AZ ÉLŐ ISTEN

Próbáljunk visszaemlékezni arra, amit az elmúlt alkalmakon tanultunk Dániel könyvéből, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Amikor kiderült, hogy Isten megőrizte Dániel életét az oroszlánok vermében, és sértetlenül kihúzták őt onnan, akkor Dárius király kiadta ezt az egész birodalomra érvényes rendelkezést, hogy mindenki tisztelje Dániel Istenét. Ebben a rendeletben olvassuk ezt a különös indokolást: „Ő az élő Isten”. Honnan tudta ezt meg Dárius? Meg is magyarázza: „Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából.”
Úgy tűnik, ez merőben új volt Dárius számára, hogy van olyan Isten is, aki csakugyan létezik. Aki megőrzi a benne bízókat, aki parancsol még a vadállatoknak is. Úgy látszik ez a Dániel egy ténylegesen lé-tező, élő személyben hisz, amikor ragaszkodik az ő Istenéhez. Hiszen ez az Isten ezek szerint hall, reagál, cselekszik, tehát ténylegesen uralkodik. Nemcsak Dániel nevezi Őt Úrnak, hanem Ő valóban az.
Nem ehhez szokott Dárius, meg a hozzá hasonlók. Ők azt tartották, hogy minden nemzetnek megvannak a maga istenei, de azok nem szoktak így cselekedni. Azok egyáltalán nem szoktak cselekedni. Sok mindent nekik tulajdonítottak, de a bennük hívők sem vették igazán komolyan, hogy léteznek. Maga Dárius is istenféle lett volna, hiszen a perzsák a királyaikat istenként is tisztelték, és minden királyt Ormuzd isten képviselőjének, sőt megszemélyesítőjének tekintettek, s így imádták. Azonban éppen a Dá-niel ellen szőtt összeesküvés során derült ki, hogy milyen tehetetlen volt ez az isten.
Dárius őfelsége teljesen tehetetlennek bizonyult az alattvalóival szemben. Nem tudta megmenteni a karmai közül hűséges emberét, Dánielt. Teljesen tehetetlennek bizonyult a saját törvényeivel szemben, nem tudott változtatni azon a törvényen, amit ő már aláírt. Milyen isten az, aki ennyire kiszolgáltatott és erőtlen? Ebből aztán nyilván nem lehetett más következtetést levonni, már csak önvédelemből és önigazolásból sem, hogy úgy látszik, az istenek általában ilyenek. Nem is lehet elvárni egy istentől, hogy cselekvőképes legyen, vagy hogy minden helyzetben érvényesítse az akaratát.
Így gondolkoztak ők. Annál inkább szemet szúrt az udvarban sokaknak Dánielnek a hite. Miközben azt tartotta a környezete, hogy minden nemzetnek saját istenei vannak, aközben nem értették, ha egyszer Dániel évtizedek óta távol van a hazájától, és előbb babiloni, most pedig perzsa főtisztviselővé lett, miért nem tiszteli ennek a népnek az isteneit a maga istene helyett? Miért kell ilyen makacsul ragaszkodnia Jahvéhoz, akit naponta háromszor imád, és ezt nem is rejti véka alá. Öregember létére is letérdel előtte, és úgy tiszteli őt. Mennyivel lehet különb az az Isten, mint az ő isteneik? Dánielnek ez a makacs ragaszkodása az élő Istenhez egyenesen sértő volt a környezete számára, mert ebből azt vonták le, hogy megveti az ő isteneiket, és föléjük helyezi a magáét.
Dániel azonban tudta, hogy az az Isten, akit ő megismert és tisztelt, nem egy a sok közül, hanem az egyetlen, aki valóban létezik, aki valóban Isten. Akit nem az emberek teremtettek azért, hogy legyen kibe kapaszkodniuk, hanem aki maga teremtette az embereket is. Ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami azokban és azokon kí-vül létezik. Ő uralkodik ténylegesen mindazon, amit teremtett: embereken és állatokon is, íme még az oroszlánokon is, természeti erőkön és égi testeken, és minden az ő akarata és szava szerint történik. Ő meghallja azokat, akik hozzá kiáltanak. Válaszol a hozzá intézett imádságra, és különös szeretettel veszi körül azokat, akik reá bízták magukat.
Dánielnek egészen természetes volt az, hogy a kitalált, az úgynevezett istenek tehetetlenek, mert hogy nincsenek is. Az élő Istennek pedig minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ezért nem volt hajlandó semmi kincsért sem elcserélni az élő Istenbe vetett hitét, és az Ő tiszteletét, imádatát ember csinálta bálványok tiszteletére. Ez teljességgel képtelen gondolat volt a számára.
Az úgynevezett isteneket lehet csereberélni, leváltani a mindenkori érdekek, divatok és politikai fordulatok szerint. Az élő Istennel való közösség azonban az egyetlen olyan közeg a benne hívőknek, amiben létezhetnek. Ez létfeltétel azoknak, akik Őt már megismerték. Ennek a folyamatos ápolása, az élő Isten imádása hozzá tartozik a hívő élethez. Ezt a tiszteletet nem lehet átmenetileg sem — mint ahogy itt igényelték volna: 30 napra felfüggeszteni, szüneteltetni, vagy bármi mással helyettesíteni. Aki ezt az istentiszteletet abbahagyja, az olyan, mintha a lélegzést hagyná abba, felfüggeszti 30 napra, s utána majd folytatja. Nem tudja folytatni, mert belepusztul, meghal közben.
Ezért vállalta Dániel az oroszlánok vermét is inkább, mint a hitehagyást, az élő Isten megtagadását. Mivel ő ismerte azt, akiben hitt, ezért merte életveszélyesen is Istenre bízni magát. A Biblia szerint hinni ezt is jelenti: életveszélyesen is rábízom magamat arra, akit valamennyire már megismertem, tudom, mit kaptam tőle eddig, tudom, mit ígért nekem a továbbiakra, tudom, mit tett értem, és hogy számíthatok rá. Éppen ezért megalkuvás nélkül ragaszkodik az ilyen hívő ember az élő Istenhez abban a bizonyosságban, hogy csak a vele való közösségben van biztonságban, de a vele való hitbeli közösségben még az oroszlánok közt is biztonságban van.
És ha történetesen az ő Istene úgy rendelkezne: tépjék szét az oroszlánok, akkor is csak ebben az Istennel való közösségben marad biztonságban, mert ezen a közösségen az sem változtat, ha meg kell halnia. A meghalása után is csak az élő Istenhez ragaszkodva van biztonságban. Ez az egyetlen igazi életbiztosítás, mert ez a vele való hitbeli közösség maga az élet, a teljes élet, az örök élet, az üdvösség.
Dánielnek ez egészen természetes volt. Ezért ragaszkodott olyan következetesen, megalkuvás nélkül Istenhez. Egyre jobban megismerte Őt, ennek következtében egyre könnyebb volt bíznia benne, és egyre teljesebben reá bízta magát. Neki nem volt alternatíva. Az ő számára egyetlen lehetőség volt: ragaszkodni ahhoz az Istenhez, aki neki az életet jelentette, akitől remélhette a jö-vőjét is. Csak Ő az élő Isten, az összes többi nem az.
Ezzel a meggyőződésével persze, hogy magára haragította a környezetét, tisztelt kollégáit is. Bármi mást szívesen megbocsátottak volna neki, mint ezt. Ha kiderül, hogy Dánielnek is vannak mulasztásai a hivatali tevékenységében, mint ahogy a legtöbbüknek voltak, azt szívesen megbocsátották volna. Ezt, hogy szerinte a népek istenei nem istenek, és ő egyedül csak Jahvét, az élő Istent hajlandó imádni, ezt tűrhetetlennek tartották.
Ez így van ám ma is. Így lesz egyre inkább, ahogy közeledik a mi dicsőséges Urunk második eljövetele, az úgynevezett utolsó időkben. Ha valaki ezt így ma vallja Istenről, nemcsak titokban hiszi, hanem meg is vallja, ki is meri mondani szeretettel, alázatosan, de ilyen rendíthetetlen meggyőződéssel, az nem korszerű ember. Ha valaki vallja, hogy mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten, de dicsőségesen fel is támadott, és él, és uralkodik, hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön, erre még sok egyházi ember is elhúzza a száját, és megvan a véleménye az ilyen hitvallásról.
Egyre inkább tért hódít ez a tévtanítás, hogy az igazság megoszlik a különböző vallások és eszmerendszerek között. Hiszen mindegyikben van jó és igaz is, meg téves és hiány is. Ezt van hivatva kifejezni az egyre ismertebbé váló tao-jel, ami azt szemlélteti, hogy jó és rossz együtt, sőt egymásba fonódva él ezen a világon.
Ezzel szemben a Szentírás, amit mi az egyetlen élő, igaz Isten hiteles kijelentésének vallunk, azt mondja, hogy az Isten világosság, és nincs Őbenne semmi sötétség (1Jn 1,5). Azt mondja, hogy az ördög mindenestől gonosz és őbenne semmi jó. Nincs fehér ördög, amit néhány évvel ezelőtt a német evangélikus egyház Kirchentag-ján, évi legnagyobb ünnepén, egy nagy plakáton ábrázoltak, hogy a fehér ördög összeölelkezik Jézussal. Ez a métely fertőzte meg a mai szellemiséget, és hatja át egyre inkább a vallásos közgondolkozást.
A Biblia azt tanítja, hogy a végső és teljes igazság nem rakható össze a különböző vallásokból. A végső és teljes igazság testet öltött egy élő személyben, úgy hívják: Jézus. Őbenne jelentette ki magát legteljesebben az élő, valóságos, ténylegesen uralkodó Isten.
A Dánielek is megismerhették valamennyire ezt az Istent, de nem volt Jézus előtt mindenki számára hozzáférhető ez az ismeret és a vele való kapcsolat. Jézus eljövetele azt jelentette, hogy Ő, aki az Atya kebelén van, a leghitelesebben tudta nekünk elmondani, ki a láthatatlan Isten, s egyben megtanít bízni is benne. Egyedül Ő mondhatta el, hogy én vagyok az igazság. Egyedül az ismeri meg az igazságot, aki Őt megismeri, és elismeri annak, aki. Egyedül az juthat el helyes Isten-ismeretre, és egyáltalán Istennel való közösségre, aki Jézuson keresztül keresi Őt. Senki sem mehet az Atyához, csak én általam — mondotta a mi Megváltónk.
Ez nem a keresztyén vallás kizárólagossági igénye, ahogy mondani szokták, hanem az élő Jézus Krisztus kizárólagossági igénye. Mert kizárólag Ő halt meg helyettünk a kereszten. Kizárólag Őérette, sőt vele együtt enged közel magához bennünket a mindenható Isten. Ezt szemléltette nagypénteken a kárpit kettéhasadása is. Az apostoli igehirdetésnek nem véletlenül volt ez a középpontja. Ezzel indulhat el egy pogány, Istentől elrugaszkodott, mindenféle vallásosságtól áthatott embernek az új élete.
Nincsen senkiben másban üdvösség — hirdették az apostolok —, nem adatott az ég alatt a földön más név, amely által megtartathatunk, csak a Jézus Krisztus neve (ApCsel 4,12). Ezért írta Pál apostol: „Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,4-6).
Jézus Krisztus ilyen sarkosan, ilyen élesen hirdette meg az Ő szolgálatának a jelentőségét és személyének a titkát, hogy egyedül Ő az élet. „Én vagyok az élet”. Nélküle minden ember lelkileg halott. Csak az él, aki vele kapcsolatba kerül. Egyedül Ő az Üdvözítő, a Szabadító, a Segítő. Mi mindnyájan — a legjobbak is — rászorulunk az Ő üdvözítő szeretetére. Egyedül Ő a lelkek igazi Orvosa, és nekünk mindnyá-junknak szükségünk van az Ő gyógyító munkájára.
Jézusnak ez az igehirdetése már akkor is botrányt okozott, meg később is. Pál apostol írja, hogy ez az evangélium a zsidóknak botránkozás, a görögöknek meg egyszerűen bolondság. De nekünk, akik hiszünk — folytatja — Istennek ereje és Istennek hatalma.
Itt az a nagy kérdés, hogy érzékeljük-e pontosan a világ elegy-belegy „evangéliumai” és a Jézus Krisztus igaz evangéliuma közötti különbséget? És minket botránkoztat a Krisztus evangéliuma vagy pedig azok közé tartozunk, akik hiszünk neki, és megment, új élettel ajándékoz meg? Lehet ez ellen tiltakozni, és lehet ezt alázatosan elfogadni. Megmaradhat valaki a halálban, vagy átmehet a halálból az életbe, ha hisz az Isten egyszülött Fiának nevében.
Kedves az, hogy Dárius többször így említi Istent: a te Istened, mondja Dánielnek. Ő érzékelte, hogy van különbség az ő isteneik, és Dániel láthatatlan Istene között. Bizonyos tisztelettel emlegette: a te Istened…
Ki a mi Istenünk? Ismerjük valóban az élő Istent? Annak ismerjük, aki valójában? Ez a szó: igazság, az Újszövetség görög nyelvében azt jelenti: valóság. Az igazi valóság, ami csakugyan létezik. Nem az, aminek látunk valamit, vagy aminek látszik, vagy aminek mondják mások, hanem ami az valójában. Ismerjük Isten igazságát? Igazán ismerjük Istent? Ez nem elméleti kérdés, amin ráérő emberek töprenghetnek, ez életkérdés.
Azt mondja Jézus a főpapi imában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ez maga az élet, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent. (Nem az úgynevezett isteneket, amiket mi gyártunk.) És azt, akit Ő elküldött, Jézus Krisztust is annak ismerjük, aki Ő valójában.
Ma a világ és az egyház egyaránt válogat. Megpróbáljuk kiszedni mindenből azt, ami jó, és összeállítunk egy nekünk rokonszenves vallást, vallásosságot. Ez az iránya az egész nagy vallási fejlődésnek, a különböző vallások közeledésének is. Ennek a jegyében hívta össze a pápa néhány évvel ezelőtt Assisiba a világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak. Kihez? Az afrikai tűzimádó vajon ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, akihez mi, akik Jézustól ismertük meg az Atyát? Helyes vajon ez a mindent összemosó, békéltető magatartás, hogy biztosan mindenki ugyanazt az Istent imádja? A Biblia azt mondja: biztosan nem! A népek a maguk gyártotta isteneiket, bálványaikat imádják, és ezektől merőben kü-lönbözik az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja, aki nekünk önmagát a Szentírásban kijelenti. Ez kétségtelenül hit kérdése. Ezt vagy hiszi valaki, vagy nem. Ha nem, észérvekkel nem lehet meggyőzni. Bár Dáriusnak elgondolkoztató volt, amit ez az Isten cselekedett, amikor a tetteivel találkozott. Mindenképpen hit kérdése ez, de pontosan erről van szó: hisszük-e mi ezt?
A nyugati keresztyénség nagy része lemondott erről, mert ez nem korszerű üzenet. Az ökumenikus diplomácia törvényei szerint — mondta egy egyházi vezető — ezt a hitvallást nem szabad hangoztatnunk. Ennek az a látszata, mintha megvetnénk a többi vallást, a többi istent, a többi embert.
Dániel megvetett valakit is? Olyan alázatos, szelíd ember volt! Éppen a többiek iránti szeretetből képviselte határozottan ezt a meggyőződését: nincs más Isten. Mi találtuk ki őket. Egyetlen Isten van, aki tőlünk függetlenül, minket messze megelőzően létezett, és létezik mindörökké. Őt imádni — ez nagy kiváltság. Ez emeli ki az embert minden ürességből, ez tölti meg tartalommal, küldetéssel az életét, mint az övét. Ez jelent tökéletes védelmet minden helyzetben, még az oroszlánok vermében is. Ezt az Istent ismerjétek meg, és imádjátok.
Szeretetlenség a többiekkel szemben, ha ezt megvallja valaki? Nem akkor szeretjük a többieket, ha nagy szeretettel és alázattal rámutatunk erre az Istenre, s majd ez az Isten meggyőzi őket a maguk isteneinek a hiábavalóságáról? Ezt eltagadni, elhallgatni, hogy van egy, aki csakugyan létezik, akit nem mi találtunk ki, hanem Ő talált ki minket, Ő teremtett minket, és szép programja van a számunkra, — ezt elhallgatni durva szeretetlenség embertársainkkal szemben.
A múlt héten hallgattam egy előadást. Egy nyugateurópai egyházi vezető kifejtette, hogy az ő országukban minden vallás és felekezet szabadon taníthat hittant az iskolákban, és ezeknek a vallásoknak és felekezeteknek a kooperációjára van szükség, s nem szabad többé misszióról beszélni. Egy kedves naiv hallgató, egy huszonéves kislány halk hangon megkérdezte, amikor lehetett hozzászólni: teljesen lemondtak arról, hogy az Úr Jézust megismerjék azok, akik még nem ismerik? Ez kellemetlen kérdés volt, s az előadó ügyes volt, valami egészen másról kezdett beszélni válaszadás címén. Nem hangzott el válasz a kérdésre, mert teljesen lemondtak róla. Mert nem szeretjük a többieket, a mi atyánkfiait annak jegyében, hogy legyünk modernek, korszerűek és hallgassuk el az igazságot. Mert ha valaki azt mondja: egy az Isten, a mi Atyánk, és egy Urunk a Jézus Krisztus, ez bántó lehet a többiek számára.
Ezért érdemes most ennek az igének a fényében csendes becsületességgel végiggondolnunk: kinek ismerjük Istent? Nem tapad-e Isten-képzetünkhöz is valamiféle tévedés? Nincsenek-e torz elképzeléseink vele kapcsolatban? Nem az a nagy baj, ha vannak, hanem az baj, ha azt gondoljuk, hogy Isten olyan, amilyennek elképzeljük. Engedjük, hogy megismertesse magát velünk. Itt van leírva, kicsoda Ő. Tudhatunk az Ő tetteiről. Jézus Krisztus azt mondja: aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, kijelentem magamat annak. Óriási ígéret ez.
Ez történhet egy vasárnap délután csendjében is otthon, amikor megkérdezzük: Uram, ki vagy te valójában? Jól ismerlek téged? Ha ismerlek, miért nem merlek megvallani? Nem tagadtalak meg sokszor? Jobban akarom szeretni azokat, akik között élek, és megvallani téged. Te nem szégyelltél engem elfogadni és Isten gyermekévé tenni, én sem akarlak szégyellni téged és a rólad szóló örömhírt. Akinek ehhez Isten Szentlelke erőt és bátorságot ad, arra a saját bizonyságtétele is visszahat, és meg fogja erősíteni a hitét. Meg fogja tapasztalni, hogy a róla hangzó hitvallás által Ő maga milyen szabadításokat tud elvégezni, és hogy munkálkodik másoknak az életében.
Az egyik bibliamagyarázó ezt írja Dánielről: „Dániel az a fajta ember, aki nem tud nem megbotránkoztatni másokat, hiszen engedelmeskednie kell annak, amit végső igazságnak ismert meg. Végső igazságnak, azaz olyannak, ami nem tűr maga mellett egyenrangú igazságokat. Ő engedelmeskedni akar az egyetlen igaz Istennek, aki nem tűr maga mellett egyenrangú isteneket.”
Ez aztán korszerűtlen gondolkodás! Ez nem rokonszenves ma a nagy többségnek, de csak ez segíthet rajtunk. Mert csak a valóban létező, az élő Isten segíthet rajtunk. Olyan nagy kegyelme ez neki, hogy engedi megismerni magát. Akik Őt nem szégyellik, hanem vállalják, azokkal együtt bizonyságot tesz önmagáról. Nekünk nem kooperációra van szükségünk a bizonyságtétel területén, sok más területen igen, hanem misszióra. A misszió helyére lépett a dialógus, meg a kooperáció. Ezzel megtagadjuk a mi Urunkat, aki mennybe menetele előtt az utolsó mondatokkal még ezt helyezte a benne hí-vők szívére: „Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet, és hirdessétek nekik mindazt, amit én parancsoltam nektek” — mondja Jézus Krisztus.
Bárcsak megerősödnénk ebben a küldetésben, tudnánk ezt Isten iránti engedelmességgel és embertársaink iránti nagy szeretettel végezni. Bárcsak világítana igazán az életünk, és az hívná fel a figyelmet arra a Krisztusra, akinek a jó illata áradhat rólunk. Bárcsak minden bálványunktól meg tudnánk szabadulni és egyedül az élő Istent tisztelnénk.
Ez nem olyan könnyű. Nem megrendí-tő, hogy Dárius, ennek a nagy világbirodalomnak az első embere, ezt felismeri, megállapítja, leíratja, és mégsem tér meg ehhez az Istenhez. Olyan szép ez a rendelet: Ő az élő Isten. Ezzel kimondta, hogy a többiek nem. Ő megment, megszabadít, csodákat tesz. Ő mentette meg Dánielt. Mindenki félje és tisztelje Őt. — Kivéve engem. Vagy csak elméletben tisztelje?
Nem kellene ezt az engedelmesség lépésének követnie? Ugyanabban a helyzetben van ez a király, mint egy későbbi másik. Ismerjük Agrippa királyt, akinek Pál apostol beszél meggyőzően, erővel Jézus kereszthalálának a jelentőségéről és feltámadásáról, és Agrippa azt mondja: majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek. De marad hitetlen. A majdnem azt jelenti: nem.
Isten őrizzen meg ettől minket! Sok mindent tudunk, elvileg igaznak tartjuk, csak éppen nem kezdjük el imádni, helyesen imádni, csak az élő Istent imádni, az életünk engedelmességével is imádni, ha kell áldozatokat vállalva is imádni, mint Dániel.
Isten segítsen minket abban, hogy ez így lehessen és így tudjunk valóban az Ő dicsőségére élni!