb világosságra.

Vasárnap kezdődik a böjti időszak. Sokan már nem is tartják ezt számon, sőt azt sem tudják, hogy mit jelent. A húsvét előtti hét hetet nevezzük böjti időszaknak, amikor már jóval korábban a nagyhetet megelőzően Jézus szenvedésére koncentrál a hívő nép, és kíséri ezt az elmélyülést, elmélkedést, magunkba szállást némelyek életében a böjtnek valamilyen formája is.
Ez a világ nem akar tudni semmiféle böjtről. Ez a világ, amiben élünk, habzsol. Az egész azt sugallja, hogy kaparints meg magadnak mindent, ami elérhető, csavard ki a másik kezéből is azt, amire szükséged van, különösen, ha ő gyengébb és nem fog védekezni vagy visszaütni, szakítsd le minden napnak a maga virágát. A böjt teljesen idegen ettől a mi modernnek nevezett világunktól és gondolkozásunktól.
Lassan az egyházakban is visszaszorul, és homályba borul. A római katolikus testvéreknek voltak különböző böjti előírásaik és szokásaik. Egyre kevesebben veszik ezt komolyan, és még a hívők közül is kevesen gyakorolják a böjtöt. Nem tudom, közülünk ki szokott rendszeresen vagy alkalmanként böjtölni?
Márpedig Jézus ezt olyan természetes részének tartja a hívő életnek, mint az imádságot. A Hegyi beszédben egymás után szól arról, hogy amikor pedig adakoztok, imádkoztok, böjtöltök… egymás után jön ez a Máté evangéliuma elején. Nem mondja, hogy kell, magától értetődőnek tekinti. Isten gyermeke beszélget az Atyjával, imádkozik. Isten gyermeke szívesen segít másoknak, és a keveséből is ad, adakozik. Isten gyermeke böjtöl. Csak arról beszél Jézus, hogyan böjtöljünk. Természetesnek tartja, hogy ez hozzá tartozik a hívő élethez. Hozzá tartozik-e vajon a mi hívő életünkhöz? Nem érdem, Isten előtt nem szerez jó pontokat az, aki böjtöl. Nekünk hasznos. A hívő lelki kondícióját erősíti az, ha szokott böjtölni.
Szeretnék arról szólni, hogy a felolvasott két igerész alapján Jézus életében hogy érjük tetten ezt a böjtös szemléletet, aztán néhány gondolatot szeretnék Kálvintól mondani, végül pedig a magunk hívő életének a gyakorlatából szeretnék néhány példát említeni, hogyan lehet elkezdenünk vagy megú-julnunk, vagy igeszerűbben gyakorolnunk ezt a nagy lehetőséget, amit a Biblia böjtnek nevez.
A Máté evangéliumát olvassuk most, és egyre-másra ez lett hangsúlyossá számomra ezekben a jól ismert és sokat olvasott történetekben, hogy a mi Megváltónknak milyen böjtös szemlélete volt. Mennyire igaz az, hogy Jézus egész földi élete egyetlen nagy böjt volt, vagyis, hogy önként lemondott sok mindenről Isten dicsőségéért és a mi üdvösségünkért.
A böjt lényege mindig az, hogy önként vállalja valaki. Nem veri nagy dobra, ez bensőséges, meghitt gesztus. Csak az Atya tudja, meg én. Azt mondja Jézus: titkon csináljátok, és a ti Atyátok, aki titkon van, megfizet majd nektek nyilván. Ezt mondja az adakozásra és az imádkozásra is, érvényes ez a böjtölésre is. Önként vállalja az ember, nem érdemeket akar szerezni, hanem belső-leg akar elcsendesedni vagy meggazdagodni, vagy valamire jobban felkészülni. Mindenképpen a lelkiekre összpontosít, és ezért egy kicsit a háttérbe szorítja a testieket, mert azok úgyis mindig előretörnek és megkövetelik a magukét. Istenre figyel jobban, és másoknak áll a szolgálatára. Ebben segítség a böjt.
Nos, hogy derül ez ki Jézusnak az életéből, konkrétan ebből a két jelenetből, amit most olvastunk?
Az első arról szól, hogy Jézus felmegy a hegyre és tanít. Ennek híre megy, és az egész környékről hozzák az emberek hozzá a nyomorultjaikat. Ki segítene, és ki segíthetne jobban rajtuk, mint a megváltó Jézus? Ő pedig szánakozik rajtuk. Ez a szó nemcsak azt jelenti, hogy megesik a szíve valakinek a másikon, hanem azonnal tesz is érte valamit. Együtt érez a másikkal akkor is, ha esetleg semmi köze hozzá, de értesül a bajáról, együtt érez vele, és azonnal azon kezd gondolkozni: mit segíthetnék rajta? Eszébe sem jut ilyen: megéri-e, veszélyes-e, mibe kerül nekem. Tudok a bajáról, tudok-e segíteni. Ha nem tudok, nem tudok, ha tudok, akkor lássak munkához azonnal. Ezt jelenti ez a nagyon gazdag és kifejező szó a Bibliában: szánakozik.
Jézus tehát szánakozott rajtuk, és három napon keresztül tanította őket, és gyógyította a betegeiket. Háromnapi kemény, intenzív munka, szinte megállás nélkül. S akkor a végére ér. S mit szokott ilyenkor a legtöbb ember tenni vagy gondolni? Most már hagyjanak egy kicsit magamhoz térni. Most már legyen egy kis csönd. Napokig csak velük foglalkoztam, most egy kicsit már magammal hadd foglalkozzam. Gyertek tanítványok, üljünk le valami félreeső helyen, ahol békén hagynak, aztán van-e valami harapnivaló. Aztán egy kicsit beszélgessünk vagy aludjuk ki magunkat — vagy kinek mi esik jól, azt tegye.
Jézustól mindez teljesen távol áll. Befejezte a maga munkáját, és ilyenkor azt lehetne mondani: mindenki békében térjen haza, — de Ő nem ezt mondja. Elkezd gondolkozni azoknak a fejével, akiknek most már haza kell térniük. Azt mondja: messze vagyunk attól a helytől, ahol ezek laknak, és nincs mit enniük. Ezek kidőlnek az úton. Most ne játsszuk meg, mintha nem gondolnánk arra, hogy haza is kell érni, meg hogy éhesek. Ne tegyünk úgy, mintha ez nem lenne probléma. Ez mindenkinek a problémája, aki ott van. Oldjuk meg a problémát.
Még ezt is mi oldjuk meg? Az egyik evangéliumból kiderül a tanítványok értetlensége meg neheztelése Jézussal szemben. Ez nem a mi feladatunk! Te tanító vagy, tanítottad őket. Isten hatalmával tudsz gyógyítani, meggyógyítottad az összes beteget. Ez volt a mi dolgunk, a többit oldják meg ők. Emiatt ne a mi fejünk fájjon, hogy hazaérnek vagy nem.
Jézusnak azonban „fáj a feje” emiatt, és gondolkozik a másik fejével, érez a másik szívével, és együtt érez a másikkal, azonnal arra gondol, hogy ezen most hogyan lehet segíteni. Az egy pillanatig sem kérdés a számára, hogy segíteni kell. Nem lehet ennyi embert elbocsátani, akik esetleg összeesnek, elájulnak az úton, mert nem ettek. Félrehívja a tanítványokat, és munkamegbeszélés van. Hogy oldjuk meg? Azonnal igyekeznek meggyőzni Jézust, hogy ez megoldhatatlan. Ez nem a mi feladatunk. János evangélista megjegyzi: Filep apostol elkezd számolni, hogy hány dénár kellene ahhoz, hogy elég kenyeret vegyünk, de anynyi kenyér meg nincs a közelben. Ez nem is kérdés, mert annyi dénárunk sincs. Tehát ezt nem tudjuk megoldani.
Figyeljük meg, hogyan szoktuk nyugtatni mi a magunk lelkiismeretét: ez nem az én dolgom, ezt nem tudom megoldani, pedig a szívünk mélyén érezzük sokszor, hogy nekünk kellene tennünk valamit. Akkor kéri Jézus: hozzák oda azt a hét kenyeret meg néhány halat. Megsokasítja, elkezdi osztani a tanítványoknak. A tanítványok pedig hordják a népnek. Gondoljuk el, ez hogyan zajlott le. Négyezer férfi volt, ami azt jelenti, hogy legkevesebb tízezer ember volt ott, mert asszonyokon és gyermekeken kívül voltak négyezren. Minimum tízezer ember, egy kis város. Egyáltalán mekkora területen ültették le őket? Hány kilométert gyalogoltak a tanítványok ingajáratban odavissza, amíg kiosztották a kenyeret? Mennyi ideig tartott ez? Óriási munka. Három napig másokért voltunk itt, akkor most mi etessük meg őket, és ilyen áron? Leszakad a lábunk a végére.
Ez a böjt, amikor Jézusnak természetes, hogy miután sok mindent megtettem értük, még valamit magamra vállalok — értük. Lemondok arról, hogy mi leüljünk, csendben legyünk, kifújjuk magunkat, elsőnek mi lakjunk jól. Megsokasíthatta volna azt a hét lángos nagyságú kenyeret úgy is, hogy ők tizenhárman jól laknak, a többi meg gondoskodjék magáról. De ez az, ami nem fér össze a jézusi lelkülettel. Előbb ők lakjanak jól. Bizonyos, hogy a tanítványok is jóllaktak, de nem ők kezdték.
A kötelességen túl még valami ráadást is, kérés nélkül, szívesen. Miért? Azért, mert szükségük van rá, és ez elég. Meg sem köszönték, legalábbis nincs róla szó. Mint a tíz meggyógyult leprás közül a kilenc. Eszébe sem jut, hogy visszamenjen: köszönöm, Uram. Egy ment vissza csak. Itt sem olvasunk köszönetről és háláról. Jézus nem mérgelődik miatta, mert nem azért tette. Azért tette, mert éhesek voltak. Elég látnom a bajt, ha tudok segíteni, segítek. Önként, boldogan, morgolódás nélkül, semmit sem várva érte.
Egy pillanatra gondoljunk bele: mennyi keserűség születik a szívünkben csak emiatt: hogy a lelkemet teszem ki értük és meg sem köszönik. Észre sem veszik. Majd megtudjátok, ki voltam, ha nem leszek! — szoktak ezzel fenyegetőzni némelyek, mert nem bírják már a szomjukat elhordozni, hogy nem kapnak hálát. A böjt az, hogy nem várok érte hálát, semmit sem várok érte. Az a jutalmam, hogy Isten használ engem mások javára. Az az örömöm, ha sikerült valamilyen szükséget kielégíteni. Ezzel részemről be van fejezve, megyek tovább, s ha Ő előhoz egy másik szükséget, és tudok rajta segíteni, akkor azon is segítek. Ez a böjtös szemlélet.
Ez a világ azonban ennek az ellenkezőjére nevel bennünket. Ezért egyre nehezebb kisgyerekes, vagy egyáltalán gyerekes szülőknek lenni, mert ha valaki bibliai szempontok szerint igyekszik a kicsinyeknek a tudatát, jellemét formálni, egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Attól nemcsak eltérő, hanem azzal szöges ellentétben levő szempontokat hoznak haza a gyerekek már az óvodából, iskolából is. Állandóan ütközik ez azzal, ami egy bibliás, keresztyén családban a norma, az értékrend lenne. Adjon Isten sok türelmet, bölcsességet, szeretetet minden mai szülőnek meg nagyszülőnek, mert egyre nehezebb lesz ez.
Jézus fölragyogtatja előttünk a böjtös életszemléletet, mint kívánatosat, de ennek az ellenkezőjét sulykolják a gyerekekbe, és az ellenkezőjére látnak sok példát.—
A másik történet az adópénzes. Pétert előveszik az adószedők, hogy a ti mesteretek fizet-e adót? Mielőtt még erről a kérdésről beszámolhatna Péter Jézusnak, — mivel hogy Ő mindent tud, azt is hallja, ahol nincs jelen fizikálisan, és azoknak a gondolatait is kimondja, akik nem mondták ki a gondolatainkat, Ő a fejünkbe és a szívünkbe is lát, — megkérdezi Pétert: Szerinted kinek kell adót fizetnie egy országban, meg vámot? A fiaknak, akiké ez az ország, vagy az idegeneknek? Péter kapásból mondja a helyes választ: az idegeneknek. Akkor tehát a fiak szabadok — mondja ki Jézus a fontos tételt. Igen.
Péter nem tudja, mi következik ebből. Vajon az-e, hogy mi fiak vagyunk az Isten országában is, meg ebben a kicsi országban is, tehát azok hadd beszéljenek, amit akarnak, fütyülünk rájuk, nem fizetünk semmit. Jézus azonban nem ezt mondja. Azt mondja: Meg ne botránkozzanak, fizesd ki az énértem, meg a teérted járó adót. Kicsit bonyolultan jut a pénzhez Péter. Különös, hogy Jézus miért ilyen utat ad neki, hogy fogjál ki egy halat és annak a szájában lesz a pénz, de az éppen annyi, ami két embernek egy esztendei befizetnivalója.
Itt is mondhatná Jézus: a világ Ura fizessen adót? nevetséges! Nem tudják ezek az adószedők, mit beszélnek! Nem ismerik Őt. Vagy elengedi a füle mellett, vagy kikéri magának, vagy felháborodik, vagy Pétert is felhergeli ellenük. Nem, egyik sem. Azt mondja: kifizetjük. Ez előírás, teljesítjük. A világ Ura is teljesíti. Ennyire megalázta magát, ennyire igaz, amit énekeltünk, hogy istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Nem a maga igazát hangoztatja vagy bizonygatja, hanem megalázza magát, és teljesíti azt, amit itt most elvárnak tőle.
Ez az igazi szabadság, amikor valaki le tud mondani a szabadságáról is. Ezt nevezi a Biblia böjtnek. Amikor szabad lennék valamire, de nem élek azzal a szabadsággal valamilyen magasabb szempont miatt. Amikor jogom lenne valamihez, de nem érvényesítem a jogomat valamilyen magasabb szempont miatt. Vagy azért, mert Istennek ez így kedves, vagy azért, mert ez így hasznos másoknak, vagy azért, mert edzeni akarom magamat lelkileg, és visszaszorítom tudatosan a testet a maga örökös követelőzésével együtt, és a lelkieket engedem előre, engedem érvényesülni. Tudatosan lemondok valamiről. Mindenki természetesnek tartaná, hogy élek vele, én azonban úgy döntöttem: nem, valami isteni, magasabb lelki szempont miatt, ahogy itt Jézus. Jézus szempontja az volt, hogy ne botránkoztassuk meg őket, inkább fizessünk. Ő ezt akkor fontosnak találta. Fontosnak találjuk-e adott esetben mi is?
Kálvin a böjtnek három formáját különbözteti meg. Azt mondja: van egy alapvető böjt, ami az újjászületett, hívő embereket jellemzi, hogy tudniillik ők egyszer és mindenkorra lemondtak arról, hogy a saját akaratukat érvényesítsék Isten akaratával szemben, és törekednek szüntelenül arra, hogy Isten akarata valósuljon meg az életükben, ha kell, a saját akaratukat félretéve is, vagy annak a halála árán is. Ez alapvető böjt, amire csak újjászületett ember képes. Egyszer és mindenkorra úgy döntöttem: legyen meg a te akaratod. Taníts engem a te akaratodat teljesítenem — kéri Dávid a 143. zsoltárban — mert te vagy Istenem. Többé nem én vagyok a magam istene, te vagy az én Istenem, ez pedig azzal jár, hogy félreteszem a magam akaratát, alárendelem a tiednek. Taníts engem a te akaratodat teljesítenem. Ez alapvető böjt Kálvin szerint.
Aztán van időszakos böjt, amikor bizonyos rövidebb ideig valamiről lemond a hívő, valamilyen magasabb szempont érdekében. Kevesebbet eszik, nem eszik, amit evett volna, másnak adja, amíg evett volna, addig inkább imádkozik. Ez teljesen szabad, ki-ki úgy, ahogy jónak látja, ahogy kialakult hívő gyakorlatában. Bizonyos időnként tudatosan a lelkiekre összpontosít, és ez csak úgy megy, ha valami testi dolgot háttérbe szorít, félretesz egy bizonyos ideig.
Pál apostol ír arról is, hogy lehetséges a házasságban szexuális böjt bizonyos céllal. Azt mondja: együtt határozzátok el, mennyi ideig, és akkor lesz annak értelme és tartalma. Van szóböjt, és óh de sokaknak kellene ezt gyakorolniuk, hogy elmondhatnám, de nem mondom el azért, mert a jelenlevők közül ez valakinek rosszul esne, azért, mert az hátrányos lenne annak, akiről szól, azért, mert semmit nem vinne előbbre, csak magamat tenném fontossá vele. Én pedig egyre kevésbé szeretném fontossá tenni magamat. Nem játszom a jól értesültet, nem adom tovább a pletykát, nem kezdődnek szövegeim így: hallottátok?! Nem mondom el, mert semmit nem épít, semmit nem visz előbbre. Ez kemény böjt, tessék kipróbálni. Mennyi áldás lesz rajta!
Böjt minden ki nem mondott bántó szó, böjt minden meg nem torolt sérelem. Visszaadhatnám, alkalmam van rá, mindenki igazat adna, még biztatnak is. Ne legyél ennyire mafla, hogy fát lehet vágni a hátadon. Azért megmondhatnád neki a magadét. Nem mondom meg a magamét, mert én nem a magamét akarom már mondani senkinek, hanem azt, amit az Úr ad a nyelvemre. Ezt, ami most eszembe jutott, és mögötte fűtenek az indulataim, ezt nem Ő adja a nyelvemre. Akkor nem mondom el. Nagy haszna van minden ilyen böjtnek.
A harmadik formája a böjtnek, amiről ő a legszívesebben és legbővebben ír, az, hogy általában a lelkieket akarja érvényesíteni a hívő ember az életében, és alkalomról-alkalomra, helyzetről-helyzetre erre figyel mindig, hogy az isteni, az igeszerű, a Szentlélektől ihletett érvényesüljön. Itt Kálvin gyakran idézi a Jóel 2,12-t, ami így hangzik: „Így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas Ő, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.”
Itt ezt a két kifejezést hangsúlyozza Kálvin: teljes szívetekből térjetek meg, és szíveteket szaggassátok meg, ne ruhátokat. A böjtnek külső jelei is voltak abban az időben. A ruha szélét behasogatták annak jeleként, hogy ők most nagyon szomorúak valami miatt. Bánkódnak a bűneik miatt vagy valami más miatt. Vagy hamut szórtak a fejükre sokszor, vagy a farizeusok már odáig vitték, hogy eltorzított, keserves arccal közlekedtek, hogy lássák az emberek, hogy ők milyen kiválóan vallásosak és böjtölnek. Nekik mondja Jézus: ne csináljatok cirkuszt ebből. Aki böjtöl, az éli tovább úgy a maga életét normálisan, mint másképp. Miért kell arról mindenkinek tudnia, hogy ő böjtöl? Ha szíved szerint böjtölsz, a legfontosabb személy úgyis tudja, és ez a mindenható Isten. Ez legyen elég, hogy Ő tudja. Erre mondja Jézus: kend meg a te arcodat. A hajukat meg az arcukat kis olajjal megkenték az emberek, ha nagy ünnepre mentek, vagy valami öröm alkalom volt. Örvendezve böjtöljetek — mondja Jézus. Ez nem a gyásznak az alkalma. Önként böjtöl, aki helyesen böjtöl és az Úrnak akar kedveskedni. Ne emberek előtt játssza magát. Szíveteket szaggassátok meg — mondja a próféta, — és ne ruháitokat.
Mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Sok minden elhangzott már erről. Van a böjtnek ilyen formája, hogy nem teszek meg valamit, amit megtehetnék, azért, hogy… és ennek van valami célhatározói folytatása. Vagy — ami itt a jézusi történetből kiderül — megteszek valami olyat is, amit nem lenne kötelességem megtenni, azért, hogy… ki ne dőljenek az úton. Így kerek ez a három nap. Nemcsak tanítást hallottak és gyógyulást kaptak Istentől, kenyeret is kapnak, mert arra is szükségük van. Nem teszek meg valamit, pedig megtehetném, mert így kedvesebb Istennek, meg így jobb mindenkinek. Elvégzek valamit akkor is, ha nem lenne kötelességem, mert így kedves Istennek és jobb másoknak. Közben lelkileg erősödünk.
Van olyan formája is ennek, hogy böjtté változtat valaki valamit. Nem ő döntött úgy, hogy azt a terhet hordoznia kell. Morgolódik és tiltakozik, de akkor is hordoznia kell. Egyszer csak rájön: ezt el is vállalhatom. Nem én terveztem így az életemet, de ha Isten jónak látja, hogy ilyen körülmények között éljek, akkor ezeket a körülményeket elfogadom. Akkor arról, amiről kénytelen voltam lemondani, most önként lemondok. Elfogadom, hogy le kell róla mondanom. Attól kezdve sokkal könnyebb, tessék kipróbálni!
Egy profán emlékemet elevenítem fel, de ez számomra azóta is sokat jelent. Egyszer egy konferenciatelepen kellett dolgoznom, és az volt néhányunknak a feladata, hogy a mosdókat, WC-ket tisztogassuk naponta. Tisztogattuk jó kedvvel, szívesen. Egy dolgot utáltam ebben mindig: amikor a lefolyók tele lettek szőrpamacsokkal hajmosás után, meg egyébként is. Hogy nem tudja kivenni maga után az, aki azt ott csinálta? Ő is látta, hogy amikor beszállt a kádba, nem volt benne, mikor kijött, benne volt. De nem látja, vagy nem akarja látni. Emiatt állandóan mérgelődtem, és ez elrontotta az egész munkát, amit egyébként szívesen csináltam. Az egyik ilyen mérgelődés során az jutott eszembe, hogy ez most kinek jó, hogy szidom a világot, szidom azokat, akik itt tisztálkodtak. Tulajdonképpen mindenkire haragszom, és így telik el a napom. Az a furcsa gondolatom támadt, hogy ezentúl, ha pamaccsal lesz teli valamelyik lefolyó, elkezdek énekelni Istent dicsőítő éneket.
Volt úgy, hogy egész nap énekelni kellett, a végén már elölről kezdtem az ismerős énekeket, de teljesen megváltozott minden, és ezért is emlékszem rá. Az egész közérzetem megváltozott, a munka másként haladt. Tulajdonképpen nem is az történt, hogy dolgoztam és közben énekelgettem, hanem énekeltem, dicsőítettem Istent, és közben végeztem a kötelességemet, függetlenül attól, hogy az éppen mi volt, ha ez az utálatos dolog jött bele, az sem tűnt fel. Ezt megjegyeztem, és arra gondoltam: nem lehetne ezt mindig alkalmazni? Mindnyájunk életében vannak olyan időszakok, olyan feladatok, olyan nehéz emberek, akikkel, amikkel nehezen boldogulunk. Amik elől menekülni szeretne az ember, ami miatt mérges. Néha még Istennel szemben is keserűség van bennünk, hogy miért ilyen körülmények között engeded, hogy éljek, Uram?! Tudjuk, hogy azok a körülmények pedig nem fognak változni. Ezt el lehet böjtként fogadni.
A koplalás, a kényszerűség átalakítható böjtté. Az Ő kezéből elfogadom. Ő ezt tudja, hogy nekem nehéz, és valószínűleg szándékosan adta. Valami jót akar kimunkálni az életemben ezzel, akkor ne tiltakozzam ellene. Engedjem, hogy elvégezze Isten az-által is az életemben a munkát, én meg akár könnyű, akár nehéz, dicsőítsem Őt.
Amikor Jézus a Hegyi beszédben a böjtről beszél, azt mondja: kend meg olajjal magadat és úgy böjtölj, valami effélére gondolhat. Örvendezve böjtölni, hálaadással böjtölni. Nem teszem meg, pedig megtehetném, még azt is elvégzem, amit nem kellene, azért, mert neki akarok kedves lenni. Azt akarom, hogy használjon mások javára, és mert szeretnék lelkileg jó kondícióban maradni. Ami pedig nehéz, az átalakítható böjtté.
Olyat is tapasztaltam már, hogy mihelyt valaki elfogadta azt a nagyon nehezet, Isten elvette az életéből. Elvégezte a munkáját. Megalázkodott, megtanulta nehéz terhek alatt is dicsőíteni Istent, akkor leveszi a terhet. Mert Ő egyikünket sem próbál feljebb, mint elszenvedhetjük. Sőt a próbával együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. (1Kor 10,13)

Két héttel ezelőtt azt emeltük ki Dániel történetéből, hogy mennyire elcsodálkozott a pogány király, Dárius azon, amikor először látta valóságosan cselekedni Istent. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy az istenek tudnak valamit. Különösen azt, hogy kézzel fogható dolgokat vigyenek véghez. Amikor azonban Dánielt sértetlenül kihúzták az oroszlánok verméből, Dárius önkéntelenül felkiáltott: Ő az élő Isten! Ezzel elismerte, hogy akiket ő istenekként tisztelt, azok nem élők, nem valóságos létezők és hatalmak. Az az Isten, akiben Dániel hitt, és akiről bátran bizonyságot is tett, valóban létezik, ténylegesen cselekszik, uralkodó, hatalmas Isten.
Láttuk azt is, hogy modern korunk fokozatosan visszafejlődik ehhez az ókori szemlélethez, amely nem tud különbséget tenni az egy igaz, élő Isten és az emberek kitalálta istenek között. Sőt amely kor tiltakozik az élő Isten és az ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus kizárólagossága ellen. Aki azonban megismeri Istent, akárcsak egy kicsit is, elképed azon, hogy kicsoda Ő, mit tud, mire képes. Az ilyen embernek már egyértelmű az, amit Jézus a főpapi ima elején mondott: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Őt megismerni pedig azt jelenti: közösségben élni vele. Valahogy úgy, ahogyan azt Dániel valósította meg ott a teljesen pogány közegben is.
Úgy látszik, annyira időszerű a Bibliának ez a mondanivalója, hogy többféle kérdést hívott elő sokakban, akik itt voltak. A legtöbbször felemlített kérdés: mi hát a viszony Isten és az istenek között? Mit tanít a Biblia arról, hogy végső soron ki az, akit mi élő Istennek ismerünk és tisztelünk, és kik vagy mik azok az úgynevezett istenek, akiket, amiket ezek a népek tiszteltek akkor is, és tisztelnek ma is? Nézzük meg, hogy mit tanít erről a Szentírás, mert ez egészen személyesen is érinti hitünket és hétköznapi életünket.
Három megállapítást szeretnék egymás mellé tenni.
1. A sajátosan pogány gondolkozás az élő Istent is besorolja az úgynevezett istenek közé. Isten-isten egyre megy. Ott van az élő Isten az istenek között. 2. Aki találkozik az élő Istennel, az azonnal erre figyel fel, hogy Ő más, mint az úgynevezett istenek. 3. Maga Isten pedig úgy jelenti ki magát, hogy nincs más Isten, rajta kívül.
1. A pogány gondolkozásra ez jellemző, hogy besorolja Istent az istenek közé. Egy példa erre: amikor Ezékiás király idejében az asszírok bekerítették Jeruzsálemet, ki akarták éheztetni és elfoglalni, de Isten megmentette a várost, akkor az asszír sereg parancsnoka, Rabsaké így ijesztgette a Jeruzsálem falán remegő izráelitákat: „Ne hagyjátok, hogy Ezékiás így biztasson benneteket az Úrral: Bizonyosan megment bennünket az Úr, és nem kerül ez a város Asszíria királyának kezébe! (…) Félrevezet benneteket Ezékiás, amikor ezt mondja: az Úr megment bennünket! (És most figyeljük meg a pogány logikát) Vajon más népek istenei meg tudták-e menteni országukat Asszíria királyának a kezéből? Hol vannak Hamát és Arpád istenei? Hol vannak Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát az én kezemből? Ezeknek az országoknak valamennyi istene közül melyik tudta megmenteni országát az én kezemből? Hát az Úr megmentheti-e kezemből Jeruzsálemet?” (Ézs 36, 15-19)
Ez a pogány logika. Lerohanták az összes kis népet sorba, meghódították azokat a kis országokat. Most Júda van soron. Ugyanolyan kicsi, mint az előzőek voltak. Mivel ők ezt megtehették, ez azt mutatja, hogy Asszíria istenei erősebbek, mint ezeknek a népeknek az istenei. Éppen Júda lenne kivétel? Ő sem nagyobb nép és ország, mint a többi volt, az ő Istene is egy azok közül. El ne higgyétek már Ezékiásnak, hogy Jahve, az Úr titeket megmenthet. Ő is csak olyan Isten, mint a többi.
Ezzel szemben kinek vallja Ezékiás az Urat ebben a nagyon szorongatott helyzetben? Amikor már az éhínség elkezdődött, amikor az emberek kezdték elveszíteni a hitüket, jóformán két férfi állt a talpán még: Ezékiás király és Ézsaiás próféta. Ezékiás hallva ezt a gúnyos lélektani hadviselést, bemegy az üres templomba, leborul és így imádkozik: „Seregeknek Ura, Izráel Istene, aki a kerubokon ülsz! Egyedül Te vagy a föld minden országának Istene! (Asszíriáé is!) Te alkottad az eget és a földet. Uram, hajtsd hozzám füledet, és hallgass meg! Uram, nyisd ki szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib minden beszédét, aki azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, de azok nem voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!” (Ézs 37,16-20)
Milyen masszív alapja van Ezékiás hitének! Ő nem azt mondja, hogy kisebb kü-lönbségek lehetnek az istenek között, de egyébként egyre megy, hanem azt mondja, hogy egyetlen különbség van Jahve és az összes többi isten között, az, hogy Jahve Isten, az összes többi meg nem az. Az, hogy Jahve teremtette az eget és a földet és mindent, ami létezik, az összes többi úgynevezett istent meg az emberek alkották. Az a különbség: Jahve tud cselekedni és fog cselekedni, az összes többi pedig cselekvésképtelen, mert tehetetlen szobrok, amiket ide-oda tesznek. Ez a nagy különbség.
Mi ma egy jellegzetesen pluralista szemléletű korban élünk, és ez a kor nem akarja ismerni és elismerni Istent egyetlen, teljhatalmú, kizárólagos Úrnak. Aki róla így tesz hitvallást, azt sértőnek tekintik mások számára. Ez a szellemiség fertőz. Nekünk tudnunk kell, hogy milyen közegben élünk, milyen szellemi miliő vesz körül bennünket. Megingathatja hívő emberek hitét is ez a tévelygés, és megrendítheti az Istenbe vetett bizalmunkat.
Nem vetünk meg senkit, legfőképpen a hite miatt nem. Ebből azonban nekünk nem szabad engednünk, amivel itt Ezékiás befejezi az imádságát: „Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr.”
Ez a cél, hogy hadd tudja meg a föld minden országa, mert ezzel segítünk a legtöbbet nekik, ha megismerik a különbséget az élő Isten és az úgynevezett istenek között, és mernek bízni az élő Istenben, mert ebben a bizalomban nem fognak csalatkozni, mert ez az Isten fog segíteni rajtuk. Az összes többi tehetetlen, csak magukat áltatják vele.
Hogy mennyire hangsúlyos igazság ez, azt mutatja, hogy Jézus Krisztusnak mennybemenetele előtt az utolsó mondatai ezek voltak Egyrészt hangsúlyozta a maga kizárólagosságát: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” — még egy nem lehet, akinek adatott minden hatalom. Mi következik ebből? „Elmenvén, hirdessétek ezt mindenkinek és tegyetek tanítványommá mindenkit.” Mert ezzel segítetek a legtöbbet az embereken.
Ez tehát az egyik vélemény: Isten az istenek között.
2. Amikor találkozik valaki valamilyen formában az élő Istennel, akkor elképed, hogy kicsoda Ő? Hogy Ő egészen más, mint az úgynevezett istenek. A maga isteneinek a semmis volta azonnal kiderül. Mondok erre néhány bibliai példát:
A filiszteusok egy nagy csata során elrabolták Izráeltől a frigyládát, a szövetség ládát, ami az élő Isten jelképes trónusa is volt. Nagy büszkén bevitték a főistenüknek, Dágonnak a templomába. Másnap reggel, amikor istentiszteletre mentek, csodálkozva látták, hogy a hatalmas bálványszobor ledőlt és ott fekszik a frigyláda előtt. (Az egyik hittanos fiú így mondta ezt el: Dágon pofára esett az élő Isten előtt.) Nem baj, lehet ez véletlen is, felállítják a szobrot, odaerősítik a falhoz. Mennek másnap reggel, s mit tapasztalnak? A Bibliában így olvassuk ezt: „Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágon arccal a földön feküdt ismét az Úr ládája előtt és Dágon feje meg a két kezefeje letörve a küszöbön volt, csak a dereka maradt meg.” (1Sám 5,4) Milyen isten az ilyen, amelyik nemcsak arcra esik a másik előtt, hanem még a fejét is elveszíti, letörik a feje, két keze, ott marad a dereka? Isten demonstrálni akarta, hogy Ő nem tűr meg maga mellett úgynevezett isteneket. Itt szó sincs egyenrangúságról vagy pluralizmusról. Egy Isten van, és ez Ő. Ha egymás mellé helyezik, pillanatok alatt kiderül, hogy kicsoda valójában Isten.
A másik példa Naámánról szól. A szíriai hadvezérről, aki Isten ereje által meggyógyult a leprájából. Amikor kijött a Jordán folyóból és hiába kereste a leprafoltokat a testén, visszamegy Elizeus prófétához, és ezt mondja neki: „Ekkor Naámán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez. Bement, megállt előtte és így szólt: most már tudom, hogy nincs más Isten az egész földön, csak Izráelben.” (2Kir 5,15)
Találkozott a cselekvő Istennel, pedig ő vallásos ember volt, azt olvassuk, rendszeresen részt vett a kultuszban, a Rimmon templomában. De a Rimmon ilyet nem tudna. Eszükbe sem jutott, hogy attól a szobortól azt kérjék, hogy tisztítsa meg a lepráját. Izráel Istene meg erre is képes? Ő egészen más Isten, mint a többiek.
A harmadik Nabukodonozor, akinek a dekrétumát olvastuk az imént. Aki látva azt, hogy Istennek volt hatalma az ő hitvalló gyermekeit a tüzes kemencéből is épségben kimenteni, felkiált, elrendeli, hogy nem szabad bántani ezt az Istent, sőt mindenkinek tisztelnie kell, mert, jön az indokolás: „Nincs más Isten, aki így meg tud szabadítani!”
Aki tehát megismeri Istent, az már nem sorolja be Őt az úgynevezett istenek közé. Az megállapítja, hogy Ő egészen más.
3. És minél jobban megismeri, annál inkább felismeri azt, amit Isten önmagáról mond: Nincs más Isten rajta kívül. Ő nemcsak más, hanem Ő az egyetlen.
Izráel népe állandóan ki volt téve annak a veszélynek, hogy a körülötte élő kánaá-nita népek bálványtisztelete becsússzék-másszék az ő hitéletükbe is. Újra és újra előfordult, hogy valamelyik bálványt ők is felállították. Egy kis szentélyt rendeztek be neki, és elkezdték azt is tisztelni az élő Isten mellett. Éppen ezért a prófétai írások tele vannak figyelmeztetéssel: ne tegyétek! Mert ez azt jelenti, hogy bizalmatokat megvonjátok Istentől. Senki sem szolgálhat két úrnak! Mert vagy az egyiket tiszteli, és a másikat megveti, vagy fordítva.
Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak — mondta Jézus Krisztus. A mammon behelyettesíthető bármivel és bárkivel. Nem lehet kétfelé szolgálni. Ha bálvány is felnő valakinek az életében, az az jelenti: Istentől megvonta a bizalmát és akkor magára marad. Nem számíthat Istenre, kiszolgáltatottá válik, és ilyenkor jöttek a vesztes csaták Izráel életében is. Amíg az Úrban bíztak és csak benne, addig óriási túlerővel szemben is győzelemre segítette őket. Mihelyt ezt a bizalmat megpróbálták megosztani — egészen sohasem vonták meg Istentől —, azt jelentette: megvonták tőle. Nem csak benne bíztak, kiszolgáltatottakká váltak, és jött egyik baj a másik után.
Ezért van tele a Biblia figyelmeztetésekkel. Ézsaiás könyvének a közepén különösen is van néhány egymást követő fejezet, amelyikben Isten elmondja önmagáról, hogy kicsoda. Javasolom, délután olvassátok el ezt otthon. Ézsaiás 42., 43., 44., 45. fejezetében arról beszél Isten, hogy kicsoda Ő, és a következő, 46. az, amit az elején olvastunk, amelyikben elmondja, mik a bálványok. Érdemes lenne kiírnunk, mit mond Isten magáról, hogy helyes Isten-ismeretre jussunk, és így tudjuk Őt tisztelni, és mifélék azok a bálványok, amik elfoglalhatják Isten helyét még az Ő népe életében is, vagy oda kerülhetnek Ő mellé.
Mindegyik fejezetből egy mondatot olvasok, hogy mit mond Isten magáról.
„Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom a dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs 42,8) „Meghá-trálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok isteneink!” (Ézs 42,17)
„Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító.” (Ézs 43,11)
„Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.” (Ézs 44,6)
Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül!” (Ézs 45,5)
És mit mond a bálványokról? Azt olvastuk: „Ugyan kihez akartok hasonlítani engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék? Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen, Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle, és leborulva imádják. Vállra veszik, úgy hordozzák: ha helyé-re teszik, ott áll, nem mozdul helyéről. Ha kiáltanak hozzá, nem válaszol, a nyomorúságból nem szabadít meg.” (Ézs 46,5-7)
Van egy szó, amivel a próféta szemlélteti, mi az alapvető különbség az élő Isten, és a magunk faragta bálványok között. Azt mondja, hogy ezeket a bálványokat mi hordozzuk. Hozzuk-visszük ide-oda, amikor jön az ellenség, próbáljuk menteni a bálványainkat is — ezzel kezdődött a 46. rész —, öszvérekre, barmokra rakják ezeket az isteneket, amelyeket hordoztak, de a megfáradt állatok nem bírják, összerogynak, maguk is fogságba kerülnek. Bálvány, ember, állat mindenki fogságba kerül.
Miért nem segített a bálvány? Mert nem tud. Az emberek hordozzák őket, azután felállítják, ott hagyják. És az élő Isten? „Én hordozlak titeket születésetek óta. És vénségetekig, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46,3-4)
A magunk csinálta isteneket hozzuk-visszük. Teddideteddoda bálványok. Az élő Isten meg minket hordoz türelmesen, áldozatosan, és szükség esetén Ő ment meg. Ez a különbség.
Nem mindegy, hogy kiben hiszünk, hogy nem szemtelenkedett-e oda az élő Isten mellé a hitéletünkben valamilyen bálvány, akármilyen kicsi is, és egyáltalán nem mindegy, hogy ismerjük-e igazán a mi mindenható Urunkat, a Seregeknek Istenét, így bízunk benne, így tudjuk-e Őt dicsőíteni és szolgálni.
A bálványok nem szólnak, nem segítenek, nem tudnak megszabadítani, nem tudnak feloldozni a bűn alól, nem tudnak lelket önteni belénk, mert bennük sincs. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy bármi és bárki bálvánnyá lehet az életünkben, ami vagy aki a neki Istentől kijelölt fontosságát meghaladja. Aki a rangsorban előbbre kerül, mint ahol Isten jelölte ki a helyét. Aki odakerül Isten mellé vagy Isten helyére.
Szokták emlegetni, hogy milyen könnyen bálvánnyá lehet egy sztár, akármit mű-vel is az illető. Hódolói vannak, akik félretesznek minden más programot, hogy ha a sztárt imádni és csodálni lehet. Akik ott vannak, csápolnak, és nem számít pénz, idő, egészség, kötelességmulasztás… A sztár lett az istenük. A példáját is szeretnék követni. De olyan könnyen bálvánnyá lehet egy szerelem, vagy egy szerelmes. Többnyire ezek tiszavirág életű bálványok.)
Hány szülő van, aki észre sem veszi, hogy bálványa lett a gyermeke, és ezzel teszi tönkre. Hány nagyszülő van, aki imádja a kis unokát, és mérhetetlen sokat árt ezzel neki is, a szülőknek is, meg saját magának is.
Ismerek egy idősödő leányt, aki a mai napig imádja az apját, aki már meghalt, de még ma is vele beszéli meg a dolgait, tőle kér tanácsot, és nem veszi észre, mennyire fertőzi őt ez a rejtett spiritizmus.
Lehet imádni a munkát, bálvánnyá nőhet fel valakinek a kötelessége, és ezért még meg is dicsérik, példaképpen állítják mások elé. Bálvánnyá lehet hívő emberek életében a szolgálat, olyan buzgóságot fejtenek ki benne, hogy az élő Istennel való közösségük ápolására már nem is marad idejük.
Ravasz az ördög, és bármit, bárkit bálvánnyá tehet az életünkben. Meggyőz embereket arról, hogy a pénz csakugyan mindenható, mindent elérhetsz vele, akkor mindent alá kell rendelni neki és a megszerzésének. Rámehet házasság, család, egészség, nyugodt éjszakák, lelkiismeret, minden, mert ez mindenható, tehát isten. És sokan észre sem veszik, hogy milyen nagy hazugság áldozatává válnak.
Mosolygunk azon, hogy Indiában Isten-ként tisztelik a szent teheneket, és megáll a forgalom, ha ott méltóztatik lefeküdni egy szent tehénnek a kereszteződésben, azt nem lehet felpiszkálni onnan, hanem majd felkel őistensége és odébb cammog, aztán megindulhat megint a forgalom.
De nemcsak egy szent tehén lehet bálvánnyá, — nem ugyanilyen bálvány a szent televízió, amihez szintén nem lehet nyúlni? Ki ne kapcsold, mert ezt még megnézzük. Nem tudjuk, hogy mi jön utána, de azt is megnézzük. Alá van rendelve neki alvás, olvasás, otthoni beszélgetés, valakinek a csendje, aki arra vágyik — minden. Átvette az uralmat, és sok mindenről észre sem vesszük, hogyan nő így fel az életünkben.
Milyen veszedelmes bálvány a jó Isten, akinek az a kötelessége, hogy elnézze a bűneinket, és segítsen minket a magunk tervei megvalósításában: jó Istenem, segíts meg! Ilyen Isten nincs, aki azért van, hogy engem segítsen a terveim megvalósításában, s én soha meg sem kérdezem őt: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Őt azért tartom, hogy azt cselekedje, amit én akarok. Ilyen nincs! Ez bálvány. Amikor nem következik be, az illető azt hiszi: az élő Istenben csalódott. Holott a maga bálványában csalódott, és nagyon jó, csak csalódjék minél előbb, hátha kijózanodik, és eljut az igaz Isten megismeréséhez és elismeréséhez. A Sors, a Végzet, a Gondviselés mind, mind vallásos bálványok. Akik rájuk hivatkoznak, azt hiszik, az élő Istenről beszélnek, pedig nem is ismerik Őt, mert nem ismerik el egyedül létező és uralkodó Istennek.
Amikor valaki csakugyan az élő Istent tiszteli, és csak Őt tiszteli úgy, ahogy Őt megilleti, annak az életében viszont minden egyéb az azt vagy őt megillető helyre kerül. Szép csendes rendeződés jön létre az ilyen emberek életében. Ezt öröm látni itt a gyülekezetben is, amikor valaki eljut oda, hogy felismeri Jézus Krisztusban az ő Megváltóját és Urát, és elkezd engedelmeskedni neki, abban a pillanatban beindul egy csendes rendeződés. Helyükre rázódnak a dolgok, az emberi kapcsolatok, az értékek, minden az Isten szerint azt megillető helyre kerül, és rend lesz az ember életében mindaddig, amíg valóban Isten marad az Úr.
Azt semmiképpen ne felejtsük el, hogy amikor Isten mindenhatóságáról beszélünk, az nemcsak azt jelenti, hogy neki minden lehetséges, hanem azt is, hogy semmire sem kötelezhetjük Őt. Sok ember becsapottnak érzi magát az imádságaiban, amikor valamiért könyörög és az mégsem úgy teljesedik. Ha komolyan vesszük, hogy Isten mindeneknek az Ura, akkor ez azt is jelenti, hogy Ő szabadon cselekszik.
Ezt az Ő teljes szabadságát mi bizalommal tudomásul vesszük. Nem akarjuk rá-beszélni semmire. Elmondhatjuk a magunk kéréseit, de az Istent igazán tisztelő ember imádsága mélyén mindig ott van ez a záradék, ez a jézusi mondat: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” A bizalmunkat kifejezi az, hogy elmondjuk, mint szeretnénk. Az istenfélelmünket és a hódolatunkat, a tiszteletünket kifejezi az: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én szeretném, ha ez nem esik egybe a te akaratoddal, a tiéd legyen. Tudom, hogy a te akaratod jobb, mint az enyém. A te akaratod az egyedül jó akarat.
Az ilyen ember nem fogja azt gondolni: csalódott Istenben. Amikor valaki azt mondja: csalódtam benne, mindig kiderül, hogy a saját elvárásaiban csalódott. Valami olyat várt Istentől, amit Ő nem ígért. Olyanra akarta rábeszélni, amire Ő nem beszélhető rá. Neki minden lehetséges, de semmire nem kötelezhető, és főleg nem kényszeríthető.
Böjti úrvacsorára készülünk. Sokan itt maradunk majd az úrasztalánál. Én is készültem otthon az úrvacsora vételre, és eközben tűntek fel az említett fejezetekben azok a mondatok, amelyekben maga Isten engedi, hogy az Ő szívébe lássunk, és az Ő igazi lényéből valamit megtudjunk.
Az Ézsaiás 42. és következő fejezeteiben nemcsak ilyeneket mond, hogy én vagyok és egyedül és senki más, hanem azt is elmondja kicsoda Ő. Figyeljük meg, mennyire egybehangzóak és egymást kiegészí-tőek ezek az Ő önkijelentései.
„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el …” (42,3)
„Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (43,25)
„Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj hozzám, mert megváltottalak!” (44,22)
Ez jellemzi a mi Istenünket. Nem bottal vár, hogy a fejünkre üssön, pedig megérdemelnénk, hanem tárt karokkal hívogat, hogy megtisztítson, megszabadítson, megvigasztaljon, bátorságot öntsön belénk, új élettel ajándékozzon meg. Itt döbbentem rá az alapvető különbségre Isten és a bálványok között. Minden bálvány áldozatokat követel magának. Sokszor emberáldozatokat is követeltek a bálványok. Hány elsőszülött csecsemőt áldoztak fel, égettek el elevenen az áttüzesített Mólok nevű bálvány kinyújtott karjaira téve, és ott sültek meg ezek a gyermekek! (Egy kicsit ehhez hasonlóak a mai abortuszaink.)
A bálvány áldozatot követel. Az élő Isten pedig áldozatot hoz azért az emberért, aki ugyan hűtlenné lett hozzá és hitetlen vele szemben, de akit mégis szeret. Az élő Isten „úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus Krisztus maga volt a tökéletes áldozat és a tökéletes áldozó főpap. Az Ő egyszeri és töké-letes golgotai áldozatáért kaphatunk Istentől mindnyájan kegyelmet. Ezért fontos, hogy az Úrnak halálát hirdessék ma is a szent jegyek, minket pedig tegyenek bizonyosakká arról, hogy nem érdemes bálványokban bíznunk. Egyedül Őbenne bízzunk.
A bálványokra nézve Isten újra és újra azt a parancsot adta: törjétek porrá azokat. Önmagáról pedig azt mondta: Szeresd az Urat, a te Istened teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson!

Ezen a héten kellett elolvasnom valami miatt ezt a fejezetet, és többszörösen elcsodálkoztam a benne leírtakon. Nem tudom, hányadszor olvashattam már, de most egészen szemléletesen megjelent előttem, ami itt történik, és elképedtem az Isten érthetetlen szeretetén. Isten képes egy drága, értékes szolgáját két évig bilincsek közt tartani azért, hogy sor kerülhessen egy ilyen alkalomra, amikor egy sor olyan ember, aki egyébként soha nem hallhatott volna az élő Isten szeretetéről, most hallhasson, és meglegyen a lehetőségük arra, hogy a halálból az életbe, a kárhozatból az üdvösségbe lépjenek át.
Csodálatos az, ahogy egy kihallgatási terem templommá változik, és ahogy egy foglyot vallatva evangélizáció, igehirdetés hangzik. Milyen csodák követhették volna ezt az istentiszteletet, ha …
Erről szeretnék ma beszélni, hogy ez a ha odatolakodik mindig igehallgatásunk során Isten és közénk, és akinek nincs elszánt bátorsága ezt félrerúgni onnan és ezen az akadályon keresztül is menni azon az úton, amelyikre Isten szeretete vonzza, ahova Jézus hívja, az menthetetlenné válik.
Miről van itt szó? Krisztus után 55-ben vagyunk Cézáreában, a Földközi tenger partján levő nagy új városban, ami a megszálló római hadsereg főhadiszállása, és a mindenkori római helytartó rezidenciájának a székhelye is volt. A közelmúltban történt helytartóváltozás. Félixnek lejárt a hivatali ideje, és helyette Fesztusz vette át a prokurátori hivatalt. Néhány nappal hivatalba lépése után már delegáció érkezik hozzá Jeruzsálemből, és egy Pál nevű fogolyra minden rosszat mondtak. Hogy az milyen veszedelmes ember, pogányokat vitt be a templomba, ő maga sem tartja meg a mózesi törvényt, meg mi-minden halálra méltó dolgot cselekedett.
Fesztusz új ember volt, minden új volt neki, ami az ottani vallásokat illette. Fogalma se volt, hogy miért baj, hogy ezt csinálta ez a Pál. Mindenesetre elővette az aktáit, látta, hogy már két év óta börtönben van, és a legutóbbi kihallgatás során a császárra apellált. Akkor viszont nincs mit tenni, neki kell a császár elé vitetnie ezt a foglyot. Túl sokat nem érdemes vele foglalkozni, viszont a császár megköveteli, hogy értelmesen, világosan írják össze, mi a bűne annak, akit elé szállítanak. Most mit írjon erről a Pálról? Nem érti az egészet, és nem tud mit írni.
Kapóra jön neki, hogy II. Agrippa zsidó király tisztelgő látogatásra érkezik az újonnan hivatalba lépett helytartóhoz, és ő köztudottan nagy szakértője volt a vallási, a teológiai kérdéseknek. Majd megkérdezi Agrippát, s ha akarja, meg is hallgathatja ezt a Pált, s aztán segítsen neki, mit tartalmazzon az a levél.
Így kerül sor erre a kihallgatásra. Vegyünk részt mi is most ebben a cézáreai nagy teremben Pálnak a kihallgatásán. Ezt olvassuk a megelőző fejezetben: Másnap aztán megérkezett Agrippa és Bereniké nagy pompával, és miután az ezredessel és a város előkelőségeivel együtt bevonultak a nagyterembe, Fesztusz parancsára elővezették Pált.
Az illusztris hallgatóság tehát elfoglalja helyét, a kíséretük is elhelyezkedik, és bevezetik a foglyot. Jelentéktelen kis sovány ember, hozzábilincselve egy őrhöz. Méltóztatik Agrippa megszólalni: „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” Akkor hangzik el ez a csodálatos igehirdetés.
A másik, amin csodálkoztam: Pál egy árva szót sem mond a maga mentségére. Pál nem magát mentegeti, hanem azokat akarja megmenteni, akiknek beszél. Neki a saját fizikális szabadságánál sokkal fontosabb, hogy azok a láthatatlan bilincsek lehullanának a hallgatóiról, amiket egyedül ő látott abban a teremben. Ezek játsszák az eszüket. Az egyik játssza a királyt. Nevetséges kis hatalma volt Agrippának. A másik játssza a még hatalmasabbat, mert őt most a fejük fölé ültették. Mindenki valami szerepet ölt magára, és Pál látja, hogy ezek tehetetlen, nyomorult, rab emberek. Foglyok. Egyik sem azt mondja, amit szeretne. Egyik sem csinálhatja, amire vágyik. Itt óriási távolság van az elhangzó szavak és a valóságos magatartás, meg a szavak mögött levő rejtett gondolatok között. Itt ugyanolyan össze-visszaság van, mint a világban mindenütt. Jó lenne ebből kisegíteni őket az Isten világosságára, a Szentléleknek a rendjébe.
Pálból sugározni kezd Isten Lelke és Isten igéje, hogy lehetőség legyen arra, hogy mint az össze-vissza dobált vasreszelék bizonyos erővonalak mellett rendeződik, úgy rendeződjék ezeknek az össze-vissza embereknek az élete, a lelke, a látása, és üdvösségre jussanak.
Tulajdonképpen vakmerő ember ez a Pál. Mit képzel ő? Azt hiszi, egy igehirdetésre ezek megtérnek? Vagy azért, mert itt most egyszer Krisztusról hallanak, ez segít rajtuk? Tudunk olyanokról, akik már első hallásra megmenekültek a kárhozatból, ha hittel befogadták, amit hallottak. Majd néhány példát szeretnék erre mondani.
Miről beszél Pál? Ez az első kérdésünk, azután egy kicsit közelebbről nézzük meg kik is hallgatják, és végül: mi lett mindennek a következménye.
Miről beszél? Nem miről, Krisztusról. Ő mindig, mindenütt arról az élő, feltámadott Jézus Krisztusról, Isten egyszülött Fiáról beszél, aki őt is kiszabadította a sötétség hatalmából, és átvitte az Isten országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által. Nem hangszerel így meg úgy, nem próbálja eladhatóbbá tenni az evangéliumot, mint ma sok modern teológus. Mondja az evangéliumot, és bízik abban, hogy Isten Szentlelke lefordítja azt kinek-kinek a nyelvére, és meglágyítja azokat a szíveket, amelyekbe belehullik ez a mag.
Először önmagáról beszél egészen őszintén. Azt mondja: én is vak voltam. Sem magamat nem láttam helyesen, sem Istent nem ismertem helyesen, pedig azt hittem, hogy ismerem. Még tanultam is, papírom van ró-la, hogy nekem ismernem kellett volna, nem ismertem. Jézust meg végképp félreismertem. Azt hittem, ellenség. Elvakultan, gyű-lölettől eltelve indultam kiirtani azokat, akik Jézus követői. Ott, azon az úton olyan különös világosságba került az életem, amilyet addig még nem tapasztaltam. Kívánja a hallgatóinak, hogy az ő életük is egyszer kerülne a feltámadott Krisztus jelenlétének a világosságába.
Elmondja, hogy attól kezdve tudja, hogy ő kicsoda. Ott mindjárt rádöbbent, hogy amiket ő erénynek hitt, azok gazemberségek. Amikor azt hitte, hogy a törvényt tölti be, a törvényt szegte meg. Meglátta, hogy ő maga, felragyogott előtte Jézus. Meglátta, hogy kicsoda Ő valójában és kapott tőle küldetést. A küldetése így hangzik: Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.
Elmondja, hogy addig csak a maga karrierje érdekelte. Mindent ennek érdekében tett. Fiatalon is nagy tekintélyre tett szert a szakmában. Kitüntető megbízás volt, hogy mehet Damaszkuszba összefogdosni a keresztyéneket. Bizalmi emberévé vált a Nagytanácsnak. Meredeken ívelt felfelé a karrierje és nagyon jól érezte így magát, mert ez volt a célja. Bár valami azért hiányzott az életéből. Ez a hiány pótlódott ott a damaszkuszi úton. Most már tudja, hogy Jézus hiányzott. Ezért — ad egy fordulatot a beszédének — erről a Jézusról akarok beszélni nektek is. Ez a Jézus nyitotta ki mindannyiunk előtt az igazi életnek, az értelmes, tartalmas életnek a kapuját. Ide közületek is bárki most mindjárt beléphet.
Gondoljuk el, a kihallgatáson egy fogoly beszél így. Most mindjárt beléphet bárki, nincs feltétel. Jézus teljesítette a feltételeket. S mivel Ő teljesítette, Őreá való tekintettel bárki Istentől üdvösséget kap, aki Őbenne hisz, aki ezt elhiszi, hogy előtte is kinyitotta a kaput. S akkor néven szólítja őket, mert névre szól a meghívás. Agrippa, gyere, lépjél be. Fesztusz, gyere, lépjél be. Nyitva a kapu. Jöhettek mindnyájan. S akkor röviden szól még Jézus kereszthalálának a jelentőségéről, és arról, hogy Ő a teljes győzelmet dicsőséges feltámadásával aratta. Elsőnek támadt fel a halottak közül, és világosságot fog hirdetni a pogányoknak.
Kik hallgatták ezt? Mind olyan ember, aki még effélét nem hallott. Sokan voltak ott — olvastuk —, kettőt név szerint említ a Szentírás.
Fesztusz. Kemény római. Katona és jogász. Fesztusznak csak az a valóság, amit a két kezével megfoghat. Ez van. Az összes többi mesebeszéd. Látszik, hogy semmi érzéke nincs a lelkiek, a szellemiek iránt. Nem is tudja sokáig hallgatni. Mindaz, amit hallgat számára tiszta bolondság. Sátán, Isten, meghalt, feltámadott — ugyan már! Bolond vagy te, Pál! Visszapattan róla a meghívás. Nem mondta azt, hogy Fesztusz, ha előbb ezt vagy azt teljesíted, akkor majd lehet, hogy az Isten szeretetébe te is beleférsz. Azt mondta: nyitva van a kapu, be lehet lépni. Egy feltétel, hogy mozdul valaki, hogy lép. Ennek most van kiváltképp alkalma. Most, amikor ez a meghívás elhangzik.
Fesztusz azonban nem mozdul. Azt mondja, amit egy héttel ezelőtt mondott nekem valaki. Annak örültem, hogy őszinte volt, annak nem, hogy most még így látja a dolgot: Amit maguk itt művelnek, úgy ahogy van, hülyeség! Ezt mondja Fesztusz: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe kergetett téged.
Ez a Fesztusz ma is él ám! Fesztusz ha hallja is az igét, megőrzi a maga függetlenségét. Minden esetre akármiről nem lehet beszélni. Neki beszélhetnek szeretetről akár az édesanyja iránt, akár az elesettek, a kicsinyek, a nyomorultak iránt. Miért voltak ügyetlenek, miért nem másképp szervezték az életüket? Fesztusznak hiába beszél az ember megbocsátásról, gyengédség, tapintat, finomság — ezek a kifejezések hiányoznak a Fesztuszok szótárából.
Fesztusz azt mondta az egyik fiú ismerősömnek, aki legidősebb lévén a családban és sok kicsi testvére és az akkor éppen beteg szülei mellett gyakran elmosogatott, hogy hülye vagy te! Ha így nősülsz meg, papucs leszel! Fesztusz azt mondta egy húsz éves lánynak: ha egy fiúval se fekszel le, mindegyik otthagy, nem mész férjhez. Fesztusz azt mondta a lépcsőházban a kollegájának, mikor már mentek haza munka után, és az visszafordult, mert észrevette, hogy a zakózsebében felejtett egy számológépet, s vissza akarta vinni még akkor az irodába: te bolond vagy! Ha nem tanulsz meg lopni, soha nem leszel gazdag. Más innen hordja haza a gyerekeinek. Ezek meg se érzik, ha néhány hiányzik.
Fesztusz nem értette, miért nem őrjöng és hisztériázik az a hívő ismerősöm, akinek meghalt az édesanyja, és tudta Fesztus, mennyire szerette az édesanyját. Ilyenkor hisztizni kell, vagy mégse szerette?
Ez a Fesztusz azt kérdezte egyszer egy hívő ismerősömtől, hogy ti mennyit szántok a gyerek továbbtanulására? Ez az ismerősöm értetlenkedett, és kérdezte: hogyhogy mennyit? Mennyi kenőpénzt? Az illető azt mondta: a gyerek tanuljon, nekünk meg az a dolguk, hogy nyugodt körülményeket biztosítsunk, és imádkozzunk azért, hogy Isten ott nyisson előtte ajtót, amerre vezetni akarja. Akkor ez a Fesztusz ugyanazt mondta, most, ebben az esztendőben neki, amit itt Fesztusz Pál apostolnak.
Nem változott a világ. Nem változtak a Fesztuszok. Ezért különös kegyelme Istennek, hogy még egy Fesztusz is hallhatta az evangéliumot, az örömhírt, hogy nem kell így meghalnia. Istentelenül. De nem kell így élnie sem, Isten nélkül. Összekapcsolódhatna az élete azzal a Jézussal, akit Pál már ismer. Pál már elmondta: tudom, milyen volt nélküle, és tudom, milyen vele. Össze tudom hasonlítani. Ezért hívlak titeket nagy szeretettel.
Elmondta, hogy ez a Krisztussal való közösség maga a mennyország, és ez már itt elkezdődhet, nem kell pokollá tenni az életünket, és pokolban élni. Ebben a földi mennyországban is van nagyon sok gond és nehézség, de mindez az élő Jézussal együtt, és ez az együttes nem törik meg akkor, amikor megáll a szívünk és eltemetnek. Ez megmarad mindörökké. Fesztusz ezt nem érti.
És Agrippa érti-e? Ő a heródesi dinasztia utolsó királya. Pillanatnyilag a templom főfelügyelője. A főpapok kinevezésének a joga is az ő kezében van. Ő fejezi be a több évtizeden át folytatódott nagy templomtatarozást. Egyébként gyáva természetű, lakáj típusú ember. Most is az elsők között siet üdvözölni az új római helytartót, akit egyébként az országban mindenki utált. De Agrippa ismeri a prófétákat, és ezt Pál is tudja. Agrippa tudja, mi van megírva a Messiásról. Egyet nem tud összehozni, hogy ez a názáreti Jézus lenne csakugyan a Messiás? Ez nem lehet! A Messiást nem lehet csak úgy keresztre szögezni. Igaz ugyan, azt mondják: feltámadott, de ezt ki tudja bizonyítani? Zavarban van. Van neki Biblia-ismerete, és most elhangzik Pál igehirdetésében a Biblia értelmezése, de ezt nem hiszi el. Itt már hinni kellene. Itt már kevés az ismeret. Itt vagy hiszi, hogy amit megígértek a próféták az Eljövendőről, az teljesedett be a Názáretiben, vagy akkor hiába ismeri a prófétákat, sőt ítélet lesz rajta. Noha ismerte, mégsem hitte.
Mindenesetre mélyen érinti Pál igehirdetése. Ő átéli azt, hogy ez az egész, ami itt elhangzott, egyetlen nagy ítélet őfelette is. Ott ül mellette a szépségéről híres és feslettségéről hírhedt Bereniké, aki a testvére is volt, meg a szeretője is. Ő tudta, hogy mi van megírva a prófétáknál.
Tulajdonképpen bántó, amit ez a Pál mond, ugyanakkor ilyet még sose hallott, hogy annak ellenére ő is beléphetne azon a bizonyos nyitott kapun, hogy ilyeneket csinál folyamatosan? Az Agrippák előtt is megnyitotta ez a bizonyos Jézus a mennyország kapuját? Pál azt mondta. Pál is üldözte Krisztust, ő is elszánt ellensége volt, és ő is beléphetett? Akkor Agrippa is beléphetne? Az ember szinte látja, hogy már emeli a lábát. Ott van a küszöb felett, és onnan mégis visszahúzza. A végén egy ilyen hűvös meg-állapítással fejezi be a maga részéről a kihallgatást: majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek.
Mi lett a következménye, a folytatása ennek a csodálatos istentiszteletnek és elhangzott igehirdetésnek? Fesztuszról visszapattant minden. Pedig Pál jól remélte, hogy első hallásra is meg lehet térni. Volt egy etióp miniszter, Etiópia kancellárja, akinek Filep egyszer magyarázta el az Ézsaiás 53-t, amit ő nem értett, hogy miféle bárányról van ott szó, s azt mondta: ez a bárány Jézus, aki helyettünk éppen úgy halt meg a kereszten, mint ahogy bárányokat áldoztak régebben a bűnös emberek a bűneikért. A komornyik elgondolkozott, és elhangzott egy gyönyörű hitvallás: hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia! A Szentlélek percek alatt is meg tud világosítani valakit.
Filippiben az a veterán nyugdíjas római katonatiszt, aki a filippi börtönnek az igazgatója volt, (többnyire nyugdíjasokat tettek börtönök élére) szintén csak egyszer hallotta Páltól, hogy higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz, és hitt az Úr Jézus Krisztusban, és azon az éjszakán már együtt imádkoztak az ő asztalánál.
Pál nem tévedett, amikor az ige erejében bízott. Amikor remélte azt, hogy első hallásra is megnyílhat valakinek a szíve. De Fesztusz úgy látszik azok közé tartozott, akikről Jézus azt mondta: messze vagy az Isten országától. Agrippa meg azok közé, akikre azt mondta az Úr Jézus: nem messze vagy az Isten országától. Egész közel jutott a Biblia-ismerete révén is, a formálhatóbb szíve révén is, de épp úgy kívül maradt, mint Fesztusz.
Az, hogy valaki közelebb van, még nem üdvösség. Aki belépett, az üdvözül. Erre nem hajlandó Agrippa. Miért? Mert érzékeli, hogy itt dönteni kell. A karrierje és Krisztus együtt — nem megy tovább. Krisztus szerelme és Bereniké szerelme együtt nem tartható meg. Ő inkább az utóbbi mellett döntött. Inkább azt a kicsi jelképes hatalmat szorongatta a kezében, amije volt, minthogy az Isten fiává, gyermekévé lehetett volna, és inkább ez a múló szerelem kö-tötte meg, minthogy az Isten szeretete felszabadította volna. Hiába volt nyitva a kapu előtte, ő meg a kapu előtt, mégis kívül maradt. A hitnek ezt a bátor lépését nem volt hajlandó megtenni. A következtetést nem vonta le: mivel ez így van, akkor nekem meg kell vallanom a bűneimet, és újat kezdeni az értem is meghalt Jézussal. Pál ezt mondta ki a damaszkuszi úton, meg utána Damaszkuszban a három napos csendjében.
Olyan nehéz ezt kimondani? Olyan nehéz elismerni, hogy valóban úgy van, ahogy Isten igéje állítja rólunk? Ha Isten igéje állítja, még akkor is védőbeszédet tartunk? Sokan emlékszünk arra, hogy Pásztor Gyula bácsi mondta itt egyszer egy első osztályos kis hittanosa egyszer felfázott, és amikor bement a tanterembe, a kislány ott állt a tanterem közepén, és egy kis tócsa volt a lába körül. S mit kezdett el mondani a kislány? Nem én voltam, nem én voltam. Hát kicsoda? Ő éppen arra gondolt, honnan szerezzen valami száraz ruhát, hogy meg ne fázzon még jobban a kicsi, nem megszidni akarta. Az Isten sem szidni akar bennünket, amikor összemocskoljuk magunkat, s amikor így nézünk ki, ahogy… Amikor hátsó gondolataink annak, meg még az elülsők is tisztátalanok sokszor, hanem kinyitja a szabadulás kapuját, és azt mondja: gyere így, ahogy vagy.
Olyan nehéz azt mondani: Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat, fogadj el Jézusom? Ilyen nehéz. Így tiltakozik a büszkeségünk. Megkötöznek régi beidegződések. Ennyire hat a hitetlenség ellenhatása. Ennyire résen áll az ördög mindenkinél, aki már nem messze jutott az Isten országától. Mindenkinél, aki hallja az Isten országának az evangéliumát. Aztán ott a kapu előtt kárhoznak el sokan.
Sokan teszik ezt: egy előadás során napnál világosabb volt a dohányzás és a tüdőrák közti lehető összefüggés. Amikor kijöttünk, egy férfi különösen elgondolkozva ismételt el részleteket az elhangzottakból: milyen igaza van, mennyire komolyan kellene venni, aztán tapogatni kezdte a zsebeit, melyikben van a cigaretta meg az öngyújtó, s tétova mozdulattal rágyújtott.
Mint Agrippa. Tudom, hogy a halálban vagyok. Isten az életre hív, s nem nekem kell megfizetnem az árát. Agrippa azt hitte, neki kell ekkora árat fizetnie, hogy rendezni kell Berenikével is a kapcsolatot, meg minden egyebet? Ennek az árát Jézus fizette meg. Ez már csak a szabadulás útja, ha rendeződnek a dolgok. De nem akarja rendezni. Meghallgattam, menjünk tovább! Marad minden a régiben.
Isten a maga részéről mindent megtett azért, hogy mi ne úgy haljunk meg, mint ahogy születtünk. Ne maradjunk a régiben, egészen új gondolkozásunk, új jellemünk legyen, s új emberekké váljunk. Olyan krisztusi emberekké, mint itt Pál. Ezt érdemes lenne külön elemezni, hogy az egyetlen szabad és boldog ember ebben a díszes társaságban ez a megláncolt apostol. Őt nem befolyásolja semmi és senki. Ő azt mondja, amit gondol, tökéletesen harmonikus személyiség. Teljesen fedi a beszéde a tetteit, a gondolatai a beszédét. Egyértelmű jellem, és nem magát mentegeti. Mások fontosak neki. Nem sértődik meg, amikor lehülyézik. (Ez a szó: bolond vagy te, azt jelenti.) Hanem udvariasan válaszol, betartja az udvari etikettet. Úgy szólítja meg Fesztuszt, ahogy az illik: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz.
Ismeretlen neki ilyesmi, hogy engem megbántottak, meg hogy nézett rám, meg mit mondott nekem. A másik a fontos, az ő üdvössége, az ő szabadulása. Mert Fesztusz nem szabad, köti a hivatala. Ő nem mondhat akármit, csak amit a megbízói a szájába adnak. Agrippa nem viselkedhet akárhogy. Agrippának itt viselkednie kell. Ő nem beszélhet Pállal úgy mint hittestvérrel, akik ismerik a prófétákat, és gyere testvér, beszéljük meg. Ha ez így van, akkor tényleg lépni kellene. S mit gondolsz hogyan, merre. Jó lesz, ha ezt csinálom? Á, ez messze van. Mit szól hozzá Fesztusz? Hogy alakul a karrier? Ezek rabok. Meg vannak kötözve. Megkötözi a hatalomvágy, az érzékiség, a karrierféltés. Megkötözi sokféle félelem.
Pál semmitől nem fél. Teljesen szabad ember. Nem hisztériázik, hogy két év óta miért zárják be értelmetlenül. Elmondja, hogy semmi rosszat nem tett. Elmondja, hogy mit tett. Ha az rossz, ám vállal mindent, de azt mondja: senkinek sincs joga engem a halálnak kiszolgáltatni, ha nem csináltam halálra méltót. Ezzel be van fejezve a saját ügye, a többiek a fontosak. Az ő üdvösségük.
Ezt érti Jézus azon: az Isten fiainak a szabadságára segít el minket. Amikor nem maga körül forog már valaki, hanem kinyílik a szeme, észre vesz másokat, amikor kész tenni, és tud tenni másokért. Amikor többet tud adni, mint amije van. Amikor sorozatosan felülmúlja önmagát, mert Krisztus él benne. Krisztus mentő szeretete, Krisztus emberfeletti ereje, Krisztus békessége, Krisztus öröme árad belőle. (Ezek mind-mind bibliai idézetek, Jézus Krisztus ígéretei.) És bilincsben vagy anélkül, megalázva vagy másképpen, de akkor is egyenletesen ezt sugározza. A mennyet sugározza ezen a földön. Annak a célja, hogy Isten velünk az ő igéjén keresztül beszél, mindig ez, hogy ilyenekké formáljon minket. Hogy lehulljanak a bilincsek, hogy éljünk többé ne mi, hanem éljen bennünk Krisztus.
Kihez hasonlítunk mi? Nem pattan-e vissza rólunk is sokszor úgy az ige, mint Fesztuszról, akinek kérdései sincsenek, meg-érteni sem akarja? Az egész bolondság, ő tudja. Nem ejt-e meg ez a kísértés, hogy az Isten országa kapujáig elvezet Isten szeretete, de ott nekünk kellene belépni, és visszariadunk valami miatt? Kellene a világ is, meg az Ő országa is, de a kettő együtt nem megy. Bárcsak mindannyiunknak boldog élménye lenne az, amit itt Pál apostol mond: Azt kérem Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem egészen, ne csak te, hanem mindnyájan, akik e teremben vagyunk, lennétek olyanok, mint én — és még erre is van figyelme, hogy nem csúfolódni akar: e bilincsektől megválva.
Isten segítsen minket, hogy lépjünk onnan, ahol vagyunk, még közelebb hozzá, vagy be ezen a nyitott ajtón, és nemcsak majdnem, hanem egészen legyünk az Övéi!

Próbáljunk visszaemlékezni arra, amit az elmúlt alkalmakon tanultunk Dániel könyvéből, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Amikor kiderült, hogy Isten megőrizte Dániel életét az oroszlánok vermében, és sértetlenül kihúzták őt onnan, akkor Dárius király kiadta ezt az egész birodalomra érvényes rendelkezést, hogy mindenki tisztelje Dániel Istenét. Ebben a rendeletben olvassuk ezt a különös indokolást: „Ő az élő Isten”. Honnan tudta ezt meg Dárius? Meg is magyarázza: „Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából.”
Úgy tűnik, ez merőben új volt Dárius számára, hogy van olyan Isten is, aki csakugyan létezik. Aki megőrzi a benne bízókat, aki parancsol még a vadállatoknak is. Úgy látszik ez a Dániel egy ténylegesen lé-tező, élő személyben hisz, amikor ragaszkodik az ő Istenéhez. Hiszen ez az Isten ezek szerint hall, reagál, cselekszik, tehát ténylegesen uralkodik. Nemcsak Dániel nevezi Őt Úrnak, hanem Ő valóban az.
Nem ehhez szokott Dárius, meg a hozzá hasonlók. Ők azt tartották, hogy minden nemzetnek megvannak a maga istenei, de azok nem szoktak így cselekedni. Azok egyáltalán nem szoktak cselekedni. Sok mindent nekik tulajdonítottak, de a bennük hívők sem vették igazán komolyan, hogy léteznek. Maga Dárius is istenféle lett volna, hiszen a perzsák a királyaikat istenként is tisztelték, és minden királyt Ormuzd isten képviselőjének, sőt megszemélyesítőjének tekintettek, s így imádták. Azonban éppen a Dá-niel ellen szőtt összeesküvés során derült ki, hogy milyen tehetetlen volt ez az isten.
Dárius őfelsége teljesen tehetetlennek bizonyult az alattvalóival szemben. Nem tudta megmenteni a karmai közül hűséges emberét, Dánielt. Teljesen tehetetlennek bizonyult a saját törvényeivel szemben, nem tudott változtatni azon a törvényen, amit ő már aláírt. Milyen isten az, aki ennyire kiszolgáltatott és erőtlen? Ebből aztán nyilván nem lehetett más következtetést levonni, már csak önvédelemből és önigazolásból sem, hogy úgy látszik, az istenek általában ilyenek. Nem is lehet elvárni egy istentől, hogy cselekvőképes legyen, vagy hogy minden helyzetben érvényesítse az akaratát.
Így gondolkoztak ők. Annál inkább szemet szúrt az udvarban sokaknak Dánielnek a hite. Miközben azt tartotta a környezete, hogy minden nemzetnek saját istenei vannak, aközben nem értették, ha egyszer Dániel évtizedek óta távol van a hazájától, és előbb babiloni, most pedig perzsa főtisztviselővé lett, miért nem tiszteli ennek a népnek az isteneit a maga istene helyett? Miért kell ilyen makacsul ragaszkodnia Jahvéhoz, akit naponta háromszor imád, és ezt nem is rejti véka alá. Öregember létére is letérdel előtte, és úgy tiszteli őt. Mennyivel lehet különb az az Isten, mint az ő isteneik? Dánielnek ez a makacs ragaszkodása az élő Istenhez egyenesen sértő volt a környezete számára, mert ebből azt vonták le, hogy megveti az ő isteneiket, és föléjük helyezi a magáét.
Dániel azonban tudta, hogy az az Isten, akit ő megismert és tisztelt, nem egy a sok közül, hanem az egyetlen, aki valóban létezik, aki valóban Isten. Akit nem az emberek teremtettek azért, hogy legyen kibe kapaszkodniuk, hanem aki maga teremtette az embereket is. Ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami azokban és azokon kí-vül létezik. Ő uralkodik ténylegesen mindazon, amit teremtett: embereken és állatokon is, íme még az oroszlánokon is, természeti erőkön és égi testeken, és minden az ő akarata és szava szerint történik. Ő meghallja azokat, akik hozzá kiáltanak. Válaszol a hozzá intézett imádságra, és különös szeretettel veszi körül azokat, akik reá bízták magukat.
Dánielnek egészen természetes volt az, hogy a kitalált, az úgynevezett istenek tehetetlenek, mert hogy nincsenek is. Az élő Istennek pedig minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ezért nem volt hajlandó semmi kincsért sem elcserélni az élő Istenbe vetett hitét, és az Ő tiszteletét, imádatát ember csinálta bálványok tiszteletére. Ez teljességgel képtelen gondolat volt a számára.
Az úgynevezett isteneket lehet csereberélni, leváltani a mindenkori érdekek, divatok és politikai fordulatok szerint. Az élő Istennel való közösség azonban az egyetlen olyan közeg a benne hívőknek, amiben létezhetnek. Ez létfeltétel azoknak, akik Őt már megismerték. Ennek a folyamatos ápolása, az élő Isten imádása hozzá tartozik a hívő élethez. Ezt a tiszteletet nem lehet átmenetileg sem — mint ahogy itt igényelték volna: 30 napra felfüggeszteni, szüneteltetni, vagy bármi mással helyettesíteni. Aki ezt az istentiszteletet abbahagyja, az olyan, mintha a lélegzést hagyná abba, felfüggeszti 30 napra, s utána majd folytatja. Nem tudja folytatni, mert belepusztul, meghal közben.
Ezért vállalta Dániel az oroszlánok vermét is inkább, mint a hitehagyást, az élő Isten megtagadását. Mivel ő ismerte azt, akiben hitt, ezért merte életveszélyesen is Istenre bízni magát. A Biblia szerint hinni ezt is jelenti: életveszélyesen is rábízom magamat arra, akit valamennyire már megismertem, tudom, mit kaptam tőle eddig, tudom, mit ígért nekem a továbbiakra, tudom, mit tett értem, és hogy számíthatok rá. Éppen ezért megalkuvás nélkül ragaszkodik az ilyen hívő ember az élő Istenhez abban a bizonyosságban, hogy csak a vele való közösségben van biztonságban, de a vele való hitbeli közösségben még az oroszlánok közt is biztonságban van.
És ha történetesen az ő Istene úgy rendelkezne: tépjék szét az oroszlánok, akkor is csak ebben az Istennel való közösségben marad biztonságban, mert ezen a közösségen az sem változtat, ha meg kell halnia. A meghalása után is csak az élő Istenhez ragaszkodva van biztonságban. Ez az egyetlen igazi életbiztosítás, mert ez a vele való hitbeli közösség maga az élet, a teljes élet, az örök élet, az üdvösség.
Dánielnek ez egészen természetes volt. Ezért ragaszkodott olyan következetesen, megalkuvás nélkül Istenhez. Egyre jobban megismerte Őt, ennek következtében egyre könnyebb volt bíznia benne, és egyre teljesebben reá bízta magát. Neki nem volt alternatíva. Az ő számára egyetlen lehetőség volt: ragaszkodni ahhoz az Istenhez, aki neki az életet jelentette, akitől remélhette a jö-vőjét is. Csak Ő az élő Isten, az összes többi nem az.
Ezzel a meggyőződésével persze, hogy magára haragította a környezetét, tisztelt kollégáit is. Bármi mást szívesen megbocsátottak volna neki, mint ezt. Ha kiderül, hogy Dánielnek is vannak mulasztásai a hivatali tevékenységében, mint ahogy a legtöbbüknek voltak, azt szívesen megbocsátották volna. Ezt, hogy szerinte a népek istenei nem istenek, és ő egyedül csak Jahvét, az élő Istent hajlandó imádni, ezt tűrhetetlennek tartották.
Ez így van ám ma is. Így lesz egyre inkább, ahogy közeledik a mi dicsőséges Urunk második eljövetele, az úgynevezett utolsó időkben. Ha valaki ezt így ma vallja Istenről, nemcsak titokban hiszi, hanem meg is vallja, ki is meri mondani szeretettel, alázatosan, de ilyen rendíthetetlen meggyőződéssel, az nem korszerű ember. Ha valaki vallja, hogy mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten, de dicsőségesen fel is támadott, és él, és uralkodik, hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön, erre még sok egyházi ember is elhúzza a száját, és megvan a véleménye az ilyen hitvallásról.
Egyre inkább tért hódít ez a tévtanítás, hogy az igazság megoszlik a különböző vallások és eszmerendszerek között. Hiszen mindegyikben van jó és igaz is, meg téves és hiány is. Ezt van hivatva kifejezni az egyre ismertebbé váló tao-jel, ami azt szemlélteti, hogy jó és rossz együtt, sőt egymásba fonódva él ezen a világon.
Ezzel szemben a Szentírás, amit mi az egyetlen élő, igaz Isten hiteles kijelentésének vallunk, azt mondja, hogy az Isten világosság, és nincs Őbenne semmi sötétség (1Jn 1,5). Azt mondja, hogy az ördög mindenestől gonosz és őbenne semmi jó. Nincs fehér ördög, amit néhány évvel ezelőtt a német evangélikus egyház Kirchentag-ján, évi legnagyobb ünnepén, egy nagy plakáton ábrázoltak, hogy a fehér ördög összeölelkezik Jézussal. Ez a métely fertőzte meg a mai szellemiséget, és hatja át egyre inkább a vallásos közgondolkozást.
A Biblia azt tanítja, hogy a végső és teljes igazság nem rakható össze a különböző vallásokból. A végső és teljes igazság testet öltött egy élő személyben, úgy hívják: Jézus. Őbenne jelentette ki magát legteljesebben az élő, valóságos, ténylegesen uralkodó Isten.
A Dánielek is megismerhették valamennyire ezt az Istent, de nem volt Jézus előtt mindenki számára hozzáférhető ez az ismeret és a vele való kapcsolat. Jézus eljövetele azt jelentette, hogy Ő, aki az Atya kebelén van, a leghitelesebben tudta nekünk elmondani, ki a láthatatlan Isten, s egyben megtanít bízni is benne. Egyedül Ő mondhatta el, hogy én vagyok az igazság. Egyedül az ismeri meg az igazságot, aki Őt megismeri, és elismeri annak, aki. Egyedül az juthat el helyes Isten-ismeretre, és egyáltalán Istennel való közösségre, aki Jézuson keresztül keresi Őt. Senki sem mehet az Atyához, csak én általam — mondotta a mi Megváltónk.
Ez nem a keresztyén vallás kizárólagossági igénye, ahogy mondani szokták, hanem az élő Jézus Krisztus kizárólagossági igénye. Mert kizárólag Ő halt meg helyettünk a kereszten. Kizárólag Őérette, sőt vele együtt enged közel magához bennünket a mindenható Isten. Ezt szemléltette nagypénteken a kárpit kettéhasadása is. Az apostoli igehirdetésnek nem véletlenül volt ez a középpontja. Ezzel indulhat el egy pogány, Istentől elrugaszkodott, mindenféle vallásosságtól áthatott embernek az új élete.
Nincsen senkiben másban üdvösség — hirdették az apostolok —, nem adatott az ég alatt a földön más név, amely által megtartathatunk, csak a Jézus Krisztus neve (ApCsel 4,12). Ezért írta Pál apostol: „Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,4-6).
Jézus Krisztus ilyen sarkosan, ilyen élesen hirdette meg az Ő szolgálatának a jelentőségét és személyének a titkát, hogy egyedül Ő az élet. „Én vagyok az élet”. Nélküle minden ember lelkileg halott. Csak az él, aki vele kapcsolatba kerül. Egyedül Ő az Üdvözítő, a Szabadító, a Segítő. Mi mindnyájan — a legjobbak is — rászorulunk az Ő üdvözítő szeretetére. Egyedül Ő a lelkek igazi Orvosa, és nekünk mindnyá-junknak szükségünk van az Ő gyógyító munkájára.
Jézusnak ez az igehirdetése már akkor is botrányt okozott, meg később is. Pál apostol írja, hogy ez az evangélium a zsidóknak botránkozás, a görögöknek meg egyszerűen bolondság. De nekünk, akik hiszünk — folytatja — Istennek ereje és Istennek hatalma.
Itt az a nagy kérdés, hogy érzékeljük-e pontosan a világ elegy-belegy „evangéliumai” és a Jézus Krisztus igaz evangéliuma közötti különbséget? És minket botránkoztat a Krisztus evangéliuma vagy pedig azok közé tartozunk, akik hiszünk neki, és megment, új élettel ajándékoz meg? Lehet ez ellen tiltakozni, és lehet ezt alázatosan elfogadni. Megmaradhat valaki a halálban, vagy átmehet a halálból az életbe, ha hisz az Isten egyszülött Fiának nevében.
Kedves az, hogy Dárius többször így említi Istent: a te Istened, mondja Dánielnek. Ő érzékelte, hogy van különbség az ő isteneik, és Dániel láthatatlan Istene között. Bizonyos tisztelettel emlegette: a te Istened…
Ki a mi Istenünk? Ismerjük valóban az élő Istent? Annak ismerjük, aki valójában? Ez a szó: igazság, az Újszövetség görög nyelvében azt jelenti: valóság. Az igazi valóság, ami csakugyan létezik. Nem az, aminek látunk valamit, vagy aminek látszik, vagy aminek mondják mások, hanem ami az valójában. Ismerjük Isten igazságát? Igazán ismerjük Istent? Ez nem elméleti kérdés, amin ráérő emberek töprenghetnek, ez életkérdés.
Azt mondja Jézus a főpapi imában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ez maga az élet, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent. (Nem az úgynevezett isteneket, amiket mi gyártunk.) És azt, akit Ő elküldött, Jézus Krisztust is annak ismerjük, aki Ő valójában.
Ma a világ és az egyház egyaránt válogat. Megpróbáljuk kiszedni mindenből azt, ami jó, és összeállítunk egy nekünk rokonszenves vallást, vallásosságot. Ez az iránya az egész nagy vallási fejlődésnek, a különböző vallások közeledésének is. Ennek a jegyében hívta össze a pápa néhány évvel ezelőtt Assisiba a világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak. Kihez? Az afrikai tűzimádó vajon ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, akihez mi, akik Jézustól ismertük meg az Atyát? Helyes vajon ez a mindent összemosó, békéltető magatartás, hogy biztosan mindenki ugyanazt az Istent imádja? A Biblia azt mondja: biztosan nem! A népek a maguk gyártotta isteneiket, bálványaikat imádják, és ezektől merőben kü-lönbözik az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja, aki nekünk önmagát a Szentírásban kijelenti. Ez kétségtelenül hit kérdése. Ezt vagy hiszi valaki, vagy nem. Ha nem, észérvekkel nem lehet meggyőzni. Bár Dáriusnak elgondolkoztató volt, amit ez az Isten cselekedett, amikor a tetteivel találkozott. Mindenképpen hit kérdése ez, de pontosan erről van szó: hisszük-e mi ezt?
A nyugati keresztyénség nagy része lemondott erről, mert ez nem korszerű üzenet. Az ökumenikus diplomácia törvényei szerint — mondta egy egyházi vezető — ezt a hitvallást nem szabad hangoztatnunk. Ennek az a látszata, mintha megvetnénk a többi vallást, a többi istent, a többi embert.
Dániel megvetett valakit is? Olyan alázatos, szelíd ember volt! Éppen a többiek iránti szeretetből képviselte határozottan ezt a meggyőződését: nincs más Isten. Mi találtuk ki őket. Egyetlen Isten van, aki tőlünk függetlenül, minket messze megelőzően létezett, és létezik mindörökké. Őt imádni — ez nagy kiváltság. Ez emeli ki az embert minden ürességből, ez tölti meg tartalommal, küldetéssel az életét, mint az övét. Ez jelent tökéletes védelmet minden helyzetben, még az oroszlánok vermében is. Ezt az Istent ismerjétek meg, és imádjátok.
Szeretetlenség a többiekkel szemben, ha ezt megvallja valaki? Nem akkor szeretjük a többieket, ha nagy szeretettel és alázattal rámutatunk erre az Istenre, s majd ez az Isten meggyőzi őket a maguk isteneinek a hiábavalóságáról? Ezt eltagadni, elhallgatni, hogy van egy, aki csakugyan létezik, akit nem mi találtunk ki, hanem Ő talált ki minket, Ő teremtett minket, és szép programja van a számunkra, — ezt elhallgatni durva szeretetlenség embertársainkkal szemben.
A múlt héten hallgattam egy előadást. Egy nyugateurópai egyházi vezető kifejtette, hogy az ő országukban minden vallás és felekezet szabadon taníthat hittant az iskolákban, és ezeknek a vallásoknak és felekezeteknek a kooperációjára van szükség, s nem szabad többé misszióról beszélni. Egy kedves naiv hallgató, egy huszonéves kislány halk hangon megkérdezte, amikor lehetett hozzászólni: teljesen lemondtak arról, hogy az Úr Jézust megismerjék azok, akik még nem ismerik? Ez kellemetlen kérdés volt, s az előadó ügyes volt, valami egészen másról kezdett beszélni válaszadás címén. Nem hangzott el válasz a kérdésre, mert teljesen lemondtak róla. Mert nem szeretjük a többieket, a mi atyánkfiait annak jegyében, hogy legyünk modernek, korszerűek és hallgassuk el az igazságot. Mert ha valaki azt mondja: egy az Isten, a mi Atyánk, és egy Urunk a Jézus Krisztus, ez bántó lehet a többiek számára.
Ezért érdemes most ennek az igének a fényében csendes becsületességgel végiggondolnunk: kinek ismerjük Istent? Nem tapad-e Isten-képzetünkhöz is valamiféle tévedés? Nincsenek-e torz elképzeléseink vele kapcsolatban? Nem az a nagy baj, ha vannak, hanem az baj, ha azt gondoljuk, hogy Isten olyan, amilyennek elképzeljük. Engedjük, hogy megismertesse magát velünk. Itt van leírva, kicsoda Ő. Tudhatunk az Ő tetteiről. Jézus Krisztus azt mondja: aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, kijelentem magamat annak. Óriási ígéret ez.
Ez történhet egy vasárnap délután csendjében is otthon, amikor megkérdezzük: Uram, ki vagy te valójában? Jól ismerlek téged? Ha ismerlek, miért nem merlek megvallani? Nem tagadtalak meg sokszor? Jobban akarom szeretni azokat, akik között élek, és megvallani téged. Te nem szégyelltél engem elfogadni és Isten gyermekévé tenni, én sem akarlak szégyellni téged és a rólad szóló örömhírt. Akinek ehhez Isten Szentlelke erőt és bátorságot ad, arra a saját bizonyságtétele is visszahat, és meg fogja erősíteni a hitét. Meg fogja tapasztalni, hogy a róla hangzó hitvallás által Ő maga milyen szabadításokat tud elvégezni, és hogy munkálkodik másoknak az életében.
Az egyik bibliamagyarázó ezt írja Dánielről: „Dániel az a fajta ember, aki nem tud nem megbotránkoztatni másokat, hiszen engedelmeskednie kell annak, amit végső igazságnak ismert meg. Végső igazságnak, azaz olyannak, ami nem tűr maga mellett egyenrangú igazságokat. Ő engedelmeskedni akar az egyetlen igaz Istennek, aki nem tűr maga mellett egyenrangú isteneket.”
Ez aztán korszerűtlen gondolkodás! Ez nem rokonszenves ma a nagy többségnek, de csak ez segíthet rajtunk. Mert csak a valóban létező, az élő Isten segíthet rajtunk. Olyan nagy kegyelme ez neki, hogy engedi megismerni magát. Akik Őt nem szégyellik, hanem vállalják, azokkal együtt bizonyságot tesz önmagáról. Nekünk nem kooperációra van szükségünk a bizonyságtétel területén, sok más területen igen, hanem misszióra. A misszió helyére lépett a dialógus, meg a kooperáció. Ezzel megtagadjuk a mi Urunkat, aki mennybe menetele előtt az utolsó mondatokkal még ezt helyezte a benne hí-vők szívére: „Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet, és hirdessétek nekik mindazt, amit én parancsoltam nektek” — mondja Jézus Krisztus.
Bárcsak megerősödnénk ebben a küldetésben, tudnánk ezt Isten iránti engedelmességgel és embertársaink iránti nagy szeretettel végezni. Bárcsak világítana igazán az életünk, és az hívná fel a figyelmet arra a Krisztusra, akinek a jó illata áradhat rólunk. Bárcsak minden bálványunktól meg tudnánk szabadulni és egyedül az élő Istent tisztelnénk.
Ez nem olyan könnyű. Nem megrendí-tő, hogy Dárius, ennek a nagy világbirodalomnak az első embere, ezt felismeri, megállapítja, leíratja, és mégsem tér meg ehhez az Istenhez. Olyan szép ez a rendelet: Ő az élő Isten. Ezzel kimondta, hogy a többiek nem. Ő megment, megszabadít, csodákat tesz. Ő mentette meg Dánielt. Mindenki félje és tisztelje Őt. — Kivéve engem. Vagy csak elméletben tisztelje?
Nem kellene ezt az engedelmesség lépésének követnie? Ugyanabban a helyzetben van ez a király, mint egy későbbi másik. Ismerjük Agrippa királyt, akinek Pál apostol beszél meggyőzően, erővel Jézus kereszthalálának a jelentőségéről és feltámadásáról, és Agrippa azt mondja: majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek. De marad hitetlen. A majdnem azt jelenti: nem.
Isten őrizzen meg ettől minket! Sok mindent tudunk, elvileg igaznak tartjuk, csak éppen nem kezdjük el imádni, helyesen imádni, csak az élő Istent imádni, az életünk engedelmességével is imádni, ha kell áldozatokat vállalva is imádni, mint Dániel.
Isten segítsen minket abban, hogy ez így lehessen és így tudjunk valóban az Ő dicsőségére élni!