ISTEN ÉS AZ ISTENEK

Két héttel ezelőtt azt emeltük ki Dániel történetéből, hogy mennyire elcsodálkozott a pogány király, Dárius azon, amikor először látta valóságosan cselekedni Istent. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy az istenek tudnak valamit. Különösen azt, hogy kézzel fogható dolgokat vigyenek véghez. Amikor azonban Dánielt sértetlenül kihúzták az oroszlánok verméből, Dárius önkéntelenül felkiáltott: Ő az élő Isten! Ezzel elismerte, hogy akiket ő istenekként tisztelt, azok nem élők, nem valóságos létezők és hatalmak. Az az Isten, akiben Dániel hitt, és akiről bátran bizonyságot is tett, valóban létezik, ténylegesen cselekszik, uralkodó, hatalmas Isten.
Láttuk azt is, hogy modern korunk fokozatosan visszafejlődik ehhez az ókori szemlélethez, amely nem tud különbséget tenni az egy igaz, élő Isten és az emberek kitalálta istenek között. Sőt amely kor tiltakozik az élő Isten és az ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus kizárólagossága ellen. Aki azonban megismeri Istent, akárcsak egy kicsit is, elképed azon, hogy kicsoda Ő, mit tud, mire képes. Az ilyen embernek már egyértelmű az, amit Jézus a főpapi ima elején mondott: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Őt megismerni pedig azt jelenti: közösségben élni vele. Valahogy úgy, ahogyan azt Dániel valósította meg ott a teljesen pogány közegben is.
Úgy látszik, annyira időszerű a Bibliának ez a mondanivalója, hogy többféle kérdést hívott elő sokakban, akik itt voltak. A legtöbbször felemlített kérdés: mi hát a viszony Isten és az istenek között? Mit tanít a Biblia arról, hogy végső soron ki az, akit mi élő Istennek ismerünk és tisztelünk, és kik vagy mik azok az úgynevezett istenek, akiket, amiket ezek a népek tiszteltek akkor is, és tisztelnek ma is? Nézzük meg, hogy mit tanít erről a Szentírás, mert ez egészen személyesen is érinti hitünket és hétköznapi életünket.
Három megállapítást szeretnék egymás mellé tenni.
1. A sajátosan pogány gondolkozás az élő Istent is besorolja az úgynevezett istenek közé. Isten-isten egyre megy. Ott van az élő Isten az istenek között. 2. Aki találkozik az élő Istennel, az azonnal erre figyel fel, hogy Ő más, mint az úgynevezett istenek. 3. Maga Isten pedig úgy jelenti ki magát, hogy nincs más Isten, rajta kívül.
1. A pogány gondolkozásra ez jellemző, hogy besorolja Istent az istenek közé. Egy példa erre: amikor Ezékiás király idejében az asszírok bekerítették Jeruzsálemet, ki akarták éheztetni és elfoglalni, de Isten megmentette a várost, akkor az asszír sereg parancsnoka, Rabsaké így ijesztgette a Jeruzsálem falán remegő izráelitákat: „Ne hagyjátok, hogy Ezékiás így biztasson benneteket az Úrral: Bizonyosan megment bennünket az Úr, és nem kerül ez a város Asszíria királyának kezébe! (…) Félrevezet benneteket Ezékiás, amikor ezt mondja: az Úr megment bennünket! (És most figyeljük meg a pogány logikát) Vajon más népek istenei meg tudták-e menteni országukat Asszíria királyának a kezéből? Hol vannak Hamát és Arpád istenei? Hol vannak Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát az én kezemből? Ezeknek az országoknak valamennyi istene közül melyik tudta megmenteni országát az én kezemből? Hát az Úr megmentheti-e kezemből Jeruzsálemet?” (Ézs 36, 15-19)
Ez a pogány logika. Lerohanták az összes kis népet sorba, meghódították azokat a kis országokat. Most Júda van soron. Ugyanolyan kicsi, mint az előzőek voltak. Mivel ők ezt megtehették, ez azt mutatja, hogy Asszíria istenei erősebbek, mint ezeknek a népeknek az istenei. Éppen Júda lenne kivétel? Ő sem nagyobb nép és ország, mint a többi volt, az ő Istene is egy azok közül. El ne higgyétek már Ezékiásnak, hogy Jahve, az Úr titeket megmenthet. Ő is csak olyan Isten, mint a többi.
Ezzel szemben kinek vallja Ezékiás az Urat ebben a nagyon szorongatott helyzetben? Amikor már az éhínség elkezdődött, amikor az emberek kezdték elveszíteni a hitüket, jóformán két férfi állt a talpán még: Ezékiás király és Ézsaiás próféta. Ezékiás hallva ezt a gúnyos lélektani hadviselést, bemegy az üres templomba, leborul és így imádkozik: „Seregeknek Ura, Izráel Istene, aki a kerubokon ülsz! Egyedül Te vagy a föld minden országának Istene! (Asszíriáé is!) Te alkottad az eget és a földet. Uram, hajtsd hozzám füledet, és hallgass meg! Uram, nyisd ki szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib minden beszédét, aki azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, de azok nem voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!” (Ézs 37,16-20)
Milyen masszív alapja van Ezékiás hitének! Ő nem azt mondja, hogy kisebb kü-lönbségek lehetnek az istenek között, de egyébként egyre megy, hanem azt mondja, hogy egyetlen különbség van Jahve és az összes többi isten között, az, hogy Jahve Isten, az összes többi meg nem az. Az, hogy Jahve teremtette az eget és a földet és mindent, ami létezik, az összes többi úgynevezett istent meg az emberek alkották. Az a különbség: Jahve tud cselekedni és fog cselekedni, az összes többi pedig cselekvésképtelen, mert tehetetlen szobrok, amiket ide-oda tesznek. Ez a nagy különbség.
Mi ma egy jellegzetesen pluralista szemléletű korban élünk, és ez a kor nem akarja ismerni és elismerni Istent egyetlen, teljhatalmú, kizárólagos Úrnak. Aki róla így tesz hitvallást, azt sértőnek tekintik mások számára. Ez a szellemiség fertőz. Nekünk tudnunk kell, hogy milyen közegben élünk, milyen szellemi miliő vesz körül bennünket. Megingathatja hívő emberek hitét is ez a tévelygés, és megrendítheti az Istenbe vetett bizalmunkat.
Nem vetünk meg senkit, legfőképpen a hite miatt nem. Ebből azonban nekünk nem szabad engednünk, amivel itt Ezékiás befejezi az imádságát: „Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr.”
Ez a cél, hogy hadd tudja meg a föld minden országa, mert ezzel segítünk a legtöbbet nekik, ha megismerik a különbséget az élő Isten és az úgynevezett istenek között, és mernek bízni az élő Istenben, mert ebben a bizalomban nem fognak csalatkozni, mert ez az Isten fog segíteni rajtuk. Az összes többi tehetetlen, csak magukat áltatják vele.
Hogy mennyire hangsúlyos igazság ez, azt mutatja, hogy Jézus Krisztusnak mennybemenetele előtt az utolsó mondatai ezek voltak Egyrészt hangsúlyozta a maga kizárólagosságát: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” — még egy nem lehet, akinek adatott minden hatalom. Mi következik ebből? „Elmenvén, hirdessétek ezt mindenkinek és tegyetek tanítványommá mindenkit.” Mert ezzel segítetek a legtöbbet az embereken.
Ez tehát az egyik vélemény: Isten az istenek között.
2. Amikor találkozik valaki valamilyen formában az élő Istennel, akkor elképed, hogy kicsoda Ő? Hogy Ő egészen más, mint az úgynevezett istenek. A maga isteneinek a semmis volta azonnal kiderül. Mondok erre néhány bibliai példát:
A filiszteusok egy nagy csata során elrabolták Izráeltől a frigyládát, a szövetség ládát, ami az élő Isten jelképes trónusa is volt. Nagy büszkén bevitték a főistenüknek, Dágonnak a templomába. Másnap reggel, amikor istentiszteletre mentek, csodálkozva látták, hogy a hatalmas bálványszobor ledőlt és ott fekszik a frigyláda előtt. (Az egyik hittanos fiú így mondta ezt el: Dágon pofára esett az élő Isten előtt.) Nem baj, lehet ez véletlen is, felállítják a szobrot, odaerősítik a falhoz. Mennek másnap reggel, s mit tapasztalnak? A Bibliában így olvassuk ezt: „Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágon arccal a földön feküdt ismét az Úr ládája előtt és Dágon feje meg a két kezefeje letörve a küszöbön volt, csak a dereka maradt meg.” (1Sám 5,4) Milyen isten az ilyen, amelyik nemcsak arcra esik a másik előtt, hanem még a fejét is elveszíti, letörik a feje, két keze, ott marad a dereka? Isten demonstrálni akarta, hogy Ő nem tűr meg maga mellett úgynevezett isteneket. Itt szó sincs egyenrangúságról vagy pluralizmusról. Egy Isten van, és ez Ő. Ha egymás mellé helyezik, pillanatok alatt kiderül, hogy kicsoda valójában Isten.
A másik példa Naámánról szól. A szíriai hadvezérről, aki Isten ereje által meggyógyult a leprájából. Amikor kijött a Jordán folyóból és hiába kereste a leprafoltokat a testén, visszamegy Elizeus prófétához, és ezt mondja neki: „Ekkor Naámán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez. Bement, megállt előtte és így szólt: most már tudom, hogy nincs más Isten az egész földön, csak Izráelben.” (2Kir 5,15)
Találkozott a cselekvő Istennel, pedig ő vallásos ember volt, azt olvassuk, rendszeresen részt vett a kultuszban, a Rimmon templomában. De a Rimmon ilyet nem tudna. Eszükbe sem jutott, hogy attól a szobortól azt kérjék, hogy tisztítsa meg a lepráját. Izráel Istene meg erre is képes? Ő egészen más Isten, mint a többiek.
A harmadik Nabukodonozor, akinek a dekrétumát olvastuk az imént. Aki látva azt, hogy Istennek volt hatalma az ő hitvalló gyermekeit a tüzes kemencéből is épségben kimenteni, felkiált, elrendeli, hogy nem szabad bántani ezt az Istent, sőt mindenkinek tisztelnie kell, mert, jön az indokolás: „Nincs más Isten, aki így meg tud szabadítani!”
Aki tehát megismeri Istent, az már nem sorolja be Őt az úgynevezett istenek közé. Az megállapítja, hogy Ő egészen más.
3. És minél jobban megismeri, annál inkább felismeri azt, amit Isten önmagáról mond: Nincs más Isten rajta kívül. Ő nemcsak más, hanem Ő az egyetlen.
Izráel népe állandóan ki volt téve annak a veszélynek, hogy a körülötte élő kánaá-nita népek bálványtisztelete becsússzék-másszék az ő hitéletükbe is. Újra és újra előfordult, hogy valamelyik bálványt ők is felállították. Egy kis szentélyt rendeztek be neki, és elkezdték azt is tisztelni az élő Isten mellett. Éppen ezért a prófétai írások tele vannak figyelmeztetéssel: ne tegyétek! Mert ez azt jelenti, hogy bizalmatokat megvonjátok Istentől. Senki sem szolgálhat két úrnak! Mert vagy az egyiket tiszteli, és a másikat megveti, vagy fordítva.
Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak — mondta Jézus Krisztus. A mammon behelyettesíthető bármivel és bárkivel. Nem lehet kétfelé szolgálni. Ha bálvány is felnő valakinek az életében, az az jelenti: Istentől megvonta a bizalmát és akkor magára marad. Nem számíthat Istenre, kiszolgáltatottá válik, és ilyenkor jöttek a vesztes csaták Izráel életében is. Amíg az Úrban bíztak és csak benne, addig óriási túlerővel szemben is győzelemre segítette őket. Mihelyt ezt a bizalmat megpróbálták megosztani — egészen sohasem vonták meg Istentől —, azt jelentette: megvonták tőle. Nem csak benne bíztak, kiszolgáltatottakká váltak, és jött egyik baj a másik után.
Ezért van tele a Biblia figyelmeztetésekkel. Ézsaiás könyvének a közepén különösen is van néhány egymást követő fejezet, amelyikben Isten elmondja önmagáról, hogy kicsoda. Javasolom, délután olvassátok el ezt otthon. Ézsaiás 42., 43., 44., 45. fejezetében arról beszél Isten, hogy kicsoda Ő, és a következő, 46. az, amit az elején olvastunk, amelyikben elmondja, mik a bálványok. Érdemes lenne kiírnunk, mit mond Isten magáról, hogy helyes Isten-ismeretre jussunk, és így tudjuk Őt tisztelni, és mifélék azok a bálványok, amik elfoglalhatják Isten helyét még az Ő népe életében is, vagy oda kerülhetnek Ő mellé.
Mindegyik fejezetből egy mondatot olvasok, hogy mit mond Isten magáról.
„Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom a dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs 42,8) „Meghá-trálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok isteneink!” (Ézs 42,17)
„Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító.” (Ézs 43,11)
„Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.” (Ézs 44,6)
Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül!” (Ézs 45,5)
És mit mond a bálványokról? Azt olvastuk: „Ugyan kihez akartok hasonlítani engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék? Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen, Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle, és leborulva imádják. Vállra veszik, úgy hordozzák: ha helyé-re teszik, ott áll, nem mozdul helyéről. Ha kiáltanak hozzá, nem válaszol, a nyomorúságból nem szabadít meg.” (Ézs 46,5-7)
Van egy szó, amivel a próféta szemlélteti, mi az alapvető különbség az élő Isten, és a magunk faragta bálványok között. Azt mondja, hogy ezeket a bálványokat mi hordozzuk. Hozzuk-visszük ide-oda, amikor jön az ellenség, próbáljuk menteni a bálványainkat is — ezzel kezdődött a 46. rész —, öszvérekre, barmokra rakják ezeket az isteneket, amelyeket hordoztak, de a megfáradt állatok nem bírják, összerogynak, maguk is fogságba kerülnek. Bálvány, ember, állat mindenki fogságba kerül.
Miért nem segített a bálvány? Mert nem tud. Az emberek hordozzák őket, azután felállítják, ott hagyják. És az élő Isten? „Én hordozlak titeket születésetek óta. És vénségetekig, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46,3-4)
A magunk csinálta isteneket hozzuk-visszük. Teddideteddoda bálványok. Az élő Isten meg minket hordoz türelmesen, áldozatosan, és szükség esetén Ő ment meg. Ez a különbség.
Nem mindegy, hogy kiben hiszünk, hogy nem szemtelenkedett-e oda az élő Isten mellé a hitéletünkben valamilyen bálvány, akármilyen kicsi is, és egyáltalán nem mindegy, hogy ismerjük-e igazán a mi mindenható Urunkat, a Seregeknek Istenét, így bízunk benne, így tudjuk-e Őt dicsőíteni és szolgálni.
A bálványok nem szólnak, nem segítenek, nem tudnak megszabadítani, nem tudnak feloldozni a bűn alól, nem tudnak lelket önteni belénk, mert bennük sincs. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy bármi és bárki bálvánnyá lehet az életünkben, ami vagy aki a neki Istentől kijelölt fontosságát meghaladja. Aki a rangsorban előbbre kerül, mint ahol Isten jelölte ki a helyét. Aki odakerül Isten mellé vagy Isten helyére.
Szokták emlegetni, hogy milyen könnyen bálvánnyá lehet egy sztár, akármit mű-vel is az illető. Hódolói vannak, akik félretesznek minden más programot, hogy ha a sztárt imádni és csodálni lehet. Akik ott vannak, csápolnak, és nem számít pénz, idő, egészség, kötelességmulasztás… A sztár lett az istenük. A példáját is szeretnék követni. De olyan könnyen bálvánnyá lehet egy szerelem, vagy egy szerelmes. Többnyire ezek tiszavirág életű bálványok.)
Hány szülő van, aki észre sem veszi, hogy bálványa lett a gyermeke, és ezzel teszi tönkre. Hány nagyszülő van, aki imádja a kis unokát, és mérhetetlen sokat árt ezzel neki is, a szülőknek is, meg saját magának is.
Ismerek egy idősödő leányt, aki a mai napig imádja az apját, aki már meghalt, de még ma is vele beszéli meg a dolgait, tőle kér tanácsot, és nem veszi észre, mennyire fertőzi őt ez a rejtett spiritizmus.
Lehet imádni a munkát, bálvánnyá nőhet fel valakinek a kötelessége, és ezért még meg is dicsérik, példaképpen állítják mások elé. Bálvánnyá lehet hívő emberek életében a szolgálat, olyan buzgóságot fejtenek ki benne, hogy az élő Istennel való közösségük ápolására már nem is marad idejük.
Ravasz az ördög, és bármit, bárkit bálvánnyá tehet az életünkben. Meggyőz embereket arról, hogy a pénz csakugyan mindenható, mindent elérhetsz vele, akkor mindent alá kell rendelni neki és a megszerzésének. Rámehet házasság, család, egészség, nyugodt éjszakák, lelkiismeret, minden, mert ez mindenható, tehát isten. És sokan észre sem veszik, hogy milyen nagy hazugság áldozatává válnak.
Mosolygunk azon, hogy Indiában Isten-ként tisztelik a szent teheneket, és megáll a forgalom, ha ott méltóztatik lefeküdni egy szent tehénnek a kereszteződésben, azt nem lehet felpiszkálni onnan, hanem majd felkel őistensége és odébb cammog, aztán megindulhat megint a forgalom.
De nemcsak egy szent tehén lehet bálvánnyá, — nem ugyanilyen bálvány a szent televízió, amihez szintén nem lehet nyúlni? Ki ne kapcsold, mert ezt még megnézzük. Nem tudjuk, hogy mi jön utána, de azt is megnézzük. Alá van rendelve neki alvás, olvasás, otthoni beszélgetés, valakinek a csendje, aki arra vágyik — minden. Átvette az uralmat, és sok mindenről észre sem vesszük, hogyan nő így fel az életünkben.
Milyen veszedelmes bálvány a jó Isten, akinek az a kötelessége, hogy elnézze a bűneinket, és segítsen minket a magunk tervei megvalósításában: jó Istenem, segíts meg! Ilyen Isten nincs, aki azért van, hogy engem segítsen a terveim megvalósításában, s én soha meg sem kérdezem őt: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Őt azért tartom, hogy azt cselekedje, amit én akarok. Ilyen nincs! Ez bálvány. Amikor nem következik be, az illető azt hiszi: az élő Istenben csalódott. Holott a maga bálványában csalódott, és nagyon jó, csak csalódjék minél előbb, hátha kijózanodik, és eljut az igaz Isten megismeréséhez és elismeréséhez. A Sors, a Végzet, a Gondviselés mind, mind vallásos bálványok. Akik rájuk hivatkoznak, azt hiszik, az élő Istenről beszélnek, pedig nem is ismerik Őt, mert nem ismerik el egyedül létező és uralkodó Istennek.
Amikor valaki csakugyan az élő Istent tiszteli, és csak Őt tiszteli úgy, ahogy Őt megilleti, annak az életében viszont minden egyéb az azt vagy őt megillető helyre kerül. Szép csendes rendeződés jön létre az ilyen emberek életében. Ezt öröm látni itt a gyülekezetben is, amikor valaki eljut oda, hogy felismeri Jézus Krisztusban az ő Megváltóját és Urát, és elkezd engedelmeskedni neki, abban a pillanatban beindul egy csendes rendeződés. Helyükre rázódnak a dolgok, az emberi kapcsolatok, az értékek, minden az Isten szerint azt megillető helyre kerül, és rend lesz az ember életében mindaddig, amíg valóban Isten marad az Úr.
Azt semmiképpen ne felejtsük el, hogy amikor Isten mindenhatóságáról beszélünk, az nemcsak azt jelenti, hogy neki minden lehetséges, hanem azt is, hogy semmire sem kötelezhetjük Őt. Sok ember becsapottnak érzi magát az imádságaiban, amikor valamiért könyörög és az mégsem úgy teljesedik. Ha komolyan vesszük, hogy Isten mindeneknek az Ura, akkor ez azt is jelenti, hogy Ő szabadon cselekszik.
Ezt az Ő teljes szabadságát mi bizalommal tudomásul vesszük. Nem akarjuk rá-beszélni semmire. Elmondhatjuk a magunk kéréseit, de az Istent igazán tisztelő ember imádsága mélyén mindig ott van ez a záradék, ez a jézusi mondat: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” A bizalmunkat kifejezi az, hogy elmondjuk, mint szeretnénk. Az istenfélelmünket és a hódolatunkat, a tiszteletünket kifejezi az: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én szeretném, ha ez nem esik egybe a te akaratoddal, a tiéd legyen. Tudom, hogy a te akaratod jobb, mint az enyém. A te akaratod az egyedül jó akarat.
Az ilyen ember nem fogja azt gondolni: csalódott Istenben. Amikor valaki azt mondja: csalódtam benne, mindig kiderül, hogy a saját elvárásaiban csalódott. Valami olyat várt Istentől, amit Ő nem ígért. Olyanra akarta rábeszélni, amire Ő nem beszélhető rá. Neki minden lehetséges, de semmire nem kötelezhető, és főleg nem kényszeríthető.
Böjti úrvacsorára készülünk. Sokan itt maradunk majd az úrasztalánál. Én is készültem otthon az úrvacsora vételre, és eközben tűntek fel az említett fejezetekben azok a mondatok, amelyekben maga Isten engedi, hogy az Ő szívébe lássunk, és az Ő igazi lényéből valamit megtudjunk.
Az Ézsaiás 42. és következő fejezeteiben nemcsak ilyeneket mond, hogy én vagyok és egyedül és senki más, hanem azt is elmondja kicsoda Ő. Figyeljük meg, mennyire egybehangzóak és egymást kiegészí-tőek ezek az Ő önkijelentései.
„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el …” (42,3)
„Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (43,25)
„Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj hozzám, mert megváltottalak!” (44,22)
Ez jellemzi a mi Istenünket. Nem bottal vár, hogy a fejünkre üssön, pedig megérdemelnénk, hanem tárt karokkal hívogat, hogy megtisztítson, megszabadítson, megvigasztaljon, bátorságot öntsön belénk, új élettel ajándékozzon meg. Itt döbbentem rá az alapvető különbségre Isten és a bálványok között. Minden bálvány áldozatokat követel magának. Sokszor emberáldozatokat is követeltek a bálványok. Hány elsőszülött csecsemőt áldoztak fel, égettek el elevenen az áttüzesített Mólok nevű bálvány kinyújtott karjaira téve, és ott sültek meg ezek a gyermekek! (Egy kicsit ehhez hasonlóak a mai abortuszaink.)
A bálvány áldozatot követel. Az élő Isten pedig áldozatot hoz azért az emberért, aki ugyan hűtlenné lett hozzá és hitetlen vele szemben, de akit mégis szeret. Az élő Isten „úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus Krisztus maga volt a tökéletes áldozat és a tökéletes áldozó főpap. Az Ő egyszeri és töké-letes golgotai áldozatáért kaphatunk Istentől mindnyájan kegyelmet. Ezért fontos, hogy az Úrnak halálát hirdessék ma is a szent jegyek, minket pedig tegyenek bizonyosakká arról, hogy nem érdemes bálványokban bíznunk. Egyedül Őbenne bízzunk.
A bálványokra nézve Isten újra és újra azt a parancsot adta: törjétek porrá azokat. Önmagáról pedig azt mondta: Szeresd az Urat, a te Istened teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson!