Dániel

Két héttel ezelőtt azt emeltük ki Dániel történetéből, hogy mennyire elcsodálkozott a pogány király, Dárius azon, amikor először látta valóságosan cselekedni Istent. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy az istenek tudnak valamit. Különösen azt, hogy kézzel fogható dolgokat vigyenek véghez. Amikor azonban Dánielt sértetlenül kihúzták az oroszlánok verméből, Dárius önkéntelenül felkiáltott: Ő az élő Isten! Ezzel elismerte, hogy akiket ő istenekként tisztelt, azok nem élők, nem valóságos létezők és hatalmak. Az az Isten, akiben Dániel hitt, és akiről bátran bizonyságot is tett, valóban létezik, ténylegesen cselekszik, uralkodó, hatalmas Isten.
Láttuk azt is, hogy modern korunk fokozatosan visszafejlődik ehhez az ókori szemlélethez, amely nem tud különbséget tenni az egy igaz, élő Isten és az emberek kitalálta istenek között. Sőt amely kor tiltakozik az élő Isten és az ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus kizárólagossága ellen. Aki azonban megismeri Istent, akárcsak egy kicsit is, elképed azon, hogy kicsoda Ő, mit tud, mire képes. Az ilyen embernek már egyértelmű az, amit Jézus a főpapi ima elején mondott: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Őt megismerni pedig azt jelenti: közösségben élni vele. Valahogy úgy, ahogyan azt Dániel valósította meg ott a teljesen pogány közegben is.
Úgy látszik, annyira időszerű a Bibliának ez a mondanivalója, hogy többféle kérdést hívott elő sokakban, akik itt voltak. A legtöbbször felemlített kérdés: mi hát a viszony Isten és az istenek között? Mit tanít a Biblia arról, hogy végső soron ki az, akit mi élő Istennek ismerünk és tisztelünk, és kik vagy mik azok az úgynevezett istenek, akiket, amiket ezek a népek tiszteltek akkor is, és tisztelnek ma is? Nézzük meg, hogy mit tanít erről a Szentírás, mert ez egészen személyesen is érinti hitünket és hétköznapi életünket.
Három megállapítást szeretnék egymás mellé tenni.
1. A sajátosan pogány gondolkozás az élő Istent is besorolja az úgynevezett istenek közé. Isten-isten egyre megy. Ott van az élő Isten az istenek között. 2. Aki találkozik az élő Istennel, az azonnal erre figyel fel, hogy Ő más, mint az úgynevezett istenek. 3. Maga Isten pedig úgy jelenti ki magát, hogy nincs más Isten, rajta kívül.
1. A pogány gondolkozásra ez jellemző, hogy besorolja Istent az istenek közé. Egy példa erre: amikor Ezékiás király idejében az asszírok bekerítették Jeruzsálemet, ki akarták éheztetni és elfoglalni, de Isten megmentette a várost, akkor az asszír sereg parancsnoka, Rabsaké így ijesztgette a Jeruzsálem falán remegő izráelitákat: „Ne hagyjátok, hogy Ezékiás így biztasson benneteket az Úrral: Bizonyosan megment bennünket az Úr, és nem kerül ez a város Asszíria királyának kezébe! (…) Félrevezet benneteket Ezékiás, amikor ezt mondja: az Úr megment bennünket! (És most figyeljük meg a pogány logikát) Vajon más népek istenei meg tudták-e menteni országukat Asszíria királyának a kezéből? Hol vannak Hamát és Arpád istenei? Hol vannak Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát az én kezemből? Ezeknek az országoknak valamennyi istene közül melyik tudta megmenteni országát az én kezemből? Hát az Úr megmentheti-e kezemből Jeruzsálemet?” (Ézs 36, 15-19)
Ez a pogány logika. Lerohanták az összes kis népet sorba, meghódították azokat a kis országokat. Most Júda van soron. Ugyanolyan kicsi, mint az előzőek voltak. Mivel ők ezt megtehették, ez azt mutatja, hogy Asszíria istenei erősebbek, mint ezeknek a népeknek az istenei. Éppen Júda lenne kivétel? Ő sem nagyobb nép és ország, mint a többi volt, az ő Istene is egy azok közül. El ne higgyétek már Ezékiásnak, hogy Jahve, az Úr titeket megmenthet. Ő is csak olyan Isten, mint a többi.
Ezzel szemben kinek vallja Ezékiás az Urat ebben a nagyon szorongatott helyzetben? Amikor már az éhínség elkezdődött, amikor az emberek kezdték elveszíteni a hitüket, jóformán két férfi állt a talpán még: Ezékiás király és Ézsaiás próféta. Ezékiás hallva ezt a gúnyos lélektani hadviselést, bemegy az üres templomba, leborul és így imádkozik: „Seregeknek Ura, Izráel Istene, aki a kerubokon ülsz! Egyedül Te vagy a föld minden országának Istene! (Asszíriáé is!) Te alkottad az eget és a földet. Uram, hajtsd hozzám füledet, és hallgass meg! Uram, nyisd ki szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib minden beszédét, aki azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, de azok nem voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!” (Ézs 37,16-20)
Milyen masszív alapja van Ezékiás hitének! Ő nem azt mondja, hogy kisebb kü-lönbségek lehetnek az istenek között, de egyébként egyre megy, hanem azt mondja, hogy egyetlen különbség van Jahve és az összes többi isten között, az, hogy Jahve Isten, az összes többi meg nem az. Az, hogy Jahve teremtette az eget és a földet és mindent, ami létezik, az összes többi úgynevezett istent meg az emberek alkották. Az a különbség: Jahve tud cselekedni és fog cselekedni, az összes többi pedig cselekvésképtelen, mert tehetetlen szobrok, amiket ide-oda tesznek. Ez a nagy különbség.
Mi ma egy jellegzetesen pluralista szemléletű korban élünk, és ez a kor nem akarja ismerni és elismerni Istent egyetlen, teljhatalmú, kizárólagos Úrnak. Aki róla így tesz hitvallást, azt sértőnek tekintik mások számára. Ez a szellemiség fertőz. Nekünk tudnunk kell, hogy milyen közegben élünk, milyen szellemi miliő vesz körül bennünket. Megingathatja hívő emberek hitét is ez a tévelygés, és megrendítheti az Istenbe vetett bizalmunkat.
Nem vetünk meg senkit, legfőképpen a hite miatt nem. Ebből azonban nekünk nem szabad engednünk, amivel itt Ezékiás befejezi az imádságát: „Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr.”
Ez a cél, hogy hadd tudja meg a föld minden országa, mert ezzel segítünk a legtöbbet nekik, ha megismerik a különbséget az élő Isten és az úgynevezett istenek között, és mernek bízni az élő Istenben, mert ebben a bizalomban nem fognak csalatkozni, mert ez az Isten fog segíteni rajtuk. Az összes többi tehetetlen, csak magukat áltatják vele.
Hogy mennyire hangsúlyos igazság ez, azt mutatja, hogy Jézus Krisztusnak mennybemenetele előtt az utolsó mondatai ezek voltak Egyrészt hangsúlyozta a maga kizárólagosságát: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” — még egy nem lehet, akinek adatott minden hatalom. Mi következik ebből? „Elmenvén, hirdessétek ezt mindenkinek és tegyetek tanítványommá mindenkit.” Mert ezzel segítetek a legtöbbet az embereken.
Ez tehát az egyik vélemény: Isten az istenek között.
2. Amikor találkozik valaki valamilyen formában az élő Istennel, akkor elképed, hogy kicsoda Ő? Hogy Ő egészen más, mint az úgynevezett istenek. A maga isteneinek a semmis volta azonnal kiderül. Mondok erre néhány bibliai példát:
A filiszteusok egy nagy csata során elrabolták Izráeltől a frigyládát, a szövetség ládát, ami az élő Isten jelképes trónusa is volt. Nagy büszkén bevitték a főistenüknek, Dágonnak a templomába. Másnap reggel, amikor istentiszteletre mentek, csodálkozva látták, hogy a hatalmas bálványszobor ledőlt és ott fekszik a frigyláda előtt. (Az egyik hittanos fiú így mondta ezt el: Dágon pofára esett az élő Isten előtt.) Nem baj, lehet ez véletlen is, felállítják a szobrot, odaerősítik a falhoz. Mennek másnap reggel, s mit tapasztalnak? A Bibliában így olvassuk ezt: „Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágon arccal a földön feküdt ismét az Úr ládája előtt és Dágon feje meg a két kezefeje letörve a küszöbön volt, csak a dereka maradt meg.” (1Sám 5,4) Milyen isten az ilyen, amelyik nemcsak arcra esik a másik előtt, hanem még a fejét is elveszíti, letörik a feje, két keze, ott marad a dereka? Isten demonstrálni akarta, hogy Ő nem tűr meg maga mellett úgynevezett isteneket. Itt szó sincs egyenrangúságról vagy pluralizmusról. Egy Isten van, és ez Ő. Ha egymás mellé helyezik, pillanatok alatt kiderül, hogy kicsoda valójában Isten.
A másik példa Naámánról szól. A szíriai hadvezérről, aki Isten ereje által meggyógyult a leprájából. Amikor kijött a Jordán folyóból és hiába kereste a leprafoltokat a testén, visszamegy Elizeus prófétához, és ezt mondja neki: „Ekkor Naámán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez. Bement, megállt előtte és így szólt: most már tudom, hogy nincs más Isten az egész földön, csak Izráelben.” (2Kir 5,15)
Találkozott a cselekvő Istennel, pedig ő vallásos ember volt, azt olvassuk, rendszeresen részt vett a kultuszban, a Rimmon templomában. De a Rimmon ilyet nem tudna. Eszükbe sem jutott, hogy attól a szobortól azt kérjék, hogy tisztítsa meg a lepráját. Izráel Istene meg erre is képes? Ő egészen más Isten, mint a többiek.
A harmadik Nabukodonozor, akinek a dekrétumát olvastuk az imént. Aki látva azt, hogy Istennek volt hatalma az ő hitvalló gyermekeit a tüzes kemencéből is épségben kimenteni, felkiált, elrendeli, hogy nem szabad bántani ezt az Istent, sőt mindenkinek tisztelnie kell, mert, jön az indokolás: „Nincs más Isten, aki így meg tud szabadítani!”
Aki tehát megismeri Istent, az már nem sorolja be Őt az úgynevezett istenek közé. Az megállapítja, hogy Ő egészen más.
3. És minél jobban megismeri, annál inkább felismeri azt, amit Isten önmagáról mond: Nincs más Isten rajta kívül. Ő nemcsak más, hanem Ő az egyetlen.
Izráel népe állandóan ki volt téve annak a veszélynek, hogy a körülötte élő kánaá-nita népek bálványtisztelete becsússzék-másszék az ő hitéletükbe is. Újra és újra előfordult, hogy valamelyik bálványt ők is felállították. Egy kis szentélyt rendeztek be neki, és elkezdték azt is tisztelni az élő Isten mellett. Éppen ezért a prófétai írások tele vannak figyelmeztetéssel: ne tegyétek! Mert ez azt jelenti, hogy bizalmatokat megvonjátok Istentől. Senki sem szolgálhat két úrnak! Mert vagy az egyiket tiszteli, és a másikat megveti, vagy fordítva.
Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak — mondta Jézus Krisztus. A mammon behelyettesíthető bármivel és bárkivel. Nem lehet kétfelé szolgálni. Ha bálvány is felnő valakinek az életében, az az jelenti: Istentől megvonta a bizalmát és akkor magára marad. Nem számíthat Istenre, kiszolgáltatottá válik, és ilyenkor jöttek a vesztes csaták Izráel életében is. Amíg az Úrban bíztak és csak benne, addig óriási túlerővel szemben is győzelemre segítette őket. Mihelyt ezt a bizalmat megpróbálták megosztani — egészen sohasem vonták meg Istentől —, azt jelentette: megvonták tőle. Nem csak benne bíztak, kiszolgáltatottakká váltak, és jött egyik baj a másik után.
Ezért van tele a Biblia figyelmeztetésekkel. Ézsaiás könyvének a közepén különösen is van néhány egymást követő fejezet, amelyikben Isten elmondja önmagáról, hogy kicsoda. Javasolom, délután olvassátok el ezt otthon. Ézsaiás 42., 43., 44., 45. fejezetében arról beszél Isten, hogy kicsoda Ő, és a következő, 46. az, amit az elején olvastunk, amelyikben elmondja, mik a bálványok. Érdemes lenne kiírnunk, mit mond Isten magáról, hogy helyes Isten-ismeretre jussunk, és így tudjuk Őt tisztelni, és mifélék azok a bálványok, amik elfoglalhatják Isten helyét még az Ő népe életében is, vagy oda kerülhetnek Ő mellé.
Mindegyik fejezetből egy mondatot olvasok, hogy mit mond Isten magáról.
„Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom a dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs 42,8) „Meghá-trálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok isteneink!” (Ézs 42,17)
„Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító.” (Ézs 43,11)
„Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.” (Ézs 44,6)
Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül!” (Ézs 45,5)
És mit mond a bálványokról? Azt olvastuk: „Ugyan kihez akartok hasonlítani engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék? Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen, Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle, és leborulva imádják. Vállra veszik, úgy hordozzák: ha helyé-re teszik, ott áll, nem mozdul helyéről. Ha kiáltanak hozzá, nem válaszol, a nyomorúságból nem szabadít meg.” (Ézs 46,5-7)
Van egy szó, amivel a próféta szemlélteti, mi az alapvető különbség az élő Isten, és a magunk faragta bálványok között. Azt mondja, hogy ezeket a bálványokat mi hordozzuk. Hozzuk-visszük ide-oda, amikor jön az ellenség, próbáljuk menteni a bálványainkat is — ezzel kezdődött a 46. rész —, öszvérekre, barmokra rakják ezeket az isteneket, amelyeket hordoztak, de a megfáradt állatok nem bírják, összerogynak, maguk is fogságba kerülnek. Bálvány, ember, állat mindenki fogságba kerül.
Miért nem segített a bálvány? Mert nem tud. Az emberek hordozzák őket, azután felállítják, ott hagyják. És az élő Isten? „Én hordozlak titeket születésetek óta. És vénségetekig, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46,3-4)
A magunk csinálta isteneket hozzuk-visszük. Teddideteddoda bálványok. Az élő Isten meg minket hordoz türelmesen, áldozatosan, és szükség esetén Ő ment meg. Ez a különbség.
Nem mindegy, hogy kiben hiszünk, hogy nem szemtelenkedett-e oda az élő Isten mellé a hitéletünkben valamilyen bálvány, akármilyen kicsi is, és egyáltalán nem mindegy, hogy ismerjük-e igazán a mi mindenható Urunkat, a Seregeknek Istenét, így bízunk benne, így tudjuk-e Őt dicsőíteni és szolgálni.
A bálványok nem szólnak, nem segítenek, nem tudnak megszabadítani, nem tudnak feloldozni a bűn alól, nem tudnak lelket önteni belénk, mert bennük sincs. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy bármi és bárki bálvánnyá lehet az életünkben, ami vagy aki a neki Istentől kijelölt fontosságát meghaladja. Aki a rangsorban előbbre kerül, mint ahol Isten jelölte ki a helyét. Aki odakerül Isten mellé vagy Isten helyére.
Szokták emlegetni, hogy milyen könnyen bálvánnyá lehet egy sztár, akármit mű-vel is az illető. Hódolói vannak, akik félretesznek minden más programot, hogy ha a sztárt imádni és csodálni lehet. Akik ott vannak, csápolnak, és nem számít pénz, idő, egészség, kötelességmulasztás… A sztár lett az istenük. A példáját is szeretnék követni. De olyan könnyen bálvánnyá lehet egy szerelem, vagy egy szerelmes. Többnyire ezek tiszavirág életű bálványok.)
Hány szülő van, aki észre sem veszi, hogy bálványa lett a gyermeke, és ezzel teszi tönkre. Hány nagyszülő van, aki imádja a kis unokát, és mérhetetlen sokat árt ezzel neki is, a szülőknek is, meg saját magának is.
Ismerek egy idősödő leányt, aki a mai napig imádja az apját, aki már meghalt, de még ma is vele beszéli meg a dolgait, tőle kér tanácsot, és nem veszi észre, mennyire fertőzi őt ez a rejtett spiritizmus.
Lehet imádni a munkát, bálvánnyá nőhet fel valakinek a kötelessége, és ezért még meg is dicsérik, példaképpen állítják mások elé. Bálvánnyá lehet hívő emberek életében a szolgálat, olyan buzgóságot fejtenek ki benne, hogy az élő Istennel való közösségük ápolására már nem is marad idejük.
Ravasz az ördög, és bármit, bárkit bálvánnyá tehet az életünkben. Meggyőz embereket arról, hogy a pénz csakugyan mindenható, mindent elérhetsz vele, akkor mindent alá kell rendelni neki és a megszerzésének. Rámehet házasság, család, egészség, nyugodt éjszakák, lelkiismeret, minden, mert ez mindenható, tehát isten. És sokan észre sem veszik, hogy milyen nagy hazugság áldozatává válnak.
Mosolygunk azon, hogy Indiában Isten-ként tisztelik a szent teheneket, és megáll a forgalom, ha ott méltóztatik lefeküdni egy szent tehénnek a kereszteződésben, azt nem lehet felpiszkálni onnan, hanem majd felkel őistensége és odébb cammog, aztán megindulhat megint a forgalom.
De nemcsak egy szent tehén lehet bálvánnyá, — nem ugyanilyen bálvány a szent televízió, amihez szintén nem lehet nyúlni? Ki ne kapcsold, mert ezt még megnézzük. Nem tudjuk, hogy mi jön utána, de azt is megnézzük. Alá van rendelve neki alvás, olvasás, otthoni beszélgetés, valakinek a csendje, aki arra vágyik — minden. Átvette az uralmat, és sok mindenről észre sem vesszük, hogyan nő így fel az életünkben.
Milyen veszedelmes bálvány a jó Isten, akinek az a kötelessége, hogy elnézze a bűneinket, és segítsen minket a magunk tervei megvalósításában: jó Istenem, segíts meg! Ilyen Isten nincs, aki azért van, hogy engem segítsen a terveim megvalósításában, s én soha meg sem kérdezem őt: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Őt azért tartom, hogy azt cselekedje, amit én akarok. Ilyen nincs! Ez bálvány. Amikor nem következik be, az illető azt hiszi: az élő Istenben csalódott. Holott a maga bálványában csalódott, és nagyon jó, csak csalódjék minél előbb, hátha kijózanodik, és eljut az igaz Isten megismeréséhez és elismeréséhez. A Sors, a Végzet, a Gondviselés mind, mind vallásos bálványok. Akik rájuk hivatkoznak, azt hiszik, az élő Istenről beszélnek, pedig nem is ismerik Őt, mert nem ismerik el egyedül létező és uralkodó Istennek.
Amikor valaki csakugyan az élő Istent tiszteli, és csak Őt tiszteli úgy, ahogy Őt megilleti, annak az életében viszont minden egyéb az azt vagy őt megillető helyre kerül. Szép csendes rendeződés jön létre az ilyen emberek életében. Ezt öröm látni itt a gyülekezetben is, amikor valaki eljut oda, hogy felismeri Jézus Krisztusban az ő Megváltóját és Urát, és elkezd engedelmeskedni neki, abban a pillanatban beindul egy csendes rendeződés. Helyükre rázódnak a dolgok, az emberi kapcsolatok, az értékek, minden az Isten szerint azt megillető helyre kerül, és rend lesz az ember életében mindaddig, amíg valóban Isten marad az Úr.
Azt semmiképpen ne felejtsük el, hogy amikor Isten mindenhatóságáról beszélünk, az nemcsak azt jelenti, hogy neki minden lehetséges, hanem azt is, hogy semmire sem kötelezhetjük Őt. Sok ember becsapottnak érzi magát az imádságaiban, amikor valamiért könyörög és az mégsem úgy teljesedik. Ha komolyan vesszük, hogy Isten mindeneknek az Ura, akkor ez azt is jelenti, hogy Ő szabadon cselekszik.
Ezt az Ő teljes szabadságát mi bizalommal tudomásul vesszük. Nem akarjuk rá-beszélni semmire. Elmondhatjuk a magunk kéréseit, de az Istent igazán tisztelő ember imádsága mélyén mindig ott van ez a záradék, ez a jézusi mondat: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” A bizalmunkat kifejezi az, hogy elmondjuk, mint szeretnénk. Az istenfélelmünket és a hódolatunkat, a tiszteletünket kifejezi az: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én szeretném, ha ez nem esik egybe a te akaratoddal, a tiéd legyen. Tudom, hogy a te akaratod jobb, mint az enyém. A te akaratod az egyedül jó akarat.
Az ilyen ember nem fogja azt gondolni: csalódott Istenben. Amikor valaki azt mondja: csalódtam benne, mindig kiderül, hogy a saját elvárásaiban csalódott. Valami olyat várt Istentől, amit Ő nem ígért. Olyanra akarta rábeszélni, amire Ő nem beszélhető rá. Neki minden lehetséges, de semmire nem kötelezhető, és főleg nem kényszeríthető.
Böjti úrvacsorára készülünk. Sokan itt maradunk majd az úrasztalánál. Én is készültem otthon az úrvacsora vételre, és eközben tűntek fel az említett fejezetekben azok a mondatok, amelyekben maga Isten engedi, hogy az Ő szívébe lássunk, és az Ő igazi lényéből valamit megtudjunk.
Az Ézsaiás 42. és következő fejezeteiben nemcsak ilyeneket mond, hogy én vagyok és egyedül és senki más, hanem azt is elmondja kicsoda Ő. Figyeljük meg, mennyire egybehangzóak és egymást kiegészí-tőek ezek az Ő önkijelentései.
„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el …” (42,3)
„Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (43,25)
„Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj hozzám, mert megváltottalak!” (44,22)
Ez jellemzi a mi Istenünket. Nem bottal vár, hogy a fejünkre üssön, pedig megérdemelnénk, hanem tárt karokkal hívogat, hogy megtisztítson, megszabadítson, megvigasztaljon, bátorságot öntsön belénk, új élettel ajándékozzon meg. Itt döbbentem rá az alapvető különbségre Isten és a bálványok között. Minden bálvány áldozatokat követel magának. Sokszor emberáldozatokat is követeltek a bálványok. Hány elsőszülött csecsemőt áldoztak fel, égettek el elevenen az áttüzesített Mólok nevű bálvány kinyújtott karjaira téve, és ott sültek meg ezek a gyermekek! (Egy kicsit ehhez hasonlóak a mai abortuszaink.)
A bálvány áldozatot követel. Az élő Isten pedig áldozatot hoz azért az emberért, aki ugyan hűtlenné lett hozzá és hitetlen vele szemben, de akit mégis szeret. Az élő Isten „úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus Krisztus maga volt a tökéletes áldozat és a tökéletes áldozó főpap. Az Ő egyszeri és töké-letes golgotai áldozatáért kaphatunk Istentől mindnyájan kegyelmet. Ezért fontos, hogy az Úrnak halálát hirdessék ma is a szent jegyek, minket pedig tegyenek bizonyosakká arról, hogy nem érdemes bálványokban bíznunk. Egyedül Őbenne bízzunk.
A bálványokra nézve Isten újra és újra azt a parancsot adta: törjétek porrá azokat. Önmagáról pedig azt mondta: Szeresd az Urat, a te Istened teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson!

Próbáljunk visszaemlékezni arra, amit az elmúlt alkalmakon tanultunk Dániel könyvéből, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Amikor kiderült, hogy Isten megőrizte Dániel életét az oroszlánok vermében, és sértetlenül kihúzták őt onnan, akkor Dárius király kiadta ezt az egész birodalomra érvényes rendelkezést, hogy mindenki tisztelje Dániel Istenét. Ebben a rendeletben olvassuk ezt a különös indokolást: „Ő az élő Isten”. Honnan tudta ezt meg Dárius? Meg is magyarázza: „Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából.”
Úgy tűnik, ez merőben új volt Dárius számára, hogy van olyan Isten is, aki csakugyan létezik. Aki megőrzi a benne bízókat, aki parancsol még a vadállatoknak is. Úgy látszik ez a Dániel egy ténylegesen lé-tező, élő személyben hisz, amikor ragaszkodik az ő Istenéhez. Hiszen ez az Isten ezek szerint hall, reagál, cselekszik, tehát ténylegesen uralkodik. Nemcsak Dániel nevezi Őt Úrnak, hanem Ő valóban az.
Nem ehhez szokott Dárius, meg a hozzá hasonlók. Ők azt tartották, hogy minden nemzetnek megvannak a maga istenei, de azok nem szoktak így cselekedni. Azok egyáltalán nem szoktak cselekedni. Sok mindent nekik tulajdonítottak, de a bennük hívők sem vették igazán komolyan, hogy léteznek. Maga Dárius is istenféle lett volna, hiszen a perzsák a királyaikat istenként is tisztelték, és minden királyt Ormuzd isten képviselőjének, sőt megszemélyesítőjének tekintettek, s így imádták. Azonban éppen a Dá-niel ellen szőtt összeesküvés során derült ki, hogy milyen tehetetlen volt ez az isten.
Dárius őfelsége teljesen tehetetlennek bizonyult az alattvalóival szemben. Nem tudta megmenteni a karmai közül hűséges emberét, Dánielt. Teljesen tehetetlennek bizonyult a saját törvényeivel szemben, nem tudott változtatni azon a törvényen, amit ő már aláírt. Milyen isten az, aki ennyire kiszolgáltatott és erőtlen? Ebből aztán nyilván nem lehetett más következtetést levonni, már csak önvédelemből és önigazolásból sem, hogy úgy látszik, az istenek általában ilyenek. Nem is lehet elvárni egy istentől, hogy cselekvőképes legyen, vagy hogy minden helyzetben érvényesítse az akaratát.
Így gondolkoztak ők. Annál inkább szemet szúrt az udvarban sokaknak Dánielnek a hite. Miközben azt tartotta a környezete, hogy minden nemzetnek saját istenei vannak, aközben nem értették, ha egyszer Dániel évtizedek óta távol van a hazájától, és előbb babiloni, most pedig perzsa főtisztviselővé lett, miért nem tiszteli ennek a népnek az isteneit a maga istene helyett? Miért kell ilyen makacsul ragaszkodnia Jahvéhoz, akit naponta háromszor imád, és ezt nem is rejti véka alá. Öregember létére is letérdel előtte, és úgy tiszteli őt. Mennyivel lehet különb az az Isten, mint az ő isteneik? Dánielnek ez a makacs ragaszkodása az élő Istenhez egyenesen sértő volt a környezete számára, mert ebből azt vonták le, hogy megveti az ő isteneiket, és föléjük helyezi a magáét.
Dániel azonban tudta, hogy az az Isten, akit ő megismert és tisztelt, nem egy a sok közül, hanem az egyetlen, aki valóban létezik, aki valóban Isten. Akit nem az emberek teremtettek azért, hogy legyen kibe kapaszkodniuk, hanem aki maga teremtette az embereket is. Ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami azokban és azokon kí-vül létezik. Ő uralkodik ténylegesen mindazon, amit teremtett: embereken és állatokon is, íme még az oroszlánokon is, természeti erőkön és égi testeken, és minden az ő akarata és szava szerint történik. Ő meghallja azokat, akik hozzá kiáltanak. Válaszol a hozzá intézett imádságra, és különös szeretettel veszi körül azokat, akik reá bízták magukat.
Dánielnek egészen természetes volt az, hogy a kitalált, az úgynevezett istenek tehetetlenek, mert hogy nincsenek is. Az élő Istennek pedig minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ezért nem volt hajlandó semmi kincsért sem elcserélni az élő Istenbe vetett hitét, és az Ő tiszteletét, imádatát ember csinálta bálványok tiszteletére. Ez teljességgel képtelen gondolat volt a számára.
Az úgynevezett isteneket lehet csereberélni, leváltani a mindenkori érdekek, divatok és politikai fordulatok szerint. Az élő Istennel való közösség azonban az egyetlen olyan közeg a benne hívőknek, amiben létezhetnek. Ez létfeltétel azoknak, akik Őt már megismerték. Ennek a folyamatos ápolása, az élő Isten imádása hozzá tartozik a hívő élethez. Ezt a tiszteletet nem lehet átmenetileg sem — mint ahogy itt igényelték volna: 30 napra felfüggeszteni, szüneteltetni, vagy bármi mással helyettesíteni. Aki ezt az istentiszteletet abbahagyja, az olyan, mintha a lélegzést hagyná abba, felfüggeszti 30 napra, s utána majd folytatja. Nem tudja folytatni, mert belepusztul, meghal közben.
Ezért vállalta Dániel az oroszlánok vermét is inkább, mint a hitehagyást, az élő Isten megtagadását. Mivel ő ismerte azt, akiben hitt, ezért merte életveszélyesen is Istenre bízni magát. A Biblia szerint hinni ezt is jelenti: életveszélyesen is rábízom magamat arra, akit valamennyire már megismertem, tudom, mit kaptam tőle eddig, tudom, mit ígért nekem a továbbiakra, tudom, mit tett értem, és hogy számíthatok rá. Éppen ezért megalkuvás nélkül ragaszkodik az ilyen hívő ember az élő Istenhez abban a bizonyosságban, hogy csak a vele való közösségben van biztonságban, de a vele való hitbeli közösségben még az oroszlánok közt is biztonságban van.
És ha történetesen az ő Istene úgy rendelkezne: tépjék szét az oroszlánok, akkor is csak ebben az Istennel való közösségben marad biztonságban, mert ezen a közösségen az sem változtat, ha meg kell halnia. A meghalása után is csak az élő Istenhez ragaszkodva van biztonságban. Ez az egyetlen igazi életbiztosítás, mert ez a vele való hitbeli közösség maga az élet, a teljes élet, az örök élet, az üdvösség.
Dánielnek ez egészen természetes volt. Ezért ragaszkodott olyan következetesen, megalkuvás nélkül Istenhez. Egyre jobban megismerte Őt, ennek következtében egyre könnyebb volt bíznia benne, és egyre teljesebben reá bízta magát. Neki nem volt alternatíva. Az ő számára egyetlen lehetőség volt: ragaszkodni ahhoz az Istenhez, aki neki az életet jelentette, akitől remélhette a jö-vőjét is. Csak Ő az élő Isten, az összes többi nem az.
Ezzel a meggyőződésével persze, hogy magára haragította a környezetét, tisztelt kollégáit is. Bármi mást szívesen megbocsátottak volna neki, mint ezt. Ha kiderül, hogy Dánielnek is vannak mulasztásai a hivatali tevékenységében, mint ahogy a legtöbbüknek voltak, azt szívesen megbocsátották volna. Ezt, hogy szerinte a népek istenei nem istenek, és ő egyedül csak Jahvét, az élő Istent hajlandó imádni, ezt tűrhetetlennek tartották.
Ez így van ám ma is. Így lesz egyre inkább, ahogy közeledik a mi dicsőséges Urunk második eljövetele, az úgynevezett utolsó időkben. Ha valaki ezt így ma vallja Istenről, nemcsak titokban hiszi, hanem meg is vallja, ki is meri mondani szeretettel, alázatosan, de ilyen rendíthetetlen meggyőződéssel, az nem korszerű ember. Ha valaki vallja, hogy mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten, de dicsőségesen fel is támadott, és él, és uralkodik, hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön, erre még sok egyházi ember is elhúzza a száját, és megvan a véleménye az ilyen hitvallásról.
Egyre inkább tért hódít ez a tévtanítás, hogy az igazság megoszlik a különböző vallások és eszmerendszerek között. Hiszen mindegyikben van jó és igaz is, meg téves és hiány is. Ezt van hivatva kifejezni az egyre ismertebbé váló tao-jel, ami azt szemlélteti, hogy jó és rossz együtt, sőt egymásba fonódva él ezen a világon.
Ezzel szemben a Szentírás, amit mi az egyetlen élő, igaz Isten hiteles kijelentésének vallunk, azt mondja, hogy az Isten világosság, és nincs Őbenne semmi sötétség (1Jn 1,5). Azt mondja, hogy az ördög mindenestől gonosz és őbenne semmi jó. Nincs fehér ördög, amit néhány évvel ezelőtt a német evangélikus egyház Kirchentag-ján, évi legnagyobb ünnepén, egy nagy plakáton ábrázoltak, hogy a fehér ördög összeölelkezik Jézussal. Ez a métely fertőzte meg a mai szellemiséget, és hatja át egyre inkább a vallásos közgondolkozást.
A Biblia azt tanítja, hogy a végső és teljes igazság nem rakható össze a különböző vallásokból. A végső és teljes igazság testet öltött egy élő személyben, úgy hívják: Jézus. Őbenne jelentette ki magát legteljesebben az élő, valóságos, ténylegesen uralkodó Isten.
A Dánielek is megismerhették valamennyire ezt az Istent, de nem volt Jézus előtt mindenki számára hozzáférhető ez az ismeret és a vele való kapcsolat. Jézus eljövetele azt jelentette, hogy Ő, aki az Atya kebelén van, a leghitelesebben tudta nekünk elmondani, ki a láthatatlan Isten, s egyben megtanít bízni is benne. Egyedül Ő mondhatta el, hogy én vagyok az igazság. Egyedül az ismeri meg az igazságot, aki Őt megismeri, és elismeri annak, aki. Egyedül az juthat el helyes Isten-ismeretre, és egyáltalán Istennel való közösségre, aki Jézuson keresztül keresi Őt. Senki sem mehet az Atyához, csak én általam — mondotta a mi Megváltónk.
Ez nem a keresztyén vallás kizárólagossági igénye, ahogy mondani szokták, hanem az élő Jézus Krisztus kizárólagossági igénye. Mert kizárólag Ő halt meg helyettünk a kereszten. Kizárólag Őérette, sőt vele együtt enged közel magához bennünket a mindenható Isten. Ezt szemléltette nagypénteken a kárpit kettéhasadása is. Az apostoli igehirdetésnek nem véletlenül volt ez a középpontja. Ezzel indulhat el egy pogány, Istentől elrugaszkodott, mindenféle vallásosságtól áthatott embernek az új élete.
Nincsen senkiben másban üdvösség — hirdették az apostolok —, nem adatott az ég alatt a földön más név, amely által megtartathatunk, csak a Jézus Krisztus neve (ApCsel 4,12). Ezért írta Pál apostol: „Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,4-6).
Jézus Krisztus ilyen sarkosan, ilyen élesen hirdette meg az Ő szolgálatának a jelentőségét és személyének a titkát, hogy egyedül Ő az élet. „Én vagyok az élet”. Nélküle minden ember lelkileg halott. Csak az él, aki vele kapcsolatba kerül. Egyedül Ő az Üdvözítő, a Szabadító, a Segítő. Mi mindnyájan — a legjobbak is — rászorulunk az Ő üdvözítő szeretetére. Egyedül Ő a lelkek igazi Orvosa, és nekünk mindnyá-junknak szükségünk van az Ő gyógyító munkájára.
Jézusnak ez az igehirdetése már akkor is botrányt okozott, meg később is. Pál apostol írja, hogy ez az evangélium a zsidóknak botránkozás, a görögöknek meg egyszerűen bolondság. De nekünk, akik hiszünk — folytatja — Istennek ereje és Istennek hatalma.
Itt az a nagy kérdés, hogy érzékeljük-e pontosan a világ elegy-belegy „evangéliumai” és a Jézus Krisztus igaz evangéliuma közötti különbséget? És minket botránkoztat a Krisztus evangéliuma vagy pedig azok közé tartozunk, akik hiszünk neki, és megment, új élettel ajándékoz meg? Lehet ez ellen tiltakozni, és lehet ezt alázatosan elfogadni. Megmaradhat valaki a halálban, vagy átmehet a halálból az életbe, ha hisz az Isten egyszülött Fiának nevében.
Kedves az, hogy Dárius többször így említi Istent: a te Istened, mondja Dánielnek. Ő érzékelte, hogy van különbség az ő isteneik, és Dániel láthatatlan Istene között. Bizonyos tisztelettel emlegette: a te Istened…
Ki a mi Istenünk? Ismerjük valóban az élő Istent? Annak ismerjük, aki valójában? Ez a szó: igazság, az Újszövetség görög nyelvében azt jelenti: valóság. Az igazi valóság, ami csakugyan létezik. Nem az, aminek látunk valamit, vagy aminek látszik, vagy aminek mondják mások, hanem ami az valójában. Ismerjük Isten igazságát? Igazán ismerjük Istent? Ez nem elméleti kérdés, amin ráérő emberek töprenghetnek, ez életkérdés.
Azt mondja Jézus a főpapi imában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ez maga az élet, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent. (Nem az úgynevezett isteneket, amiket mi gyártunk.) És azt, akit Ő elküldött, Jézus Krisztust is annak ismerjük, aki Ő valójában.
Ma a világ és az egyház egyaránt válogat. Megpróbáljuk kiszedni mindenből azt, ami jó, és összeállítunk egy nekünk rokonszenves vallást, vallásosságot. Ez az iránya az egész nagy vallási fejlődésnek, a különböző vallások közeledésének is. Ennek a jegyében hívta össze a pápa néhány évvel ezelőtt Assisiba a világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak. Kihez? Az afrikai tűzimádó vajon ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, akihez mi, akik Jézustól ismertük meg az Atyát? Helyes vajon ez a mindent összemosó, békéltető magatartás, hogy biztosan mindenki ugyanazt az Istent imádja? A Biblia azt mondja: biztosan nem! A népek a maguk gyártotta isteneiket, bálványaikat imádják, és ezektől merőben kü-lönbözik az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja, aki nekünk önmagát a Szentírásban kijelenti. Ez kétségtelenül hit kérdése. Ezt vagy hiszi valaki, vagy nem. Ha nem, észérvekkel nem lehet meggyőzni. Bár Dáriusnak elgondolkoztató volt, amit ez az Isten cselekedett, amikor a tetteivel találkozott. Mindenképpen hit kérdése ez, de pontosan erről van szó: hisszük-e mi ezt?
A nyugati keresztyénség nagy része lemondott erről, mert ez nem korszerű üzenet. Az ökumenikus diplomácia törvényei szerint — mondta egy egyházi vezető — ezt a hitvallást nem szabad hangoztatnunk. Ennek az a látszata, mintha megvetnénk a többi vallást, a többi istent, a többi embert.
Dániel megvetett valakit is? Olyan alázatos, szelíd ember volt! Éppen a többiek iránti szeretetből képviselte határozottan ezt a meggyőződését: nincs más Isten. Mi találtuk ki őket. Egyetlen Isten van, aki tőlünk függetlenül, minket messze megelőzően létezett, és létezik mindörökké. Őt imádni — ez nagy kiváltság. Ez emeli ki az embert minden ürességből, ez tölti meg tartalommal, küldetéssel az életét, mint az övét. Ez jelent tökéletes védelmet minden helyzetben, még az oroszlánok vermében is. Ezt az Istent ismerjétek meg, és imádjátok.
Szeretetlenség a többiekkel szemben, ha ezt megvallja valaki? Nem akkor szeretjük a többieket, ha nagy szeretettel és alázattal rámutatunk erre az Istenre, s majd ez az Isten meggyőzi őket a maguk isteneinek a hiábavalóságáról? Ezt eltagadni, elhallgatni, hogy van egy, aki csakugyan létezik, akit nem mi találtunk ki, hanem Ő talált ki minket, Ő teremtett minket, és szép programja van a számunkra, — ezt elhallgatni durva szeretetlenség embertársainkkal szemben.
A múlt héten hallgattam egy előadást. Egy nyugateurópai egyházi vezető kifejtette, hogy az ő országukban minden vallás és felekezet szabadon taníthat hittant az iskolákban, és ezeknek a vallásoknak és felekezeteknek a kooperációjára van szükség, s nem szabad többé misszióról beszélni. Egy kedves naiv hallgató, egy huszonéves kislány halk hangon megkérdezte, amikor lehetett hozzászólni: teljesen lemondtak arról, hogy az Úr Jézust megismerjék azok, akik még nem ismerik? Ez kellemetlen kérdés volt, s az előadó ügyes volt, valami egészen másról kezdett beszélni válaszadás címén. Nem hangzott el válasz a kérdésre, mert teljesen lemondtak róla. Mert nem szeretjük a többieket, a mi atyánkfiait annak jegyében, hogy legyünk modernek, korszerűek és hallgassuk el az igazságot. Mert ha valaki azt mondja: egy az Isten, a mi Atyánk, és egy Urunk a Jézus Krisztus, ez bántó lehet a többiek számára.
Ezért érdemes most ennek az igének a fényében csendes becsületességgel végiggondolnunk: kinek ismerjük Istent? Nem tapad-e Isten-képzetünkhöz is valamiféle tévedés? Nincsenek-e torz elképzeléseink vele kapcsolatban? Nem az a nagy baj, ha vannak, hanem az baj, ha azt gondoljuk, hogy Isten olyan, amilyennek elképzeljük. Engedjük, hogy megismertesse magát velünk. Itt van leírva, kicsoda Ő. Tudhatunk az Ő tetteiről. Jézus Krisztus azt mondja: aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, kijelentem magamat annak. Óriási ígéret ez.
Ez történhet egy vasárnap délután csendjében is otthon, amikor megkérdezzük: Uram, ki vagy te valójában? Jól ismerlek téged? Ha ismerlek, miért nem merlek megvallani? Nem tagadtalak meg sokszor? Jobban akarom szeretni azokat, akik között élek, és megvallani téged. Te nem szégyelltél engem elfogadni és Isten gyermekévé tenni, én sem akarlak szégyellni téged és a rólad szóló örömhírt. Akinek ehhez Isten Szentlelke erőt és bátorságot ad, arra a saját bizonyságtétele is visszahat, és meg fogja erősíteni a hitét. Meg fogja tapasztalni, hogy a róla hangzó hitvallás által Ő maga milyen szabadításokat tud elvégezni, és hogy munkálkodik másoknak az életében.
Az egyik bibliamagyarázó ezt írja Dánielről: „Dániel az a fajta ember, aki nem tud nem megbotránkoztatni másokat, hiszen engedelmeskednie kell annak, amit végső igazságnak ismert meg. Végső igazságnak, azaz olyannak, ami nem tűr maga mellett egyenrangú igazságokat. Ő engedelmeskedni akar az egyetlen igaz Istennek, aki nem tűr maga mellett egyenrangú isteneket.”
Ez aztán korszerűtlen gondolkodás! Ez nem rokonszenves ma a nagy többségnek, de csak ez segíthet rajtunk. Mert csak a valóban létező, az élő Isten segíthet rajtunk. Olyan nagy kegyelme ez neki, hogy engedi megismerni magát. Akik Őt nem szégyellik, hanem vállalják, azokkal együtt bizonyságot tesz önmagáról. Nekünk nem kooperációra van szükségünk a bizonyságtétel területén, sok más területen igen, hanem misszióra. A misszió helyére lépett a dialógus, meg a kooperáció. Ezzel megtagadjuk a mi Urunkat, aki mennybe menetele előtt az utolsó mondatokkal még ezt helyezte a benne hí-vők szívére: „Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet, és hirdessétek nekik mindazt, amit én parancsoltam nektek” — mondja Jézus Krisztus.
Bárcsak megerősödnénk ebben a küldetésben, tudnánk ezt Isten iránti engedelmességgel és embertársaink iránti nagy szeretettel végezni. Bárcsak világítana igazán az életünk, és az hívná fel a figyelmet arra a Krisztusra, akinek a jó illata áradhat rólunk. Bárcsak minden bálványunktól meg tudnánk szabadulni és egyedül az élő Istent tisztelnénk.
Ez nem olyan könnyű. Nem megrendí-tő, hogy Dárius, ennek a nagy világbirodalomnak az első embere, ezt felismeri, megállapítja, leíratja, és mégsem tér meg ehhez az Istenhez. Olyan szép ez a rendelet: Ő az élő Isten. Ezzel kimondta, hogy a többiek nem. Ő megment, megszabadít, csodákat tesz. Ő mentette meg Dánielt. Mindenki félje és tisztelje Őt. — Kivéve engem. Vagy csak elméletben tisztelje?
Nem kellene ezt az engedelmesség lépésének követnie? Ugyanabban a helyzetben van ez a király, mint egy későbbi másik. Ismerjük Agrippa királyt, akinek Pál apostol beszél meggyőzően, erővel Jézus kereszthalálának a jelentőségéről és feltámadásáról, és Agrippa azt mondja: majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek. De marad hitetlen. A majdnem azt jelenti: nem.
Isten őrizzen meg ettől minket! Sok mindent tudunk, elvileg igaznak tartjuk, csak éppen nem kezdjük el imádni, helyesen imádni, csak az élő Istent imádni, az életünk engedelmességével is imádni, ha kell áldozatokat vállalva is imádni, mint Dániel.
Isten segítsen minket abban, hogy ez így lehessen és így tudjunk valóban az Ő dicsőségére élni!

Csütörtök esti istentiszteletünkön kezdtük tanulmányozni ezt a fejezetet. Akkor ezt a kifejezést emeltük ki belőle: Dánielben rendkívüli lélek volt. Láttuk, hogy ez azt jelentette, hogy az Istenhez való közelségében Isten szentsége annyira átjárta az ő egész lényét, hogy sugárzó emberré vált. Ez a gyakorlatban abban mutatkozott meg, hogy amikor mindenki másnak csődöt mondott a tudománya, ő Istentől kapott kijelentés alapján akkor is segítségére tudott lenni az uralkodónak. Emiatt azután olyan nagy erkölcsi tőkét halmozott fel, hogy a rendszerváltozás után is megmaradt abban a magas pozícióban, amibe a babilóniai király helyezte. Amikor a médperzsa uralom megdöntötte a babilóniai birodalmat, akkor még magasabb tisztséget kapott.
Folytassuk ennek a történetnek a tanulmá-nyozását. Szeretném röviden vázolni magát a helyzetet, és egyetlen igei üzenetet kiemelni belőle.
Ha egy kicsit kerekítve mondjuk, akkor időszámításunk előtt ötszáz táján vagyunk, amikor az óriási médperzsa birodalom mindenható királya Dárius volt. Ő közigazgatásilag százhúsz tartományra osztotta a birodalmat és a százhúsz kormányzó felett három főkormányzó állt, akik egyike Dániel volt. Dániel becsületességének, szervezőkészségének, bölcsességének híre volt az udvarban, és a király látva abban a korrupt világban Dániel megvesztegethetetlen becsületességét, azt tervezte, hogy alkirállyá nevezi ki és ő lesz az egész birodalomban a második ember. Ez volt az, amit vezető társai már nem viselhettek el. Irigységük gyűlöletté sűrűsödött, és elhatározták, hogy Dánielt elteszik láb alól.
Dániel erkölcsi tisztasága is ingerelt már őket, hiszen emellett még inkább lelepleződött az ő sokféle hamisságuk. Azt pedig végképp nem voltak hajlandóak eltűrni, hogy egy ilyen jött-mentet — ahogy ők mondták: egy júdeai foglyot — helyezzenek az ő fejük fölé. Éppen ezért megpróbáltak valami hibát találni Dánielnek a munkájában. Ez azonban nem sikerült, mert a legszigorúbb átvilágítás után is feddhetetlennek bizonyult. S akkor összejöttek és nagy szellemi erőfeszítéssel kiagyaltak egy ravasz csapdát.
Tudták, hogy ő a pogány környezetben is hűségesen ragaszkodik Istenéhez, és naponta rendszeresen, többször is, imádkozik hozzá. Egy olyan törvényt akartak hozatni a királlyal, amelyik egy időre megtilt minden kultuszt, és megparancsolja, hogy csak Dárius királytól kérhet bárki bármit. Ezt azért is megtehették, mert a perzsák a királyaikat isteni lényeknek tekintették, és azonkívül úgy gondolkoztak, hogy minden népnek, nemzetnek megvannak a maga nemzeti istenei. Ez a törvény tehát azt parancsolta volna meg, hogy egy hónapig a birodalom minden lakója csak az isteni királyhoz fordulhat kéréssel, és a maga nemzeti isteneit is csak Dáriuson keresztül szólíthatja meg. Tudták azt, hogy Dániel erre nem lesz hajlandó. Éppen ezért csak egyszer kell rajtakapni, hogy az ő Istenéhez imádkozik, ezzel megszegte a törvényt, és a törvényszegők büntetését fogja kapni: bedobják az oroszlánok vermébe.
A király nem vette észre a csapdát, aláírta a törvényjavaslatot. Még tetszett is a hiúságának, hogy most egy ideig csak őt tekintik istennek a birodalomban, csak amikor Dánielt tetten érték az ellenségei és feljelentették mint törvényszegőt a királynál, akkor kapott észbe, hogy elveszítheti leghűségesebb emberét.
Olvassuk a folytatásban, hogy egész nap mindent megpróbált, hogy valami jogi kiskaput találjon arra, hogy megmentse Dániel életét, de nem sikerült. Jól kiagyalták ezt a csapdát az ellenségek, és még aznap este be kell őt dobni az oroszlánok vermébe.
Isten azonban megvédte az ő gyermekét ott is, és amikor a király másnap reggel odament a veremhez, hogy hátha mégis életben maradt Dániel, legnagyobb csodálkozására nem a saját hangja visszhangját hallotta, hanem Dánielnek a nyugodt beszédét. Hamar kimentette onnan, és az ellenségeit ítélte halálra.
Ennyi a történet és ennek sok részletéről szó lesz majd a jövőben. Most egyetlen kérdésre keressünk választ. Mi volt a különbség Dániel és ellenségei között? Sokféle különbséget felsorolhatunk. Meg is említjük a fontosabbakat, de mi volt a legfontosabb különbség Dániel és a díszes társaság között, amelyik el akarta tenni őt láb alól?
Ha annál a képnél maradunk, amit az igé-ben olvastunk, akkor abban láthatjuk a legfőbb különbséget, hogy Dániel a maga emeleti szobájában dolgozott, mégpedig nyitott ablaknál, amelynél többször letérdelt és naponta háromszor imádkozott. Az ellenségei pedig a földszinten szaladgáltak, s ott próbálták megszervezni az ő meggyilkolását.
Dániel magasabb szinten élte az életet. Nem úgy, hogy fölényes volt, vagy bárkit megvetett vagy lenézett volna, hanem ismerte az élő Istent, valóságos kapcsolata, lelki kö-zössége volt a Mindenhatóval. Ezt a közösséget naponta, folyamatosan ápolta, mert ez a közösség vált olyan csatornává, amin át ő mennyei értékeket kapott, és azokat azonnal továbbadta azoknak, akik közé Isten letette, függetlenül attól, hogy az éppen a hódító volt, és őket otthonról elhurcolták. Tudta, hogy ott kapott küldetést Istentől, ott kell áldássá lennie, és ezzel az Istentől kapott többlettel tudott szolgálni úgy, hogy ezek a pogány uralkodók is kénytelenek voltak felismerni, hogy ebben az emberben van valami több, valami más, mint az összes kollegájában, és ez használható a birodalom javára, hát akkor használjuk, amije van, őt pedig becsüljük meg.
Olyan szépen kirajzolódik ebből a történetből, hogy mit jelent az magasabb szinten élni. Isten a benne bízókat mindig felülemeli a kicsinyes emberi szándékokon, célokon. Felülemeli önmagukon is. Felülmúlják önmagukat szakadatlanul, mert többet tudnak továbbadni másoknak, mint ami bennük van. Mert — újszövetségi kifejezést használva — sáfárokként élik le az életüket, akik a nagy Gazda alkalmazásában vannak, és sok mindent kapnak tőle, amivel az ember nem rendelkezik, de ami meggazdagítja az életet. És ők boldogan továbbadják ezeket.
Életük elsődleges célja Isten dicsőítése, a vele való közösség tudatos, rendszeres ápolása, mert ettől függ minden más, s utána a tőle kapott küldetésük végzése. Ezek az emberek nem magukat akarják megszedni, ezek nem a szerzésre rendezkednek be, ezek a közvetítésre rendezkednek be, és az a fontos nekik, hogy legyen mindig mit közvetíteniük. Ehhez kapniuk kell Istentől, hagyják magukat megajándékozni, s utána szívesen továbbadják azt, amit ők is úgy kaptak.
Dániel ellenségei a saját karrierjüket építgették, mégpedig gátlás nélkül. Keresztül gá-zolva mindenkin. S ha úgy gondolják, hogy valaki útjukban van, azt félre kell tenni az útból. Törtetni előre és a maguk által kitűzött célokat elérni. Közben elfeledkeznek arról, hogy hova vezet ez az út. Mert ebben is jelentős különbség van Dániel és az ellenségei között. Dánielt az élő Isten még az oroszlánok verméből is kiszabadította, az ellenségei meg a teljes győzelmük biztos tudatában is elpusztultak. Dániel Isten kezében vált egyre áldottabb eszközzé mások javára, az ellenségei meg — majd látni fogjuk — az ördög kezében lettek egyre gyilkosabb eszközzé mások megrontására.
Dániel mindig, mindenért Istennek adott dicsőséget, és ezt nem szégyellte a pogányok előtt sem megvallani. Nem én — mondja egy esetben —, hanem Isten jelentette meg, hogy mit álmodott a király, és én azért tudtam elmondani. Csak nekem kapcsolatom van Istennel, értem az Ő kijelentéseit, és készséggel továbbadtam azt. Egy másik esetben: nem én, hanem Isten Lelke mondta meg nekem, hogy mit jelent az írás a falon. Innen tudta megfejte Bélsaccarnak azt az írást. Mindig Istennek adott dicsőséget, és mindig mások javára volt jelen. Az ellenségei a maguk dicsőségét keresték és csak a saját hasznuk lebegett a szemük előtt.
Egyszerűen más síkon folyt az életük. Dániel mérhetetlenül magasabban gondolkozott, cselekedett, tervezett, mint ők. Nem úgy, hogy föléjük akart kerekedni, hiszen ő soha nem törtetett, nem helyezkedett, nem ügyeskedett. Egyszerűen végezte mindig azt, amit Isten rábízott. Isten emelte őt egyre magasabbra a szó erkölcsi értelmében is, meg még a pozíciókat illetően is. Majdnem alkirály lett, ami a legmagasabb pozíció volt. Nem ő akart az lenni, felismerték benne azt a többletet, amit Istentől kapott és ezzel szolgált. Ennek a magaslatnak, ahova őt Isten emelte, és ezen való élésnek mély gyökerei voltak, mert az élő Istennel való hitbeli közösségből táplálkozott ez. Eközben távol állt tőle minden gőg, minden rátartiság, minden magát kü-lönbnek tartás, vagy valami felsőbbrendűségi kényszerképzet. Csendesen, alázatosan szolgált. Közvetített. Adta tovább másoknak, amit Isten rábízott.
Mi jellemezte az ellenségeit? Ha maradunk a képünknél, akkor azt kell mondanunk, hogy ők a földszinten szaladgáltak. Sőt sokszor az alagsorban. Homályos, félhomályos, sőt egészen sötét akcióik voltak. Ők nem ismerték Istent, következésképpen nem tudtak bízni benne, azért maradtak ott, ahova születtek, nem volt, aki kiemelje őket onnan, aki felülemelje őket önmagukon is. Átélték azt, hogy egyedül vannak. Aki egyedül van, az fél. Aki fél, az vetélytársat, vagy ellenséget lát mindenkiben. Mindenki potenciális ellenség. Ezért agresszív lesz, és nem válogat az eszkö-zökben. Félelmes ez az eszköztár, amit ezek a fickók itt használtak. Hazugság, csalás, képmutatás, hízelgés, csúsztatás, a hatalommal való visszaélés és gyilkosság.
Valóban nem válogattak az eszközökben, és közben nem vették észre, hogy ők váltak eszközzé annak a kezében, akiről Jézus azt mondta: hazug és hazugságnak atyja, és emberölő volt kezdettől fogva. (Jn 8,44)
Ha újra figyelmesen elolvasnánk, talán jobban feltűnne, hogy tragikomikus ez a lóti-futi élet, amit ezek az emberek itt csinálnak. Gondoljuk el, hogy egy nagy birodalom legtekintélyesebb tisztviselőit összehívják, azok tanácskoznak. Egyetlen feladat van: hogyan lehet eltenni láb alól Dánielt? Erre való a szürkeállomány? Így ráérnek vezető emberek? Nincs ennél nemesebb cél, mint hogy nyírjuk ki egymást?
Akkor is ez ment már, mint ami ma. Összejönnek, tanácskoznak. Micsoda aktivitás van! Mennyi ötletnek kell elhangoznia addig, amíg megszületik a nagy javaslat, amíg kiagyalják ezt a törvényjavaslatot, amíg kieszelik, hogy lehet rávenni, csapdába ejteni magát a királyt is. Azt olvassuk, hogy berohannak a királyhoz, kirohannak, hogy meglessék Dánielt. Leselkednek tekintélyes emberek, kukucskálnak az ablakon: most imádkozik a bitang! Most kell rajtaütni. Rajtaütnek, tetten érnek, feljelentenek. Micsoda aktivitás! Ettől épül a birodalom, ettől megy előbbre a szakma, ettől lesz jobb azoknak, akikért Isten felelőssé tett minket?
Isten nélkül csak erre képes az ember. Isten nélkül egyedül érzi magát, és akkor magának kell kezébe venni a dolgai intézést, ez magától értetődik. Akkor igaz lesz az, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, mert nem ismeri azt, aki a sorsunkat irányítja, aki mindnyájunknak szép küldetést készí-tett el, aki ha engedjük, hogy kiemeljen abból a mocsárból, amibe beleszülettünk, akkor megérteti velünk a küldetésünket. Aki ad mindnyájunknak — akik benne hiszünk — rendkívüli lelket, az Ő Szentlelkét, és ez a Szentlélek elsegít oda, hogy „értsem és szeressem elrendelt utamat és minden parancsodat”. Akkor Isten által kitűzött célok felé halad az ember. Akkor minden tőle kapott energiáját ezeknek a céloknak a megvalósítására használhatja. Akkor a helyén érzi magát, és nem kell félnie, hogy valaki azt a helyet elfoglalja, azt a szolgálatot elvégzi, azokat az áldásokat, amiket neki adott Isten továbbadja. Akkor nem kell félni a másiktól, akkor nyugodtan végezhetem azt, amit Ő bízott rám.
Ehhez azonban az kell, hogy valaki közösségbe kerüljön az élő Istennel. Valaki úgy ragaszkodjék hozzá, mint azt Dániel tette már tinédzser korában is. Amikor beiskolázták a janicsárképzőbe, mikor deportálták őket Babilonba, és azt akarták, hogy felejtsék el az anyanyelvüket és felejtsék el Istenüket, ne gyakorolják a vallásukat, ő akkor is imádkozott naponta többször az élő Istenhez. Akkor is megtapasztalta, hogy Isten jóindulatra hangolja még az ellenségeit is, és akinek az útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi. (Péld 16,7)
Ő már gyerek fejjel és szívvel egyre jobban megismerte az élő Istent. Tudta, hogy ez nem fikció, nem mi találtuk ki Őt, hogy legyen kivel vigasztalnunk magunkat, hanem Ő előbb volt, mint mi, mert Ő öröktől fogva mindörökké Isten, és nagy kiváltság az, ha valaki közösségre juthat vele. De ez a vele való közösség megtartó erő és olyan csatorna, amin át áldások özöne érkezik a hívő életébe, és megtanulja az ellenségét is szeretni, azzal is jót tenni.
Hol voltak ettől ezek az emberek? Olvastuk itt a hosszú felsorolást: kormányzók, főkormányzók, igazgatók, tanácsosok… aztán ezzel telnek a napok, hogyan tehetünk el valakit láb alól, hogy csaphatjuk be az uralkodónkat, s közben maradnak a feladatok elvégezetlenül, marad a félelem az emberben. Minél jobban bebiztosítja magát, annál jobban fél, és a vége a halál. Pontosan erre nem gondoltak, hogy fenevadak fogai között lelik szörnyű halálukat. Abba a verembe, amit másnak ástak, ők maguk fognak beleesni. Ettől akar megőrizni minket a mi Urunk. Ez a különbség a Dánielek és az Isten nélküli akciózók között.
Meg az, amit a Jakab leveléből olvastuk. Azért olvastam fel azt a néhány verset, amit most nem akarok részletezni, amikor azt mondja: mindenkinek a cselekedetei mutatják meg, hogy kinek a kezében van az élete. Van, aki úgy tűnik, bölcsen rendezi be az életét, mert keserű irigység és viszálykodás motiválja a cselekedeteit, ezért hazugságot és minden egyéb eszközt igénybe vesz, de ez a bölcsesség nem felülről jön, „hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van — mint itt Dánielék esetében is —, ott viszálykodás, zűrzavar és mindenféle gonosz tett is megtalálható. A felülről való bölcsesség: tiszta, békeszerető, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló, nem képmutató.” Amilyen Dánielnek volt. Neki felülről való bölcsessége volt. Van alulról való bölcsesség is. Azt úgy hívják: ravaszság, huncutság, csalafintaság. Ebben a világban ez erénynek számít. Ezek az ügyes emberek és nem tudják, hogy a vége: halál, ahova az ilyen út mindig vezet.
Nem akarom tovább részletezni. Itt a megterített úrasztalánál hadd tegyem fel olyan személyesen ennek az igének a kérdését néktek, mint ahogy Isten nekem szögezte. Te melyik szinten élsz? Mi minden gerjeszti a gondolatainkat? Milyen indulatok, indítékok mozgatják a cselekedeteinket? Vajon csakugyan az jellemző-e ránk, hogy ott fenn, ahova már Isten felemelt, a vele való valóságos közösségben zajlanak a hétköznapjaink? Hogy tőle kapunk gondolatokat, Ő jelöl ki célokat, Ő ad a kezünkbe eszközöket, és mi csak azokat a tiszta eszközöket akarjuk használni? Vajon ismerős-e ez? Kapok tőle békességet, ötletet, megértett igét, szeretetet a nehéz emberek iránt is, és amit tőle kaptam, azt szívesen adom tovább és ezért semmi dicsőség, dicséret nem jár nekem. Ez nem az én érdemem. Ez megtiszteltetés számomra, ez ajándék, hogy tovább ajándékozhatok abból, amit Isten nekem is úgy ad, és amire a körülöttem élőknek szükségük van.
El lehet-e mondani, hogy csakugyan eszközök vagyunk Isten kezében, és ez nem sérti a büszkeségünket, hogy eszközök vagyunk? El lehet mondani, hogy Isten kezében vagyunk eszközök? Használhat-e Ő minket arra, amire akar? Azt fogjuk-e tenni például ma is, amivel Ő akarja, hogy megszenteljük ezt a napot? Áradnak-e rajtunk keresztül áldások? Tő-le fogadjuk-e el a próbákat is, mint ahogy Dániel azt, hogy az oroszlánok vermébe tették? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő tudja, mit cselekszik? Végső soron Ő irányít mindent? Vagy pedig: mi is azt éljük át, hogy egyedül vagyok. Kiszolgáltatott vagyok, félek és ezért akciózom, természetesen Isten nélkül, hiszen nem is ismerem Őt. Ha ismerném, tisztelném, és rábíznám magamat. Vajon nem azt éljük át mi is, hogy
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
ahogy Tóth Árpád írta. Háromszor is én. Csak én, sehol senki. Emberekben nem bízhatom, Isten meg vagy van, vagy nincs, vagy szeret, vagy nem. Nincs vele valóságos kapcsolatunk.
Isten nélkül árva marad az ember, és aki árva, az szükségképpen kegyetlen, mert kiszolgáltatottnak érzi magát. Vajon nem azt éljük-e át, hogy ugarrá vált ez a föld így, hogy az Istentől elszakadtuk? Azt tapasztaljuk, hogy
Csend van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
ahogy Ady írta. A bűnnek a dudvái betemetnek minket is. Eltelik az életünk a gyomokkal való küszködésben itt a földszinten, a Sá-tán meg kacag felettünk. Sikerült így eltölteni az életet.
Nincs közösség Istennel, nincs szolgálat másoknak. Magamat akarom valahogy fenntartani és megvédelmezni. A vége: halál. Elmondom, hogy
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
és kérdés: tudjuk-e folytatni?
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
A Biblia nagy örömhíre az, hogy Isten ilyen állapotunkban nyúlt le utánunk, hogy minket, akik valóban belenehezültünk a sárba, fölemeljen. Mi már tudjuk a Szentírásból, hogy Isten utánunk nyúló szabadító keze maga Jézus Krisztus. Jézusban nyúlt le utánunk, hogy ebből a mocsárból, ebből a sárból kiemeljen minket, önmagához közel, önmagunk fölé, hogy nem fölényesen, de emelkedetten tudjunk gondolkozni. Hogy legyen rálátásunk onnan az Ő közeléből az eseményekre, az életre, hogy helyesen értékeljünk, lássuk az arányokat, lássuk önmagunkat is, lássuk a küldetésünket, és lássuk még a láthatatlanokat is. Vagyis tudjunk hinni és ezzel a hittel rábízni magunkat a láthatatlan, de egyedül igaz, élő Istenre, aki annyira szeretett minket, hogy Jézus Krisztusban utánunk nyúlt.
Jézust is körülvette ugyanaz az irigység és gyűlölet, mint Dánielt. A különbség az volt, hogy Ő bele is halt ebbe. Viszont pontosan az Ő kereszthalála jelenti a számunkra, hogy van visszaút Istenhez, hogy valóban ki lehet emelkedni onnan, ahova születtünk, mert mindnyá-jan a földszintre születünk, hogy valóban szentéllyé válhat az életünk, aminek nyitva lesz az ablaka fölfelé, hogy helyreállhat a közösség Isten és az elveszett embergyermek között, hogy újra tudjuk tartalommal telítődve mondani: mi Atyánk. És ezzel a gyermeki bizalommal bízzuk rá magunkat.
Szeretném ma boldogan hirdetni: van visszaút Istenhez. Jézus Krisztus kész kiszabadítani minket ebből a mélységből, ahova sülylyedtünk. Nem kell alagsori életben élnünk. Ő felemel minket magához közel, megajándékoz, és tudunk másokat is ajándékozni. Kiemel a csüggedésünkből, a kétségeink közül vagy a kétségbeesésből. Kiemel a magányból vagy a magunkba roskadásból. Távlatot nyit a benne hívők előtt. Ő tűz célokat eléjük. Egyszerre tartalommal, értelemmel telítődik az ember léte. Nem azzal kell eltölteni, hogy magamat valahogy megvédjem és fenntartsam. Van Atyám, aki jól tudja, mire van szükségem és Ő bőségesen meg fogja adni.
Hol élünk, testvérek? Elszántan, elkeseredetten építgetjük a magunk karrierjét? Igyekszünk bebiztosítani a gyerekeinknek mindent, amit lehet, mintha Isten nem lenne? Mintha nem nyúlna utánunk az Ő mentő keze, amit meg lehet fogni. Ez a bizalom nem a munka helyett van. Mit csinált ott Dániel az emeleten? Dolgozott és imádkozott, mintha ismerte volna azt a később megfogalmazott kettős célkitűzést: orando et laborando. Ezzel telt az élete és ezért volt tartalmas. A többieké meg maradt üres, és a végén önmagukat is elpusztí-tották.
Mindnyájunknak vannak olykor anyagi gondjaink. Sokan küzdenek azzal, hogy szeretnének igazi társat. Vannak lakásproblémák és egészségi problémák, munkahelyi problé-mák. Óriási probléma a munkanélküliség. Vagy más, kénytelen csinálni valaki, mint amit szeretne… Hol keressük ezeknek a megoldását? A földszinten vagy az emeleten?
Azt hiszem értjük a képet. Szeretnék mindenkit hívni föl az emeletre. Engedjétek, hogy Isten felemeljen, kiemeljen minket onnan, ahova születtünk, a vele való közösségbe. Akkor boldogan valljuk majd

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még
Első lennék én, ki szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben örök kőszirtem,
Megrendülhet ég, föld, a te igéd nem.

Vasárnap erről a történetről kellett a gyerekeknek beszélnem, és valami különösen hangsúlyos lett a számomra. Ez a két szó, amivel Dánielt jellemzi az ige: rendkívüli lélek volt benne.
Dánielben volt valami, ami feltűnt mindenkinek, aki ismerte őt. Hívőnek, hitetlennek, hozzá közelállónak vagy vele szemben állónak, és ez ebben állt, hogy rendkívüli lélek volt benne.
Egy kicsit bontsuk ki majd ezt a kifejezést, és azt nézzük meg: lehetséges-e az, hogy ne csak a nagy Dánielben, hanem ilyen magunkfajta, átlag emberben, átlag keresztyénben is legyen ez a rendkívüli lélek. Hogyan lehet erre szert tenni, mi erősíti ezt a rendkívüli lelket, mi jár azzal, ha valakiben rendkívüli lélek van, mi lesz annak a következménye vagy eredménye, ha ez van?
Miben állt ez, hogy Dánielben rendkívüli lélek volt? Abban, hogy olyan hívő ember volt, aki teljesen pogány környezetben is Istenre tudott mutatni, mégpedig hitelesen. Sugárzó hívő volt. Valami különös légkör vette körül őt. Különös erő sugárzott belőle, különleges bölcsesség lakozott benne. Lépten-nyomon kiderült, hogy van neki valamije, amire igen gyakran szükségük van a többieknek, amivel ő mindig szívesen szolgál nekik, de ami nincs mindenkiben.
Mitől függ, hogy kiben van és kiben nincs? Felfigyeltek erre a rendkívüli lélekre. A pogány királyné Belsazár tivornyáján ezt mondja, amikor keresnek valakit, aki értelmes ember, és meg tud fejteni egy fontos kérdést, miután csődöt mondtak az okosok, a varázslók, a tudomány- és az okkultizmus. Kellene valaki, mert ez fontos az egész népnek, hogy ezt a kérdést megfejtse, és erre választ találjon. Mit mond a pogány királyné? „Van itt egy férfi, akiben a szent isteneknek lelke van, akiben az istenek bölcsességéhez hasonló bölcsesség találtatott.” Őt kell idehívni, és majd ő megoldja ezt a nehéz feladatot.
A pogányok is számon tartják azokat, akikben rendkívüli lélek van. Ez a pogány világ rászorul azokra, akikben az Isten Szentlelke lakozik, és az Isten Szentlelke használhatja őket a pogányok javára is.
Természetesen az ilyen hívők életét is sok veszély kíséri. Sokszor bajba kerülhetnek éppen amiatt, mert rendkívüli lélek van bennük, de a hűségük, a szolgálatuk végső eredménye mindig az, ami Dániel helytállásának is volt: a pogány király rendeletet ad ki, amelyikben megparancsolja: az egész birodalomban féljék és rettegjék Dániel Istenét, mert Ő az élő Isten.
És az ő bálványaik? Most derült ki a különbség: azok nem élő istenek. „Ő az élő Isten és Ő örökké megmarad és az Ő uralkodásának nem lesz vége.” Mindenki más uralkodásának vége lesz egyszer, de aki azt az Istent képviseli, aki uralkodásának nem lesz vége, az nagy áldássá lehet a környezete számára is.
Dániel nem sokat beszélt a hitéről. Az élete prédikált. Ezt a prédikációt tudja olvasni mindenki, a legpogányabb pogány is. Amikor egészen áthatja egy Istennel közösségben élő hívőnek az egész lényét az Isten szentsége, amikor az Isten közelsége megmarad minden élethelyzetben, amikor nem érheti meglepetés, bármikor kiderülhet róla, hogy ő Isten gyermeke. Neki új természete van, és benne Isten Lelke él és munkálkodik. Ezt nem megjátssza, ez nem korlátozódik bizonyos szent időkre — vasárnapra, vagy egy istentisztelet idejére, vagy amikor jó képet kell vágni —, hanem mindig szent, mert áthatja a gondolkozását, a beszédét, meghatározza az indulatait, világosságot gyújtott a szívében és a fejében, és ez a világosság mindig megmarad. Minél nagyobb körülötte a sötétség, annál nagyobb szükség van erre az Isten Lelkétől kapott világosságra.
Az ilyen emberek élete olyan, amiről Jézus a Hegyi beszédben azt mondja: Látván az emberek a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Itt pontosan ez történik. Dicsőíteni kezdik a számukra ismeretlen Istent, akinek a szentségéből felragyogott valami egy benne hívő ember életén. Ezt mindenki érzékeli: ennek van valamije, ami nekünk nincs, de amire mindnyájunknak szükségünk van. Túllátnak az Istent képviselő hívőn és felragyog valami módon az Isten dicsősége. Megállapítják: rendkívüli lélek van benne.
Abból a szempontból, hogy ki hogyan képviseli Istent, négy tipikus lehetőséget említek.
a) Az egyik az, amikor megtanulják emberek a vallásos szóhasználatot. Tudják a szöveget, de nincs új életük. Nem születtek újjá. Forgolódtak vallásos környezetben. Ez veszélyezteti a gyerekeinket, akik megtanulják otthon a hívő családban a szavakat, a kifejezéseket, és azt hiszik, hogy ez a megtérés. Tehát van szöveg, de nincs mögötte élet.
b) Aztán van olyan, amikor valaki nagy jó szándékkal szeretne Isten gyermekeként élni és erőlködik. Megpróbálja önfegyelemmel, néha önsanyargatással és panaszkodik, hogy ez nem megy, nem sikerül. Már azt hitte, hogy majdnem sikerül, de megint elbukott, megint nem megy. Saját erőből próbál erőlködni.
c) Vannak olyanok, akik valóban újjászülettek és van új életük. Az úgy csendesen prédikál is, de soha nem merik megvallani azt az Istent, akitől új életet kaptak, akihez tartoznak, akiben hisznek. Még olyan mértékig sem merik megvallani, hogy amikor hívők együtt imádkoznak, ők is mondanak néhány mondatot Istennek. A hangos imádkozás nem szereplés, az egyfajta hitvallás is. Nem szégyellem, hogy imádkozni szoktam ehhez az Istenhez, mások előtt is be merem vallani. Amikor van új élet, de nincs hitvallás. Ez az élet prédikál és ez sokat jelent. De a hit hallásból van, és ha valaki felfigyel az új életre, annak el kell mondani, hogy kitől lett az új élet, meg hogy neki is hogyan lehet ilyen.
d) Az az igazi, amikor valaki éli a tiszta, a szent életet, és adott esetben meg is vallja azt az Istent, aki megszentelte őt, és új életet kapott tőle. Dániel ilyen volt.
Jó lenne, ha világosan látnánk ezeket a különbségeket, és az első kettőből mindenképpen kijönnénk és továbblépnénk. Jobb, ha abba is hagyjuk, hogy szöveg van, de nincs mögötte hiteles éles. Ezt jobb abbahagyni, mert ezzel csak botránkoztatunk. Azt is abba kell hagyni: majd én megmutatom, hogyan lehet jó keresztyénnek lenni, mert nem tudunk megmutatni semmit. Legfeljebb vallásos emberekké válhatunk, de Jézus Krisztus vagy él bennünk, vagy nem. Ha mi akarunk megmutatni valamit, akkor nem él.
Ha valakiben él Krisztus, az óriási dolog. Akkor viszont ne szégyellje! Ne szégyellje azt sem elmondani, hogy nem mindig így volt. Nem kell azt feleleveníteni, milyen volt Ő nélküle, de azt el lehet mondani: már tudom, milyen nélküle, és milyen vele. Elfogadott engem, elkezdte bennem az Ő munkáját és azóta más ember vagyok.
Az az igazi, amikor az élet elöljár és adott esetben megszólal a száj is. Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre — ahogy azt Pál apostol írja.
Dániel ilyen ember volt. Nemcsak megtanulta a szöveget, hanem élte a maga hitét, és arról szükség esetén vallást is tudott tenni.
Hadd olvassak fel néhány olyan fontos igét az Újszövetségből, amik ezt elmélyítik, vagy még közelebb hozzák hozzánk. Itt az Újszövetség roppant igényes.
János első levele 2. részében olvashatjuk ezeket a mondatokat: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk. (Ezt a magunk erejéből nem tudjuk.) Aki azt mondja: Ismerem Őt, de az Ő parancsait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az Ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy Őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” (1Jn 2,3-6)
Ha azt mondod: újjászülettél, akkor Jézushoz kell hasonlítani az életednek egyre inkább. Persze, hogy cipeljük magunkban a régi természetet is, és néha-néha az jön a felszínre, és azt mi is megbánjuk, de van új természet is, és nem az előbbi a jellemző. Ahogy Pál a Róm 6-ban mondja: nem uralkodik, nem az uralkodik bennünk, hanem az a Krisztus, aki bennünk van, és akiben mi élünk. „Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” És ennek meg kell látszania életünkön is.
Fontos az, hogy ki kit takar el. Az én nagy természetem takarja-e el a bennem élő kicsi Krisztust, vagy pedig az egyre nagyobbá váló Krisztus fedezi el az én nyomorult régi természetemet. Nekünk ez utóbbira kell törekednünk, és ennek a lehetősége megvan. Erről sokan be tudnának számolni itt közöttünk is. Sose érjük be azzal, hogy persze, él bennem a Krisztus, de mégis mindig velem találkoznak a családtagok, meg a munkatársak. Ővele hadd találkozzanak! Ez nemcsak udvariasság, hogy Uram, parancsolj előre fáradni és én mögötted húzódom meg, hanem ez azt jelenti, hogy neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. Ha ez így történik, akkor lesz az életünk a Dánieléhez hasonló.
Erről ír Péter apostol, amikor azoknak a hívő asszonyoknak ír néhány mondatot, akiknek a férjük még nem volt keresztyén és a családjuk is hitetlen volt. Azt mondja: ezek „az asszonyok is engedelmeskedjenek a férjüknek, ha némelyek nem engedelmeskednének is az igének, feleségük magaviselete által ige nélkül is megnyeressenek, szemlélvén a ti Isten-félő és feddhetetlen életeteket. Akiknek ékessége ne legyen külső, hajuk fonogatásából és aranynak felrakásából, vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek elrejtett embere a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt.” (1Pt 3,1-4)
A szív elrejtett embere ugyanaz, mint a rendkívüli lélek. Ez ugyanaz, mint a hit által bennünk lakozó Krisztus. Akinek már van új élete, akiben csakugyan él hit által a Krisztus, annak az élete beszédes élet lesz. Prédikálni fog, és az ilyet látva még akkor is elindulhat a hit útján egy nem hívő ember, ha addig nem hallott igét. Utána fog hallani. Feltűnik neki egy ilyen élet, elgondolkozik rajta, rákérdez és a válasz már igehirdetés lesz. Ezt megelőzte a feddhetetlen, Isten-félő élet, a szelíd lélek romolhatatlanságával.
Ez olyan lehetőség, amit nekünk sokkal jobban ki kell használnunk. Mi a Dánieléhez hasonló pogány környezetben élünk. Minket is körülvesz ahhoz hasonló pogányság, és ebben szükség van hiteles hívőkre, akiknek az élete világít és a világosságra odajönnek a többiek. Szó szót követ, és elhangzik az igehirdetés. Lehet, hogy csak néhány mondatos bizonyságtétel, de Isten Szentlelke azt életet teremtő igévé tudja tenni. Ezt meg kellett előznie annak, hogy hosszú időn át figyelték a többiek és megkívánták azt az életet. Vagy egy kritikus helyzetben rászorultak, mint Dánielre többször, és kiderült, hogy ő minden helyzetben ugyanaz az ember. Rendkívüli lélek van benne, istenekhez hasonló bölcsesség.
Még egy igét hadd olvassak, ami erre a bennünk terebélyesedhető új természetre utal. Az Efézusi levél 3. részében írja Pál apostol: „Isten adja meg nektek az Ő dicső-sége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén…” (Ef 3,16-18)
Belső ember, a szívnek elrejtett ember — Péter így fogalmazza —, aztán Pál megmagyarázza: hogy lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben. Krisztus természete költözik be az újjászületett emberbe. Az engedelmes ember azt akarja, hogy mindig a Krisztus természete érvényesüljön. Már visszaütnék keserűségemben, mert most már elég volt a megaláztatásból, meg a gúnyolódásból, de akkor eszembe jut: Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott. Mégsem ütök vissza. Engedek Krisztusnak. Félreálltam Őelő-le és azt mondtam most is: Uram, parancsolj előre fáradni. Azt szeretném, hogy a te természeted uralkodjék bennem. Akkor is, ha olykor emiatt bolondnak neveznek, akkor is, ha olykor emiatt oroszlánok közé dobnak, mint Dánielt, pedig rendkívüli lélek volt benne, és ezt mindenki nagyon becsülte, mégis előfordulhat, hogy szenvedni is kell a hitért. Aki az Istenért — vagy az Újszövetség népe Jézus miatt — kerül ilyen helyzetbe, az számíthat az Ő hatalmas szabadítására, mint ahogy Dániel is számíthatott.
Miből láthatták azt, hogy rendkívüli lé-lek van benne? Kezdődött azzal, hogy nem volt hajlandó akármit megenni és meginni. Ezek hétköznapi apró dolgok, ki mit és mennyit eszik, ki mit és mennyit iszik és miért. Dániel azért, mert ragaszkodott Isten igéjéhez. Itt az étkezésbe ütközött valami, és azt mondta: e tekintetben is ige szerint szeretnék élni. Tehát egyrészt tudta, hogy mit mond a Biblia ilyen gyakorlati dolgokról is, másrészt lehetetlen körülmények között is, mint deportált tizenéves, ragaszkodni akart Isten igéjéhez. Sikerült megvalósítania.
Mindenki elképzelhetetlennek tartotta azt. Örülj, gyerek, hogy életben maradtál, meg adnak enned. Itt nem te szabod meg a menüt. De Ő a Bibliához szeretne ragaszkodni, és ment embertől emberig, és a végén Isten adott egy olyat, akit jó indulatra hangolt Dánielék iránt és keresztül lehetett vinni. A leghétköznapibb dologban is Isten igéje szerint élni és ragaszkodni ahhoz.
Jellemző ám min nevet valaki, vagy min nem. Hogyan nevet. Vajon a szentség hat-e át minket akkor is, amikor valamin nevetünk vagy nem nevetünk. Úgy nevetünk-e mint a többiek, vagy esetleg úgy nevetünk ki valakit, mint a többiek, vagy esetleg éppen ott szólalunk meg, miközben körbe nevetnek egy távollévőt és az lesz igévé, az az egy mondat, amivel megszólalunk, ha Isten Lelke indít arra.
Miben vesz részt egy hívő és miben nem. Hogyan van ott jelen, milyen szívvel. Milyen szókincse van, hogyan beszél? Hogyan beszél másokról? Hogyan ad elő kritikus történeteket? Milyen egy hívőnek az arcjátéka? Miközben mondom a szöveget, igyekszem komolyan és „szentül”, de egy grimasz kifejezi: ezt nem úgy kell ám érteni. Meg én sem úgy gondolom. Ennek mást mutat az arca, mint ami kijön a száján? Elég egy ilyen botránkozás egy hitetlen számára, és azt mondja: ezek sem különbek, mint mi.
Ez nem azt jelenti, hogy állandó görcsben legyen Isten gyermeke: jaj, meg ne botránkozzanak rajtam. Ez azt jelenti: engedje, hogy az Isten szentsége áthassa az egész lényét, az egész gondolkozásunkat. Formálja és tisztítsa a jellemünket. Helyes döntésekhez segítsen. Adjon bátorságot vállalnunk az Isten szerint meghozott döntést. Ez mind-mind olyan helyzet, amikor el lehet bukni, és minden pillanatban rászorulunk arra, hogy Ő tartson minket. De Ő tart, mint ahogy Dánielt is tartotta és folyamatosan erősítette abban a nehéz környezetben.
Az ő életében nem volt külön vallásos szféra és profán terület, hanem az egész az Isten színe előtt zajlott és a legprofánabb, leghétköznapibb dolgait is meghatározta Isten igéje, Isten közelsége és megszentelte az Istennel való közössége.
Itt pontosan erről van szó, és azt szeretném itt ellelkendezni, hogy lehetséges az, hogy Isten szentsége a mi egész lényünket átjárja. Az a rendkívüli lélek — mi, az Újszövetség népe így mondjuk: a Szentlélek, akit az újjászületéskor kap a hívő — egészen megtisztítsa a gondolkozásunkat, a szavainkat, az indulatainkat, a cselekedeteinket. Rendet teremtsen a szokásainkban. Isten Lelkének a fegyelme alatt osszuk be az időnket. Az ilyen fegyelmezett hívő például pontosan ott van, ahova megígérte, hogy ott lesz. Mindenféle lezserség, a másiknak a komolyan nem vétele hiányzik, kitisztul az életéből, rend lesz az életében, tisztaság, mert rendkívüli lelket kapott az újjászületésben: Isten Szentlelkét.
Az ilyen ember sugározni fog. Ha nem is úgy, mint Mózes, mikor lejött a Hóreb hegyről a tízparancsolat két kőtáblájával, de valahogy ahhoz hasonlóan. Őróla olvassuk a Móz 2. könyve 34. részében: Amikor Mózes leszállt a hegyről kezében a bizonyság két táblájával, akkor nem tudta, hogy az ő arcának a bőre sugárzik, mivel Istennel beszélt. Aztán le kellett takarni az arcát, mert nem tudtak ránézni a többiek. Valahányszor visszament Istenhez és beszélt vele, ez mindig ismétlődött.
Aki igazán közel kerül Istenhez, az feltöltődik és sugárzik. Sugározni fog békességet, csendes derűt, elégedettséget, tisztaságot, szentséget, szeretetet, megértést. Csupa olyan dolgot, ami hiánycikk ebben a világban, és amit nem lehet „csinálni”, mert nem emberi produktum, nem fakad a mi megromlott régi természetünkből. Valami hozzá hasonlót tudunk produkálni egy ideig, de hogy valaki folyamatosan sugározza ezeket a mennyei értékeket, kincseket, azt csak akkor lehet, ha olyan közel kerül és marad Istenhez mindig, hogy átjárja őt Isten közelsége.
Ne mondjunk le erről, ne legyünk kis igényűek a hívő életben. Sokszor beérjük azzal, hogy úgy ahogy ez, meg az már elmegy. Isten minket nem erre hívott el. Ő minket az Ő egyszülött Fiával, a Jézus Krisztussal való közösségre hívott el. Jézus pedig azt mondta: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy újra és újra engedjem, hogy Ő érvényesüljön az életemben. A hit által bennem élő Krisztus. Hatalmasan erősödjem meg a belső emberben, ahogy most olvastuk az Efézusi levélben, én meg legyek tudatosan egyre kisebbé a magam nagy büszkeségével, nagy eszével, rengeteg tapasztalatával, atyáimtól örökölt mindenféle értékemmel, meg hiábavaló életemmel — úgy, ahogy vagyok, mindenestől legyek egyre kisebb, és legyen bennem naggyá Jézus Krisztus.
Hogyan lehetséges ez? Négy kérdésre szeretnék még röviden választ adni.
1) Miből táplálkozott Dánielnek a belső élete, a lelki élete? Alapos Biblia-ismeretből. Azonnal tudta, mi tiszta, mi nem tiszta. Mi helyes Isten igéje szerint és mi nem. Az élő Istenhez való elszánt ragaszkodásból. Hűséges maradt minden körülmények között. Ott keményen átnevelték ám azokat a fiúkat, akiket beiskoláztak, és el kellett felejteni az anyanyelvet és megtanulni a káldeusok nyelvét. Elfelejteni az otthonról hozott vallást, és megtanulni, gyakorolni az ottani vallásosságot. Elfelejteni apját, anyját, hazáját, mindenét. Az janicsárképző volt, amibe Dániel könyve első része szerint ezeket a fiúkat beíratták. Ilyen körülmények között megmarad mindvégig, nyolcvan évesen is, mert körülbelül annyi volt, amikor az oroszlánok vermébe dobták, Isten hűséges gyermekének. Nem könnyű ám ez! Ehhez minden helyzetben ragaszkodni kell és soha nem szabad elárulni az élő Istent!
Aztán táplálkozott az ő új élete a rendszeres imádkozásból. Naponta háromszor imádkozott és ez nem volt titok, tudták róla. Ideje volt az imádkozásnak. Most ne jöjjünk elő azzal, hogy nem ilyen hajszolt életet élt, mint mi. Ott biztos volt ebédszünet, nekem meg az sincs, még aludni se lesz már időm éjszaka. Persze, megváltoztak a körülmények. Neki is megváltoztak, mikor otthonról Babilonba került. Nekünk még nehezebb, vagy ahhoz hasonló körülmények között lehet mégis Isten hűséges gyermekeinek maradnunk, s megtanulni szüntelen imádkozni. Jól kihasználni a részidőket is, és tartalommal tölteni meg a töredékidőket is. Ez belső, lelki kérdés, és nem csupán technikai kérdés, hogy megtalálom-e az imádságra az időt. Ő rendszeresen imádkozott.
Kereste a testvéri közösséget. Isten csodája volt, hogy még három jó barátja élő hitű fiú volt. Amikor nagy baj volt, azonnal keresték egymást és együtt imádkoztak. Nabukodonozor ki akarja végeztetni az összes tudóst, és akkor már ők is azok közé számítottak, mert nem tudták megfejteni az álmát, sőt nem tudták megmondani, hogy mit álmodott. Dániel mit csinál? Először is megpróbálja leállítani ezt az öldöklést. Azt mondja a követnek: várj egy picit, gondolkozunk, és majd szólok, ha meg tudom fejteni, és azonnal megy a jó barátokhoz. Imádkoznak a hívő testvérekkel, hogy Isten könyörüljön meg rajtuk, és ha már ilyen őrült ez a király, hogy még az álmát sem mondja meg, amit meg kell fejteni, Isten ki tudja jelenteni nekik. Isten kijelenti az álmot, megmondja a jelentését, és Dániel megmenti az emberek életét.
Ismerni a Bibliát, ragaszkodni Istenhez minden körülmények között, rendszeresen imádkozni, és ahogy csak lehet, keresni a testvéri közösséget. Nem igaz az, hogy nincs itt a gyülekezetben még egy hívő, akivel a testvérek közül, aki nagyon egyedül érzi magát, tudna néha imádkozni vagy őszintén beszélgetni. Kettőn áll a vásár. El kell kezdeni valahogy. El kell kérni Istentől és gyakorolni ezt a közösséget.
Persze, ezek után sem mechanikusan adatik a rendkívüli lélek. Isten ajándéka ez, mint az újjászületés.
2) És miben nyilvánult meg Dánielben ez a rendkívüli lélek? Abban a jellemben, amit láttak a körülötte élők. Amilyen becsü-letesen intézte a hivatali ügyeit, majd a következőkben, ha folytatjuk e fejezetet, látni fogjuk, hogy bele akartak kötni, de nem tudtak. Nem sikkasztott, nem csalt, nem hamisított, nem tett zsebre semmit, nem mulasztotta el a kötelességeit. Nem lehetett belekötni. Úgy kellett kitalálni valamit, hogy egy koncepciós eljárást indítsanak mégis ellene. Becsületes, bátor volt. A nagy királyoknak is szemükbe mondta az álom jelentését. Isten téged ledönt a trónról, mert istentelen vagy. Ez kész öngyilkosság volt. Mindjárt elválasztják a fejét a testétől. — És nem vá-lasztották el. Még az utána következő királynak is beszélt Istenről, hátha komolyan veszi.
Kapott különös bölcsességet. Értette Isten gondolatait — nem akárki érti. Azt helyesen tudta értelmezni, és ezzel másoknak tudott segíteni. Hihetetlen nagyvonalúan tudott megbocsátani. Minden ilyen keserű ellenségének is meg tudott bocsátani.
3) Hogyan erősödött benne ez a rendkívüli lélek? Úgy, hogy engedett neki mindig. Gyakorlatozás közben erősödött meg. Ez mindig így van, ezért fontos az engedelmesség.
4) Mi lett a következménye vagy mi lett az eredménye annak, hogy ő mindig engedett a benne lakozó léleknek? Az, hogy sokszor szenvednie kellett emiatt. Még életveszélybe is került, például az oroszlánok vermében. Az eredménye az lett, hogy megszületett az a rendelkezés, amiből az imént olvastam, és amiben a pogány király azt mondja: Dániel Istene az élő Isten. Ehhez azonban kellett egy megszentelt élet bizonyságtétele, és kellett a bátran és világosan elmondott Istenről szóló bizonyságtétel is.
Ugye, mennyire más ez, mint az a langyosság, amiről a Jelenések könyvében olvashatunk, amikor valaki sem hideg, sem hév, csak azt hiszi magáról, hogy ő lát, meg gazdag, meg semmire nincs szüksége. Azt mondja Jézus: nem tudod, hogy te vagy nyomorult, a nyavalyás, a vak és a mezítelen. A langyosat az Isten kiköpi a szájából. (Jel 3,15-18)
Isten azt akarja, hogy mi tudjunk hevülni érte, állandóan melegen tartsa a hitünket, a mások iránti szeretetünket a vele való közösség, és így tudjunk az Ő dicsőségére élni.