Cseri Kálmán

Csütörtök esti istentiszteletünkön kezdtük tanulmányozni ezt a fejezetet. Akkor ezt a kifejezést emeltük ki belőle: Dánielben rendkívüli lélek volt. Láttuk, hogy ez azt jelentette, hogy az Istenhez való közelségében Isten szentsége annyira átjárta az ő egész lényét, hogy sugárzó emberré vált. Ez a gyakorlatban abban mutatkozott meg, hogy amikor mindenki másnak csődöt mondott a tudománya, ő Istentől kapott kijelentés alapján akkor is segítségére tudott lenni az uralkodónak. Emiatt azután olyan nagy erkölcsi tőkét halmozott fel, hogy a rendszerváltozás után is megmaradt abban a magas pozícióban, amibe a babilóniai király helyezte. Amikor a médperzsa uralom megdöntötte a babilóniai birodalmat, akkor még magasabb tisztséget kapott.
Folytassuk ennek a történetnek a tanulmá-nyozását. Szeretném röviden vázolni magát a helyzetet, és egyetlen igei üzenetet kiemelni belőle.
Ha egy kicsit kerekítve mondjuk, akkor időszámításunk előtt ötszáz táján vagyunk, amikor az óriási médperzsa birodalom mindenható királya Dárius volt. Ő közigazgatásilag százhúsz tartományra osztotta a birodalmat és a százhúsz kormányzó felett három főkormányzó állt, akik egyike Dániel volt. Dániel becsületességének, szervezőkészségének, bölcsességének híre volt az udvarban, és a király látva abban a korrupt világban Dániel megvesztegethetetlen becsületességét, azt tervezte, hogy alkirállyá nevezi ki és ő lesz az egész birodalomban a második ember. Ez volt az, amit vezető társai már nem viselhettek el. Irigységük gyűlöletté sűrűsödött, és elhatározták, hogy Dánielt elteszik láb alól.
Dániel erkölcsi tisztasága is ingerelt már őket, hiszen emellett még inkább lelepleződött az ő sokféle hamisságuk. Azt pedig végképp nem voltak hajlandóak eltűrni, hogy egy ilyen jött-mentet — ahogy ők mondták: egy júdeai foglyot — helyezzenek az ő fejük fölé. Éppen ezért megpróbáltak valami hibát találni Dánielnek a munkájában. Ez azonban nem sikerült, mert a legszigorúbb átvilágítás után is feddhetetlennek bizonyult. S akkor összejöttek és nagy szellemi erőfeszítéssel kiagyaltak egy ravasz csapdát.
Tudták, hogy ő a pogány környezetben is hűségesen ragaszkodik Istenéhez, és naponta rendszeresen, többször is, imádkozik hozzá. Egy olyan törvényt akartak hozatni a királlyal, amelyik egy időre megtilt minden kultuszt, és megparancsolja, hogy csak Dárius királytól kérhet bárki bármit. Ezt azért is megtehették, mert a perzsák a királyaikat isteni lényeknek tekintették, és azonkívül úgy gondolkoztak, hogy minden népnek, nemzetnek megvannak a maga nemzeti istenei. Ez a törvény tehát azt parancsolta volna meg, hogy egy hónapig a birodalom minden lakója csak az isteni királyhoz fordulhat kéréssel, és a maga nemzeti isteneit is csak Dáriuson keresztül szólíthatja meg. Tudták azt, hogy Dániel erre nem lesz hajlandó. Éppen ezért csak egyszer kell rajtakapni, hogy az ő Istenéhez imádkozik, ezzel megszegte a törvényt, és a törvényszegők büntetését fogja kapni: bedobják az oroszlánok vermébe.
A király nem vette észre a csapdát, aláírta a törvényjavaslatot. Még tetszett is a hiúságának, hogy most egy ideig csak őt tekintik istennek a birodalomban, csak amikor Dánielt tetten érték az ellenségei és feljelentették mint törvényszegőt a királynál, akkor kapott észbe, hogy elveszítheti leghűségesebb emberét.
Olvassuk a folytatásban, hogy egész nap mindent megpróbált, hogy valami jogi kiskaput találjon arra, hogy megmentse Dániel életét, de nem sikerült. Jól kiagyalták ezt a csapdát az ellenségek, és még aznap este be kell őt dobni az oroszlánok vermébe.
Isten azonban megvédte az ő gyermekét ott is, és amikor a király másnap reggel odament a veremhez, hogy hátha mégis életben maradt Dániel, legnagyobb csodálkozására nem a saját hangja visszhangját hallotta, hanem Dánielnek a nyugodt beszédét. Hamar kimentette onnan, és az ellenségeit ítélte halálra.
Ennyi a történet és ennek sok részletéről szó lesz majd a jövőben. Most egyetlen kérdésre keressünk választ. Mi volt a különbség Dániel és ellenségei között? Sokféle különbséget felsorolhatunk. Meg is említjük a fontosabbakat, de mi volt a legfontosabb különbség Dániel és a díszes társaság között, amelyik el akarta tenni őt láb alól?
Ha annál a képnél maradunk, amit az igé-ben olvastunk, akkor abban láthatjuk a legfőbb különbséget, hogy Dániel a maga emeleti szobájában dolgozott, mégpedig nyitott ablaknál, amelynél többször letérdelt és naponta háromszor imádkozott. Az ellenségei pedig a földszinten szaladgáltak, s ott próbálták megszervezni az ő meggyilkolását.
Dániel magasabb szinten élte az életet. Nem úgy, hogy fölényes volt, vagy bárkit megvetett vagy lenézett volna, hanem ismerte az élő Istent, valóságos kapcsolata, lelki kö-zössége volt a Mindenhatóval. Ezt a közösséget naponta, folyamatosan ápolta, mert ez a közösség vált olyan csatornává, amin át ő mennyei értékeket kapott, és azokat azonnal továbbadta azoknak, akik közé Isten letette, függetlenül attól, hogy az éppen a hódító volt, és őket otthonról elhurcolták. Tudta, hogy ott kapott küldetést Istentől, ott kell áldássá lennie, és ezzel az Istentől kapott többlettel tudott szolgálni úgy, hogy ezek a pogány uralkodók is kénytelenek voltak felismerni, hogy ebben az emberben van valami több, valami más, mint az összes kollegájában, és ez használható a birodalom javára, hát akkor használjuk, amije van, őt pedig becsüljük meg.
Olyan szépen kirajzolódik ebből a történetből, hogy mit jelent az magasabb szinten élni. Isten a benne bízókat mindig felülemeli a kicsinyes emberi szándékokon, célokon. Felülemeli önmagukon is. Felülmúlják önmagukat szakadatlanul, mert többet tudnak továbbadni másoknak, mint ami bennük van. Mert — újszövetségi kifejezést használva — sáfárokként élik le az életüket, akik a nagy Gazda alkalmazásában vannak, és sok mindent kapnak tőle, amivel az ember nem rendelkezik, de ami meggazdagítja az életet. És ők boldogan továbbadják ezeket.
Életük elsődleges célja Isten dicsőítése, a vele való közösség tudatos, rendszeres ápolása, mert ettől függ minden más, s utána a tőle kapott küldetésük végzése. Ezek az emberek nem magukat akarják megszedni, ezek nem a szerzésre rendezkednek be, ezek a közvetítésre rendezkednek be, és az a fontos nekik, hogy legyen mindig mit közvetíteniük. Ehhez kapniuk kell Istentől, hagyják magukat megajándékozni, s utána szívesen továbbadják azt, amit ők is úgy kaptak.
Dániel ellenségei a saját karrierjüket építgették, mégpedig gátlás nélkül. Keresztül gá-zolva mindenkin. S ha úgy gondolják, hogy valaki útjukban van, azt félre kell tenni az útból. Törtetni előre és a maguk által kitűzött célokat elérni. Közben elfeledkeznek arról, hogy hova vezet ez az út. Mert ebben is jelentős különbség van Dániel és az ellenségei között. Dánielt az élő Isten még az oroszlánok verméből is kiszabadította, az ellenségei meg a teljes győzelmük biztos tudatában is elpusztultak. Dániel Isten kezében vált egyre áldottabb eszközzé mások javára, az ellenségei meg — majd látni fogjuk — az ördög kezében lettek egyre gyilkosabb eszközzé mások megrontására.
Dániel mindig, mindenért Istennek adott dicsőséget, és ezt nem szégyellte a pogányok előtt sem megvallani. Nem én — mondja egy esetben —, hanem Isten jelentette meg, hogy mit álmodott a király, és én azért tudtam elmondani. Csak nekem kapcsolatom van Istennel, értem az Ő kijelentéseit, és készséggel továbbadtam azt. Egy másik esetben: nem én, hanem Isten Lelke mondta meg nekem, hogy mit jelent az írás a falon. Innen tudta megfejte Bélsaccarnak azt az írást. Mindig Istennek adott dicsőséget, és mindig mások javára volt jelen. Az ellenségei a maguk dicsőségét keresték és csak a saját hasznuk lebegett a szemük előtt.
Egyszerűen más síkon folyt az életük. Dániel mérhetetlenül magasabban gondolkozott, cselekedett, tervezett, mint ők. Nem úgy, hogy föléjük akart kerekedni, hiszen ő soha nem törtetett, nem helyezkedett, nem ügyeskedett. Egyszerűen végezte mindig azt, amit Isten rábízott. Isten emelte őt egyre magasabbra a szó erkölcsi értelmében is, meg még a pozíciókat illetően is. Majdnem alkirály lett, ami a legmagasabb pozíció volt. Nem ő akart az lenni, felismerték benne azt a többletet, amit Istentől kapott és ezzel szolgált. Ennek a magaslatnak, ahova őt Isten emelte, és ezen való élésnek mély gyökerei voltak, mert az élő Istennel való hitbeli közösségből táplálkozott ez. Eközben távol állt tőle minden gőg, minden rátartiság, minden magát kü-lönbnek tartás, vagy valami felsőbbrendűségi kényszerképzet. Csendesen, alázatosan szolgált. Közvetített. Adta tovább másoknak, amit Isten rábízott.
Mi jellemezte az ellenségeit? Ha maradunk a képünknél, akkor azt kell mondanunk, hogy ők a földszinten szaladgáltak. Sőt sokszor az alagsorban. Homályos, félhomályos, sőt egészen sötét akcióik voltak. Ők nem ismerték Istent, következésképpen nem tudtak bízni benne, azért maradtak ott, ahova születtek, nem volt, aki kiemelje őket onnan, aki felülemelje őket önmagukon is. Átélték azt, hogy egyedül vannak. Aki egyedül van, az fél. Aki fél, az vetélytársat, vagy ellenséget lát mindenkiben. Mindenki potenciális ellenség. Ezért agresszív lesz, és nem válogat az eszkö-zökben. Félelmes ez az eszköztár, amit ezek a fickók itt használtak. Hazugság, csalás, képmutatás, hízelgés, csúsztatás, a hatalommal való visszaélés és gyilkosság.
Valóban nem válogattak az eszközökben, és közben nem vették észre, hogy ők váltak eszközzé annak a kezében, akiről Jézus azt mondta: hazug és hazugságnak atyja, és emberölő volt kezdettől fogva. (Jn 8,44)
Ha újra figyelmesen elolvasnánk, talán jobban feltűnne, hogy tragikomikus ez a lóti-futi élet, amit ezek az emberek itt csinálnak. Gondoljuk el, hogy egy nagy birodalom legtekintélyesebb tisztviselőit összehívják, azok tanácskoznak. Egyetlen feladat van: hogyan lehet eltenni láb alól Dánielt? Erre való a szürkeállomány? Így ráérnek vezető emberek? Nincs ennél nemesebb cél, mint hogy nyírjuk ki egymást?
Akkor is ez ment már, mint ami ma. Összejönnek, tanácskoznak. Micsoda aktivitás van! Mennyi ötletnek kell elhangoznia addig, amíg megszületik a nagy javaslat, amíg kiagyalják ezt a törvényjavaslatot, amíg kieszelik, hogy lehet rávenni, csapdába ejteni magát a királyt is. Azt olvassuk, hogy berohannak a királyhoz, kirohannak, hogy meglessék Dánielt. Leselkednek tekintélyes emberek, kukucskálnak az ablakon: most imádkozik a bitang! Most kell rajtaütni. Rajtaütnek, tetten érnek, feljelentenek. Micsoda aktivitás! Ettől épül a birodalom, ettől megy előbbre a szakma, ettől lesz jobb azoknak, akikért Isten felelőssé tett minket?
Isten nélkül csak erre képes az ember. Isten nélkül egyedül érzi magát, és akkor magának kell kezébe venni a dolgai intézést, ez magától értetődik. Akkor igaz lesz az, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, mert nem ismeri azt, aki a sorsunkat irányítja, aki mindnyájunknak szép küldetést készí-tett el, aki ha engedjük, hogy kiemeljen abból a mocsárból, amibe beleszülettünk, akkor megérteti velünk a küldetésünket. Aki ad mindnyájunknak — akik benne hiszünk — rendkívüli lelket, az Ő Szentlelkét, és ez a Szentlélek elsegít oda, hogy „értsem és szeressem elrendelt utamat és minden parancsodat”. Akkor Isten által kitűzött célok felé halad az ember. Akkor minden tőle kapott energiáját ezeknek a céloknak a megvalósítására használhatja. Akkor a helyén érzi magát, és nem kell félnie, hogy valaki azt a helyet elfoglalja, azt a szolgálatot elvégzi, azokat az áldásokat, amiket neki adott Isten továbbadja. Akkor nem kell félni a másiktól, akkor nyugodtan végezhetem azt, amit Ő bízott rám.
Ehhez azonban az kell, hogy valaki közösségbe kerüljön az élő Istennel. Valaki úgy ragaszkodjék hozzá, mint azt Dániel tette már tinédzser korában is. Amikor beiskolázták a janicsárképzőbe, mikor deportálták őket Babilonba, és azt akarták, hogy felejtsék el az anyanyelvüket és felejtsék el Istenüket, ne gyakorolják a vallásukat, ő akkor is imádkozott naponta többször az élő Istenhez. Akkor is megtapasztalta, hogy Isten jóindulatra hangolja még az ellenségeit is, és akinek az útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi. (Péld 16,7)
Ő már gyerek fejjel és szívvel egyre jobban megismerte az élő Istent. Tudta, hogy ez nem fikció, nem mi találtuk ki Őt, hogy legyen kivel vigasztalnunk magunkat, hanem Ő előbb volt, mint mi, mert Ő öröktől fogva mindörökké Isten, és nagy kiváltság az, ha valaki közösségre juthat vele. De ez a vele való közösség megtartó erő és olyan csatorna, amin át áldások özöne érkezik a hívő életébe, és megtanulja az ellenségét is szeretni, azzal is jót tenni.
Hol voltak ettől ezek az emberek? Olvastuk itt a hosszú felsorolást: kormányzók, főkormányzók, igazgatók, tanácsosok… aztán ezzel telnek a napok, hogyan tehetünk el valakit láb alól, hogy csaphatjuk be az uralkodónkat, s közben maradnak a feladatok elvégezetlenül, marad a félelem az emberben. Minél jobban bebiztosítja magát, annál jobban fél, és a vége a halál. Pontosan erre nem gondoltak, hogy fenevadak fogai között lelik szörnyű halálukat. Abba a verembe, amit másnak ástak, ők maguk fognak beleesni. Ettől akar megőrizni minket a mi Urunk. Ez a különbség a Dánielek és az Isten nélküli akciózók között.
Meg az, amit a Jakab leveléből olvastuk. Azért olvastam fel azt a néhány verset, amit most nem akarok részletezni, amikor azt mondja: mindenkinek a cselekedetei mutatják meg, hogy kinek a kezében van az élete. Van, aki úgy tűnik, bölcsen rendezi be az életét, mert keserű irigység és viszálykodás motiválja a cselekedeteit, ezért hazugságot és minden egyéb eszközt igénybe vesz, de ez a bölcsesség nem felülről jön, „hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van — mint itt Dánielék esetében is —, ott viszálykodás, zűrzavar és mindenféle gonosz tett is megtalálható. A felülről való bölcsesség: tiszta, békeszerető, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló, nem képmutató.” Amilyen Dánielnek volt. Neki felülről való bölcsessége volt. Van alulról való bölcsesség is. Azt úgy hívják: ravaszság, huncutság, csalafintaság. Ebben a világban ez erénynek számít. Ezek az ügyes emberek és nem tudják, hogy a vége: halál, ahova az ilyen út mindig vezet.
Nem akarom tovább részletezni. Itt a megterített úrasztalánál hadd tegyem fel olyan személyesen ennek az igének a kérdését néktek, mint ahogy Isten nekem szögezte. Te melyik szinten élsz? Mi minden gerjeszti a gondolatainkat? Milyen indulatok, indítékok mozgatják a cselekedeteinket? Vajon csakugyan az jellemző-e ránk, hogy ott fenn, ahova már Isten felemelt, a vele való valóságos közösségben zajlanak a hétköznapjaink? Hogy tőle kapunk gondolatokat, Ő jelöl ki célokat, Ő ad a kezünkbe eszközöket, és mi csak azokat a tiszta eszközöket akarjuk használni? Vajon ismerős-e ez? Kapok tőle békességet, ötletet, megértett igét, szeretetet a nehéz emberek iránt is, és amit tőle kaptam, azt szívesen adom tovább és ezért semmi dicsőség, dicséret nem jár nekem. Ez nem az én érdemem. Ez megtiszteltetés számomra, ez ajándék, hogy tovább ajándékozhatok abból, amit Isten nekem is úgy ad, és amire a körülöttem élőknek szükségük van.
El lehet-e mondani, hogy csakugyan eszközök vagyunk Isten kezében, és ez nem sérti a büszkeségünket, hogy eszközök vagyunk? El lehet mondani, hogy Isten kezében vagyunk eszközök? Használhat-e Ő minket arra, amire akar? Azt fogjuk-e tenni például ma is, amivel Ő akarja, hogy megszenteljük ezt a napot? Áradnak-e rajtunk keresztül áldások? Tő-le fogadjuk-e el a próbákat is, mint ahogy Dániel azt, hogy az oroszlánok vermébe tették? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő tudja, mit cselekszik? Végső soron Ő irányít mindent? Vagy pedig: mi is azt éljük át, hogy egyedül vagyok. Kiszolgáltatott vagyok, félek és ezért akciózom, természetesen Isten nélkül, hiszen nem is ismerem Őt. Ha ismerném, tisztelném, és rábíznám magamat. Vajon nem azt éljük át mi is, hogy
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
ahogy Tóth Árpád írta. Háromszor is én. Csak én, sehol senki. Emberekben nem bízhatom, Isten meg vagy van, vagy nincs, vagy szeret, vagy nem. Nincs vele valóságos kapcsolatunk.
Isten nélkül árva marad az ember, és aki árva, az szükségképpen kegyetlen, mert kiszolgáltatottnak érzi magát. Vajon nem azt éljük-e át, hogy ugarrá vált ez a föld így, hogy az Istentől elszakadtuk? Azt tapasztaljuk, hogy
Csend van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
ahogy Ady írta. A bűnnek a dudvái betemetnek minket is. Eltelik az életünk a gyomokkal való küszködésben itt a földszinten, a Sá-tán meg kacag felettünk. Sikerült így eltölteni az életet.
Nincs közösség Istennel, nincs szolgálat másoknak. Magamat akarom valahogy fenntartani és megvédelmezni. A vége: halál. Elmondom, hogy
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
és kérdés: tudjuk-e folytatni?
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
A Biblia nagy örömhíre az, hogy Isten ilyen állapotunkban nyúlt le utánunk, hogy minket, akik valóban belenehezültünk a sárba, fölemeljen. Mi már tudjuk a Szentírásból, hogy Isten utánunk nyúló szabadító keze maga Jézus Krisztus. Jézusban nyúlt le utánunk, hogy ebből a mocsárból, ebből a sárból kiemeljen minket, önmagához közel, önmagunk fölé, hogy nem fölényesen, de emelkedetten tudjunk gondolkozni. Hogy legyen rálátásunk onnan az Ő közeléből az eseményekre, az életre, hogy helyesen értékeljünk, lássuk az arányokat, lássuk önmagunkat is, lássuk a küldetésünket, és lássuk még a láthatatlanokat is. Vagyis tudjunk hinni és ezzel a hittel rábízni magunkat a láthatatlan, de egyedül igaz, élő Istenre, aki annyira szeretett minket, hogy Jézus Krisztusban utánunk nyúlt.
Jézust is körülvette ugyanaz az irigység és gyűlölet, mint Dánielt. A különbség az volt, hogy Ő bele is halt ebbe. Viszont pontosan az Ő kereszthalála jelenti a számunkra, hogy van visszaút Istenhez, hogy valóban ki lehet emelkedni onnan, ahova születtünk, mert mindnyá-jan a földszintre születünk, hogy valóban szentéllyé válhat az életünk, aminek nyitva lesz az ablaka fölfelé, hogy helyreállhat a közösség Isten és az elveszett embergyermek között, hogy újra tudjuk tartalommal telítődve mondani: mi Atyánk. És ezzel a gyermeki bizalommal bízzuk rá magunkat.
Szeretném ma boldogan hirdetni: van visszaút Istenhez. Jézus Krisztus kész kiszabadítani minket ebből a mélységből, ahova sülylyedtünk. Nem kell alagsori életben élnünk. Ő felemel minket magához közel, megajándékoz, és tudunk másokat is ajándékozni. Kiemel a csüggedésünkből, a kétségeink közül vagy a kétségbeesésből. Kiemel a magányból vagy a magunkba roskadásból. Távlatot nyit a benne hívők előtt. Ő tűz célokat eléjük. Egyszerre tartalommal, értelemmel telítődik az ember léte. Nem azzal kell eltölteni, hogy magamat valahogy megvédjem és fenntartsam. Van Atyám, aki jól tudja, mire van szükségem és Ő bőségesen meg fogja adni.
Hol élünk, testvérek? Elszántan, elkeseredetten építgetjük a magunk karrierjét? Igyekszünk bebiztosítani a gyerekeinknek mindent, amit lehet, mintha Isten nem lenne? Mintha nem nyúlna utánunk az Ő mentő keze, amit meg lehet fogni. Ez a bizalom nem a munka helyett van. Mit csinált ott Dániel az emeleten? Dolgozott és imádkozott, mintha ismerte volna azt a később megfogalmazott kettős célkitűzést: orando et laborando. Ezzel telt az élete és ezért volt tartalmas. A többieké meg maradt üres, és a végén önmagukat is elpusztí-tották.
Mindnyájunknak vannak olykor anyagi gondjaink. Sokan küzdenek azzal, hogy szeretnének igazi társat. Vannak lakásproblémák és egészségi problémák, munkahelyi problé-mák. Óriási probléma a munkanélküliség. Vagy más, kénytelen csinálni valaki, mint amit szeretne… Hol keressük ezeknek a megoldását? A földszinten vagy az emeleten?
Azt hiszem értjük a képet. Szeretnék mindenkit hívni föl az emeletre. Engedjétek, hogy Isten felemeljen, kiemeljen minket onnan, ahova születtünk, a vele való közösségbe. Akkor boldogan valljuk majd

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még
Első lennék én, ki szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben örök kőszirtem,
Megrendülhet ég, föld, a te igéd nem.

Vasárnap erről a történetről kellett a gyerekeknek beszélnem, és valami különösen hangsúlyos lett a számomra. Ez a két szó, amivel Dánielt jellemzi az ige: rendkívüli lélek volt benne.
Dánielben volt valami, ami feltűnt mindenkinek, aki ismerte őt. Hívőnek, hitetlennek, hozzá közelállónak vagy vele szemben állónak, és ez ebben állt, hogy rendkívüli lélek volt benne.
Egy kicsit bontsuk ki majd ezt a kifejezést, és azt nézzük meg: lehetséges-e az, hogy ne csak a nagy Dánielben, hanem ilyen magunkfajta, átlag emberben, átlag keresztyénben is legyen ez a rendkívüli lélek. Hogyan lehet erre szert tenni, mi erősíti ezt a rendkívüli lelket, mi jár azzal, ha valakiben rendkívüli lélek van, mi lesz annak a következménye vagy eredménye, ha ez van?
Miben állt ez, hogy Dánielben rendkívüli lélek volt? Abban, hogy olyan hívő ember volt, aki teljesen pogány környezetben is Istenre tudott mutatni, mégpedig hitelesen. Sugárzó hívő volt. Valami különös légkör vette körül őt. Különös erő sugárzott belőle, különleges bölcsesség lakozott benne. Lépten-nyomon kiderült, hogy van neki valamije, amire igen gyakran szükségük van a többieknek, amivel ő mindig szívesen szolgál nekik, de ami nincs mindenkiben.
Mitől függ, hogy kiben van és kiben nincs? Felfigyeltek erre a rendkívüli lélekre. A pogány királyné Belsazár tivornyáján ezt mondja, amikor keresnek valakit, aki értelmes ember, és meg tud fejteni egy fontos kérdést, miután csődöt mondtak az okosok, a varázslók, a tudomány- és az okkultizmus. Kellene valaki, mert ez fontos az egész népnek, hogy ezt a kérdést megfejtse, és erre választ találjon. Mit mond a pogány királyné? „Van itt egy férfi, akiben a szent isteneknek lelke van, akiben az istenek bölcsességéhez hasonló bölcsesség találtatott.” Őt kell idehívni, és majd ő megoldja ezt a nehéz feladatot.
A pogányok is számon tartják azokat, akikben rendkívüli lélek van. Ez a pogány világ rászorul azokra, akikben az Isten Szentlelke lakozik, és az Isten Szentlelke használhatja őket a pogányok javára is.
Természetesen az ilyen hívők életét is sok veszély kíséri. Sokszor bajba kerülhetnek éppen amiatt, mert rendkívüli lélek van bennük, de a hűségük, a szolgálatuk végső eredménye mindig az, ami Dániel helytállásának is volt: a pogány király rendeletet ad ki, amelyikben megparancsolja: az egész birodalomban féljék és rettegjék Dániel Istenét, mert Ő az élő Isten.
És az ő bálványaik? Most derült ki a különbség: azok nem élő istenek. „Ő az élő Isten és Ő örökké megmarad és az Ő uralkodásának nem lesz vége.” Mindenki más uralkodásának vége lesz egyszer, de aki azt az Istent képviseli, aki uralkodásának nem lesz vége, az nagy áldássá lehet a környezete számára is.
Dániel nem sokat beszélt a hitéről. Az élete prédikált. Ezt a prédikációt tudja olvasni mindenki, a legpogányabb pogány is. Amikor egészen áthatja egy Istennel közösségben élő hívőnek az egész lényét az Isten szentsége, amikor az Isten közelsége megmarad minden élethelyzetben, amikor nem érheti meglepetés, bármikor kiderülhet róla, hogy ő Isten gyermeke. Neki új természete van, és benne Isten Lelke él és munkálkodik. Ezt nem megjátssza, ez nem korlátozódik bizonyos szent időkre — vasárnapra, vagy egy istentisztelet idejére, vagy amikor jó képet kell vágni —, hanem mindig szent, mert áthatja a gondolkozását, a beszédét, meghatározza az indulatait, világosságot gyújtott a szívében és a fejében, és ez a világosság mindig megmarad. Minél nagyobb körülötte a sötétség, annál nagyobb szükség van erre az Isten Lelkétől kapott világosságra.
Az ilyen emberek élete olyan, amiről Jézus a Hegyi beszédben azt mondja: Látván az emberek a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Itt pontosan ez történik. Dicsőíteni kezdik a számukra ismeretlen Istent, akinek a szentségéből felragyogott valami egy benne hívő ember életén. Ezt mindenki érzékeli: ennek van valamije, ami nekünk nincs, de amire mindnyájunknak szükségünk van. Túllátnak az Istent képviselő hívőn és felragyog valami módon az Isten dicsősége. Megállapítják: rendkívüli lélek van benne.
Abból a szempontból, hogy ki hogyan képviseli Istent, négy tipikus lehetőséget említek.
a) Az egyik az, amikor megtanulják emberek a vallásos szóhasználatot. Tudják a szöveget, de nincs új életük. Nem születtek újjá. Forgolódtak vallásos környezetben. Ez veszélyezteti a gyerekeinket, akik megtanulják otthon a hívő családban a szavakat, a kifejezéseket, és azt hiszik, hogy ez a megtérés. Tehát van szöveg, de nincs mögötte élet.
b) Aztán van olyan, amikor valaki nagy jó szándékkal szeretne Isten gyermekeként élni és erőlködik. Megpróbálja önfegyelemmel, néha önsanyargatással és panaszkodik, hogy ez nem megy, nem sikerül. Már azt hitte, hogy majdnem sikerül, de megint elbukott, megint nem megy. Saját erőből próbál erőlködni.
c) Vannak olyanok, akik valóban újjászülettek és van új életük. Az úgy csendesen prédikál is, de soha nem merik megvallani azt az Istent, akitől új életet kaptak, akihez tartoznak, akiben hisznek. Még olyan mértékig sem merik megvallani, hogy amikor hívők együtt imádkoznak, ők is mondanak néhány mondatot Istennek. A hangos imádkozás nem szereplés, az egyfajta hitvallás is. Nem szégyellem, hogy imádkozni szoktam ehhez az Istenhez, mások előtt is be merem vallani. Amikor van új élet, de nincs hitvallás. Ez az élet prédikál és ez sokat jelent. De a hit hallásból van, és ha valaki felfigyel az új életre, annak el kell mondani, hogy kitől lett az új élet, meg hogy neki is hogyan lehet ilyen.
d) Az az igazi, amikor valaki éli a tiszta, a szent életet, és adott esetben meg is vallja azt az Istent, aki megszentelte őt, és új életet kapott tőle. Dániel ilyen volt.
Jó lenne, ha világosan látnánk ezeket a különbségeket, és az első kettőből mindenképpen kijönnénk és továbblépnénk. Jobb, ha abba is hagyjuk, hogy szöveg van, de nincs mögötte hiteles éles. Ezt jobb abbahagyni, mert ezzel csak botránkoztatunk. Azt is abba kell hagyni: majd én megmutatom, hogyan lehet jó keresztyénnek lenni, mert nem tudunk megmutatni semmit. Legfeljebb vallásos emberekké válhatunk, de Jézus Krisztus vagy él bennünk, vagy nem. Ha mi akarunk megmutatni valamit, akkor nem él.
Ha valakiben él Krisztus, az óriási dolog. Akkor viszont ne szégyellje! Ne szégyellje azt sem elmondani, hogy nem mindig így volt. Nem kell azt feleleveníteni, milyen volt Ő nélküle, de azt el lehet mondani: már tudom, milyen nélküle, és milyen vele. Elfogadott engem, elkezdte bennem az Ő munkáját és azóta más ember vagyok.
Az az igazi, amikor az élet elöljár és adott esetben megszólal a száj is. Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre — ahogy azt Pál apostol írja.
Dániel ilyen ember volt. Nemcsak megtanulta a szöveget, hanem élte a maga hitét, és arról szükség esetén vallást is tudott tenni.
Hadd olvassak fel néhány olyan fontos igét az Újszövetségből, amik ezt elmélyítik, vagy még közelebb hozzák hozzánk. Itt az Újszövetség roppant igényes.
János első levele 2. részében olvashatjuk ezeket a mondatokat: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk. (Ezt a magunk erejéből nem tudjuk.) Aki azt mondja: Ismerem Őt, de az Ő parancsait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az Ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy Őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” (1Jn 2,3-6)
Ha azt mondod: újjászülettél, akkor Jézushoz kell hasonlítani az életednek egyre inkább. Persze, hogy cipeljük magunkban a régi természetet is, és néha-néha az jön a felszínre, és azt mi is megbánjuk, de van új természet is, és nem az előbbi a jellemző. Ahogy Pál a Róm 6-ban mondja: nem uralkodik, nem az uralkodik bennünk, hanem az a Krisztus, aki bennünk van, és akiben mi élünk. „Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” És ennek meg kell látszania életünkön is.
Fontos az, hogy ki kit takar el. Az én nagy természetem takarja-e el a bennem élő kicsi Krisztust, vagy pedig az egyre nagyobbá váló Krisztus fedezi el az én nyomorult régi természetemet. Nekünk ez utóbbira kell törekednünk, és ennek a lehetősége megvan. Erről sokan be tudnának számolni itt közöttünk is. Sose érjük be azzal, hogy persze, él bennem a Krisztus, de mégis mindig velem találkoznak a családtagok, meg a munkatársak. Ővele hadd találkozzanak! Ez nemcsak udvariasság, hogy Uram, parancsolj előre fáradni és én mögötted húzódom meg, hanem ez azt jelenti, hogy neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. Ha ez így történik, akkor lesz az életünk a Dánieléhez hasonló.
Erről ír Péter apostol, amikor azoknak a hívő asszonyoknak ír néhány mondatot, akiknek a férjük még nem volt keresztyén és a családjuk is hitetlen volt. Azt mondja: ezek „az asszonyok is engedelmeskedjenek a férjüknek, ha némelyek nem engedelmeskednének is az igének, feleségük magaviselete által ige nélkül is megnyeressenek, szemlélvén a ti Isten-félő és feddhetetlen életeteket. Akiknek ékessége ne legyen külső, hajuk fonogatásából és aranynak felrakásából, vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek elrejtett embere a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt.” (1Pt 3,1-4)
A szív elrejtett embere ugyanaz, mint a rendkívüli lélek. Ez ugyanaz, mint a hit által bennünk lakozó Krisztus. Akinek már van új élete, akiben csakugyan él hit által a Krisztus, annak az élete beszédes élet lesz. Prédikálni fog, és az ilyet látva még akkor is elindulhat a hit útján egy nem hívő ember, ha addig nem hallott igét. Utána fog hallani. Feltűnik neki egy ilyen élet, elgondolkozik rajta, rákérdez és a válasz már igehirdetés lesz. Ezt megelőzte a feddhetetlen, Isten-félő élet, a szelíd lélek romolhatatlanságával.
Ez olyan lehetőség, amit nekünk sokkal jobban ki kell használnunk. Mi a Dánieléhez hasonló pogány környezetben élünk. Minket is körülvesz ahhoz hasonló pogányság, és ebben szükség van hiteles hívőkre, akiknek az élete világít és a világosságra odajönnek a többiek. Szó szót követ, és elhangzik az igehirdetés. Lehet, hogy csak néhány mondatos bizonyságtétel, de Isten Szentlelke azt életet teremtő igévé tudja tenni. Ezt meg kellett előznie annak, hogy hosszú időn át figyelték a többiek és megkívánták azt az életet. Vagy egy kritikus helyzetben rászorultak, mint Dánielre többször, és kiderült, hogy ő minden helyzetben ugyanaz az ember. Rendkívüli lélek van benne, istenekhez hasonló bölcsesség.
Még egy igét hadd olvassak, ami erre a bennünk terebélyesedhető új természetre utal. Az Efézusi levél 3. részében írja Pál apostol: „Isten adja meg nektek az Ő dicső-sége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén…” (Ef 3,16-18)
Belső ember, a szívnek elrejtett ember — Péter így fogalmazza —, aztán Pál megmagyarázza: hogy lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben. Krisztus természete költözik be az újjászületett emberbe. Az engedelmes ember azt akarja, hogy mindig a Krisztus természete érvényesüljön. Már visszaütnék keserűségemben, mert most már elég volt a megaláztatásból, meg a gúnyolódásból, de akkor eszembe jut: Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott. Mégsem ütök vissza. Engedek Krisztusnak. Félreálltam Őelő-le és azt mondtam most is: Uram, parancsolj előre fáradni. Azt szeretném, hogy a te természeted uralkodjék bennem. Akkor is, ha olykor emiatt bolondnak neveznek, akkor is, ha olykor emiatt oroszlánok közé dobnak, mint Dánielt, pedig rendkívüli lélek volt benne, és ezt mindenki nagyon becsülte, mégis előfordulhat, hogy szenvedni is kell a hitért. Aki az Istenért — vagy az Újszövetség népe Jézus miatt — kerül ilyen helyzetbe, az számíthat az Ő hatalmas szabadítására, mint ahogy Dániel is számíthatott.
Miből láthatták azt, hogy rendkívüli lé-lek van benne? Kezdődött azzal, hogy nem volt hajlandó akármit megenni és meginni. Ezek hétköznapi apró dolgok, ki mit és mennyit eszik, ki mit és mennyit iszik és miért. Dániel azért, mert ragaszkodott Isten igéjéhez. Itt az étkezésbe ütközött valami, és azt mondta: e tekintetben is ige szerint szeretnék élni. Tehát egyrészt tudta, hogy mit mond a Biblia ilyen gyakorlati dolgokról is, másrészt lehetetlen körülmények között is, mint deportált tizenéves, ragaszkodni akart Isten igéjéhez. Sikerült megvalósítania.
Mindenki elképzelhetetlennek tartotta azt. Örülj, gyerek, hogy életben maradtál, meg adnak enned. Itt nem te szabod meg a menüt. De Ő a Bibliához szeretne ragaszkodni, és ment embertől emberig, és a végén Isten adott egy olyat, akit jó indulatra hangolt Dánielék iránt és keresztül lehetett vinni. A leghétköznapibb dologban is Isten igéje szerint élni és ragaszkodni ahhoz.
Jellemző ám min nevet valaki, vagy min nem. Hogyan nevet. Vajon a szentség hat-e át minket akkor is, amikor valamin nevetünk vagy nem nevetünk. Úgy nevetünk-e mint a többiek, vagy esetleg úgy nevetünk ki valakit, mint a többiek, vagy esetleg éppen ott szólalunk meg, miközben körbe nevetnek egy távollévőt és az lesz igévé, az az egy mondat, amivel megszólalunk, ha Isten Lelke indít arra.
Miben vesz részt egy hívő és miben nem. Hogyan van ott jelen, milyen szívvel. Milyen szókincse van, hogyan beszél? Hogyan beszél másokról? Hogyan ad elő kritikus történeteket? Milyen egy hívőnek az arcjátéka? Miközben mondom a szöveget, igyekszem komolyan és „szentül”, de egy grimasz kifejezi: ezt nem úgy kell ám érteni. Meg én sem úgy gondolom. Ennek mást mutat az arca, mint ami kijön a száján? Elég egy ilyen botránkozás egy hitetlen számára, és azt mondja: ezek sem különbek, mint mi.
Ez nem azt jelenti, hogy állandó görcsben legyen Isten gyermeke: jaj, meg ne botránkozzanak rajtam. Ez azt jelenti: engedje, hogy az Isten szentsége áthassa az egész lényét, az egész gondolkozásunkat. Formálja és tisztítsa a jellemünket. Helyes döntésekhez segítsen. Adjon bátorságot vállalnunk az Isten szerint meghozott döntést. Ez mind-mind olyan helyzet, amikor el lehet bukni, és minden pillanatban rászorulunk arra, hogy Ő tartson minket. De Ő tart, mint ahogy Dánielt is tartotta és folyamatosan erősítette abban a nehéz környezetben.
Az ő életében nem volt külön vallásos szféra és profán terület, hanem az egész az Isten színe előtt zajlott és a legprofánabb, leghétköznapibb dolgait is meghatározta Isten igéje, Isten közelsége és megszentelte az Istennel való közössége.
Itt pontosan erről van szó, és azt szeretném itt ellelkendezni, hogy lehetséges az, hogy Isten szentsége a mi egész lényünket átjárja. Az a rendkívüli lélek — mi, az Újszövetség népe így mondjuk: a Szentlélek, akit az újjászületéskor kap a hívő — egészen megtisztítsa a gondolkozásunkat, a szavainkat, az indulatainkat, a cselekedeteinket. Rendet teremtsen a szokásainkban. Isten Lelkének a fegyelme alatt osszuk be az időnket. Az ilyen fegyelmezett hívő például pontosan ott van, ahova megígérte, hogy ott lesz. Mindenféle lezserség, a másiknak a komolyan nem vétele hiányzik, kitisztul az életéből, rend lesz az életében, tisztaság, mert rendkívüli lelket kapott az újjászületésben: Isten Szentlelkét.
Az ilyen ember sugározni fog. Ha nem is úgy, mint Mózes, mikor lejött a Hóreb hegyről a tízparancsolat két kőtáblájával, de valahogy ahhoz hasonlóan. Őróla olvassuk a Móz 2. könyve 34. részében: Amikor Mózes leszállt a hegyről kezében a bizonyság két táblájával, akkor nem tudta, hogy az ő arcának a bőre sugárzik, mivel Istennel beszélt. Aztán le kellett takarni az arcát, mert nem tudtak ránézni a többiek. Valahányszor visszament Istenhez és beszélt vele, ez mindig ismétlődött.
Aki igazán közel kerül Istenhez, az feltöltődik és sugárzik. Sugározni fog békességet, csendes derűt, elégedettséget, tisztaságot, szentséget, szeretetet, megértést. Csupa olyan dolgot, ami hiánycikk ebben a világban, és amit nem lehet „csinálni”, mert nem emberi produktum, nem fakad a mi megromlott régi természetünkből. Valami hozzá hasonlót tudunk produkálni egy ideig, de hogy valaki folyamatosan sugározza ezeket a mennyei értékeket, kincseket, azt csak akkor lehet, ha olyan közel kerül és marad Istenhez mindig, hogy átjárja őt Isten közelsége.
Ne mondjunk le erről, ne legyünk kis igényűek a hívő életben. Sokszor beérjük azzal, hogy úgy ahogy ez, meg az már elmegy. Isten minket nem erre hívott el. Ő minket az Ő egyszülött Fiával, a Jézus Krisztussal való közösségre hívott el. Jézus pedig azt mondta: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy újra és újra engedjem, hogy Ő érvényesüljön az életemben. A hit által bennem élő Krisztus. Hatalmasan erősödjem meg a belső emberben, ahogy most olvastuk az Efézusi levélben, én meg legyek tudatosan egyre kisebbé a magam nagy büszkeségével, nagy eszével, rengeteg tapasztalatával, atyáimtól örökölt mindenféle értékemmel, meg hiábavaló életemmel — úgy, ahogy vagyok, mindenestől legyek egyre kisebb, és legyen bennem naggyá Jézus Krisztus.
Hogyan lehetséges ez? Négy kérdésre szeretnék még röviden választ adni.
1) Miből táplálkozott Dánielnek a belső élete, a lelki élete? Alapos Biblia-ismeretből. Azonnal tudta, mi tiszta, mi nem tiszta. Mi helyes Isten igéje szerint és mi nem. Az élő Istenhez való elszánt ragaszkodásból. Hűséges maradt minden körülmények között. Ott keményen átnevelték ám azokat a fiúkat, akiket beiskoláztak, és el kellett felejteni az anyanyelvet és megtanulni a káldeusok nyelvét. Elfelejteni az otthonról hozott vallást, és megtanulni, gyakorolni az ottani vallásosságot. Elfelejteni apját, anyját, hazáját, mindenét. Az janicsárképző volt, amibe Dániel könyve első része szerint ezeket a fiúkat beíratták. Ilyen körülmények között megmarad mindvégig, nyolcvan évesen is, mert körülbelül annyi volt, amikor az oroszlánok vermébe dobták, Isten hűséges gyermekének. Nem könnyű ám ez! Ehhez minden helyzetben ragaszkodni kell és soha nem szabad elárulni az élő Istent!
Aztán táplálkozott az ő új élete a rendszeres imádkozásból. Naponta háromszor imádkozott és ez nem volt titok, tudták róla. Ideje volt az imádkozásnak. Most ne jöjjünk elő azzal, hogy nem ilyen hajszolt életet élt, mint mi. Ott biztos volt ebédszünet, nekem meg az sincs, még aludni se lesz már időm éjszaka. Persze, megváltoztak a körülmények. Neki is megváltoztak, mikor otthonról Babilonba került. Nekünk még nehezebb, vagy ahhoz hasonló körülmények között lehet mégis Isten hűséges gyermekeinek maradnunk, s megtanulni szüntelen imádkozni. Jól kihasználni a részidőket is, és tartalommal tölteni meg a töredékidőket is. Ez belső, lelki kérdés, és nem csupán technikai kérdés, hogy megtalálom-e az imádságra az időt. Ő rendszeresen imádkozott.
Kereste a testvéri közösséget. Isten csodája volt, hogy még három jó barátja élő hitű fiú volt. Amikor nagy baj volt, azonnal keresték egymást és együtt imádkoztak. Nabukodonozor ki akarja végeztetni az összes tudóst, és akkor már ők is azok közé számítottak, mert nem tudták megfejteni az álmát, sőt nem tudták megmondani, hogy mit álmodott. Dániel mit csinál? Először is megpróbálja leállítani ezt az öldöklést. Azt mondja a követnek: várj egy picit, gondolkozunk, és majd szólok, ha meg tudom fejteni, és azonnal megy a jó barátokhoz. Imádkoznak a hívő testvérekkel, hogy Isten könyörüljön meg rajtuk, és ha már ilyen őrült ez a király, hogy még az álmát sem mondja meg, amit meg kell fejteni, Isten ki tudja jelenteni nekik. Isten kijelenti az álmot, megmondja a jelentését, és Dániel megmenti az emberek életét.
Ismerni a Bibliát, ragaszkodni Istenhez minden körülmények között, rendszeresen imádkozni, és ahogy csak lehet, keresni a testvéri közösséget. Nem igaz az, hogy nincs itt a gyülekezetben még egy hívő, akivel a testvérek közül, aki nagyon egyedül érzi magát, tudna néha imádkozni vagy őszintén beszélgetni. Kettőn áll a vásár. El kell kezdeni valahogy. El kell kérni Istentől és gyakorolni ezt a közösséget.
Persze, ezek után sem mechanikusan adatik a rendkívüli lélek. Isten ajándéka ez, mint az újjászületés.
2) És miben nyilvánult meg Dánielben ez a rendkívüli lélek? Abban a jellemben, amit láttak a körülötte élők. Amilyen becsü-letesen intézte a hivatali ügyeit, majd a következőkben, ha folytatjuk e fejezetet, látni fogjuk, hogy bele akartak kötni, de nem tudtak. Nem sikkasztott, nem csalt, nem hamisított, nem tett zsebre semmit, nem mulasztotta el a kötelességeit. Nem lehetett belekötni. Úgy kellett kitalálni valamit, hogy egy koncepciós eljárást indítsanak mégis ellene. Becsületes, bátor volt. A nagy királyoknak is szemükbe mondta az álom jelentését. Isten téged ledönt a trónról, mert istentelen vagy. Ez kész öngyilkosság volt. Mindjárt elválasztják a fejét a testétől. — És nem vá-lasztották el. Még az utána következő királynak is beszélt Istenről, hátha komolyan veszi.
Kapott különös bölcsességet. Értette Isten gondolatait — nem akárki érti. Azt helyesen tudta értelmezni, és ezzel másoknak tudott segíteni. Hihetetlen nagyvonalúan tudott megbocsátani. Minden ilyen keserű ellenségének is meg tudott bocsátani.
3) Hogyan erősödött benne ez a rendkívüli lélek? Úgy, hogy engedett neki mindig. Gyakorlatozás közben erősödött meg. Ez mindig így van, ezért fontos az engedelmesség.
4) Mi lett a következménye vagy mi lett az eredménye annak, hogy ő mindig engedett a benne lakozó léleknek? Az, hogy sokszor szenvednie kellett emiatt. Még életveszélybe is került, például az oroszlánok vermében. Az eredménye az lett, hogy megszületett az a rendelkezés, amiből az imént olvastam, és amiben a pogány király azt mondja: Dániel Istene az élő Isten. Ehhez azonban kellett egy megszentelt élet bizonyságtétele, és kellett a bátran és világosan elmondott Istenről szóló bizonyságtétel is.
Ugye, mennyire más ez, mint az a langyosság, amiről a Jelenések könyvében olvashatunk, amikor valaki sem hideg, sem hév, csak azt hiszi magáról, hogy ő lát, meg gazdag, meg semmire nincs szüksége. Azt mondja Jézus: nem tudod, hogy te vagy nyomorult, a nyavalyás, a vak és a mezítelen. A langyosat az Isten kiköpi a szájából. (Jel 3,15-18)
Isten azt akarja, hogy mi tudjunk hevülni érte, állandóan melegen tartsa a hitünket, a mások iránti szeretetünket a vele való közösség, és így tudjunk az Ő dicsőségére élni.

Bibliaolvasó vezérfonalunk hozta elénk most ismét ezt a jól ismert evangéliumi történetet. Négy üzenetét szeretném ma este kiemelni. Mi is történik itt voltaképpen? Három evangélium is feljegyzi ezt, és a hármat egybevetve a következőt mondhatjuk:
Jézus egész nap Kapernaumban dolgozott. Tanított, betegeket gyógyított, megkö-tözött, megszállottakat szabadított meg az ördögnek a bilincseiből. Este azt mondta a tanítványoknak: szálljunk hajóra és menjünk át a túlsó partja. Ez ebben az esetben azt jelentette — ez a folytatásból derül ki —, hogy hosszában szelték át a Genezáret tavát, tehát észak-déli irányban. Kapernaum az északi, Gadara, ahova mentek, a déli, délkeleti parton. Ez jó húsz-huszonöt kilomé-ter. Este indulva, nem is olyan kis feladat.
Csendes volt a tó, elindultak. Jézus azon nyomban elaludt a fáradtságtól a hajóban. Egyszer csak a genezáreti tavon hírhedt bukószél lecsapott az északi parton levő hegyről a tóra. Percek alatt többméteres hullámokat kavart és a viszonylag kicsi halászbárkát dobálták a hullámok. Sőt, becsaptak a hullámok, azt olvassuk, hogy átcsaptak a hajón innen is, onnan is. Márk megjegyzi, hogy már majdnem megtelt vízzel.
A tanítványok többsége halász ember volt. Életük jórészét vízen töltötték. Ők szakemberek voltak, tudták, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nyilván mindenki tette is a dolgát, a hozzá nem értőknek meg utasításokat adtak. Volt, aki azzal segített, hogy megkapaszkodott valamiben, hogy legalább vele ne legyen gondjuk a többieknek. Mások kezdték kimerni a vizet csanakkal a csónakból. Valahogy rögzíteni kellett a kormányt és így tovább. Mindenki mentette, ami menthető. A vihar azonban fokozódott és egy idő után kénytelenek voltak éppen a szakemberek megállapítani, hogy nem tudják tartani a hajót.
S akkor elhangzott az SOS. Mentsétek meg lelkeinket! Felébresztették Jézust, és az, amit mondanak neki, a Biblia eredeti szövegében rendkívül jól érzékelteti, hogy ez nem valami szépen megfogalmazott kérés volt, hanem szaggatott segélykiáltás. Há-rom egymás után odadobott szó: Uram, ments meg, elveszünk! Távirati stílusban kell ilyen helyzetben értekezni. Jézus nagy nyugalommal felkelt, s egyetlen szót mondott. Azt mondja a viharnak: hallgass!
Bocsánat, ha idézek egy gyereket. Gyermekistentiszteleten visszakérdeztem egyszer a történetet, hogy is volt ez, s mit mondott az Úr Jézus a viharnak? Azt mondta egy kisfiú: kuss! Rászólt, mint egy ott lábatlankodó állatra, aminek ott nincs keresnivalója. Egyetlen szóval: hallgass!
A folytatást így olvastuk: nagy csend lett. Elállt a szél. A tanítványok egymásra néznek és egy ilyen látszólag buta kérdést tesznek fel: Ki ez? Hát vele vannak már egy jó idő óta. Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?
Együtt vannak Jézussal egy ideje, és kiderül ebben a kritikus helyzetben, hogy mégsem ismerik Őt. Ők ébresztik fel és kérnek tőle segítséget, s amikor azt megkapják ilyen egyszerűen, ilyen isteni teljhatalommal, akkor nem értik, csodálkoznak rajta. Úgy akci-óztak, mintha megmenthették volna a hajót. Aztán úgy féltek, mintha nem lett volna ott velük Jézus. A végén úgy csodálkoznak, mintha nem tudták volna, kit ébresztenek fel, és kitől kérnek segítséget. Ez a mintha mutatja a Jézus közelében élő emberek hiányosságait is. Nem ismerik sokan — mondjuk így alázatosan: nem ismerjük sokan és sokszor a valóságot. Nem állunk a valóság talaján. Igazság mozzanatok élnek bennünk, sok mindent tudunk Jézusról, de Őt magát nem ismerjük igazán. Szólunk is hozzá, szoktunk imádkozni, talán, a baj esetén, a viharok kellős közepén, de nem tudjuk, kit szólítottunk meg. Tőle kérünk segítséget, de magunk sem képzeltük, hogy így tud segíteni.
Éppen ezért, ebből az ismert történetből azt szeretném ma kiemelni, milyen az, aki a valósággal számol. Mi a valóság, mi az, ami ott volt a szemük előtt. Ott volt kéznél. Ami volt, de nem számoltak vele igazán. Vagy nem számolunk vele mi igazán.
1) Kezdjük azzal, hogy nem számolunk sokszor azzal, hogy van túlsó part. Sokan tényleg nem számolnak azzal, hogy a földi életünk nem más, mint átkelés a túlsó partra. Amikor a világra jöttünk, betettek minket egy kis csónakba, amit úgy hívnak: bölcső, azt meglökték ott a parton, és elindulunk egy vízen. Egyszer megérkezünk egy másik partra, szintén egy csónak formájú valamiben, amit úgy hívnak: koporsó. Ez a néhány év, vagy évtized, amit itt tölthetünk, nem más, mint egy nagy átkelés a tavon, ahol időnként vannak viharok is. Vannak gyönyörű napsütéses csendes időszakok is. Nagy átkelés valahonnan valahova. Nemcsak valahonnan van, hanem valahova is van.
Sokan azt sem tudják, vagy nem tartják számon, hogy honnan indulunk el, arra meg végképp kevesen gondolnak, hogy valahova meg fogunk érkezni, és nem mindegy, hova. Nem mindegy, milyen kikötőben kö-tünk ki, mert két lehetőség is van, és ezek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Vagy az örök élet, vagy az örök kárhozat. Isten igéje minket szeretettel figyelmeztet, hogy nem mindegy, mivel töltjük a hajókázásnak az idejét. Ha erre sosem gondolunk, hogy nem mindegy, hol fogunk kikötni, akkor rossz helyen fogunk kikötni.
Ismerőseim közül többen úgy élik az életüket, mintha nem kellene egyszer kikötni. Amikor erről beszélgettünk, hárítottak és hessegették el ezt a témát. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy ha hajózunk, akkor egyszer valahova meg fogunk érkezni, s nem mindegy, hova.
Ha most képletesen mondom, ezen a hajón is végigrohangálják emberek az életüket, kergetőznek, vagy hajszolnak valamit, vagy folyik végig a kártyaparti, és a cél az, hogy minél többet nyerjek. De ha rossz helyen kötünk ki, akkor a nyereségemmel együtt pusztulok el. Szabad kártyázni, de arra is kellene gondolni, hogy valahova megérkezünk, és nem mindegy, hova.
Vagy végig alusszák a hajóutat, és sose gondolnak arra, hogy egyszer ennek vége is lesz. És milyen vége lesz? Ezt a néhány évtizedet Isten arra is adta, hogy felkészüljünk arra, hogy ha megérkezünk, hogyan fog folytatódni, mert mindenkinek fog folytatódni. Nem a nagy semmi vár ránk, hanem vagy Őhozzá futunk be, abba a révbe, amiről az énekünk szólt, vagy vár minket karmaival az ősellenség, az ördög. Éppen ezért követ el a Sátán mindent, hogy a hajóúton ne gondolkozzunk a végéről, hogy ott mi lesz, hanem érkezzünk meg az ő karmaiba, és ott már ezen nem lehet változtatni. Itt lehet felkészülni, és itt lehet változtatni.
Jézus kedvesen mondta a tanítványoknak, mikor búcsúzott tőlük: én előre megyek, az én Atyám házában sok lakóhely van, nektek is helyet készítek, és majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok. (Jn 14,1-3)
A benne hívő embernek ennyi a halál, az elmúlás, a gyász, az örök élet. Persze, sok könnyel és fájdalommal is jár ez adott esetben, de nem amiatt. Sőt, aki tudja, hova érkezik meg, annak a könnye sem olyan sós, és a gyásza sem olyan keserű. Ha gondolunk erre. Aki pedig nem gondol erre, azt Jézus egyetlen kemény szóval jellemzi — és Ő nem szokott ilyen szavakat gyakran használni —, amikor arról a gazdagról mondott példázatot, aki csak arra koncentrált egész életében, hogy teperjen, gyűjtsön, felhalmozzon. Amikor nagyon sok összejött, így szólt: na most már tedd magad kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél. Jézus azt mondja: bolond az éjszaka meghalsz, és kié lesz az, amit összegyűjtöttél?
Ritkán mond ilyet Jézus: bolond, de nem bolond az az ember, aki úgy hajózik végig egy életet, hogy nem érdekli, hova fog megérkezni, miközben felkészülhetne, és már a hajóút is sokkal szebb és gazdagabb lenne, ha készül arra, amit neki elkészítettek: az én Atyám házában sok lakóhely van, és ott lesztek, ahol én vagyok.
Sokszor bizony viharoknak kell jönniük, hogy emlékeztessenek minket erre. Eszembe jutott egy kedves férfi, aki megdöbbentő dolgokat mondott, mikor a második infarktusa után ott ültem a betegágya szélén a kórházban. Azt mondta: tudod, az elsőért még nem, de ezért a másodikért hálát adtam Istennek. Azért is, hogy adta, meg azért is, hogy megtartotta az életemet. Mert eddig sosem gondoltam arra, hogy egyszer vége lesz az életemnek. A hátralevő időt, ha még dolgozhatom, szeretném azzal tölteni, hogy felkészülök. Ezt egy negyvenes, értelmes férfi mondta, aki addig úgy hajózott, hogy nem gondolt arra, hogy egyszer vége lesz, és nem mindegy, hova érkezik meg. Egy ilyen nagy viharnak kellett jönnie, hogy erre is gondoljon.
Vagy az a fiatalasszony, akinek egyszer viharba került a házassága és recsegett, ropogott minden eresztéke. Azt mondta: most döbbentem arra, hogy ebbe a házasságba Jézussal indultam, de aztán mindenféle közbejött, és az egész Jézus-ügy elaludt a hajón — mintha ezt a történetet idézte volna. Most ez a válság ráébresztett arra, hogy fel kell ébresztenem Őt. És számomra is egészen csodálatos volt, ahogy felébresztette, ahogy megszólalt Jézus, és a nagy vihar után lett nagy csendesség, és olyan békesség, ami a mai napig tart. A gyerekek is hálásak ezért. Egy viharnak kellett jönnie, hogy felébressze Jézust, és gondoljon arra is, mi lesz utána.
Egyszer egy fiatal párral hármasban jöttünk vissza egy kicsi sírtól, ahova egy kicsi koporsót helyeztünk el. Ők mondták azt: eddig sose gondoltunk arra, hogy egyszer minket is letesznek egy ilyen gödörbe. Aztán attól kezdve többször beszélgettünk arról, hogyan lehet felkészülni, s eközben kaptak igazi vigasztalást is Istentől.
Nem sorolom tovább a történeteket. Né-ha viharokat enged ránk a mi Urunk azért, hogy ráébredjünk arra, hova is igyekezünk? Jó-e az irány? Tudjuk-e: vár valaki minket a túlsó parton, de csak akkor érkezünk meg az Ő szerető karjaiba, ha már a hajón utazás közben felébresztjük Őt és közösségünk lesz vele. Ha pedig minden fontosabb, mint a Jézussal való közösség, akkor Jézus nélkül kötünk majd ki, és kell eltöltenünk az örökkévalóságot.
Mi tudjuk-e pillanatnyilag, milyen irányba halad a hajónk? Ezen akár ma este is lehet változtatni.
2) A másik, hogy van, amikor nem bírunk az elemekkel. Ez különösen a modern ember gőgje, hogy azt hiszi mindenen úrrá lehet, mert az ő nagy esze, az ő eszközei, műszerei, módszerei azok győzelmessé teszik minden erő felett. Meg kellett tanulniuk a tanítványoknak is, hogy van, amikor nem bírnak az elemekkel. Hiába szakemberek, hiába tapasztaltak, hiába tudják, hogyan kell kezelni egy halászbárkát, itt most akkora vihar van, hogy tehetetlenekké válnak. Csurom vizesek, nincs egy száraz négyzetcentiméter sem rajtuk, és örülnek, hogy még nem dobta ki őket valamelyik hullám a halászbárkából. Egyszerűen nem bírnak vele. Hiába az összefogás, hiába a vezényszavak, hiába minden… nagyobb a pusztító erő, mint amivel az ember meg tud birkózni.
A földrengéseket előre jelezni tudjuk, de leállítani nem tudjuk. Ugyanígy van a viharainkkal is, meg sok minden mással, ami miatt szenvedünk. Majd én leszokom, amikor akarok — mondják az alkoholista testvéreink, s nem tud leszokni. Főleg nem akkor, amikor akar. Sokszor a bennünk levő félelemviharokat sem tudjuk megállítani. A harag és a gyűlölet vihart sem. Már nekünk is elegünk van belőle, mert emészt minket, meg tönkretesszük miatta a környezetünket is. Kiderül, hogy ez nemcsak elhatározás kérdése: én mától nem haragszom többé rá! Na de valahányszor eszembe jut, összeugrik a gyomrom, és néha még a kezem is ökölbe szorul. És hiába határozom el, és szeretnék, nem bírom.
Ezek a viharok sokszor este jönnek, mint itt is. Egy-egy nagy erőfeszítés után szoktunk ilyen viharba kerülni. Diákok tudják, én is emlékszem a régi vizsgaidőkre, hogy a vége felé követtem el hibákat akár a tanulásban, akár valami erkölcsi hibát vagy bűnt. Meg az élet vége felé előjönnek az ember régi természetére jellemző tulajdonságok, s akkor már nincs szívük a többieknek szólni, ő meg már nem nagyon ellenőrzi magát, s valami vihar keletkezik miatta.
A házasságokban is néha évtizedek után, kapuzárás előtt, este lesz ideges valaki és követ el bűnöket. Este jönnek a viharok és váratlanul törnek ki, mint itt. Elindulnak szép csendes vízen, s egyszer csak méteres hullámok, és nem bírunk velük. Ezt nehezen veszi tudomásul az ember. A Biblia világosan beszél arról, hogy van olyan, hogy én már tudom, mi a jó, és elhatároztam, hogy a jót akarom — írja Pál a Róm 7-ben —, de egyszer csak látom, hogy nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. Miért csinálom azt, amit nem akarok? Mert nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakó bűn — így mondja röviden. Van egy olyan motor bennem, amelyik néha olyan irányba visz, ahova nem szeretnék menni. Olyat mondok, amit jobb lett volna, ha nem mondok. Úgy viselkedem, ahogy nem akartam viselkedni. — A gőgös ember kénytelen alázatosan tudomásul venni, hogy ezt csak egy nagyobb erővel lehet valahogy helyrehozni. Ha elhiszi, hogy ez a nagyobb erő személyesen maga az Úr Jézus Krisztus, akkor eljuthat oda, mint a tanítványok, hogy felébreszti.
De vajon miért nem ezzel kezdték, mikor már gyülekeztek a fekete felhők? Nem lehetne akkor mindjárt szólni Jézusnak? Uram, ebből vihar lesz, mert mi tapasztalt vízi emberek vagyunk, mielőtt még kitör, segíts rajtunk! Mielőtt még fűhöz-fához szaladgálnánk segítségért, nem lehetne mindjárt Őt kérni? Ó, de sokszor úgy vagyunk, hogy csak a végén… Amikor már nyilvánvaló, hogy elveszünk, amikor már csak morzejeleket lehet leadni: Uram, segíts, elveszünk! Boldog ember az, aki előbb kiált már hozzá!
Nagy kegyelem azonban az, hogy még ekkor is lehet kiáltani és felébreszteni Őt. Jó lenne, ha minél előbb abbahagynánk a reménytelen akciózásunkat. Szánalmas, amikor az ember vallásosan kezd akciózni: majd én ezt levezekelem. Majd ellensúlyozom ezeket a gaztetteimet jócselekedettel. Akkor próbálja méricskélni és meggyőzni saját magát is, hogy már egálban vagyunk.
A Biblia azt mondja: akármit teszünk, nem tudjuk kiegyenlíteni azt a sok istentelenséget, ami bennünk van semmilyen emberi erőfeszítéssel és jó cselekedetekkel. Annál kevésbé nem bírunk ezekkel az elemekkel, mert itt démoni erőkkel is szembeállunk. A Bibliában a tenger mindig a dé-monok jelképes székhelyét is jelenti. Amikor az ördögök kérték, hogy az emberből kijőve a disznókba mehessenek, azokat a tengerbe küldték. Ennek van jelképes jelentése. A Jelenések könyvében az Antikrisztus a tengerből jön ki. A tenger ezeknek a sötét, ember ellenes erőknek a jelképe is. Ezekkel nem bír az ember, Jézusnak azonban egyetlen szavára azt csinálnak, amit Ő akar. Ha akarja, elkergeti őket, ha megszó-lal, meghunyászkodnak. Elkezdenek alkudozni vele egy-két esetben: Jó, tudjuk, hogy te messze felettünk vagy, de azért engedd meg nekünk ezt, meg azt… Ővele kell szövetkeznünk, amikor kiderül: nekünk nem megy.
Először is tehát azzal kell számolnunk: van túlsó part, aztán azzal, hogy vannak olyan romboló erők, amikkel nem bírunk.
3) Van Szabadító, sőt ott van a Szabadí-tó. Az, hogy Jézus alszik, nem azt jelenti, hogy nincs, vagy nincs jelen, vagy nem képes segíteni. Ez azt jelenti, hogy Ő meg akarja mutatni nekünk az Ő alvásával, képességeink korlátait, hogy utána felragyogjon az Ő korlátlan hatalma és szeretete. Azért alszik, hogy meglássuk: itt elveszünk. Így magunkban, ahogy vagyunk, elveszünk. Itt nincs segítség, és végre feltétel nélkül tőle fogadja el az ember a segítséget.
Szokták mondani: halál ellen nincs orvosság, és tényleg nincs. Viszont Jézus éppen a halál ellen ad mindig orvosságot. Itt is. Ha Ő nem segít, belefulladnak a tengerbe. A halálból menti ki őket. Az örök életet, az üdvösséget tekintve is az örök halálból ment ki minket. Aki hisz énbennem, ha meghal is él az — mondja Bethániában a két gyászoló asszonynak, mielőtt Lázárt feltámasztaná.
Ő valóban a halálból ment ki minket. Ez egy rendkívül gazdag, sokjelentésű szó, ami itt szerepel: elveszünk. Ugyanez a szó van a sokat idézett János 3,16-ban is, ahol azt mondja Jézus: Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Elvész, elpusztul, örökre elszakíttatik Istentől, és emiatt kell szenvednie, ezt jelenti ez. Nem a megsemmisülést jelenti. Ebből az elveszett állapotból szabadít ki minket Jézus, csak fel kell ébreszteni, és el kell hangoznia ennek: Ments meg, mert elveszünk! Ehhez pont ezt a három dolgot kell komolyan venniük a tanítványoknak: Jézus nélkül elvesznek, Jézus, ha alszik is, jelen van és felébreszthető, és Ő feltétlenül tud segíteni. Ebből akármelyik hiányzik: nincs segítség.
Amíg nem vagyok bizonyos abban, hogy Jézus nélkül elveszek, akármilyen derék ember vagyok is, a kárhozat vár rám, addig nem fogok így kiáltani: ments meg! Addig lehet, hogy fogok imádkozgatni, vagy vádolni még Őt is a viharok miatt, de nem fogok segítségért kiáltani. Vagy amíg azt hiszi valaki, hogy Ő nincs, mert annyira alszik, hogy nem is érdemes megszólítani, addig megint csak nincs segítség a számára. Vagy amíg nem hiszi, hogy Ő tud segíteni ebben a reménytelen helyzetben is, megint csak nem fog így kiáltani.
Jó lenne, ha ma megvizsgálnánk becsületesen, hogy bizonyosak vagyunk-e ebben a háromban: Jézus nélkül elveszünk menthetetlenül; Jézus közel van hozzánk és megszólítható; Jézus egészen bizonyos, hogy tud segíteni. Akinek a szívében ez a három ott van, mindegy, milyen arányban, meg milyen mértékben — Jézus az icipici hitet is komolyan vette mindig, és arra is válaszolt hatalmasan —, akkor az ilyen ember felébreszti Őt.
Ehhez azonban le kell mondani a gőgünkről. Ehhez el kell jutni oda: „A bátorságom gyávaság, a bölcsességem kábaság, más nem segíthet, ha te nem, fogadj el Istenem!” Aki ezt elmondja, az meghallja Jé-zus szavát: hallgass! Akkor kiderül: Ő Úr az elemek felett, Úr az ördög pusztító hatalma felett. „Te ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy.” Ezt a győztes Krisztust szólította meg a kétségbeesett ember. Egyetlen szóval megfordítja az egész helyzetet.
Ebben a fejezetben újra és újra ismétlődik ez: csak szólj egy szót. A fejezet elején olvastuk a kapernaumi százados történetét, akinek a szolgája beteg lett és azt mondja Jézusnak: ne fáradj el hozzám, te nagy Úr vagy, te innen is tudsz parancsolni a betegségnek, csak szólj egy szót, és meggyó-gyul a szolgám. Utána következik egy történet, ahol Jézus megkötözötteket szabadít meg, és ezt olvassuk itt: „Ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket”… Itt mindenütt a logosz görög szó van, ami azt jelenti: ige. Jézus szava ige. Az az ige, amivel Isten ezt a világot teremtette. Az az ige, amit isteni teljhatalommal mondott ki mindig. Így szól rá a viharos tengerre.
Arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha ez előbb eszembe jut, és az itt ülők közül néhányakat megkérhettem volna, hogy csak három percben mondják el itt, hogyan gyógyította meg az életüket Jézus egy ilyen szóval. Sokszor beszámolnak erről a testvérek és én is el tudnám mondani azt az igét, amivel először beleszólt az életembe. Hányszor beszámolnak arról, hogy amikor elmentem küszködve, gyötrődve, már semmit sem remélve, egyszer csak kezdtem odafigyelni az igehirdetésre, s hallom, hogy ez rólam szól… Ott valamire választ kapott, valamitől megszabadult. A zsákutcából új irányt mutatott neki az élő Jézus Krisztus. A vigasztalhatatlan szívét megvigasztalta. A békétlenség helyére békességet adott… Szó-val, vagyis igével, nem emberi fecsegéssel, hanem igével. Azzal az igével, ami a Biblia nyelvén tettet is jelent mindig. Isten szava és Isten tette ugyanaz. Amikor Ő megszólal, akkor cselekszik. Megcselekszi, amit akar az Ő beszéde.
Ezért érdemes nekünk így olvasnunk a Szentírást, ezért érdemes hallgatni a róla szóló igehirdetést, mert azon keresztül Ő maga szólíthat meg minket.
A tanítványoknak ezt a segélykiáltását szeretném a testvérek szívébe vésni, mert itt fordult meg az ő történetük, amikor elhangzott: Uram, ments meg minket, elveszünk!
Minden ilyen őszinte segélykiáltásra Jé-zus hatalmasan válaszol. Van úgy, hogy ezt többször is el kell mondani. Néha megvárakoztat minket. Néha valóban úgy tűnik, mintha a kiáltásunk után is még aludna. Próbára teszi a hitünket. Hisszük-e, hogy neki akkor is lehetséges, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte, és lehet még az is, hogy nem a kéréseinket fogja teljesíteni, hanem annál többet ad. Nem teljesíti azonnal, de az Isten békessége betölti a szívünket — ahogy ezt Pál apostol is megtapasztalta és a Filippi levélben leírja. Annyi bizonyos, hogy Jézus nem közömbös, amikor mi viharok között hányódunk.
Ha egy mondattal kellene összefoglalni, hogy mire bátorítanék most szeretettel mindenkit, akkor ezt mondanám: kiálts Jézushoz! Úgy, ahogy eszünkbe jut. Komolyan kell venni, hogy nélküle elveszünk, hogy Ő akkor is ott van, ha alszik, vagy úgy tűnik alszik, és Ő egészen bizonyos, hogy tud segíteni.

Munkatársakkal beszélgettünk, és felvetődött a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy vannak, akik elindultak valamikor a hit útján, egy ideig úgy tűnt, haladnak is azon, aztán valami miatt bekövetkezett az, amiről a múlt vasárnapi igehirdetés szólt: elsodródtak. Ma is úgy emlékeznek vissza azokra a szép időkre, mint amiket visszakívánnak maguknak, a gyakorlatban azonban messze vannak Jézustól. Ki ebben, ki abban látta ennek az okát. Valaki csendben megszólalt: azért következhetett ez be, mert nem adták oda a szívüket Istennek. Ez kicsit érzelmesen, sőt érzelgősen hangzott, de azért ott maradt mindannyiunknak a fülében.
Aztán szó esett arról is, hogy vannak a gyülekezetekben olyanok, akik sok mindent tudnak, tisztelettel beszélnek Istenről, sőt bizonyos munkát, szolgálatot is vállalnak, de nyilvánvaló, hogy valami hiányzik a hitükből, a keresztyén életükből. Mi ez a valami?
Elhangzott ismét a csendes válasz: nem adták oda a szívüket Istennek.
Utólag is gondolkoztam ezen, s miközben gondolkoztam, igék jutottak eszembe. Ezek meggyőztek arról, hogy ez a helyes válasz. Ezért következhetnek be ilyen bajok, amiket említettem, mert aki nem adja oda a szívét Istennek, az kiszolgáltatott marad. Az elsodródhat, megrekedhet félúton, vagy igazán rá sem lépett arra az útra, amiről Jézus azt mondja: az életre vezet.
Így jutott eszembe ez az ige is, hogy maga Isten kéri a benne hívőket: „Adjad, fiam, a te szívedet nekem, és a te szemeid az én utaimat megőrizzék!” Vajon miért éppen a szívünket kéri Isten?
Azért, mert ahogyan erről már többször szó volt, az ókori gondolkozás szerint a szív nemcsak az érzések, az érzelmek kiindulópontja, hanem az ember egész lelki, szellemi életének a középpontja. Ott zajlik mindaz, ami meghatározza egy embernek az életét. Olyan belső műhely a szív, amiben kialakul kinek-kinek a gondolkozásmódja, alakul, formálódik a jelleme. Ott születnek meg a gondolatok, onnan indulnak el az érzések, és ott jön létre minden döntés: az akaratnak a székhelye is a szív.
Nehezen adja oda a szívét a legtöbb ember másoknak. Az értelmünket könnyebben odaadjuk. Valamire felhívják a figyelmünket, elolvassuk, utánanézünk, megismerjük, elvileg egyetértünk vele, de ez még nem kötelez semmire. Ezen még kívül maradhat az illető. Ez nem feltétlenül érinti mélyen az embert.
Sőt, az is lehetséges, hogy valaki részt vesz valami közös jó akcióban, munkában, szolgálatban, és közben teljesen meg tudja őrizni a függetlenségét mindattól, amiről ott szó van. Akkor hagyja abba, amikor akarja, addig működik együtt, amíg jónak látja. Vannak ilyen észhívők és akciós-hívők, akik azonban a szívüket még nem biztos, hogy odaadták Istennek.
Aki a szívét odaadta, az mindent odaadott. Aki a szívét odaadta Istennek, az önmagát adta oda teljesen. Ezek után nem kérdés az, hogy a szabadidejéből mennyit fordítson Isten céljaira. Mert ha kell, az egészet odaszánja neki. Vagy ha szükséges, még a szabadságából is elkér néhány napot, és azt is rászánja annak az ügyére, akinek odaadta a szívét. Ezt soha nem fogja felpanaszolni. Emiatt sem hősnek, sem mártírnak nem tekinti magát, hiszen annak, akinek a szívét odaadta valaki, bármit szívesen odaad, és öröm a számára, hogy ha örömöt szerezhet, bármilyen áldozat árán is. Nem tartja számon az érte hozott áldozatokat. Neki tulajdonképpen nem is áldozat sokszor az, amit fizet ezért. Amit ad annak, akinek a szívét már odaadta, azt végső soron nem akkor ajándékozza, amikor arra szükség van, hanem előre már mindent odaadott, csak egy ideig még ő használta. Mihelyt akármire szükség van, boldogan rendelkezésére bocsátja azt is.
Csak aki így odaadta a szívét Istennek, az mondhat ilyesmit, amit Pál apostol mondott az efézusi vénektől búcsúzva: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, azt a szolgálatot, amit kaptam az én Uramtól, Jézustól.” (ApCsel 20,24)
Péter is mondott ehhez hasonlót. Azt mondta nagycsütörtök este: „Uram, az életemet adom érted”, de ő akkor a szívét még nem adta Jézusnak. Néhány óra múlva letagadta azt is, hogy valaha ismerte.
Pál úgy mondta el ezeket a szavakat, hogy a szíve már Jézusé volt. Ezért mindezt valóra is tudta váltani. És valóban az életét is odaadta.
Talán a szerelmesek kapcsolatán lehet leginkább szemlélni, mi következik abból, ha valaki a szívét odaadta a másiknak. Attól kezdve csakugyan semmi nem sok, amit még adhat. Semmi nem drága, amivel a másiknak örömöt szerezhet. Ilyen hideg téli estéken is órákig sétálgatnak, csakhogy együtt lehessenek és beszélgethessenek.
Azért olvastam fel Pál apostol Korinthusi leveléből azt a részletet, mert a macedóniai gyülekezetek életében egyszer szemléletessé vált mit jelent az, ha valakinek a szíve Jézusé? A jeruzsálemi szegények szá-mára rendeztek gyűjtést a gyülekezetekben. A macedóniai keresztyének azonban olyan szegények voltak, hogy Pál nem akart tőlük kérni. De meghallották, hogy gyűjtés folyik, és addig könyörögtek, amíg elfogadták az ő adományaikat is. Ekkor csodálkozott el mindenki, hogy a köztudottan legszegényebbek milyen nagy adományt gyűjtöttek össze a jeruzsálemi szegények részére. Többen is kérdezgették: hogyan volt ez lehetséges? Erre ad választ az apostol ezekben a sorokban: „A nyomorúság sok próbája között is bőséges az ő örömük, és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett. Mert bizonyság vagyok rá, hogy erejük felett is adakoztak. (…) És nem amiképpen reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak, és nekünk is az Isten akaratából.” (2Kor 8,2-5)
Ez a titok nyitja. Önmagukat adták először — már a gyűjtést megelőzően — az Úrnak, és nekünk is — mondja Pál apostol. Vagyis ezek a keresztyének komolyan vették, hogy őket Jézus Krisztus megvette. Az Ő drága vérével kifizette a váltságdíjat, kiváltotta őket a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és ők mindenestől Jézus tulajdonainak tekintették magukat. S ha ők maguk mindenestől Jézuséi lettek, akkor a zsebük is Jézusé lett. Ami abban volt, az is — az egész. És ha eljön az az idő, hogy szükség van valamire, ami a zsebükben van, akkor nem nagy kegyesen a magukéból adnak valamennyit, hanem rendelkezésére bocsátják az új tulajdonosnak azt, ami az övé. Így könnyű adni. — De nemcsak Jézusnak adták a szívüket, hanem azt mondja az apostol: mivel a szívüket Jézusnak adták, ezért azoknak is adták, akik Jézuséi. Ő a fő, a benne hívők a test tagjai, ez egy egység, tehát így könnyű szeretni a távol élő ismeretlen testvéreket is, és ha szükségük van arra, hogy segítsünk, a legtermészetesebb módon segítünk. Ezt nem tartjuk számon, és nem várunk viszonzást, mert nem a magunkéból adunk, hanem mindenünk az Úré. Aki a szívét neki adta, az mindenét neki adta.
Azt hiszem, sokan tapasztaltuk már, milyen nagy különbség van aközt, amikor valaki úgy végzi a munkáját, úgy él a házasságában, családjában, úgy gyakorolja a hitét, hogy abban benne van a szíve mindenestül. Vagy ha mindezt úgy cselekszi, hogy korrekt, úriember módjára szigorúan betartja a határokat: csak a kötelességét teljesíti. Csak amit rajta számon kérhetnek, azt nyújtja. A szíve nincs benne. Szív nélkül vagy félszívvel cselekszik.
Itt tehát nem érzelmekről van szó, hanem a szó bibliai értelmében a szívünket Istennek odaadni azt jelenti, hogy fenntartás nélkül, visszavonhatatlanul mindenestől rendelkezésére bocsátjuk magunkat. Amikor ő ezt egy-egy konkrét helyzetben komolyan veszi, akkor azt természetesnek tartjuk. Éppen azt bocsátjuk rendelkezésére, amire szükség van, amit kér.
Nagy változást jelent ez minden ember életében. Isten ezt a változást akarja kimunkálni bennünk a saját érdekünkben. Ismerek valakit, aki évekig úgy járt egy gyülekezetbe, hogy állandóan panaszkodott rá. Egyszer megkértem, amikor találkoztunk: ne kezdd megint elölről, miért rossz az a gyülekezet, és milyen hibái vannak. Úgy volt, hogy már ott is hagyja, és elmegy máshova, keres egy tökéletes gyülekezetet, amikor megkérték valami szolgálatra. Miközben a többiekkel együtt ott ezt a szolgálatot, munkát végezte, belátott a „kulisszák” mögé. Meglátta, miféle emberek vannak itt. Ezek a hívők időt, pénzt, fáradságot nem sajnálva, másoknak a szükségeit próbálják enyhíteni. Hogy milyen örömmel hoznak olyan áldozatot, amire ő teljesen képtelennek tartotta magát abban a helyzetben. Egyszerre megtiszteltetésnek tartotta, hogy közöttük lehet. Aztán kérés nélkül is segített, s szinte észre sem vette, ott maradt a szíve ebben a másokért végzett szolgálatban. Attól kezdve is látja annak a gyülekezetnek a hibáit, és néha szóvá is teszi, de nem úgy, mint korábban. Nem a kívülálló lázadó ítélkező szemével és indulataival, hanem a belül levőjével, aki azért veszi számba a hibákat, mert szeretné azokat kijavítani, és szövetségeseket keres a javításhoz. Egészen más volt ő, amikor a szíve már ott volt, mint amíg nem.
Sokféle akadálya van annak, hogy a szí-vünket odaadjuk Istennek. Éppen az előbb említett beszélgetés során kérdezte meg valaki óvatosan: és ha valakinek már nincs szíve? Hogy érted ezt? Úgy, hogy nem használja egy idő óta. Csak az eszét használja, az értelem hűvös számításaival pontosan kiszámítja, mit tegyen és mit ne, minek mi lehet a következménye, és megszokta, hogy így él. Mintha nem lenne szíve.
Olyan is van, akinek már értelme sincs a szó ilyen jelentését tekintve, csak zsebe. Csak aszerint mérlegeli a dolgokat, hogy megéri vagy nem. Amíg megéri, ott van, s úgy tűnik, a szíve is ott van. Mihelyt azonban nem éri meg, abban a pillanatban elmegy, otthagy ügyet, értékeket, félbe a munkát. Otthagy hazát, házastársat, gyerekeket, hitet, bármit — nem éri meg. Ezt mindenki megértheti, hogy ő tovább ott nem marad.
Valóban kialakulóban van egy ilyen emberhez nem méltó, szánalmas gondolkozásmód. Egyre többször lehet ezzel találkozni. Ilyen embereknek szavalni arról, hogy kedvesem, a szíved hol van, meg kié? Nevetséges dolog. Ők az értelmükkel, a zsebükkel és valami más hasonlóval mérik a dolgokat.
Akadály lehet azután az is, ha valaki menet közben elveszíti a szívét. Ismertem egy férfit, aki fiatal korában megszeretett egy leányt. Kölcsönös volt a szerelem, megtörtént az eljegyzés, tervezték az esküvőjüket, és egy baleset miatt meghalt a menyasszonya. Ezt soha nem tudta kiheverni. Évek múlva megnősült, gyermekeik születtek. Szép eredményeket értek el mindnyá-jan a munkájukban. Békesség volt otthon, talán soha hangos szó nem hangzott, de valahányszor ott voltam náluk, fáztam. Nem volt szív az együttesben. Így nem lehet sokáig élni, legalábbis kevés ember bírja ki egészségesen. A férfi a végén búskomor lett, az asszony pedig alkoholista.
Nem szabad elveszíteni a szívünket! Nem szabad otthagyni a szívet egy halottnál, ha még oly drága volt is, amíg élt. A szívből csak egy van, és nem pótolható semmivel. Ugyanebben a könyvben olvassuk, Isten mondja: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a te szívedet…” (Péld 4,23) Ezt az Isten mondja: adjad nekem a szívedet, mert ott lesz a legjobb helyen.
Mitől függ, hogy valaki hova adja a szívét? Épp most olvastuk a napokban bibliaolvasó kalauzunk szerint a Hegyi beszédben, hogy az emberi szív legjobb ismerője, Jézus mit mond erről. Azt mondja: „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6,21) Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Ami valakinek a legfőbb kincs, a legnagyobb érték, ahhoz fog tapadni a szíve. Ott lehet megtalálni a szívét. Ezért döntő az, hogy ki, mi nekünk a legfőbb érték, a legnagyobb kincs. Valóban a legnagyobbat tesszük-e a legfontosabb helyre?
Jézus ezt a mondatot annak a gondolatmenetnek a végén mondja, ami arról szól, hogy mennyire igézetébe kerültek az akkori vallásosok a mammonnak, a pénz tiszteletének. Azt gondolták, hogy a pénz mindenható, a meggazdagodás, mégpedig a gyors meggazdagodás igézetébe kerültek sokan. Ez után mondja Jézus: vigyázzatok, mit tekintetek a legfontosabbnak, mert ahhoz fog tapadni a szívetek. Ahol a ti kincsetek, ott van a szívetek.
Mi a mi kincsünk? Sokaknak a szíve egy személyhez tapad, és ez kívülről nézve roppant tiszteletre méltó, emiatt csak megdicsérni lehet valakit: egy szülőt, egy anyát, hogy a szíve a gyermekeiért dobog, és mindent értük akar megtenni. Vagy egymást nagyon szerető házastársaknál, vagy a szülő iránti szeretet, vagy egy eszme, vagy a munka, az alkotás, az eredmények: akár sport, akár művészet, akár hétköznapi munka — ez mind tiszteletre méltó lehet, de vajon ezek közül bármelyik nevezhető legfőbb, örökkévaló, megváltozhatatlan értéknek? A pénz egyik napról a másikra értéktelenné válhat. Az összegyűjtött vagyonnal megeshet — mondja Jézus éppen az említett gondolatmenet során —, hogy a tolvajok kiássák, a moly megrágja, a rozsda kikezdi és megemészti. Az illető személy, akihez a szívét kötötte valaki, egyszer csak szembefordul vele, vagy messzire kerülnek egymástól, vagy meghal — és akkor mi lesz? Akkor összeomlik az ember. Megszűnik a kincs, amihez a szíve kötődött.
Ezért mondja itt Isten: adjad, fiam, a te szívedet nekem. Az élő Isten és a vele való hitbeli közösségünk az egyetlen olyan kincs, ami soha nem veszíti el az értékét, ami mindent kibír, és mindent túlél. Ő az egyetlen állandó, változhatatlan és örökkévaló, aki és a vele való közösségünk kincs itt, és kincs marad a halál után is egy örökkévalóságon át.
Isten nem önző szempontból kéri ezt tőlünk, hogy adjad, fiam, a te szívedet nekem. A mi érdekünkben kínálja fel ezt a lehetőséget. Miért a mi érdekünket szolgálja ez? Egyrészt azért, mert csak ez állandó és maradandó biztos alap egy ember lába alatt, és biztos fogózó, amibe belekapaszkodhat. Olyan érték, ami soha nem változik. De azért is, mert ahol a legfőbb kincs kerül a legfőbb helyre, ott minden egyéb is elrendeződik úgy, hogy az őt megillető helyre kerül.
Gyakran látom, hogy azokban a családokban, ahol a szülők valóban egészséges bibliai hittel hisznek Istenben, és a szívüket odaadták neki, okosan tudják szeretni a gyerekeket. Ott nem lesz a gyerekből bálvány. Ott nem majomszeretettel ajnározzák körül és teszik tönkre. Ott azt kapja meg, amire szüksége van és szüksége lesz, és meg fog tudni állni a maga lábán. Ott van fenyítés is. Mert az is hozzátartozik a szeretethez. Nem szeszélyesen és nem indulatból, hanem a helyén. Ott is vannak hibák, nem akarom ezt idealizálni, de a helyükön vannak az emberek. Helyesen tudják szeretni egymást, mert mindenek felett szeretik az élő Istent. Helyesen tudnak szolgálni egymásnak, mert mindenekelőtt szolgálnak a mindenható Istennek. Ezért kéri Isten, hogy adjad, fiam, a te szívedet nekem. Nála van a legjobb helyen.
Ha valaki tudatosan neki adja — egyébként a teremtés jogán meg a megváltás jogán is az övé, és követelhetné a magáét, de Ő nem követeli —, akkor rendeződni kezd az ember élete. A helyükre kerülnek a személyek, az ügyek, a feladatok, a kiadások, az időbeosztás megváltozik. Ott is lesznek folyamatosan gondok. Ezek az emberek is követnek el hibákat, de a legfőbb érték a legfőbb helyen van. A szívük Istené. S ez kihat az egész életükre, meghatározó módon.
Erre vonatkozik alapigénknek a második fele: „… és a te szemeid az én útaimat megőrizzék.” Tudniillik ez a rendeződés jelenti azt, hogy Isten igéjéhez igazítja az életét az ilyen ember. Sokszor magától is ahhoz igazodik, mert ez a szíve vágya, mert az igét mint iránytűt minden nap a kezében tartja, s ha lelépne is az útról, az jelez, és vissza lehet találnia. Ez biztonságot, békességet ad az embernek. Alkalmassá teszi arra, hogy másokat is jó irányba próbáljon vezetni vagy tanácsolni, ha hallgatnak a tanácsra és igénylik azt.
Egyszóval: mint Isten képviselője is jelen van a világban az ilyen ember. Mutatja az életre vezető utat. Isten akarata szerint rendeződik az élete. És ha sok mindent elveszít is azok közül az értékek közül, amik neki fontosak voltak, vagy azok közül, akik a legfontosabbak voltak ebben az életben, el tudja mondani énekünk szavaival: „E földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, maradjon meg mellettem szerelmed és a hit. Csak azt el ne veszítsem, mi benned, ó Úr Isten, remélni megtanít.” Nincs az a nyomorúságos helyzet, amiben ezt a reményt, ezt a hozzávaló ragaszkodást meg ne őrizné Isten, a magunk érdekében. Amikor mi már kapaszkodni sem tudunk belé, Ő megtart minket.
Akié a szívünk, az uralja. Oly sokszor lehet látni, aki talán nem is tudja, de a gonoszé a szíve, azt a gonosz a markában tartja. A szívét olykor haragra ingerli, benne keserűséget halmoz fel. Folyamatosan szennyezi, kínozza, terheli. Aki pedig odaadta a szívét Istennek, az tapasztalja, hogy Isten karbantartja a szívét, folyamatosan erősíti, tisztogatja, Szentlelkével újra és újra betölti, és megőrzi sokféle veszedelem között is.
Szeretném javasolni ma délutánra is, hogy keressünk egy kis csendet, álljunk oda Isten elé, és önvizsgálattal tegyünk fel kérdéseket magunknak, és válaszoljunk azokra őszintén. Kié a mi szívünk? Egyáltalán mi van a szívünkkel? Van-e, vagy betemette sok minden, és működésképtelenné vált? Arra használjuk-e, amire kaptuk? Nem veszett-e el a nagy hajszában valahol? Vegyük elő a szívünket és adjuk Annak, Akinél a legjobb helyen van. Akié is az voltaképpen.
A 472. ének segíteni fog ebben az elmélkedésben. Megláthatjuk, hogyan jut el egy kérdésekkel viaskodó, becsületesen gondolkozó, a valóság talaján álló ember oda, hogy a végén meggyőződéssel kimondja: átadjuk szívünket neked, Uram.
Bárcsak mindannyiunk őszinte imádsága lenne:

Itt van szívem, neked adom, Uram,
Neked, ki alkotád!
„Rossz a világ, énnékem add, fiam!”
Szád ily parancsot ád.
Itt van szerelmem áldozatja.
Hűségem hű kezedbe adja.
(:Itt van szívem!:)

Itt van szívem! fogadd kegyelmesen,
Bár sok hibája van;
Amint vagyon, kezedbe úgy teszem,
Ne vesd meg, jó Uram!
Sok bűnös vággyal van betelve,
Száz bűnnek nyomja régi terhe.
(:Bűnös szívem:)

Itt van szívem! Üdve Krisztusba’ van,
Keresztednél pihen,
S így szól: „Uram, te vagy minden javam,
Halálod életem!”
A Megváltó sebébe mélyed,
És ott lel vigaszt, békességet.
(:Hívő szívem!:)

Ezzel végére értünk ennek a gyönyörű imádságnak, amire az Úr Jézus tanította az övéit. Láttuk, hogy ez imádsággá csak Isten gyermekeinek az ajkán válik. Azoknak a magunkfajta nyomorult embereknek, akiknek az élete azonban átment egy sorsdöntő változáson: Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé váltak. Láttuk, hogy úgy történik ez, hogy akik befogadták Jézust, azoknak megadja ezt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.
Láttuk, milyen szép még a szerkezete is ennek az imádságnak. Három kéréssel a mennyet kérjük le a földre, a másik háromban legfontosabb földi szükségeinket visszük oda a mennyei Atya elé. Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön — ez mind a háromra vonatkozik. Utána jön a mindennapi kenyérért, a mindennapra szükséges bocsánatért, és tegnap láttuk, hogy az Isten szabadításáért való könyörgés.
Ezzel be is fejeződött ez az imádság. Két helyen találjuk a Mi Atyánkot a Bibliában: Máté evangéliumában és Lukácséban. Lukácsnál ezzel véget is ér. Máté azonban hozzá teszi még ezt a mondatot: mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Így lesz igazán szép a formája is ennek az imádságnak. Keretbe foglalja a hat fontos kérést. Az indítás: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”; a befejezés: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”.
Az indítás a kisgyermeknek az őszinte gyermeki bizalma az Atya iránt - láttuk akkor, mit jelent ez: Atya -; a befejezés az érett felnőttnek a rendíthetetlen bizonyossága, mint aki megerősödött abban, hogy valóban ahhoz imádkozott, akit megszólított, aki szerető Atya, és ugyanakkor a mennyekben uralkodó Mindenható. A kisgyermek és az érett hitű tapasztalt felnőtt együtt van ott a hívő emberben, és kell, hogy ott legyen.
Vajon miért mondja ezt Istennek az imádkozó, hogy a tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség? Isten ezt nem tudja? Egyedül Ő tudja ezt igazán. Nem neki van arra szüksége, hogy mi ezt megvalljuk az imádságunk végén, hanem nekünk. Az imádkozónak kell megerősödnie abban, hogy el ne feledje, kihez imádkozott, hogy ki előtt van most ott mindaz, amit elmondott. Neki van szüksége arra, hogy tudja, ki az az Isten, akit ő Atyjának nevezett.
Ebben az utolsó mondatban már semmi újat nem mond az imádkozó. Itt már nem kér Isten gyermeke semmit, nem is köszön meg semmit, még csak a bűneivel sem járul oda, hogy bocsánatért esedezzék. Hanem akkor mit csinál? Elmondja, hogy kinek tartja Istent. Megvallja a hitét. Úgy nevezi ezt a Szentírás, hogy imádja Istent. Elmondja, kinek ismerte meg Őt. Te vagy az, akié minden uralom, minden hatalom, és akié legyen egyedül a dicsőség. Ebben nincs semmi új az előzőkhöz képest. Véget értek az imatárgyak, és mégis folytatja az imádságot. Befejezte az imádságot, a mondanivalóját, és mégsem hagyja abba. Ezt nevezi a Biblia imádatnak. Ez az imádságnak a legmagasabb rendű formája.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy a mennyben csak ilyen imádó imádságok hangzanak el. Ott már senki nem kér semmit, mert már semmire nem lesz szükségünk. Ott már nem kell bűnöket megvallani, mert ott nem vétkezünk. Ott csak dicsőítjük a Mindenhatót. Elmondjuk, kinek ismertük meg Őt. Hogy Ő mennyivel csodálatosabb, mint ahogy itt a mi földi vaksi szemünkkel, ingatag hitünkkel gondoltuk és ismertük. Ott már csak Istent imádó imádságok hangzanak el. Ebből a mennyei atmoszférából él át valamit az, aki már itt elkezdi imádni Istent. Aki egy kicsit még ott marad előtte, miután már befejezte a mondanivalóját.
Emlékszem, egyszer itt együtt hallottuk egy vendég igehirdetőtől a következő kis történetet: Volt egy morcos apuka, aki sokat dolgozott otthon. A szobájába csak igen indokolt esetben mehettek be a gyerekei. Egyszer a legkisebb benyitott kopogás nélkül, aki épp, hogy elérte a kilincset és ki tudta nyitni. Az Apuka oda sem nézett, hogy melyik az, csak ráförmedt: mit akarsz? Mire a kicsi azt mondta: nem akarok semmit, csak szeretném nézni, hogyan dolgozol. A morc apuka szemébe könny szökött. Ez a gyerek nem akar tőle semmit. Ez ritkaság. Ez a gyerek őt akarja, ő maga fontos neki. Csak nézni akarja, hogyan dolgozik.
Az Isten imádása valami ilyen. Nem akarok semmit most tőled, téged magadat akarlak. Szeretném beszívni a szememmel, a hitemmel a te lényedet. Szeretnék a közeledben tartózkodni. Jó előtted lenni. S ha van egy szavad hozzám, megtisztelve érzem magamat. Számomra minden fontos, amit mondasz, sőt amit teszel. Csak nézni akarom, mit teszel, hogyan cselekszel.
Sok hívő embernek is ismeretlen az istentiszteletnek ez a formája. Amikor a hívő eljut oda, hogy csodálja az ő Istenét, amikor Istent a maga valójában kezdi megismerni és látni. Amikor valóság lesz az, amit a zsoltárban így olvasunk: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37,4) Mi állandóan csak szívünk kéréseit soroljuk neki. Így új esztendő elején különösen is. Arra kell nekünk Isten, hogy elmondjuk neki a kéréseinket. Addig kell nekünk, amíg meghallgatja a kéréseinket. Tulajdonképpen a kéréseink teljesedése a fontos számunkra, és nem Ő. Aki eljut oda, hogy akármilyen megfogalmazásban ezt mondja el Istennek: tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké — az elkezd gyönyörködni az Úrban. Az többet kap, mintha csupán a kérései teljesednének. Az vele, magával találkozhat még szorosabban, mint addig.
Jézus erre adott itt példát. Elfogynak az imatárgyak, és Isten gyermeke még tovább ott marad és nézi, hogyan dolgozik az Atya. S még mindig van mondanivalója a számára. Ez már csak olyan beszélgetés. Nem valaminek a megbeszélése, nem toporzékol és sürgeti kéréseinek a teljesítését, hanem örül, hogy az Atya gyermeke. Örül annak, hogy ilyen Atyja van. Tudatosítja magában is, hogy ki Ő, milyen hatalmas, milyen dicsőséges, és ezt el is mondja neki. Erre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert mi felejtjük el újra és újra, hogy a mi Atyánk az, akié az ország, a hatalom és a dicsőség.
A mi imádságaink is egyre inkább olyanokká válnak, mint az egymással való beszélgetéseink. Felszínesekké és rövidekké. Csak a legsürgősebb tennivalókat beszéljük meg egymással sokszor a családon belül is. Ritkán van az, hogy adódik, vagy keresünk rá alkalmat, hogy kiönthessük a szívünket egymás előtt. Így aztán egyre ritkábban igényli is az ember, miközben vágyódik utána.
Persze, nem is kedveznek a körülmények annak, hogy Istennel így beszélgessünk. Mert ahhoz, hogy ilyen beszélgetések létrejöjjenek, csend és idő kell. Ez pedig egyik sincs. Azért az az igazság, hogy ha valaki nekünk fontos, még ha nincs is vele konkrét megbeszélni valónk - lásd szerelmesek -, megtaláljuk az időt meg a csendet arra, hogy együtt legyünk és kiöntsük a szívünket.
Nemcsak csend és idő kellene ahhoz, hogy megtanuljuk imádni és dicsőíteni, hanem őszinte vágy a szívünkben. Ez a vágy meg abból a szeretetből táplálkozik, amiről Jézus beszélt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Ezt a szeretetet meg a Szentlélek hozza létre mindenkinek a szívében. Nem mechanikus kérdés ez, hogy időt meg csendet kell teremteni, és akkor tudjuk majd imádni az Atyát. Szeretnünk kellene Őt igazán teljes szívünkből.
Amikor a Szentlélek indít, mert a hívőt indítja újra és újra, akkor indulni kellene. Akkor félre kellene tennünk minden egyéb tennivalót, és mindenkinél fontosabbnak kellene lennie a mi mennyei Atyánknak. Ez nem luxus, ez nem eltékozolt idő, ez nem olyan ártatlan vagy talán hasznos időtöltés, ami a ráérőknek való, hanem ez éppen a kísértések közt járóknak, a harcolóknak, a szenvedőknek, a dolgozóknak, az elfáradóknak, a terheket hordozóknak, a csalódottaknak életfontosságú tevékenység.
Szeretnék ebben az esztendőben ehhez a kisgyerekhez hasonló lenni, és amikor befejeztem az imádságot még egy kicsit ott maradni és nézni, hogyan dolgozik az Atya. Hátha lesz egy szava hozzám. Többször átéltem már, hogy milyen gondolatokat ad Ő ilyenkor, és mennyire mások azok a gondolatok, amik tőle jönnek, mint amit én a buta eszemmel kisütök. Ettől fosztjuk meg magunkat, ha lemarad az imádságunknak ez a része, amire Jézus itt tanít minket ezzel az utolsó mondattal.
Egyszer eljön az idő mindannyiunk számára, amikor mindarról, amit nem az Atyától kaptunk, kiderül: értéktelen, semmirevaló, nincs rá szükség, csak teherré válik. Csak annak van értéke, és akkor majd látni fogjuk, hogy csak annak volt értelme, amit az Ő indítására tettünk, amit előtte állva értettünk meg, amivel ilyenkor gazdagított meg bennünket.
Azért van tartalma is ennek a mondatnak. Három gyönyörű hitvallást sűrít bele Jézus ebbe a mondatba: „tiéd az ország, tiéd a hatalom és tiéd a dicsőség”.
a) Láttuk a Mi Atyánk elején, hogy ez a szó: ország azt jelenti: királyi uralom. Tehát itt azt vallja meg újra Isten gyermeke: hiszi, hogy a mi mennyei Atyánk ténylegesen uralkodik. Uralkodik az egész földön, uralkodik a mennyben, az egész világmindenség az övé. Azért fontos ezt látnunk, mert ha körülnézünk, elkeseredünk amiatt, hogy itt a sötétség fejedelme uralkodik. Kíméletlen, ádáz harc dúl minden területen az uralomért, sőt az egyeduralomért. A gazdaságban, a politikában, de egy közepes beosztásért is letapossák egymást az emberek, csakhogy ő ott, a maga kis területén uralkodhassék, vagy egy kicsit nagyobb uralomhoz jusson. A legkülönbözőbb összefüggésekben ezt a harcot láthatjuk. Ezt kiabálta egy este részegen hazatérő férfi is, miközben a gyerekei reszkettek az ágyban, a felesége már kékre-zöldre volt verve. Üvöltötte a szomszédok füle hallatára is: ebben az otthonban én uralkodom.
Ezért az uralomért harcolnak a nemzedékek egymással. Figyeljétek meg, milyen kifinomult eszközeink vannak arra, hogy gyerekek megpróbáljanak uralkodni a szülők felett, szülők megpróbáljanak uralkodni a gyerekek felett. Mind a kettő a másik felett úgy, hogy az ne vegye észre, de az ő uralma megvalósuljon. Hányszor látom, hogy egy-egy erős természetű nagymama hogyan kaparintja magához az uralmat észrevétlenül, úgy, hogy ő őszintén jót akar, de rákényszeríti az uralmát mindazokra, akiknek segít, és sokat segít. És milyen sok baj származik ebből. Sokszor észre sem vesszük, milyen szenvedélyes uralomvágy hajt bennünket, annyira megszoktuk már, és annyira nem látják ezt sokan bűnnek.
Ebben a világban ki tudja ezt elmondani tiszta szívből és őszintén: Atyám, tiéd a királyi uralom az én életemben is, és látom, hogy e felett a világ felett is te vagy az Úr. Ezt csak az tudja elmondani, aki már belépett ebbe a királyságba. Aki benne él az Isten országában, aki a korábbiakat is őszintén imádkozta: jöjjön el a te királyi uralmad, és valósuljon meg a te akaratod az én életemben is, meg itt a földön is, úgy, ahogy a mennyben. A Mi Atyánknak minden kérése összefügg az összes többivel. Ha ez nem igaz az ajkunkon, az egész hazugsággá válik, és nincs ereje és hitele.
Ezért volt fontos, hogy végigmenjünk ezeken a fontos jézusi kéréseken, és jobban értsük azoknak a tartalmát. Éppen a mai napi igénk a kalauz szerint az, hogy Jézus meghirdette első fellépésekor: térjetek meg, mert elközelített hozzátok az Istennek országa, a mennyeknek országa. A királyi uralom itt van, de Ő nem lökdös be minket oda. Be lehet lépni, s aki belépett, az egyszerre elcsodálkozik: mégsem a gonosz az úr ezen a világon. Sok hatalma van, sokat árthat, de felette is úr és király a mindenható Isten.
Olyan sok zsoltár van, amelyik ezt a bizonyosságot zengi. Ezek a zsoltárok általában így is kezdődnek: Az Úr uralkodik. Vegyük tudomásul, hogy Ő olyan úr, aki ténylegesen uralkodik. Az övé az ország, az uralom minden felett.
A 46. zsoltár szinte minden életterületet igyekszik elsorolni, hogy ott az Úr az úr. Azt mondja: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai. (…) Nemzetek zajongnak, országok mozognak; de ha ő kiereszti hangját, megszeppen a föld. Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön. Hadakat némít el, ívet tör, kopját ront, hadi szekereket éget el tűzben.” Minden felett Ő az Úr. Éppen ezért fejezi be: „Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek közt, felmagasztaltatom a földön.
Ő ténylegesen uralkodik. Ha ez így van, akkor ez éppen újesztendő napján kimondhatatlan örömhír a számunkra. Mert itt arról van szó, akit mi a kisgyerek bizalmával így szólíthattunk meg az imádság elején: mi Atyánk! A mi atyánk az, aki uralkodik mindenek felett. Akkor nem a sors játszik arasznyi létünkkel, akkor nem a főnökünk fog dönteni a jövőnk felől ebben az esztendőben sem. Akkor nem vagyunk kiszolgáltatva sem a betegségünknek, sem a démoni erőknek, sem önmagunk sokféle gyengeségének, senkinek és semminek, ha mi neki kiszolgáltattuk magunkat. A mi Atyánk az, aki uralkodik. Akkor Ő dönt mindenről. Életünk ideje a kezében van, napjainkhoz addig ad napokat, amíg akar, azzal tölti meg azokat, amivel jónak látja, arra használ minket, amire teremtett. Csak használhasson! Vegyük komolyan, hogy Ő uralkodik. Ez egy sor felesleges félelmet, szorongást, aggodalmaskodást kivesz az Isten gyermekének a szívéből. Egy sor kérdésünk feleslegessé válik, ha ezt komolyan vesszük, és más sok fontos kérdésre választ kapunk, ha ezzel igazán számolunk, hogy Ő, a mi Atyánk, uralkodik minden felett.
Olvastam egyszer egy történetet. Akkor, amikor királyok voltak és azoknak testőreik, azoknak a kezükben pedig alabárd volt, volt egy király, akit nehéz volt megközelíteni. Még a követeket is hosszú ideig várakoztatta az előszobában. Senki a közelébe nem mehetett, akárki akart, összezáródtak az alabárdok az odavezető ajtó előtt. Egyszer jött egy fiatalember, aki ment egyik teremből a másikba. Az alabárdosok nem mozdultak, az ajtók nyíltak, pedig köznapian volt öltözködve. Ki volt ez? A király fia. A király fia szabadon mehet az atyjához.
Ezt felejtjük el sokszor, hogy mi a Király fiai vagyunk, ha valóban Isten gyermekévé lettünk, és ha igaz volt az ajkunkon: mi Atyánk.
b) A másik, amit itt Jézus mond: tiéd a hatalom. Nemcsak a lelkek felett — mint ahogy szokták mondani: Istennek van hatalma a lelkek felett — az egész világ felett uralkodik az Úr, és hatalma van, még akkor is, ha a mai embernek egyre inkább fejébe száll a büszkeség, hogy a tudománya és technikája révén neki van hatalma az egész teremtett világ felett. Még akkor is Istené minden hatalom, ha sokszor elrettenve látjuk és már-már elhisszük, hogy a pénz olyan hatalom, amivel mindent el lehet érni. Vagy ha megrémülünk amiatt, milyen démoni hatalmak tartják rabságukban sokaknak a gondolkozását. Akkor is igaz ez: a tiéd minden hatalom. Miért?
Azért, mert a Biblia világosan tanítja, hogy ezen a földön mindenkinek Istentől kapott hatalma van. Ő ad hatalmat a hatalmasoknak egy időre, meghatározott céllal. S jaj annak a hatalmasnak, aki ezt elfelejti, vagy aki nem arra használja az Istentől kapott hatalmát, amire kapta. Csúfos vége lesz neki.
Ismerjük sokan Nabukodonozornak a történetét. Ő valóban azt hitte már, hogy az övé minden hatalom. Olvassuk a Dániel könyve 4. részében, hogy a palotája tetején sétálgatva mondogatta magának: mind ez a tiéd, és te vagy a leghatalmasabb. Akkor megszólalt Isten és azt mondta: mivel azt hitted, te vagy a hatalmas, majd megismered, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja. És Nabukodonozor átmenetileg elállatiasodik, az állatokkal kerül egy sorba azért, hogy eljusson a felismerésre, hogy dicsőítse az örökké élőt, akinek hatalma örökkévaló hatalom, és országa nemzedékről nemzedékre megáll.
Neki is meg kellett tanulnia, hogy úgy kapta a hatalmát, s bármelyik pillanatban visszaveheti az, akitől kapta. Meg kell tanulnia, hogy a Mindenhatóé minden hatalom.
A nagy római birodalom magas rangú tisztviselője, Pilátus olyan hetykén mondja Jézusnak, hogy vigyázz, mit mondasz nekem, mert van hatalmam kivégeztetni és van hatalmam szabadon bocsátani. És erre mit mond a megkötözött, leköpdösött Megváltó? Semmi hatalmad nem lenne, ha nem onnan felülről adatott volna neked. Pilátusnak sem volt saját hatalma, mert minden hatalom Istené.
A feltámadott Krisztus pedig ezt mondja tanítványainak: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. És aki Isten gyermeke, arról láttuk, hogy az Úr Jézusnak a testvérévé lett. Isten fogadott gyermekei, az Ő egyszülött Fiának a fogadott testvérei. A testvérünk az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Tessék arra gondolni, ha egy bonyolult ügyet el kell intézni, micsoda segítség, ha valamelyik magas pozícióban az édes testvérünk ül. Elég egy telefon: te, próbáld már ezt elrendezni. Egyébként hónapokig lehet kilincselni, fellebbezni. Visszadobják. Ő meg elintézi. A testvérünk az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Akkor indokolt dolog, hogy félünk ennek az esztendőnek a bizonytalanságaitól, az egész jövőtől? Kitől, mitől kell félnie annak, akinek a testvére birtokol minden hatalmat?
c) A harmadik, amit itt olvasunk: tiéd a dicsőség is, egyedül. Erről Isten többször beszél. Még azt is mondja: dicsőségemet másnak nem adom. És amikor Jézus számot ad az Atyának mennybemenetele előtt, azt mondja: én megdicsőítettelek téged e földön. Ezt tartja a legfontosabbnak. Utána beszél még rólunk, meg sok egyéb, fontos dologról. De ez a legfontosabb, hogy elvégeztem, amit reám bíztál. Megdicsőítettelek e földön. (Jn 17,4)
Ne feledjük, hogy Isten minket, a hívőket is erre választott ki. A Bibliában olvassuk ezt: „Arra hívott el, hogy legyünk magasztalására az Ő dicsőségének.” (Ef 1,12) Ez az ember őseredeti feladata, küldetése, hívatása. Akármit csinál ezen a földön, azzal teremtő Istenét, mennyei Atyját dicsőítse. Az ember viszont erre képtelenné vált. Az Isten elleni lázadás egyebek közt azzal a következménnyel is járt, hogy a maga dicsőségét keresi, hogy elveszi Istentől a dicsőséget. Kiknek állítunk szobrokat? Kiktől kérnek autogramot? Kiknek a nevével van tele az újság? Kiket szoktunk agyba-főbe dicsérni adott esetben? Egymást, az embert. Hol hangzik ezen a világon egyértelmű, tiszta Isten dicsőítés? Nem sok helyen. Azt meg mindenki természetesnek tartja, hogy dicsekszünk, és egymást dicsérjük.
Valaki elmondta, hogy egy műhelyben beszélgettek, ahol a művezető bejelentette, hogy év végén nagy jutalmat fog kapni az egész kollektíva, mert az az újítás, amit kidolgoztak, az egész gyárnak igen nagy nyereséget, jövedelmet jelent, és most mindnyájukat kitüntetik. Erre megszólalt egy nagyhangú munkás: ez nem igazság, mert tulajdonképpen engem illet az elismerés. A művezető csendesen néhány mondattal újra elmondta, hogy az közös munka volt, együtt valósítottuk meg, mindnyájunkat ér majd az elismerés. De ő csak nem egyezett bele, s követelte, hogy a dicsőség őt illesse meg. A művezető okos ember volt, és azt mondta: így van, Janikám, a dicsőség téged illet meg. De egyedül engem! Egyedül téged. S erre megnyugodott Janikám.
Mert a dicsőség az nekünk kell, és egyedül nekünk. Mindegy, hogy közösen hoztuk létre, annak sokkal jobban kellene örülni, hogy mindnyájunkat elismernek, hogy együtt alkothattunk valamit, nem. Én egyedül… és a dicsőséget másnak nem adjuk! Pedig ezt a mondatot Isten mondta ki. Így tör az ember - sokszor tudatlanul is - Isten dicsőségére. Kiprovokáljuk sokszor a dicséretet. Sokszor úgy, hogy sajnáltatjuk magunkat, vagy mi magunk minősítjük önmagunkat alá, hogy a másik elkezdjen dicsérni. Sokféle fortélya van ennek, s mi értünk ehhez. Az ember dicsőségszomja nem ismer határt.
Közben éppen azzal nem számolunk, hogy ha bármit elérhettünk, mert sok szép eredményt, sikert ér el az ember, amögött mindenütt ott van az Atya, az ajándékozó Atya. Mert, ha van egy épkézláb ötletem, azt neki köszönhetem, Ő adott ehhez képességet. Ha van két ép kezem, és azzal valamit megvalósítok, neki köszönhetem. Ha van haszna annak, amit csináltam, neki legyek hálás. S pontosan róla feledkezünk el. Ezért hívja itt fel Jézus a figyelmünket ennek az imádságnak a végén: Istené a dicsőség.
Nem kell ám ezért a műhelybe menni. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol ki kellett hirdetni mindig: ki, mennyit adakozott, hogy össze lehessen hasonlítani, és a dicsőséglistát láthatatlan betűkkel írják az emberek.
Voltam legátus egy olyan gyülekezetben, ahol gyönyörű színes ablakok voltak. Minden ablakra rá volt írva: Isten dicsőségére készíttette X Y. Nem egyforma betűkkel ám. „Isten dicsőségére” mini betűkkel, a „készíttette” nagyobbakkal, s az alján arasznyi betűkkel az illető neve. Közben van képünk elmondani, ki tudja hányszor, hogy tiéd a dicsőség mindörökké. Milyen szemérmetlenül hazudunk sokszor úgy, hogy oda sem figyelünk.
Legyük hálásak Istennek, hogy nyitogatja a szemünket ennek az évnek már a első reggelén. Lássuk meg magunkat, és lássuk meg Őt, akit egyedül illet minden dicsőség mindörökké.
Ez is örömhír ám, mert arról is szól a Szentírás, hogy Isten az Ő dicsőségében részesíti az Ő gyermekeit. Egyszer majd, aki mindvégig állhatatos marad, s a dicsőséget itt mindig neki adja, azt Ő magához veszi az Ő dicsőségébe.
* * *
Ezek után ott van egy rövid szócska az imádság végén: Ámen. Ez nem azt jelenti, hogy vége van az imádságnak, hanem ez újabb hitvallás. A héber áman ige azt jelenti, hogy valakit erősnek, szilárdnak, megbízhatónak tartani. A pásztorok, amikor a botjukra támaszkodtak, az tulajdonképpen a széket helyettesítette. Azzal, hogy ránehezedett, tehermentesítette a gerincet meg a csípőt. Pihent. Annak azonban olyan botnak kellett lenni, hogy ránehezedhessék akár egy mázsás ember is. Az a bot megbízható volt.
Jeremiás próféta írja, hogy a nádszál nem ilyen. Mondja, hogy Egyiptom olyan, mint egy nádszál, aki megpróbál rátámaszkodni, az összeesik, mert eltörik a nádszál, sőt még át is szaladhat a tenyerén, mert kiszúrja. Az Úr azonban megbízható, Ő biztos támasz.
Miért kell ezt az imádság végére tenni? Megint csak nem Istennek van erre szüksége, hogy elmondjuk neki, hogy Ő megbízható, hanem az imádkozónak van rá szüksége, hogy el ne felejtsem, hogy amit én itt most elmondtam, ha megfeledkeznék róla, az én Atyám akkor sem felejti el. Ő ennél még sokkal többet is fog nekem adni. S amit most rábíztam, afelől legyek békességben. Nem kell izgulni, hogy hallotta-e, teljesíti-e, hogy holnap is számíthatok-e rá? Nem kell aggodalmaskodni, hiszen az aggodalmaskodás mögött mindig az a félelem van, hogy Isten, akit eddig ugyan ilyennek ismertem meg, holnap már hátha nem lesz Isten, vagy nem is lesz. Vagy kiderül róla: megbízhatatlan. Nem derülhet ki. Azért mondom oda az áment, hogy én mindebben egészen bizonyos vagyok. Nyugodtan megyek tovább az utamon. Mostantól kezdve semmiképpen nem egyedül, hanem vele. És ahogy János apostol írja: a mi kéréseink megvannak Őelőtte. (1Jn 5,14-15)
Ha elmondom még egyszer ugyanezt, arra sem neki van szüksége. Arra is az én gyenge hitemnek van szüksége, hogy újra megerősödjem abban, hogy Ő megbízható, nyugodtan rábízhatom magamat.
Jó lenne, ha végigkísérne minket az egész esztendőn ez a boldog bizonyosság. A mi Urunk uralkodik. Ténylegesen uralkodik. Nyugodtan reá bízhatjuk a világ sorának az elrendezését is, és gondja van a mi életünkre is. Övé az uralom, Övé a hatalom. Mindent megcselekedhet velünk, amit Ő jónak lát. Nincs neki lehetetlen. De Övé a dicsőség is, és jó lenne úgy élnünk, hogy akármit cselekszünk, mindent az Ő dicsőségére tegyünk.
Ennek a feltétele bibliai szóval: új szív. Az igazán megújított, újjáteremtett emberszív képes csak arra, hogy nem a maga dicsőségét keresi, hanem Istent dicsőíti, nem magára néz, hanem az ő hatalmas Atyjára, hogy nem fél a jövőtől, hanem féli az Urat, vagyis komolyan veszi, hogy az Övé minden uralom, minden hatalom és minden dicsőség. ezért az új szívért könyörögjünk:

Teremts új szívet hát mibennünk,
Hogy lehessen elődbe mennünk,
És nálad kedvet találjunk,
Boldog napokat számláljunk
E felderült új esztendőben.
(284,6)

Az utóbbi vasárnapokon a Mi Atyánk egy-egy mondatát tanulmányoztuk. Így érkeztünk el ma az utolsó kéréshez: Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Nem tudom, ki emlékszik még arra, hogy miről volt szó ennek az évnek az első istentiszteletén? Meglepődtem, amikor rá kellett jönnöm, hogy hasonló igével indított minket Isten. Akkor a bibliaolvasó kalauz szerint a napi igénk Jézus megkísértésének a története volt. Láttuk akkor, hogy milyen valóságos hatalom a Sátán, hogy még Jézust is megpróbálta letéríteni az engedelmesség útjáról.
Láttuk, hogy a kenyér, a hatalom és a siker mennyire állandó kísértést jelentenek mindannyiunk számára, és csodáltuk Megváltónknak a határozottságát, amivel egyértelműen ellenállt minden ördögi csábításnak. Persze, mondtuk akkor, neki könnyű volt győzni, mert mérhetetlenül erősebb, mint a Sátán, a mi helyzetünk nehezebb. Éppen az Ő ellenállásával és egész magatartásával példát ad nekünk is, kísértések között járó embereknek, hogy mi az, ami győzelemre segíthet. Láttuk, hogy az: ragaszkodott mindvégig az Atyához, ezen belül küldetéséhez, és ragaszkodott a Szentíráshoz. Semmi nem kellett Jézusnak, amit az ördög kínált, és minden támadására igével válaszolt. Mindhárom válasza így kezdő-dik: Meg van írva… — és idézte a Szentírást.
Nem tudom, mennyire figyeltünk oda, mivel indított minket a mi Urunk erre az évre, és milyen kísértések között vezetett utunk. Nem tudom, kinek milyen lelki harcai voltak. Milyen bukások, vagy milyen Istentől ajándékba kapott győzelmek szegélyezik az utunkat, amit megtettünk. Nem tudom, ott van-e bennünk valóban ez a kemény, átgondolt, határozott ellenállás mindazzal szemben, ami ördögi, és ez az eltökélt ragaszkodás mindahhoz, amit a mi Atyánktól kaptunk eddig, és amit Ő ígért a továbbiakban. Nem tudom, használtuk-e az igét mint fegyvert, és tudunk-e vele győzelmesen harcolni. Jobban ismerjük-e ma a Bibliát, mint egy évvel ezelőtt? Mindezekre a kérdésekre Isten látja, mi a becsületes válasz a szívünkben.
Mindenesetre nem tarthatjuk véletlennek, hogy az esztendő utolsó istentiszteletén Isten ugyanazzal akar eligazítani bennünket, mint amivel elindított erre az évre. Jézusnak ezt a kérését adja a szívünkbe és a szánkba: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Jézus ezzel a kéréssel háromirányú cselekvésre szólítja fel Isten gyermekeit: ismerjük fel a gonoszt minél előbb és iszonyodjunk tőle, ismerjük meg a magunk szívét és ragaszkodjunk a mi Atyánkhoz, akit megszólítottunk az imádság elején, és ismerjük meg a mi Atyánkat egyre jobban, mert akkor tudunk benne bízni a gonosz mindenfé-le támadása közepette. Hogyan engedelmeskedhetünk ennek a három felszólításnak?
Az első tehát így hangzik: Ismerjük fel a gonoszt, amikor támad, és irtózzunk tőle.
Akinek a szemét Isten már kinyitotta a lelki valóság látására is, annak nem kell bizonygatni, hogy a Sátán személyes hatalom. Minden rossznak, gonosznak a forrása, a szerzője, aki szakadatlanul támadja Isten gyermekeit. Azt akarja, hogy bizalmatlanokká váljunk mennyei Atyánkkal szemben, hogy elszakadjunk tőle, hogy szembeforduljunk vele, és így magunkra maradjunk, kiszolgáltatva őneki. Hol a gyenge pontjainkon támad, hol pedig ott, ahol erősnek hittük magunkat, hogy elbizakodottá tegyen, aztán elbuktasson.
Általában valami jót kínál fel. Évának azt kínálta, hogy olyan lesz, mint Isten, ha enged az ördögnek. Jézusnak kenyeret kínált, miután hosszú ideig nem táplálkozott. Aki azonban elhiszi, hogy az valóban jó, amit ő kínál, az már csak későn eszmél és áldozatává vált. Arra épít mindig, ami bennünk a régi természet. A mi emberi kívánságainkra, sokféle kielégítetlenségünkre, ré-gi természetünk tulajdonságaira.
Az a nagy bajunk, hogy támadhatók, kísérthetők vagyunk. Olyan vár az életünk, amit amikor a gonosz támad, mindig talál benne egy árulót, és az áruló összejátszik vele. Ez a mi régi természetünk, ami megmarad az újjászületés után is, csak nem uralkodik többé — ahogy a Bibliában olvassuk. Mindig kész minden bűnre, minden Istennel szembeni akcióra. Ezért bátorít Jézus sokszor, hogy legyünk éberek és ismerjük fel minél előbb az ördögi támadást, és mondjunk arra nemet először is, másodszor is, ötödször is, tizedszer is, mert szívós az ellenség, újabb és újabb változatokban ostromolja Isten gyermekeit.
Nagy baj, ha valaki lebecsüli a Sátán hatalmát. Ugyanilyen nagy hiba az is, ha nem ismerve őt túlbecsüli, és elfelejti, hogy ez a mi ősellenségünk legyőzött ellenség. Jézus a kereszten lefegyverezte, és bátran mutogatta, diadalt aratott rajta — ahogy a Kolosséi levél második részében olvassuk.
A legnagyobb baj azonban az, ha Isten gyermeke titkon cinkosává szegődik az ellenségnek, ami azt jelenti, hogy nem mond neki minden esetben azonnal egyértelmű nemet, és nem tiltakozik a támadása ellen, hanem eljátszik a tőle kapott gondolatokkal, gondolkozni kezd az ördögi ajánlaton. Úgy gondolja, hogy egyszer-egyszer kivételt is tehet, és megengedhet magának bármit, ami Isten akaratával ellenkezik.
Aki talpon akar maradni mint Isten gyermeke, és növekedni akar a hitben és új életben, annak újra és újra szívből, őszintén, szenvedélyesen el kell tudnia mondani ezt a kérést: ne vígy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. Akinek ez nem szenvedélyes kérése, az arról tett bizonyságot, hogy még nem Isten gyermeke. Következésképpen nem látja az ellenséget, nem érzi a maga veszélyeztetett állapotát, nem akar védekezni, sőt örül a jó tanácsoknak, az ördögi kínálatnak, a segítségnek, az ajánlatoknak. El is fogadja azokat, és emiatt bűnt bűnre halmoz.
Az első tehát, amire Jézus figyelmeztet: ismerjük fel a gonoszt, tartsuk az ellenséget minden esetben ellenségnek, és iszonyodjunk tőle.
A másik, hogy ismerjük meg önmagunkat, és annál inkább ragaszkodjunk a mi győzelmes Urunkhoz. El ne felejtsük, amire Pál apostol figyelmeztet, hogy aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Vegyük komolyan, amit Jeremiás így mond: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt. Mert csakugyan az a mi nagy bajunk a kísértések között, hogy áruló van a várban. (1Kor 10,12, Jer 17,9)
Ha a mi életünk olyan lenne, mint egy sima gömb, akkor nem lenne rajta fogása az ördögnek. Viszont a mi óemberi természetünk sok kinövése kiváló fogantyúként szolgál az ő számára. Nagyon ért ahhoz, hogyan kell valakinek az indulatait felgerjeszteni, hogy kell a haragját megerősíteni, az érzékiségét felkorbácsolni, vagy egyszerűen csak félelmet ültetni a szívébe.
Jézusnak ilyen gömb élete volt. Olyan szép az, amit a tanítványaitól búcsúzva mond nekik: „Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije.” (Jn 14,30) Ezt egyedül Ő mondhatta el. Sajnos bennünk megvan a bűn, és megmarad az újjászületés után, és erre apellál, erre épít a gonosz nagyon sokszor. Viszont ez a helyzet nem végzetes. Akinek csak a régi természete van, annak az életében a kísértésből általában bűn lesz. Akiben már él Krisztus a hit által, az tud ellenállni, az tud nemet mondani a kísértésre, és tud újra és újra igent mondani Isten akaratára. Az az erős ellenség elől a még erősebb Atyához menekül, és Őt kéri: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Nem kötelező elbukni a kísértésekben, lehet győzelmes életet is élni, és éppen a győzelemhez vezető úton fegyver ez a kérés is, amit Jézus a szánkba ad itt a Mi Atyánk végén.
Megint csak az övéitől búcsúzkodva figyelmeztette őket: „Vigyázzatok (ez azt jelenti: legyetek éberek, sőt virrasszatok) és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtelen.” (Mt 26,41) Nem passzív igealak van ott, hogy kísértésbe ne „essetek”. Az nem úgy történik, hogy egyszer csak váratlanul belehuppanok, nem tehetek róla. Jézus azt mondja: ne menjetek bele! A kísértés csapda. Fel lehet ismerni, hogy az úton gödröt ástak, és betakarták ugyan zöld ágakkal, de miért van az úton zöld ág? Nem szokott lenni. Meg ha jártunk már arra, tudhatnánk: ott nem volt. Valami oka van. Akiben Isten Szentlelke van, a Lélek felismerteti vele a kísértés-helyzetet, és tud nemet mondani arra. Ezért mondja Jézus: legyetek éberek. Kicsit köznapiasan mondva: legyetek észen mindig, és imádkozzatok szakadatlanul, és ne gyalogoljatok bele a csapdákba, amiket az ördög készített. Tessék kikerülni! Fel lehet ismerni annak, aki figyel az ő Urára.
Ehhez kell az, hogy ismerjük a saját csalárd szívünket, és ragaszkodjunk a mi Urunkhoz. Ehhez kell az az elszántság, hogy készek legyünk leleplezni magunkban mindent, ami még nem Istentől való, hanem a mi régi természetünkből következik. Elszántan irtsunk ki minden kétértelműséget, ami bennünk a gonosszal való kapcsolatunkat illetően van. Az a szomorú, hogy sok hívő ember is, idegen szóval: ambivalensen viszonyul a gonoszhoz. Fél is tőle, meg kívánná is, amiket ajánl. Elvileg elítéljük a bűnt, gyakorlatilag mégis sokszor engedünk a csábításnak, a kísértésnek. Valóban úgy van, ahogy a Jakab leveléből olvastuk: „Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Aztán a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1,14-15)
Ezen a három lépcsőn akar levezetni az ördög minket. Kívánság mindnyájunkban van, és ő tudja, hogy melyik az a kampó, amelyikbe bele kell akasztania a kísértés kötelét. Vonja és édesgeti — a csábításnak a ravaszságát érezzük ezen. Itt kell nemet mondani. Nem szabad engedni, hogy megfoganjon. Mert ha a kívánság megfogan: bűnt szül, a bűn zsoldja pedig a halál. Vagyis az Istentől szakít el bennünket.
Ezért fontos az, hogy ennek az esztendőnek az utolsó napján különösen is bőven, részletesen, szívből adjunk hálát Istennek minden győzelemért, amivel megajándékozott minket a kísértéseink között. Legyen egyedül övé a dicsőség, amikor a kísértésből nem lett bűn. Áldjuk Őt azért, hogy sokszor úgy vitt át kísértések között, hogy észre sem vettük. Hányszor utólag visszanézve csodáltam Őt, és dicsőítettem az Ő szent nevét, hogy: Uram, én nem is sejtettem, hogy oroszlánok között vezettél. Az ördög, mint ordító oroszlán valóban szertejár, nézvén, kit nyeljen el. Ő őrzött meg, Ő fogta be az oroszlánok száját, Ő vitt át ezer kísértésen úgy, hogy nem lett belőle bukás. Nem az én érdemem, egyedül az övé a dicsőség.
Ugyanakkor legyen ma őszinte bűnbánat bennünk amiatt, hogy sokszor bizony valóban cinkosává szegődtünk a saját ellenségünknek. Kacérkodtunk a kísértésekkel, és aztán belementünk a bűnbe. Flörtöltünk olykorolykor. Miközben elvileg ragaszkodni akartunk a mi hűséges Megváltónkhoz, aközben hallgattunk egyszer-egyszer az Ő és a mi legfőbb ellenségünkre is. Legyen a szívünkben őszinte bűnbánat emiatt, és ítéljünk el mindent, ami a szívünkben még nem az új természetből való, nem Istenből való, nem krisztusi. Hadd erőtelenedjék meg a bűnnek a természete, hadd erősödjék, növekedjék bennünk a Krisztus. Ehhez ismernünk kell a magunk szívét, és ragaszkodnunk kell a mi Urunkhoz.
A harmadik, amit Jézus figyelmeztetésül ad ebben a kérésben: ismerjük meg egyre jobban a mi Atyánkat is, és bízzunk benne. Hol van ez ebben a kérésben: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól? Többen megkérdezik: hogyhogy? Isten visz minket a kísértésbe? Hiszen most olvastuk a Jakab levelében, hogy Ő senkit gonosszal nem kísért. És olvastuk a folytatást is, hogy mindenki akkor kísértetik, mikor vonja a maga kívánsága, aztán megfogan, bűn lesz stb. Isten nem akar minket bűnbe vinni. Nem bizony! Akkor mi a magyarázata annak, hogy az Atyát kérjük: ne vígy minket kísértésbe?
Ennek az a magyarázata, hogy aki ezt az imádságot a szánkba és szívünkbe adja, az ismeri az Atyát. Erre az igaz ismeretre akar minket is elsegíteni. Mert bármilyen félelmes hatalom is az ördög, Isten mérhetetlenül hatalmasabb nála. Egyedül a mi mennyei Atyánk a világteremtő és világot fenntartó Úr. Neki alávetett teremtmény még a mi ősellenségünk, a gonosz is, aki az Ő engedélye nélkül egy lépést sem tehet. Még a mi nehéz kísértéseink idejét és mértékét is a mi Atyánk határozza meg. Ezért hozzá imádkozunk. Isten gyermeke nem a gonoszt kéri, hogy ne vigye kísértésbe. Nekünk egy szavunk sincs a gonoszhoz. Azt se mondjátok, hogy távozz tőlem Sátán. Erre egyedül Jézusnak volt hatalma. Mi a dicsőséges és győ-zelmes Urunkkal beszélünk meg mindent. Mi az Atyánkat kérjük, hogy ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Ő parancsol a gonosznak is, mert Ő parancsol a gonosznak is, és a gonosz kénytelen neki engedelmeskedni mindenben.
Isten gyermeke tisztában van azzal, hogy önerejéből tehetetlen minden kísértéssel és minden bűnre vivő erővel szemben, de végső fokon ezek felett is és a személyes gonosz felett is a mi mennyei Atyánk az Úr, ezért Őt kérjük: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Kísértéseinkkel harcolva nekünk tudatában kell lennünk Jézus győzelmének. Annak, hogy Ő a kereszten egyszer és mindenkorra megtörte az ördög hatalmát. Ő az, aki a kígyó fejére taposott. Ennek ellenére ez az ellenség még sokat árthat nekünk, és főleg Isten gyermekeit támadja. A többieket nem támadja, hanem a markában tartja. Akik onnan már kiszabadultak, azokat szeretné rémítgetni és visszakaparintani. Ezzel számolnunk kell, de nem szabad elfelejtenünk: mi a győztes Úrnak a seregéhez tartozunk. Ezért fontos, hogy ragaszkodjunk hozzá és bízzunk benne.
A Zsidókhoz írt levelet olyan keresztyéneknek írták, akik sokféle kísértésnek voltak kitéve, és szenvedést kellett hordozniuk. Újra és újra ismétlődik benne ez a vigasztalás, hogy Jézus ugyanúgy szenvedett, Jézus ugyanúgy megkísértetett. „Amennyiben szenvedett Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal Ő-hozzá” (Zsid 2,18)
A Jakab levelében is gyakran van szó erről. „Engedelmeskedjetek Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket, ti kétszívűek.” (Jak 4, 7-8)
A kétszívű ember újra és újra el fog bukni, mert tiltakozik is az ördög támadása ellen, meg szívesen el is fogadná az ajánlatát. Csak az győz a kísértéseken, aki elhatá-rozta, hogy amit az ördög kínál, abból semmi nem kell. Olvastuk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való és a világosságok atyjától száll alá. Ez azt jelenti, hogy van rossz adomány és rossz ajándék is, ami meg alulról való, és a sötétség fejedelme kínálja. Isten gyermekeit az jellemzi, hogy az ördögtől semmi nem kell. Nem kell tőle az egészség sem. Inkább haljak meg betegségemben, de ha az ördög kínálja, nem kell. Nem kell tőle pénz sem, még akkor sem, ha súlyos anyagi gondokkal küzd most a család és olyan remek ajánlatot adott. Nem mondok ilyen istentelen dolgokat: a jó Isten hátha elfordul, és most nem néz ide, ezt a kis umbuldát megengedi nekem. Nem enged meg semmit az övéinek. Szenteljétek meg magatokat — erről van itt szó, és akkor majd Ő visz győzelemről-győzelemre.
Az én Atyám jól tudja, mire van szükségem, majd Ő gondoskodik. Lehet, hogy az utolsó pillanatban fogom megkapni, de bízzam benne, hiszen neki mondtam, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg, a mi mindennapi bocsánatunkat is tőle kértem el, és most tőle kérem: ne vigyen kísértésbe és szabadítson meg a gonosztól. A gonosztól pedig nem kell semmi, mert az biztos hogy rossz, annak nagy ára van, az üdvösségünkkel, az életünkkel, a békességünkkel fizetünk érte, ha tőle bármit elfogadunk. Akár csak azt is, hogy így szilveszter táján mondja meg, hogy a jövő évben mi fog bekövetkezni.
Jézus tehát azt mondja: ismerjük fel a Gonoszt, a mi ellenségünket, és tartsuk ellenségnek minden helyzetben. Arra bátorít: ismerjük meg magunkat egyre jobban, és annál inkább ragaszkodjunk a mi Atyánkhoz; de ismerjük meg a mi Atyánkat is egyre jobban, hogy kicsoda Ő, hogy Ő mindenek felett van, és így bízzunk benne. Így bízzuk rá az elkövetkező évet is.
Itt a végén szeretném elmondani ennek az igének a sajátosan szilveszter napi üzenetét. A mai nappal lezárunk egy évet, sőt egy évszázadot, egy évezredet. De mi lesz jobb attól, hogy a naptárt eltesszük, s az új évit elővesszük? Mi változik meg?
Figyeljük meg, hogy mi után következik a Mi Atyánknak ez a kérése! „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Isten gyermeke előbb bocsánatot kér a bűneire, azután szabadítást is kér a bűneitől. Miközben tudja, hogy folyamatosan továbbra is támadni fogja a kísértő, éppen kísértései közt harcolva, a hatalmas Istentől nemcsak bocsánatot, hanem szabadítást is kér. Nemcsak védelmet az ellenség elől, hanem szabadítást is a rá jellemző, az ismétlődő, a néha még neki is olyan kedves bűneitől, amik oly sok keserűséget okoztak nekünk az idén, és amikkel olyan sok keserűséget okoztunk a körülöttünk élőknek. Nagy dolog, hogy újra és újra jöhetünk bocsánatért. És ha lehet ilyet mondani: még nagyobb, hogy Isten meg is tud szabadítani bűnöktől, a velünk született vagy beidegződött, rossz adottságoktól, szokásoktól, bármitől, amivel neki és másoknak keserűséget okoztunk. Erről ne mondjunk le! Készek vagyunk-e elválni a bűneinktől? Vagy titkon egyik-másik kedves nekünk és sajnálnánk?
Készek vagyunk-e ma, az esztendő utolsó napján kijelenteni: Uram, ettől meg ettől a bűnömtől el akarok válni. Ez nekem nem kedves, nem tartozik hozzám. Azt kérem tőled: soha többet ne ismétlődjék az életemben. De őszintén, szív szerint. Ilyenkor az a kísértés, hogy jön az ellenség és megmagyarázza: miért vagy ilyen türelmetlen? Majd lekopik az úgy lassan. Vagy: holnap úgy is új évet kezdünk, majd megváltozol. Hogy mitől, azt nem magyarázza meg. Vagy azt mondja: A te korodban már nem változik az ember. Így öregedtél meg, ilyen maradsz, fogadjanak el így. Látod a jó Isten is így szeret téged. Átlátunk-e ezen a tipikusan ördögi megtévesztésen Ez mind szemenszedett hazugság.
Akármilyen idős korban is lehet változni, ha valaki Isten teremtő erejét engedi mélyebbre a szívében, és Őt kéri. Ha valóban elítéli magában azokat a reá jellemző bűnöket, ha nem kedves neki semmi, ami Istennek utálatos, de kedves neki minden, amivel Isten meg akarja ajándékozni, akkor ott lehet változás. Bízzunk a mi Atyánkban, és ugyanakkor ítéljük el mindazt, ami rossz! Mondjuk ki a válást ma sok mindentől, amit Ő megítélt, amiről mi is tudjuk, hogy nem helyes, és engedjük, hogy az így felszabaduló helyet az Ő ajándékaival töltse ki az életünkben.
Szeretném kérni, hogy ezen a napon, amikor nem véletlenül lett divat a hangoskodás, a rendezvények, a nagy összejövetel, a mámor, mert fél az ember csendben és világosságban maradni, mi tudatosan álljunk oda a mi Urunk elé. Teremtsünk egy kis csendet otthon meg a szívünkben is, és engedjük, hogy beszéljen velünk. Mondjuk el szívünkből őszintén: ne vígy minket a kí-sértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Annak az éneknek, amit sokszor énekeltünk mostanában, a következő két versével válaszoljunk az igére:

És ne vígy a kísértetbe,
Mely rajtunk erőt vehetne;
Jól tudod, mely gyarlók vagyunk,
Könnyen tántorodik lábunk:
Szabadíts ama gonosztól,
Ki lest hány nekünk akárhol.

Hogyha pedig dicsőséges
Néked, s nekünk épületes
A kísértőt ránk bocsátni,
Hitünket próbára vonni:
Add nekünk a győzedelmet,
Ezzel koronázd hitünket.
(483,14-15

A napokban valaki azt mondta, hogy egy világ omlott össze benne, amikor meghallotta, hogy lehet, hogy Jézus nem december 25-én született. Sőt, még azt is hallotta, hogy talán nem az időszámításunk nulladik évében, hanem valamivel korábban. Akkor tehát ez sem igaz, hogy most ünnepeljük az Ő születésének 2000. évfordulóját? Ráadásul úgy értesült, hogy valami ró-mai pogány ünnepet kereszteltek meg, és abból lett a keresztyén karácsony. Legjobb akkor abbahagyni az egész karácsonyolást. És egyáltalán, ha Jézus születésének a dátuma ennyire bizonytalan, akkor mi bizonyos az Ő életéből?
Jogos és fontos kérdések ezek, és világos válasz van rájuk a Szentírásban. Negyven évi Biblia-tanulmányozás után teljes meggyőződéssel vallom, hogy egészen bizonyos minden, amit a Szentírás Jézusról ír, csak ne kezdjünk el fantáziálni, ne képzeljünk el olyan dolgokat, aminek nincs bibliai alapjuk. Például a három királyokról a Biblia nem ír. Jézus születésnapját sem említi. De nem kell aggódnunk azért, hogy pontatlanok a bibliai adatok, vagy megbízhatatlan Jézus történetisége. Lukács hatszoros időmeghatározással pontosítja Jézus nyílvános fellépésének az idejét (olvassuk el a Lukács 3,1-2 részt). Napra pontosan tudjuk Jézus kereszthalálának az idejét. Több százan tanúsították, hogy utána néhány nappal már találkoztak vele (1Kor 15,6). Ismerjük innen már könnyen kiszámíthatóan az Ő mennybemenetelének az időpontját, a pünkösdi csodának az idejét és így tovább.
A testté lételnek a napját nem ismerjük, de ezt a Biblia sehol nem is állítja. Annyit tudunk, hogy nem a nulladik esztendőben történt, hiszen Jézus Heródes uralkodása alatt született, és nagy Heródes időszámításunk előtt 4-ben meghalt. Az az adóösszeírás pedig, amit mi tévesen népszámlálásnak szoktunk nevezni, és amiről az evangéliumok tájékoztatnak, időszámításunk előtt 7-ben kezdődött és több évig tartott. Jézus születésének az időpontja tehát időszámításunk előtt 7 és 4 közé esik, de hogy melyik napra, azt nem tudjuk.
Ennek a kis elcsúszásnak, tévedésnek az okát is ismerjük. Az a bizonyos Dionysius Exiguus nevű szerzetes, aki igyekezett visszafelé kiszámítani Krisztus testté lételének az évét, nehéz munkát végzett, és olyan kedvezőtlen feltételek között egyáltalán nem nagy tévedés ez a néhány esztendő. De hogy melyik napon következett be a testté létel csodája, azt nem tudjuk. Sokáig nem is volt fontos Jézus tanítványainak. Amikor azonban megnőtt a keresztyének száma és számot kellett adniuk a hitük alapjairól, egyre jobban vágytak arra, hogy ne csak a Megváltó kereszthalálának és feltámadásának az időpontjáról emlékezhessenek meg, hanem az Ő születésének az időpontjáról is.
A római birodalomban december 21-e a téli napforduló ideje, a Mithras isten ünnepe volt. Ez a nap ugyanis az, amikor a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka. Ettől kezdve folyamatosan nő a világosság, és csökken a sötétség. Ezért ünnepelték az ezt követő napokban a fényistennek az ünnepét, a fénynek, a világosságnak a diadalát. A keresztyének kiváló alkalomnak tekintették ezt arra, hogy vallást tegyenek a maguk hitéről. Mert ők nem a bálványokban hittek, hanem az ő Istenük a mindannyiunkért meghalt és feltámadott Jé-zus Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a világ világossága, és aki engem követ, nem járhat sötétségben. Akiről azt mondta Zakariás, Keresztelő János apja, hogy Ő a felkelő nap, akiről azt énekeljük, hogy terólad ömlik rám a fény, a béke s boldog élet. Akiről már Ézsaiás azt jövendölte, hogy a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyé-kának völgyében laknak, fény ragyog fel felettük. (Zk 1,78-79, Ézs 9,2, Jn 8,12)
A keresztyének tehát úgy látták, hogy legjobb lesz a világ világossága testté lételét akkor ünnepelni, amikor a pogány világ a maga fényünnepét ünnepli, mert ezzel egyrészt merészen elhatárolják magukat a pogány ünneptől, másrészt bátran hitvallást tesznek arról, hogy kinek tartják ők Jézust. Egyben egyfajta hívogatás, evangélizálás is ez: gyertek az igazi világossághoz, hiszen azt olvastuk itt János apostoltól is, hogy az igazi világosság jött el Jézusban. Vannak mécsesecskék, de az igazi fényforrás, az a mi Megváltónk, gyertek hozzá, és majd megtudjátok, össze fogjátok tudni hasonlítani, hogy milyen az, mécsesnél vakoskodni, és milyen az, teljes világosságban pontosan tá-jékozódni.
A Mithrás-kultusz semmibevétele volt az, hogy éppen ezekre a napokra tették a Megváltó tetté lételéről való megemlékezést. De soha sem állították, hogy azon a napon született Jézus. Az év bármelyik napján hálát adhattak volna érte, sőt nyugodtan mondom, hogy az év mindegyik napján há-lát kellene adnunk azért, ami karácsonykor történt, amit Jézus Krisztusban a mi Istenünk nekünk felkínált.
Nem arról van szó, amit sokan szoktak mondani, hogy a keresztyénség elpogányosodása kezdődött a karácsony ünnepének a bevezetésével, ellenkezőleg: a pogány ünnep ellensúlyaként jelent meg, igazi evangéliumi tartalommal az igazi világosságnak, Jézus Krisztusnak a dicsőítése, a róla való megemlékezés, az Ő ünneplése.
Azért olvastam ezen a karácsonyon János evangéliumának ezt a néhány mondatát, mert őt az jellemzi, hogy karácsony eseményének a lényegét fogalmazza meg, és azt hangsúlyozza. Máté és Lukács sok érdekes és színes részletet leír a testté létel körülményeiről. Tőlük tudjuk az adóösszeírással együtt járó kellemetlenségeket, a pásztorok látogatását, a bölcsek útját. Azt, hogyan élte át azt az éjszakát Mária és hogyan élte át József. Ezek nem mellékes epizó-dok, pontosan ezek győznek meg ennek az eseménynek a történetiségéről bennünket.
János azonban azt mondja: a lényeget nézzük, és csak a lényeget. Evangéliuma első mondatával már Jézus személyét állítja a középpontba. Jézus örök Isten voltát hangsúlyozza. Arról beszél, hogy karácsonykor a mindenható örök Isten lett emberré, és az Ige lett testté. Arról is, hogy Jézus előbb volt, mint a teremtett világ, mert Ő nem teremtmény, mint ahogy azt némely szekták mondják, hanem részt vett a teremtésben. Olvastuk, hogy „az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, (a legrégebbi kéziratok így írják: az egyszülött Isten) aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” Éppen, mivel Jézus öröktől fogva mindenható Isten, ezért volt képes arra, hogy örök isteni természetéhez magára vegye a mi emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Ő mindenképpen segíteni akart rajtunk, mert kimondhatatlan és indokolhatatlan szeretettel szeret öröktől fogva bennünket. Csak Ő tudott segíteni rajtunk, ezért vállalta az emberré létellel együtt járó minden szenvedést és kínt is.
Az, hogy az Ige testté lett, az örök Isten a mi érdekünkben emberré lett, mutatja, hogy Isten kész volt egészen azonosulni velünk, akik pedig fellázadtunk ellene. Egyben a testté létel csodája és szükségessége mutatja minden emberi önmegváltó erőlködés totális csődjét is. Nem tudtunk és nem tudunk magunkon segíteni, csak az Isten segíthet a tőle elszakadt emberen. Csak ez az egy módja volt annak, hogy Ő maga hajolt utánunk Jézusban. Jézus azt hozta vissza, amit elveszítettünk az Isten elleni lázadásunk, a bűneset során. Amit soha semmi módon nem tudtunk volna visszaszerezni. Az értelmes, emberi boldog életet, mert benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A nélkül a világosság nélkül, aki Jézus, ami belőle árad, csak tévelyegnünk lehet. A nélkül sötétben tapogatózunk, összetörjük magunkat, összetörjük az értékeinket, nekimegyünk szakadatlanul egymásnak, és összetörjük egymást. Egyedül Jézus világosságánál tud tájékozódni az ember.
A történelem során próbáltak sokan mécseseket gyújtani, de ezeknek a kis lángját mindig elfújta valami bűnnek a vihara. Nem tudtunk náluk tájékozódni. Jézusban az igazi világosság jelent meg ezen a sötét, homályos földön.
Az tehát, hogy az első keresztyének éppen a pogány fényünnep utáni napokra tették az igaz világosságról, Jézusról való megemlékezést, bizonyságtétel volt arról, hogy az igaz világosság nem Mithrásból, vagy bármely más bálványból, emberkitalálta, úgynevezett istenből árad, de még csak nem is az emberi értelemből, még csak nem is a vallásos jó szándékból, hanem egyedül az Isten emberré lett Fiából, a testté lett Igéből, a mi megváltó Jézusunkból.
János a maga karácsonyi történetében pontosan ezt és csak ezt akarja leírni. A lényeget fogalmazza meg azonnal. Jézusra mutat, és azokra az ajándékokra, amiket Őbenne kaphatunk meg, amiket elveszítettünk.
Szépen fogalmazza ezt meg Reményik Sándor, ismert, János evangélistáról szóló versében, amelyiknek az elején kedvesen és gyönyörűen leírja, hogy Máté, Márk, Lukács hogy próbálják a részleteket leírni és milyen gazdag, színes a karácsonyi történet, s milyen fontos, hogy ezt ismerjük.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászolszag, — József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik — vagy mint a rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangélista, negyedik,
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad sziklavölgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a sziklaszó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az Ige.
S az Ige testté lőn.

Jánost csak a lényeg érdekli. Erről tesz bizonyságot, és arra bátorítja az olvasót, hogy ezt higgye. Ezzel kezdi gyönyörű, hosszú evangéliumát és ezzel fejezi be: „Ezek azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az Ő nevében”. (Jn 20,31)
Mindjárt itt az első fejezetből — a felolvasott szakaszból — kitűnik, hogy az a világ is ugyanolyan volt, mint ez a mai, a mienk. Annak a világnak sem kellett Krisztus. Akkor sem hitték az emberek, hogy benne maga Isten hajolt közel hozzánk, hogy az Ő kereszthalála az egyetlen érvényes elégtétel mindannyiunk bűneiért, és hogy Őbenne jelent meg az igazi világosság. Akkor is bújtak, menekültek sokan a világosság elől, mert voltak rejtegetnivalóik, és az ilyen ember jobban érzi magát a sötétben. Ugyanúgy, mint ma.
Van azonban a felolvasott hosszú szakaszban egy hangsúlyos azonban. „Akik azonban befogadták Őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten fiaivá legyenek.” Akik befogadták a testté lett Igét, vagyis összekötötték az életüket Jézussal a hit által, azokat befogadta Isten a maga családjába, beleértve azt is, hogy a teljes örökséget visszakapták. Krisztus örököstársai lettek. Erre utal ez a két szó: kegyelemmel és igazsággal teljes. Az előbbit még egyszer hangsúlyozza, és egy furcsa kifejezés van itt: Őérette kaptunk mindnyájan kegyelmet is kegyelemre. (Jn 1,12-16)
Szinte lefordíthatatlan az eredeti szövegnek ez a félmondata. Ez azt jelenti, hogy valami olyan túláradó kegyelemforrás fakadt fel ezen a nyomorult földön Jézus eljövetelekor, az Ige testté lételekor, amiből jut mindenkinek, ahova odajárhatunk mindnyá-jan egész életünk során. Olyan gazdagon kí-nálja Isten a bűntörlő kegyelmet, hogy aki abból merít, annak megszűnik a lelkiismeret-furdalása. Az békességet kap. Az végigalussza az éjszakát, és végigdolgozza a nappalt. Az tud másokért élni. Az tud újra Isten dicsőségére élni. És ha szüksége van, újra mehet kegyelemért. És elég nekünk az Ő kegyelme. Ő nekünk adja az Ő igazságát. Nemcsak azt jelenti ez, hogy elsegít igaz, helyes istenismeretre és önismeretre, hanem azt is, hogy igazakká válunk az igaz Isten előtt.
Akik befogadták Jézust, kegyelmet és igazságot kapnak. Ez a karácsony lényege János evangélista szerint. És az, hogy mindez a kimondhatatlan ajándék személyesen a mienk lehet. S mennyivel fontosabb ez, mint valami módon kikutatni, hogy mindez melyik hónap hányadikán történt. Szinte legyint az egészre, és azt mondja: nem az a fontos, az a fontos, hogy mi történt. Az a fontos, hogy megtörtént, hogy Jézus testté létele kinyitotta előttünk a mennyország kapuját, és ez nem dajkamese, hanem ez az egyetlen életlehetőség mindannyiunk számára. Mert ebbe a mennyországba, vagyis az Istennel való valóságos közösségbe itt már belép a hívő. Vagy aki itt nem lép be abba, az soha nem lép be. Mert aki a meghalása előtt nem megy át a halálból az életbe, az utána már nem mehet át. De előtte bárki átmehet. Ez a karácsonyi evangélium. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus.
Nem kell félelmek között élnünk. Nem kell örökösen valahogyan megnyugtatni magunkat, nem kell altatgatni a lelkiismeretet, megszabadulhat minden vádtól. Nem kell sokféle nélkülözést szenvednünk. Nem kell öntelten vagy kétségbeesetten gondolnunk arra, hogy minek mi lesz a következménye. Nem kell a magunk istentelenségében elpusztulnunk. Maga Isten jött utánunk karácsonykor a testté lett Igében, Jézusban. Az emberré lett Isten Fia hozza nekünk az Atya üzenetét: Szeretlek, gyere haza! Ez a karácsony lényege.
Ki az, aki mozdul? Ha már mozdult és belépett itt a mennyországba, akkor ez mennyire látszik meg rajta? Mennyi áldást tud venni és továbbadni? Hogy tud világítani, világossággá válni az, aki az igazi világosságot hittel befogadta az életébe? Ez az igazi karácsonyi kérdés. János erről ír az evangéliumában.
Eszembe jutott egy gyerekkori emlékem. Édesapám segíteni akart egyszer egy fiatalembernek, akinek nem volt munkája. Beajánlotta valahol, de a fiúnak el kellett utaznia oda, hogy megegyezzenek. El is utazott az édesanyjával. Amikor visszaérkeztek, eljöttek, hogy beszámoljanak. Végtelen részletességgel kezdték elbeszélni, hogy mi történt az úton: Akkor felszálltunk a vonatra, s bementünk egy fülkébe. Ott már ketten ültek. A mama kijavította: nem, fiam, hárman, mert tudod az a kalapos úr a sarokban. Édesapám sosem bírta a felesleges beszédet. Közbeszólt: fiam, a lényegre! Felvettek vagy nem? Igen. Örülsz neki? Igen. Akkor én is örülök, menj a dolgodra.
Ez jutott eszembe, amikor János ezt mondja: a lényegre! Fontosak a pásztorok meg a bölcsek, de mi is történt valójában karácsonykor? Minek a kerete az, amiről az evangéliumokban olvasunk? A többiben is olvasunk a lényegről is, de János csak a lényeget teszi nagyító alá, és újra és újra a lényegre irányítja a figyelmünket. A lényeg az, amit Isten tett értünk karácsonykor. A lényeg az, amit Jézus vállalt érettünk és helyettünk. A lényeg az, hogy mit csinálunk ezzel?
Hisszük-e valóban, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia? Ez a Jézus egészen személyesen a mi Megváltókká lett-e már? Erről tudunk-e hitelesen, nagy szeretettel másoknak is beszélni? Meglátszik-e ez az életünkön, a gesztusainkon, a váratlan nehéz helyzetekben tanúsított magatartásunkon, a gondolatainkon, az éjszakánkon és a nappalunkon, az emberi kapcsolatainkon, az egész életünkön? Valóban él-e bennünk Krisztus a hit által úgy, hogy a Krisztus jó illatát megérezhetik körülöttünk az emberek? Ez mind, mind bibliai kifejezés. A karácsony lényege az, hogy ez megtörténhet. És a mi felelősségünk az, hogy vajon ez megtörtént-e már?
Az, hogy a bölcsek hányan voltak és pontosan mennyi aranyat vittek, meg az, hogy a fenyőfakultusz pogány szokás vagy nem, meg jó-e az, hogy kisebb erdőket kiírtunk december közepén, és ezzel ki ért egyet közülünk és ki nem, ez mind mellékes ahhoz képest, hogy Krisztus ott él-e már a szívedben. Mert egyszer mindnyájan meg fogunk halni, és akkor az Isten ítélőszéke előtt egyetlen kérdés lesz fontos: ismerjük-e mi Jézust úgy, mint akivel együtt éltünk ebben az életben, és az, hogy ismer-e Ő minket? Mondhatja-e azt: gyertek, én Atyám áldottjai és örököljétek az országot, vagy azt mondja: nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem, ti átkozottak.
A karácsonyi csoda megtörtént. A lényeg az, hogy nekünk ez mit jelent, hogy mi is részesei vagyunk-e már ennek a csodának. Passzív részesei úgy, hogy a hozzánk eljött Jézust hittel behívtuk az életünkbe, s aktív részesei úgy, hogy munkálkodik bennünk és általunk, és arra használhat minket, amire akar, és ezt a mai napot is úgy fogjuk eltölteni, ahogy az neki kedves. Engedjük, hogy az Ő Szentlelke irányítsa a gondolatainkat, és a gondolatainknak a kezünk, lábunk is engedelmeskedik, meg a nyelvünk is — sokszor talán az a legnehezebben. Vagyis valóban a Szentlélek templomává válik ez a mi nyomorult testünk, és fölragyog rajtunk az Isten dicsősége. Minden egyéb ehhez képest mellékes.
Olyan kedves volt, ahogy a közelmúltban elmondta egy ismerősöm: Már nem emlékszem arra, hogy pontosan melyik napon történt, hogy az Úr Jézust behívtam az életembe, és Ő elfogadott engem. Arra pontosan emlékszem, hogy még aznap este bocsánatot kértem a feleségemtől mindazért, amivel vétkeztem ellene; hogy az azt követő napokban lassan felismertem, hogy vannak gyerekeim, és rendeződött velük a kapcsolatom, és a mai napig jóban vagyunk. Emlékszem, hogy az azt követő éjszakát már végigaludtam és megszűntek a rémálmaim, kényszerképzeteim. Az az öröm, amit akkor kaptam, az azóta elszenvedett soksok nyomorúságunk között is megmaradt. Azt hiszem, hogy ma nagyobb a szívemben, mint akkor volt. Pontosan mikor volt, nem tudom, de hogy mi történt, azt nemcsak én tudom, hanem akik ismernek, azok is láthatják, tanúsíthatják, hogy minden megváltozott.
Ezt a változást tette lehetővé az Ige testté létele. Ezt a változást kínálja fel nekünk Isten ezen a karácsonyi ünnepen. Boldog ember az, aki ezt komolyan veszi és megragadja. Így lehetne egészen másmilyen a mai úrvacsorázásunk, mint talán sok korábbi. Így nem úgy jönnénk ide, hogy „karácsonykor illik”, vagy „egy évben kétszer szoktam.” Aki így készült ide, hadd kérjem: inkább ne úrvacsorázzék, mert lehet, hogy ítéletet eszik és iszik magának.
Ez nem szokás kérdése, itt szabadítást kínál az, akinek a neve is azt jelenti: Szabadító. Jézus azt jelenti: Szabadító. Aki tudja, hogy milyen bilincsek kötözik, aki szabadulni akar ezektől, aki el akar hagyni konkrétan megnevezett, rá jellemző bűnöket, aki bízik abban, hogy úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát azért adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, és nem akar elveszni, hanem az örök életet már ma el akarja kezdeni, az jöjjön és úrvacsorázzék. Annak a szíve megtelik majd örömmel, arról bilincsek hullanak le, azt az Isten karácsonyi ajándékokkal halmozza el, és lesz mit adnia másoknak. Az tud majd szívéből megbocsátani a legelkeseredettebb ellenségének is, meg a képzelt rosszakaróinak is. Az az Isten boldog és szabad gyermekévé válik. Az úrvacsora pedig az Úrnak halálát hirdeti majd neki. És aki hálás mindezért, az is jöjjön.
A Biblia arra tanít minket, hogy a Krisztus születése ünnepén is az Ő halálára kell emlékeznünk. A kettőért együtt kell Őt magasztalnunk, mert Ő már testté lételekor tudta, hogy azért kellett eljönnie a mennyei dicsőségből, hogy gyalázat és kínok között meghaljon helyettünk. Éppen ezért nekünk már nem kell bűnhődni a bűneinkért. Ezt a reménységet is megerősíti a karácsony csodája.
Jó lenne, ha sok, talán régről ismert karácsonyi ének megcsendülne a szívünkben ezen a mai napon, meg a holnapin, és igazi imádságként tudnánk elmondani hitvallásokat is, meg kéréseket is Istennek. Például ezt is, ami az előbb énekelt énekünk folytatásában van:

Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk,
Általa vagyon bűnünkből váltságunk,
A mennyországban örökös lakásunk,
Boldogulásunk.

Az elmúlt héten azt figyeltem meg, hogy miközben a Mi Atyánkot mondom, sok minden eszembe jut abból, ami az elmúlt vasárnapokon itt elhangzott. Egészen odáig, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként, új tartalommal telítődött ez az imádság. Ebből arra következtettem, hogy talán nem hiábavaló, hogy részletesen is foglalkozunk ezzel a Jézustól kapott szép imádsággal, és talán mélyebben, gazdagabban és konkrétabban tudjuk majd imádkozni.
Folytassuk most ennek a mondatnak a tanulmányozásával, amivel Jézus is folytatja. Három üzenetet szeretnék ebből kiemelni. Az első, hogy Jézus összekapcsolja a mindennapi bocsánatért való könyörgést a mindennapi kenyérért való könyörgéssel. Egészen mostanig nem volt és a Mi Atyánkban. Szépen egymás után, vesszőkkel, pontosvesszőkkel elválasztva sorolta Jézus a kéréseket. Itt azonban hangsúlyos és kötőszó következik. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Így is mondhatnánk: a mi mindennapi kenyerünket add nékünk naponként, és a mi mindennapi vétkeinket bocsásd meg nekünk naponként. Azt hangsúlyozza ezzel a mi Urunk, hogy amilyen nélkülözhetetlen a mindennapi kenyér, ugyanolyan nélkülözhetetlen a mindennapi bocsánat. Ahogyan elpusztul az, aki egy ideig nem táplálkozhat testileg, ugyanúgy elpusztul a lélek, kivész a jó lelkület onnan, ahol ismeretlenné válik a mindennapi bocsánatkérés és bocsánatadás. Ha egy házasságban, családban, munkatársi közösségben megszűnik az, hogy emberek készek bocsánatot kérni, és képtelenek bocsánatot adni, ott tönkremegy a közösség, ott a bomlásnak a jelei mutatkoznak, és szétesik az ilyen közösség.
Jézus tehát azt hangsúlyozza ezzel a kötőszóval, hogy a bűnbocsánat éppen úgy létfeltétel, életszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Isten úgy teremtett minket, hogy két lábon járva vagyunk egyensúlyban és tudunk kiegyenesedni. E tekintetben az egyik lábunk a mindennapi kenyér, ami ha nincs, akkor összecsuklunk, a másik lábunk pedig a mindennapi bocsánat. Erre is érvényes az, hogy hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall. Hi-ába van meg a kenyér egy családban, hiába van egyre több kenyér, ha nincs bocsánatkérés és bocsánatadás. Nem szívesen mennek oda haza az emberek, szétzüllik az a család és az a közösség.
Mert minden bűn elválaszt minket, sőt szembeállít bennünket Istennel és egymással. Figyeljük meg, hogy minden őszinte megbocsátás újra összeköt és eggyé tesz. A szí-vünk mélyén mindig arra vágyunk, hogy egyek lehessünk azokkal, akikkel egynek lehetne és kellene lennünk. Mindnyájan, a legkeményebb szívűnek tűnő ember is szenved amiatt, hogy elválasztja valami azoktól, akikkel pedig szeretne egy lenni. Ennek az egységnek az ára azonban a bocsánatkérés és az őszinte megbocsátás.
Szomorú azonban, hogy mégis olyan nehezen fizetjük meg ezt az árat. Pedig lehetne mondani: ez igazán semmibe nem kerül, hogy annyit mondasz: ne haragudj, nem így akartam, tudom, ez fájt, nem szeretném máskor ismételni. A másik meg a szívéből megbocsát, és azt mondja: megértem, rosszul esett, de nem fogom a szemedre vetni, kezdjünk újat. Ennyit kellene őszintén mondani és megélni. Ehelyett mégis a legtöbb ember tele van állandó vádaskodással. Vádolja a házastársát, a szüleit, a gyermekeit, a mindenkori rendszert, az ország és az egyház vezetőit, a papokat, az időjárást, a körülmé-nyeket, minden és mindenki hibás. Így próbál önmaga előtt is mentegetőzni, és lehető-leg felmenteni magát. Miközben másokat vá-dol, megtelik az önigazultság gőgjével, annál inkább vádol, annál inkább mentegetőzik, és ebből az ördögi körből saját erőből nincs kilépés.
Ahhoz, hogy valaki őszintén elmondhassa a Mi Atyánknak ezt a sorsdöntő mondatát, először is őszintén el kell ítélnie saját bű-neit. Sokszor kell beszélgetnem bajba került házasfelekkel. Mindig úgy kezdődik, hogy egymás hibáit elsorolják. A gyógyulás mindig azzal kezdődik, amikor legalább az egyikük megkockáztatja azt, hogy mindenféle mentegetőzés nélkül a saját bűneit kezdi sorolni. Ez az akció gyakran azzal folytatódik, hogy a másik is elkezdi saját bűneit sorolni. Ahol néven nevezik a bűnt, ott léphet műkö-désbe a bűnbocsánat, ott történnek a csodák.
Jézus erre bátorít itt minket. Ezért akarja, hogy az övéit, Isten gyermekeit jellemezze, hogy naponta oda tudunk őszintén borulni a mi Atyánk elé — akit így szólítottunk meg az imádság elején —, és elkérjük tőle az aznapra szükséges bűnbocsánatot. Nem úgy általában a bűneinkre, hanem néven nevezve. Konkrétan meg tudjuk mondani, hogy mire kérünk ma bocsánatot. Abból a nagy tőkéből, amit Ő gyermekei számára elkészített, mi az a kicsi rész, amire éppen most van szükségünk. Amit tettünk, amit elmulasztottunk, amit mondtunk, ahogy mondtuk, amit gondoltunk. Növekedést eredményez ez egy ember hívő életében, ha minden este odaáll a mennyei Atya elé, és elkéri az aznapra szükséges bűnbocsánatot. Ez néhány perc alatt megtörténhet. Itt nem az idő mennyisége, hanem a lelkület minősége az, ami elsegít minket az Isten gyermekeinek a boldogságára. Odaállni naponta az Atya elé, és odaállni naponta a másik mellé, akit megbántottunk.
Nem véletlenül mondja azt Isten igéje, hogy ne menjen le a nap a ti haragotokon. Ez a mondat így kezdődik: Ám haragudjatok. — Jobb lenne, ha nem haragudnátok, de ez velejár. Naponta összeütközünk, különö-sen, ha így fokozzuk a tempót, mint ahogy a mi korunkban, meg így ünnep előtti időszakban különösen is. Óhatatlanul nekimegyünk egymásnak. Nem akartuk, de muszáj továbbmenni. Nem értünk rá ott mindjárt azt megtárgyalni. Ki ér rá örökké bocsánatot kérni, meg megbocsátgatni? Hát én már csak ilyen vagyok, vedd tudomásul! Napközben ez előfordulhat, — de este legyen öt perc, és nem megy le a nap a haragunkon. Nem akarok együtt aludni azokkal a bűneimmel, amiket elkövettem azok ellen, akiket pedig szeretek, vagy legalábbis szeretnék szeretni, de ma sem sikerült úgy, mint ahogy jó lett volna. Legalább ennyit mondjak el: másképp szerettem volna, nem sikerült. Ne haragudj. Adjunk esélyt egymásnak, hogy holnap jobban folytassuk, és bocsássunk meg szívből egymásnak.
Oda tudunk-e állni így egymás mellé, és készek vagyunk-e mi megbocsátani, ha ellenünk vétettek, és ha nem kér valaki bocsánatot, akkor is úgy fekszünk le, hogy a szívünkben neki feltétel nélkül megbocsátottunk? Nem könnyű ám ez! Majd látni fogjuk — a mondat második felénél —, hogy egyebek között azért is mondja a mi Urunk, hogy amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, hogy tanuljuk meg, lássuk meg, milyen nehéz lehetett az Atyának megbocsátania nekünk azt a temérdek bűnt, és milyen nehéz szívünkből megbocsátani másoknak, akik valóban vétkeztek ellenünk, és még csak bocsánatot sem kérnek. Mi nem várunk arra, mert telik, hogy megbocsássunk, mert olyan sokat kaptunk mi is a mi Atyánktól.
Sokszor látom, hogy az egész hitéletét megmérgezi valakinek az, ha rejteget magában haragot. Minden ilyen dédelgetett sé-relem, minden elfojtott bosszúvágy, minden magunkban ápolt keserűség olyan, mint egy gennyes góc, ami lehet, hogy a szervezetünk egész tömegéhez képest kicsi, az is lehet, hogy már betokozódott, egyszer mégiscsak valami baj történik, és ahogy mondani szoktuk, a szívünkre megy, meg az ízü-leteinkre, és keresgélhetik az orvosok, mi lehet az igazi oka a panaszainknak. Valahol valami tisztátalanság összegyűlt bennünk, nem szabadultunk meg tőle, és valahol egész másutt baj lesz. Sokszor magunk sem tudjuk, miért. Életveszélyes keserűséget, haragot, bosszúvágyat magunkban tartogatni.
A Zsidókhoz írt levélben többször is olvassuk ezt a figyelmeztetést: vigyázzatok, hogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedvén minket az igaz hittől elszakítson! A keserűség még arra is képes. Ezért olyan fontos kérés ez, ahogy a mindennapi kenyeret és mindazt, ahogy a múlt vasárnap láttuk, ami ez alá tartozik, kérjük a mi Atyánktól újra és újra, úgy a mindennapi bocsánatot is tanuljuk meg kérni tőle meg egymástól, és megbocsátani egymásnak.
A második üzenete ennek az igének az, hogy olyan Atyánk van, akihez jöhetünk, akitől ezt is kérhetjük. Olyan Atyánk van, akire ezt mondja a Szentírás: Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. Ahogy el van készítve nála a mindennapra szükséges kenyerünk, ugyanúgy készen van nála a mindennapra szükséges bocsánatadagunk is — ha szabad így mondani. De csak az kapja meg, aki kéri, aki elfogadja, aki örül annak, aki tudja, hogy rászorul épp úgy, mint a kenyérre, aki hálás érte és örül neki, s aki továbbadja, és ő is tud megbocsátani úgy, mint ahogy ő bocsá-natot nyert.
Különös szavak szerepelnek Jézusnak ebben a mondatában, és ezt a mondatot nyugodtan fordíthatnánk így is, semmit nem változtatunk meg, csak az itt levő szavak másik jelentését mondjuk: engedd el a mi tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük azoknak a tartozását, akik adósaink. Így talán egy kicsit szemléletesebb, és egy kicsit közelebb jön hozzánk.
A Biblia arról beszél, hogy adósaivá lettünk Istennek, tartozunk neki. Nem adjuk meg Istennek az egyedül neki kijáró tiszteletet. Nem adjuk meg Istennek azt a dicsőséget, ami csak Őt illeti meg. Egyáltalán nem igaz az, amit pedig büszkén hangoztatunk mi reformátusok: egyedül Istené a dicsőség! Figyeljük meg, hogyan számolunk be egy-egy eredményes vállalkozásunkról. Először az derül ki: nem vagyok én akárki. Ezt elég jól megoldottam. És természetesen a jó Isten is segített. — Mi az, hogy is?! Vagy egyedül az Ő érdeme az, ha bármi sikerül nekünk ezen a földön, vagy már megloptuk az Ő dicsőségét. Nem adjuk meg neki az imádatot. Mással töltjük sokszor az imádatra kapott időt is. Annyira eladósodtunk, hogy fizetésképtelenekké váltunk. Nem tudunk még csak törleszteni sem.
Itt hangzik el az evangélium, az örömhír, ami a Bibliának a központi mondanivalója: Nem kell fizetnünk. Miért? Mert valaki kifizette helyettünk. Ez volt Jézus. Ez a karácsonynak, a nagypénteknek, a húsvétnak az értelme, a tartalma, a célja. Mindannak, amit Jézus tett, ez volt a célja, hogy abban a reménytelen helyzetben, amibe kerültünk a felhalmozódott adósságunk miatt, ne kelljen elpusztulnunk, hanem valaki kiegyenlítette a számlánkat. Isten eltépte az adóslevelünket. Ezt pontosan így olvassuk a Bibliában: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, vele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,13-14)
Érvényes adóslevél volt ellenünk, elképesztő adóssággal, lehetetlen, hogy törlesszünk. Egyszer fogta és átszúrta, mostantól kezdve nem tartozunk, valaki kifizette.
Volt egy idős főnököm, aki így érvénytelenítette a pénzügyi okmányokat, ha azokra már nem volt szükség, vagy ha téves volt, hogy a közepén átszúrta. Ez a kép jelent meg előttem. Volt, amikor el is dobta, volt, amikor úgy volt vele, hogy nem baj, ha ez megmarad, még szükség lehet rá, de nem érvényes. Ami át volt szúrva, az érvénytelen.
Itt ezt olvassuk. Jézus elkérte az Atyától a mi adóslevelünket, odaszögezte a keresztre, és érvénytelen, mert kifizette. Ezért jöhetünk a mi Atyánkhoz és kérhetjük tőle a mindennapra szükséges bocsánatot. Aki azt hiszi, hogy Jézus kereszthalála az ő Istennel szembeni minden tartozását is kiegyenlítette, azt az embert nevezi a Biblia hívőnek. Sokan mondják: hívő vagyok. Né-ha megkérdezem: ez mit jelent? Azt, hogy nem tagadom Istent, azt, hogy hiszem: van egy végső ok. A Biblia azt nevezi hitnek, ha valaki komolyan veszi, hogy amikor Jézus a kereszten haldokolva kimondta: elvégeztetett, akkor az én bűnadósságomat az utolsó részletéig kifizette, és Isten a maga részéről ezt érvényesnek tekinti. Ha ezt én is érvényesnek tekintem, és jelentkezem az eltépett adóslevélért, azt megköszönöm — attól kezdve hiszek. Ez az üdvözítő hit. Ami ennél kevesebb, az nem üdvözít. Ez viszont olyan bizonyossá teszi az embert abban, hogy „az írás széjjeltépve, szabad vagyok”, hogy erről másoknak is örömmel tud beszélni. Így mondja a Szentírás is: „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre.” Vagyis, ha megköszönöm hálásan, és hiszem, hogy megkaptam a bocsánatot, és másoknak is el tudom újságolni, hogy Isten bűnbocsátó Atya és nekem is megbocsátott mindent, akkor lesz bizonyosságom arról, hogy üdvösséget kaptam. Sok tétova bizonytalanságból ez segítene ki minket. Komolyan venni és megköszönni, ezt mások előtt sem szégyellni, hanem örömmel megvallani.
Felvetődik a kérdés, hogy ha Isten ilyen gazdag a kegyelemben, és nekünk Jézus érdeméért teljes bocsánatot adott, akkor miért kell könyörögnünk, különösen naponta, hogy vétkeinket bocsásd meg? Azért, mert a Biblia különbséget tesz bűn és vétkek között. Erről többször is beszéltünk már. A bűn állapot, az az állapot, amibe kerültünk Istentől elszakadva, és amibe beleszületünk mindnyájan, amikor világra hoz az édesanyánk. A bűnbe születünk bele, az Isten nélküli állapotba. Innen adott szabadulási lehetőséget Jézus kereszthalála, ez jelenti azt, hogy Isten megbocsátotta a mi bűnünket.
Aki elindul ezen az úton, Isten útján, aki Isten gyermeke lett, az is vétkezik még, mert ehhez a testhez hozzáköttetett a vétek. Nem annyit, meg nem olyan durván, mint hitetlen korában. Nem ez a különbség, hogy az már nem vétkezik, a különbség az, hogy az azonnal érzékeli, hogy vétkezett, és nem akar együtt lenni egy éjszakát sem a bűneivel, hanem azokat rendezni akarja, mielőtt még lemegy a nap. Ezért könyörög naponta: bocsásd meg a vétkeinket.
Egy hasonlattal így mondhatnám, hogy Istennek ezek az újjászületett gyermekei mosakodni szoktak, mégpedig naponta. Az Istent nem ismerő ember megszokja — bocsánat, ha így mondom — a maga szagát. A bűnnek a bűzét. Együtt él vele, fel sem tűnik neki. Nem is tapasztalta még, hogy másféle, jó illatú élet is van. Bűnt bűnre halmoz, néha a lelkiismerete megszólal, de begyakorolja, hogyan kell elhallgattatni, és különösebb problémát nem okoz neki.
Aki már Isten gyermekévé lett, és a bűnből kiszabadult, annak kellemetlenek a bűnei. Ha csak egy rossz szót mond, vagy udvarias volt ugyan, de a szívében harag, gyű-lölet, képmutatás volt, azt észreveszi, fáj neki, és nem akarja konzerválni. Nem akarja betemetni, hanem meg akar szabadulni tőlük. Ezért megy oda mindennap a mennyei Atyához, meg azokhoz — ha lehet—, akik ellen vétett, bocsánatot kérni. A naponkénti lelki tisztálkodásunknak az aktusa ez: bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
A harmadik üzenet: mi az összefüggés ennek a kérésnek a két része között: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Egyrészt nyilvánvaló, hogy Jézus azért mondja ezt, hogy lássuk meg, milyen nehéz szívből megbocsátanunk azoknak, akik ellenünk komolyan vétkeztek. Milyen nehéz úgy megbocsátani, hogy nem is kérnek bocsánatot. De még mindig fennáll a kérdés: nincs itt valami ellentmondás? Isten bocsánata a mi bocsánatunk függvénye lenne? Ahogyan megbocsátok, úgy remélhetem majd, hogy Isten esetleg nekem is megbocsát?
Ez végzetes félreértés, és ettől feltétlenül meg kell szabadulnunk. Különösen is belénk plántálhatja ezt a félreértést az, ami a Mi Atyánk után következik. Tudniillik ez az egyetlen kérés, amire Jézus még utána visszatért és ezt mondta az ámen után: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Felületesen olvasva valóban az az ember benyomása: ahogyan én megbocsátok, attól függ, hogy Isten megbocsát-e nekem.
Helyesen mondja Kálvin János: ha valamit nem értünk a Szentírásban, vagy úgy érzékeljük, hogy az a hely mintha ellentmondásban lenne sok más bibliai hellyel, akkor azt a mondatot különösen is az egész Szentírás világosságába kell helyeznünk. Mit mond a Biblia erről a kérdésről? Függ-e Isten bocsánata attól, hogy mi megbocsá-tunk, vagy nem? A Bibliában sehol nem találunk olyan állítást, hogy Istennek valamilyen cselekedete attól függene, hogy mi mit teszünk vagy nem teszünk. Isten ennek a világnak szuverén ura, aki teljesen szabadon úgy cselekszik, ahogyan azt jónak látja. Mindig, mindenben Ő cselekszik először, amit mi teszünk, az mindig reflexió. Az már csak válasz arra, amit Ő tett.
Szeretni sem tud az ember magától, csak ha az Isten szeretetét befogadta és az árad rajta keresztül. Jót cselekedni sem tudunk magunktól, csak ha az Isten jó cselekedetét, a váltságot hittel megragadtuk, akkor leszünk képesekké arra, hogy az Ő minősítése szerint is jót cselekedjünk. Megbocsátani sem tudunk addig, amíg azt fel nem ismertük és meg nem ragadtuk, hogy Ő megbocsátotta, nekünk minden vétkünket. Itt is az Ő bocsánata jár elöl. Ki mondja a Mi Atyánkot? A Mi Atyánkot Isten gyermeke mondja, aki azzal kezdte: mi Atyánk. Tehát a bocsánatot nyert bűnös. A Mi Atyánkot olyan ember imádkozza, aki már tudja, hogy reménytelenül eladósodott, és Isten neki feltétel nélkül megbocsátott. Ennek az örömével és bizonyosságával jön oda naponta, és kéri a bocsánatot. Nem attól függ, hogy kap-e bocsánatot, hogy ő megbocsát-e az atyjafiának, mert ő már megkapta a bocsánatot.
Akkor mit jelent ez mégis: bocsásd meg nekünk, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Itt arról van szó, amit talán így lehetne szemléltetni: tele van a kezünk adóslevelekkel, mert számon tartjuk az ellenünk elkövetett vétkeket. Néha valóban a hideg szaladgál a hátamon, mikor emberek évtizedekkel azelőtt elszenvedett sérelmeket pontosan fel tudnak eleveníteni. Ki mit mondott róla, mit tett ellene, mit nem kapott meg. Ezt sorolják vég nélkül. Tele van a kezünk érvényes adóslevelekkel, és emiatt nem tudjuk elfogadni az érvénytelenített adóslevelünket Istentől, amit Ő átszögezett Krisztus halálakor, amit kínál nekünk. Megtörtént a bocsánat, és érvénytelenítette az adóslevelünket. Azt kellene elvenni, ezeket meg eldobálni, eltépni. Nem akarok elszámoltatni senkit, nem akarom megbosszulni, el akarom felejteni. Akkor két kézzel megragadhatom azt, amit Ő kínál nekem. De az, hogy Ő kínálja, nem attól függ, hogy megbocsátok-e vagy nem. Ő azt kínálja a cselekedeteimtől függetlenül, csak nem lehet igazán az enyém, amíg szorongatom a magam sérelmeit. Ezért fontos, — és bizonyos értelemben, ha nem értjük félre, mégis feltétele annak, hogy az Isten elkészített bocsánata az enyém legyen, és gazdag legyek benne, s teljék attól kezdve nekem is megbocsátanom mindenkinek, de ahhoz el kell tépnem a mások elleni adósleveleket, eldobni, és örülni annak, hogy Ő az enyémet eltépte és bocsánatot nyertem.
Ez az öröm hiányzik azokból, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szívük szerint megbocsátani. Lelkileg koldus szegények maradnak, amíg azt emlegetik, hogy velük mit tettek, meg tőlük mit vettek el, meg őket mivel bántották meg. Bizonyítja, hogy nem tudtak adni bocsánatot, elengedést, kiengesztelődést. Mindezt őszintén kell tennünk.
Valaki egyszer elmondta, hogy egy ismerőse, aki hívő embernek tartotta magát, sok sérelmet szenvedett az unokaöccsétől. Amikor a lelkésze beszélt vele, akkor azt mondta: jó, én megbocsátok neki, de nem akarom többé látni. Mondta a lelkész: ez azt jelenti, hogy nem bocsátottál meg neki. Azután súlyos beteg lett ez a nagybácsi. Meglátogatta a lelkigondozója és megkérdezte: mit gondolsz, meg fogod te látni az Urat majd odaát? Persze, ő hívő ember! Akkor keményen ezt találta neki mondani: ezzel a haraggal a szívedben nem fogod meglátni az Urat, mert azt mondtad: látni sem akarod azt, akinek állítólag megbocsátottál. Nem beszélt erről többet, de amikor néhány nap múlva ismét meglátogatta a súlyos beteget, ott ült az ágya szélén az unokaöcskös. Értesítette közben, mert maga is rájött: ez így nem megbocsátás. Néhány nap múlva meghalt.
Hányszor mondunk mi is ilyeneket félvállról, hetykén: Jó, megbocsátok, de… és akkor sokféleképpen folytatódhat. Nehéz megbocsátani. Nehéz adósságokat feltétel nélkül elengedni. Erre csak az képes, aki igazán megragadta az Isten kegyelmét, az eltépett adóslevelet. De erre csak akkor van üres kezünk, ha amiket addig szorongattunk, eldobáljuk.
Erre akar elsegíteni minket a mi Urunk. Ez minden esetben az akaratnak a döntése. Itt nem érzelgősségről van szó. Az érzelmek nehezen gyógyulnak be, s lehet, hogy évek múlva is összeugrik a gyomrom, ha a nevét hallom, vagy találkozom vele, de ez nem változtat semmit azon, ha szívből megbocsátottam. Lehet, hogy eszembe jut, — mert nem úgy van, hogy megparancsolom magamnak: felejtsem el, s elfelejtem. Fogok még emlékezni rá sokáig, de nem választ el többé bennünket. Nem vetem a szemére, nem téma, de nem úgy, hogy takarjuk, besöpörjük a szőnyeg alá, hanem úgy, hogy kitakarítottuk a szobából. Nincs harag, nincs számontartás, megbocsátottam. Ez az akaratnak a kérdése. Isten ezt akarja megerősíteni.
Karácsony küszöbén vagyunk. Mához egy hétre már összejön a család. Milyen utá-latos képmutatások színjátéka szokott zajlani sokszor a karácsonyfa körül is! Egy napos fegyverszünet, ma nem vetjük egymás szemére. Általában azonban ez sem sikerül. Egy napig sem bírjuk ki.
Isten ettől a képmutatástól akar megszabadítani. Lehet őszintén megbocsátani akkor is, ha nagyon fájt, meg még mindig fáj, ha valaki arra gondol: nekem mennyit engedett el az én Atyám. Így jövök hozzá naponta, hogy megint rád szorulok: bocsásd meg a mi vétkeinket. Aki neki ezt ki tudja mondani, az annak is ki tudja, aki ellen vétkezett, és az sokszor úgy is tud megbocsátani, hogy már észre sem veszi, s valóban nem haragszik, nem tartja számon. Legrosszabb esetben egyoldalúan is.
Jézus itt közvetlenül a Mi Atyánk előtt beszél arról, hogy az Isten gyermekeit mi jellemzi. Három dolgot mond: jót tesznek azokkal, akik nekik ártottak, jót mondanak azokról, akik őróluk rosszat mondanak, és imádkoznak azokért, akik háborgatják és kergetik őket. (Mt 5,44) Jót tenni, vagy ha nem tudok jót tenni, mert nem mindig vagyok ilyen helyzetben, legalább jót mondani róla, vagy ha ez sem lehetséges, szívből imádkozni érte. Nem azért, hogy az Isten büntesse meg, hanem azért, hogy Isten áldja meg minden lelki jóval. Az igazi megbocsátást ez hitelesíti. Kész vagyok jót tenni vele, jót mondani róla, akkor is, ha akármit mondott rólam, és őszinte szívvel imádkozni érte. Akkor őszintén fogjuk imádkozni ezt is: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Többen panaszkodnak a bibliaolvasó testvérek közül, hogy nem értjük a Jelenések könyvét. Ezen nem is lehet csodálkozni. Annak az időnek a hívői számára egyértelmű volt, hogy mit írt János apostol a Szentlélek által nekik, de a hitetlenek akkor sem értették. Pontosan ez volt a célja Jánosnak itt kivételesen, hogy csak azok értsék, akikre vonatkozik, akiket bátorítani akart. A kívülállók, főleg a pogány kívülállók egyáltalán nem tudtak mit kezdeni ezekkel a jelképekkel. Ha a jelképeknek a kulcsát tudja az ember, akkor viszont mérhetetlenül gazdag, bátorító, lelkigondozó írás a Jelenések könyve.
Isten Lelkének a segítségét kérve, egy pici ízelítőt szeretnék ma este adni abból, hogy ha értjük, milyen sokat jelent. Valamit egész röviden arról, hogy kiknek és miért írta János ezt a nehezen érthető könyvet és utána a most a napokban olvasott 12. és 13. fejezet alapján szeretnék valamit mondani.
Az I. század végén, 90 táján keletkezett ez az írás, amikor az a gonosz római császár uralkodott, akit Domitianusnak hívtak. 81-96-ig volt ő császár, és ő indította el az első szervezett keresztyénüldözést Jé-zus Krisztus tanítványai ellen. Korábban is kegyetlenkedtek már a keresztyénekkel. Né-ró is elkövetett sok gonoszságot velük szemben. Domitianus azonban az egész birodalomra kiterjedő szervezett üldözést indított ellenük. Ő azok közé tartozott, aki istennek is tekintette magát, és így imádtatta volna magát. Erre azonban nem voltak hajlandóak Jézus tanítványai. A keresztyének mindig törvénytisztelő emberek voltak, soha nem lázítottak és nem lázongtak. Végezték a munkájukat, betartották a törvényeket, tisztelték a felsőbbséget. Egyre nem voltak hajlandóak: Jézust megtagadni. Itt pedig erről volt szó.
A császár úgy istenítette magát, hogy a népnek vallani kellett: a császár az úr! Kürios Caesar! Az első keresztyének meg akkor már ismerték ezt a hitvallást, hogy Jézus Krisztus Úr. Pál apostol bele is dolgozta a Filippi 2-be ezt, hogy Jézus Krisztus a kürios, nem a császár. Jézus Krisztus a császárnak is ura. Mi tiszteljük a császárt, hű alattvalói vagyunk, de ezt az egyet nem vagyunk hajlandóak neki adni, mert „adjátok meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré”. Az adó a csá-száré, de az imádat az Istené és csak az Istené. Ezért nem voltak hajlandóak azt mondani: Kürios Caesar. Ez viszont halálos íté-letet vont maga után.
Ekkor kezdődtek el azok a szörnyűségek, hogy emiatt összefogdosott keresztyéneket: gyerekeket, férfiakat, nőket, öregeket, kiéheztetett vadállatok elé vezettek a cirkuszokban. A publikum pedig körben nagy gyönyörűséggel nézte, hogyan tépik szét ő-ket. Hogy nincs annyi eszük, hogy csak egy szót kellene megváltoztatni. Ne ragaszkodjanak már annyira, ilyen rögeszmésen ahhoz, hogy Kürios Christos, hogy Krisztus az Úr! Mondják azt, hogy Kürios Caesar és gondoljanak azt, amit akarnak, de az életüket legalább megmentenék. A keresztyének azonban azt szokták mondani, amit gondolnak, és ezért megvallották a hitüket, és ezrével végezték ki őket emiatt.
Ebben az időben keletkezett a Jelenések könyve. János apostol Jézusnak a nagyságát ragyogtatja fel ebben az írásban, és kettős célja van: bátorítani a keresztyéneket, hogy tartsanak ki, ha kell mindhalálig Jézus mellett, s ne tagadják meg Őt, mert az üdvösségüket dobják el úgy. Légy hű mindhalálig! — itt ez a vértanúhalált jelenti ám. Sokan csak a Móricz Zsigmond regénycímeként ismerik, de akkor vérre ment a keresztyénség és a Krisztushoz tartozás. Ez mindjárt a könyv elején, a 2. fejezetben megcsendül. Légy hű mindhalálig, és akkor adom neked az örök élet koronáját, győzelmi koszorúját. Tehát bátorítani akarta őket, hogy még ha kivégeznek is a hitetekért, inkább Krisztust vállaljátok, minthogy Őt megtagadva elveszítsétek az életnek koronáját.
A másik pedig: vigasztalta a gyászolókat. Képzeljük el, szinte nem volt olyan család, amelyiknek ne lett volna friss gyásza. Szinte minden keresztyén családból kivé-geztek már valakit a hitéért. Összeszorul ám a szíve az embernek, és különösen, ha ilyen tömegméretű. Elveszítették anyák a fiaikat, unokáikat, meg házastársaikat. Tehát vigasztalja őket, és túlmutat a halálon. Sokszor szerepel benne a Jézus feltámadásáról való bizonyságtétel. Egyáltalán nem véletlen, hogy mindjárt a legelején olvassuk ezt, hogy Jézus bemutatkozik. „Én vagyok az alfa és ómega, az első és utolsó, aki halott voltam, de élek mindörökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” És akik hozzá ragaszkodnak, azok boldogok, mert boldogok azok a halottak, akik az Úrban halnak meg. Tehát őmiattuk ne sírjatok, mert ők boldogok. Boldogabbak, mint itt a domitiánusi üldöztetés idején mi. De ti is boldogok lehettek még sírva is. Még ha a gyásznak a könnyei potyognak a szemetekből, akkor is boldogok lehettek, mert tudjátok, hol vannak, kinél vannak.
Egyrészt tehát bátorította kitartásra, másrészt túlmutatva a halálon, a Krisztus dicsőségéről beszélt és azoknak a halottaknak az állapotáról, akik hitben haltak meg. Ha valaki ezt tudja, akkor csodálkozva veheti észre, hogy szinte minden mondata valami módon ezt célozza ennek a könyvnek, ha értjük és jól értjük. Valami módon mindig bátorít, kitartásra ösztökél és valami módon mindig vigasztal. Túl mutat elmúláson, halálon, vérengző diktátorokon, üldöztetésen, nélkülözésen, halálfélelmen — jaj, mikor visznek el, noha senkinek sem ártottam, és megőriz a bosszúvágytól, mert azért az is megszólal, néha még a hívő ember szívében is: meddig tűri ezt az Isten, nem kéne odacsapni az ilyen domitianusoknak? Felemeli a tekintetüket a gyászolóknak, törölgeti a könnyeiket: arra nézzetek, mit készített Krisztus azoknak, akik őbenne, érte halnak meg.
Ha így elolvasok egyetlen mondatot a könyv elejéről, minden magyarázat nélkül is értjük, micsoda erőteljes vigasztalás van ebben. Ezt olvassuk: „János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, aki volt, és aki eljövendő (nincs vége a Krisztus-ügynek azzal, hogy Domitianus kivégeztet minket, Krisztus visszajön, eljövendő, nekünk jövőnk van, még ha meg kell halnunk érte, akkor is. Itt van elrejtve a vigasztalás mindenütt), és a hét lélektől, akik trónusa előtt vannak; és Jézus Krisztustól, (és három olyan dolgot mond Jézusról, ami kimondhatatlanul sokat jelentett az akkoriaknak ebben a helyzetben) a hű tanútól (itt a mártír szó van), aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinkből, aki országa népévé tett minket.” (Jel 1,4-6)
Jézus Krisztus hű mártír — Ő is vértanúhalált halt, mert engedelmes maradt mindhalálig, a keresztnek haláláig. Kövessük a példáját! Kitartás mindvégig Jézus mellett. Jézus Krisztus a halottak közül az elsőszülött, nem az egyetlen, aki túllépett a halálon, Ő az első, aki rést ütött a halál falán az Ő feltámadásával, és ezen át követhetjük mindnyájan, akik követjük őt mindhalálig, akik benne hiszünk. És ott túl is van valami, sőt ott van ám igazán valami, ott van az a dicsőség, amit megígért nekünk. Tehát Ő elsőszülött a halottak közül, mi meg az Ő testvérei vagyunk, mert testvéreivé fogadott, és a föld királyainak fejedelme.
Nyíltan nem lehetett Domitianust sértegetni vagy alábecsülni, de ha érezzük ennek a kifejezésnek az erejét, akkor ebben az van: Domitianus egy nagyszájú diktátor, aki most azt hiszi, ő az ura az egész földnek. De hát kicsoda ő Jézushoz képest? Egy kis senki! Mi a föld királyainak a fejedelméhez tartozunk, aki fejedelme ennek a szerencsétlennek is. Sajnos ő nem ismeri, és nem ismeri el Őt, de ne tőle féljetek. Ha valamitől féltek, attól féljetek, hogy a föld királyainak a fejedelmét megtagadjátok. Azt semmiképpen ne! Hogy ez mit csinál velünk? Elég szörnyűséges, amit csinál, de inkább ezt szenvedjük el, minthogy a föld Urá-tól, aki nekünk Urunk lett és ezt tudjuk is, bármi elszakítson minket. Minden szava, minden mondata bátorítás és vigasztalás.
Így érkeztünk el azokhoz a fejezetekhez, amiket a napokban olvasunk, és ezek még kevésbé érthetőek, mint a korábbiak. A 12. és 13. fejezet egy egység. Egészen eddig arról írt János, hogy az utolsó időkben és a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőzően milyen csapások szakadnak majd az egész emberiségre. Mintegy ezzel is megtérésre hívta az embereket, nehogy e csapások miatt kelljen szenvedniük.
A 12. résztől arról szól, hogy a Krisztus tanítványainak, a Krisztus-testnek, az egyháznak milyen szenvedésekben lesz majd része az utolsó időkben. De nemcsak az utolsó időkben, hiszen valami előleget már ők is kaptak ebből, meg minden nemzedék megkapja a magáét. Mindig szenvedniük kellett bizonyos mértékig és értelemben Jézus Krisztus tanítványainak. Akkor az I. szá-zadban is, ma is — most nem akarok konkrét példákat sorolni. Ezzel a két fejezettel egyrészt felkészíti János és rajta keresztül a Szentlélek a hívőket a szenvedésre, másrészt megállásra, állhatatosságra biztatja őket. Ennek a két fejezetnek a kulcsverse a 13. rész 10. verse, ahol azt olvassuk: „Itt van a helye a szentek állhatatosságának és hitének.” A hit szó, a pisztisz hűséget is jelent a görögben. Nincs külön szava rá. Itt van a helye a szentek állhatatosságának, kitartásának, ragaszkodásának és hűségének, hitének — mind a kettő nagyon fontos itt.
S mivel biztatja? Azzal, hogy leleplezi számukra, hogy ki áll végső soron az üldözések és minden emberi nyomorúság mögött. Ez pedig maga az ős ellenség, a Sátán. Ő mozgatja a domitianusokat, de nagyobb hatalom nála Jézus Krisztus, és a mindenható Isten, Ő enged meg bizonyos dolgokat a Sátánnak. A királyi székben a Mindenható ül — ez is a Jelenések könyve kedvelt kifejezése. Ő a Király. Van ez a lá-zadó angyal, aki ellene is fellázadt, aki azonban csak azt teheti, amit megenged neki a király. Éppen ezért, amikor ördögi gyötrettetéseket kell elszenvedniük a hívőknek, gondoljanak arra, hogy valaki az ő gyötrőjük, a gonosz felett is Úr, és ők ehhez az Úrhoz tartoznak. Az Ő országának a polgárai, és csak annyit rombolhat a gonosz, amennyit a mindenható Úr megenged neki.
Így van itt szó erről a bizonyos asszonyról, arról a gyermekről, akit megszül, és erről a szörnyű tűzvörös sárkányról, ami odaáll, hogy bekapja a gyermeket, amikor a világra jön. Ki ez az asszony, ki ez a gyermek és ki ez a sárkány, aki ezt akarja csinálni?
Van egy ilyen széltében-hosszában elterjedt magyarázata ennek, hogy az asszony nyilván Mária, a gyermek Jézus és a sárkány az ősi kígyó, a Sátán. Ezt valaki egyszer kitalálta, és elterjedt, mert bizonyos elképzeléseket még meg is erősít. De ha ez az asszony Mária lenne, akkor hogyan értsük azt, amit később így olvasunk róla: Megharagudott a sárkány az asszonyra és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen is, akik az Ő utódai közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akik vallják a Jézus bizonyságtételét. (Jel 12,17-18)
Ezek a hívők, nem? Akik az Isten parancsaihoz ragaszkodnak és Jézus Krisztusról vallást tesznek még az üldözések idején is. Más bibliai szóval: szentek. A szentek közössége az Egyház. Itt tehát az egyházról van szó és nem Máriáról. A 12-es szám, amit vele kapcsolatban említ, utal a 12 pátriárkára és a 12 apostolra is. Tehát ez az asszony mind az ó- mind az újszövetségi egyházat magában foglalja. Az Ószövetség várta, hogy megszülessék a Messiás, a Krisztus, és vajúdott a szülés fájdalmaiban, várta, hogy az ádvent beteljesedjék és eljöjjön a karácsony. Beteljesedett. Az újszövetségi egyház pedig várja vissza az ő dicsőséges Urát, hogy megmutassa, valóban az övé minden hatalom mennyen és földön. Ez az asszony tehát: az egyház.
Az egyház várta és kapta meg a Messiást, mert itt nem a kis Jézus testetöltéséről van szó, hanem a dicsőséges Krisztusról, aki az Isten jobbjára emeltetett. Itt a megdicsőült Messiásról van szó. A sárkány, a Sátán mindent elkövet, hogy ne szüljön újabb gyermekeket az egyház, hogy ne hangozzék az evangélium, következésképpen ne születhessenek újjá emberek. Ennek az asszonynak ne legyen több gyereke. Mindent elkövetett Krisztus ellen is, mindjárt születése után Heródes halálra üldözte, stb. de tehetetlen velük szemben.
Honnan tudjuk ezt? A folytatásból. Ezek után háború támadt a mennyben. Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, de nem tudott felülkerekedni. Azért többé nem volt maradása a mennyben. És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek. Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: „Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket. Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéje által, akik nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van.” (12,7-12)
Megint Jézus hatalmára utal. A hatalom az ő Krisztusáé. A Sátán viszonylagos erejét említi ismét, mert nemcsak Krisztus felett nem győzhet, még Isten angyalai felett sem győzhet. Mihály angyal Izráelnek a védőangyala volt, és az egyház mennyei védői erősebbek, mint a Sátán és seregei. Pedig a Sátán és seregei is nagyon erősek. Ne féljenek azok, akik a mennyei világhoz tartoznak már, a szentek, a Krisztus tanítványai, mert ők az erősebbnek az oldalán állnak, s ugyanakkor az Ő védelme alatt is. Sok szenvedésben lehet még részük, sok nyomorúságot kell szenvedniük, de legyenek bizonyosak, hogy itt vannak jó helyen Krisztus oldalán. Itt övék a győzelem, és itt mindvégig számíthatnak az Ő oltalmára is.
Az ördög tehát nem tud győzni Krisztus felett, nem tudja legyőzni az asszonyt, az egyházat, akkor megpróbálja az Ő gyermekeit, a frissen hitre jutottakat támadni. Erről szól a folytatás.
„Amikor látta a sárkány, hogy levettetett a földre, üldözőbe vette az asszonyt, aki a fiúgyermeket szülte; de az asszonynak a nagy sas két szárnya adatott, hogy a pusztába repüljön az ő helyére, hogy ott tápláltassék ideig, időkig és idő feléig a kígyó elől elrejtve. A kígyó pedig a szájából folyónyi vizet árasztott az asszony után, hogy elsodortassa az árral. De segített a föld az asszonynak: megnyitotta a föld a száját és elnyelte a folyót, amelyet a sárkány árasztott a szájából. Megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen, akik az asszony gyermekei közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.” (12,13-18)
Amíg a mennyben volt, szakadatlanul vádolta az Isten gyermekeit az Isten előtt. A mennyből levettetett a földre. Itt kudarcot vallottak az előbb említett támadásai, akkor most egyenként próbálja megtámadni a hívőket, mégpedig az éppen hitre jutottakat, a hitben csecsemőket, akiket éppen szült az asszony, de akik vallják a Jézus bizonyságtételét és megtartják az Isten parancsait.
Minden segítségére jön az asszonynak. Isten gondoskodik az egyház védelméről. Elrejti a pusztában. A puszta sokszor a védettségnek és az Isten különös csodáinak a színhelye — gondoljunk a 40 évig tartó pusztai vándorlásra, meg a Sínai hegyen kapott kijelentésre. De meddig lesz ott? Időig, idő-kig és az idő feléig. A Biblia nyelvében nemcsak többes szám van, hanem úgynevezett duális, kettős szám. Itt ez a kettős szám fordul elő: időig — ez egy, időkig — az még kettő, az összesen három, meg az idő feléig — az három és fél. A hét a teljességnek a száma. Isten nem engedi, hogy a pusztítás teljességre jusson, hogy kiirtsák a keresztyéneket, hogy megszűnjön az egyház. Ő egyszer megálljt parancsol a domiti-ánusoknak is, meg az őket mozgató ördögnek és Sátánnak is. Ne essenek kétségbe, vége lesz az üldözésnek — ebben ez az örömhír. Isten már most tudja, hogy mikor lesz vége. Lehet, hogy még hónapokig, évekig tart, mi nem tudjuk, de biztos, hogy vé-ge lesz, és a gonosz nem végezhet teljes munkát ezen a földön. Isten valami miatt sok mindent megenged neki, de a gonosz már most tudja: kevés ideje van — az imént olvastuk. De a hívők is már most tudhatják, hogy kevés ideje van, és Isten egyszer véget vet annak, hogy tovább üldözze őket.
Itt tér át egyenesen folytatva a gondolatot a 13. fejezetre, ahol a tengerből jön először elő egy fenevad, utána a földből jön egy fenevad. Ezt már nem részletezem most. A tengeri fenevadnak a Sátán átadja a maga erejét, a maga tulajdonságait úgy, hogy még csodákat is tud tenni. Negyvenkét hónapon keresztül káromolja az Istent és káromolja azokat, akik a mennyben laknak. És megadatik neki, hogy hadat intézzen a szentek ellen és legyőzze őket, és mindenki, akinek a neve nincs beírva az életnek a könyvébe, elkezdi imádni ezt a fenevadat.
Ki ez a fenevad? Egészen Jézushoz hasonló tulajdonságokat ír róla, de minden hatalmát gonoszra használja. Ő a Krisztus ellentéte, az antikrisztus, aki úgy tűnik, testet ölt egy bizonyos személyben ezen a földön — erről többször is beszél a Jelenések könyve. Ezt a történelem során találgatták is, hogy ki lehetett az, többnyire a nagy diktátorokat nevezték meg így, néha egy-egy pápát. Nem tudjuk, hogy ki lesz ez, nincs kizárva, hogy ez a személy már él, mert a Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőző korban ez lesz majd annak a nagy világkormánynak a vezetője, amelyik létrejön, és amely mögött maga a sárkány, az ördög van. Ez is világosan benne van a Jelenések könyvében.
Nekünk nem rémüldöznünk kell ettől és nem találgatni, hogy ki lehet az, hanem dicsőíteni a mi Urunkat, a Krisztust, aki az antikrisztus felett is úr, és milyen jó, hogy mi Őhozzá tartozhatunk. Ő megvéd minket kegyelmesen, ha esetleg nekünk élnünk kell még az antikrisztusi időkben.
Akkor a földből is előjön egy fenevad, amelyik meg képviseli, megvalósítja, konkretizálja a sárkánynak és az antikrisztusnak az akaratát és gondolatait. Egy gonosz ördögi hármasságról van itt szó. Erről is szól a Biblia, hogy az ördög sokszor megpróbálja utánozni Istent, és az Atya, Fiú, Szentlélek hármas egysége az utolsó időkben megjelenik ördögi kiadásban a sárkány, az antikrisztus és a hamis próféta személyében.
A 13. rész befejező része a hamis prófétáról szól, „aki megtéveszti a föld lakóit azokkal a jelekkel, amelyeket képes megtenni a fenevad nevében; és azt mondja a föld lakóinak, hogy készítsenek bálványképet a fenevad tiszteletére, akin a kard által ejtett seb van, de életre kelt.” Még arról is szó van itt, hogy neki két szarva van és hasonlít a Bárányhoz, de úgy beszél, mint a sárkány.
Ennyire igyekszik utánozni tanításaiban is Krisztust, de azért akinek van füle a hallásra, az hallja, hogy úgy beszél, mint a sárkány. Majdnem olyan, mint amiről a Szentírás szól — mennyi ilyen tévtanítás hangzik ma is —, csak éppen egy helyen tér el tőle alig észrevehetően. Ha az ellenkezőjét mondanák, hamar ráismernénk. Így azonban, hogy hasonlít, de nem mindenben azonos, megtéveszti. Ha már nem tudja kiirtani az asszony gyermekeit, az Isten népét, akkor igyekszik megtéveszteni, ha lehet, még a választottakat is — olvassuk Jézus tanításában az utolsó időkről. (Mt 24,24)
Itt élesedik a helyzet, mert ez a hamis próféta megbélyegzi azokat, akik hajlandóak a fenevad képét imádni. „Gazdagokat és szegényeket, kicsiket és nagyokat, szabadokat és szolgákat a jobb kezükön vagy a homlokukon bélyeggel jelöl meg, hogy senki ne vehessen és adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének száma. Itt van a helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat.”
A megjelölés, az elpecsételés a tulajdonjogot is jelenti. Akik hajlandóak imádni a fenevad képét, azok az övéi, azok eladták magukat neki. Azok gazdasági előnyökhöz jutnak: vehetnek, adhatnak, szabadon kereskedhetnek, de akin nincs rajta a fenevad bélyege, hanem a bárány Krisztushoz tartozik, az ki lesz zárva bizonyos előnyökből, sőt olykor talán még az életszükséglethez, a létfenntartáshoz szükséges tennivalókból is. Nem adhat el és nem vásárolhat semmit. Egy picit érezteti velünk azt, hogy azok a leg-legutolsó idők milyen kemények lesznek majd, és milyen nehéz lesz mindvégig kitartani Jézus Krisztus mellett.
Ez a hatszázhatvanhatos szám megint olyan, hogy összeadnak, kivonnak, szoroznak, osztanak az emberek, és próbálják rásütni hol erre, hol arra, hogy annak a nevének a betűinek az összessége éppen annyi. Nem tudjuk, hogy pontosan ez mire vonatkozik. Mindenesetre valami, ami a sö-tétség fejedelmével kapcsolatos, ezért is kapták ezt fel a mai sátánisták.
Szó van itt tehát a sárkányról, aki az asszony gyermekei ellen támad, a Messiás ellen is meg a hívők ellen is, de eredménytelenül, mert megvédi őket az ő Uruk. Szó van az antikrisztusról, akiben mintegy testet ölt mindaz, ami ördögi, sőt maga az ördög, aki lelki hatalom, és sok gonoszságot követ el. Szó van hamis prófétáról, aki nem kegyetlenkedik, csak megtéveszt, elpecsétel és kizár bizonyos dolgokból a Jézus Krisztusért, akik Őt vállalják. Ennek ellenére minket Isten igéje, és ezen keresztül Ő maga arra bátorít, hogy minden körülmények között ragaszkodjunk Őhozzá. Itt van a szentek állhatatossága és hite, hűsége áldozatok árán is. Mi most nem szenvedünk komolyabb üldöztetéseket a hitünkért. Néha kimosolyognak, gúnyos megjegyzést tesznek, bizonyos vállalkozásokba nem kezdhetünk, mert amit hívő ember nem tud az ige szerint jó lelkiismerettel csinálni, arról le kell mondania. Tehát érezzük folyamatosan, hogy egyfajta hátratétellel jár Krisztushoz tartozni. De ha esetleg komolyabb dolgokat kellene elszenvedni, akkor is vállaljuk azt őérte. Várjuk Őt.
Ez az ádvent most különösen is bátorítson erre. Ezzel a nagy örömmel, bizonyossággal és reménységgel, hogy visszajön, és akkor véget vet minden kegyetlenségnek, szenvedésnek, testi- és lelki kínnak, nélkü-lözésnek, félelemnek, üldözésnek, és Isten lesz minden mindenekben. Minket pedig — ahogy megígérte —, ha valaki mindvégig állhatatos marad és győz, akkor megadom annak, hogy üljön az én királyi székemben velem — mondja Jézus —, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe. Ez vár azokra, akik mindvégig csendesen állhatatosak maradnak. (Jel 3,21)

A Mi Atyánk negyedik kéréséhez érkeztünk. Eddig a te kérésekkel foglalkoztunk, „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” most kezdődnek a mi kérések. Ezek között Jézus első helyre tette a mindennapi kenyérért való könyörgést.
Úgy bontsuk ki ennek a mondatnak az üzenetét, hogy mindegyik szavánál elidő-zünk egy kicsit. Az első szó kenyér. Jézus arra tanít, hogy a mindennapi kenyerünket is a mi mennyei Atyánktól kérjük el. Sokszor figyelmeztet minket arra, hogy Istennek fontos a mi mindennapi kenyerünk. Isten gondviselő Atya, akinek gondja van az Ő gyermekei lelki és testi szükségeire egyaránt.
Messze világító példája ennek az, ahogyan Isten az Ő népéről a pusztai vándorlás során gondoskodott. Több mint félmillió embert negyven éven át táplált úgy, hogy nem tudták megtermelni azt, amire szükségük volt. Az egyes személy is fontos neki: a nagy szárazság idején Illés prófétát egészen különös módon táplálta. Jézusról több esetben is olvassuk, hogy tanítása után sok ezres sokaságot is megelégített kenyérrel.
Ismerjük azoknak a hívő eleinknek az életét, akik árvaházakat tartottak fenn úgy, hogy csak Istentől kérték el mindig az ehhez szükséges táplálékot. A mi neszmélyi árvaházunknak a története is világító példa.
Azt hiszem, közülünk is sokan el tudnánk mondani Isten gondviselő szeretetének a bizonyságait, amikkel életünkben cselekedett és hitünket erősítette.
Azért nehéz ma szív szerint könyörögni a mindennapi kenyérért, mert ez a hitetlen világ az anyagi javakat ültette a trónra, azt gondolja, hogy maga mindent előteremthet, és azt állítja, hogy csak kenyérrel él az ember. A romantikus vallá-sosság meg többször ennek az ellentétjeként azt mondogatta, hogy csak a lelkével kell törődni az embernek, a test önmagában felesleges, sőt bűnös.
Mint mond Jézus? Idézi az igét: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” De kenyérrel is, és ezért biztosít minket arról, hogy a mi atyánknak gondja van a mindennapi kenyerünkre.
Úgy tapasztalom, hogy azok tudják leginkább, milyen kincs a kenyér, akik olykor kénytelenek voltak a mindennapi kenyeret is nélkülözni. Ők valóban minden falatért hálásak, és véletlenül sem dobnak ki ételt, kenyeret akkor sem, amikor bőségesen van.
Luther Márton ennek a bibliai helynek a magyarázatánál érdekesen fejtegeti, hogy a Szentírás tanítása szerint itt nyilvánvalóan nem csupán a napi betevő falatra kell gondolnunk, hanem mindarra, amire szüksége van egy embernek ahhoz, hogy emberi életet éljen. Szellemes és mégis biblikus ez a felsorolás. Ezt írja: „A kenyérhez tartozik az evés és ivás, ruha és cipő, ház és udvar, szántóföld, barom és minden jószág, istenfélő házastárs és gyermekek, istenfélő és hűséges felsőbbség, jó kormányzók, jó idő, béke, egészség, erkölcs, becsület, jó barátok, hű szomszédok és ezekhez hasonlóak.”
Ez mind benne van abban, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Jézus minket arra bátorít, hogy mindezt kérjük el a mi mennyei Atyánktól. Őhozzá szabad egészen jelentéktelennek tűnő kicsi kérésekkel is jönni, és tőle lehet egészen nagy csodákat is kérnünk és várnunk.
Jó lenne, ha az imádságunknak a távlata kitágulna, sokkal több minden beleférne, és ez jellemezné a mi kenyérhez való viszonyulásunkat, hogy az Atyától kérjük el.
Éppen ez a második, aminél álljunk meg: add meg… Az tud az Atyától kérni, aki ismeri Őt, aki tudja, hogy Ő mindenható és ezért bármit megtehet és meg tud adni. Aki tudja, hogy Ő nagyon szeret, és éppen ezért nem szégyell az Ő gyermeke semmilyen kéréssel elé állni. Közvetlenül a Mi Atyánk után beszél Jézus a Hegyi beszédben erről, amikor a 7. részben ezt olvassuk: „Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (7,9-11)
Ha még mi is, akkor mennyivel inkább a mi mennyei Atyánk, ha kérjük tőle. Itt azonban jogosan felvetődik a kérdés: helyes magatartás-e az, hogy a hívő mindent a mennyei Atyától kérjen el? — Nem emberhez méltóbb-e — kérdezte a múltkor valaki nagy büszkén —, ha megtermeli és élvezi? Nem kell kiforgatni a Szentírás tanításait. A Biblia beszél arról, hogy az embernek meg kell termelnie: hat napon át dolgozz… Így kezdődik a hetedik nap megszenteléséről szóló parancsolat.
Pál apostol világosan írta a Thesszalonikaiaknak, akik elkezdtek álmodozni, és azt mondták: olyan közel van Jézus második eljövetele, hogy már nem érdemes dolgozni. Azt mondta Pál: rendben van, de akkor nem érdemes enni sem. „Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.” (Nem az van a Bibliában, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, mert sokan vannak, akik szeretnének dolgozni, de bármi miatt képtelenek. Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék — ezt is mondja a Szentírás.)
Miért tanít Jézus mégis arra, hogy kérjük el a mindennapi kenyeret az Atyá-tól? Azért, mert a hívők realisták. A hívők nem álmodoznak, nem kergetnek ró-zsaszín illúziókat, hogy mindent elő tudok teremteni magamnak és az enyéimnek. Honnan veszik ezt ezek a beképzelt emberek, amikor azt sem tudják, hogy a következő percet megérik? Dolgozni kell, de csak az tud dolgozni, akinek van munkája, akinek van két erős keze, van értelmes elméje, jó gondolatai, és akinek lesz áldás a munkáján. S mindez a mennyei Atyától függ.
Szomorú példákat tudnék mondani arra, amikor hencegő embereket keményen tanított meg Isten arra, hogy mennyire nem tőlünk függ a teljesítményünk. Tőlünk az függ, hogy hűségesek legyünk mindazon, amit kaptunk. Minden lehető-séggel, adottságainkkal felelősen éljünk, de az áldás tőle jön, és nélküle ott van a pecsét mindenen: hiába. Hiába nektek korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző, ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. (Zsolt 127) Ettől a hiábavalóságtól akar minket megszabadítani a mi Atyánk ezzel az imádsággal.
Ebben tehát, hogy tőle kérjük: add meg… ott van a benne vetett bizalom, a helyes önismeretből fakadó alázat, a reális életszemlélet.
Egyszer egy városi ember a tavaszi vetést nézegetve ezt mondta a parasztembernek: az idén jó termésünk lesz. A bölcs és alázatos paraszt így válaszolt: sok éjszaka kinn hál még ez a vetés az aratásig. — Nem a mi hatalmunkban van az időjárás, mint ahogy nem a hatalmunkban van az egészségünk sem. Szükséges kérés ez: add meg a mi mindennapi kenyerünket. Ezzel dicsőítjük is a mi Atyánkat. Isten gyermekei az Atya eltartottjai, és ezért tőle kérnek el mindent, és neki adnak hálát mindenért.
A harmadik szó: a mi kenyerünket. Nemcsak az enyémet kérem. Isten gyermekeire ez általában jellemző, hogy ők a másikra is gondolnak. Annál inkább, mert az Atya megtanítja őket arra, hogy sokszor a másikét is náluk teszi le. Jézus Krisztus úgy gondoskodott sokakról, hogy a tanítványait használta erre. A tanítvány közvetít a Mester és a segítségre szorulók között. Ez nagy kiváltság. Isten gyermekeinek a gyönyörű feladata, hivatása. Éppen ezért ők a másik kenyerét is kérik, és amit kaptak az Atyától, azt soha nem teszik zsebre, hogy az csak az övéké, hanem mindig azt vizsgálják: mi ebből az enyém, és mi a kézbesíteni való, mit kell továbbadnom másoknak. Ez fontos ádventi gondolat a Bibliában.
Amikor Jézus az ő második eljöveteléről szóló példázatokat mondta, szinte minden esetben megemlíti ezt, hogy az övéi azzal töltsék a hátralevő időt, hogy hű sáfárok legyenek. A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek sokszor semmi saját személyes tulajdona nem volt. A gazdája bízott rá olykor igen nagy értékeket pontos utasítással: Adja ki a háznépnek az élelmét annak idejében — így mondja egyszer Jézus. Ez a szép feladatuk Isten gyermekeinek, s ugyanakkor ez a mi nagy felelősségünk is.
A sáfároktól egy valami kívántatik meg, hogy hűségesek legyenek, vagyis mindent arra használjanak, amire kapták. Amit nekik adott a gazda, azt élvezzék örömmel, hálásan. De amit másoknak szánt, azt adják tovább pontosan, gondosan.
Nem lenne szükséges, hogy körülnézzünk ma a kamránkban, a szekrényünkben, az időbeosztásunkban: mi az, amit tovább lehet, tovább kell adnunk, mert nem nekünk szánta a mi gazdag Atyánk, hanem megtisztel azzal, hogy reánk bízta, és arra vár, hogy mikor kézbesítjük ezeket? Az ilyen ember tapasztalja azt, milyen öröm adni, pontosan: továbbadni, mert soha sem a magunkét visszük, hanem azt, amit mi is úgy kaptunk.
Ezen a mai napon is több ezer ember éhen hal ezen a világon. Azért hal éhen, mert napok óta semmit sem evett és esetleg semmit sem ivott. Mi pedig, ha viszonylagosan is, de dőzsölünk. Pedig ez a Föld ma is el tudna tartani több mint hat milliárd embert, csak nem jól osztjuk el azokat a javakat, amiket az Atya reánk bízott. Az egyik dőzsöl és tékozol, a másik nyomorog. Nem tudjuk megoldani a javak igazságtalan elosztásának a kérdését az egész világon. A bűnbe esett ember, aki nem akar hallgatni Istenre, hanem önfejűen intézi a dolgait, csak erre képes. Az egyik részen értelmetlenül és feleslegesen felhalmoz és tékozol, a másik pedig szűkölködik. De a magunk kis körében számon kéri Isten, hogy amit nekünk kellett volna továbbadnunk, azt továbbadtuk-e.
A gazdag és Lázár történetében arról van szó, hogy volt egy koldus a gazdag ajtaja elé letéve. Isten mindenkinek az ajtaja elé letesz egy Lázárt vagy többet. Nekünk a magunk Lázárainak kell kiadnunk azt, amit e célból kaptunk az Atyá-tól. Amikor azért könyörgünk, hogy add meg a mi mindennapi kenyerünket, akkor a mi erre is figyelmeztet bennünket. Ki a te Lázárod, akit talán észre sem veszel, mert olyan közel van hozzád? Neki kellene megadni azt, amit Isten rajtad keresztül akar ajándékozni.
A negyedik kifejezés az, ami kétszer is előfordul e rövid mondatban: a mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként — így lehet pontosan visszaadni azt a szót, ami ott van. A mindennapit add meg nekünk naponként.
Kálvin a tőle megszokott élességgel írja itt, hogy Jézus Krisztusnak ez a figyelmeztetése kizár a hívő ember életéből mindenféle mohóságot, telhetetlensé-get, követelőzést, elégedetlenséget, kapzsiságot. Így írja pontosan: „Ez a határozó szó: naponként, a mohóság megfékezése végett van itt, hogy tanuljuk meg: minden pillanatban Isten jóságától függjünk, és elégedjünk meg azzal, amennyit Ő napról-napra juttat nekünk… Egyébként csakis az imádkozik majd ilyen lélekből, aki Pál apostol példájára megtanult éhezni és bővölködni úgy, hogy a szegénységet és szükséget nyugodt lélekkel viseli, és nem kapatja el magát a bőségben való csalfa bizakodással sem.”
A hitetlen ember magában bízik, és ezért igyekszik bebiztosítani magát. Ezért „bespájzol” és amit lehet, összegyűjt, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Isten az ő számára nem létezik, nem számít, és nem számol vele. Isten gyermeke tudja, hogy az Atyára számíthat, és a legnagyobb biztonságot az jelenti számára, hogy az Atya holnap is Atyja lesz, meg holnapután is, és Ő jól tudja, mire van szükségünk, és gondoskodik rólunk.
Jézus ritkán használ olyan kemény kifejezéseket, mint a bolond gazdagról szó-ló példázatában. Ahol a gazdag ember azt mondja: én lelkem, egyél, igyál, gyö-nyörködjél. Sok javaid vannak, sok esztendőkre eltéve — és Jézus így folytatja: Bolond. Nem tudja, hogy az éjjel elkérik a lelkét. (Lk 12,15-21)
Milyen szabad az, aki egészen függ az Atyától, aki teljesen reá bízta magát, a sorsát, a jövőjét, és napról-napra tőle fogadja el azt, amit Ő ad! Az ilyen ember boldog tapasztalata az, amiről a Bibliában így olvasunk: „Áldott az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene” (Zsolt 68,20)
Itt is jöhet azonban a kérdés: akkor ez azt jelenti, hogy a hívő embernek nem is szabad terveznie, nem helyes takarékoskodnia, nem jó, ha valami tartalékkal is rendelkezik? Nem erről van szó. Pontosan arra tanít a Szentírás, hogy felelős beosztást tanuljunk meg. A „napról napra” nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak az aznapit kapom meg. A hónap elején például megkapom az egész múlt havi fizetésemet. Azt osszam be a következőig Isten előtti felelősséggel, iránta való hálával, és úgy, mint aki megelégszik azzal, amit az Atyától kap. Ez nem zárja ki, hogy igyekszem a többre, hogy esetleg abból valamit félreteszek valamilyen célra, de mindezt az Atyába vetett bizalommal és a neki való felelősséggel. Nem szabad tékozolni, és nem szabad aggodalmaskodni. Erről van itt szó. Isten gyermekeit a hála és az elégedettség jellemzi.
Pontosan úgy, ahogy Pál apostol élete egyik legnagyobb mélypontján írta a filippi gyülekezetnek. Börtönben volt, többekben csalódott, beteg lett, nélkülözött, és akkor ezt írja, amikor megköszöni az ő szeretetüket: „Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bő-völködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bő-völködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.” (Fil 4,11-13)
Utána elmondja nekik, hogy főleg azért örül, mert az a szeretetcsomag a hitüknek a gyümölcse. Jólesett, szükség volt rá, köszönöm. Ezzel ez el van intézve. Az a nagy dolog, hogy így nő a ti hitetek, hogy eszetekbe jutott, hogy összegyűjtöttétek, hogy elküldtétek, hogy imádkoztok értem, hogy egyek vagyunk. Ez az igazán nagy dolog! Ha nem küldtétek volna, akkor is elégedett vagyok, mert én megtanultam…
A Timóteushoz írt levélben még élesebben ír erről, amikor az anyagi javakhoz való viszonyát említi: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6-8)
Ez megint nem azt jelenti, hogy a hí-vő mindenbe törődjön bele, soha ne törekedjék a többre, hanem azt jelenti, hogy akármilyen az Atyától kapott helyzete, legyen elégedett és hálás.
Még egyszer hadd idézzem Kálvint. Felteszi a kérdést: micsoda bennünk lakó gyarlóság lehet az oka annak, hogy vannak, akik lelküket Istenre merik bízni, testük miatt pedig szakadatlanul aggódnak. Komolyan reá bízzuk akkor a lelkünket, vagy ennyivel fontosabb a testünk, mint a lelkünk? A lelkemet még csak-csak reá bízom, de a testemről hátha nem gondoskodik. Sok mindent leleplez bennünk ez a gondolat.
Az aggodalmaskodástól is a helyes Isten-ismeret szabadít meg bennünket. Az, ha igazán reá bízzuk magunkat arra, akit így szólítottunk meg az imádság elején: mi Atyánk… és ha valóban tőle várjuk a mindennapi kenyeret. Ha eljutunk oda, hogy az emberi élet értelme nem a minél több anyagi érték összegyűjtése, hanem a teljes életre való eljutás, ez pedig a Biblia tanítása szerint azt jelenti: Isten megismerése, a vele való közösség itt és majd az örökkévalóságban.
Jézus tehát bátorít minket arra, hogy a kenyérkérdést is vigyük az Atya elé. Mindazt, ami ebbe beletartozik, hogy a mi kenyerünk, nyugodtan kérjük el tőle. Úgy kérhetjük el, mint akik nem idegenként jövünk hozzá, hanem jövünk az Atyánkhoz. Benne van ebben a bizalom és az alázat. Nemcsak a magunkét, másokét is elkérhetjük, de a másokét meg ne tartsuk magunknak. Ne fosszuk meg magunkat se attól az örömtől, hogy Isten postásai lehetünk. Bízzunk abban, hogy Ő megadja naponként.
Javasolom délutáni olvasmánynak 2 Mózes 16. részét. Ott részletesen olvashatjuk, hogy a pusztában nélkülöző népnek hogyan adott Isten minden reggel friss kenyeret. Azt a bizonyos mannát adta kenyér gyanánt. Ők sem tudták, mi az, ezért kérdezgették egymástól: manna, manna — ami azt jelenti: mi ez? Rajta maradt, hogy ez a mi ez. Minden reggel kapták.
Két utasítást adott Isten: csak aznapra valót szedjetek. Lehet bőven szedni, kinek mennyi kell, de ne szedjetek a következő napra, mert meg fog romlani. Pénteken viszont nyugodtan szedhettek kétnapi adagot, mert szombaton nem fogtok kapni. Az a nap az Úré legyen egészen. Egyiket sem hitték el. Mégis csak „bespájzoltak” sokan, hogy legyen másnapra is, de az reggelre megromlott. Amit pénteken szedtek, az nem romlott meg, viszont aki számított arra, hogy szombaton is szed frisset, az nem kapott. Isten úgy cselekszik, ahogy megmondja. És Ő gondoskodik az övéiről így is, meg úgy is, de mindig úgy, ahogyan Ő jónak látja.
Boldog ember, aki ezzel a bizalommal kéri: a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.