Cseri Kálmán

Bibliaolvasó kalauzunk szerint csaknem két hónapon keresztül Mózes második könyvét fogjuk olvasni. Éppen ez a mai napra kijelölt szakasz belőle. Ez az egész könyv a szabadításról szól. Arról, hogyan szabadította ki Isten az Ő népét reménytelen helyzetből, s hogyan hordozta nagy szeretettel csodáról csodára évtizedeken keresztül a pusztában. Ennek során ismerte meg ez a nép igazában, hogy ki az ő szövetséges Istene. Ennek során lett egészen egyértelmű számukra, hogy Isten élő Úr, Isten szabadító Úr, Isten az ő személyes életüknek is ura.
Röviden frissítsük fel a történeti körülményeket, utána ezt vizsgáljuk meg: milyen istenismeretre juthatott el az a nép akkor, hiszen nekünk is ma pontosan erre van szükségünk, hogy helyes istenismeretünk legyen. Éppen ezekben legyünk bizonyosak: Isten élő Úr, szabadí-tó Úr, és személyes életünknek is ura akar lenni.
Jákób, és családja Krisztus előtt 1600 táján költözött le Egyiptomba, és jó négyszáz évig tartott az ott tartózkodás ideje. József akkor a birodalom második embere volt, és emiatt is egy ideig jól ment soruk. Amikor azonban új dinasztia kerül hatalomra, az új fáraó már nem emlékezett és nem is akart emlékezni József érdemeire. Csak az nyugtalanította, hogy Izráel népe gyorsan szaporodik. Félni kezdtek tőle, és különböző manipulációkkal rabszolga sorba süllyesztették az egész népet. Évszázadok teltek el ebben a sanyarú állapotban, és ez enerválttá tette az embereket fizikailag, lelkileg, emberileg egyaránt. Az élő Istenbe vetett hitük halvány emlékké vált. Az imádságuk erőtlen jajgatássá és senki nem tudta elképzelni, hogy van mód arra, hogy változzék a sorsuk. Ebből a helyzetből nincs kiút, nincs remény a számukra. — Holott közben Istennek már készen volt a szabadító terve, sőt készítette azt is, akit eszközként akart felhasználni a szabadításban: Mózest. Ezt azonban egyelőre sem a nép, sem Mózes nem tudták.
A legnagyobb baj az volt, hogy nem ismerték Istent. Voltak halvány emlékeik Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéről, ezek azonban sokszor már torzultak is, mivel közben kijelentés nem hangzott. Ezért Isten azzal kezdte, hogy bemutatkozott. Előbb Mózesnek, azután az Ő né-pének. Éppen ez a fejezet hozza summásan, aztán majd a következő fejezetek részletezik, hogy Isten élő Úr, szabadító Úr, és személy szerint külön-külön mindenkinek is Ura.
Mit jelent, hogy Ő élő Úr, és hogyan tanulta ezt meg Mózes? Azt olvassuk, hogy negyven év óta Mózes napról-napra terelgeti apósának a nyájait, meg nyílván a saját nyájait is. Teltek az évtizedek, és hozzászokott ezekhez az egyforma szürke napokhoz. Akkor történt ez a különös jelenség, hogy látta, ég egy csipkebokor, de nem ég el. Az, hogy ég, nem volt különös, mert a több hónapig tartó szárazság után a nagy hőségben többször tüzet fogott egy-egy kiszáradt növény. De hogy ég és mégsem semmisül meg, ilyet még ember nem látott.
Azt mondja Mózes: Odamegyek, hogy közelről lássam ezt a csodát. Akkor hallja a nevét, és ez volt igazán a csoda. Ki szólítja őt ott, ahol a madár se jár? Még egyszer hallja a nevét. Aztán az illető megmondja, kicsoda: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ezek ismerős nevek voltak a régmúltból. Hallott ő arról, hogy Isten valamikor kihívta Ábrahámot onnan, ahol született és lakott. Neki ígérte az ígéret földjét, neki is adta, aztán onnan ezek az ősök József idejében lejöttek Egyiptomba. Ennyi rémlett. De ki az, aki most hozzá beszél?
Ő ismerte az egyiptomi istenvilágot, nagy műveltségre tett ő ott szert, de az egyiptomi isteneknek nem szokásuk beszélni. Azok az életnek semmiféle megnyilvánulását nem szokták adni. Ki ez, aki szólítja? Isten folytatja bemutatkozását. „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.”
Tessék? Ilyen lenne ez az Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, aki lát, hall, érzékel, megfigyel, ismer, érez, sőt együtt érez, aki tud szánakozni, aki számon tartja az övéit és könyörül rajtuk? Ezek mind egy élő, valóságos személyre jellemzőek. Ennyire valóságos személy az Isten? Ennyire élő Úr? Ennyire Úr, hogy előtte nincs akadály? Bármiről ilyen magától értetődő természetességgel beszél: ezt csinálom, azt csinálom, érzékeltem és megvalósítom?
Ez volt Mózes életében az első igazi nagy kijelentés, Isten önkijelentése. Itt találkozott azzal, hogy az élő Isten egészen más, mint azok az istenek, amikről ő sokat tanult, hallott, vagy talán még a tiszteletükre is rákényszerítették. Amikor később megkérdezi, mi a neved, mit mondjak azoknak, akiknek beszélni fogok ró-lad, hogy hívnak? Akkor megint meglepődve kell hallania, Isten azt mondja: az a nevem, hogy Vagyok, aki vagyok. Egyszer foglalkoztunk ezzel részletesen, hogy ha precízen, a nyelv szellemét is figyelembe véve akarjuk ezt a különös kifejezést lefordítani, akkor ezt úgy lehet visszaadnunk: ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek, aki elkezd félni attól a feladattól, amivel Isten őt megbízta.
Isten soha nem bizonygatja az Ő létét, hogy van, hanem az Ő jelenlétéről biztosítja azokat, akik vele kapcsolatba kerülnek, s aztán az illetők meg is fogják tapasztalni, hogy nem mi találtuk ki Istent, nem mi alkottuk Istent a magunk vigasztalására, hanem Ő alkotott minket a maga dicsőítésére és szolgálatára.
Hadd kérdezzem meg egészen személyesen: ismeritek ti Istent? Azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan sok mindent tudnánk mondani arról, hogy kinek gondoljuk Istent, mit olvastunk róla, vagy bibliai igéket is tudnánk idézni, — most nem idézni kell, hanem: ismerjük-e Őt? Ismerni személyes közösségben, együttélés során lehet igazán valakit. Sok torz elképzelés él emberekben Istenről. Összekeveredik mindenféle, a régi ókori népek bálványsokasága, az egyre nagyobb mennyiségben importált, keleti, távol-keleti gondolatokkal, sajátosan pogány, ember faragta istenképzetek jelennek meg sokak előtt, de az élő Istent, aki csakugyan van, azt az egyetlen egyet, aki a hitünk szerint ezt a világot alkotta, aki gondviselőnk, aki a megváltást előkészí-tette, ismerjük? Élő Istened van neked? Beszéltél vele ma? Ha nem, miért nem? Mégsem biztos, hogy él? Vagy nem olyan fontos Ő, nélküle is elvagyunk?
El lehet lenni nélküle is úgy, ahogy Mózes eltöltötte azt a negyven évet ott a pusztában, de az igazi élet ott kezdődött számára, amikor megismerte ezt az Istent. Amikor igent mondott az Ő parancsára. Amikor egyre szorosabb lelki közösség alakult ki közte és a Mindenható között, a Mindenható kezdeményezésére. Valóban azt az Istent ismerjük mi, aki nekünk magát kijelenti a Bibliában?
A Zsidókhoz írt levél 11. részében olyan világos ez a mondat: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” (6. v.)
Ha valaki bizonyos abban, hogy Isten él, hogy Ő élő Úr, annak ez mérhetetlenül nagy biztonságérzetet ad. Élő Uram van, akivel személyes kapcsolatban vagyok, akire számíthatok, aki nem feledkezik el rólam, akinek nagy ígéretei vannak a számomra. Elég ezekre hivatkoznom, akit Jézus Krisztus kereszthalála óta így szólíthatok: Atyám. Aki jól tudja, mire van szükségem. Kell ennél több? Teljes bebiztosítottság a hívő számára. Ugyanakkor ez a bizonyosság, hogy élő Istenünk van, a mi felelősségünk alapja is. Mert Ő nemcsak azt látja, amit az ellenségeink velünk tesznek, (lásd a felolvasott igét), nemcsak azt hallja, amit hozzá kétségbeesésünkben kiáltunk, hanem Ő azt is látja és hallja, amit úgy szeretnénk tenni és mondani, hogy Ő ne lássa, ne hallja. Mivel azonban élő Isten, nem lehet a háta mögött tenni semmit. Mindenért felelnünk kell neki: amit tettünk, mondtunk, elhallgattunk vagy elmulasztottunk. Ez tehát a hívő ember felelősségének az alapja is. Óriási örömhír: számíthatok rá. Egyetlen mondatos imádságom is eljut hozzá. Mindig hallótávon belül van és felel a hozzá küldött kiáltásra. De ismeri a bűneimet is, és azoknak megvan a maguk ítéletük.
Élő Istenünk van-e nekünk? Abban a bizonyosságban töltjük-e ezt a néhány évtizedet, hogy az egész életünk az Ő színe előtt zajlik, hogy Ő minden helyzetben jelen van? Életünk utolsó óráját csak vele oszthatjuk meg, de Ő ott is jelen lesz, sőt még utána is, hiszen a benne hívők vele tölthetik az örökkévalóságot. Ez volt az első, amit Mózesnek, majd a népnek meg kellett tanulnia: Isten élő Úr.
A másik: Isten szabadító Úr. Ezt közli az Ő szándékaiból mindenekelőtt Isten Mózessel: „Le is szállok, hogy megszabadítsam az én népemet Egyiptom hatalmából, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása, lá-tom, mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak.”
Isten nem nézi közömbösen az övéinek a szenvedését. Isten nem arra biztat minket, hogy segítsünk magunkon. Végképp nem Istenre jellemző ez a pogány gondolat: segíts magadon és majd Isten is megsegít, mert tudja, hogy ez a nép nem tud magán segíteni. Lelkileg enerválódva, fegyvertelenül, fizikálisan leromolva, a hitüket elveszítve, tudatosan szétszóratva, hogy semmiféle közösségi tudat, összetartozás tudat, „egységben az erő” ne alakulhasson ki bennük, — hogyan tudnának segíteni magukon? Mit csináljanak? Szedd össze magad, Izráel! És… Mit csináljon, amikor hajcsárok állnak mögötte, ostorral verik meztelen hátukat? Egyre magasabbra srófolják a normát, s aki nem teljesíti, sokszor a halálig ütlegelik. Hogy segítsen magán egy ilyen nép? Ilyen gondolatok csak nekünk jutnak az eszünkbe.
Isten nem azt mondja, hogy segítsetek magatokon, hanem azt mondja: kész a szabadítás a számotokra. Én leszállok és kiszabadítalak titeket. Ezt a népet a rabszolgaság teljesen tönkretette, és tehetetlen, reménytelen éppen ezért a jövője. Semmi kilátása nincs arra, hogy másként folytatódjék. Istennél azonban minden kész a jövőre nézve, és Ő ezt meg is fogja valósítani.
Ez olyan gondolat, ami végigvonul a Biblián az egész emberiségre érvényesen is. Ugyanez történt velünk, emberekkel, amikor Isten ellen fellázadtunk. Akkor mi ott a szabadságunkat veszítettük el. Senki ne hitegesse magát ilyen öncsalással, hogy a szabad akarunk megmaradt. Tessék mutatni valamiféle bizonyítékot erre nézve, mennyire szabad az akaratunk! Azóta, hogy Isten nélkül próbálunk emberek maradni, azóta csak a kisebb rossz, vagy nagyobb rossz között tudunk legfeljebb választani. Képtelen a jót választani az ember.
Képtelen sokszor egy közönséges rossz szokásról is leszoktatni magát. Tudva tudjuk, hova vezet, ha így pusztítjuk a körü-löttünk levő természetet, s mégsem tudjuk abbahagyni. Tessék mutatni majd egy nagyvállalatot, amelyik majd bezár vagy átalakítja a profilját azért, hogy ne károsítsa a továbbiakban annyira a környezetet. Tessék mutatni egy szenvedélybeteget, aki azt mondja: mától kezdve vége mindennek, újat kezdek. Születnek ilyen elhatározások, ott van a vágy sok szenvedélybetegben a szabadulás után, aztán a sok kudarc egyre gyengébbé teszi azt a reményt, hogy ez sikerülni is fog, s a végén sokan önmaguk is lemondanak magukról.
Miért tesszük azt a sok rosszat, ha állítólag tudjuk, mi a jó, és nekünk szabadságunkban áll tenni a jót? Nem tudunk kikecmeregni a kötelékeinkből, nem tudjuk semlegesíteni félelmeinket, nem tudunk megszabadulni sokszor még egyszerű gondolatoktól sem, amik gyötörnek bennünket. Elhatározom: holnaptól kezdve nem gondolok rá, s lehet, hogy annál inkább fogok rágondolni. Miért rombolják emberek az egészségüket, ha tudják: az rombolja, amit csinálnak? Miért teszik tönkre sokszor tudatosan, vagy ennyire gyengén a saját házasságukat, amikor azzal, amit gyakorolnak, tönkreteszik. Miért ássák alá gyermekeik jövőjét azzal, hogy úgy viselkednek ahogy… ? Mert ugyanolyan tehetetlenek vagyunk a jóra, a szabadságban való helyes élésre, mint ahogy Isten népe ott a több száz éves rabszolgaság következtében tehetetlenné vált arra, hogy önmagát kiszabadítsa.
Itt szólal meg a nagy örömhír: Isten viszont elkészítette a szabadítást. Nem biztatja őket, nem korholja őket. Nemcsak sopánkodik rajtuk, miután hallotta a kiáltásukat, hanem elkészíti a szabadítást és meg is valósítja. Így készítette el és valósította meg a mi szabadításunkat is.
Miután Jézus Krisztus emberi teste megfogant Mária méhében, Isten angyala ezt mondja Józsefnek: „Nevezd őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az én népemet annak bűneiből.” Jézus azt jelenti: Szabadító. Legyen áldott az Ő neve! Ő a szabadító, aki eljött, hogy kiszabadítson abból a reménytelen helyzetből, amiből soha nem tudtunk volna kikecmeregni, ahol önmagunkon sem, egymáson sem tudunk segíteni. Ahol csak egyre mélyebbre kerülhet az ember, hiszen olyanná váltunk Istentől elszakadva, mint a lejtőn elinduló golyó. Ha külső erő meg nem állítja, a lejtő aljáig nem áll meg. Az ember pedig a lejtő alján összetöri magát. A bűn zsoldja halál, mégpedig az örök halál, az Istentől való végleges elszakítottság, a kárhozat.
Jött a szabadító Jézus, hogy minket Istenhez visszavezessen, hogy helyreálljon a közösség. Ahogy Isten kivezette a rabszolgaságból az Ő népét, és visszavitte atyái földjére, amit elveszített, úgy vezeti vissza Jézus Krisztus mindazokat, akik hisznek benne, az ősi állapotba, az Istennel való közösségbe, amit a Biblia üdvösségnek nevez. Az ilyen ember boldogan énekli: „mily jó, ha bűntől már szabad, az Úr szolgája vagy. A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad.”
Az ilyen ember éli át azt, amit a harmadik pontban szeretnék hangsúlyozni, amit Mózesnek is meg kellett tanulnia: Isten nemcsak úgy általában Úr, hanem személy szerint is Úr az életünkben, és az akar lenni. Bejelenti Mózesre az igényét. Most ad egy fordulatot a beszélgetésnek: „Menj el! Elküldelek téged a fáraóhoz, hozd ki az én népemet.”
Ez tiszta képtelenség! Mire gondol Isten? Hogyhogy menjen el, leütik a fejét. Hátha még emlékeznek arra a szerencsétlen gyilkosságra, amit elkövetett. Onnan menekült, a bőrét mentette, úgy került ide. Itt már eltelt negyven év. Nyolcvan éves Mózes. Hova menjen? Ilyenkor akar kezdeni vele valamit Isten? Azzal a meneküléssel neki kettétört a karrierje, odalett a ragja, címe. Minden odalett. Minden álma, terve a múlté. Ugyanolyan reménytelen, kiszolgáltatott a helyzete, mint a népé Egyiptomban. Ne mondjon már ilyeneket Isten!
De Ő mond, sőt nemcsak mond, hanem meg is valósítja. Amikor már valaki lemond magáról is, Isten még mindig nem mondott le róla, mert Ő élő Úr és szabadító Úr. Neki mindannyiunk életével szép terve van. Nem kötelező ezt a tervet megvalósítani. Mehetünk a magunk feje után is. De lehetséges kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Lehetséges megérteni, hogy Ő mit akar velünk, és ebben az engedelmességben bontakozik ki minden ember. Itt érzi magát igazán a helyén, itt lesz áldássá mások számára is.
Ezekben a hetekben sok fiatalunk keresi a helyét. Hónapok óta téma ez. Hívő ifjaink azt kérdezik: vajon mit akar velem Isten? Milyen foglalkozást válasszak, hova menjek dolgozni, tanuljak-e tovább, hol tanuljak tovább? Ez nem attól függ, hogy felvesznek vagy nem vesznek. Ha Ő valakit ott akar látni, azt felveszik és az ott lesz boldog.
Vajon így tudjuk-e nézni a magunk sorsát is, hogy Isten az, aki bezár előttünk kapukat, lezár utakat, és kinyit kapukat ott, ahol nem is láttuk, hogy kapu van. Vagy Ő az, aki engedi, hogy menjünk azon az úton, amelyikre vágyakozást is ébresztett bennünk. Egyáltalán Ő az Ura a helyzetnek. — A kérdés: vezethetők vagyunk-e? Hisszük-e, hogy Ő a mi személyes életünknek is az Ura? Miközben a Mózeseknek eszükbe sem jut, hogy olyanokat csináljanak, amilyeneket Isten el akar végezni általuk, aközben készek vagyunk-e mégis odafigyelni rá, megérteni, hogy mit akar velünk, és tenni azt, amire Ő akar használni? Akkor lesz az ember igazán boldog.
Isten élő Úr, Isten szabadító Úr, és Ő a mi személyes életünknek is Ura. Sokféle kötelék miatt szenvednek emberek. Sokakat megkötöznek félelmek, bűntudat, önhittség, önzés, gyűlölködés, nem tud megbocsátani. Szeretne is valamit, fél is tőle, és ebben vergődik, mert képtelen egyértelmű igent és ugyanakkor egy-értelmű nemet mondani, és ahhoz tartani magát, amit kimondott. Sokféle bizonytalankodás, szorongás, kötelék, kényszeresség van embereken.
A mai igénk arról biztosít minket, hogy az élő Isten ma is szabadító Úr. Le egészen a mi személyes életünk problémáiig. Merjük-e ezt hinni? Hadd fejezzem be azzal, amit szintén a Zsidókhoz írt levél ír Mózesről. Ebből kiderül, mit jelent hinni.
„Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11,23-27).
Ez a hitnek a lényege. Úgy döntök, úgy cselekszem, úgy választok, mint aki látta a láthatatlant. Mint aki hallotta az élő Isten szavát, mint aki olvashatja ma is a Bibliából, mint aki komolyan veheti, mint aki megbizonyosodhat arról, hogy Ő egyoldalúan is szeretett engem addig is, amíg én rá se hederítettem. Most úgy akarom Őt imádni és tisztelni, hogy hálával kérdezem: Uram, hol a helyem? Hova küldesz? Oda megyek, ahova parancsolod, mert bizonyos vagyok abban, hogy ott soha nem leszek egyedül. Mert te az vagy, aki így nevezte meg magát: Vagyok, aki vagyok, vagyis ott leszek, ahol ott leszek.
Bár el tudnánk ma este minél többen mondani egy rövid imádságot, ami őszinte vallomás is lehetne: Istenem, engem is sok minden megkötöz, szabadításodra vá-rok. Lehet, hogy sok mindent nem tudok még rólad, nem ismerlek igazán, de elhiszem, hogy szabadító Úr vagy. Jöjj, szólj bele az életembe. Tegyél ott rendet, tegyél engem is oda, ahol a helyem van, én azt akarom tenni, ami neked kedves. Nem emberek kívánsága szerint akarom eltölteni a testben hátralevő időt, hanem a te akaratod szerint.

Bibliaolvasó emberek folyamatosan tapasztaljuk, hogy elvont igazságokat, bonyolult összefüggéseket is egy-egy találó képpel roppant egyértelműen és világosan tud elmondani Isten igéje. Jézus példázatainak ez a formai erejük, hogy egy-egy egyszerű történetbe vagy egy világos képbe olyan alapvető fontos igazságokat sűrített bele, és mondta el mindjárt szemlélhetően, hogy az utánozhatatlan. „Ha a vas megtompul, és annak élét meg nem köszörüli az ember, akkor erejét kell megfeszítenie”. Aki dolgozott már baltával, sarlóval vagy akár egyszerű konyhakéssel is, annak ez egészen egyértelmű. Utána azonban mond valamit a bölcsességről is. Úgyhogy két igazság szólal meg ebben az egyetlen mondatban. Az egyik az, hogy nem mindegy, milyen eszközökkel dolgozunk, a másik, hogy nem mindegy hogyan használjuk az eszközeinket.
Az első tehát: Nem mindegy, milyen eszközökkel dolgozunk, mert minden eszköz kopik, csorbul használat közben, de azért mégsem dobjuk el, hanem ha kiment az éle, akkor újra élesítjük.
Egyszer segédlelkész koromban néhány jó baráttal elmentünk egy szeretetotthonba, hogy felvágjuk a téli tüzelőt, és elképesztően rossz szerszámokat találtunk ott. Alig haladtunk valamire, mintha kalapáccsal ü-töttünk volna a fára, olyan volt, amikor a fejszét hozzáérintettük. Abba is hagytuk. Másnap visszamentünk, és vittünk magunkkal szerszámokat. Jó fejszénk volt, az ember csak rátette és már hasadt a fa. Ez jutott eszembe: Uram, milyen fejsze vagyok én a te kezedben? Olyan, mint amivel tegnap kínlódtunk itt, és nem haladtunk semmire, vagy ilyen: csak hozzáér, és már hasít. Ilyen szeretnék lenni.
Vagy eszembe jutott egy ismerősöm, aki szakács. Több helyre hívták a szabadidejében segíteni is. Néhány ilyen egyházi helyen én is ott sertepertéltem, mikor ő segített. Feltűnt nekem, hogy az első dolga mindig az: megfente a késeket. Még azt sem tudta mi lesz a feladat, utána mondták el, amit mindig szépen teljesített, de neki jó szerszámok kellettek. Volt tapasztalata, hogy a kések nem mindig vágnak.
Ha a vas megtompul, akkor nem dobják el, hanem meg kell élesíteni, ellenkező esetben az embernek az erejét kell megfeszítenie, és még sem halad annyira, mint amennyire egyébként haladt volna.
Ez az élesítés felesleges munkának tűnik. Főleg a kaszálásnál lehet ezt tapasztalni. Aki esetleg kaszált már vagy nézett kaszáló embert, az látta, hogy időnként megáll, és elég hosszú ideig dolgozik azzal, hogy feni a kaszáját. Sőt időnként nekiül és elkezdi kalapálgatni. Nem azért, mert annyira ráér, vagy: mert húzni akarja az időt, és nem akar dolgozni, hanem pontosan a munka érdekében teszi ezt. Nem lehet órákon át, vagy egész nap kaszálni rossz szerszámmal. Viszont nem az a megoldás, hogy elveszítette az élét és eldobom, vagy óránként másik kaszát hozok, hanem meg lehet azt élesíteni.
Azért fontos igazság ez, mert a Biblia többször szól arról, hogy az ember is eszköz a mindenható Isten kezében. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen eszközök vagyunk ott. Mire használhat minket. Ő rossz eszközökkel is tud dolgozni, de nekünk is érdekünk, meg az Ő dicsőségét is szolgálja, hogy ne megtompult eszközökké váljuk.
Jó lenne sokkal józanabbul számolnunk azzal, hogy a vas megtompul használat közben. Hogy minden elveszti az élét, a használhatóságát munka közben. Időnként rendbe kell azokat hozni. Pál apostol azt mondja: megtompult az elméje sok embernek, és nem ismerik fel Jézusban a Krisztust. Az Efézusi levélben ezt írja: eltompulhatnak az erkölcsi érzékeink is. Elveszíti a finomságát, a gyors reagálását, elfásulhat az ember, annyi gonoszsággal találkozik. Olyan sok nyomorúságot lát naponta, hogy hozzászokik. A szíve még érzékenyen rezdül, de már nem lepi meg semmi. Már igazán nem tud kétségbeesni semmin, annyi ilyennel találkozott.
Mi a feladat ilyenkor? Az, hogy meg kell köszörülni. Használható, éles szerszámokká kell válnunk újra és újra Isten kezében. A legerősebb idegrendszer is megtompulhat a tartós és túlzott igénybevétel következtében. Meg kell állni, és egy kicsit rendbe hozni.
Ugyanígy járhatnak az emberi kapcsolataink is. Meghitt, régi barátságok is megfáradhatnak. Házasságok kiüresedhetnek, megszürkülhetnek. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy eldobjuk. Mit dobunk el? Egymást? Vagy azt az ajándékot, amit Istentől kaptunk? Az utóbbi hetekben többször kellett azzal találkoznom, hogy belefáradtak emberek egymás elhordozásába, vagy a kö-zösen hordozott terhekbe, de ezt nem így fogalmazták, hanem egymásra vetítették ki ezt a megfáradást.
A vas megtompul, ez törvény. De meg lehet élesíteni! Megtaláljuk-e az élesítő eszközöket vagy az élesítésnek a módját? Oda tudunk-e menni a Gazdánkhoz, és Ő újra meg tud fényesíteni és élesíteni? Van-e annyi őszinteség bennünk, hogy a mi Gazdánknak megvalljuk: más miatt tompultunk meg, egyáltalán nem azért, mert Ő használt minket, hanem különböző bűnök kezdtek ki és csorbították ki a hitünket, a bizalmunkat, az életünk szentségét, a mások iránti szeretetünket, de mi nem akarunk olyanok maradni?
A Biblia szerint soha nem az a megoldás, hogy a kicsorbult eszközt eldobom, hanem olyanhoz viszem, aki rendbe tudja hozni. Regenerálódni kell, és Isten újra használni tud bennünket.
Illés próféta végképp megtompult. Anynyira, hogy felmondott Istennek. Annyira, hogy nem akar tovább élni. Lefekszik egy bokor alá, és azt mondja: Uram, vedd el az életemet. Nem oltom ki a magam életét, de szeretnék meghalni. Így nem érdemes tovább élni. Semmi nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Sűrű pogányság van körülöttem. Most volt ez a nagy élmény a Kármel hegyén, és utána meg akarnak ölni. Nem változik itt semmi… Nem tudunk javítani semmin sem, meg akarok halni.
Akkor Isten nem dobja el ezt a megtompult eszközt, hanem megeteti, megitatja, altatja és aztán kedvesen beszélni kezd vele. Igét mond neki. Azután újra feladatot kap, és Illés talpra áll. Kicsorbulhat a legjobb eszköz is, de Isten rendbe tudja hozni, és egészen újjá tudja tenni.
Kedves a Hóseás könyvében az, amit maga az Úr mond. Azt mondja az Ő népének: kicsalogatom a pusztába, és a lelkére beszélek. Elromlott nagyon az egész népnek a hite, az Istennel való közössége. Isten akkor nem mond fel. Nem mondja, hogy ilyen néppel én nem kísérletezem tovább, hanem azt mondja: lehet újat kezdeni. Gyertek ki a pusztába, legyen egy kicsit csend. Sok ingert kapcsoljunk ki, hogy most csak felfelé figyeljetek, és rendbe fogtok jönni. A lelkére beszélek…
Hagyjuk-e, hogy Isten néha a pusztába vigyen, és a lelkünkre beszéljen, amikor már lemondunk valamiről vagy másokról, vagy önmagunkról? Mi a módja ennek?
A naponkénti regenerálódás módja a naponkénti csendesség. Isten az Ő igéjével kalapálgat minket. Aki odafigyel, sokszor naponta kap olyan hatásokat, amik helyrehozzák. Kihozzák a kétségbeesésből. Egyszer csak elmosolyogja magát, és azt mondja: már megint magamat sajnálom? Kész nevetség. Ez olyan nagy tragédia? Egyszerre a valóságos súlyuk szerint kezdi látni a problémákat, nem úgy, ahogy megtompult állapotában látta. Látja, hogy nem végzetes a helyzet, hanem lehet rajta segíteni. Ez olyan zsákutca, amelyikben meg lehet fordulni, és vissza lehet menni oda, ahonnan letértem. Egyszerre nagynak látja megint Istent, önmagát is olyannak, amilyen. Látni kezdi a maga bűneit is. Bízik újra a bűnbocsánatban, és így tovább. Megélesítve pedig újra használhatóvá válik.
Isten ezért adta a hetedik napot, hogy az a regenerálódás napja legyen. Hat napon át munkálkodjál, aztán ahol kicsorbultál, ott a hetedik napon Isten rendbe hoz. Isten a hetedik napon bennünk, rajtunk akar munkálkodni, hogy utána hat napon át általunk munkálkodjék. De aki nem ad erre lehetőséget, hogy Isten benne és rajta munkálkodjék, hogy a csorbákat kiköszörülje, az éleket helyre hozza, annak utána az erejét kell megfeszítenie. Így születnek az erőlködő hívők, akik aztán kudarcélménnyel zárják még a szolgálataikat is, és megállapítják vagy azt, hogy úgysem számíthatnak ők Istenre, vagy azt, hogy ők teljesen használhatatlanok az Ő kezében. Pedig csak arról van szó: így, ahogy vannak, használhatatlanok. Engedni kellene, hogy Isten munkálkodjék bennük.
Erre valók a csendesnapok és csendes hetek. Félretenni a tennivalókat egy időre, és engedni, hogy Isten dolgozzék rajtunk.
A Példabeszédek könyvében van egy mondat, amelyik sajátos lehetőségét is megemlíti annak, hogy egymást köszörüljük és élesítsük. „Ahogyan egyik vassal a másikat élesítik, úgy az ember élesíti az ő barátját” (27,17).
Van-e nekünk ilyen barátunk, aki néha a smirglihez vagy a fenőkőhöz hasonlít (egyik vassal a másikat), de élesebbek leszünk? Akiről tudjuk: nem bánt, amikor „beolvas”, hanem szeret, és segíteni akar. Ha én tudomásul vettem is, hogy ilyen vagyok, ő szeret engem annyira, hogy nem akarja tudomásul venni, hanem azt mondja: ki lehet téged hozni ebből a csorbaságból. Ezért mutat rá a hibákra, vagy ezért idéz egy igét, vagy ezért emlékeztet arra, milyen idétlenül viselkedtem akkor, amikor ő is ott volt és látta. Egyben biztat is, hogy nem kell neked ilyennek maradnod, köszörüljük ki együtt.
Tudunk-e mi ilyen baráttá válni mások számára? Házastársak így tudják-e egymást bírálni? Vagy pedig újra és újra a fejére olvassuk a reá jellemző hibákat, mert te mindig ilyen vagy. Ezzel nyomjuk le a víz alá és rögzítjük benne azt, ami valóban jellemző rá. Vagy pedig: ki akarjuk és tudjuk egymást szeretni a reánk jellemző hibákból? Isten így közeledik hozzánk.
Ez tehát az első fele a mondatnak: a vas feltétlenül megtompul használat közben, de nem szabad eldobni, hanem van mód arra, hogy megélesítsük. Akinek Istennel van közössége, ebben élesedik és fényesedik újra és újra. Isten az Ő igéjével, Szentlelkével dolgozik bennünk. Folytatja teremtő, újjáteremtő munkáját, és ez nagy lehetőség szá-munkra is egymás irányába.
A másik, amiről beszél: bölcsen kell használni az eszközeinket. Nem mindegy, milyen az eszköz, és nem mindegy, hogyan használjuk az eszközeinket. Mit jelent: bölcsen? Azt jelenti, hogy megfelelően, helyesen. A rendeltetésének megfelelően úgy, hogy az valóban használjon is. Ha valami ütőszerszámnál maradunk, akkor azt mondhatnánk: oda kell ütni vele, ahova szükséges, és akkor, és akkorát. Az a bölcs ember, aki akkor üt, amikor ütni kell, és akkorát, amekkorát kell. Nem használja az eszközét, ha nem kell.
Sok gyakorlati hibát követünk itt el. Egy-két ilyenre hadd mutassak rá.
Az egyik, amikor valaki állandóan csapkod az eszközeivel. Pontosabban, aki azonnal használja az eszközét. Sokféle eszközünk van. Eszköz a nyelv is, a beszéd. Látok egy hibát, azonnal szóvá teszem, mert nekem éles szemem van, és olyan igazságos ítélő bíró vagyok, hogy pillanatok alatt felmérem a helyzetet, kiosztom az igazságot, s legyenek hálásak érte. Fel van háborodva sok ilyen bíró, hogy nem hálásak érte, hanem esetleg viszályára is fordul a dolog. Nem kellett volna azonnal.
Látom a hibát, és akkor mi a feladatom? Először is eszembe jut: én is szoktam ilyeneket elkövetni. Aztán eszembe jut: Isten hányszor megbocsátott nekem. Eszembe jut, hogy illetékes vagyok-e, hogy ezt szóvá tegyem? és még mindig nem szólaltam meg. Ha néhány ilyen dolog végigszalad az ember agyán, akkor lehet, hogy nem is fog megszólalni, vagy megszólal akkor, amikor annak a rendelt ideje van, és akkor hatni fog az, amit mondott. Közben az ő indulata is elpárolog, sokkal alázatosabban, csendesebben, szeretetbe csomagolva fogja azt elmondani, és így hatni fog, így gyógyszer lesz. Amúgy meg méreg lett volna.
Szokjunk le arról, hogy eszközeinket azonnal használjuk. Különösen a nyelvnek az eszközét. Van egy fontos mondat a Jakab levelében erre vonatkozólag. „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra.” (1,19) Legyek gyors a hallásra. Valami elhangzott, akár otthon. A gyerekeink csúnyát mondtak egymásnak. Megyek a gyerekszobába, és rendet teszek. Biztos, hogy az a legjobb megoldás ott? Általában biztos, hogy nem. Van, amikor azonnal meg kell szólalni, de ez ritkán van.
Legyen gyors a hallásra, késedelmes a szólásra. A bölcsesség, amiről ez az ige beszél, azt jelenti, hogy valaki tud tűrni. Sok mindent eltűrni. Még mindig nem teszi szóvá. Majd ha világos lesz, hogy ez az ő feladata, és mikor jött el az ő ideje. A bölcsesség arra indítja az embert, hogy mindig a másik érdekében használj az eszközeit. — Eszköz lehet a telefon is. Emberek hallanak valamiről, kapják fel a telefont és kezdik szervezni a dolgot. Vannak szenvedélyes szervezők, különösen az asszonyok kö-zött. Azonnal szervezi, összeköttetést szerez, kinek kell szólni, kit kell mozgósítani. Senkit sem kell mozgósítani, magától rendbe fog jönni a dolog. Vagy: lehet, hogy mozgósítani kell, ha olyan baj van, azonnal veszem a telefont és hívom a mentőket. Vagy: segítséget kérek, ha valakin segíteni kell. De a bölcsesség pontosan ehhez kell, hogy különbséget tudjon tenni az ember.
Egyébként a bölcsességnek a héber szava a között szóból származik. Tehát ha valami között különbséget tudok tenni. Tudok disztingválni — az a bölcs ember. Most azonnal akcióba kell lépni, vagy tartsam vissza magamat, mert az magától elintéződik, vagy valaki más sokkal jobban ért hozzá, s az nem is rám tartozik? Ne legyetek más dolgába avatkozók… Ehhez kell a bölcsesség. Ott van az eszközöm, s már meg is ragadnám, de nem kell azonnal használni. Ezzel sok bajt tudunk csinálni.
Figyeljük meg, Jézusnak milyen csodálatos isteni bölcsessége volt e tekintetben is. Tudott várni. Még Lázár betegsége esetén is. Hallotta, hogy beteg, s még oda is ért volna, ha azonnal indul. De még két napig ott maradt, ahol a szolgálatát végezte. A tanítványok nem értik, hiszen szerette Lázárt. Megvárja, hogy meghal. Milyen dolog ez? Ő az Atyára nézett mindig. Az Ő isteni hatalmát nem akkor kellett használnia, amikor az üzenet elérkezett. Itt most ez volt Isten terve: később. Azáltal dicsőíttetik meg igazán az Isten. Nagyobb volt így Isten dicsősége, hogy a negyed napja eltemetett halottat támasztotta új életre, mintha a beteget gyógyította volna meg. Ezt néha nehéz kivárni.
A bölcsesség tud várni. Ezekben az esetekben, amikor ott is van az eszköz a kezemben, látom is, hogy szükség lenne rá, nehéz várni. Aki tud várni, az önmagáról mond le. Aki azonnal cselekszik, az mindig a maga fontosságát akarja bizonyítani, még akkor is, ha másoknak segít. Aki tud várni, hogy majd akkor lép akcióba, amikor Isten mozgósítja, az a bölcs, az az alázatos ember, annak van igazán ereje.
Németh László idézi Ady Endrének azt a néhány soros versét, hogy „ma az a leggazdagabb, ki várni képes, várni tud.” Ez nemcsak harmincas években volt érvényes, hanem ma is, ebben az új évezredben, amire olyan büszkék vagyunk. Ma is az a leggazdagabb, aki tud várni, aki nem lustaságból vár, nem a kötelessége elől menekül, nem halogatja az engedelmességet, hanem aki félre tudja tenni a maga indulatait. Nem ugrik úgy, ahogy a természete indítaná, hanem indul akkor, amikor Isten Szentlelke indítja. Akkor használja az eszközét.
Egy másik hiba, amit elkövetünk, hogy ezekkel az eszközökkel össze-vissza csapkodunk. Mint egy gyerek, aki kap egy játékostort, és állandóan csapkod vele. Még kárt is okoz, mert lever valamit, vagy megüti a testvérét. Fontos eszköz az ostor egy lófogatos kocsin, de a kocsis se használja össze-vissza. Az a jó, ha egyáltalán nincs is rá szükség. Ha indokolt, akkor arra használja, amire való, és akkor, amikor szükséges.
Még amikor száz forint sokkal többet ért, akkor hallottam ezt a mondást: egy igazán jó szakmunkás százegy forintos kalapácsütéseket alkalmaz. Ha megkérdezik mi-ért, akkor azt mondja: egy forint azért, ami-ért ütök, mert ütni akárki tud, száz forint azért, mert oda ütök, ahova kell, és akkor, amikor kell. Ez a drágább.
Megvalósítanunk is ez a drágább. Beszélni akárki tud, csapkodni tudunk, ütni tudunk. A magunk igazát megmondani összetévesztve az igazsággal, azt tudjuk, de jókor megszólalni és helyén mondott igét mondani, ami valóban gyógyít, ahhoz már bölcsesség kell. Ezért mondja itt azonnal az eszköz milyensége után, hogy hogyan használja valaki az eszközeit, ehhez már bölcsesség kell. Oda nyúlni, ahol valóban hiba van, és úgy oda nyúlni, hogy abból gyógyulás legyen.
Itt aztán megint a mi megváltó Jézusunk jut eszünkbe, mert Ő ehhez is nagyon értett. Nikodémus megy hozzá éjszaka. Nem kezdi nevelni őt, nem utasítja rendre, nem tanítja meg az etikettre: mi illik és mi nem, hanem kimondja helyette azt is, amit neki nehéz lenne kimondani. Izráel tanítója, de nem bizonyos az üdvösségében. Hogy lehet üdvözülni? Jézus kimondja helyette. Nikodémus mindenféléről beszél: te Istentől jöttél, minden tiszteletünk a tiéd, csodálunk té-ged. Jézus azt mondja, jó, de téged az izgat: nem tudod, hogy van-e üdvösséged. Így meg így lehet bemenni az Isten országába. Eléje megy a másiknak. Mennyi gyöngédség, tapintat, szeretet van ebben! Oda üt, ahol fáj, de úgy üt oda, hogy az már gyógyít is.
Samáriai asszony. A legfájóbb pontja, hogy öt férje volt, most együtt él valakivel. Most sincs igazi társa. Jézus odanyúl. De milyen finoman. „Hívd ide a férjedet.” Aztán majd az asszony elmondja, ha akarja az ezzel kapcsolatos problémákat. Meg lehet gyógyítani nemcsak azt a problémát, hanem az egész embert. Ehhez a fájó ponthoz kell nyúlni, és ezzel a tapintattal, ezzel a gyöngéd szeretettel.
Zákeus. Szenved a megvetés miatt, és a pénze nem pótolja azt, hogy utálják. Jézus rehabilitálja őt. A nyilvánosság előtt megtiszteli a látogatásával. Néven szólítja és bejelenti, hogy meglátogatja. Ennél hatásosabban nem lehetett volna embert csinálni ebből a közutálattól körülvett pénzeszsákból. Zákeus kivirul, ragyog, és még aznap kárpótolja azokat, akiket megkárosított.
A házasságtörő asszony. Nem szenvedhet csorbát az igazság, a törvény. Az ilyeneket meg kell kövezni. De azok kezdhetik a kivégzést, akik ilyen dolgokban nem vétkesek. Nem akad ilyen. Akkor életben marad ez az asszony. Eredj el, megbocsáttattak a te vétkeid, többé ne vétkezzél. Nem részletezi Jézus, na mondd csak el azt, mi történt ott, amikor téged tetten értek? Ez nem gyógyít semmit. Az gyógyít, ahogy Ő hozzányúl. Nem csapkod össze-vissza a hatalmával, a benne levő igazsággal. A kegyelemmel sem. Odaadja a kegyelmet, és ott szúr meg az igazsággal, ahol szükség van rá.
Péter húsvét után. Jézus nem mondja: na gyere csak ide, hogy volt az ott Kajafás udvarán? Ismersz engem vagy nem ismersz? Hogy mondhattál ilyet? Egy szó sincs róla, de a három tagadás után elhangzik háromszor: szeretsz-e engem? Most ez a lényeg, ez a legfontosabb. Hozzám tartozol-e — Pé-ter, szeretsz-e engem? Ebben benne van az: én téged, igen. Ez nem kérdőjeleződött meg, ebben bizonyos lehetsz. Te vajon engem szeretsz-e, ez a kérdés. Akkor legeltesd az én juhaimat. Egy szó sincs a múltról, ami miatt Péter már sírt, amit megbánt, amire bocsánatot kapott. Szó van azonban a jövőről és Jézushoz való viszonyáról. Ez a bölcs lelkigondozás. Egyáltalán: ez a bölcsesség. Jézusnak hihetetlen gazdag eszköztára volt, de Ő nem csapkod össze-vissza az eszközeivel. Használja az eszközeit, mindegyiket arra, amire való.
Fontos lenne, hogy megtanuljuk a sokkal szegényesebb eszköztárunkat így használni, és azt a csodálatos eszközt, az Isten igé-jét, amit Ő kész a benne hívők szájába adni, szintén így használni. Hogy „helyesen hasogassuk az igazság beszédét” (2Tim 2,15)!
Egy harmadik jellegzetes hiba elkerülése: néha egyáltalán nem kell használnunk az eszközeinket, mert ott Isten maga közvetlenül akar megoldani valamit. Csak egy ilyen jelenetre hadd emlékeztessek.
Izráel népe ott áll a Vörös-tenger partján. Mózes kétségbe van esve, mit csináljon, mert hátuk mögött az üldöző sereg. Előttük a tenger, jobbra-balra sivatag. Van-e ebből szabadulás? Isten akkor ezt mondja: „Ne féljetek, megálljatok és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek. Mert amely egyiptomiakat ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik tiértetek, ti pedig veszteg legyetek” (2Móz 14,13-14).
Pánikba esik az ember sokszor, és azonnal cselekedni akar. Mindent bele és azonnal. Isten azonban azt mondja: veszteg legyetek. Innen magatokat nem tudjátok kiszabadítani, itt most az Úr cselekszik, ti pedig nézzétek az Úr szabadítását. Belül iszonyatos a feszültség, mindenki állandóan hátranézeget: itt vannak a nyomunkban, mi lesz velünk? Hogy lesz az a szabadítás, nem tudom elképzelni. Veszteg legyetek! Ilyenkor az eszközt félre kell tenni, majd amikor mondja, hogy használjam, akkor vegyem kezembe és tegyem a dolgom.
Ez nem tétlenség. Aki ezt néhányszor kipróbálta, milyen az, szorult helyzetben veszteg maradni Isten parancsára, az tudja, hogy ez aktív magatartás. Itt az ember bizalma van próbára téve. Itt a hitével kapaszkodik Istenbe és az Ő ígéreteibe. Itt igék követik egymást a fejében. Ez tényleg erőfeszítés, hogy veszteg maradjon ilyen helyzetben. De ha Isten mondta, akkor most adni fogja a szabadítást.
Sokan kijátsszák ezt a kettőt egymás ellen, pedig olyan szerves egységben van ez. Csak egy jézusi példázaton hadd szemléltessem.
Azt mondja Jézus: kimegy a magvető, elveti a magot, aztán hazamegy. Az kap esőt, fölkel a nap, lemegy a nap, és egyszer csak elérkezik az aratás ideje. Magától terem a föld, előbb füvet, aztán kalászt, a kalászban magot, és majd eljön az idő, amikor le kell aratni. A vetéstől az aratásig semmit nem tehet a termés érdekében. Ha elkezdi piszkálni, siettetni akarja, csak árt neki, mert tönkreteszi. De neki el kell vetnie, meg le kell majd aratni, amikor eljött annak az ideje, közben pedig béketűréssel várja, (hogy megint Jakabot idézzem): az Úr esőt ad rá, és eljön az idő, hogy learathatja (Mk 4,26-29).
Ami az én dolgom, tegyem meg, amikor a tőle kapott eszközöket használni kell, használjam, amit meg Ő akar elvégezni, azt várjam. Ehhez kell a bölcsesség, hogy mindennek a rendelt idejét értse és lássa az ember. Mi az, amit Isten végez el, mi az, amit nekem kell elvégezni. Mi az, amire türelmesen várnom kell, és mi az, amit nem szabad halogatni, mert itt van az ideje. Mi az, amit nekem kell felépítenem, esetleg határidőre, s mi az, ami majd magától felépül, mert azt az Úr építi. Mi az, amit meg kell tanulnom kemény munkával, önmegtagadással, — és néha várom, hogy Ő megvilágosítsa az értelmemet és egy pillanat alatt többet megértek, mint akár több esztendei tanulással. De ezt nem lehet egymás ellen kijátszani, ez más. Ehhez kell a bölcsesség.
Pál apostol számára ez olyan magától értetődő volt. Az írja: „Én ültettem, Apollós öntözött, de az Úr adta a növekedést. Ezért sem aki ültet, nem valaki, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.” De nem azt jelenti, hogy nem ültetek, és nem öntözök. Én ültessek, vagy ha azt bízza rám, öntözzek, közben pedig várom, hogy adjon növekedést. Ez a lelkiekre is érvényes.
Az egyik tehát, hogy nem kell kétségbeesnünk, ha a tompulás jeleit észleljük magunkon. Ez sokszor az életkorral és az igénybevétellel is jár. Ez nem tragédia. Kellemetlen, de nem tragédia. Meg lehet élesíteni újra és újra az eszközt. Nyilván egy új eszköz jobban működik, mint a sokszor élesített, de Istennek nem szokása, hogy eldobálja az eszközeit, hanem megélesíti. Mi bízzunk egy-egy tönkrement vállalkozás, kapcsolat, házasság kapcsán is abban, hogy Ő újjá tudja teremteni. — A másik: bölcsen használjuk az eszközeinket. Engedjük, hogy Ő használjon minket, mert Ő biztos, hogy bölcsen használ, és ne okoskodjunk, és ne magyarázzuk neki, hogy mi mire valók vagyunk, mert Ő jobban tudja. A nekünk adott eszközöket, lehetőségeket pedig bölcsen használjuk. Ez konkrétan azt jelenti: sose a magam indulatai szerint, hanem mindig az Ő Szentlelkére figyelve.
Próbáljuk ezt ki!

A Presbiteri Szövetség a mai vasárnapot országos presbiteri imanappá nyilvánította. Azt javasolja a gyülekezeteknek, hogy ma az istentiszteletek után mindenütt maradjanak együtt a presbitériumok, és szánjanak időt bőségesen arra, hogy nyugodtan, közösen imádkozzanak. A presbiterek azok az egyháztagok, akiket hat esztendőre megválasztanak, hogy az egyházközség ügyeit intézzék. Ez a testület úgy működik, mint egy kis parlament. Időnként összejönnek, megbeszélik és eldöntik a gyülekezet missziói, anyagi, személyi, műszaki és minden egyéb kérdését. Külön ünnepélyes összejövetel nélkül is folyamatosan megbeszélik azt, ami időszerű. Másoknak a tanácsát is kikérik, de kell egy szűkebb testület, amelyik intézi egy ilyen nagy közösségnek a dolgait.
Csak egy példát mondok: régi probléma, hogy ekkora helyiségeknek az ajtajai kifelé kell, hogy nyíljanak, mert ha netalán valami baj van, nem tudunk kimenni, bezárjuk magunkat. Ez az ajtó befelé nyílik. Ha Isten segít, az idén sikerül megoldani, hogy kifelé nyíljék, de akkor az úgy lenne jó, hogy minél kevesebb rombolással járjon, hogy az új ajtó szép is legyen, lehetőleg túl sokba se kerüljön, mert másra is kell még költeni. Ezt ennyien nem tudnánk megbeszélni, meg többen azt is mondanák: hazamegyek, mert úgy se tudok ehhez hozzászólni. Nos, akik hozzá tudnak szólni, azok elmondják a javaslataikat, a közösség meg eldönti, mi legyen.
Ugyanez van lelki kérdésekben, missziói, diakóniai, szeretetszolgálattal kapcsolatos kérdésekben is.
Minden református gyülekezetben, létszámától függően tíz- húsz- negyven- vagy ötventagú presbitérium szolgál. A Magyarországi Református Egyház 1300 gyülekezetében csaknem húszezer presbiter végez így szolgálatot.
Isten kegyelméből a mi presbitériumunk minden gyűlés végén szokott időt szánni arra, hogy közösen imádkozzunk, és Isten elé visszük hálaadásunkat, könyörgéseinket. Imádkozunk személyekért, ügyekért, az országos egyházért, népünk jövőjéért és a világ keresztyénségéért, sőt az evangélium terjedéséért is.
Ma azonban, amikor erre ajánlást is kaptunk, különös hangsúlyt kap a közös imádságnak a fontossága. Arról szeretnék röviden beszélni, hogy mit tanít a Szentírás arról, hogy mi az imádságnak a tulajdonképpeni célja, mi a jó imádság feltétele, és arról, hogy mi legyen a tartalma imádságainknak, miről szóljon a jó imádság.
1. Mi az imádság célja a Biblia tanítása szerint? Egészen más, mint ahogy a közgondolkodás véli. Megkérdeztem többeket, szinte kivétel nélkül mindenki azt válaszolta: az a célja, hogy kéréseinket elmondjuk Istennek. Azt a legtöbben átéljük előbb-utóbb, hogy nem tudunk mindent megszerezni, amire szükségünk van, vagy amit szeretnénk. Rászorulunk Istenre, s milyen jó, hogy mehetünk a jó Istenhez, s elmondhatjuk kéréseinket. Erre való az imádság sokak szerint.
Szeretném megkérdezni: mit szólnátok ahhoz, ha a házastársatok, a gyermeketek, a munkatársatok csak akkor szólna hozzátok, ha valamit kérni akar? Milyen szegényes, sivár, torz kapcsolat az, amelyikben az emberek csak akkor szólalnak meg, ha valami óhajuk van. Nem erre való az imádság!
Nem az a természetes, hogy ahol emberek együtt élnek, szeretik egymást, bíznak egymásban, érdeklődnek egymás iránt, ott beszélgetnek? Mikor? Mindig, amikor csak lehet. Miről? Mindenről, ami szóba jöhet. Ez a normális. Az imádságban is ez lenne a természetes. Aki már ismeri a mindenható Istent, aki hozzátartozójává lett, Isten gyermekévé lett az újjászületésben, az bármikor megszólítja Őt, az mindig beszélget vele, nemcsak a baj esetén a kéréseivel megy oda. Nemcsak mint egy megrendelést, benyújtja az óhajainak a listáját, hanem beszélget vele. Miért? Mert együtt él vele.
Erre csak Isten újjászületett gyermekei képesek. Mi mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy elidegenedtünk Istentől. Pál apostol használja ezt a ma újra felkapott, modernizált kifejezést: elidegenültünk az isteni természettől. Nem is ismeri az ember születésétől fogva az imádság lehetőségét. Nem tudja, mit beszéljen Istennel. Nem is ismeri jó-szerivel Istent. Mit mondjon neki? Kicsoda Ő, létezik egyáltalán? Így nincs értelme, hogy úgy tegyen, mintha imádkozna.
Aki már megismerte Őt, aki átéli, hogy mindent Istennek köszönhet, aki meghallotta azt: „neveden hívtalak, enyém vagy!” — annak az ajkán megszólal, és a szívéből felfakad: Atyám! Az ilyen kapta a Szentlelket, amikor Jézust befogadta. A Szentlé-lek tud igazán imádkozni. A Lélek az, aki kiáltja bennünk: Abbá, Atyám. Az ilyen ember tudja, mit jelent szüntelen imádkozni.
Amikor valaki azt kérdezi: hogyhogy szüntelen? A munka helyett is? Az elárulta, hogy fogalma sincs arról, kicsoda Isten, és milyen kapcsolatba kerülhetne vele. Nem tud imádkozni. Nem ő az oka, így születünk mindnyájan. Aki tudja, mit jelent Isten gyermekeként élni, úgy dolgozni, úgy szenvedni, úgy hordozni terheket, az tudja, hogy munka közben is — nem a munka rovására, sokszor éppen a munka érdekében — lehet imádkozni, és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen és helyzetben a legtermészetesebb módon folytatja Isten gyermeke az Atyával való beszélgetést.
Az imádság célja tehát nem az, hogy kéréseinket elmondjuk Istennek. Az imádság célja az, hogy szakadatlanul tartsuk és ápoljuk vele azt a kapcsolatot, amit Ő állított helyre, Ő hozott létre, de ami kétoldalú, ami nekünk is fontos kell, hogy legyen. Isten gyermekeinek a nagy kiváltsága tehát az imádság.
2. Mi a feltétele a helyes imádságnak? Pontosan ez, hogy Isten gyermekévé váljék az, aki imádkozni akar. Istenhez kiáltani bárki tud, ahhoz nem kell Isten újjászületett gyermekének lenni. Messze földről, nagy ínségből kiáltok — mondja a zsoltáros. Isten sokszor a kiáltást is meghallgatja, mert aki már hozzá fordul, azt Ő nem hagyja megszégyenülni. De hol van ez attól, amikor valaki bensőséges, meleg tartalommal mondja: Atyám! és így következik a folytatás.
Ahhoz tehát, hogy helyesen imádkozzék valaki, először is meg kell ismernie Istent. Azután el kell jutnia oda, hogy teljes szívéből és teljes lelkéből szereti Őt. Meg kell tanulnia az Isten országának elfelejtett nyelvét, az imádságot.
Azt a lelkületet, ami a helyes imádság mögött van, szépen kifejezte az ókori imatartás. Az ókori hívők, az Ószövetség hívői is vagy úgy imádkoztak, hogy előrenyújtott kézzel, feltartott tenyerekkel, vagy úgy, hogy feltartott kézzel, felfelé irányított tenyerekkel. Sok mindent kifejezett ez az egyszerű mozdulat. Kifejezi azt, hogy nincs semmim, koldus vagyok, Uram! Nem hivalkodik, hogy a felét megtermeltem, a másik feléhez kérem a te segítségedet, hanem azt mondja: ná-lad nélkül semmit sem cselekedhetem. Termelni sem tudok nélküled. Erőt, időt, lehetőséget, egészséget, jó kedvet, jó gondolatokat, mindent, mindent tőled várok ajándékba. Ez a mély alázat kell ahhoz, hogy valakinek azután telerakhassa Isten újra és újra az üres kezét ajándékokkal.
Ebben benne van az is, hogy bízik abban, akinek kinyújtja az üres kezeit. Tőled várok mindent, tudom, hogy tőled várhatom, mert te gazdag Isten vagy, mert nem az érdemeink szerint ajándékozol. Még csak nem is a szükségeink szerint, hanem a te nagy gazdagságod és érthetetlen szereteted szerint. Benne van ebben a mozdulatban a teljes magam kiszolgáltatása, önmagam Istennek alá-rendelése. Benne van az is: tulajdonképpen hozzád szeretnék közelebb kerülni, Atyám. Nem is csak az ajándékaid kellenek, te magad kellesz.
Mint amikor a picik, onnan alulról szokták mondani: vegyél fel! Az igazi imádkozó lelkületben ez van: te többet érsz nekem, Atyám, mint ajándékaid összessége. Nagy kiváltságnak tartom, hogy hozzád tartozhatom. Hadd kerüljek közelebb hozzád. Aztán sokszor el is felejti az ember a kéréseit. Az Atya úgy is tudja, mire van szükségünk.
Pál apostol hangsúlyozza a felolvasott mondatban, hogy a férfiak is imádkozzanak minden helyen, és bűntől tiszta kezeket emeljenek fel. Be kell mosakodni az igazi komoly imádság előtt. Nem lehet hebehurgyán, megtűrt bűnökkel. Külön kiemel két jellegzetes férfibűnt: haragot és versengést. Azt mondja: ezeket megtagadva, ezektől megtisztulva. Valóban, mint a gyermekek, akiket meg lehet ajándékozni, úgy jöjjetek, és akkor lesznek meghallgatott imádságok.
3. Mi legyen az imádságaink tartalma? Miről szóljon az imádság? Bármiről. Nem előre leírt imákat szoktunk felolvasni Istennek. Furcsa lenne, ha családon belül így értekeznénk, hogy előre leírom és felolvasom neked, kedves feleségem, hogy miket gondoltam rólad ma. Ha már azt le kell írni, ott valami baj van. Elképzelhető, hogy valami súlyos, vagy mélyről fakadó, szép, őszinte vallomást szeretnék formásan elmondani, akkor azt leírhatom, és megvan ennek az értelme, de a hétköznapi beszélgetést nem írásban folytatjuk.
Aki csak imákat olvas fel Istennek, az nem tud imádkozni. Az nem gyermeke. A gyerekek szoktak legkevésbé így beszélni a szüleikkel, hogy leírják és előadják. Az onnan mélyről, belülről fakad. Mondom, ami eszembe jutott, s lehet, hogy miközben mondom, aközben hallom én is, hogy valami nem stimmel. Rossz gondolatokat mondok neki. Akkor máris korrigálom. Ehhez azonban el kell mondanom neki, hogy rájöjjek: nem jó, ami bennem van. Ez az imádság egyik nagy nyeresége az imádkozóknak, hogy miközben mondom, rájövök, mennyi tévedés van bennem. Erről majd külön beszélünk.
Vannak a Bibliában egymondatos imádságok is. Az is lehet súlyos, és önmagában értékes, kerek imádság. Ez ma is lehetséges bármelyik hívő embernek. Egy kényes, nehéz tárgyalás közepén a hívő ember egy mondattal magában imádkozik. Istentől kér bölcsességet, világosságot, engedelmességet, és kap. De kell lennie olyan alkalomnak naponta, amikor odaállunk a mi Atyánk elé és kiöntjük neki a szívünket. Amikor hosszabban, részletesebben elmondjuk neki, mi van bennünk. Várva azt, hogy Ő is mondja el, mit szán nekünk. Ezeket az imádságokat átgondoltan és összeszedetten kell elmondani.
Szomorú tapasztalata sok vallásos embernek, hogy noha nem kötött imádságokat mondunk, hanem szabadon imádkozunk, a legtöbbször mégis kötött imádságaink vannak, mert ugyanazokat a dolgokat sorolja el valaki nap mint nap Istennek. Elég szűk a tematikájuk ezeknek az imádságoknak. A legszűkebb rokoni körért, sokszor hétköznapi testi dolgokért imádkozunk. Ezekért is szabad, de csak ez a mondanivalónk a mi Atyánknak? Ezért jó, ha tanulunk a Biblia nagy imádkozóitól.
Elolvastam most újra néhány ilyen hosszú, alapos imádságot: Mózes imádságait, Ezékiás, Jósafát, Nehémiás imádságait. Érdekes volt megfigyelni, hogy szinte mindegyik négy, világosan egymást követő fejezetre oszlik. Először Isten dicsőítése van, utá-na hálát ad sok mindenért, azután bűnvallás következik s a végén hangzanak el a kérések. Dicsőítés, hálaadás, bűnvallás (konkré-tan), könyörgések.
Azért olvastam fel Nehémiás imájából ezt a néhány részletet. Jó lenne, ha meggazdagodna a mi imaéletünk, sokkal színesebbek, mélyebbek, gazdagabbak lennének az imádságaink, mert ez hozzájárulna lelki növekedésünkhöz. Nézzük meg ezt a négy fejezetet.
a) Mi a dicsőítés? Tulajdonképpen hitvallás. Elmondom Istennek, kinek tartom Őt. Erre nem neki van szüksége, mert egyedül Ő tudja igazán, hogy Ő kicsoda. Erre nekem, az imádkozónak van szükségem, hogy tudjam, milyen nagy Úr fogad most engem. Hogy kivel beszélek most, ki előtt kell nagyon mélyen megaláznom magamat. Ha tudom, hogy Ő a menny és föld teremtője — ahogy itt olvastuk: „Uram, egyedül te vagy Isten! Te alkottad az eget és az egek egeit, mindent, ami azokban van, a földet és mindent, ami rajta van. Te adsz életet mindnyá-junknak, előtted borul el az ég egész serege.” És most előtted borulok le én, kicsi ember is, aki azonban tudom, hogy fontos vagyok neked.
Megvallom, kicsoda Ő, milyen hatalmas. Így könnyű lesz alázatosnak maradnom, és könnyebb lesz bíznom benne. Bízni abban, hogy neki minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Enélkül szegény marad minden úgynevezett imádság, és sokszor csak rendelések benyújtásává silányul, ami nem is igen nevezhető imádságnak.
b) Ezt követi a hálaadás. A hálaadás során azt sorolja el az imádkozó, hogy mi mindent tett eddig Isten őérte, és mi mindent kapott az ember Istentől. Számon tartja Isten ajándékait. Erre Isten is bátorít minket a Bibliában: Áldjad az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled. Mert, ha ezeket elsorolod, könnyebben fogod rábízni a jövőt, és várod tőle azt, amit majd ezután fog cselekedni. Erre is nekem, az imádkozónak van szükségem. Az én kicsi hitemnek, hogy el ne felejtsem, mennyi jót tett velem. Amit eddig kaptam, az kicsi előleg abból, amit elkészített a számomra. Ezzel a bá-torsággal kérem tőle az újabb szabadítást is.
Így sorolja el itt Nehémiás: beszéltél a mi atyáinkkal, törvényt adtál nekik, de kenyeret is adtál az égből, amikor éheztek, vizet, amikor szomjaztak. Behoztad őket atyá-ik földjére, győzelmeket adtál. El sem tudom sorolni, Uram, hogy mennyi mindent adtál.
A hálaadás, a köszönet egyébként is gazdaggá teszi az embert lelkileg, és mindig kö-zel visz egymáshoz két embert és összeköt két embert. Próbáljátok ki a földi kapcsolatokban is. Ugyanígy Istenhez is közel emel az, ha veszem a fáradságot, újra és újra elsorolom az Ő jótéteményeit, és hálásan megköszönöm azokat.
Amikor a Filippi levélben Pál apostol arra biztatja a gyülekezetet, hogy minden kívánságukat nyugodtan mondják el Istennek, és ne aggódjanak, akkor is azt mondja: há-laadással tárjátok fel kívánságaitokat. Mondjam el előbb, mit kaptam már, és köszönjem meg újra, azután jöjjek a kéréseimmel.
c) A harmadik fejezet: bűnvallás. Érdemes megfigyelnünk, milyen részletesen, tö-redelmesen és konkrétan sorolja itt el Nehémiás nemcsak a saját bűneit, még azokat a bűnöket is, amiket az ő népe valamikor elkövetett Isten ellen. Mert ő annak a népnek a tagja, és szereti azt a népet. De szereti az igazságos Istent is, és így könyörög bocsánatért. A mi atyáink engedetlenek voltak, nyakaskodtak, megvetették a te parancsaidat, de te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes, irgalmas, hosszútűrő, nagy a szereteted, nem hagytad el őket. Ezért kérünk most újra bocsánatot a bűneinkre.
Ez a rész sokszor kimarad az imádságainkból, a közös imádságokból is. Amikor imaközösség van, a legritkább esetben hangzik el bűnvalló könyörgés és bocsánatért való esedezés. Amikor igazán elmélyül valaki az imádságban, és átéli, hogy Isten szí-ne előtt van, akkor mindig felfedez magában valamit, ami Istennek utálatos. Isten jelenlétének a világossága beleragyog az imádkozó szíve mélyébe is, és előhozza onnan a sötétség dolgait. Jó ezeket megvallani, ezektől megszabadulva menni tovább. Nagy kegyelme Istennek, amikor ítél, amikor rámutat valamire, ami elválaszt tőle, s ami akadálya annak, hogy használhasson. Én is azt szeretném, az imádkozó hívő, hogy használható legyek a számára. Mindenki szeretne békességes, boldog ember lenni, de ezek az elrejtett, vagy sokszor megtűrt és takargatott, agyonhallgatott bűnök a legnagyobb ellenségei az imádságnak, a békességünknek és a boldogságunknak is.
Olyan kegyelmes Isten, hogy sokszor éppen imádság közben bevilágít a szívünkbe, és van mit megvallani. Boldog ember az, aki megvallja és elhagyja. Így történik az, hogy éppen az imádságunk során és imáink által is formál minket Isten. Tisztít, alakít, hogy kiábrázolódjék bennünk a Krisztus.
d) Miután elhangzott a dicsőítés, elhangzott bőségesen a hálaadás, elhangzott konkré-tan és töredelmesen a bűnvallás, akkor kerül sor a kérésekre. Pontosabban mire is kerül sor?
Nehémiás imádságában egészen szembetűnő az aránytalanság. Az eddig említett három rész terjedelmes és hosszú volt. Az utolsó két versre, két mondatra korlátozódnak a kérések. Így hangzik a kérése: „És most mi szolgák vagyunk, Istenünk! Éppen azon a földön vagyunk szolgák, amelyet őseinknek adtál, hogy egyék annak gyümölcsét. Termése azokat a királyokat gazdagítja, akiket fölénk helyeztél vétkeink miatt, és ők tetszésük szerint uralkodnak rajtunk. Mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk.”
Itt vége. Tulajdonképpen nem is kérés, csak elmondja, mi a helyzet. Milyen nyomorúságban vagyunk. Nem ad tippeket a Mindenhatónak, hogy mit tegyen. Főleg nem ad utasításszerű, kegyes kéréseket sem. Ezzel is az Istenbe vetett bizalmát fejezi ki. Jobban tudja Ő, mi a megoldás. Mi csak elpanaszoljuk neki, még kérni sem kell. Ha valaki tudta Őt szívből dicsőíteni, őszintén hálát adni, bűnt vallani, ezek után ennek az Istennek magyarázzam, mit cselekedjék? Azt elmondom, mi a baj.
Gondoljunk egy kisgyerekre. Mindnyá-jan láthattunk ilyen gyereket. Odaszalad a mamához, papához és mutatja: itt fáj, s odabújik hozzá. Nem tesz javaslatot, mit csináljanak, hogy ne fájjon. Mama megpuszilja, s lehet, hogy attól már nem fáj, vagy úgy érzi, hogy nem fáj.
Ez jelenik meg ebben az imádságban. Elmondja Istennek, hol fáj. Uram, szolgák vagyunk, mégpedig a magunkéban vagyunk idegenek szolgái. S ami nekünk terem, azt elviszik, akik uralkodnak rajtunk. Ez nagy nyomorúság, Urunk! Itt befejezi, s kíváncsian várja, mi lesz a Mindenható válasza. Hogyan ad majd szabadulást, hogy hallgatja meg ezt az imádságot, hogy mutatja meg újra az Ő hatalmát és szeretetét.
Ide mélyülhet a helyesen imádkozó hívőnek a közössége szerető mennyei Atyjával, Istennel. — Természetesen elsorolhatjuk bizalommal a kéréseiket is.
Hol vannak a mi imádságaink, ha erre a mérlegre tesszük? Hadd fogalmazzak most egészen személyesen:
Tudsz te imádkozni, testvér?
Imádságnak nevezhető az, amit te néha el szoktál mondani? Van abban dicsőítés, tudatos, összeszedett hálaadás, naponta konkrét bűnvallás, és azokat a bűnöket igyekszel el is hagyni, és boldog vagy, hogy bocsánatot kaptál?
A kéréseknél beéred ennyivel: Uram, ez hiányzik, vagy az a probléma, vagy azon az emberen nem tudok segíteni, te biztosan tudsz?
Ez jellemzi az imádságainkat? Sokszor nem inkább egy toporzékoló kisgyerekhez hasonlítunk mi, akik ott állunk és követelőzünk, és nem érdekel minket annak az akarata, akitől kérjük, hanem a mi akaratunk legyen meg? Ezt nevezzük imádságnak? Innen akar elsegíteni minket a mi Urunk.
Hogyan szoktunk imádkozni, és mennyit szoktunk imádkozni? Nem a hossza minősíti az imádságot, de az sok mindent elárul, ha a nap huszonnégy órájából csak egy-két perc vagy másodperc jut rá.
Öröm nekünk az imádság, vagy olyan kötelesség, amit igyekszünk halogatni, és ha hozzálátunk is, lefaragunk az elejéből és a végéből is, s alig marad valami a közepén?
Tudjuk, hogy kivel beszélünk, hogy micsoda megtiszteltetés az, hogy „fogad” minket a mindenség Ura bármikor, amikor elé-je jövünk?
Az itt elhangzó imádságokat szoktuk együtt mondani azokkal, akik hangosan mondják? Szívből egy gyülekezet imádkozik itt Istenhez? Vagy mondja a pap a magáét és közben mi egészen máson gondolkozunk?
Ez bármelyikünkkel előfordul, de boldog ember, aki tetten éri magát, elítéli ezt, és megtanul tudatosan imádkozni.
Vagy ezeket a gyönyörű énekeket, amiket itt énekelünk, tényleg imádkozva mondjuk? Úgy, hogy az eszünk, a szívünk is ott van, a hitünk is kiált mögüle, vagy itt is egymást nézegetjük még éneklés közben is?
Miért megy olyan nehezen az, testvérek, hogy amikor úrvacsora alatt félórát itt együtt töltünk, nem tudunk imádkozni? Ezt olykor szeretettel, tisztelettel megemlítem, s ennek ellenére azzal telik a félóra, hogy nézegetjük egymást. Nincs mit mondanunk Istennek? Ennyire távol vagyunk tőle, ennyire nem azonos hullámhosszon működünk még itt sem?
Olyan nagy kegyelme Istennek, hogy ma megkérdezi tőlünk mindezt, és megváltozhat mindez. Eljuthatunk oda, hogy belemé-lyedünk az imádságba. Nem sajnáljuk az időt tőle, s meg fogjuk tapasztalni, hogy van értelme. Mert erre a kérdésre is válaszolnia kell mindenkinek: érdemes-e egyáltalán imádkozni, mi lesz attól jobb? Isten hallja azt? Válaszol és fog cselekedni annak nyomán? Valami megváltozik azért, mert imádkoztunk?
Ha semmi nem változnék is, csak mi megváltozhatnánk közben, az is nagy dolog lenne. De van sok ígéretünk arra, hogy sok minden megváltozhat.
Engem mindig megszégyenít, amikor a nagypénteki történetben olvasom, hogy Jézus kérdezi Pétert a Gecsemáné kertben: egy órát nem tudtál imádkozni velem? Mikor imádkoztunk egy órát utoljára összeszedetten, koncentráltan, elmélyülten? Szinte elképzelhetetlen a legtöbb embernek. Egy órát? Egy drága órát ilyenre eltékozolni?! Ennyire nem tudjuk, mire való az imádság, és ki az, akihez imádkozhatnánk.
Ugyanígy nagy ajándék a közös imádság is. Nem eksztatikus közösségek öngerjesztő őrjöngésére gondolok, ami ma divatba jön. Az imádság teljesen józan, tiszta tudatállapotban elmondott vallomás egy élő személynek, a minket kimondhatatlanul szerető Istennek. Mivel neki sok gyermeke van, ezek a gyerekek szeretnek néha összejönni és együtt is énekelni neki valami szépet, megköszönni neki valami ajándékot, és együtt is kérni tőle valamit. Erre való az imaközösség. Aki végképp nem tud megszólalni egy imaközösségben, az is figyelmeztető jel: szégyelli esetleg azt az Istent, akihez imádkoznia kellene? Sokféle gátlás lehet ennek az oka, de a közösségben elmondott imádság hitvallás is. Ne szégyelljük a benne vetett hitünket megvallani!
El kellene kezdenünk az igazi imádkozást azzal, hogy új életet kérünk tőle, újonnan születünk. Meg kellene újulnunk ebben az igazi imádságban, és mérhetetlen sok áldás követné ezt.
A 77. zsoltár az imádság zsoltára. Olvassuk el lassan, és figyeljük meg, milyen szépen szemlélteti azt, amit most tanultunk.

Ezen a pünkösdi ünnepen is nagy hálával emlékezünk arra, hogy Isten Jézus mennybemenetele után tíz nappal kitöltötte Szentlelkét előbb az apostolokra, majd mindazokra, akik az ő beszédükre hittek Jézusban. Ezek az emberek új természetet kaptak. Az, hogy Isten Szentlelke birtokba vette őket, azt jelentette, hogy a Lélek belülről kezdte irányítani a gondolataikat. Megerősítette az akaratukat, új célokat tűzött eléjük. Ők minderről a csodáról teljes természetességgel és nagy bátorsággal beszéltek másoknak is azért, hogy mások is átélhessék ezt.
Beszéltek mindjárt pünkösdkor legfőképpen arról, hogy kicsoda Jézus és mit tett értünk. Ő valóban helyettünk halt meg a kereszten és szenvedte el Isten ítéletét, ezért nekünk már nem kell rettegnünk Isten igazságos haragjától, sőt az Ő feltámadásával bebizonyította, hogy valóban Isten Fia és neki engedelmes, boldog életet élhetünk. Új életet kaptak ezek az emberek Istentől. Ezt az új életet közvetítette a Szentlélek akkor, és közvetíti azóta is sokunknak.
Aki hittel vallja, hogy Jézus Krisztus az ő megváltója és Ura, akinek engedelmeskedni is akar, az kapja a Szentlélek ajándékát. Isten Szentlelke kimondhatatlan nagy lelki gazdagságot ajándékoz azoknak, akik kapták.
Ezek közül a kincsek közül egyről szeretnék ma szólni. Egy olyanról, ami nélkül nemcsak nyomorúságos, szegény marad az ember, hanem sokszor a kétségbeesésbe, sőt a halálba kerget sokakat ennek a hiánya. Ez a kincs pedig a reménység.
Alapigénk Istent a reménység Istenének nevezi. „A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.”
Vagyis Isten Szentlelke olyan masszív, megbízható reménységet kínál a Jézusban hívőknek, ami stabillá teszi az életüket. Amely reménységgel bírják az életnek a viharait. Akiben ez a reménység megvan, az nem omlik össze a váratlanul rászakadó csapások alatt. Az tud ellenállni a kísértéseknek, az talpon marad és kiegyensúlyozott marad minden körülmények között. Ráadásul azt ígéri Isten, hogy az ilyeneknek a szívét örömmel és békességgel is betölti. Isten ebből a reménységből nem valamicskét, egy kis kóstolót kínál, hanem azt olvastuk: „bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.”
Mérhetetlenül nagy szükség van erre. Sokaknak az életéből ez hiányzik. Fiatalok és idősek egyaránt szenvednek azok miatt a lelki betegségek miatt, amik ennek a reménységnek a hiánya következtében törnek rájuk. Ha csak az elmúlt néhány hét találkozásaira gondolok, szinte kivétel nélkül olyan emberekkel kellett beszélgetnem, akiknek gyógyszerként ezt kellett volna felírni. Ez a reménység hiányzik neked.
Amikor valakire rászakad, hogy egyedül van és egyedül maradt a gondjaival, még megbeszélni sem tudja bizalommal senkivel, úgy érzi összecsapnak a hullámok a feje felett, nincs tovább — mi másra van szüksége, mint erre a fajta reménységre? Amikor valaki amiatt szenved, hogy értéktelennek tartja magát, és úgy látja, hogy mások is annak tekintik, pedig ez senkinek eszébe sem jut rajta kívül, éppen ezért nem lát jövőt maga előtt, értéktelen, kis senki minek éljen? Amikor nincs az ember előtt inspiráló, vonzó cél, mi másra lenne szüksége, mint erre a fajta reménységre?
Amikor csalódott valaki sorozatosan emberekben, esetleg abban is, aki hozzá a legközelebb áll, akire egyszer rábízta az életét, aztán csalódik magában is, és úgy gondolja, hogy csalódott Istenben is, már nem mer többé kockáztatni. Amikor ott ül egy házaspár farkasszemet nézve egymással, és azt mondja az egyik vagy mind a kettő: én már nem tudok benne bízni — mi másra lenne szükségük, hogy megtalálják a kiutat, mint erre a fajta reménységre.
Amikor valaki már nem küzd többé a reá jellemző rossz szokások vagy bűnök ellen, mert reménytelennek tartja ezt a szüntelen csatát. Amikor lemondott arról, hogy szabaddá váljék egy őt megkötöző szenvedélytől vagy függőségből, mi másra lenne szüksége, mint igazi reménységre?
Amikor jelentkeznek a betegség tünetei s azonnal a kétségbeesett kérdés tör fel belőle: milyen indulatú? Vagy amikor hirtelen elveszíti valaki egy szerettét, és gyötri a bizonytalanság, vajon kegyelmet talált-e Istennél és hol van ő most? Vagy amikor a nagy világ dolgaival foglalkoznak emberek, és úgy látják, megveszett ez a világ, eszetlenül rohan önmaga elpusztítása felé, mi más gyógyíthatná ki a kétségbeesésből az embert, mint ez a fajta reménység?
Szükségünk van mindnyájunknak erre a reménységre, amiről a Biblia beszél, és amit a Szentlélek közvetít mindazoknak, akik Jézusban hisznek. Amikor valaki maga elé révedve ezt a két szót kezdi ismételgetni: nincsen remény, nincsen remény… akkor azon az emberen nehéz segíteni.
Ezért szeretném most nagy örömmel hirdetni nektek ezt a pünkösdi örömhírt, hogy Isten nekünk mindnyájunknak igazi, élő, életet mentő és életet tápláló reménységet kínál. Jó lenne könyv nélkül is megtanulni ezt a szép pünkösdi ígéretet, ezt az áldást: „A reménység Istene töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hitben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.”
Mi jellemzi ezt a reménységet, és hogy lehet ezt kapni?
1. Ennek a reménységnek az első jellemvonása az, hogy a hívő ember nem valamiben reménykedik, hanem valakiben. Mégpedig nem akárkiben, hanem a mindenható, élő, szent igaz Úr Istenben. Az Ő szavában, igéjében, ígéreteiben. Ez a reménység az Isten kijelentett igéjére épül. Őreá lehet építenünk, Őbenne nem csalódott még senki. Csak erre a reménységre érvényes a Bibliának ez a megállapítása: „a reménység nem szégyenít meg.” Aki magában, az összeköttetésekben, a szerencsében reménykedik, meg abban, hogy majd csak lesz valahogy… az biztos, hogy csalódni fog. Aki az Isten igaz ígéreteiben reménykedik és azokba kapaszkodik, az bizonyos, hogy nem fog csalódni. Ezért van tele a Biblia azzal a figyelmeztetéssel, hogy az élő Istenbe vessük reménységünket és ne emberekbe, ne magunkba, ne a szerencsébe.
Az erről szóló sok ige közül csak a 118. zsoltár egy mondatát szeretném idézni, amely azt mondja: „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni. Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.”
Először csak azt mondja: mint emberekben, aztán hallja az ellenvetést: na jó, nem általában az emberekben, de előkelő emberekben, vezető pozícióban levő emberekben. Azokban mégis csak lehet reménykedni. Ő csak odatelefonál és elintézik az ügyemet. Nem: jobb az Úrban, mint akármilyen magas pozícióban levő emberben.
Mindenkiben csalódhatunk. A hozzánk legközelebb állóban is. Önmagunkban is, mert csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt? Istenben soha nem csalódik, aki valóban ismeri Őt, nem egy maga által elképzelt bálványban bízik, hanem az élő Istenben. aki ismeri az Ő ígéreteit, és azokra épít, nem szégyenül meg.
Olyan szomorú, amikor emberek két kézzel megkapaszkodnak valamiben, amiről lehet látni: bizonytalan. Amikor ilyeneket mondunk: majd csak lesz valahogy… Talán ezt is kibírjuk. Meg: hátha utána jobb lesz… Ez mind bizonytalansággal van tele. Aki ismeri Istent és ismeri az Ő ígéreteit, azokban fogódzik meg, az biztos, hogy nem csalódik. Aki tudja, hogy Isten ismeri a teherbíró képességünket és senkit sem próbál feljebb, mint elszenvedheti, sőt a próbákkal együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük, az minden újabb baj esetén arra gondol: Uram, nálad már most készen van a megoldás erre. Én pedig lehet, hogy nyögve, nyüszítve, de szent kíváncsisággal várom, hogy most hogyan mutatod meg újra a te hatalmadat, és irántam való szeretetedet.
Isten hatalmas és mindenható, neki nincs lehetetlen. Isten kegyelmes és szeret minket. Mi fontosak vagyunk neki. Ezek olyan „antidepresszáns tabletták”, amik a csüggedésbe, kétségbeesésbe sodródó emberen igazán segíthetnek. Ezeket kell nekünk újra és újra bevennünk. Ezekre emlékeztetni magunkat. A hívő ember reménységét Istenbe veti és ismeri az Ő ígéreteit, egyebek közt ezért is olvassa a Bibliát. Szeretné megismerni, hogy kire bízta magát, vagy kire bízhatja magát még jobban. Mit is mondott Ő? Mi az, amire hivatkozhatom az imádságomban, amire emlékeztethetem Őt? Nem mintha neki lenne szüksége arra, hogy emlékeztessem saját szavára, nekem van rá szükségem, mert a hitemet, a bizalmamat mindig újra támadja sok minden.
2. Mivel az élő Istenbe veti reménységét a hívő, ezért ez a reménység erőt ad neki. gyakran összekapcsolja a Biblia az Istenbe vetett reménységet az erővel. Csak egy igét idézek most is. Ézs 30,15-ben szomorúan mondja Isten a népnek, amely hitetlen volt, nem Istenben reménykedett, hanem egy politikai nagyhatalomban. Velük akart szövetséget kötni, de dugába dőlt minden. Azt mondja Isten: „csendességben és reménységben erősségetek lett volna, de ti nem akartátok”. Azt mondtátok: lóra ülve futunk, ezért fussatok, de Isten nélkül kell futniuk.
Csendességben és reménységben. Isten ígéretet adott, hogy megszabadítja őket, ha hozzá ragaszkodnak. Ezt kellett volna várni. Nem volt türelmük kivárni, nem bíztak Istenben. Azt hitték, Egyiptom erősebb, mint Isten. Akkor próbálják ki, milyen erős. Csendességben és reménységben várni az ígéret beteljesedését — ez tette volna erősekké őket.
Miért kap erőt az, aki Istenben reménykedik? Azért, mert biztos támpontja van. Olyanba kapaszkodhat, aki nem rendül meg. Ezért használja a Szentírás ezt a szemléletes képet: a reménység jelképe, szimbóluma a Bibliában a horgony. A hajót dobálja a víz, ide-oda dobálja a szél, a vihar, de ha leengedi a horgonyt, az megkapaszkodik a fövenyben, valami biztosban a víz alatt, stabilizálja a hajót.
Olyan szép a Zsidókhoz írt levélben ez a mondat, amikor az Úr Jézust hasonlítja ilyen horgonyhoz: „Ezért tehát az Isten, mivel még teljesebben meg akarta mutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, e két változhatatlan tény által, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős bátorításunk van, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya…” (Zsid 6,17-19)
Dobálják a viharok a mi kicsi életünket. Újra és újra átéljük, hogy milyen kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk. Mennyi bizonytalan tényező vesz körül bennünket. Odamenekülünk és megkapaszkodunk, és ez a kapaszkodás az a reménység, amit Krisztusba vetünk, ami a mi életünk erős és biztos horgonya. Őbenne kapaszkodhat meg a hívő.
A napokban találkoztam egy házaspárral. Elmondták milyen vihar dobálja most az ő családjuk hajóját. Az egyik gyereket az iskolából vitték be kórházba, a másikat az utcán érte baleset. Aznap vitte el a nagyit a mentő szintén kórházba. Aznap közölték a férfivel, hogy nem olyan biztos, hogy az év végéig alkalmazzák. Olyan jellemző volt az a mondat — éppen ketten két különböző kórházba mentek, így találkoztunk útközben — amit a férfi mondott: Mi most annál inkább kapaszkodunk Jézusba.
Nyilván ott van sokféle szorongás, meg bizonytalanság a szívükben, de nem a kétségbeesés jellemezte őket. Azt mondja: most különös vihar dühöng, akkor annál inkább kapaszkodunk Jézusba. Az Ő reménységüknek bátorságos horgonya — ahogy itt olvastuk — az élő Jézus Krisztus, akibe meg lehet kapaszkodni. Akit nem látnak, de akiben hisznek, akihez ragaszkodhatnak. Nem tudni, hogy melyik gyerek állapota hogyan alakul, nem tudni, milyen baj várja őket, mikor este hazaérnek, de azt lehet tudni, hogy Jézus él, az övé minden hatalom mennyen és földön, az övéivel van minden napon a világ végezetéig, és nyugodtan rábízhatják magukat, a gyerekeiket, a nagyit, az állást, a kenyerüket, az egész jövőjüket. Ilyen gyümölcsei vannak annak, ha valaki élő reménységgel kapaszkodik Istenbe, ha ismeri azt, akibe kapaszkodik. Ha van a reménységnek bátorságos horgonya.
3. Ebből is kiderül már a harmadik, hogy ez a reménység mindig harc. Szakadatlanul küzdenem kell a saját hitetlenségem ellen. Szakadatlanul harcolnom kell azért, hogy merjek bízni Istenben. Ne kételkedjem az Ő igazmondásában. Legyen erőm kivárni az Ő szabadítását, és legyek bizonyos abban, hogy nem feledkezik el rólam, hogy Ő holnap is ugyanaz lesz, akinek tegnap megismertem. Nem fog elkésni a segítséggel. Mindig ilyen aggályok rágják a hitünknek a gyökereit: hátha Isten mégsem olyan hatalmas, mint ahogy azt elvileg hiszem. Hátha elfeledkezik rólam, hátha elkésik a szabadítással. Hátha holnap már nem lesz olyan, mint eddig volt. Nyugodtan törölhetjük ezeket a „hátha” szavakat. A helyükre tehetjük: egészen bizonyos olyan, és holnap is olyan lesz vagy még hatalmasabb, még kegyelmesebb.
Szép példa a hívők atyja arra, hogy mit jelent az élő Istenben reménykedni. Isten Ábrahámnak ígérte Kánaán földjét. Megérkezik és kiderül: foglalt. Ott már laknak emberek. Őt pedig kinézik onnan. Menjen innen a nagy nyájaival, ne legeltesse le azt a kevés füvet, ami az övéké. Ábrahám csendesen vonul egyre délebbre. Nem érti, de bizonyos abban, hogy az a föld az övé. Miért? Mert Isten megmondta.
Aztán Isten azt ígérte: sok utódja lesz. De még egy sem volt, az évtizedek meg haladtak. Most miben bízzék? Nem miben, hanem kiben. Abban, aki ezt megígérte. Hogy fogja megvalósítani? Az az Ő dolga. Ábrahám dolga meg az, hogy ragaszkodjék az ígé-retekhez. Hadd olvassam fel ezt a néhány verset a Bibliából, ahol Pál apostol éppen ezt próbálja megfogalmazni. Idézi Isten ígéretét. Isten megmondta: sok nép atyjává teszlek.
„Ő pedig hitte, hogy Isten megeleveníti akár a holtakat is és létrehívja a nem létezőket. Reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondotta az Úr. Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már a saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben, dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is fogja tenni.” (Róm 4,17-21)
Ezt jelenti reménykedni. Honnan tudom? Meg van írva. A tapasztalat azonban mást mutat. Akkor a tapasztalat ellenére reménykedve hiszem, hogy úgy lesz, ahogy meg van írva.
Rendkívül sok erőt ad az embernek ez a fajta reménység. Ezt a harcot nekünk mindenképpen vállalnunk kell, mert küzd a reménységünk ellen az a sokféle csalódás, amit már átéltünk. A velünk született aggályoskodás, sokaknak az alapvetően pesszimista természete. Sokféle látási zavarunk is összezavar minket, amikor csak a rosszat látjuk, vagy elképzelt veszedelmekre gondolunk. Ezeket mind le kell győzni, mert amiről a Biblia beszél, és amit a Szentlélek kínál a hívőnek, nem „csalfa vak remény”, hanem ez a reménység lát. Látja Isten ígéreteit, szakadatlanul azokat tartja szeme előtt, és az élő Istenre való tekintettel reménykedik reménység ellenére, a keserű tapasztalatok ellenére is.
4. Ezért van az ilyen ember szívében öröm és békesség, akárhogy csapkodnak is a hullámok. Akinek a szívében a csüggedés uralkodik, az szomorú és nyugtalan ember. Akinek a szívében ez a reménység ver tanyát és ez lesz erősebb és meghatározóbb, az átéli azt, amit itt olvastunk: „a reménység Istene töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel.”
Az ilyen ember minden helyzetben bizonyos abban, hogy Isten ura ennek a helyzetnek is. Így néz mindig másokra: Isten ad nekik lehetőséget újat kezdeni, változni. Így néz önmagára: Isten elkezdte bennem az Ő munkáját, de még nem fejezte be, és reménységgel várja, hogy mássá lehessen. Így lát még a halálon túlra is, Istennek arra vonatkozó ígéretei is érvényesek.
Így valósul meg az, amit szintén ebben a levélben, a megelőző fejezetben ír az apostol, „a reménységben örvendezők legyetek”. Mert aki reménységét az élő Istenbe veti, az sose süpped bele a nyugtalanító jelenbe, hanem az mindig kilát, akármilyen gödörbe kerül az élete. Jók a kilátásai, mert reménységét az élő Istenbe veti.
5. Az ötödik, amit megemlít alapigénk, hogy mindezt Isten bőségesen adja. „Bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” Olyan bőven, hogy ki is csordul a hívőből ez a reménység és másoknak is tud adni belő. Olyan szépen írja ezt Péter apostol az első levél 3. részében. „Legyetek készen számot adni a bennetek levő reménységről, ha megkérdeznek titeket, szelíden és tisztelettudóan.” (1Pét 3,13-16)
Legyek kész továbbadni reménytelen embereknek azt a reménységet, amit én is úgy kaptam. Nem kell őket meggyőznöm, csak adjak számot arról, hogy mit kaptam és mit jelent ez nekem. Mit jelent mindig túllátni a láthatókon. Ki az az Isten, akibe a reménységemet vetem. Milyen ígéreteket adott. Különösen bátorító ez a kis áhítatos könyve Spurgeon-nak, az Isten ígéreteinek tárháza. Mindennap egy isteni ígéret rövid és gyakorlati magyarázatát adja. Minden napra gyógyszer egy ilyen csüggesztő és kétségbeejtő világban, hogy legyen valóban élő reménységünk.
Hogyan lehet a miénk ez a reménység? Szintén Péter leveléből hadd idézzek egy mondatot: „Áldott az Isten, aki újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámasztása által.” (1Pét 1,3)
Aki újonnan szült minket. Ez az élő reménység valaminek a következménye. Ha az újjászületés csodája megtörténik egy ember életében, akkor beköltözik a szívébe ez az élő reménység. Isten erre szül minket újjá. Ezt feltétlenül kapja az, aki új életet kapott Krisztusban. Ezért is hangsúlyos Jézus szava: szükséges újonnan születnetek. Ezt a reménységet csak a Krisztussal szoros közösségben élő hívő kapja.
Az újjászületés is a Szentlélek munkája. Mi kell az újjászületéshez? Isten igéje, Szentlelke és a te nyitott szíved. Ebbe ha belehullik az ige, és azt befogadja valaki, a Szentlélek megtermékenyíti az igét, és Jézus élete jön létre egy ilyen magunkfajta, elrontott, reménytelen életű ember szívében. Ez az újjászületés, és akkor kapja az ember az élő reménységet.
Az élő reménység és minden egyéb úgynevezett reménység között pontosan ez a különbség, mint az élő fa meg egy kiszáradt fa között. Az élő fa kapaszkodik, a gyökerein keresztül nyomja fel a nedvességet és a táplálékot. Bírja a viharokat. Sokszor több méter kilengése van egy-egy ágnak, de bírja, és ha gyümölcsfa, akkor gyü-mölcsöt is terem.
Ha ezt a képet tartjuk magunk előtt, akkor az említett öt jellemvonást nyugodtan szemléltethetjük egy élő fán. A hívő ember Istenbe veti a reménységét, benne gyökerezik, erőt ad neki, erős a törzse a fának. Vállalja a harcot minden csüggedéssel szemben. Az ágakat tépázhatja a szél, de ha erősek, bírják. Megtermi az örömnek és a békességnek a gyümölcsét, mégpedig olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle. Bővölködik a reménységben a Szentlélek ereje által.
Jó lenne, ha ma megtagadnánk Isten előtt egy elmondott imádságban minden reménytelenségünket. Megvallanánk, hogy minden reménytelenségünk mélyén bűn van. Az a bűn, hogy Őt kicsinek tartjuk, mert nem ismerjük igazán, nem bízunk benne. Kérnénk Őt, hogy hadd ismerjük meg egyre jobban, és ezzel az élő reménységgel menjünk tovább az utunkon.

Jézus Krisztus mennybemenetelét az evangélisták így írják le: A feltámadása utáni negyvenedik napon kihívta tanítvá-nyait egy hegyre. Még beszélt hozzájuk, megáldotta őket, eközben felemelkedett a földről és egy felhő egy pillanat alatt eltakarta őt a szemük elől. Ami az Ő testté lételekor történt, hogy tudniillik a mennyei világból átlépett ebbe az anyagi, földi világba, most annak a fordítottja következett be: innen visszalépett a mennyei, szellemi világba.
Az apostolok számára ez megrázó élmény volt. Jézus feltámadása nagy felszabadulásra segítette el őket. Bizonyította számukra azt, amiben ők sem voltak egészen bizonyosak addig, hogy Jézus csakugyan az, akinek mondta magát: Isten Fia. Jézus ügye minden ellenkező látszat ellenére is győztes ügy. Ők tehát jó helyen vannak, győzelmes hadvezérnek a katonái. Sokat jelentett számukra, hogy heteken keresztül a feltámadott Krisztus csak velük foglalkozott. Őket készített fel a reájuk váró feladatokra, erősítette, tanította őket. S most egyszer csak hirtelen eltűnik előlük.
Nem volt ez váratlan, mert Jézus világosan beszélt erről, csak ugyanúgy nem figyeltek oda igazán, vagy nem realizálták maguknak, mint az Ő feltámadását. Azt is megmondta előre, hogy halála után a harmadik napon fel fog támadni. De valahogy nem jegyezték meg a tanítványok és nem készültek erre. Erről is beszélt, hogy elválnak útjaik, itt hagyja őket, de gondoskodik róluk. A János evangéliumában ez részletesen le van írva, olvashatjuk. De talán nem gondolták, hogy ilyen hamar, ilyen váratlanul bekövetkezik. Szinte sokkolta őket ez a hirtelen elválás. Tele voltak kérdéssel: Mi lesz most? Hogyan tovább? Világosan körülhatárolta Jézus a feladataikat, de mikor kell munkához látniuk, és hogyan?
Egyelőre ez az egy gondolat uralkodott a szívükben, hogy a Mester eltűnt előlük. Jellegzetesen stressz helyzet volt ez. Tele voltak feszültséggel, bizonytalansággal, és erejüket messze meghaladó feladatok tornyosultak előttük, amikhez nem tudták, hogyan kell hozzálátni.
Nyilvánvaló, hogy Jézus is pontosan tudta, hogy mennybemenetele meg fogja viselni tanítványait. Azért mondta nekik búcsúzóul ezeket a mondatokat. Azért ígérte meg nekik közvetlenül elmenetelekor ezt: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” A mennybe ment Krisztus utolsó mondata ez volt a földön. Erről az egy mondatról szeretnék most szólni.
„Íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Az „íme” szócska a „látni” igének a felszólító módja. Azt jelenti: láss, nézz, odanézz! Most figyelj! Az Újszövetségben mindig olyan helyen fordul elő, ahol Isten Szentlelke Isten tetteire irányítja a figyelmünket. Amikor Isten közvetlenül belenyúl a világ vízszintesen folyó eseménysorába, azt metszi az isteni függőleges és ott valami jelentős történik. Tessék megfigyelni bibliaolvasásunk során, hogy ahol az „íme” van, ott mindig valami közvetlen, direkt isteni cselekvés történik. Erre kü-lön felhívja a figyelmünket Isten igéje: most figyelj! Ezt érdemes megnézni. Isten tetteire, sőt magára Istenre, a cselekvő Istenre hívja fel a figyelmünket ez a szócska mindig. Nem sorolom a példákat, majd bibliaolvasásunk alkalmával figyeljünk fel rá.
A tanítványok itt elsősorban önmagukra néztek. Jézus hiányát érezték, és közben sok saját magukkal kapcsolatos kérdés foglalkoztatta őket. Jézus ezekkel a tőlük búcsúzó utolsó szavaival mintegy felemeli a tekintetüket. Szinte az ember látja, hogy az álluk alá teszi a kezét és azt mondja: fölfelé nézzetek, ne lefelé! Ne a lehúzó erőknek engedjetek. A kétségbeesésetekről, az aggályaitokról, meg az ijesztően nagynak tűnő feladatokról följebb nézzetek. Onnan fentről jön a segítség. Ott dőlnek el a dolgok. Ezzel a mennyei világgal maradjatok mindig kapcsolatban. Persze, hogy kevés az erőtök, persze, hogy erőtöket messze meghaladják a feladatok, de íme az Isten cselekszik. Bennetek is, meg általatok is Ő fog cselekedni. Nem nektek kell valami rendkívülit felmutatni. A cselekvő Istenre figyeljetek.
Aztán így folytatja: én vagyok. Az eredeti szöveg szórendje ez: én vagyok, utána jön a veletek. Íme én vagyok… Ez a tanítványok fülének ismerős formula volt. A mindenható Isten szokott így bemutatkozni azoknak, akik szerették volna Őt megismerni. Emlékszünk rá, hogy Mózes milyen kétségbeesetten tudakolta: ki vagy te? Ki küld engem erre a nehéz feladatra? Isten nem mondja meg neki a nevét, hanem azt mondja: Vagyok, aki vagyok. És ha kérdezik ki áll mögötted, ki küldött téged, akkor mondd nyugodtan: a Vagyok küldött téged.
Egyszer külön foglalkoztunk ezzel a rövid néhány szavas bemutatkozással és láttuk, hogy a „Vagyok, aki vagyok” egész pontosan lefordítva azt jelenti: Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek. Nem a létét bizonygatja, hanem jelenlétéről biztosítja. Induljon csak nyugodtan Mózes a nehéz feladatra, mindig Isten jelenlétében fog maradni. Isten jelenléte mint védőburok veszi őt körül. Mint egy buvárharang borul rá, és ott alatta elvégezheti azt a feladatot, amit Isten bízott rá.
Az Úr Jézus is sokszor, amikor a lényének a titkából árult el valamit, így kezdte el a bemutatkozást: Én vagyok… Utána soksok szemléletes képpel, hasonlattal, metaforával mondta el, hogy kicsoda Ő. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Nem az egyik igazság, az igazság. Én vagyok az egyetlen ajtó, akin át beléphetünk Istenhez. Én vagyok az életnek kenyere — és folytathatnánk még, gyakran használta Ő ezt.
Amikor az Ő letartoztatására vonultak ki a pribékek nagycsütörtök este a Gecsemáne kertbe, ez a két szó ott is elhangzott egy egész egyszerű összefüggésben. Kérdezte tőlük: kit kerestek? Azok mondták: a Názáreti Jézust. Erre szelíden válaszolt: Én vagyok. S mit olvasunk ott? Ezek az emberek majdnem hanyatt vágódtak. Hátra hőköltek és visszavonultak. Miért? Ettől a két szótól? Nem, hanem attól, aki kimondta ezt a két szót, s akinek az ajkán ez igaz volt. A mindenható Isten jelenlétébe kerültek ezek és tőle ijedtek meg. Felfegyverzett emberek a fegyvertelen, szelíd Jézustól visszariadnak, mert elhangzott a két szó: Én vagyok. Jézus ezzel az Ő isteni eredetét, isteni teljhatalmát juttatta kifejezésre.
S ugye megfigyeltük, hogy a mai igénk is ezzel kezdődik. Ezzel kezdi ezt a rövid búcsúbeszédet: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Olyan kedves ez és többször mondtuk már, hogy Jézus pedagógiája utolérhetetlen, ahogy itt gondozza, erősíti ezeket a megriadt tanítványokat. Először elhangzik az „íme” most figyeljetek, Isten fog cselekedni, majd általatok is. Utána elhangzik az Én vagyok, hogy a mindenható Isten teljhatalmú képviselője az, akivel azt a három szép évet eltöltöttétek, és aki most búcsúzik tőletek. De mivel Ő Isten és mindenható, nem hagy magatokra titeket. Őbenne valóban ez az Isten járt itt és Ő hajolt közel hozzánk.
A tanítványokat éppen ez szorongatja, hogy ez a mindenható és őket nagyon szerető Úr tűnt el most a szemük elől. Mi lesz most így nélküle? Ezért szólal meg a harmadik üzenet: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Íme = fölfelé nézzetek a mindenható Istenre, Én vagyok = én vagyok a mindenható Isten, aki egészen testközelbe jöttem hozzátok, Én veletek vagyok = minden napon a világ végezetéig. Így is, hogy a felhő eltakarta és visszalépett a láthatatlan világba. Fizikai, testi létére nézve nincs velük többé, de lelkileg velük marad, és ez ugyanolyan valóságos jelenlét, mint amikor együtt ettek, együtt halásztak és mentek utána faluról falura, amikor Ő járta a falvakat, tanított és gyó-gyított.
Amikor Jézus visszament a mennybe nem kiment ebből a világból, csak a látható részéből lépett át a láthatatlanba. Ez a két világ együtt, egymásba fonódva lé-tezik. A valóságnak a két szektora ez. Amikor Jézus testi, fizikai valójára nézve eltűnt előlük, nem hagyta őket magukra. Semmivel sem lett távolabb tőlük, mint addig volt. A kérdés csak az: tudják-e ezt hinni? Mert innentől kezdve csak ezzel az érzékszervvel lehet az Ő valóságát és közelségét érzékelni, amit így nevez a Biblia: hit. Innen kezdve nem látják. Nem úgy hallják, mint addig. Nem a dobhártyájukat rezegteti meg a levegő, s így hallják. Nem. De fogják hallani, fogják tapasztalni az Ő valóságát, jelenlétét. Érteni, sőt egyre jobban fogják érteni az Ő gondolatait más módon. Ennek a vételnek az antennája viszont: a hit. Lesz-e elég hitük?
Olyan szomorú, hogy még itt is vannak, akik kételkednek. Illetve még itt is van kételkedés a szívükben. Látják a szemükkel a feltámadott Krisztust ott a hegyen, és ott van egy mondat: „némelyek azonban kételkedtek”. A szemének sem hisz már a tanítvány? Nem. Olyan ősi, mélyen gyökerező hitetlenség van bennünk, hogy a szemének sem hisz az ember. Az igének sem hisz. Ezért van nagy szükség arra, főleg Jézus mennybemenetele kapcsán, hogy merjünk ráállni a hitnek a talajára.
Mit jelent hinni? Igaznak tartom, amit Ő mond. Elfogadom azt, ami az Ő igéje, az Ő kijelentése. Annak tartom Őt, akinek mondja magát. Nem okoskodom, nem kételkedem, nem mérlegelem. Nincs mit mérlegelni: a mindenható Isten kijelenti, hogy Ő kicsoda, mert egyedül Ő tudja, hogy kicsoda. Megtisztel azzal engem, kis nyomorult embert, hogy kijelenti magát nekem, hogy megismerhetem Őt, hogy kapcsolatba kerülhetünk, hogy elém jön, hogy felkínálja mindazt a gazdagsá-got, amit elveszítettem a hitetlenségem miatt. Kapva kapni kellene rajta!
Számolnunk kell azzal, hogy kísért a hitetlenség és a kételkedés. Nem kell engedni a kísértésnek! Újra és újra a hit mellett kell döntenünk. Amellett, hogy igaz az Ő igéje, amellett, hogy Jézus csakugyan elvégezte mindazt, amit elvégzett értünk, amellett, hogy amit Isten mond és ígér, az valóban úgy van.
Azt mondja itt: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Ez azt jelenti, hogy ennek a nagy világkorszaknak a végéig. Vagyis ebben a nagy világkorszakban is. Amikor sokan nem ismerik a hitnek a magatartását, amikor sokan csak azt veszik komolyan vagy még azt sem, amit a két kezükkel megfoghatnak, vagy mint a kisgyerek, amit a szájukba vehetnek, még abban is kételkednek sokan.
Ebben a korszakban a hit tart meg minket. Ebben a világkorszakban nehéz a sorsuk Krisztus tanítványainak. Soha nem hitegette őket azzal, hogy minden szép és jó lesz. Sőt előre felkészítette őket: szenvedniük kell Jézus nevéért. Ugyanaz a sors vár a benne hívőkre, mint Őreá. Idegenek a hívők ebben a világban. Furán néznek rájuk, mert sokszor egészen mások a mértékeik, mint a hitetlen világé. Részük lesz sok megvetésben, diszkriminációban. Ez velejár, ezt el kell fogadni. De ilyen körülmények között kell Jézus szeretetével szeretniük a környezetüket, ilyen körülmények között kell temérdek hazugság közepette hirdetni az Isten szeretetéről szóló igaz beszédet. Ilyen körülmények között lehet túlmutatniuk önmagukon, és oda élni mások elé azt a másik fajta életet, a jézusit. Ez pedig csak az Ő állandó jelenlétében valósulhat meg.
Aki tudja azt, hogy az élő, dicsőséges Krisztus jelenlétében telnek a napjai. Ezt ígéri itt Jézus az övéinek: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Aki ebben a bizonyosságban él, annak ez a békességének és a felelősségének a forrásává lesz. Erről szeretnék még mondani valamit, mert ez az igazi örömhíre Jézus mennybemenetele evangéliumának és azon belül ennek az Ő utolsó mondatának, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Aki a dicsőséges Krisztus jelenlété-ben él, mint az Ő hozzátartozója, mint aki közel van hozzá, mint akihez Jézus állandóan hallótávon belül van, tehát bármikor megszólíthatom és várhatom a választ, ez olyan biztonságot, olyan védettséget ad a hívőnek, amit semmi mással nem lehet pótolni, de még összehasonlítani sem.
Ha valaki tudja, hogy ahhoz a Krisztushoz tartozom, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, s aki úgy szeretett engem, hogy önmagát adta halálba helyettem, az az ember mitől, kitől félne? Az övé minden hatalom mennyen és földön, és Ő a mi testvérünk. Pál apostol azt mondja: a legidősebb bátyánk — a hívőknek, akiknek az Ő Szentlelkét is adta. Akkor mitől kellene félnünk?
Eszembe jutott egy gyermekkori emlék — elnézést kérek, hogy köznapi dolgokkal próbálom ezt szemléltetni, de nekem jól szemléltette azt, amiről itt az ige szól. Egyik nyáron egy gazdaságban dolgoztam, ahol a gazdának több gyermeke volt. Mindenki keményen dolgozott egész nyáron. Éppen dologidő volt és minden munkáskézre szükség volt otthon, de el kellett volna vinni egy fontos üzenetet az egyik közeli tanyára. Majd a legkisebb elmegy. Talpraesett gyerekek voltak, a legkisebb is ismerte oda az utat, többször megtette már. Egy kicsit megtiszteltetésnek is vette, hogy most ő lesz a postás, de csak nem akart elindulni. Mi van? Félek. Mitől? A kutyáktól. Csakugyan sok mérges kutyával lehetett találkozni az odavezető úton. Félve megkérdezte a kisfiú: nem jöhetne velem a Pali? A Pali volt a legidősebb bátyja, akit különösen szeretett. De éppen szükség volt otthon a Palira, azért nem ő ment. Miért? Akkor nincsenek kutyák? Vannak — mondta —, de Pali fogja a kezemet.
Ez a mondat bennem maradt. Akkor már hívő fiú voltam, és az jutott eszembe: tudok így bízni az én legidősebb bá-tyámban, a dicsőséges Krisztusban? Vannak ugyan kutyák azon az úton, amelyikre Ő küld engem, de fogja a kezemet. S akkor? Akkor nem félek a kutyáktól. Vannak kutyák, mégpedig harapósak azon az úton, amelyiken járunk, amelyikre Ő elindított. Itt is van betegség, csalódás, küszködünk a magunk gyöngeségeivel. Vannak gáncsoskodók, rosszakarók, de Ő fogja a kezünket. Megígérte, és Ő állja a szavát: veletek vagyok minden napon… Akkor csak ezt kell komolyan venni. Ha valami váratlan baj ér, nem vagyok egyedül. Ha megtelik a szívem szomorúsággal, kiönthetem neki. Ha csakugyan kiöntöttem őszinte imádságban, akkor Ő ad a helyére békességet, örömöt, reménységet. Ha valami sikerült és eredményt értem el, megköszönhetem neki, s nem magamnak tulajdonítom, mert csak azért sikerült, mert fogta a kezemet.
Aki Jézus Krisztust ismeri, az tudja, hogy ez soha nem kérdéses, hogy Ő fogja-e a kezünket. A bajok oka mindig az, hogy mi kirángatjuk a kezünket az övéből. Vagy soha nem fogtuk meg még hittel az Ő felénk kinyújtott kezét. Mert azért nem szeretnénk mindig azon az úton menni, amelyiken Ő jár, és amelyiken Ő akar vezetni. Szeretnénk az Ő vé-delmét, de közben hadd szaladgáljunk a magunk útjain, s ez az, ami nem megy. Sok vallásos embernek az erőtlensége ezért van. Az élő hitűek, akik szakadatlan közösségben vannak Ővele, azok tudják mit jelent ez a védelem. Azok ismerik ezt a biztonságot. Megint az a kérdés: van-e bátorságunk hinni benne?
Hadd említsem Mózest ismét. Amikor Isten megparancsolta, hogy induljanak tovább az ősi föld felé, Mózesnek először ez jutott eszébe és mondta is: Uram, ha te nem jössz velünk, ne vigyél ki minket erről a földről. Nélküled egy tapodtat sem! Harapósak a kutyák, meg könnyen eltévedünk, és nyújtjuk a kezünket. Tudjuk, hogy aki hittel nyújtja, annak nem kell sokáig kapaszkodnia. Az meglátja, hogy előbb ki volt nyújtva az a nagy erős kéz. Csak ezt kell lépésről-lépésre komolyan venni, hogy Ő csakugyan velünk van minden napon a világ végezetéig.
Jézusnak ez a mennybemenetelekor elhangzott ígérete tehát a hívő ember bé-kességének és biztonságának az alapja.
Ugyanakkor ez a hívő felelősségének is az alapja.
Nem olyan régen részt kellett vennem egy tanácskozáson, ahol sok nehéz, kényes kérdést is meg kellett vitatnunk. Bizony olykor az indulatok is megszólaltak. Különösen egy valaki volt, aki az asztalt éppen nem verte, de néha nem sok választotta el tőle. Amikor véget ért a nehéz, sok órás tanácskozás, az elnök arra kérte az egyik jelenlevő lelkészt, hogy rö-vid imádsággal fejezze be. Az imádság első mondata így hangzott: Úr Jézus, hálásan köszönjük, hogy csendes tanúja voltál mindannak, ami itt elhangzott. És még néhány mondatot mondott az imádságában. Amikor felálltunk, az asztalt majdnem verő odament ehhez a lelkészhez és azt mondta: Látja, ez nem jutott eszembe, akkor nem kiabáltam volna így.
Ez az, ami nem jut eszünkbe sokszor, hogy Ő csendes tanúja mindannak, amit mondunk és teszünk. Mivel velünk van minden napon a világ végezetéig, ezért minden az Ő szeme előtt zajlik, az Ő füle hallatára hangzik el. Semmit nem tehetünk az Ő háta mögött, az Ő tudta nélkül, Őt megkerülve, és mindenért felelnünk kell: amit tettünk, mondtunk, elmulasztottunk, vagy akár csak gondoltunk. Ő csendes tanúja még a gondolatainknak is. Ő maga mondta: minden hiábavaló és szennyes szóért is számot kell adnunk az ítéletkor.
Ha komolyan vennénk, hogy Ő csendes tanúja a mi egész életünknek, ez talán sok bűntől visszatartana minket. Ha eszünkbe jutna, amikor éppen flörtölni kezd valaki, akkor Jézus ott van és nézi, talán visszariadna, vagy el sem kezdené. Amikor elkezdi a hazugságát előadni, eszébe jutna, hogy Jézus ezt hallja, már akkor hallotta, amikor még el sem kezdte mondani az illető. Vagy amikor valami rosszat mondunk másra, ez Jézus fü-le hallatára történik. Egy idősebb férfi bűnre biztatott egy fiatalt. A fiúnak a lelkiismerete megszólalt és csendesen tiltakozott. A bátyó azonban azt mondta: ne félj tőle, a jó Isten sem néz oda mindig arra, amit csinálunk. Ez istenkáromlás, mert a jó Isten mindenre odanéz. Aki azt ígéri, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, az nemcsak az ő féltő, óvó, védő, áldó jelenlétét ígéri ezzel, hanem az Ő számon kérő jelenléte is benne van ebben a mondatban. Nem azért mondja, hogy féljünk tőle, hanem azért, hogy megóvjon minket végzetes lépésektől.
Még arról néhány szót, hogyan van Ő a hívőkkel? Mit jelent ez: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig? Velünk van az Ő igéjében. Aki hittel olvassa a Bibliát, hittel hallgatja az igehirdetést, az Őt hallja meg. Az tudja, mihez tartsa magát. Nagy lehetőség, hogy az imádságban egyszerűen és közvetlenül beszélhetünk vele, nem kell nekünk senki közvetítő. Közvetlenül a dicsőséges, mennybe ment Krisztust szólíthatjuk meg, és az Ő nevében közvetlenül az Atyát, mert senki más emberi közvetítő nem kell. Ez a nagy kiváltságuk a hívőknek. Az Ő Szentlelkével bizonyosakká tesz arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Bátorít a jóra, visszatart a rossztól. Az Ő Szentlelke olyan gondolatokat juttat eszünkbe, amik megvigasztalnak, bíztatnak, bátorítanak, vagy intenek, feddenek — mikor mire van szükségünk. A vele való közösséget a hívő emberek így élik át.
Aki azt teszi, amivel az Úr Jézus bízta meg, aki azt tesz, amit Ő is tett, hogy a segítségre szorulónak segít, a szomorút megvigasztalja, a kicsik mellé odaáll, az ott menet közben tapasztalja: csakugyan velünk van minden napon a világ végezetéig. Nagy kiváltság és szent felelősség ez.
Amikor megjelenik nagy dicsőségben a mi Urunk, és minden szem meglátja Őt, akkor megfordul a mondat. Itt most azt ígéri: velünk van minden napon. Onnantól kezdve pedig ezt: vele lehetünk mindörökké. Ez azon múlik: itt vele vagyunk-e. Amikor Ő visszajön dicsőségben, ismerősként köszönthetjük-e egymást. Úgy köszönthet-e minket, mint akik addig is vele jártunk, s akkor azt mondja: gyertek és örököljétek mindazt, amit elkészítettem, vagy azt kell majd mondania: nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem! Itt kell egyszer elindulni Ővele, itt kell egyszer igazán kinyitni a szívünket és azt mondani: Úr Jézus, gyere és veled akarok élni. Köszönöm, hogy hajlandó vagy egy ilyennel is együtt élni, mint én vagyok. S ha elindul ez a közösség, közben állandóan erősödik és mélyül, akkor ezen semmit nem változtat a halál sem.
Mindent és mindenkit elveszíthetünk, de a Krisztussal való közösség túléli a halálunkat, és az megmarad örökkön örökké. Ez az, amit rajta kívül senki más nem tud nekünk biztosítani és ajándékozni.
Ma este nekünk is ezt mondja a mi Urunk: íme. Nézzünk fel a mindenható Istenre! Aztán emlékeztet a nagy kijelentésre: Én vagyok. És biztosít minket: Én veletek vagyok minden napon. Ez lehet a mi igazi békességünk és biztonságunk, és lehet a mi szent komoly felelősségünk alapja.
Isten segítsen, hogy így legyen!

Részt kellett vennem egy konferencián, amelyen igen élénk vita alakult ki egy olyan fontos kérdésről, ami előbb-utóbb mindannyiunkat foglalkoztat. Többféle felekezetű és gondolkozású emberek voltak ott jelen, s ez volt az izgalmas kérdés: Meg lehet-e változtatni az embert? Vagy ha valaki szeretne mássá lenni, meg tudja-e változtatni magát, és ha igen, hogyan? A végén elérkeztünk odáig is, hogy mitől üdvözülhet valaki?
Azzal kezdődött, hogy főleg szülők és pedagógusok keserűen panaszkodtak amiatt, hogy egyre nehezebb foglalkozniuk a fiatalokkal. Hovatovább már semmi nem érdekli a legtöbbüket. Fegyelmezetlenek és fegyelmezhetetlenek. Nem lehet beszélni a fejükkel sem, nem lehet hatni a szívükre sem. Valaki elmondta, hogy ez az önmagunk megváltoztatásánál is gondot jelent. Ő például sokszor nekifogott, de nem sikerült alapjaiban megváltoznia.
Ezután elkezdődtek a javaslatok. Sok minden elhangzott, amit évszázadok alatt a különböző bölcsek és tudományok napvilágra hoztak. Valaki harsányan meghirdette, hogy a tudatlanság az oka ennek. Az emberek nem tudják, hogyan lehetne jól viselkedni, ezért viselkednek rosszul. Meg kell őket tanítani. Nem ismerik a Bibliát, a Tízparancsolatot, Istent és ezért lazák az erkölcseik.
Valaki ugyan ellene vetette, hogy a század elején már történt egy nagy kísérlet, hogy tanítsuk meg az embereket a jó-ra, és akkor jók lesznek, aztán ezt a kísérletet két rettenetes világháború követte. Úgy tűnik, önmagában az, hogy megtanítjuk jóra az embereket, még nem változtatja meg őket.
Persze, hogy nem — mondta a pedagógiai irány lelkes híve, mert a nevelés sokkal több, mint az ismeretterjesztés. Itt nem tanítani kell csupán, hanem nevelni. A pedagógiával lehet szép eredményeket elérni.
Megint megszólalt az ellenvetés is, hogy a pedagógia is tehetetlen bizonyos öröklött tulajdonságokkal szemben. A gé-nek határoznak meg mindent. De önfegyelemmel bizonyos dolgokat el lehet érni.
Aztán jött valaki, aki elmondta: a meditáció a megváltás. Meg a különböző tréningek.
Egy lelkes fiatal előjött azzal, hogy a pozitív gondolkozás, vagy még inkább az imagináció — ez most divatos —, vagyis, hogy erősen gondoljak arra, amit szeretnék elérni, vagy amilyenné szeretnék válni, és akkor azt elérem, meg olyanná válok. Tehát igen erős képzelőerővel képzeljem magam elé, hogy szép, okos vagyok. Gazdag, sikeres leszek, és akkor olyanná is válok. Ez a megoldás.
Aztán megszólalt valaki: elnézést ké-rek, de mi vallásos emberek lennénk, talán a jó Isten. A jó Isten segíthet abban, hogy megváltozzunk. Az Ő kegyelme. Persze ezt a kegyelmet ki kell érdemelni jó cselekedetekkel. Meg — mondta egy másik — törekedni kell. A kegyelmet nemcsak úgy adja a jó Isten, hanem aki törekszik, azt segíti meg a törekvésében, és az ilyen ember tud megváltozni.
Nos, ez a gondolat megtetszett a többségnek, és elkezdtünk a törekvésről bölcselkedni. Mit jelent nagyon törekedni, miben áll ez. Valaki azt mondta: sokat kell imádkozni. Itt szólaltam meg először és megkérdeztem: mennyi az a sok? Honnan tudhatja valaki, hogy eleget imádkozott? Erre nem sikerült választ találnunk, minden esetre szépen hangzott, hogy sokat kell. Az emberek kifejtették, hogy az úgy van, hogy Isten megjobbít minket. Bizonyos fejlődés, lelki evolució van itt is. Persze csak akkor, ha nem nagyon rossz valakinek az alaptermészete. Mert van olyan, hogy Isten sem bír valakivel, ha rossz természettel született.
Aztán megszólaltak az aggályok is: nem kell azt gondolnunk, hogy ez majd sikerülni fog, vagy mindig sikerülni fog. Mert gyarló az ember és törekszünk, törekszünk, s hol megvalósul valami, hol nem. De a jó Isten elnéző ám, és megérti a mi gyarlóságunkat. Csak arra vár, hogy egy kicsit törekedjünk, elvégre nem lehet mindenki Jézus Krisztus — mondotta az illető. Isten egyébként is úgy vizsgál minket, hogy számon tartja a jó tetteinket, és ezekkel ki tudjuk egyensú-lyozni, egyenlíteni a bűneinket és gonosz tetteinket. Ahogy idősödünk — mondta valaki — egyre kevesebbet vétkezünk. Megszólalt egy ott levő idős ember és azt mondta: nem nagyon tapasztalom ezt abban az öregek otthonában, ahol élek.
Végül valaki, aki addig hallgatott, elgondolkozva és elgondolkoztatóan ezt mondta: én őszintén és hosszú ideig törekedtem, hogy megváltozzam. Minden nyitott templomba bementem imádkozni, de semmi rosszról nem sikerült leszoknom, mindig visszaestem oda, ahonnan egy kicsit már felemelkedtem. Először elkeseredtem emiatt, aztán próbáltam fenntartani annak a látszatát, mintha sikerült volna, s képmutató lettem, aztán kiábrándultam az egészből. Nem nekem való az, amiről a Biblia szól. Én most már nem is törekszem. Néha a lelkiismeretem vádol, de megtanultam, hogyan kell elhallgattatni. Ez után a néhány őszinte mondat után nagy csend lett. Mindenki emésztette azt, ami elhangzott.
Megkérdeztem: van-e valaki, aki be tud számolni olyanról, hogy tartósan, vég-érvényesen sikerült megváltoznia, vagy valakit megváltoztatni? Ugyanolyan nagy csend volt, mint az őszinte mondatok után. Igyekeztem alázatosan és csendesen elmondani: ismerek embereket, akik látható, sőt olykor látványos változáson mentek keresztül. Megszabadultak a pohártól, rendbe jött a házasságuk, rajongnak értük a gyerekeik, akik menekültek előlük éveken keresztül, és ez nem időleges, hanem tartós változás volt. Különböző félelmekből, rossz szokásoktól megszabadultak. Alkoholisták például úgy, hogy nem is kívánja azóta az alkoholt. Most már ihatnak is előtte nyugodtan, ő egy kortyot sem iszik, de nem zavarja. Különös módon az ilyen változás mindig egybeesett azzal, hogy az illető megismerte Jézus Krisztust. (Ez a név addig nem hangzott el.)
Egész röviden elmondtam azt, amit ezekről az ismerőseimről tudok. Hallottak arról, hogy mit tett értünk Jézus. Amikor megértették, és komolyan vették, hogy minden bűnüknek a büntetését a megváltó Jézus a kereszten elszenvedte, és ők teljes bocsánatot kapnak ezért az egész múltjukra, olyan erővel formálta át az életüket, hogy attól kezdve valóban megváltozott. Nem túlzás, amikor azt mondták nekik: te más emberré lettél. Ez így igaz.
Aztán fokozatosan megváltozott a szó-kincsük, a viselkedésük, az emberi kapcsolatuk, a munkamoráljuk. Minden szé-pen megváltozott, mert valami benn mé-lyen a szívükben, meg a fejükben alapvetően megváltozott. Úgy tűnik pusztán ettől, hogy megértették, kicsoda Jézus, mit tett értük, mit kínál nekik. Először hitetlenkedtek sokan közülük, hogy lehet-e bocsánat arra, amit ők csináltak, mert akkor már látták, mit csináltak, akkor már látták, mi a bűn, de elhitték a Bibliának, hogy lehet bocsánat. Hogy minden ezért történt, ami itt le van írva: Jézus eljövetele, testté létele, szenvedése, kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele, a Szentlélek eljövetele, a Biblia meg-írása… Minden azért történt, hogy ők újat kezdhessenek, Jézussal. Újat kezdtek, és valóban megváltoztak. Mindenféle ráhatás nélkül, minden kényszer nélkül. Valami különös módon elvégződött ez bennük.
A Biblia nekünk ezt az utat ajánlja. Isten ezt a módot kínálja, Jézus Krisztus ezt tette lehetővé és mindenki számára hozzáférhetővé, és a Szentlélek ezt munkálja mindenkiben, aki Jézusban hisz. A Biblia nekünk azt mondja: nem folytonos törekvés által lehetünk egyre jobbakká, hanem egyszeri isteni beavatkozás folytán lehetünk egészen másokká. Ezt a nagy lehetőséget csillantja fel itt Jézus Nikodémusnak. Nikodémus változni akart, még öregen is elégedetlen volt magával, pedig köztiszteletben álló és értékes ember volt. Érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Jézus azonnal erről beszél neki, ami hiányzott. Nem vagy benn a mennyek országában, nincs élő kapcsolatod az élő Istennel. Egyáltalán nem vagy bizonyos abban, ha meghalsz üdvösséged lesz, vagy üdvösséged van. De lehet már most egy módon: szükséges neked is újonnan születned. Ez a kifejezés betű szerint azt jelenti, hogy felülről fogantatnod.
Erre a kifejezésre valaki felkapta a fejét ott ebben a vitatkozó és beszélgető társaságban, és alaposan kezdte elemezni — amit el is olvastunk ott a János evangéliumából — azt, ami elhangzott. Felülről fogantatni? Akkor ez azt jelenti, hogy bennem egy új élet foganhat meg, ami felülről, vagyis a mennyekből való? Nem belőlem ered, de bennem valósul meg. Nem győztem bólogatni: így van. Pontosan ezt mondja a Szentírás, világosan értette. Milyen jó, hogy elmagyarázta ott a többieknek.
Ez pontosan úgy történik, ahogyan Jézus emberi teste megfogant Mária mé-hében. Ő is hallotta az igét, amit Isten neki üzent. Azt hittel komolyan vette, és ez az ige a Szentlélek munkája nyomán testté lett benne. Jézus emberi teste így fogant meg. Ez velünk is így történik: halljuk az igét úgy, hogy olvassuk a Bibliát, hallgatunk egy igehirdetést, beszélgetünk egy hívő testvérrel, aki nekünk igét mond, Isten tetteiről, szeretetéről beszél. Ha azt hittel befogadom, az egy új életet teremt bennem. Létrejön valami, ami addig nem volt.
Tehát a változásról a Biblia nem azt mondja, hogy Isten jobbá formálgat minket, hanem azt mondja: teremt. Megalkot valamit, ami addig nem létezett. Felülről fogan ez bennünk. Nem fejlődés, oktatás, szoktatás, tanítás, nevelés eredmé-nyeképpen jelenik meg ez, hanem Isten teremtő szavának a nyomán. Nem a régit foltozgatja, hanem újat ad, Jézusnak a természetét.
A Biblia tehát azt mondja nekünk: lehet változnunk. Lehet segítenünk egymásnak abban, ha valakinek elege van már magából, és őszintén szeretne megváltozni. De ez nem úgy történik, hogy törekszik az ember a jóra, és ebben segítségül hívja Istent. Isten nem besegítő családtag. Isten nem üzletember, akivel lehetne egyezkedni: én adok neked egy kis imát vagy sok imát, te meg adsz nekem jó tulajdonságokat. Isten nem könyvelő, aki állandóan növeli a két rovatot, hogy bűnök és jó cselekedetek, aztán egyenleget von, és annak alapján bánna velünk. A Biblia azt mondja: Isten teremtő, aki úgy, mint a teremtés hajnalán megszólalt: legyen, és amire azt mondta legyen, az előállt, úgy beleszól ma is sokunknak az életébe, és aki az Ő szavát befogadja, hittel komolyan veszi, annak az életében valóban létrejön valami új, ami nem belőlünk való, mert felülről fogantatott, de bennünk valósul meg. Ez Jézusnak az élete.
Az Istennel való közösségbe, vagy ahogy itt Jézus Nikodémusnak mondja: a mennyek országába csak ilyen felülről fogantatott élet mehet be. Csak azok mehetnek be, akikben van ilyen élet, és igazi változást ez hoz létre mindnyájunkban.
Ma is hálás tisztelettel gondolok a jelenlevőkre, mert azt mondták: bizonyítsa ezt be nekünk a Bibliából. Olvasson fel néhány olyan mondatot, ami erről szól. A következő néhány mondatot idéztem: Az 51. zsoltárból Dávid könyörgése, aki bűnös természetével kínlódott, és így imádkozik: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem!” Nem azt kéri, hogy Uram, segíts, ha csinos nőt látok, mindig félre tudjak nézni, vagy kevésbé kívánjam, még csak azt sem kéri, hogy ne ismétlődjék az, amit Betsabéval tettem. Ezt ké-ri: egészen új belső világot teremts bennem. Bennem nincs tisztaság, Uram. Teremts bennem tisztaságot, hogy nyugodtan ránézhessek akármilyen nőre tisztátalan gondolatok és vágyak nélkül. Tiszta szívet teremts bennem!
Aztán eszünkbe juthat a Jeremiás 13,23, ahol Isten mondja: „Majd ha meg tudja változtatni bőrét a néger, vagy foltjait a párduc, akkor tudtok ti is jót tenni, úgy megtanultátok a rosszat!” Így tudjuk mi megváltoztatni magunkat. A párduc dörgölheti magát akármelyik faderékhoz vagy fürödhet bármilyen folyóban, tóban, a foltjai megmaradnak, és a négernek a bőrszíne is olyan marad. Azt mondja Isten: ha ezek meg tudják magukat változtatni, majd akkor tudtok ti is alapvetően megváltozni.
Ez a mi lehetőségünk. És mi az Isten lehetősége?
Az Ézsaiás 1,18-ban például ezt olvassuk: „Ha bűneitek skarlátpirosak is, hófehérek lesznek, ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Vagy szintén a Jeremiás könyvében azt mondja Isten: „Új szívet adok belétek és elveszem a kőszívet a ti testetekből. Utána elmondja, mi jellemzi ezt az új szívet.
Isten nem toldozzafoltozza az életünket, alapjaiban kínál újat, egy másikat. Másik életet, Jézus életét. Az Újszö-vetségből ezzel kapcsolatosan idézett jól ismert igék mind erről szólnak. A Galata 2,20 máris eszünkbe jutott többünknek, amikor azt írja Pál apostol: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”
Ez nem valami hatásvadász fordulat, hogy Krisztus él bennem, hanem ez valóság. Krisztus jellemét, az Ő természetét kapja az, akiben ez a felülről történő fogantatás megtörtént. Erre vágyik az apostol akkor is, amikor a gyülekezet tagjaira gondol, és atyai, anyai szeretettel írja nekik: gyermekeim, akiket újra és újra fájdalmak közt szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus. Azt mondja, a szülési fájdalmakhoz hasonló kínjai vannak, mikor látja, még mindig nem fogadják be ezt az új életet. Még mindig maguk erőlködnek. Az egész levél erről szól: majd mi betartjuk a törvényt, és jó, istenfélő emberek leszünk. Pál kérdezi: sikerült? Nem. Eddig még nem, de próbáljuk tovább. Nem fog sikerülni, mert ez nem járható út. Isten ajándékot kínál nektek, új életet kínál, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus (Gal 4,19).
Másutt ezt írja az apostol: „lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben…” (Ef 3,17). Vagy a szőlőtő példázatában Jézus így szól: Azt mondja: „maradjatok énbennem és én tibennetek, akkor teremtek sok gyümölcsöt.” Vagyis akkor lesz gazdag az életetek krisztusi jellemvonásokban, ha énbennem maradtok, én meg tibennetek (Jn 15,4).
Ez a nagy lehetőség, amit Jézus Nikodémusnak felkínál, s amit ma mindannyiunknak kínál: Jézus élete bennem. Nem én leszek jobb, hanem az én Istentől elidegenedett gondolkozásom, a bűnöktől teljesen megrontott természetem mellett elindul, kibontakozik egy másik természet: Jézus természete bennem.
Igaza volt annak, aki ott élesen mondta, hogy nem lehetünk mindnyájan Jézus Krisztus. Egyikünk sem lehet Jézus Krisztus. Egyetlen Jézus Krisztus volt ezen a földön és Ő az, aki él ma is. De élhet bennünk Krisztus a hit által! Egyre inkább hasonlíthat a gondolkozásunk, az életünk az övéhez. Ez maga az üdvösség. Ezért lehetséges, hogy az üdvösség már e földön a miénk legyen, és nem majd esetleg a halálunk után.
Valaki megszólalt és azt mondta: akkor ez úgy van, mint az udvarunkban a távnyitó. Kérdőn néztünk rá, hogy kérjük a folytatást is, mert nem értjük. Elmagyarázta, hogy új táv-kapunyitót szereltek fel, és új gépkocsivezető került oda, aki nem tudta, hol és hogyan kell kinyitni. Szeretett volna kimenni a kapun, ő meg az emeletről éppen meglátta. Ott kaparászott jobbra-balra, hátha kinyílik. Ő fent megnyomta a gombot, és kinyílt a kapu. Boldogan elment, s tudta, hamarosan vissza fog jönni. Amikor megállt az autó a kapu előtt, miután megkocogtatta itt-ott a kaput a gépkocsivezető, megint megnyomta a gombot fent. Az kinyílt, bejött. Mikor találkoztak, boldogan újsá-golta neki, hogy senki sem mutatta meg, hogyan kell ezt az izét kinyitni, de addig ügyeskedtem, amíg sikerült.
Ennyit ér a mi törekvésünk. De a gombot fenn nyomják meg. Én ügyeskedhetem, attól még nem nyílik meg. Isten nyitotta ki a kaput. Jézus azt mondja: Én vagyok az ajtó, aki rajtam keresztül lép be, az megtartatik. Nincs más lehetőség. Ezt az ajtót nem lehet kifeszíteni, de nem lehet semmiféle ügyeskedéssel, tréninggel, technikával, jó cselekedetekkel sem kinyitni. Nyitva van, Isten kinyitotta. A mi nagy lehetőségünk az, hogy be lehet lépni rajta.
Ez nem azt jelenti, hogy a tanulásnak, nevelésnek, önfegyelemnek nincs jelentősége. Hogyne lenne! Bár sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk ezeknek. Mindennek meg van a fontossága a maga helyén. Csakhogy ezekkel nem tudjuk alapvetően és végérvényesen megváltoztatni magunkat. Isten pedig így akar minket megváltoztatni, és így kínál nekünk új életet. Ez az új élet maga Jézus Krisztus.
Ahhoz, hogy ez a miénk lehessen, őszinte alázat kell. El kell jutni oda: rászorulok. Beismerem: nem sikerültek az eddigi vállalkozásaim, de nem mondok le arról, hogy mássá lehessek. Ha hallottam már ennek a hírét, a jó hírt, görög szóval: evangéliumot, akkor azt komolyan veszem, kipróbálom. Hátha működik. A legkisebb hit, ami egyben engedelmesség is, meggyőzi az embert arról, hogy ez működik, az enyém is lehet, és valóban ez az, amire vágyakoztam.
Az első kérdés: akarunk-e tényleg változni vagy jó nekünk, ahogy vagyunk? Sőt nemcsak változni, hanem akarjuk-e ajándékba kapni mindazt, amit Isten nekünk ígér? A Szentírás tele van hatalmas ígéretekkel. Akarjuk-e mindazt, és azt a gazdagságot? Mondom ezt a vallásos szót is: akarunk-e valóban üdvözülni? Szeretnénk-e, hogy már ebben a földi életben, amit sokszor pokollá teszünk magunknak és másoknak, megjelenjék ez a felülről való, az üdvösség? Isten ezt akarja. Mindezt elkészítette. Jézus kifizette az árát, s minden alkalommal, amikor erről hallunk, újra és újra felkínálja nekünk.
Ezt hittel elfogadni, ennek megfelelően élni ez jelenti azt: igent mondunk rá. Aki ezt halogatja, vagy visszautasítja, az nemet mond rá. Ennek a fejezetnek az utolsó versében mond a mi Urunk egy komoly figyelmeztetést: nem mindegy mit mondunk erre az ajánlatra. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36)
Isten őrizzen meg minket ettől az utóbbitól, segítsen el minket oda, hogy megteljék a szívünk hálával, hogy nyitva van ez a kapu, be lehet lépni rajta. Nekünk is kínálja Jézus önmagát. Hittel befogadhatjuk, és Ő elkezdi élni bennünk a maga életét, és lépésről-lépésre mutatja, hogyan lehet ebben növekedni, miközben talán magunk fogunk a legjobban csodálkozni, micsoda változás kí-séri ezt.

Ennek a gazdag igének egy kicsi részletét szeretném nagyító alá tenni, és ennek az üzenetét továbbadni, mert úgy érzem, rendkívül időszerű, mai ennek az igének az üzenete.
Megpróbálom először röviden összefoglalni a történetet, aztán vizsgáljuk meg, mi a jelentése ennek az egy mondatnak, amit itt a végén hallottunk, és alkalmazzuk ezt magunkra.
A történet az, hogy Ábrahám fia, Izsák éli a maga életét azon a földön, ahova Isten vezette őket. Egyszer azonban éhség támad ott az országban, és az emberek tömegesen menekülnek dél felé, ahol még van kenyér és víz. Izsák marad, mégpedig azért, mert Isten ezt parancsolta neki, és ő komolyan veszi Istennek a kijelentését.
Közben kiderül, hogy a hívők sem tökéletesek és bűn nélküliek, mert hitetlenségből azt hazudja, hogy a felesége a testvére, és ebből majdnem nagy baj lesz. Isten azonban megőrzi ettől a bajtól is, és Ábrahámra, az ő hívő atyjára való tekintettel gazdagon megáldja. Annyira meggazdagodik a nyomorúságos körülmények közepette és ellenére is, hogy félni kezdenek tőle a filiszteusok, akik között lakik.
Végül is elküldik maguk közül. Izsák nem vitatkozik, csendesen elvonul, pedig megkeserítette és megnehezítette az életét az, hogy bosszúból a filiszteusok betemették azokat a kutakat, amiket még Ábrahámnak a szolgái ástak, és amik nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy életben maradjanak. Ő azonban emiatt sem támad rájuk. Csendesen odébbáll, letelepszik egy má-sik területen, és amikor ott kezdenek berendezkedni, akkor ismétli meg Isten az Ő nagy ígéretét, és azon az éjszakán ezt mondja neki:
„Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged, megsokasítom utódaidat szolgámért, Ábrahámért!” Amikor már kijelölték azt a területet, ahol letelepednek, akkor kerül sor arra, amiről most szeretnék beszélni, és amit ebben az egy mondatban így foglal össze a Szentírás: „Ezért oltárt épített ott, és segítségül hívta az Úr nevét. Felvonta sátrát Izsák, szolgái meg kutat ástak ott.”
Ebben az egyetlen mondatban, mint cseppben a tenger, benne van egy istenfélő ember egész életszemlélete, gondolkozásmódja, hite, jelleme. Izsák nem szitkozódik, nem átkozódik, pedig megérdemelnék ezek az ellenséges indulatú filiszteusok. Nem is támad rájuk, pedig hatalmasabb, erősebb, mint ők. Nem is esik kétségbe, és nem is vonja kétségbe, hogy Isten ígérete ennek ellenére is igaz, és biztos, hogy teljesedik, hanem csendesen elmegy, berendezkedik egy másik, kevésbé kedvezőnek látszó területen, és ebben a sorrendben cselekszik: oltár épít, segítségül hívja az Urat, felvonja a sátrát, és közben meg utána folyamatosan kutakat ásnak. Erre a sorrendre figyeljünk most fel, mert az ő történetéből meggyőzően kiderül, hogy akinek az életében helyes a sorrend, annak az életében rend van.
A mi életünkben sok rendetlenség és rendezetlenség van. Naponta beszélek emberekkel, akik panaszkodnak, hogy teljes zűrzavar van az időbeosztásukban, széthullóban van a család, sokféle nyomorúság van a há-zasságukban, hogy tulajdonképpen a munkahelyükön sincs harmónia. Van, aki utálattal megy be minden reggel, miközben hálás, hogy van hova bemennie. Van, aki állandó feszültségek közepette él, és nem a munka miatt fárad el, hanem az ott vibráló feszültség miatt stb. Az életünk sok területén rendetlenségek, rendezetlenségek vannak, és Isten igéje arra bátorít minket, hogy rendeződhetnek a dolgok, ha az értékeink terén és a programunkban helyes sorrend érvényesül.
Izsák sorrendje ez volt: oltárt építek, és segítségül hívom az Urat, aztán felvonom a sátramat, és közben pedig folyik a kútásás, vagyis a napi munka.
1. Mit jelent ez, hogy oltárt épített és segítségül hívta az Úr nevét? Azt jelenti, hogy Izsáknak mindennél előbbre való volt az élő Istennel való közösségének az ápolása. Először is arra fordított gondot, hogy Istennel kapcsolatban maradjon. Ezt ne csak a szívében titkon, mint magánügyet tartsa fontosnak, hanem ezt kifejezésre és juttassa. Legyen ennek formája is. Mindenekelőtt az oltár épüljön meg, amelyiknél megáll, és segítségül hívja az Urat. Amikor új helyre költözik, az első, mindennél fontosabb, hogy Istent keresse, Őt szólítsa meg, előtte boruljon le, és róla tegyen bizonyságot az ott élő pogányoknak is.
Lehet, hogy Izsáknak talán minden oltárról eszébe jutott, hogy egyszer ő is feküdt összekötözve egy oltáron és már majdnem feláldozták őt. Isten azonban odarendelt egy bárányt és azt ölték meg helyette. Ilyen kegyelmes az Isten. Ő az élet Istene. Ő életmentő, életet gazdagító Isten. Neki terve volt még Izsákkal, és íme most is nehézségek és áldások közepette ez az isteni terv valósul meg. Milyen jó ehhez az Istenhez tartozni! Hogyne lenne mindennél fontosabb neki az, hogy ápolja az Istennel való kapcsolatát.
Csak zárójelben, de hangsúlyosan jegyzem meg, hogy ma is azoknak igazán fontos az élő Istennel való közösség, akik tudják, hogy helyettünk egy Bárányt áldoztak meg a Golgota oltárán. Az Isten Báránya halt meg ott azért, hogy nekünk életünk legyen és az életünkben Isten szép terve valósulhasson meg.
Mit jelent az a kifejezés: segítségül hívta az Úr nevét? Rendkívül gazdag jelentésű ez a héber szó. Három alapjelentése van. Az első: keresni az Istennel való találkozást. A hívő találkozni akar Istennel. Isten jelenlétében akar élni. Tudja, hogy lehet Isten jelenlétében élni, mert Isten élő személy, aki hall, lát, akit nem hiába keres az ember. Tulajdonképpen az, aki keresi Őt és vágyódik utána, az azt mutatja, hogy Isten keresi az illetőt és egészen bizonyos, hogy találkozni fognak. Tehát keresni Őt, s találkozni vele. A másik imádni Őt. Beszélni hozzá, imádkozni. Hálát adni, bűnt vallani, könyörögni. Aki segítségül hívja az Úr nevét, az mindent Istentől vár. A harmadik fontos alapjelentés: hirdetni Isten nevét, vagyis vállalni Őt mások előtt. Megvallani a hozzá való tartozásunkat azoknak a pogányoknak, akik között élünk. Általában így mondjuk: bizonyságot tenni. Az hívja segítségül az Úr nevét, aki újra és újra az Ő jelenlétébe kéredzkedik, aki állandó párbeszédes kapcsolatban áll vele, és aki nem szégyelli Őt mások előtt, hanem megvallja azt, amit már tud róla.
Tehát: oltárt épített és segítségül hívta az Úr nevét.
2. Utána felvonta a sátrát. Lakni is kell valahol, és gondoskodni kell azokról, akikért Isten felelőssé tett minket. Őrizni kell a tűzhely melegét, gondoskodni kell a házasságról, a gyerekekről, az öregekről. Van családja is a legtöbb embernek, vagy vannak mások, akikért Isten minősítetten felelőssé tette. Ezt a közösséget is ápolni, karbantartani, gondozni kell.
3. És kutakat ástak. Kiásták újra azokat a kutakat, amiket ezek a gonosz filiszteusok betemettek, és újakat is ástak. Értékmentés és új értékek létrehozása. Ez is jellemzi az istenfélő ember életét, mégpedig ilyen gonoszkodások, gáncsoskodás, nehézségek között, mint amilyenek között ezt Izsáknak kellett tennie. Víz nélkül lehetetlen élni. Enni valamit kell, ahhoz pedig jószág kell. A jószágot itatni kell, az embernek is víz kell, ássuk a kutakat. Akármilyen nehéz, ezt feltétlenül végezni kell.
S miközben ássák, valami nagy meglepetés éri őket.
„Egyszer Izsák szolgái a völgyben ástak, és ott olyan kutat találtak, amelyikben forrásvíz volt.” Ez aztán a csoda! Minden kútásó örök álma. Eltalálni a föld alatt egy olyan vízeret, amelyikből bőven és folyamatosan buzog a víz, és nem kell arra várni, hogy miután itatáskor kimerték a vizet a kútból, a talajvíz nagy nehezen beszivárogjon, és újra legyen valamicske víz a kútban, hanem mindig tele van. Kimeríthetetlen, független az időjárástól, aszály idején is lehet rá számítani, bőven van. Ez mindenkinek az álma. Ez azonban nem a kútásók tehetségétől függ, hogy elég ügyesen forgatják-e az ásót, hanem Istentől függ, hogy ott kezdenek-e ásni, ahol eltalálnak egy ilyen eret. Ez Isten ajándéka.
Ezt nevezi a Biblia áldásnak. Amikor Isten olyan többletet ad a munkálkodó embernek, amiért nem dolgozott meg, amit nem magának köszönhet, amit nem is érdemel meg, de tetszik az Istennek valami nagy ajándékot meglepetésképpen adni az övéinek. Azoknak tudniillik, akiknek az életében rendben van a sorrend. Ahol a fő helyen a fő személy van: az élő Isten. Az oltár után következik a sátorral való foglalkozás, s miközben végzik a munkát, ha néha nagyon szürke, sziszifuszi kemény munkát is, egyszer csak megjelenik az áldás, és rácsodálkozhatnak arra, hogy valóban jelen van Isten. Isten csakugyan élő Úr, s Ő ajándékokat ad az övéinek. Nem érdemeltük meg, nem fáradtunk érte, de örülünk neki, és nagy szükségünk van rá. Legyen áldott az Ő neve!
Ez tehát a sorrend ebben a történetben: oltár, sátor, kutak. Az Istennel való közösség ápolása, a legszorosabb emberi kapcsolatok ápolása, és a mindennapi munka végzése. Közben pedig időnként megjelenik az áldás.
Az ilyen ember élete vonzó lesz, és Istenre hívja fel a pogányok figyelmét is. Mert ha tovább olvastuk volna, akkor következik az a rész, ahol a régi ellenségek, akik elzavarták maguk közül Izsákot, utána mennek — bocsánatot nem kérnek azért, az derogál, rangon aluli —, s elmondják: mi figyelünk téged, és úgy látjuk, hogy Isten áldott embere vagy, szeretnénk veled szövetséget kötni. Kössél velünk szövetséget, és ígérd meg, hogy soha nem bántasz minket. Mert ha ellenünk fordulnál, tudjuk, hogy csak te maradhatsz felül. Izsák nem eleveníti fel a régi sérelmeket, nem játssza a sértődöttet, hanem megvendégeli őket, és szövetséget kötnek. Ahol jó a sorrend, ott rend van.
Milyen a sorrend a mi életünkben? Lehet, hogy azért szólított meg engem annyira ez az ige, mert felettébb sokakkal találkozom, akiknek az életében nincs is sorrend. Akiknek az életét a munka tölti ki egészen, és semmi másra nem marad idő, erő, figyelem. A sátorra, a családra, oltár meg egyáltalán nincs. Ássák a kutakat, aztán hol az egyik, hol a másik sátorban összefekszenek valakivel, ott marad egy-egy gyerek, akikre később sincsen gondjuk, mert ők elfoglalt emberek, mert dolgozni kell. Az ásó soha nem kerül ki a kezükből, és ez kiszorít minden mást az életükből. Nemcsak a Biblia mondja, hanem a gyakorlat is mutatja, hogy mennyire sivár, szegényes, ember alatti lesz az ilyeneknek az élete.
Wilhelm Busch írja egyik könyvében, hogy valakinek a gyászjelentésén ezt a mondatot olvasta: élete a munka volt. Az jutott eszébe, ha egy lónak a gyászjelentésére ezt írják, az nagy elismerés, de egy ember élete csak a munka volt?! Ennél többre teremtett minket Isten. Az a munka sem lehet áldott, ha minden egyebet kiszorít valakinek az életéből, és az uralkodik. Akkor az lesz az Isten. Akkor az bálványimádás, azon pedig semmiképpen nem lesz áldás.
Jó lenne, ha nem kezdenénk kijátszani egymás ellen ezt a három fontos dolgot: oltár, sátor és kútásás. Isten mindegyiknek kijelölte a maga helyét és megadta a maga jelentőségét az életünkben. Ezeket nem kell egymással szembeállítani, hanem helyes rendbe kell sorakoztatni őket, és akkor jönne rendbe sok minden más is az életünkben. Persze, hogy a napunknak, az életünknek a legnagyobb részét, időben legterjedelmesebb részét munkával töltjük. El kell végeznünk mindannyiunknak a munkánkat, lehetőleg örömmel. Szeretnénk eredményesen. Meg kell élni valamiből, mert mindnyájan a piacról élünk, senkinek nem adnak ingyen sem kis cipőt, sem kis cipót, ha a boltba megy. De valahol kijelölte Isten a munkának a helyét, és megadta a jelentőségét. A helyén van-e ez, és a neki adott jelentőséget tulajdonítjuk-e neki? Mert ha mindent elural, akkor — számtalan példát lehetne sorolni — abba biztos tönkremegy az ember egészsége, családi élete. Ha meg az oltár végképp hiányzik az életéből, akkor az egészen nincs áldás, nem beszélve arról, hogy ha úgy hal meg, ahogy született, vagyis Isten nélkül, akkor úgy kell töltenie az örökkévalóságot is, és ez maga a kárhozat.
Ezért óv minket Isten attól, hogy a munka töltse ki az egész életünket. Hat napon át munkálkodjál — mondja Isten —, a hetediket azonban szenteld az Úrnak, vagyis engedd, hogy akkor Ő munkálkodjék benned, és erre összpontosíts.
Akinek valóban a munka tölti ki az egész életét, az csakugyan viszi magával még az éjszakájába is a munkáját, még alvás közben is az zavarja meg a pihenését. Annak csakugyan nem marad ereje, ideje, figyelme, jó kedve a sátorban lakókra, a hozzá legközelebb állókra. Annak nem lesz meleg otthona, csak lakása, ágyrajárók laza halmazává válik a család, akiknek gyakorlatilag semmi kapcsolatuk egymással. Igazában nem sokat tudnak egymásról, sőt nem is nagyon számíthatnak egymásra.
Vigyázzunk, mert mindnyájunkat fenyeget ez a veszély! Akár egyedül él valaki, akár családban, akár ott van az oltár és van valamilyen szerepe az életében, akár teljesen hiányzik, ez mindnyájunkat fenyeget, hogy a bálvány eluralja az életünket, és szétterpeszkedik. Jó lenne, ha ma délután Isten elé állnánk, és Őt kérdeznénk: Uram, mi a helyzet az életemben a sorrenddel és a dolgok jelentőségével? Változtassunk, amin kell, és amin lehet.
Sok ember életéből teljesen hiányzik az oltár. Sokan azt sem tudják, hogy mit jelent ez a szó. Különösen az ifjabb korosztálynak egyáltalán semmit nem jelent ez. Az sem jelent semmit, amire utal, amit összefoglal. Teljesen hiányzik az életükből Isten. Gyakorlatilag ateisták, Isten nélkül élők a tömegek. Nem tényező Isten. Nem tagadják ezek az emberek, néha még bizonyos tisztelettel is nézik távolból a hívőket, de ugyanakkor megvetik őket, mondván: ők, a nem hívők szorgalmas emberek és nem érnek rá efféle hiábavalóságokkal foglalkozni. Ők kutakat ásnak, és a kútásás technikáját tökéletesítik. Fel is lehet sorolni sok szép eredményt ezen a téren, csak aztán ne nézzünk be a sátorba, hogy mi van ott, és ne keressük az oltárt. Arra sosincs idő, hogy Isten igéjére figyeljenek, vagy azt olvassák, imádkozzanak, vagy arról beszélgessenek.
Itt megint józanul kell látnunk a valóságot. A hívők is dolgoznak. A hívők nem azért töltenek időt az oltár mellett, mert nagyon ráérnek, és nem tudják mással elütni az üresen maradt idejüket. A hívőknek naponta meg kell harcolniuk azért, hogy le tudják tenni a szerszámot a kezükből arra az időre, amíg odaállnak az oltár elé. De ők már hiszik és tapasztalták azt, hogy ha az Istennel való közösségüket tudatosan ápolják, akkor az kihat az egész életükre. Akkor az meglátszik a sátornak a légkörén is. Akkor az meghatározza a házasságukat, a gyerekeikkel, az öregjeikkel, a szomszédaikkal, az ellenségeikkel való kapcsolatot is. Az meghatározza az egész gondolkozásukat. Az oltár olyan erőforrás, ahonnan meríthetnek újra és újra erőt a mindennapi kútásáshoz, és egészen másként megy a munka. Másként fogják elszenvedni a kudarcokat, és másként könyvelik el az eredményeket, a sikereket, amiket nem maguknak tulajdonítanak, hanem Istent áldják.
Az oltárnál dől el minden, és mindennek más lesz a súlya, ha rendszeresen az oltártól indulnak el a kútásáshoz is, és onnan mennek haza a sátorba is, vagy ha az oltár benn a sátorban is működik. Ha ott is hangzik imádság, ha úgy hozzá tartozik a napi bibliaolvasás a család életéhez, mint a napi étkezés, minden egészen más lesz. Nem unaloműzésből álldogálnak a hívők az oltárnál, hanem sokszor meg kell harcolniuk azért, hogy valahogy biztosítsák azt az időt, meg legyőzzék magukban is a sokféle kísértést, és fontos legyen: az első helyen maradjon az oltár, mert ők már ismerik, mi az áldás. Mi az: Istentől olyan ajándékokat kapni, amik a legértékesebbek az életben, és amit csak tőle lehet, csak ajándékként kapni. Ők ezért mindenre készek. Ha pedig nem, megszegényedik az ő életük is.
Miért csak a hívők kapnak áldást? Azért, mert ők tartják a kezüket, amibe Isten beleteheti ajándékait. Áldást az oltár mellett lehet kapni, meg az oltártól elmenve munka közben, az otthoni gondokkal viaskodva is. Az áldás forrása az élő Isten. Csak aki ott áll előtte, azt lehet megajándékozni. Ahhoz, hogy valaki áldást kapjon, feltétlenül alázat kell. Akinek nincs közössége az élő Istennel, az sokszor ezt nem ismeri. Egyenesen emberi gyengeségnek, gyarlóságnak tekinti. Aki úgy áll oda Isten elé naponta, hogy Istenem, te nagy vagy, én pedig kicsi, te gazdag vagy, én pedig szegény, rászorulok a te áldásodra, segítségedre, szánj meg engem! — annak Isten hatalmasan válaszol. — Az áldáshoz bizalom kell, el kell tudnia mondani a hívőnek: Istenem, te jó vagy, én pedig bűnös. Irgalmazz nekem! Bízom abban, hogy minden szükségemet ki tudod elégíteni, és bármit adsz, azt bizalommal fogadom. Még a próbatételeket, a nehézségeket is.
Ahhoz, hogy valaki áldást kapjon, olyanná kell lennie, mint a kisgyermek. Jézus mondja: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, nem mehet be abba. A kisgyermek hogyan fogadja? Úgy, hogy elfogadja. Nem okoskodik, nem tiltakozik, nem bölcselkedik, hogy kell-e az, mi az, mibe kerül. Kínálják neki, és akiben bízik, attól örömmel elveszi. Sokszor még akkor is, ha első látásra nem tudja, mi az. Ez a gyermeki lelkület jellemző az Isten gyermekeire. Ezzel az alázattal és ezzel a bizalommal járulnak oda az ő Istenükhöz, s így kapnak áldást.
Óvakodnunk kell a két véglettől. Az egyik véglet az volt — ez inkább régebben —, hogy kivonulunk a világból, és azért, hogy az oltár körül szolgáljunk, remeték vagy szerzetesek leszünk. A másik véglet meg az: nincs erre ideje az embernek. Dolgozni kell, kutakat kell ásni, és le nem teszi a mai ember a kezéből a szerszámot. Most jelképesen értsük: ezzel a szerszámmal ül asztalhoz is, s miközben bedobálja az ételt, néha azt sem tudja megmondani, mit evett, közben is a kútásáson jár az esze. Viszi magával a szerszámait az ágyba is, és amikor a házastársa mellé fekszik, akkor is a munkáról gondolkozik. Mikor a gyerekei elcsacsognák, mi történt aznap, akkor is a munkán jár az esze, és nem figyel oda. Amikor elmegy a templomba, sokszor még akkor is azon jár az esze, és Isten sem beszélhet vele. Képtelen leállítani magát, nincs a helyén ez a tevékenység. Ezért nincs rajta áldás sem. Ezért szakadásig végzi, sokszor örömtelenül és keserűen.
A Biblia azt mondja nekünk: ha jó a sorrend, akkor rend van a sátorban is. Van a Jeremiás könyvében egy mondat, ami eszembe jutott, miközben itt Izsák sátráról elmélkedtem. Azt írja itt keserűen a próféta: „Ledöntötték sátramat, elszakították sá-torköteleimet. Fiaim elhagytak, nincsenek. Nem feszíti ki senki a sátramat, nem vonja föl senki a sátorlapjaimat” (Jer 10,20).
Szétesett a család, nincs aki megfeszítse a sátorköteleket. A sátorköteleink újra és újra meglazulnak. Ezeket újra és újra meg kell feszíteni. Karban kell tartani a házassá-got, mert magától menthetetlenül tönkremegy. Ápolni kell a család tagjaival, kivelkivel a neki megfelelő módon a közösséget, mert egyébként menthetetlenül szétesik. Fiaim nincsenek, a párom sincsen, lazák a sátorkötelek — előbb-utóbb felborítja valamelyik vihar. Aki az oltár mellett úgy áll ott, mint Isten gyermeke, annak a sátrában is Ő lesz az Úr, és akkor lesz erő újra és újra megfeszíteni a köteleket, a lazuló kapcsolatokat megfrissíteni. Akkor lesz alázata minden családtagnak a bűnbánathoz és a bűnvalláshoz. Akkor megmarad a bizalmuk ebben a hatalmas Istenben, hogy Ő rendbe tudja tenni azt, amit mi elrontottunk. És akkor egészen másként folyik a kútásás, a napi munkánk is.
Voltam olyan gyülekezetben, ahol minden reggel, minden hajnalban volt istentisztelet, és a munkába induló parasztemberek a szerszámmal, amit éppen vittek magukkal, körbetámogatták kívül a templom falát. Ott voltak a kaszák, kapák, ásók, gereblyék, és rövid könyörgés után indult a falu népe a napi munkára. Napfelkeltétől naplementéig. Egészen más volt a falu légköre. Nyitva lehetett hagyni az ajtót egész napra az üres házban, mert senki nem vitte el a másikét. Nem egykéztek, szerényen éltek, de elégedettek voltak. Vasárnap nem lehetett dolgozó embert látni, de dolgoztak egész héten úgy, ahogy Isten igéje mondja: hat napon át, a hetedik meg az Úré. El kell végezni a kútásást, mert abból élünk, de meg-állunk újra és újra az oltárnál, mert attól fog menni a kútásás is, és attól lesz rend a sátorban is, a családban is.
Szeretnélek kérni titeket: ne mondjatok le az áldásról. Ne érjük be annyival, amit magunknak össze tudunk kaparni. Az életet az teszi igazán gazdaggá, amit Isten ajándékként, kegyelemből ad. Áldást viszont csak az kap, akinek működik az oltára. Aki újra és újra, naponta, és vasárnap koncentráltan is, odaáll az oltárhoz, és segítségül hívja az Úr nevét. Aki megtanul imádkozni munka közben is, de néha csak imádkozni úgy, hogy leteszi a kezéből a szerszámot. Aki figyel Istenre és érdekli őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Aki nem szégyelli ezt a hatalmas Istent a pogányok előtt, hanem a pogányok iránti nagy szeretettel megvallja Őt, hirdeti Őt, Őreá mutat, bizonyságot tesz róla, és mindez annyira átjárja az életét, hogy az élete is Istenre mutat, és hozzá fog vonzani pogányokat, mint ahogy itt Izsák élete odavonzotta ezeket az embereket.
Meg lehet-e ajándékozni minket? Az öntelt embert nem lehet. Aki tele van önmagával, abban nincs hely Isten számára. Aki telerakja a kezét mindenfélével, az nem tud Istentől örök értékű kincseket elfogadni. Van-e elég alázat és bizalom bennünk ahhoz, hogy újra és újra tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon? Van-e oltár az életünkben? Odaállunk-e minden nap Isten elé? Kinyitjuk-e a Szentírást mindennap: Uram, mára mit szólsz hozzám? Megtervezzük-e a vasárnapunkat, hogy azt tényleg arra szánjuk, hogy Isten munkálkodjék bennem. Ő beszéljen hozzám és tegye világossá, mire akar használni. Ő-e az Úr a sátorban is? Ki az úr a családban, a házasságban? Mindenki a helyére zökkenne, és ki-ki a neki megfelelő szerepet tudná betölteni, ha Isten lenne ott az első helyen tudatosan, és ezt a kapcsolatot folyamatosan ápolnánk vele. Akármilyen nehéz is sokszor a munkánk, vagy annak a körülményei, az is egészen más: Istennel.
Tegnap elballagtak a végzős diákok. Szép ünnepsége volt itt is a Baár-Madas-nak. Többekkel beszélgettem az utóbbi hetekben, és napnál világosabbá lett számomra, hogy csakugyan ég és föld az, ahol mindezt úgy élik át, hogy Isten van az első helyen, vagy ahol hiányzik az oltár. Egészen másként tervez így az ember. Egészen más, ha az első kérdés így hangzik: Uram, te mire akarsz használni engem? A nagybácsik mindenféle pénzes hivatást ajánlanak, de se kedvem, se tehetségem sincs azokhoz a tárgyakhoz meg ahhoz a munkához. Te mire akarsz használni engem, Uram?
Alig-alig találkoztam ilyen fiatalokkal. De akik így indulnak el a pályaválasztásra, azokban különös békesség van. Nekik is meg kell tanulniuk az érettségi anyagot. Az ő kezük is remegni fog holnap, amikor elkezdik az írásbeliket. Őnáluk is összeül a családi tanács, hogy most hogyan, merre, hiszen életre szóló döntéseket kell hozni. De mindez ebbe van beleágyazva, hogy Uram, eddig is te vezettél minket, és te tudod, hol a helyünk az életben. Mutasd nekünk, és mi boldogan engedünk neked. Az ilyen szívekben is van feszültség, de az egészen más feszültség. Az nem romboló, hanem serkentő adott esetben. Nem fűhöz-fához szaladgálnak, és az összeköttetéseket keresik, mert összeköttetésben vannak a világmindenség Urával. Ez nem egyfajta mulyaság, hanem ez aktív életszemlélet és gyakorlat. Figyelni kell Őreá, ehhez bátorság kell, hogy valaki engedelmeskedjék Istennek — lásd Izsákot. Mindenki menekül oda, ahol van kenyér. Neki maradni kell, mert Isten azt mondja. Ő marad, és ott kap áldást. Ott fakad fel a forrásvíz a kútból, ott lesz elég kenyerük.
Áldást az kap, akinek az életében nemcsak tényező Isten, hanem Ő az első.
Ha két szóban kellene összefoglalnom a végkicsengését ennek az igének, azt mondanám: építs oltárt! Még ma! Sok ember életéből hiányzik. Építsük, vagy újítsuk meg! Jó lenne, ha őszinte imádsággal járulnánk Isten elé: Uram, benőtte a fű az oltáromhoz vezető utat, meg körülötte is a terepet. Rendbe akarom azt hozni. Uram, meglazultak a sátorom kötelei, segíts azokat újra megfeszíteni. Uram, nincs munkám, vagy nem azt végezhetem, amit szeretnék, vagy sokféle gond van ott, segíts örömmel dolgozni. — Meglátnánk azt: ahol helyes a sorrend, ott rendeződnek a dolgok, és a végén rend lesz.

Ezeket a fejezeteket olvassuk most sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Szentírásból. A Jákóbról szóló történeteket sokan már kicsi koruk óta ismerik. Ez a fejezet azonban különösen is fontos az ő életében, mert itt kezdi komolyan tanulni, mit jelent hitben járni. Ezt megelőzően történt a fordulat Jákób életében, amikor találkozott Istennel, amikor Isten egészen új termé-szettel ajándékozta meg őt. Ennek a jeleként új nevet is adott neki, és most ez az új ember tanul járni. Tanulgatja Jákób, mit jelent egészen bízni Istenben, mit jelent Őreá hagyatkozni, az Ő akaratát keresni, neki engedelmeskedni. Milyen az, amikor teljesen kiszolgáltatott és védtelen állapotában egyedül Isten az ő oltalma. Újra és újra vizsgázik a hite: rá meri-e bízni magát, családját, jövő-jét erre a láthatatlan, de hatalmas Istenre.
Egészen eddig nem ez jellemezte őt. Az jellemezte, hogy a saját eszére és saját erejére hagyatkozott. Mivel furfangos esze volt, ezért így intézte a dolgait. Meg volt győződve arról, hogy minden nehéz helyzetből kivághatja magát. Sokféle jó képessége van. Nem volt ő Isten-tagadó, de egyáltalán nem az egyértelmű, Istenre figyelő, neki engedelmes élet jellemezte őt. Nem vette komolyan, hogyan kellene élnie, ha Istennel járna. Ezért volt azután annyira befolyásolható rossz irányba is.
Röviden tekintsük át az eddigi életét, hogy lássuk, mennyire új szakasz ez, amikor elkezd Istennel járni.
Ő volt a mama kedvence. Rebeka közelében volt mindig, és édesanyja tanácsolta neki ezt a szörnyű csalást: csapják be a megvakult apjukat, lopja el az elsőszülöttnek, Ézsaunak járó áldást. Jákób tiltakozott óvatosan ellene, de Rebeka meggyőzte őt, hogy a hazugságot újabb hazugsággal lehet leplezni, hogy a kisebb csalást egy nagyobb csalás eltakarhatja. Nem gondolta, hogy csak egy ideig, és csak az emberek előtt, de Isten előtt nem.
Így került sor arra, hogy kicsikarta apjától az elsőszülöttnek járó áldást, és amikor ezt a bátyja, Ézsau megtudta, annyira elkeseredett és megharagudott, hogy meg akarta ölni az öccsét. Akkor volt kénytelen elmenekülni otthonról, és az anyja testvéréhez, Lábánhoz menekült. Ott beállt szolgálni, dolgozni. Megszerette a lányát, de tudjuk, hogy becsapták. Később derült ki, hogy nem azt adták hozzá, akit akart. Kétszer hét évig dolgozott azért, hogy megkapja feleségül Ráhelt, akit igazán szeretett. Aztán húsz év után úgy látta, elég volt abból, hogy ahogy ő becsapta az apját meg a bátyját, úgy őt többször is becsapta a nagybátyja. Most már elég felnőtt és önálló ahhoz, hogy elszakadjanak egymástól, és azt az indítást is kapta Istentől: menjen vissza az ősi földre.
Úton hazafelé kezdett egyre jobban félni attól, hogyan fogadja őt a bátyja. Azért kellett eljönnie húsz évvel ezelőtt, mert a bátyja meg akarta ölni. Elpárolgott-e már Ézsaunak a haragja? Vagy most egy gyilkos karjaiba fut, ha hazaérkezik? Egyre jobban fokozódott benne a félelem. Azt olvassuk itt a megelőző fejezetben, hogy felderítőket küldött előre, mi a helyzet, mire számíthat. Amikor azok találkoztak Ézsauval, Ézsau mindjárt elhatározta, hogy eléjük megy, de nem egyedül, hanem négyszáz férfival. Mi-ért ilyen sokan jönnek? Mit akar vele Ézsau? Lemészárolja ott a puszta közepén az egész családját? Elrabolja nyájait? Nem tudta mire vélni ezt a nagy számot. Négyszáz ember.
Azt olvassuk itt, hogy Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el. Munká-hoz lát. Megint beindul a „nagy esze” meg a „nagy akarata”. Majd ő megmenti a helyzetet. Két részre osztja a családot is, a nyá-jakat is, a szolgahadat is. A számára kevésbé értékeset küldi előre, hogy ha Ézsau valóban rosszat akar, és azt hiszi, hogy az Já-kóbnak a csapata, azt verje szét, de a neki értékesebbek és kedvesebbek maradjanak hátra, hogy azok megmeneküljenek.
A félelme azonban egyre fokozódik, és akkor tesz valami különös dolgot. Két kézzel kezd kapaszkodni Istenbe. Az egyik keze egy kétségbeesett kiáltás. Egy egészen sikolyszerű imádság. Nem olvassuk, hogy egyébként szokott imádkozni. Ebben a nagy szorongatásban oda jut, hogy itt csak Isten segíthet, és ehhez az Istenhez kiált. Majdnem úgy, mint ahogy hitetlen emberek szoktak: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! Ő azért nem így mondja, hanem így: Az én atyámnak, Ábrahámnak Istene, könyörülj rajtam! Félek, tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott vagyok. Nekünk nincsenek fegyvereink. Apró gyerekek, asszonyok vannak, meg szolgák, akik terelgetik a nagy nyájat. Ezek nem kiképzett katonák. Ha Ézsau négyszáz férfivel közeledik, mi van a kezükben azoknak? Mit akarnak velünk? Egyre jobban belerágta magát a szívébe a félelem, és ebben a félelmében kiált Istenhez. Ez az egyik fegyvere. Egy kétségbeesett kiáltás: imádság.
A másik: eszébe jut, mit mondott neki Isten. Nemcsak neki, hanem apjának meg nagyapjának, Ábrahámnak is. Azt a földet nekik adja. Ezt mondja itt az imádságában: Uram, te mondottad, hogy… és akkor idézi Istent. Nem találjuk nyomát annak, hogy eddig foglalkoztatta volna őt mit mondott Isten. Isten azt ott megmondta, az az Ő dolga, mit mond. Jákób dolga meg az, hogy megszervezze az életét. Gyakorlatilag Isten nélkül élt. Nem tagadta meg Istent, de Isten nélkül élt. Ez a gyakorlati ateizmus. Az ateizmus nem azt jelenti, hogy istentagadó valaki, hanem hogy Isten nélkül él, nem tényező Isten az életében. Sokan élnek így ma is.
Isten sokszor egy-egy szorult helyzetet használ fel arra, hogy egy ilyen ember, aki nem tagadja Istent, de nem is számít neki, nem tiszteli, nem imádja, nem szokott arra gondolni, hogy mit mondott Isten, nem forgatja a Bibliát — csak egy szorult helyzetben Istenhez kiált. Vajon van-e ennek értelme? Vajon Isten nem mondja-e azt: most jössz, amikor bajban vagy? Amikor nem volt baj, miért nem jöttél?
Mi tudjuk a Bibliából, hogy Isten nem mondja ezt. Aki Őhozzá kiált, annak válaszol. Sőt, az, hogy egy-egy ember bajba kerül, már Isten előzetes munkájának a jele. Mert amikor jól megy sorunk, nem nagyon szoktunk Istenhez kiáltani. Viszont nélküle elpusztulunk, nélküle ez az élet is kibírhatatlan, csak tönkretesszük magunkat meg egymást. Őnélküle nincs örök életünk. Isten azonban azt akarja, hogy legyen. Hogy ez az élet is gazdag, értelmes, teljes élet legyen, és ezen semmit ne változtasson az, ha egyszer megáll a szívünk és eltemetnek bennünket, hanem aki Őbenne hisz, ha meghal is, éljen. Ő ilyen életet akar nekünk adni. Ha nem figyelünk Őreá, és nem tartjuk a kezünket ezért az ajándékért, amikor jól megy dolgunk, akkor Isten megengedi néha, hogy ehhez hasonló szorult helyzetbe kerüljünk.
Sokszor hallottam már őszinte vallomásokat szenvedő emberektől. Például egy betegágyból: Ha nem fektet ide az Isten engem, még ma is hitetlen lennék és elvesztem volna. Isten nem akarja, hogy szenvedjünk, de ha csak azt a nyelvet értjük, Ő kész a szenvedések nyelvén is beszélni velünk, hogy végre kiáltsunk, hogy sikítsunk, mint itt Jákób: Uram, Ábrahámnak és Izsáknak Istene, könyörülj rajtam, félek!
Olyan őszinte ez az imádság, amit itt elmond. Félek, Uram, és senkire nem számíthatok, csak tereád. Könyörülj rajtam! Miközben ezt mondja, eszébe jut, hogy Isten már előbb mondott neki valamit. Te megmondottad… és akkor idézi Istent. Másik kezével belekapaszkodik az igébe, amit Isten mondott. Egyedül benned bízom, csak te segíthetsz, és te megmondottad, hogy menjek haza, mert otthon lesz a helyünk. Akkor biztos, hogy hazasegítsz. De, Uram, nem öl meg engem mégis Ézsau útközben? Nem ölhet meg, mert te hazasegítesz. Így harcol a hit és hitetlenség az emberben.
Akkor történik az, hogy átkel a népség a folyón, ami előttük van, Jákób pedig egyedül visszamarad éjszakára a túlsó parton. Ott találkozik Istennel. (Nem olvastam fel ezt a hosszú részt, de a legtöbben tudjuk). Ott kell végre igazán szembesülnie önmagával. Azt kérdezi tőle Isten: mi a te neved? Erre azt mondja: Jákób. Ez a szó azt jelenti: csaló.
Egyszer megképzett előttem, hogy furcsa lenne így bemutatkozni: csaló vagyok, az a nevem. De itt ki kell mondania, mi a neve. Akkor azt mondja az Úr: mostantól kezdve ne ez legyen a te neved, hanem Izráelnek hívjanak. Mert küzdöttél Istennel, és győztél. Isten harcosa legyen a te neved.
A névadás azt jelentette, hogy aki valakinek a nevét megváltoztatta, az bejelentette az igényét rá. A rabszolgák nevét például a rabszolgatartók szabadon változtathatták. Az az ő joguk, tulajdonuk volt. Isten itt egyrészt erre hívja fel Jákób figyelmét, hogy te az én tulajdonom vagy. Akarsz-e az lenni? Nem kötelező, de említetted az előbb, mit mondtam. „Azt mondtad, hogy…” Ábrahám úgy élt, mint aki az én tulajdonom. Az új név azt is jelentette, hogy Isten újfajta gondolkozást, új tulajdonságokat ad az ilyen embernek azért, hogy használhassa, mint az Ő tulajdonát. Jákób, akarsz-e eszköz lenni Istennek a kezében? Az az áldás, amit nagyapádnak ígért: megáldalak, és áldás leszel, és megáldatnak benned a föld minden nemzetei, rajtad keresztül folytatódjék. Eddig nem nagyon lettél áldás senki szá-mára. Most visszajöttél az ősi földre, akarod-e, hogy Isten használjon, hogy Isten rajtad keresztül sok jót adjon másoknak?
Egyrészt tehát szembesülnie kell magával: ki vagyok én? Én magamban csaló vagyok, de Isten most új emberré formál. Másrészt: meg kellett ismernie, hogy ki az élő Isten. Ő is kérdezi: mi a te neved? Isten nem mondja meg a nevét, de az Ő szeretetével, hatalmával veszi körül Jákóbot, aki még mindig félig-meddig magában bízik, és ezért kell megtapasztalnia azt, hogy mintegy birkózás során lesántul. El kell jutnia odáig, hogy feladja az Istennel való harcot. Isten ellen nem akar küzdeni.
Ez nagyon érdekes gondolat a Jákóbtörténetekben. Végső soron mindig Istennel harcol az, aki nem jut el oda: leteszem a fegyvert, bízom benned, az legyen velem, amit te akarsz. Nincs igazán közbülső állapot. Van egy út, amelyik elvezet ide, de valaki vagy harcol Isten ellen sokféle módon, tiltakozik a parancsai ellen, nem érdekli az Ő akarata, kioktatja Őt, számon kéri, szemrehányásokat tesz Istennek — ez mind harc Őellene. Vagy eljut oda, amit a legszebben Jézus fogalmazott meg: Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Legyen meg a te akaratod.
Ide akar elsegíteni minket a mi Urunk, mert itt válunk igazán emberekké. Itt lesz győztes élete valakinek. Itt tapasztaljuk meg, hogy ki valójában a mi Istenünk. Akkor is gyöngéden szeretett, amikor harcoltam ellene. De lehet, hogy ezen keresztül vezet, hogy beleroppanok valahol ebbe a harcba, és eljutok oda: legyen meg a te akaratod. Ettől kezdve lesz igazán élet az ember élete. Új nevet kap.
Eszembe jutott az a gyermekének, amit a kicsik szoktak énekelni olykor:
Bűnös a nevem, ám adsz te nekem új szívet,
számomra kezed új földet, eget készített.
Valóban úgy érzik ezek az Isten előtt meghódolt, Őt imádó emberek, hogy megváltozott minden körülöttem. Pedig nem kö-rülötte változott meg, hanem benne változott meg. Egy új világ nyílik ki az ilyen ember előtt. Egyszerre átéli: nincs egyedül. Ettől kezdve soha nem lesz egyedül Jákób, és ezt kell megtanulnia, miközben közeledik Ézsau a négyszáz emberrel, ő meg közeledik a bátyushoz, és fogalma sincs, hogy mi lesz ebből a találkozásból.
Meg kell tanulnia mindig Istenre nézni, meg kell tanulnia Isten jelenlétében élni, meg kell tanulnia komolyan venni, hogy tényleg az egyetlen oltalmam Isten. De hol van? Nem látom. Most nem látásban járunk, hanem hitben. Meg kell tanulni hinni. Amit Ő mondott, nem felejti el. Újra és újra emlé-keztessem magamat arra, amiket Ő mondott. Az igébe kapaszkodjam, és most már nem kell sikolyszerű kiáltásokat mondanom, hanem állandóan beszélgethetek az imádságban az én Istenemmel, hiszen az övé lettem. Elfogadott engem, új nevet adott, célja van velem. Lépésről-lépésre meg fogom látni, hogy mi az Ő terve és akarata velem.
Ez a változás azonban nem megy azonnal, egyik napról a másikra. Jellemző az is, hogy elindul Jákób ezen az úton. Csakugyan rábízza magát Istenre. Nem fordul vissza, nem is bújik el sehova. Azzal a bizalommal megy Ézsauval szembe, hogy Isten valahogy meg fogja őrizni az életünket. De azért a furfang még működik. Először előreküld egy nagy ajándékot. Az ajándékkal találkozzék először Ézsau. Miért? Azzal indokolja, hogy megengeszteljem az én uramat. Kioktatja a szolgákat, ha kérdezi Ézsau, mi ez, akkor mondjátok meg: az a tiéd, a te szolgád, a te öcséd küldi neked. Miért? Hogy megengeszteljen téged, hogy kedved találjon előtted.
Aztán megint eljátssza ezt a sorrendet: előbb mennek a számára kevésbé kedves emberek, a végére marad Ráhel és József, és itt kerül sor a találkozásra. Tele van feszültséggel ez az ember. Rendkívül szemléletes a Biblia leírása. Feltűnik a láthatáron Ézsau, egész porfelhőt ver a négyszáz ember. Mi lesz itt? Ilyenkor kezd találgatni az ember, és egyre jobban aggodalmaskodik. Amikor megállnak egymással szemtől szembe, odaugrik hozzá Ézsau. És mit csinál? Bosszút áll? Mert igaza van, van miért bosszút állni. S akkor azonban jön a meglepetés: nyakába borul, megcsókolja, és sírtak mind a ketten.
Van egy ókori írásmagyarázó, aki minden áron azt javasolta, hogy ki kell az eredeti szövegben cserélni egy betűt. Ha egy betűt kicserélnek abban, hogy megcsókolta, akkor az a szó lesz ott: beleharapott. Ilyen a mi szívünk. Nem tudom elképzelni, hogy megcsókolja. Odaugrik, átöleli és beleharap. Ez van a szívünkben. A Bibliában azonban nem ez van, mert Isten elvégezte Ézsau szívében, hogy nem harapja át az öccse torkát, hanem megcsókolja. Ráadásul őszintén csókolja meg, és sírnak mind a ketten. Já-kób pedig hétszer meghajol Ézsau előtt, ami a győztes királyok esetében volt előírva. Akit legyőztek, az hétszer hajol meg előtte. Utána megbeszélik az ajándék kérdését, és itt is megfigyelhetünk egy érdekes változást.
Kérdezi őt is Ézsau: mire való ez a nagy ajándékozás? Van nekem, öcsém. Ami a tied, legyen a tied, tartsd meg magadnak. Nem, hanem hogy kedvet találjak előtted. Aztán keleti szokás szerint unszolják egymást, és amikor másodszor szólal meg Já-kób, azt mondja: fogadd el tőlem mégis azért, mert kedvet találtam előtted.
Érdekes kibontani ezt a gondolatot, hogy az engesztelő áldozatból így lesz hálaáldozat. Azt hitte, neki kell megengesztelnie Ézsaut, és amikor kiderült, hogy nem, ezt Isten elvégezte, és csak Ő tudja elvégezni igazán, akkor átalakul az áldozat, és a háláját akarja így kifejezni Istennek is, Ézsaunak is. Hogy kedvet találjak előtted, — mert kedvet találtam előtted — megfordul a dolog.
Kedves a végén ez a kis jelenet még, hogy Ézsau azt mondja: ennek az örömére, hogy újra látjuk egymást, itthon vagy, letelepedsz, siessünk minél előbb a közös lakomára. Jákóbban megint felébred a gyanú: miért akar ennyire sietni Ézsau, miért akarja, hogy együtt menjenek? Ez most védelem, vagy ellenőrzés? Hát még amikor Ézsau azt mondja: jó, akkor nem mindnyájan, de néhány embert hadd rendeljek ide melléd. Minek az a néhány ember? Vigyáznak rájuk, vagy felügyelik őket? Még mindig ott mozog a hitetlenség Jákóbban. A szemének sem tud hinni. Látta, hogy Isten megengesztelte a bátyját, megcsókolták egymást, együtt sírtak, de sosem lehet azt tudni…
Azért érdemes megfigyelnünk az ilyeneket a Bibliában, mert nem kell kétségbeesnünk, ha a hitünkkel harcol a hitetlenségünk, csak nem szabad a hitetlenségnek teret adni, hanem újra és újra a hit mellett kell dönteni, ami azt jelenti: arra kell emlékeznünk, amit Isten megmondott, és azt vegyük komolyan, amit Isten cselekszik. Ez az Ő munkája volt, amit Ézsauban elvégzett. Ennek az egész találkozásnak a megrendezése Istennek a munkája volt. Tulajdonképpen, ha nem megy az ajándék, meg nem állítja fel a sorrendet Jákób, akkor is így történt volna. Neki ebben az égvilágon semmi szerepe nem volt. A furfangot nyugodtan otthon hagyhatta volna. Egészen rábízhatta volna magát Istenre. Elindulhatott volna úgy: Uram, kiszolgáltatott vagyok, nem tudom, mit csinál velem Ézsau. Ezt az egészet reád bízom. A végén megjelenhetett volna a há-laáldozat. De nem így történt. Így lett volna szép. Isten azonban mégis az ő győzelmét mutatta meg, és nemcsak kibékítette őket, hanem az ígéretét is beteljesítette újra. A régi földön folytatódhatott az, amibe egy hosszú szünet állt be.
Három fontos üzenetet szeretnék a testvérek szívébe vésni azon kívül, amit Isten Lelke közben elvégezhetett bennünk.
Az első: vegyük észre, hogy itt mindent Isten végzett el. A mi üdvösségünkért is mindent Ő végzett el. Nekünk egyáltalán semmi szerepünk nincs. Isten Jákóbot nem jobbá tette, nem tanácsokat vagy parancsokat adott neki, hogy miket teljesítsen és akkor ez meg az lesz. Isten őt újjáteremtette, egyébként pedig az összes többi eseményt is Ő rendezte el. Ő végezte el Ézsauban, hogy bocsásson meg, ne álljon bosszút. Ő végezte el Jákóbban, hogy őszintén meg tudja alázni magát a földig, a porig a bátyja előtt, és ez volt tulajdonképpen a bocsánatkérésnek, a bűnbánatnak a mozdulata is. Ő végezte el, hogy minden gyakorlati kérdésben is meg tudtak egyezni. Nem volt félreértés, nem erőszakoskodott egyik sem. Itt minden esemény mögött Isten, a Nagy Rendező, fedezhető fel.
És ez a mi üdvösségünk dolgában is így van. Isten rendezte el, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre. Ő végezte el, hogy megfeszíttetett a Bárány a világ teremtése előtt — ahogy olvassuk a Jelenések könyvében. Jézus tett eleget mindannyiunk minden bűnéért. Ő rendezi, hogy egyszer elkerüljünk egy olyan helyre, ahol hallunk az Ő szeretetéről, és az Ő szeretetével vonzani kezd magához. Ő végzi a Jákóbokban, hogy ki tudják mondani: bűnös a nevem, és nem akarok ilyen maradni. Ő tesz bizonyosakká minket, hogy van bocsánat minden bűnünkre, van még értelme az életünknek. Vele új szakaszt kezdhetünk. Ő ad erőt ahhoz is, hogy elkezdjük azt a szakaszt, hogy Jákób mégis átkeljen a folyón és menjen előre. S ha van is félelem a szívünkben, meg harcol a hit a hitetlenséggel, egyre erősebb lesz a hit, és egyre erőtlenebbé válik a hitetlenség. Mindez az Ő munkája. Legyen áldott érte az Ő neve!
A másik, ami kiderül ebből a történetből: a Jákóboknak viszont, vagyis nekünk, meg kell tanulnunk, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Itt bármiféle haditanács hiábavaló lett volna. Nem is volt kivel haditanácsot tartania Jákóbnak. A szolgáival beszélje meg, vagy az apró gyerekeivel, hogy mit kell csinálni? Teljesen magára maradt, teljesen erőtlen, tanácstalan volt. Még a csí-pője is kificamodott, és sántán bicegett át a folyón. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy önmagunkban semmit sem érünk. Erőtlenek, tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Ebben a helyzetben kell megtanulnunk, hogy egyedül Őtőle várunk mindent: bocsánatot a bűneinkre, megoldást a problémákra, hitet a kételkedésünk helyére. Ő hadd győzzön meg minket, hogy velünk van minden napon. Számíthatunk rá. Ehhez át kell élnie az embernek a maga erőtlenségét.
A harmadik: mindenképpen meg kell változnia az életünkben annak: ne akarjunk engesztelő áldozatokat bemutatni, de mutassunk be hálaáldozatot. Istent mi nem tudjuk megengesztelni. A Biblia világosan beszél erről. Ha megfeszülünk, sem tudunk annyi jót cselekedni, hogy azzal ellensúlyozzuk azt a sok istentelenséget, amit felhalmoztunk az életünkben. De nem is ez a megoldása a dolognak. Nem jobbaknak kell lennünk, nem törekednünk arra, hogy valahogy kiegyenlítsük, mert nem tudjuk kiegyenlíteni. De nem is kell. Miért? Mert ki van egyenlítve. Mert Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és azt mondta: elvégeztetett, akkor ott minden gazemberségünket kiegyenlítette Isten előtt. Minden tartozásunkat kifizette. Mi tartozunk neki azzal, hogy évtizedeken át nem tiszteltük, sokféle káromkodás, ilyen-olyan bűn gondolatban, cselekedetben felhalmozódott az életünkben, és mindezért elég fizetség volt neki, hogy Jézus az ő tiszta életét odaáldozta. Aki ezt hiszi, az felszabadul arra: viszont én akkor magamat akarom odaadni neked, Uram, hálából. Tégy velem, amit akarsz, én meg azt szeretném tenni, amit te akarsz.
Engesztelő áldozatra nincs szüksége Istennek. A nagypénteki áldozat tökéletes volt. De hálaáldozatot bemutathatunk. Erre sem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Ha megtanulunk hálából élni, sokkal könnyebb lesz egymást szeretni, egymásnak megbocsá-tani, mert tudatában vagyunk annak, hogy Ő mennyit bocsátott meg nekünk. Könnyebb lesz másoknak segíteni, szolgálni, ha ezt egyre jobban megismerjük, hogy Ő hogyan segített rajtunk, és Jézus hogyan szolgált nekünk. A válasz ne maradjon el: én há-lából magamat egészen oda akarom szánni neked.
Ragyogjon fel Isten nagysága: mindent Ő cselekszik miértünk is, és minden ajándékot, ami hiányzik az életünkben, Ő kínál nekünk, akár itt most elfogadhatjuk. Lássuk meg, milyen tehetetlenek vagyunk, és merjünk olyanok lenni. Valljuk ezt be neki, ne akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha bármit tehetnénk önmagunkért. Higgyük, hogy engesztelő áldozatra nincs szükség. Azt Jézus bemutatta. Hálaáldozatra azonban szükség van. Az egész életünket úgy élhetjük — a testben hátralevő időt —, ahogy Péter apostol írja: nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint.

A mai úrvacsorai istentiszteletünket kü-lönösen is ünnepélyessé teszi az, hogy a múlt vasárnap konfirmált testvéreink közül sokan ma úrvacsoráznak először. Meleg szeretettel köszöntjük őket, Isten hozta mindnyájukat ide a gyülekezet úrvacsorázó közösségébe, és Isten tegye a szívüket vágyakozóvá minden ilyen alkalommal, hadd erő-södjék együtt a hitünk.
Az úrvacsora több mindenre emlékeztet minket. Ezek közül most hármat szeretnék említeni és csak a harmadikról szólni majd részletesebben alapigénk alapján.
Az első mindenképpen az úrvacsora nagypénteki üzenete. Az, amit Pál apostol a szereztetési igében külön hangsúlyoz, hogy „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg visszajön”. Az úrvacsora különösen is szemléletessé teszi számunkra, hogy ahogyan itt megtörjük a kenyeret és kitöltjük a bort, olyan valóságosan összetörték az Úr Jézus testét, és kifolyt az Ő vére nagypénteken a kereszten miattunk, helyettünk és érettünk. Mi egyedül ezért az Ő egyszeri és tökéletes áldozatáért kaphatunk bocsánatot Istentől, és ezt a bocsánatot a hitünkkel tudjuk komolyan venni, megragadni, a magunkévá tenni.
Van az úrvacsorának húsvéti üzenete is. Mert amilyen valóságosan itt van az asztalon a kenyér és a bor, olyan valóságosan feltámadott Krisztus a harmadik napon a halálból testileg, és olyan valóságosan itt van közöttünk igéjében és Szentlelkében.
Ma azonban az úrvacsorának egy harmadik jelentéséről szeretnék szólni, amiről alapigénk beszél. Ez pedig az, hogy az úrvacsora közösséget teremt. Közösséget a mi feltámadott élő Urunkkal, és közösséget egymással, akikkel együtt részesedünk benne. Közösséget teremt és ezt a közösséget újítja meg, mélyíti el újra és újra. Hiszen ahogyan eggyé válik velünk az a falat kenyér és korty bor, amit itt magunkhoz veszünk, olyan valóságosan él Krisztus azokban, akik hisznek Őbenne. Amilyen szépen kiábrázolja a mi egységünket az, hogy ugyanabból a kenyérből és ugyanabból a borból részesedünk itt mindnyájan, úgy köt össze bennünket az a szeretet, amit minden Krisztusban hívő ember tőle kap, és aztán továbbadhat másoknak.
Hogyan mutatkozik meg ez ebben a történetben, amit olvastunk? Miről szól ez a történet?
A páskaünnep előtti napon, vagyis Krisztus keresztre feszítése előtti napon, Jézus együtt volt tanítványaival és együtt megvacsoráztak. A vacsorához, a vendéglátáshoz hozzátartozott az is, hogy a mezítláb, vagy mezítlábas szandálban járó vendégeknek a poros, piszkos, izzadt lábát valamelyik szolga megmosta. Itt ez elmaradt. Mindenkinek jól esett volna, hiszen nem ilyen magas asztaloknál ültek székeken, hanem húsz-harminc centi magas asztalokhoz heveredtek le a földre félkönyökre ereszkedve, és a másik kezükkel ettek. Közel voltak egymáshoz az emberek, közel voltak egymáshoz a lábak is, különösen felfrissítő is lett volna, meg a tisztaság szempontjából jó lett volna, hogy ahogy az szokás, előtte megmossák a lábat. De nem akadt senki, aki ezt a megvetett, kellemetlen munkát elvégezte volna.
Azt olvassuk: vacsora közben. Egy ideig várt Jézus, hogy hátha valakinek eszébe jut. S nemcsak eszébe jut, netalán hozzá is lát. Nem látott hozzá senki. Ez olyan megvetett munka volt, hogy nem lehetett rákényszeríteni szabad embert, csak rabszolgát. Vacsora közben Jézus egyszer csak felkel, leveszi a bő felsőruhát, ami akadályozta az embert a munkában, egy tálba vizet tölt, derekára köt egy törölközőt, leguggol az egyik tanítvány lábához és elkezdi mosni sorban a lábakat. Döbbent csönd. Ilyen alantas munkát is elvégez?
A tanítványok hallgattak, de Péter azután ezt kérdezte: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” De azért nem vette ki a tálat Jézus kezéből, s nem mondta: add ide, majd én folytatom, foglalj helyet. Micsoda szégyen ez, hogy te mosod meg az én lábamat. Talán én a tiédet. Kezdem veled, aztán tovább a társakét… Nem. Ezt nem csinálta, csak csodálkozik. Utána meg tiltakozik: „Az én lábamat nem mosod meg soha.”
Jézus tovább mossa a lábakat, s közben csendesen csak ennyit mond: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Erre át a másik végletbe: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus azt mondja: arra nincs szükség. „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg…” Mit jelent ez? Ki tudja? Mindenesetre csend volt. Jézus befejezte a lábmosás szolgálatát.
Jézusnak ez a mondata a két sákramentum közti különbségre is utal. Ezt most csak megemlítem, mert ma nem ezt szeretném hangsúlyozni. A megfürdés szó a keresztségnek a szakkifejezése volt abban az időben, s a Bibliában is. Jézus ezzel azt mondja, hogy aki egyszer hittel elkötelezte magát őmellette, vagyis megkeresztelkedett a Krisztusba, a Krisztussal való közösségbe, annak ezt nem kell és nem is helyes megismételnie, az érvényes. Megfürödni egyszer kell. De a Krisztusnak elkötelezett hívő is a világban él, és először is a lábunk lesz piszkos a világ porától, és arra szüksége van, hogy újra és újra megmossa a lábát. Megfürödni egyszer kell, lábat mosni sokszor. Megkeresztelkedni egyszer kell, úrvacsorázni sokszor, mert újra és újra beszennyeződik a lábunk, és annak újra és újra meg kell tisztulnia.
Most térjünk vissza az alapkérdésünkre. Hogyan ábrázolódik ki ebben a jelenetben a Krisztussal és az egymással való közösség? Az úrvacsora hogyan erősíti meg a Krisztussal és az egymással való közösségünket? Az olvastuk: Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jé-zus így felelt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.”
Péter mondatában a leghangsúlyosabb szó ez: én. Ezekét mossad meg nyugodtan. Azok rászolgálnak, azok piszkos emberek. Az én lábamat… Hogy miért tiltakozott, ez egészen egyértelműen nem derül ki, de az bizonyosan ott tapogatható mögötte, hogy ebben volt valami büszkeség. Vagy azért, mert nem szorulok rá, vagy azért, mert én különb vagyok mint ők, és nem fogadok el tőled ilyen szolgálatot. Nem alázlak meg té-ged. De megint mondom, az igazi alázat az lett volna, hogy Uram, add ide azt a tálat, s majd én folytatom. Szégyellem magam, hogy nem én kezdtem el. Igazán eszembe juthatott volna magamtól is, elkezdve rajtad, aztán végig Júdásig mindenkiét megmosni, utána a magamét is.
Ez távol áll Pétertől és a mindenkori Péterektől. Ő csak tiltakozik. E mögött a tiltakozás mögött kétségtelenül ott van, hogy magát különbnek tartja — most akármi miatt is —, ő nem fogadja el Jézustól azt, amit adni akar neki, és ennek nyilván megvan az oka, hogy Jézus mikor, kinek, mit akar adni, de őneki az nem kell. Ő megint jobban tudja, hogy mi a helyes, mint Jézus, mert tulajdonképpen le akarja Őt állítani, rendre utasítja. Önmagával kivételez: a többiét moshatod, az én lábamat nem mosod meg soha! Jézus ezért olyan éles, kemény, kategorikus, amikor azt mondja: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.”
Vagyis mi a Krisztussal való közösségnek a feltétele? Az, ha Krisztus megmoshat valakit. Az, ha valaki eljut oda, ahova Pál apostol: Uram, a bűnösök közt első vagyok én. És nagyon rászorulok arra, hogy megmoss engem. Furcsa ez az egész helyzet, s tényleg szégyellem most már magam, hogy nem én kezdtem el ezt a szolgálatot, de most nem erről van szó. Te most adni akarsz nekem valamit. Tisztaságot akarsz nekem adni, és az nekem nagyon kell, Uram, mert szennyes minden porcikám, minden gondolatom. Mossál meg, Uram. Szégyellem magam, de tudom, hogy rászorulok. Köszönöm, hogy kész vagy erre. Nagy-nagy hálával, kicsit zavartan fogadom el, amit kínálsz, mert ezt senki más nem tudja nekem adni. Azt a lelki tisztaságot, köszönöm, Uram. Dehogy tiltakozom, hogy nem mosod meg soha, sőt inkább megköszönöm, tartom és kérem, és újra és újra kérem, mert tudom, hogy ezt a tisztaságot csak te tudod adni nekem.
Ehhez viszont az kell, amit így szoktak nevezni: bűnlátás. Valaki egészen konkrétan lássa, hogy mi-mindentől vagyok szennyes. Mik a rám jellemző bűnök. Mi az életemben az, ami Isten törvényével ellenkezik, és semmi olyat nem akarok megtűrni. Tudom, hogy magamtól nem tudom ezeket levetkőzni. Félek, hogy megint ismétlődni fog, mert ismerem már a magam erőtlenségét. Jó, hogy van valaki, aki megbocsátja az eddigieket, és akár meg is tud szabadítani engem ettől, és nem fog ismétlődni. Bízom ebben, és ezért kérem, hogy mosson csak meg!
Ezt az ajándékot el lehet, és el kell kérnünk Istentől. A puritán atyáknak volt egy imádságuk: Urunk, ajándékozz meg minket a bűnbánat könnyeivel, és a bűnbocsánat el nem múló örömével. De ez az öröm azzal kezdődik, hogy még sírni is tudok azon, hogy ilyen vagyok. Hogy még mindig ilyen vagyok. Hogy már megint ilyen lettem. Nem akarok ilyen maradni. Mivel az én Uram is azt akarja, hogy ne maradjak ilyen, ezért egészen bizonyos, hogy meg lehet tisztulni, és másként lehet továbbmenni.
A helyes úrvacsorázáshoz mindig ez az alapállás szükséges. Nem az az akármilyen indulatból származó „az én lábamat nem mosod meg soha!” Hanem ez: moss meg, Uram. Mert csak te tudsz engem igazán megtisztítani, és én tisztább akarok lenni, mint amilyen most vagyok, és egyre tisztább szeretnék lenni. Növekedni, fejlődni a megszentelődésben. Levetkőzni az óember cselekedeteit — ahogy Pál apostol írja —, és felöltözni az új ember cselekedeteit, a Krisztusra jellemzőeket. Nem a régire rávenni az újat, hanem levetni a régit, és úgy felöltözni az újat. És nagy lehetőség ez, Uram, hogy ez az én számomra is nyitva van. Köszönöm, hogy ezt tetted lehetővé kereszthaláloddal és feltámadásoddal. — Ez a helyes alapállás, és ez visz közel minket mindig Krisztushoz. Ez a folyamatos, és újra és újra ismétlődő megtisztulás biztosítja a vele való közösséget. A megtisztulás visz közel hozzá, és a rászorultságunk tudata tart az Ő közelében. Enélkül nincs keresztyén élet.
Egyszer el kell indulni ezen az úton. Ezt nevezi Jézus itt megfürdésnek. Egyszer rá kell döbbennie az embernek arra, hogy eddig Jézus nélkül éltem és azért vagyok ilyen szennyes, ezentúl nem akarok nélküle élni. Ki kell mondani ezt: Úr Jézus, gyere be az életembe, és te legyél annak az Ura, tisztíts meg engem. Ezután pedig újra és újra, amit meglátok az életemben, hogy mi nem kedves Őneki, mi ellenkezik az Ő igéjével, abban a pillanatban megvallom neki: Uram, ezt sem akarom tovább cselekedni. Erre is kérem bocsánatodat, ettől is tisztíts meg engem.
Ha pedig az ördög utólag eszünkbe juttatja ezeket az egyszer már megvallott és megbocsátott bűnöket, akkor újra és újra adjunk hálát Istennek azért, hogy: igen, Uram, tudom, hogy erre is bocsánatot kaptam tőled. Ne bénítson ez minket, mert az ördögnek bevált taktikája, hogy időnként emlékeztet minket arra, hogy milyenek voltunk, vagy akár abban a pillanatban is milyenek vagyunk. Ilyenkor nekünk szabad dicsőítenünk Istent, hogy elég nekünk az Ő kegyelme, és hálát adni azért, hogy „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7).
Ez tehát a Krisztussal való közösség: „ha meg nem moslak, semmi közöd nincs hozzám” — mondja Jézus. De ha újra és újra kérjük: mosson meg, egyre mélyül és erősödik a vele való közösségünk.
Hogyan ábrázolja ki az úrvacsora az egymással való közösségünket? Úgy, hogy aki ebből a péteri büszkeségből eljut oda, hogy: Uram, nagyon is rászorulok arra, hogy megmossál engem, és köszönöm, hogy kész vagy még egy ilyennel is foglalkozni, mint amilyen én vagyok, dehogy vagyok különb akárkinél is! Az ilyen embernek könnyű lesz elfogadnia és szeretnie a többieket, mégpedig személyválogatás nélkül. Úgy, ahogy itt Jézus példát adott rá. Mert Júdás lábát is megmosta. Júdás csak utána ment ki azokhoz, akik őt megbízták azzal, hogy árulja el Jézust.
Igaz ugyan — és ez megint fontos gondolat itt —, hogy Júdásra azt mondja Jézus: nem tiszta. „Ti már tiszták vagytok, de nem mind. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt.” Mert aki Jézus tanítványi körében tartózkodik ugyan, de Jézus ellenségeinek szolgál, az nem tartozik Őhozzá. Akinek nincs közössége Ővele, az hiába mosatja meg a lábát, attól még nem lesz tiszta. Mert a sokszori lábmosás sem helyettesíti az egyszeri megfürdést. A soksok kegyeskedés sem pótolja az egyszeri újjászületést. Azt az igazi megtérést, amikor valaki elfordul a bűneitől és odafordul Jézushoz és az Ő uralmát veszi magára, ezt nem pótolja. Akárhányszor úrvacsorázhat valaki, az magában még nem viszi őt közel Jézushoz, ha egyszer nem kötött szövetséget vele egy örökkévalóságra. Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni. — De csak, aki megfürdött.
Ezért mondta Jézus még annak a kiváló embernek, Nikodémusnak is: szükséges újonnan születnetek. Azután jöhet a lelki karbantartás, amit itt a lábmosással szemléltet Jézus, és aminek egy része az úrvacsorai közösség is.
Visszatérve az egymással való közösséghez: akinek így Krisztussal közössége lesz, mert tudja, hogy rászorul az Ő megtisztító kegyelmére, az sokkal könnyebben elfogadja a többieket, bárkit. Tudja, hogy mindenki hozzá hasonló bűnös, és ha van rangsor, akkor a bűnösök közt első ő maga. Az ilyen embereknek sokkal könnyebb szolgálniuk másoknak.
Miért mosta meg itt Jézus a tanítványok lábát? Azért, mert szükségük volt rá. Ilyen egyszerű. Jézusnak mindig ez az egyetlen szempont kellett. Ha valakinek szüksége volt segítségre, akkor segített. És ha az ellenséges nép közé tartozott? Most nem az a kérdés: szüksége van segítségre, vagy nincs? Van. Van, aki segítsen rajta, vagy nincs? Nincs. Akkor segítek.
Ide egyszerűsödik az, ha valakinek igazán közössége van Jézussal. Egyszerre kinyílik a szeme, és az élete alapigéjévé lesz az, amit Pál apostol így ír: tartozunk. Mindenkinek adósává lettem, mert Jézusnak sosem tudom megfizetni, még meghálálni sem azt, amit tett velem, és amit kaptam tőle. De én hálás vagyok neki. Akkor ezt a hálámat úgy juttatom kifejezésre, hogy elkezdek szolgálni másoknak. Kiknek? Akiknek szükségük van rá, s akiknek a szükségéről tudok. Nem kell sokat spekulálni, nem kell a világ összes rászorultjának segíteni, mert azt nem tudok, de akivel egy fedél alatt élünk, akit Isten egyébként is rám bízott, vagy akinek a bajáról hallottam, máris… Már mozdulok is, vetem le a felsőruhámat, s ha tudok valamit tenni, azt megteszem.
Mit jelentett itt Jézusnak, hogy megmosta a tanítványok lábát? Ha egészen egyszerűen próbáljuk ezt a képet megérteni, sokat mond ám. Már leültek a vacsorához. Fáradtak, éhesek. Várják, hogy hozzanak valami ennivalót. Elkezdtek beszélgetni. Végre együtt vannak, és akkor Jézus, vacsora közben, leveti a felsőruháját és elkezdi mosni a tanítványok lábát. Nem az Ő dolga lenne, senki nem is kérte rá. Nem is hálásak érte, s mindez nem számít. Mi szá-mít? Az, hogy jólesik nekik. Senki más nem végezte el, és ettől boldogabbak lesznek, akkor megtesszük. De ez Jézusnak kényelmetlen. Na és? Ez akadály lehet? Le kell győzni ezt az akadályt. Neki rangon aluli. Az biztos, mert épp itt előtte mondja: az Atya mindent az Ő hatalmába adott. Ez lehet akadály? Szükségük van rá, és örülni fognak, ha megteszi, mert senki más nem teszi meg. Akkor nem kell tovább mérlegelni semmit.
Ennyire leegyszerűsödik azoknak az életében a szolgálat, akik valóban kapták és elfogadták Jézustól a bocsánatot egyszer úgy igazán, az egész életükre, azután naponta, a naponta elkövetett bűnökre, és kegyelemből élnek. Ilyen könnyű lesz szívesen szolgálni másoknak. „Ha én az Úr és Mester megmostam a ti lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
Mindez mikor történt? Másnap Jézus rettenetes fizikai és lelki kínok között meg fog halni. Ő tudja, hogy mi vár rá másnap, és előző este mégsem magával foglalkozik. Itt már igazán meg lehetne érteni: emberek, éveken át éjjel-nappal álltam rendelkezésetekre, mindenkinek segítettem, aki a közelembe került. Nektek fogalmatok sincs arról, hogy holnap mit kell végigszenvednem. Most hagyjatok engem magammal foglalkozni. Teljesen érthető lenne. Ha csak egy műtét vár is valakire másnap, megértjük, hogy előző nap, meg este teljesen ekörül forognak a gondolatai. Jézus azonban még itt sem magával foglalkozik. Még itt is mások fontosak neki, mégpedig egy ilyen szolgálat, amit igazán el is lehetett volna hagyni. Megették volna azt a vacsorát mosatlan lábbal is. És Ő mégis, felkelt a vacsorától, és példát adott nekik.
Példát arra, hogy az igazi szeretet sohasem szavakban áll, hanem tettekben. A szeretet nem csupán érzelem — az is —, hanem mindig cselekedet. Mégpedig olyan cselekedet, ami áldozatot jelent, ami lemondással jár. Lemond a kényelméről, önmagáról, és a másik lesz igazán fontos neki.
Csodálatos az, ahogy Jézus életében rendben volt ez a függőleges kapcsolat is az Atyával és ez a vízszintes is a többiekkel. Mindig szoros közösségben élt az Atyá-val, bármikor meg tudta Őt szólítani. Rövid, néhány szavas imádságok árulkodnak arról, hogy mindig az Atya színe előtt, vele szoros közösségben élt. És akárkivel találkozott, mindig ezt tudta adni az illetőnek, amire annak éppen szüksége volt.
Erre akar elsegíteni minket is. Az úrvacsora erre emlékeztet. Azt a hitünket erő-síti meg, hogy ez lehetséges. Ahogyan Jézus az Atyával egy volt, úgy a hívő eggyé válhat a hit által benne élő Krisztussal. Ahogyan Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért, a benne hívőket úgy elsegíti oda, hogy szíves szeretettel ne azt várják, hogy nekik szolgáljanak, hanem ők szolgáljanak mindig, és ha kell, adják az életüket csendesen, évtizedek alatt másokért. Így érdemes igazán élni. Erre mondja Jézus, hogy ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak megmarad magának, akkor egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Erre serkent minket.
Ez a mai úrvacsoránk is a vele való kö-zösséget munkálhatja, ha tudatosítjuk magunkban, hogy rászorulunk az Ő bűnbocsá-tó kegyelmére. Nem vagyunk különbek senkinél. El is tudjuk mondani neki, hogy mire kérünk most bocsánatot, és boldog örömmel elfogadjuk, hogy Ő megtisztítson, megmosson. Utána pedig tapasztalni fogjuk, hogy kinyílik a szemünk és észrevesszük mások nyomorúságát. Abból imádság lesz, és mozdul a kezünk és a lábuk is, talán a pénztárcát is kinyitjuk, vagy az időnkből áldozunk, és készek leszünk szolgálni másoknak.
Ilyen egyszerűen, mint itt Jézus. Talán már a mai vasárnapi ebédnél. Az mindig előfordul, hogy valamit elfelejtünk odahozni. Valaki hozza már ide… Ki lesz az, aki elsőnek mozdul? Természetes-e az, hogy ugrunk mi, és nem méltatlankodunk, hogy mindig csak én, miért csak én és így tovább. Mert az ilyen ember egyszerre gazdag lesz arra, hogy adjon. Észre sem veszi, hogy továbbad valami picit abból a sokból, amit Jézustól kapott. Személyválogatás nélkül, még az ellenszenves szomszédnak is.
Eszembe jutott készülés közben, hogy édesanyám minden vasárnap küldött egy kis lábas ételt, vagy süteményt egy magányos idős néninek. Általában én voltam a postás, és nem szívesen mentem hozzá, mert büdös volt a néninél. Egyszer elmagyarázta édesanyám, hogy mi ennek az oka. Próbáltunk azon is segíteni, bár a néni nem nagyon járult hozzá, hogy az okát megszüntessük. De attól kezdve, hogy elfogadtam azt a nénit úgy, ahogy volt, könnyebb volt elvinni, és nemcsak gyorsan beadni azt a kis küldeményt, hanem még le is ülni, megkérdezni, hogy van, és végighallgatni minden vasárnap ugyanazt szeretettel, és netalán még valamit tenni is érte. Belül változott meg valami.
Jézus Krisztus ennél is nagyobb változást akar munkálni mindnyájunkban. Ez azonban azzal kezdődik, hogy engedjük, hogy megmosson minket. Kérjük, hogy mosson meg minket. Akkor leszünk boldogok, mert itt azt mondja Jézus: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.”

Mossál meg engem, moss meg, Uram,
Jól ismered te minden utam.
Tudod, hogy lábam rossz úton járt,
Reám az élet sok szennye szállt.
Mossál meg engem, mossál meg hát!

Mosd meg a lábam és fejemet,
Moss meg egészen már engemet!
Hadd legyek tiszta, szent gyermeked,
Szolgálva néked itt szüntelen.
Mossál meg engem, hű Mesterem!

Alapigénkben leírt jelenet éppen egy ilyen napon játszódott le, húsvét után egy héttel. Valaki, aki Jézusról már sok mindent tudott, ennek a találkozásnak a során ismerte meg igazán, hogy kicsoda Ő. Konfirmáló testvéreink sok mindent hallottak Jézusról az elmúlt hónapokban, de sokan közülük még mindig nem ismerik Őt igazán úgy, ahogy itt Tamás megismerte. Jó, hogy ezzel a reménységgel nézhetünk rájuk és így imádkozhatunk értük. Így gondolhatunk mindannyian a magunk jövőjére is. Bárcsak egyszer kinyitná Isten a szemünket, és egészen személyesen, szívből fakadóan el tudnánk mondani, ami feltámadott Urunknak, Jézusnak: én Uram, és én Istenem!
Mi is történt itt? Jézus azonnal, feltámadásának napján, az első húsvét estéjén meglátogatta tanítványait. A tanítványok saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy íme Jézusnak ez az ígérete is beteljesedett, amit ők nem hittek és el is felejtettek, hogy a halála utáni harmadik napon feltámad. Ez olyan elképzelhetetlen volt számukra, hogy elengedték a fü-lük mellett, s most ott látták a két szemükkel. Ha akarták, megfoghatták. Valóban feltámadott, él. Tele lett a szívük újra örömmel: örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, halleluja.
Ráadásul még feladatot is kaptak tő-le tüstént: menjetek Galileába, és ott kezdődött számukra még egy negyven napos intenzív tanfolyam, amelyen felkészí-tette őket Krisztus arra a feladatra, amit majd az Ő mennybemenetele után végeznek. Visszazökkentek a helyükre. Újra volt közösségük az élő Úrral. Láthatták, hogy Jézusnak minden szava igaz. Nem voltak tanácstalanok, program nélküliek. Megtelt az életük tartalommal.
Tamás azonban ezen az alkalmon nem volt köztük. Nem tudjuk, hol volt. Lehet, hogy visszament a családjához. Levonta a nagypénteki események konzekvenciáit: ennek az ügynek vége, Krisztus vereséget szenvedett. Kivégezhették. Mi keresnivalója van tovább a tanítványok között? Éli a maga életét úgy, ahogy majd tudja. Nem tudjuk, hol volt, mit csinált. Annyit tudunk az evangéliumban róla szó-ló történetekből, hogy hajlamos volt a pesszimizmusra. Alaptermészetét illetően töprengő, kételkedő, gyanakvó ember volt.
Ezzel a büszke kijelentéssel: „ha nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, semmiképpen el nem hiszem…” ezzel Jé-zust is bántotta. Legelőször ő Jézustól hallotta ezt az ígéretet, hogy a harmadik napon feltámad. Hogy ilyen bőszen kételkedik, ezzel Jézus igazmondását is kétségbe vonja. Meg a tanítvány társaiét is. Lehetséges az, hogy tíz felnőtt jó barát ennyire egybehangzóan hazudna? Azt állítják: láttuk az Urat, és ez nem igaz? Valami különös lelki gőgről árulkodik Tamás tagadása.
Annál csodálatra méltóbb az a gyöngéd szeretet, ahogyan Jézus közeledik hozzá. Egy hét múlva, amikor tudja, hogy Tamás a tanítványok között van, ismét eljön hozzájuk. Egyenesen őhozzá megy. A rá jellemző szelídséggel mutatja a kezeit, és azt mondja: gyere, ha látni akartál, láthatsz. Itt vannak a sebek még, a sebhelyek. Ha te csak úgy hiszel, hogy beledugod az ujjadat, tessék…
Ott hangzik el ez a rendkívül sokat mondó hitvallás: „Én Uram, és én Istenem”! Aztán Jézus még egészen helyre akarja tenni Tamás fejében és szívében a dolgokat, és azért mondja: most, hogy látsz engem, hiszel, de azok a boldogok ám, akik az igének hisznek. Akik, ha nem látnak is, hisznek, csak azért, mert én mondtam, vagy mert hiteles tanúk állítják
Itt annak a csodálatos változásnak vagyunk szemtanúi, amint egy kételkedő emberből hívő lesz. Egy tagadóból hitvalló. Egy boldogtalan tanítvány újra boldog lesz. Egy magányos, elárvult ember ismét a hívők közösségében örvendezik. Egy tétova, tétlen ember tevékeny apostolává válik Jézusnak. — A hagyomány szerint Tamás később Indiába ment Jézusról beszélni, és ott halt vértanúhalált Őérette.
Hogyan következett be ez a változás? Egy értelmes, gondolkozó ember három évet Jézus közvetlen közelében tölt el, és most jön rá arra, hogy ki Jézus? Ez egészen más látás, amire Jézus itt elsegí-tette Tamást. Ez a hitnek a látása, és Jézus személyét igazán megismerni csak a hitünkkel lehet. Hogyan jut hitre egy ilyen tagadó? Szeretnék rámutatni Tamás hitének két akadályára és két segítőjére.
Miért nem tudott hinni? Először is azért, mert ilyennek született. Nemcsak azért, mert az alaptermészete volt ilyen, erre lehet következtetni az említett leírásokból, hanem azért is, mert a Biblia tanítása és a szomorú tapasztalat szerint mindnyájan hitetlennek születünk.
Az Isten elleni lázadás miatt, amit a Biblia bűnesetnek nevez, elveszítettük azt a készségünket, hogy az egész valóságot érzékeljük. A legtöbb embernek csak az realitás, amit az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel úgy — ahogy bejárhatunk. Ez létezik a számunkra, a többire sokan azt mondják: nincs, mások óvatosabbak, azt mondják: nem lehet azt tudni, Azt ugyanis csak a hitünkkel érzékelhetjük valóságnak. S mivel egészen degenerálódott a hitünk, nem érzékeljük a valóságnak ezt a tartományát.
Ez azonban nem erény, hogy valaki hitetlen. Ez nem sok tanulásnak, gondolkozásnak az eredménye, hogy valaki tagadóvá válik, hanem ez születési rendellenesség, egyfajta hiánybetegség, amiben mindenki szenved, aki erre a világra jön. Ez nem eredménye valaminek, hanem következménye annak, hogy elszakadtunk Istentől.
Olyan nagy dolog, amikor valaki meghallja az Istenről szóló evangéliumot, és ez az evangélium teremt újra hitet az emberben. Ez regenerálja azt a készséget, ami majdnem teljesen tönkrement bennünk. Ennek az eredménye az, amikor valaki így tud szólni, mint itt Tamás: én Uram, és én Istenem! Enélkül azonban csak a láthatókkal számol, csak az orrá-ig lát, még a szemének sem hisz sokszor, és nem lehet őt meggyőzni a valóság másik tartományáról.
Tamás hitének a másik akadálya az volt, hogy amikor Jézus először megjelent a tanítványok között feltámadása után, éppen nem volt köztük. Lehetne mondani, hogy egyszer nincs a gyülekezetben, — akkor történik valami, ami a jelenlevők egész életét megfordította. Hiányzott a gyülekezetből, és így nem találkozhatott a feltámadott Krisztussal.
Figyeljük meg, hogy mikor és hol találkozott vele. Amikor egy hét múlva mégis elment a gyülekezetbe, ott találkozott a feltámadott Krisztussal. Arról, hogy Krisztus él és mindnyájunkkal csodálatosan szép terve van, a gyülekezetben lehet meggyőződni. A hívők közösségében van ott Krisztus ma is. Ott lehet hallgatni olyan beszédet, ami mögött felismeri az ember, hogy engem Jézus szó-lít meg, és ott végzi el Jézus ezt az újjáteremtő munkáját ma is mindenkiben. Akik itt közülünk már elmondhatjuk, hogy hisszük, hogy Ő Isten Fia, és az életünk szabadítójává is lett, mindnyájan a gyülekezetben találkoztunk vele.
Lehet, hogy először egy valakitől hallottunk róla, ki is mosolyogtuk szerencsétlen hívőt, de aztán Isten szeretete mégis elvonzott a hívők közé, és a gyülekezetben hallottuk részletesebben kifejteni, kicsoda Ő, és eközben Ő maga teremtett hitet a szívünkbe, vagy munkálta azt bennünk.
Aki valóban találkozni akar Krisztussal, és boldogtalan emberből boldoggá akar válni, tétova, program nélküli, sokféle bizonytalanságtól meggyötört emberből céltudatos, tartalommal telt életű emberré akar válni, az jöjjön a gyülekezetbe, vagy menjen oda, ahol hozzá a legkö-zelebbi gyülekezet van, ahol egészségesen, tisztán csak a Bibliát hirdetik, minden hozzátétel és elvétel nélkül. Mert ezen az igén keresztül ma is a mi feltámadott Urunk szólal meg.
Hadd mondjam kedves konfirmáló testvéreink szüleinek: ha ti csakugyan azt akarjátok, hogy gyermekeitek boldogok legyenek és az élő Krisztussal töltsék el az életüket, ezt a rövid néhány évtizedet is, meg az örökkévalót is, akkor ne csak engedjétek, ne csak küldjétek őket a gyü-lekezetbe, hanem jöjjetek együtt! Olyan sok boldogtalanság fészkelte be magát a családokba. Olyan sok békétlenség van nagyon sok helyen. Olyan sokszor legyintenek emberek, és azt mondják: nem élet ez! — és nem is gondolják, milyen igazat mondanak. Ebből az igéből kiderül: Jézus békességet hoz — így köszönti őket —, Jézus boldoggá akarja tenni a tamásokat, és aki Őbenne hisz, annak élete lesz. Így szólt az utolsó mondatunk: „higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében.”
Mivel életfontosságú az, hogy a gyü-lekezet közösségében rendszeresen igét hallgassunk, és együtt dicsőítsük Istent, ezért támaszt az ördög ennyi akadályt ez elé. Ezért jön mindig valami közbe, ezért gondoljuk meg magunkat az utolsó este vagy indulás előtt. Ezért használhat fel mindent annak a megakadályozására, hogy kiszolgáltassuk magunkat bizalommal a mi élő Krisztusunknak, hogy beszéljen velünk arról, amiről rajta kívül senki nem beszél velünk, és adjon nekünk érdemi, tényleges megoldásokat azokra a problémáinkra, amiket hosszú időn keresztül viszünk magunkkal, és nem kellenek senkinek, mi magunk meg nem tudjuk letenni őket.
Tamás hitének az egyik akadálya az volt, hogy hitetlennek született, a másik, hogy nem volt ott a gyülekezetben, amikor Krisztus meglátogatta őket.
Mi segítette őt a hitben? Egyrészt, hogy őszinte volt. Elmondta a tanítványtársainak, hogy ne haragudjatok, én ezt még nektek sem tudom elhinni. De nem tekintette befejezettnek a maga hitetlenségét. Ezt nem végállomásnak tekintette, hanem azt mondta: amennyiben megláthatnám az Ő sebeit, lehet, hogy akkor hinnék. Így most nem, de hagyom magam meggyőzni, különösen a tények által.
Aki így közeledik Jézushoz a maga hitetlenségével, az hamar hívővé válik. Aki tanítható, meggyőzhető, aki nem büszke a hitetlenségére, hanem mint tényt állapítja meg, hogy most éppen ez van bennem, és nem akarom szépíteni a helyzetet, de hagyom, hogy meggyőzzetek engem valami jobbról, azt Ő az igéjével, szeretetével, meg a tényekkel meg fogja győzni.
Ezért kértem konfirmáló testvéreinket az előkészítő indulásánál, hogy semmire se bólintsanak rá, amiről nincsenek meggyőződve. Nyugodtan vitatkozzanak, kérdezzenek, mondjanak ellent, mert megbeszélünk mindent. Nem én akarom meggyőzni őket arról, hogy micsoda vagy kicsoda az igazság, majd az élő Krisztus elvégzi ezt a munkát az életükben. Én csak az igékre hívom fel a figyelmet, azokra a tényekre, amiket Isten értünk, értük is tett, és amikről az evangélium szól. Isten viszont a tamásokat is meg tudja győzni.
A másik segítője Tamás hitének maga a feltámadott Krisztus volt. Krisztus jelenléte, szavai, szeretete, sebei. Azt mondta, hogy ha meglátom az Ő sebeit és megérinthetem az oldalát, akkor elhiszem, hogy feltámadt. Jézus válasza: semmi akadálya. Ha te csak ezen az ú-ton tudsz közlekedni, akkor jövök eléd, gyere! Érints meg, dugd bele az ujjad. Ne légy hitetlen, hanem hívő! De azért megjegyzem, hogy igazán boldog akkor leszel, ha azt is fogod hinni, amit nem látsz. Nem, hogy hiszékeny leszel, és bárkinek bármit elhiszel, hanem amit Isten igéje mond. Amit Jézus ígér és mond, azt elhiszed, mert az egészen bizonyos.
Ezzel a szeretettel ment hozzá. Semmi szemrehányás, feddés nincs Jézus magatartásában. Beszél Tamáshoz, mert igét kell hallania, mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Az Ő jelenléte, az Ő szavai és az Ő sebei győzik meg végül is Tamást.
Engem is ez győzött meg, amikor gimnazista koromban beleszólt Isten nagy szeretettel az én hitetlen életembe. Amikor először megértettem Jézus sebeinek jelentőségét, vagyis azt, hogy az Ő golgotai kereszthalála és az én sok nyomorúságban fetrengő életem között közvetlen összefüggés van, mert Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte, neki nincsenek bűnei, hanem az én bűneim büntetését szenvedte el a kereszten, és ezért nekem már nem kell elszenvednem a halálos ítéletet, a kárhozatot. Amikor ez nemcsak a fejemig érkezett el, hanem onnan leszivárgott a szívembe is, akkor belőlem is valami ilyen örvendező, boldog dicsőítés fakadt ki, mint itt Tamásból: én Uram, és én Istenem!
Ez így történik ma is. Ezzel kezdődik el az igazi élet mindenki számára. Többször találkoztam már azzal, hogy emberek innen számítják az életüket, és azt mondják: ami előtte volt, az a vergődés, nyugodtan elhanyagolható.
Új lelkész került egy gyülekezetbe, és az első napokban kiment a temetőbe és elolvasta a sírfeliratokat. Azok sokat elárulnak. Talált egy figyelemre méltó verset, ami így hangzott:
„Itt nyugszom e hant alatt,
az életem elszaladt.
Huszonhét évet éltem csupán,
Jézusomat várom ezután.
Csapó Gáspár a nevem,
higgy Jézusban énvelem.
Felderült a szíve, hogy a sok pogány sírfelirat között végre egy igazán evangéliumi bizonyságtétel. Utána akart nézni, ki lehetett ez a fiatalember, aki huszonhét évesen ilyen boldog hittel vallott Jézusról. Miért halt meg ilyen fiatalon? Érdeklődni kezdett a faluban, de senki nem emlékezett ilyen fiatalemberre. Egyáltalán az utóbbi években ilyen fiatalt nem temettek. Megnézte az anyakönyvben, és kiderült, hogy akkor, ami a sírkövön volt, valóban meghalt egy idős bácsi. Csapó Gáspár nyolcvanhét éves, aki hatvan éves korában tért meg egy evangélizáción. A sírkövére ezt íratta, hogy az utolsó huszonhét év nevezhető életnek.
A Jézussal való találkozástól számít az élet. Az viszont olyan élet, ami megmarad akkor is, ha utolsót dobban a szívünk és lefogják a szemünket. Ezt az életet kapta itt meg Tamás Jézustól. Ebben az a meglepő, hogy nem ismerte meg korábban, kicsoda Jézus. Látta minden csodáját, hallotta minden tanítását, és akkor ide kell eljutnia, hogy kimarad egy istentiszteletről, emiatt kételkedik Jézus feltámadásában is. A maga hitetlenségével küszködik, és akkor egyszer Jézus csak őhozzá megy, csak vele beszél, csak neki mutatja meg a sebeit, és mintha hályog hullana le a szeméről, felismeri benne azt, aki: a mindenható Istent. Elhangzik egy ilyen személyes hitvallás: én Uram, és én Istenem!
Ez: Uram, azt jelenti: elkötelezi magát Jézusnak. Te vagy az Úr, aki parancsolsz, én a te szolgád, aki engedelmeskedem neked. Ez: Isten, azt jelenti: téged foglak imádni és rajtad kívül senki mást. Ez: én Uram, én Istenem: a bensőséges összetartozást jelenti. Köszönöm, hogy elfogadtál, köszönöm, hogy megvártad, amíg lecsengett a hitetlenségem, és most már valóban meggyőződéssel hiszek. Kö-szönöm, hogy így is kellettem neked. Kö-szönöm, hogy pontosan hallottad az én bősz tagadásomat, és mégsem dobtál ki a tanítványok közül, hanem kijelentetted magadat nekem.
Ez az, ami még sokunk életében hátra van. De ez az, amit Jézus éppen az Ő kereszthalálával és feltámadásával mindnyájunk számára lehetővé tett. Bárcsak eljutnánk oda, hogy egyszer mi mondjuk el a magunk megfogalmazásában: én Uram, és én Istenem!
A mi hitre jutásunk útján is vannak akadályok: hitetlennek születtünk, nem hallgatjuk az igét a gyülekezetben vagy csak alkalomszerűen, de a mi hitre jutásunkat is segíti a mi feltámadott Urunk. Hagyjuk magunkat meggyőzni!
A feltámadott Krisztus itt a zárt ajtón keresztül ment be a tanítványokhoz, de a szívünk ajtaját nem töri fel. Oda csak akkor jön be, ha belülről nyitjuk és hívjuk Őt, akkor viszont nem kéreti magát. Akinek így belép a szívébe hívásra, annak Ő adja ezeket az ajándékokat: az Ő békességét, a tartalmas boldogságot és ezt az életet, amiről itt a végén olvastunk.
Ha vannak köztünk olyanok, akik szeretnék, hogy az ő nem hívő gyermekeik, szeretteik, ismerőseik így megismerjék Jézust, akkor hadd olvassak fel egy rövid „használati utasítást” arra nézve, hogyan viselkedjünk ennek érdekében. Fü-le Lajosnak vagy egy személyes vallomá-sa, megszívlelendő jó tanács.

Feltétel nélkül
(Szülőknek — gyermekekről)

Feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak,
megbékélt szívvel, mint ki hatalmat
vett a reményre, hitre, csodákra,
szeretni őket, mind egyre várva,
hogy visszajönnek, ha el is mentek,
hogy nem kerülik ki a kegyelmet.
Akkor is, hogy ha szívünk merő seb,
Isten szemével szemlélni őket,
Ki irgalom, s Ki — később? hamar? —
azt tehet velük, amit akar!