LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG

Egyik bibliaóránkon beszélgettünk erről a történetről. Megrendülve láttuk, hogy az a Péter, aki Jézustól olyan sok szeretetet kapott, ebben a kényes, kritikus helyzetben képes volt letagadni, hogy valaha is ismerte Őt. Az ember nem akar hinni a szemének, amikor ezt olvassa. Péter volt az első, akit elhívott tanítványául Jézus. Három éven keresztül hallotta minden tanítását, láthatta Jézus minden csodáját, kö-zelről szemlélhette az Ő szent, tiszta, másokért minden áldozatra kész életét, és akkor most, amikor a Megváltó ilyen nehéz helyzetben van, összeverve a kínvallatás után, kész a halálos ítélet ellene, már csak az van hátra, hogy a helytartó jóváhagyja, akkor ez az első számú tanítvány képes megtagadni Őt.
Hogyan történhetett ez? Annál jogosultabb ez a kérdés, hiszen olvassuk a megelőző mondatokban, hogy előző este lelkesen fogadkozott, hogy ő mindenre kész Jézusért. „Ekkor Péter így szólt hozzá: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” Jézus ezt mondta neki: „Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Péter így válaszolt: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26,35)
Ezek után hogyan kerülhet ennyire mélyre egy Krisztus-közelben élő ember, hogy letagadja, hogy ismerte Őt? Milyen út vezetett ide?
Éppen ezt vizsgáljuk meg ma, amikor Jézus Krisztus kínszenvedésére és kereszthalálára emlékezünk, hogy vajon hogyan jöhetett ki ugyanabból a szájból ez a fogadkozás, és utána a tagadás. Hogyan lehetséges az, hogy egy értelmes felnőtt ember ezt nem veszi észre, nem tűnik fel neki, hogy mi van valójában a szívében? Vajon hogyan lehetséges az, hogy Jézus ezek után, ennek ellenére is megtartotta Pétert tanítványának, és szép feladatokat bízott rá a későbbiekben?
Akkor értjük meg igazán, hogy mi történik itt, ha az előbb idézett mondatokat megelőző verseket is olvasom ugyanebben a fejezetben. Amikor az utolsó vacsora után Jézus a tanítványokkal kiment az Olajfák hegyére, akkor így szólt hozzájuk: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileá-ba.” Ekkor mondja Péter neki, hogy ha mindnyájann megbotránkoznak is, én soha nem.
Mi történik itt? Jézus mond valami hallatlan horderejű kijelentést nekik. Az Ő egész messiási küldetésének a célját fogalmazza meg egyetlen mondatban, és azt, hogy az itt van a küszöbön, hamarosan bekövetkezik kínhalála, ami helyettes váltsághalál, de amit követ az Ő feltámadása. Még azt is megmondja, hogy a feltámadása után hol fog találkozni az övéivel.
És mit csinál Péter? Mintha ez el sem hangzott volna. Itt egy sor kérdésnek kellene jönnie. Mire gondolsz, Uram? Miféle pásztort vernek meg? Milyen nyáj széled szét? Mi vagyunk ez a nyáj? Nem lehet ezt megakadályozni? És mit értsünk ezen, hogy: feltámadásod után mész Galileába? Mi is megyünk oda? Hogyhogy feltámadsz? Akkor meghalsz? Miért halsz meg, és hogyan fogsz feltámadni? Nem láttak mindennap ehhez hasonló eseményeket.
A kérdések azonban elmaradnak, mert Pétert nem az érdekli, amit Jézus mond, hanem a saját gondolataival van tele. Jézus első mondatánál leragad, az ellen tiltakozik, kiigazítja Jézust, és a saját gondolatai körül forog, és a végén azt is mondja ki. Tulajdonképpen három súlyos hibát követ itt el Péter egy csapásra. Egyrészt felülbírálja Jézust. Jézus azt mondja: ti mindnyájan el fogtok hagyni engem. Mire Péter: az nem úgy van, Uram, te tévedsz. Ezek a hitványak, lehet, de én nem. Ebben benne van az is, hogy különbnek tartja magát, mint a többieket. Ezt nem is kell különösebben mérlegelni, ez magától értetődik. Ő feltétlenül különb, mint a többi. A harmadik hiba, hogy valóban nem figyel oda arra, amit Jézus mond. Nem arra reflektál, nem ahhoz kapcsolódik a mondanivalója, hanem saját magához. Ahhoz, hogy kikérem magamnak, velem ilyen nem fog megtörténni. A végén még megerősíti: ha kell, kész vagyok veled börtönbe, vagy akár halálba is menni.
Ugyanaz szólal itt meg Péter ajkán, ami annakidején, mikor Cézárea Filippinél a szép hitvallást elmondta, s utána Jézus első alkalommal beszélt nekik szenvedéséről, bekövetkező kínhaláláról és feltámadásáról. Ott sem ezekkel kapcsolatos kérdéseket tettek fel, ott is leragadt Péter Jézus szenvedésénél, és elkezdett tiltakozni: „…nem eshetik ez meg veled, Uram!” Sőt, folytatása is van ennek: „Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Jézus pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt 16,22-23)
Jézus tehát leleplezi azt, hogy ki áll Péter szavai mögött. Hogyan történhetett meg az, hogy a szép hitvallás után: „te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia,” ilyen egészen ördögi mondatok jönnek ki Péter száján: nem eshetik meg veled az, ami végett, ami célból jöttél.
Jézus leleplezi azt, aki ezt súgja Péternek, és azt mondja: a Sátán az, aki pontosan tudja, hogy mi történik akkor, ha Jézus meghal a kereszten. Ő az, aki tudja, hogy egyetlen ember sem tud eleget tenni a maga bűneiért, és Isten igazsága megkívánja a bűn büntetését, Isten szeretete pedig meg akarja menteni a bűnösöket. A büntetést végre kell hajtani, de a bűnös csak úgy menekülhet meg, ha valaki helyette elszenvedi a büntetést.
Ez volt Jézus megváltói munkája. Ez volt az Ő testté lételének, egész munkájának a célja. Hamarosan célhoz ér az Ő munkája. Hamarosan elhangzik: elvégeztetett. De ha ez elhangzik, akkor megtörik a Sátánnak a hegemóniája. Akkor nincs neki többé kiszolgáltatva az ember. Akkor mindazok, akik Jézusban hisznek, teljesen szabadokká válnak az ő uralmától, s ezt nem akarja az ellenség. Meg kell akadályozni Jézust abban, hogy végigjárja az engedelmesség útját. Vissza kell riasztani Jézust. Rá kell venni valakit az Ő közelében, hogy kezdje el lebeszélni erről Jézust. Alkalmas ember erre Péter. Ő mindig ott van Jézus közvetlen közelében, neki nagy szíve van. Még azt a látszatot is lehet kelteni, hogy Péter nagy szeretettel, őszinte féltéssel veszi körül a Megváltót, hiszen olyan emberi ez — szokták mondani sokan —, olyan emberi itt Péter: Mentsen Isten, Uram, ez nem történhet meg veled! Közben nem veszi észre, hogy ebben a helyzetben ő az ördög szócsöve. Azt mondja, amit neki ez a gonosz hatalom súg. Így akarja visszatartani Jézust attól, hogy végigjárja az engedelmesség útját.
Mi most nem Péter felett törünk pálcát, nem akarunk késői nagy okosok lenni, akik megállapítjuk: hogyan kellett volna neki viselkednie. Az övéhez hasonló kényes, nehéz, veszélyes helyzetben közülünk is sokan elbuktunk már egészen hasonló módon őhozzá. Csak a Bibliában meg van írva, hogy amiket olvasunk, azok a mi tanulságunkra írattak meg. Ha sikerül tetten érnünk, hogy mi is vezethetett oda, hogy Pé-ter eddig a gyalázatos tagadásig eljusson, akkor ez megóvhat minket hasonló bukásoktól. Ezért érdemes tanulnunk ebből. Itt egy sor kérdés vetődik fel az emberben. Ennyire megrontotta volna az Isten elleni lázadás, a bűn az embert, hogy még a legjobbak is képesek ilyen mélyre süllyedni, mint ő? Ennyire vakká lehet egy értelmes ember is, hogy nem látja, mi történik, minek, kinek lesz eszközévé? Nem hallja, mit beszél, hogy ez mennyire nem illik abba, amit három éven át hallott attól, akit rajongásig szeret, Jézustól? Valóban jogos és fontos kérdések ezek.
Különös dolog, hogy milyen sok védőügyvédje támad Péternek. Erről a történetről még nem beszéltem úgy olyan alkalmon, ahol beszélgetni is lehetett, hogy ne mondták volna többen is: azért vigyázzunk! Ő mégis csak szerette Jézust, azért követte Őt Kajafás udvaráig. Aggódott érte. Csupa féltés ez az ember. Inkább példát vehetnénk róla, hogy így kell az Úr Jézust félteni, szeretni, és így kell Őérte vagy másokért is aggódni. Jó, jó, megtörtént vele, hogy megtagadta Jézust, de szíve mélyén szerette.
Itt éppen ez a nagy kérdés. Ha erre igaz választ találunk, nagy segítség lesz nekünk: Mi volt az ő szíve mélyén? Ez volt-e valóban a helyzet, hogy megtagadta ugyan ott ijedtében, de a szíve mélyén szerette, vagy pedig az volt a helyzet, hogy azt hitte, szereti Jézust, de alapjában véve nem értette, nem fogadta el annak, aki, újra és újra kiigazította, és a szíve mélyén átkozódó, esküdöző önféltés volt? Melyik volt a szíve mélyén: megtagadta ugyan véletlenül, de a szíve tele volt szeretettel — vagy azt hitte, hogy ez a Jézus iránti szeretet, de a szívéből végül is az buggyant ki, ami a száján kijött: átkozódó, esküdöző önféltés?
Az a jó, hogy ezt ő maga dönti el, hogy melyik az igazság. Péter viselkedéséből egyértelműen kitűnik: az utóbbi volt sajnos itt az igazság. Amikor ez kiderül, hogy mi van az ő szívében valójában, amikor ő is megtudja, hogy kicsoda ő Jézus nélkül, hogy az az egész kedvesség, aggódás, szeretet, féltés csak a felszín, látszat, ami mögött gyávaság, hazugság, tagadás, aljasság van, akkor egy szót sem tud szólni, csak keservesen sír. Ezen csak sírni lehet, amikor a saját szíve mélyére tekinthet valaki. Ez Istennek különös kegyelme mindig, amikor megengedi nekünk, akik oly sokszor el vagyunk telve önmagunktól, mert csak a látszatot látjuk, hogy a valóságot is észrevegyük. Úgy lássuk, legalább az életünk egy-egy területét, ahogyan Ő lát minket. Mert ez ad lehetőséget arra, hogy ebből őszinte bűnbánat, bűnvallás legyen, és az ember elhagyja ezeket a bűneit.
Péter nagypénteken kénytelen rádöbbenni arra, hogy ő nem az, akinek hitte magát. Nem az, akinek látszik. Bizonyos, hogy ő-szinte lelkesedéssel mondta: lehet, hogy ezek elhagynak, de én nem. Még azt is őszintén ígérhette, hogy kész vagyok veled meghalni is. De hirtelen előállt egy helyzet, ahol még nem kellett meghalni, csak vállalni kellett volna Jézust, de ennek némi kockázata is volt. Nem volt képes vállalni Jézust és vállalni ezt a kockázatot. Ő ezt nem is tudta, hogy a sok jó szándék, fogadkozás, féltés, ígérgetés mögött nincs fedezet. Valóban nagy szíve volt, de még ez a nagy szív és jó szív is romlott szív volt.
Kiderül ebből a jelenetből, amit Ézsaiás könyvében olyan szomorúan olvasunk, amikor azt mondja, hogy „még a mi igazságaink is olyanok előtted (Isten előtt), mint a megfertőztetett ruha.” Még a mi szeretetünk is megfertőztetett, nem egyértelmű, nem következetes, nem tiszta, azt is megfertőzi és megrontja valami. (Ézs 64,5)
Ezért kellett Jézusnak nagypénteken meghalnia. Azért, mert ennyire áthatotta az istentelenség az egész lényünket, belső szellemi világunkat, hogy még amikor jót akarunk is, ott rejtőzik mögötte valami bűn, amiről ráadásul sokszor nem is tudunk, vagy nem akarunk tudni. Elhiszük magunk is, elhitetjük másokkal is, csak az élő Istennel nem sikerül elhitetnünk, hogy olyanok vagyunk, amilyeneknek látszunk, mikor a legjobb képünket mutatjuk. Sokan nem is akarnak hallani arról, hogy valójában milyenek. Elég kiábrándító élmény ez, de a gyógyuláshoz ez vezet.
Jézus keresztjénél derült ki az, hogy az Ő közelében is ilyen maradhat valaki. Itt a templomban is olyan maradhat valaki, amilyennek született. Jézus keresztjénél derül ki az is, hogy egyetlen erő tud ezen változtatni, az, ami az Ő halálából árad, mert ha képletesen mondom, de biblikusan: amikor Jézus szíve meghasadt a kereszten, akkor mintegy szétoszthatóvá vált. Aki látja már, hogy amilyenek Ő nélküle vagyunk, azon csak sírni lehet, és belátja már az illető, hogy önmagát nem tudja átnevelni, az kész lesz arra, hogy elfogadja azt a darabkát a Jézus szívéből, amit Ő kínál a benne hívőknek. Az ilyen embernek pedig új szíve lesz. Krisztus lelkülete, Lelke lakik benne.
Isten nem a régit foltozgatja. A Krisztuséból ad valamennyit, és azután az növekszik, erősödik, és valóság lesz az: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem mi leszünk jobbakká, nem a Péterek válnak becsületesebbé, hanem új szívet kapnak, mint ahogy ő is kapott. A végén csakugyan kész volt meghalni Krisztusért, de azt már nem fogadkozva, ígérgetve, hanem csendesen, átgondoltan, elszántan, teljes belső meggyőződéssel és békességgel. Azt már nem is ő valósította meg, hanem a benne élő Krisztus.
Ez volt Jézus Krisztus nagypénteki halálának az oka és a célja. Az oka, hogy ennyire mélyen megromlottunk mindnyájan, ahogy az itt Péterről kiderült, és nem tudjuk megváltoztatni magunkat. A célja pedig az, hogy kaphassunk mindnyájan új természetet, Jézus természetét. Péter apostol így írja: isteni természet részeseivé lesznek azok, akik hisznek Őbenne. (2Pét 1,4)
Péternek itt nagypéntek hajnalán azt kellett megtanulnia, amit ő biztosan ismert a Jeremiás könyvéből, és ami így hangzik: „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?! Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítélője, mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek a gyümölcse szerint megérdemli.” (Jer 17,9-10)
Sokakat megtéveszthetünk látszattal, Isten azonban a szíveket vizsgálja. Oly nagy kegyelem, ha bemutatja nekünk a saját szívünket. Olyan nagy kegyelem, hogy nem kell ilyen megromlott szívvel élni tovább, hanem kész nekünk újat ajándékozni.
Ha pedig Péter védőügyvédjeire gondolunk, akkor keressünk választ néhány kérdésre.
Szerette Péter Jézust? Szerette. Ahogyan csak egy megromlott szívből telik, úgy szerette. De mire telik egy megromlott szívből? Szerette Jézust mindaddig, amíg az neki nem került semmibe. Onnantól kezdve pedig megtagadta, ugyanolyan szenvedélyesen, mint amilyen szenvedélyesen fogadkozott, hogy mindvégig mellette marad. Ilyen a mi szeretetünk, a legnemesebb érzéseink is. Féltette Péter Jézust? Féltette. Mitől féltette? — ez itt a nagy kérdés. Attól, hogy baja esik, hogy szenvedés vár rá, hogy esetleg megölik. Az eszébe sem jutott, amitől Jézus félt. Neki egyetlen dolog volt fontos: hogy soha semmiben ne legyen engedetlen az Atyának. Ez Péternek eszébe sem jut. Féltette Őt a szenvedésektől, de nem féltette az engedetlenségtől. Jézus viszont inkább vállalta a szenvedést, hogy ne legyen engedetlen az Atyának. Ezért ment a keresztre nagypénteken.
Mitől félünk mi jobban: attól-e, hogy ha mindvégig hűségesek maradunk Jézushoz, kellemetlenségek érhetnek, vagy attól, hogy ha megtagadjuk Őt és elkárhozunk? Mi riasztóbb: a kellemetlenség vagy az engedetlenség? Ezt kérdezi ma este tőlünk a mi értünk is meghalt és feltámadott Urunk. Arra akar felszabadítani, hogy vállaljunk szívesen bármilyen kellemetlenséget Őérte, csak maradjunk vele szoros közösségben, mert akkor áldás lesz a szenvedéseken is, és ha végigjárjuk az engedelmesség útját, akkor oda érkezünk meg, ahol Ő van.
Ez azért is fontos kérdés, mert ezt úgy is fel kell tenni: mitől féltjük a gyerekeinket, szeretteinket, a hozzánk legközelebb állókat? Attól-e, hogy: jaj, túlzásba ne vigyék a Krisztus-követést, mert még megszólják őket, meg hátrányban lesz részük, vagy attól, hogy a velük született sok gyengeség miatt ők is engedetlenekké válhatnak. Inkább bátorítjuk, erősítjük őket és a magunk példájával is előttük járunk, hogy megmaradjanak az engedelmesség útján — ez az igazi segítség nekik.
Ha beteg lesz egy gyerek, azonnal megmozdul az egész család, még ha késő este van, akkor is. (Többnyire késő este, szombaton, nagyszombaton meg karácsony előtt való nap szoktak súlyos betegek lenni a gyerekek.) Megmozdul mindenki: telefon, orvos, gyógyszer, ügyelet, mentő. Pénz nem számít, csak meggyógyuljon. Ez így van rendjén. De az, hogy halálosan beteg lélekkel születünk mindnyájan, és ha a gyermekeink ilyen állapotban maradnak, elkárhoznak, ez kit izgat közülünk? Vannak, akiket izgat, és Isten meg is áldja, ha nemcsak izgulnak miatta, hanem elkezdenek imádkozni, az igének a gyógyszerével kezelésbe venni őket, és mindazt megtenni, amit Isten mond. De vajon mi jellemzőbb a mi gondolkozásunkra és a közgondolkozásra?
Péternek itt azt kellett megtanulnia, hogy az a természet, amivel ő Jézus mellett él, javíthatatlan. Úgy, ahogy a Jeremiás könyvében olvastuk. Csalárdabb a szív mindennél, senki se ismerheti meg azt. Javíthatatlan. Neki pedig új életre van szüksége, újjá kell születnie. Egyébként így járnak a legjobbak is, a jó emberek is. Ennyit ér a mi nagy szívünk. Ennyire tudunk elmenni a mi nagy szeretetünkkel, és Isten ítélete lesz legnemesebb törekvéseinken is.
Akkor úgy járunk mi is, mint ő, aki magyarázott, fogadkozott, kiigazította újra és újra Jézust, de amikor áldozatot kellett volna vállalnia érte, nem volt sehol. Imádkozni nem tudott vele a Gecsemáné-kertben, virrasztani nem volt képes, most meg, amikor ki kellene állnia mellette, nincs bátorsága hozzá. Ennyit ér a mi nagy szeretetünk, elszántságunk, jó szándékunk, törekvésünk. Maradt az ő aggódó szíve, maradt a könnyen szóló nagy szája, maradt az okoskodó elméje (mindig beleokoskodott abba, amit Jézus mondott) s közben kiderül: nem érti, miről van szó, mit akar Jézus. A végén pedig ott van a háromszoros tagadás.
Ne tévesszen meg bennünket a látszat. Akkor se, amikor magunkat ítéljük meg, vagy mások megítélnek minket nagy jó szándékkal. Vagy különösen akkor, ha hízelegnek, azok a legveszélyesebb ellenségeink. Ne tévesszen meg a látszat! Isten el akar segíteni a valóság látására, és Jézus keresztjénél derül ki a valóság. Az, hogy kik vagyunk mi igazában, és az is, hogy kikké akar és tud formálni minket.
Milyen hát a mi szívünk, s mi van a szívünk mélyén? Ismerjük-e egyáltalán a szívünket? Az van benne, ami kijön belőle, mégpedig ami a kritikus pillanatokban kijön. Ami hirtelen kibuggyan. Ami a szívünkben van, az jön ki a szánkon is.
Péternek meg kellett tanulnia, hogy nem Jézust kell megtagadnia, hanem önmagát. Az előbb idézett jelenetben a Cézárea Filippinél lefolytatott beszélgetés során mondja neki Jézus zárómondatként: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24) Magát, nemcsak a bűneit, a már ismerteket, a látványosakat, hanem magát, az egész természetét, úgy, ahogy van. Mert mindent átjárt és megrontott a bűn. Amíg ez ellen tiltakozik valaki, addig nem lehet segíteni. Úgy még nem láttam újjászületni valakit, hogy ezt teljes meggyőződéssel, Isten előtti őszinte alázattal nem ismerte be: mindenestől romlott vagyok, nincs bennem (azaz a testemben) semmi jó — ahogy Pál apostol írja —, rászorulok a kegyelemre, és de jó, hogy van kegyelem!
Éppen ez a nagy dolog, hogy a tagadással meg a sírással nem ér véget a történet. A legtöbben ismeritek: néhány nappal ez után, húsvétot követően, a feltámadott Krisztus megkereste Pétert, és jellemző Jézus bölcs pedagógiájára meg szeretettől átitatott szavaira, azt kérdezte tőle: jobban szeretsz-e engem, mint ezek? — Mert ő volt a „jobban ember”, aki mindig mindent „jobban” csinált. Péter mit válaszolt? Azt mondja: Uram, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Itt már nem hangzik el a jobban, mint nagycsütörtök este, hogy ezek lehet, hogy megtagadnak, de én jobban ragaszkodom hozzád, én nem hagylak el. Itt már nem tartja magát különbnek a többinél, itt már Jézusra bízza, hogy ítélje meg őt, — te mindent tudsz, de azt tudod: szeretlek téged! Aztán még kétszer kellett erre a kérdésre válaszolnia. Ott már Jézus nem mondta azt, hogy jobban, csak azt, hogy szeretsz-e engem. Háromszori tagadás után háromszor megvallhatta, hogy szereti Jézust.
Ezek után soha többé nem emlékeztette őt Jézus erre a gyalázatos tagadásra. Miért nem? Mert azt Péter őszintén megbánta, amiatt sírt, és a megbánt és megvallott bűnöket Isten a háta mögé veti, és azok nem választanak el tőle minket. Ezért történt Jézus halála nagypénteken, hogy ez lehetséges legyen. Hogy egyrészt rádöbbenjünk, hogy velejéig megromlottunk és gyökeresen megrontott a bűn, másrészt felragyogjon előttünk: minden bűnre van tökéletes bocsánat, mert Jézus egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ezért lehet nekünk kegyelemből élnünk.
Ezért mondta Jézus a szenvedő és aggódó Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem”. Jézus keresztje leleplez, és ugyanakkor feloldoz. Leleplezi a romlottságunkat, és feloldoz, mert elég nékünk is az Ő kegyelme. Péternek szép feladatot ad. Megmaradhat az Ő alkalmazásában, de most már új szívvel. Most már nem a maga nagy szíve, meg Jézus iránti rajongó szeretete fogja vezetni, hanem a Szentlélek fogja belülről irányítani, a hit által benne élő Krisztus, és az lesz az igazi szeretet, az igazi engedelmesség.
Isten segítsen minket, hogy Jézusnak a keresztjére ne csak emlékezzünk ma, hanem el tudjunk csendesedni és megkérdezni Őt: Uram, mi van valójában az én szívemben? Nem akarom a látszatokkal megtéveszteni magamat. Hadd derüljön ki, és adj nekem új szívet. Segíts, hogy növekedjem ebben az újban, és hadd legyen egyre erőtlenebb a régi.