Cseri Kálmán

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a karácsony előtti szokásos családi istentiszteletünkön, amikor a gyülekezet legapróbbjai is közöttünk vannak. Ilyenkor arról az igéről van szó, amiről az ő „menetrendjük szerint” beszélnénk a gyermek-istentiszteleten. Megpróbáljuk az igehirdetést is úgy mondani, hogy mindenkinek érthető legyen. Ami a kicsiknek érthető, az mindannyiunk számára is befogadható. Megpróbáljuk azt úgy hallgatni mindnyájan, mint Isten hozzánk szóló szavát. Ilyenkor megfelezzük az igehirdetést: az első felét a gyerekek szokták mondani, a másik felét mondom én. Hallunk néhány verset, egy jelenetet, közösen éneklünk, s utána hangzik a rövid igehirdetés.
* * *
Ha most úgy beszélgetnénk, mint ahogy kisebb csoportban szoktunk, akkor azt kérdezném: Melyik szó fordult elő a legtöbbször ebben a szakaszban? Most az egyszerűség kedvéért megmondom én: világosság. Mindjárt a legelején elhangzik, utána többször, többféle formában. János azt mondja: Jézus születésének a lényege, hogy vele igazi nagy világosság tűnt fel ezen a világon. Őnélküle sötétben volt a világ, mióta Jézus megszületett, azóta lehet világosságnál is élni.
Mit jelent ez? Mi az, hogy igazi világosság? Azt jelenti, hogy van nem igazi is. Milyen a nem igazi, és milyen az igazi? Hadd mondjam el két emlékemet ezzel kapcsolatban.
Egyszer kirándulni mentünk a pasaréti ifivel. Valaki büszkén vezette a túrát. Már az indulásnál gyanús volt nekem, hogy aki ennyire mindenkinél mindent jobban tud, az el szokta „szúrni” a dolgokat. Így is történt. Délután megállapí-tottuk: eltévedtünk. Mégis hol lehetünk? Nem tudjuk. Talán a kerekerdő közepében. Előbb-utóbb majd csak kijutunk innen — mondta a vezetőnk. Ebben bizonyosak voltunk, csak mikor és hova fogunk kijutni, ezt nem tudtuk.
Nem mondom a részleteket, a lényeg, hogy reánk sötétedett. Holdvilág sem volt, koromsötétség azonban igen, és semmit nem láttunk a jelzésekből a fák derekán, még a fát is csak akkor vettük észre, ha nekimentünk. Mi lesz most?
Valakinek eszébe jutott, hogy egy doboz gyufa van nála. Kiderült, hogy három szál van benne. Az elsőt mindjárt eltörte, ahogy gyorsan meg akarta gyújtani, így azt már nem lehetett használni. a másikat azonnal elfújta a szél, s a harmadikra úgy vigyáztunk, hogy annál lássunk valamit, hátha a közelben egy fán jelzés van. Tényleg látott is jelzést, egy vonalat, de kék vagy piros vonal? Ezt kellett volna a legjobban tudnunk, hogy tudjuk az irányt: merre, hova. Azt ő nem látta, csak azt, hogy valami volt a fa derekán. Ezzel kifújt a világosságunk.
Mentünk, mendegéltünk, és bizony az éjszakát ott töltöttük. Csak akkor tudtunk tájékozódni, amikor virradni kezdett. (Egyébként gyönyörű napfelkeltét láttunk.) Amikor feljött a nap, akkor már pontosan lehetett látni a jelzéseket is, meg azt, hogy nem ösvényen megyünk, hanem csak úgy… Meg azt is, hogy ott van a közelben egy ösvény, és feltűntek egy településnek a szélső házai is.
Jól emlékszem, milyen az, sötétségben bóklászni, amikor fogalmunk sincs, hol vagyunk, merre megyünk, meddig kell menni. Milyen az a nem igazi világosság, amit egy kis szellő is elfúj, s aminél körülbelül lehet látni valamit, de tájékozódni nem lehet nála; s milyen az igazi világosság, amikor feljön a nap, s mindent látunk.
Még egy emlékemet hadd mondjam el. Egyszer így karácsony előtt egy bará-tommal segíteni akartunk egy idős néninek. Egyre többet volt beteg a néni és nem tudott már rendet rakni a helyiségeiben. Néha ki is takarítottunk nála, de az volt az óhaja, hogy a kamrájában tegyünk rendet még az ünnep előtt.
Iskolai szünet volt, ráértünk. Amikor kinyitottuk a kamraajtót, elképedtünk azon, hogy ott mi volt. Volt ott krumpli, dió, alma egymás tetején. Egylábú szék, rozsdás bicikli, egy oda betolt talicska. Munkához láttunk. Ablaka nem volt a kamrának, ezért villanyfénynél dolgoztunk. Egyszer csak hirtelen sötét lett. Valószínű áramszünet volt. Majd csak visszajön az áram, de az sokáig nem jött vissza. Úgy voltunk vele, hogy mivel nincs még egy napunk a munkára, dolgozzunk sötétben is. Valamit csinálhatunk, aztán majd csak megjön a világosság. A diót meg a krumplit tapintásra is meg tudjuk különböztetni. Az egyiket jobb oldalra, a másikat bal oldalra dobáljuk. Szétválogatjuk addig is őket. Dolgoztunk a sötétben, még érdekes is volt. Egyszer csak egy nagy puffanás, utána csörömpölés. A puffanás a fejemen volt, ami egy kicsit fájt is, a csörömpölés meg a földön. Mi lehetett ez? Most nem tudjuk megállapítani a sötétben. Válogassuk tovább a diót meg a krumplit.
Egyszerre a barátom megunta és azt mondta: ő nem kínlódik így tovább. Szerez valahonnan egy gyertyát, vagy egy zseblámpát. Gyertyája nem volt a néninek, de eszébe jutott, hogy valahol van egy zseblámpa. Abban egy ki tudja hány éves elem volt, ami halványsárga fényt adott. A lámpát lehetett látni, de a lámpánál semmit. Ez volt a nem igazi világosság.
Egyszer csak visszajött az áram. S akkor láttuk: egy lekváros üveg esett le, mert egy polcot csak rátettek a krumplira, mi kiszedtük a krumplit a polc alól, a polc ledőlt, és szegény üveg odalett, meg a sapkánk is odalett. A pókháló is beleakadt a lekvárba a sapkánkon, úgyhogy bohócosan néztünk ki. Nem sokat törődtünk ezzel, mert dolgozni mentünk, és be is fejeztük a világosságnál. Ott aztán már mindent a helyére tudtunk tenni.
Azért mondtam el, mert a Biblia arról szól, hogy pontosan ez történt egyszer az egész emberiséggel is, ami ott velünk a kamrában, meg az erdőben.
Isten az embert csodálatos világosságba teremtette, úgy, hogy mindent lá-tott. Látta Istent is. Tudta, hogy kicsoda Ő, éppen azért bízott benne és szerette. Látták az emberek egymást, éppen ezért nem mentek neki egymásnak, hanem tisztelték egymást és szerették. Látták önmagukat, és nem ismerték félre magukat. Nem gondoltak magukról sem többet, sem kevesebbet. Tudtak tájékozódni az élet kérdéseiben. Ebben a csodálatos világosságban élt az ember az Éden-kertben, amikor Isten megteremtette. Egyszer csak hirtelen sötét lett. Megszakadt a vezeték. Elszakadt az ember Istentől akkor, amikor azt mondta: Isten nélkül is tudok élni. Ne szóljon bele a dolgaimba! Majd én, egyedül!
Ez a büszkeségünk a mai napig megmaradt az embernek. Attól kezdve nem látjuk Istent, ezért mondják sokan, hogy nincs is, mert nem látja. Ettől kezdve nem vagyunk tekintettel egymásra. Rengeteg karambol van az emberek között. Összeütközünk, nekiesünk egymásnak. Az ünnep előtti idegességben ez tipikus. A legtöbb családban ez nap mint nap elő-fordul.
Ettől kezdve nem látjuk a feladatainkat. Nem tudjuk, mi végre lennénk itt. Azt hisszük nekünk kell a világot megváltani vagy nekünk kell itt uralkodni, holott az Isten feladata lenne. Sokszor még a láthatókat sem látjuk, nem beszélve a láthatatlanokról, Isten csodálatos ígéreteiről.
Sötét lett a világon.
Aztán keresgéltünk gyufát a zsebünkben, hátha valami világosságot tudunk csiholni. Jöttek a bölcs emberek, s csakugyan rendkívül okos gondolataik voltak, hogy az észnek a lámpásánál majd tájékozódunk. Jöttek kifinomult idegrendszerű művészek, akik a szépet, a jót akarták felmutatni és kiábrázolni. Alakultak különböző vallások, de hiába kerestük Istent, nem tudtuk megtalálni. A szí-ve mélyén mindenki sejtette, hogy Ő lenne a világosság, az igazi, Őt veszítettük el, s mi csak ilyen nem igazi pilácsoknál próbálunk tapogatózni, de sehogy sem tudtunk visszatalálni Istenhez.
Akkor döntött Isten úgy, hogy visszaadja nekünk a világosságot. Ez történt karácsonykor. Az igazi világosság megjelent Jézus Krisztusban. Aki Jézus közelébe kerül, az azóta is tapasztalja: egyszerre látni kezdi Istent. Nem kell neki bizonygatni: de, igenis van Isten, higgyél benne. Ő tudja, hiszi és tapasztalja. Megtanult beszélgetni Istennel az imádságban. Megtanulja érteni Istent a Bibliát olvasva, az igehirdetést hallgatva. Egyszerre észreveszik az ilyen hitre jutott emberek a másikat. Nem megy neki. Elkezdi szeretni. Egyszerre meglátják a feladataikat, mit lehetne segíteni valakinek, és teszik ezt szívesen, pedig korábban ez nem volt jellemző rájuk. Tudunk tájékozódni az élet nagy kérdéseiben. Még abban a világban is, amit nem látunk, a láthatatlan világ is megnyílik az ilyen ember előtt. Megismerjük Isten szeretetét és az ilyen emberek kezdik látni a bűneiket.
Amikor az Úr Jézus Zákeus házába bement, akkor Zákeusnak feltűnt valami, amit addig nem vett észre, pedig addig is észre vehette volna. Azt, hogy mennyi lopott pénz van ott. Egyszerre szabadulni akart tőle és visszaadni azoknak, akiktől ellopta. Addig hiába bizonygatták volna: Zákeus, ejnye, ejnye, ez nem szép dolog, mások pénzét elvenni és itthon tartani. Akkor azonban fájni kezdett neki, mert világosságba került az élete.
Még egy olyan pogány ember is, mint a római katonatiszt, Jézus keresztjénél a Golgotán, egyszerre világosságot lát, és azt mondja: bizony, aki itt meghalt, Isten Fia volt. Honnan vette? Világosság tá-madt Jézus körül. Jézus hozta el azt az igazi világosságot, aminél megismerhetjük Istent, megismerhetjük önmagunkat, észrevehetjük a másik embert, megláthatjuk a feladatainkat, szolgálatainkat. Egészen mássá válik az életünk.
Sőt, a nagy csoda az szokott lenni ilyenkor, hogy aki mindezt látni kezdi, mert világosságba került, az egyszer csak maga is elkezd világítani. Jézus Krisztus közelében fényt fog az életünk, és elkezdünk világítani.
Hogy kell ezt érteni? Elmondom egy kisfiúnak a történetét, akinek az élete azt is mutatta nekem: milyen az, ha világosságba kerül valaki, és hogyan történik, hogy elkezd világítani? Nem sokkal idősebb volt, mint itt a legtöbben most közületek, s élte a maga életét úgy, mint mindenki más. Elég sok gondot okozott otthon a szüleinek, főleg azzal, hogy sokat piszkálta az öccsét. Sokféle módon bántotta.
Történt egyszer, hogy ez a fiú, aki egyébként rendszeresen járt abba a gyü-lekezetbe, ahol laktak, a gyermek-Istentiszteletekre, az egyik istentiszteleten odafigyelt. Úgy érezte, hogy amit ott mondtak, az elejétől a végéig róla szólt. Ő tényleg olyan, de nem akar ilyen maradni, s erre még sose gondolt, hogy az Úr Jézus éppen a bűnösöket szereti a legjobban, és megbocsátja a bűneiket. Ez a kisfiú akkor ott behívta a szívébe az Úr Jézust. Ő maga sem tudta, ez mivel fog járni. A család vette észre. Valahogy mássá lett — így mondta a mamája. Nem bántotta az öccsét, hanem rendszeresen segített neki. A fiú jó matekos volt, az öcsinek pedig gyengébben ment. Természetesnek tartotta, hogy amiben csak lehet, segít neki. Természetesnek tartotta, hogy segít a szülőknek is. Fiú létére többször elmosogatott a mamája helyett. Nem rendszeresen, de többször, régebben soha. Sok minden más is megváltozott.
Egyszer így karácsony előtt mentek haza a templomból, és feltűnt ennek a gyereknek, hogy milyen piszkos a lépcsőház. Addig sose tűnt fel. Hallotta, hogy szidják a házfelügyelő nénit, hogy nem mossa fel elég gyakran, de őt ez nem érdekelte, ez nem az ő ügye. Most észrevette: tényleg milyen piszkos. Otthon is nagytakarítás volt. Felmossa ő ezt. Ez teljesen új gondolat volt a számára, de nem spekulált sokat. Vett egy vödör melegvizet, szórt egy kis mosószert bele. Elkérte a mamától a felmosó rongyot, és elkezdte fent a felső emeleten, és haladt lefelé a lépcsőkön.
Amikor már alulra ért, meghallotta a házfelügyelő néni a zörgést a lépcsőházban. Ki az? Mit csinálsz ott? Megszeppenve mondta, hogy felmosta a lépcsőházat. A néni ráförmedt: miért, nem is kérdeztél engem… Nem tudom ezt megfizetni neked. Ettől meglepődött a kisfiú, mert ilyen eszébe sem jutott. Mondta: nem azért csináltam. Miért csináltad akkor? Örömöt akartam szerezni a néninek — mondta. A házfelügyelő néni közelebb ment, és a kisfiú nem látta, hogy könnybe lábadt a szeme. Neki senki sem akart örömöt szerezni. Hosszú idő óta ilyet ő nem hallott, hogy valaki örömöt akar neki szerezni. Sem a családtagjai, sem a ház lakói. Megkérdezte: hol tanultad ezt? A fiú meg hirtelen azt mondta: a templomban. Templomban? Mehetnek oda felnőttek is, nemcsak gyerekek? Mehetnek.
Karácsonykor egymás mellett ült a templomban a házfelügyelő néni és ez a kisfiú. Attól kezdve minden vasárnap ott ült a néni. Eljött egy nap, amikor ő is, ugyanúgy, mint ez a fiú korábban, behívta a szívébe az Úr Jézust.
Nemcsak ennek a fiúnak az élete került világosságba és látta meg a bűneit, a másik embert, az őt szerető Istent, hanem egyszer csak kiderült: világítani kezd. Vagyis mutatja a Jézushoz vezető utat másnak is. Nem úgy, hogy prédikált, hanem úgy, hogy felmosta a lépcsőházat és csak ennyit mondott zavarában ott, hogy örömöt akartam szerezni a néninek. Ez azonban igehirdetéssé vált, mert ezeken a szavakon keresztül valami jézusi érkezett meg a nénihez. Az Úr Jézus tud így szeretni mindenkit: személyválogatás nélkül, feltétel nélkül. Egy templomba nem járót is. Jézus szeretete sugárzott keresztül rajta.
Ez így történik ám mindannyiunkkal. Gyerekek és felnőttek erre egyaránt alkalmasakká válhatnak. Először világosságba kerül az életünk, amikor Jézust megismerjük, mert az igazi világosság megvilágosít minden embert — ahogy olvastuk. Aztán világítani kezd az életünk, mert az igazi világosság rajtunk keresztül is továbbhalad másokhoz.
A Biblia azt mondja, és ez a világ szomorúan ezt bizonyítja, hogy Jézus nélkül az emberiség sötétségben él. A kará-csonyi evangélium azonban úgy szól: Jé-zusban az igazi világosság jelent meg. Jó lenne, ha mindnyájan ilyen világosságba került életű emberekké válnánk, akik aztán elkezdünk világítani is a családban, a házban, az iskolában. Mindenütt, ahol csak megfordulunk.
Nem tudom, feltűnt-e nektek, hogy tegnapelőtt volt legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka? Attól kezdve egyre nőni fog a világosság, és egyre rövidebb lesz a sötétség egészen nyárig. Jó lenne, ha mától kezdve nőne a világosság az életünkben, és egyre inkább fogyna a sötétség. A sötét gondolataink, a sötét indulataink, a sötét szavaink megszűnnének, és Jézus Krisztus növekedne bennünk, ami azt jelenti, hogy a világosság növekedhetne bennünk. Mert aki Jézus nélkül sötétségben éli le az életét, az ebben az örök sötétségben, a kárhozatban fogja eltölteni az örökkévalóságot. Aki Jézus világosságába kerül itt, és az Ő világosságában jár, az majd a teljes mennyei fényességben tölti el az örökkévalóságot. Itt sem mindegy, hogy sötétben tapogatózunk, vagy világosságban járunk. Az meg végképp nem mindegy, hogy mi lesz az örökkévalóságban.
Isten nagy szeretete, hogy karácsonykor nekünk ajándékozta az igazi világosságot. Az igazi világosság pedig megvilá-gosít minden embert.

Múlt vasárnap karácsony előtörténetét kezdtük tanulmányozni, különösen annak azt a részletét, ami Keresztelő János születésével foglalkozik. Frissítsük fel rö-viden az elhangzottakat, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Isten megígérte Zakariásnak, hogy hosszú várakozás és imádkozás után fia születik, Jánosnak nevezze, és ez a gyermek felnövekedvén Isten hatalmas erővel prédikáló prófétája lesz. Annyira meglepte ezt az idősödő férfit ez a bejelentés, hogy nem merte elhinni. Ennek a kö-vetkezménye az lett, hogy a gyermek megszületéséig megnémult.
Valóban beteljesedett az ígéret, a felesége áldott állapotba került, és kilenc hónap után megszületett a kisgyermek. Innen folytatódott a most hallott történet. Ezen a néhány mondaton keresztül beláthatunk egy hívő család életébe. Ez így karácsony ünnepe előtt különösen is tanulságos lehet a számunkra, és sok jó indítást adhat a gyakorlatunkra nézve.
Azt olvastuk, hogy az egész szomszédság várta ennek a gyermeknek a szü-letését, olyan nagy szenzáció volt, hogy Erzsébet idős korára gyermeket kap ajándékba. Fiú lesz vagy kislány? Erzsébeték számára egyértelmű volt, hogy fiú. Honnan tudták? Megmondta Isten, és ők Isten szavában nem kételkedtek, az a szá-mukra Szentírás volt.
Amikor megszületett a kicsike, a szomszédok és a rokonok egymásnak adták a kilincset. Jöttek, hogy együtt örvendezzenek ezzel az idős párral. Minek örültek? Itt van pontosan: Annak, hogy az Úr ilyen nagy irgalmat cselekedett velük. Ennek a kisgyermeknek a születésében a mindenható Isten cselekvését ismerték fel. Isten hatalma, Isten gyöngéd szeretete, Isten imádságot meghallgató jósága vált kézzelfoghatóvá számukra.
A nyolcadik napot tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy a fiúgyermekeket körülmetéljék, vagyis Izráel vallási közösségébe, az élő Istennel való szövetségbe beiktassák őket. Általában ekkor vált véglegessé a névadás is. Mindenki természetesnek tartja, hogy az egyetlen fiú az apa nevét viszi tovább. Zakariásnak akarták nevezni. Erzsébet azonban tiltakozik, azt mondja: nem. Ez igen ritka volt, hogy egy asszony határozottan közbe merjen szólni. Nem, hanem Já-nos a neve. Honnan veszed ezt? Az egész családban nincs ilyen nevű férfi.
Az apa joga volt a névadás, ezért Zakariást kérdezik, hogy mi legyen a gyermek neve. Ő azonban még mindig nem tud beszélni. Nagy hitpróba lehetett ez neki, hiszen úgy szólt az ígéret és az íté-let, hogy a gyermek születéséig lesz né-ma a hitetlensége miatt. De most már megszületett a gyermek. Meddig kell még ezt a próbát hordoznia? Kér egy táblát s ráírja. „János a neve”. Mindenki csodálkozik — és eközben Zakariás megszólal. S mit tesz először? Nem a névadást indokolja, hanem Istent magasztalja. Az első szava az Úrhoz van. Azt az Istent dicsőíti, akinek a cselekedeteit ő is látja mind a mögött, ami ott történik.
A maga egyszerűségében is nagyon fontos és csodálatosan szép üzenetek rejlenek ebben a jelenetben. Adva van egy házaspár, akik egymástól függetlenül és együtt is ragaszkodnak Isten igéjéhez. Nem felejtették el hónapok múltán sem az Ő utasítását, és az egész közvéleménnyel szemben együtt vállalják azt, amit Isten nekik kijelentett. Mindegy, mit mond a világ, mindegy, mit zeng körülöttük a kórus, mindegy, hogyan szokás, meg a hagyomány során mi alakult ki, nekik Isten konkrét utasítást adott egy konkrét helyzetre nézve, és ők ehhez tartják magukat. János a neve! Teljesen mindegy, hogy kinek mi a véleménye erről. Elmondhatja a véleményét, meghallgatják türelmesen, szeretettel és tisztelettel, de ez semmit nem változtat azon, hogy ez az Isten akarata. Ők se tudják, miért legyen János a neve. Ezt mondta az Úr. Ebben egymást is erősítik, hogy Istennek engedelmeskedjenek. Vállalják az igét, ragaszkodnak Istenhez, és ezt követően nyílik meg Zakariásnak az ajka.
Olyan sokszor és sokféleképpen tapasztaltam már ezt. Csak egyetlen példát hadd mondjak erre. Van egy férfi ismerősöm, aki félénk, félszeg, hallgatag, csendes ember. Talán azért is, mert van egy enyhe beszédhibája, és nem nagyon szereti, ha az kiderül. Amikor azonban hitre jutott, többször előfordult, hogy olyankor is megszólalt és beszélt a hitéről, amikor más esetben talán hallgatott volna.
Különösen volt a számára egy emlékezetes eset. Az egyik munkatársa hosszan és durván káromolta Isten nevét munka közben. Mire megkérdezte: mit szólnál hozzá, ha én most elkezdeném szidni az édesanyádat? Az illető meglepődött a furcsa kérdésen és azt mondta: becsüllek téged, de lehet, hogy szájon vágnálak, vagy legalábbis csúnyákat mondanék rád. Látod — mondta ő —, én még az édesanyámnál is jobban tisztelem és szeretem azt, akit te itt egyfolytában szidsz, pedig nem is ismered őt.
Kire gondolsz? Az élő Istenre. És mit tisztelsz te azon? Ő elmondta, hogy miért tiszteli és szereti azt az Istent, aki úgy szerette ezt a világot — benne őket is —, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És a mindig hallgató, csendes ember elkezdett beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még ő is elveszett állapotban volt, és milyen az-óta az élete, mióta Jézus Krisztus megtalálta, és átadta az uralmat neki maga felett. A káromkodós ember meg hallgatta, aztán ezt a beszélgetést több más is kö-vette, és nagy változás állt be az életébe.
Ezt azért mesélte el nekem az ismerős, mert azt mondta: meglepődött saját magán. Egyrészt, hogy beszél, hogy egy kisebb prédikációt tartott munka közben annak, aki előtte percekkel még szidta az Istent. Nem ismert magára. Megoldó-dott a nyelve. Vállalta Istent, kész volt megvallani a hitét — azt hitte, röviden, egy mondattal megvallja —, Isten pedig feloldotta a nyelvét, és ebből bizonyságtétel lett, amin keresztül Isten kezdett el munkálkodni egy másiknak az életében is.
Mert ahol emberek — így, ahogy Zakariás és Erzsébet — hittel várnak Isten ígéreteinek teljesedésére, ahol ilyen következetesen ragaszkodnak Isten utasításaihoz, ahol így segítik egymást abban, hogy Isten igéjének engedelmeskedjenek, ott mindig megjelenik valami a mennyből. Ez nem valami hangzatos szólam, hanem tapintható valóság.
Ott az emberek elkezdenek álmélkodni és csodálkozni. Lukács nem győzi itt három-négyféle formában is leírni ezt, hogyan álmélkodtak mindazon, ami ott történt. Ennek híre terjed, erről beszélnek. Két idős ember meg egy csecsemő a hatalmas Isten cselekedeteire hívja fel olyanoknak a figyelmét is, akik egyébként csak magukkal vannak elfoglalva, és akiket az élet hajszol. Egy pillanatra meg-állnak, elgondolkoznak, és talán másként mennek tovább.
Ezért álljunk meg most mi is egy kicsit ennél a családi jelenetnél, és engedjük, hogy megszólaljanak rajta keresztül azok az üzenetek, amikkel Isten formálni akar minket is, és a mi ünneplésünket is. Egész sor ilyen üzenet szólalt meg belőle, most inkább csak megemlítem ezeket, aztán Isten Szentlelke majd hangsúlyossá teszi egyikünknek ezt, másikunknak azt, és ha valóban az történik, amit énekeltünk: megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket, akkor Jézus Krisztus ott rendet teremthet, vagy valami egészen új is elkezdődhet.
Az első, amin gondolkozzunk el, hogy az ünnep lehet a szüléseknek, valami megszületésének az alkalma. Megszülethet bennünk végre egy átgondolt döntés. Létrejöhet egy igazi kibékülés, amire mindketten vágyunk, csak egyiknek sincs bá-torsága meg alázata kezdeményezni. Megszülethetnek tartalmas jó beszélgetések. Elhangozhat egy vallomás, talán egy bűnvallás. Megszülethet végre egy levél vagy egy halogatott látogatás. Ne engedjük, hogy tovább vajúdjék sok minden. Ne legyenek túlhordott szellemi gyermekeink, hanem hadd jöjjön világra az, aminek elérkezett az ideje. Talán éppen ezen a karácsonyon.
Az ünnep annak az alkalma, hogy velünk is az történjék, ami ennek a törté-netnek a szereplőivel, hogy meghallották, milyen nagy irgalmasságot cselekedett Isten velük. Minden üdvtörténeti ünnepünk arról beszél, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd — mindegyik azt hirdeti, hogy Isten szerette ezt a világot és tett érte. Azt hirdeti karácsony, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az Ő egyszülött Fiát e világra, hogy éljünk általa. Azt hirdeti, hogy az, aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. Minden ünnep arról szól, hogy Isten irgalmasságot cselekedett.
A kérdés csak az: érint-e ez minket? Komolyan vesszük-e, hogy rászorulunk az Ő irgalmasságára? Cselekedhet-e Isten bennünk is? Csakugyan megnyitjuk-e magunkat előtte? Aztán, ha cselekedett, készek vagyunk-e elhirdetni mi is ezt má-soknak, mint ahogy a karácsonyi történet szereplői tették.
Halljuk meg végre, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett értünk, és akar cselekedni bennünk is!
A harmadik, amire figyeljünk fel: ezek az emberek tudtak együtt örülni Isten tetteinek. Meg kellene tanulnunk újra örülni. Nem mulatni, vagy az időt mú-latni, hanem örülni. Örülni egymásnak — ahogy itt tették. Örülni az Isten nagyságos dolgainak, az Ő ajándékainak.
Nem olyan régen szólt egy igehirdetés arról, hogy a kegyelem és az öröm görög szavainak a gyöke azonos. Aki az Isten kegyelmét belsőleg a szívében, az életében megismerte, annak a szívében felfakad az a csendes öröm, ami minden körülmények között megmarad.
Látjuk itt azt is, milyen fontos volt nekik az Istennel való szövetség. Minden ünnep jó alkalom arra, hogy megerősítsük az Úrral való szövetségünket, vagy ha még az nem jött létre, belépjünk ebbe a szövetségbe. Annyi minden történik a hétköznapok rohanásában, ami rárakódik erre a szövetségre, ami beszennyezi, meglazítja, elszürkíti azt. Legyen az ünnep annak az alkalma, hogy tudatosan meg akarjuk újítani, elmélyíteni, megtisztítani az Istennel való szövetségünket. Erősödjék meg az egymással való szövetségünk is. Megható az, ahogy ez az idős házaspár viselkedik itt ebben az esetben.
Erős külső nyomás van rajtuk, bennük is sok feszültség akkor oldódik éppen fel. Igénybe veszi az erőiket mindaz, ami történik. Mégis, a legjellemzőbb kettőjük kapcsolatára az, hogy mi ketten összetartozunk. Mi egyek vagyunk. Sok csalódás után is. Hosszú, hiábavalónak tűnő imádkozás után is. Akkor is, amikor a kedves derék szomszédok és rokonok mást mondanak, mint amiről tudjuk, hogy tenni kell. Mi számíthatunk egymásra. S mi köti össze őket? Isten igéje, és az, hogy Isten beszéde mindkettőjüknek Szentírás. Azt nem kell indokolni. Ők azt fogják cselekedni, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is. Tudják, hogy az igaz, csak az a jó, és mindannyiuk számára az a helyes. Ez köti össze őket, és ebben az Úrhoz és egymáshoz való hűségben győznek itt.
Ha egy picit visszalapozunk a történetben, akkor az ember megkérdezi: Hogy alakulhatott ez ki? Isten Zakariásnak adott egy nagy ígéretet, és hitetlensége miatt mindjárt meg is némult. Hogy tudta meg a felesége? Megtalálta a módját, hogy elmondja neki. Némán is továbbadta az igét, amit Istentől kapott. Az asszony meg úgy fogadta azt, mint Istentől kapott igét, és ettől kezdve egymást is erősítették abban, hogy ez az igaz, ehhez kell ragaszkodni, ezt kell teljesíteniük. Nagy lehetőség ez a házasságban is, a tágabb családban is, és mindenféle lelki közösségben.
Ezen is érdemes elgondolkoznunk, hogy csupán az ünneppel kapcsolatos szokásokat illetően készek vagyunk-e így ragaszkodni Isten igéjéhez? Ez a világ egészen másként ünnepel, mint ahogy Isten népének ünnepelnie kell és lehet. Egyre inkább beszennyezi az Isten népének az ünneplését a világ sokféle szokása és hagyománya. Egyáltalán tudjuk-e, mire való az ünnep, és Isten hogyan akarja, hogy az övéi ünnepeljenek? Mi van a középpontjában a karácsonyunknak?
Az emberek túlnyomó többsége nem is gondol arra, hogy a karácsony születésnap. Születésnapkor mégis csak azt szokás ünnepelni, akinek az a születésnapja. Mi azonban fütyülünk erre. Mi magunkat ünnepeljük. Ez a világ tudni sem akar arról a Szabadítóról, aki eljött, hogy segítsen rajta. Tudni sem akar arról az Istenről, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülöttjét adta áldozatul azért, hogy ez a világ ne pusztuljon el a saját bűnei következményeképpen.
Mi akarunk tudni róla? Nem kellene sok szokást sutba dobni, sok rossz hagyományt félretenni, és valami újat kezdeni az ünneplésünket tekintve is? A nemes igei hagyományokat meg feleleveníteni, megtisztítani, azokhoz ragaszkodni? Miért kell nekünk úgy ünnepelni akár karácsonykor, akár szilveszterkor, ahogy azt az istentelen világ teszi? Ennek a világnak is sokkal több haszna lenne abból, ha Isten népe így ragaszkodna az Ő világos útmutatásához, ahogy itt az öreg Erzsébet meg Zakariás tette. Ez olyan gyümölcsöket teremne az Istent nem ismerő világnak is, amit sehol másutt nem lehet beszerezni, amit csak az Isten népe tud ajándékozni és továbbajándékozni neki.
Miért kell nekünk a kényszerajándékozás őrületébe beleállnunk? Miért nem tud az Isten népe berendezkedni az egyoldalú ajándékozásra? Olyanoknak adni, akik nem fogják tudni visszaadni, de akiktől nem is várjuk. Továbbadni sok mindent. Nem azokkal kapcsolatban szá-mítgatni, hogy ki hány forint értékűt ad majd, akikkel megéri a kapcsolatot ápolni, hanem akikre senki sem fog gondolni ez alatt az ünnep alatt sem. Vannak ám szép számmal.
Hálás vagyok Istennek, hogy gyülekezetünk fiataljait éppen arra indítja, hogy ezeket az embereket keressék most fel. Egymásnak is szabad azért örömet szerezni. Nem zárja ki egyik a másikat. Ne legyünk olyan szűk látókörűek és csőlátásban szenvedők, mint azok, akik Istent nem ismerik. Isten az övéi előtt sokkal tágasabb horizontot nyit ki. Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mi a karácsonyi Újszülöttet, a dicsőség Királyát, az uraknak Urát akarjuk magasztalni ezen az ünnepen is.
Elhangzik-e majd Istent magasztaló imádság és ének az otthonunkban? Zakariás első szava Isten dicsőítése volt. A férfi dicsőítette a családban az Istent. Férfiak, szoktátok-e otthon dicsőíteni az Istent szívből fakadóan, őszintén, egészen természetesen imádságban, énekszóval? Ahogy a terveket szövitek, az Istent dicsőíti? Vagy éppen sokszor a háta mögé kerülve tervezgettek? Hangzik az ige, a bizonyságtétel? Vagy csak egy évben egyszer három percre a karácsonyfa alatt előrántjuk a Bibliát. Hol is van meg-írva a karácsonyi történet? Nem is tudjuk. Mondjuk el akkor a Mi Atyánkot. Ettől vagyunk mi vallásosak?
Egyszerűen és szentül történt ez Zakariáséknál. Annyira az élő Isten volt a középpontjában ott a leghétköznapibb mozzanatoknak is. Annyira az Ő igéje határozott meg mindent. Nem törvényeskedő módon, hanem belső meggyőződésből fakadóan. Úgy, mint ahol az Úr az úr a házban, és Ő parancsol mindenkinek. Éppen ennek kapcsán oldódott meg az ő nyelve is.
Az ünnepre készülve erről is becsületesen kellene gondolkoznunk, hiszen hovatovább már alig beszélünk egymással otthon is. Ezek alatt az ünnepnapok alatt mégis csak több idő, több lehetőség lesz erre. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel. Ne meneküljünk el meghitt, bensőséges beszélgetések elől, hangokádó dobozok meg néma monitorok elé. Gyáva ember az, aki nem tud őszintén beszélgetni. Nagy szüksége lenne mindannyiunknak arra, hogy végre arról is legyen szó, amit kerülgetünk, amit elhallgatunk, vagy amit nem lehet csak úgy futtában, a napi rohanás közben elmondani. Kérjünk el Istentől ilyen lehetőségeket. Ő úgy elő tud készíteni egy-egy tisztázó, meghitt, közösséget erősítő beszélgetést, aminek a jó íze aztán ott marad az ember szájában, és igyekszik máskor is hasonlókra sort keríteni.
Tanuljuk meg kérdezni egymást, de érdeklődéssel végig is hallgatni. Arról beszélgetni, ami őt érdekli, ami neki fontos most. Meg arról beszélgetni, ami történt karácsonykor. Az élő Isten dolgairól is egészen személyesen beszélgetni, és nemcsak az éppen távollévők bűneiről és hibáiról.
Mert így kerülhet sor arra, amit ennek a történetnek a végén olvastunk. Ahol efféle történik, az túlmutat azokon, akik éppen jelen vannak. Annak az ereje túlnyúlik az ünnepen is. És ha az ünnepet ilyesmire használjuk, akkor Isten ez-által bearanyozza a hétköznapjainkat is, mert akkor minket változtat meg, és akkor más szívvel tudunk továbbmenni.
Olyan szép az a karácsonyi történetekben, hogy aki Jézus jászlánál járt, mind más szívvel ment tovább. A pásztorok elhirdetik, a bölcsek egészen megváltoznak. Aki vele találkozott, annak megváltozik a gondolkozása, és úgy megy tovább, hogy másokat is ehhez a Jézushoz akar vezetni.
Zakariás és Erzsébet, meg a kedves szomszédnép csak Keresztelő Jánost várták. Mi már annak a születéséről is tudunk, akinek ő csak útkészítője volt. Sőt tudunk a megváltó Jézus haláláról is, tudunk az Ő feltámadásáról is, és hallottuk az Ő ígéretét: ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Jó lenne úgy készülnünk az ünnepre, hogy merjünk változni, és amin kell, változtatni. Jó lenne, ha ez nem valami romantikus közhely lenne, hanem életünk valósága, hogy

megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket,
hogy Jézusunkat eképpen fogadjuk,
híven általadjuk néki magunkat.

(308,4 ének)

Karácsony előtörténetéről ritkán szoktunk beszélni Az evangélisták közül is csak Lukács írja le ilyen részletesen, ahogy azt hallottuk. Pedig sok ószövetségi prófécia szól arról, aki majd az eljö-vendő Messiás útkészítője, előfutára, hírnöke lesz. Ez a jeles ádventi személy Keresztelő János volt.
Szánjunk most két vasárnapot arra, ha Isten éltet minket, hogy a felolvasott igerész alapján vizsgáljuk meg, mit üzen Isten nekünk Keresztelő János születése történetén keresztül.
Kik a felolvasott történetrész szereplői? Először Heródes nevét olvastuk. Ő az a nagy Heródes, aki a gyilkolásban volt csak nagy, aki Krisztus előtt negyventől Krisztus előtt négyig uralkodott, s aki a hatalmának biztosításáért mindenre képes volt. Egész élete egyetlen helyezkedés, ügyeskedés és kegyetlenkedés volt. Sorba kivégeztette legközelebbi hozzátartozóit is hatalomféltésből. Véreskezű diktátor volt, olyan, akihez hasonló néhány sajnos előfordult még a történelem során. Egyfolytában kereste hol a rómaiaknak a rokonszenvét, akiket kiszolgált, hol a saját népének a rokonszenvét, amely utálta őt, hiszen ő maga is félpogány volt.
Aztán olvasunk Zakariásról, erről az idősödő papról, aki vidéken élt és dolgozott, de az előírások szerint évente kétszer egy hétre felment Jeruzsálembe, és ott elvégezte a számára előírt papi feladatokat. Azt olvastuk róla, hogy komolyan vette az istenfélelmet, a kegyességet. Megszentelt, tiszta életet élt, és sokat imádkozott azért, hogy Isten adjon neki gyermeket.
Itt is éppen a szolgálatát végezte, amikor legnagyobb meglepetésére az oltár mellett, ahol egyedül volt, megállt egy angyal és közölte vele: Isten meghallgatta imádságát. Fia születik majd, akit Jánosnak nevezzen. Annyira meglepődött, hogy hirtelen nem is tudta ezt elhinni. Hitetlenségének a következménye az lett, hogy amíg a gyermek megszületik, néma lesz, nem tud majd beszélni.
Olvastuk Erzsébet nevét is, aki az ő felesége volt. Korban ő is előrehaladott már. Sok megaláztatásban volt része egész élete során, mert a gyermektelen asszonyról azt feltételezték, hogy valami nagy bűne lehet, s annak a büntetése, hogy nincs gyermeke. Ő csendesen hordozta a gyalázatot, és férjével együtt hűségesen ragaszkodtak Istenhez.
Hogy milyen nehéz lehetett neki, az kiderül ebből a félmondatból, hogy amikor áldott állapotba kerül, akkor ezt mondja: „Ezt cselekedte velem az Úr, amikor rám tekintett, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt.”
Olvastunk Jánosról, akiről egyelőre még csak hallani lehet. Ő az ígéret fia, ugyanúgy, mint Izsák. Nevének a jelentése szép, azt jelenti: az Úr kegyelmes. Ő lesz a Messiás útkészítője. Ő fordítja majd a kemény szíveket Isten felé, ő lesz a kiáltó szó a pusztában. Ő fogja beleharsogni a világba: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.
Ezek ennek a történetnek a szereplői. Én azonban ma a főszereplőről szeretnék beszélni. Arról, aki mind e felett áll, aki ezeket az embereket ezekkel a feladatokkal megbízta; akinek a terve lépésről-lépésre feltartóztathatatlanul megvalósul; aki még ellenségeit is befogja a maga céljainak a teljesítésére, a mindenható Istenről.
Mert karácsony előtörténete, aminek egy részletét itt most olvastuk mindennél jobban bizonyítja, hogy miközben a Heródesek helyezkednek, ügyeskednek és kegyetlenkednek, miközben vannak csendes Zakariások, akik végzik az Úrnak való szolgálatot, és hűségesen imádkoznak, miközben az Erzsébetek alázatosan hordozzák a gyalázatot, és minden körülmények között ragaszkodnak az Úrhoz, miközben János élete elkezdődik édesanyja szíve alatt, aközben mindezek felett a mindenható Isten cselekszik.
Karácsony előtörténete azt hirdeti, hogy ennek a világnak van gazdája. Abból akar kigyógyítani minket, hogy ne tévesszen meg a látszat. Ne ijesszen meg minket a világon elhatalmasodó gonoszság, a szétterjedő bűn soksok tragédiája, mert végső soron minden úgy történik, ahogy azt Isten akarja. Ő itt a főszereplő. Változatlanul Ő tartja kezében a világ kormányát, és azt onnan senki ki nem veheti.
Karácsony előtörténete gyönyörűen mutatja, hogy Isten tervez, ígér, és utána cselekszik. És mindent a mi érdekünkben cselekszik. Minden tettének, szavának a mozgatórugója az irántunk való kimondhatatlan szeretet. Az a meg nem érdemelt és érthetetlen szeretet, amivel az az atya is szereti a gyermekét, aki ellene fordult, megrágalmazta őt, meglopta, kincseit megrabolta, és az atyai szív akkor sem tud másként viszonyulni hozzá, csak szeretettel. Isten mindent idejében cselekszik, és neki megvannak az eszközei, és megvan a hatalma ahhoz, hogy ígéreteit valóra váltsa, tervét megvalósítsa.
Ennek érdekében, ha kell, angyalfejedelmeket mozgósít, de felhasznál megvetett, életük alkonya felé közeledő egyszerű embereket is, mint ez az idősödő házaspár. Sőt, még az ellenségeit is, mert Ő mérhetetlenül felette áll mindennek és mindenkinek. Ez a történet, ha belemélyedünk, hatalmasan prédikál arról, hogy ez a hatalmas Isten mozgatja, irányítja a mi kicsi életünk eseményeit is, és a világmindenségnek a történetét is.
Ne tévesszen meg tehát minket az, hogy egyre szívet szorítóbb tragédiákról értesülünk, amiket az emberi bűn produkál ezen a világon. Ez csak a felszín. Ne ijesszen meg, amikor egyszer-egyszer beláthatunk a színfalak mögé, és kiderül: ezeket a gonosz eseményeket elképzelhetetlenül nagy és sötét erők működtetik, amik meghúzódnak, meglapulnak az események mögött. Ez még nem a teljes valóság. A teljes valóságot csak a hit érzékeli. Az a hit, amelyik már ismeri Istent. Az a hit, amelyik kapcsolatba hoz minket, kicsi emberkéket, a hatalmas Istennel. Akik már tudjuk, hogy Ő kicsoda és mit akar. Akik merünk bízni benne. Az ilyen ember előtt nyílik meg a teljes valóság, mert az ilyen ember tudja komolyan venni azt, hogy egyedül ezé az Istené az ország, (azt jelenti: uralom, uralkodás), a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ő felette állva a bűn szörnyű rombolásának is, viszi célja felé a világtörténelmet, és közben építi, készíti az Ő országát, amibe magához veszi majd a benne hívőket.
Istennek van ideje. Ő nem kapkod, és soha nem alkalmaz szükségmegoldásokat. Az Ő tervét tökéletesen valósítja meg, és ennek a hatalmas isteni tervnek csak kicsi epizódjai, részletei az ilyen templomi jelenetek, amiről itt olvastunk, az angyallal és Zakariással.
Ő olyan hatalmas, hogyha akarja, egészséges gyermeket szül egy idős asszony, aki egész életében nem került áldott állapotba. És akit szül, az olyan hatalmas erővel fog prédikálni, noha nem tanulta, csupán betöltetett a Szentlélekkel, hogy prédikációjára Isten ellenségei és Istent kereső megvetett emberek, a társadalom minden rétegéből bárki összetörik, felismeri bűneit, megvallja azokat, A Jordán partján hosszú kígyózott, amikor Keresztelő János bűneik megvallásának jeleként bemerítette őket a vízbe.
Ez az Isten olyan hatalmas, hogy ezek az események egy csendesen szolgáló és szenvedő idős házaspár imádságainak a meghallgatásaként is megjelennek. Sőt, ha a hittel az események mélyére lát valaki, még az is feltűnik, hogy arra is Isten indította ezt a házaspárt, hogy azért imádkozzanak, amit Ő meg akart adni nekik.
Ezek az összefüggések azok, amit a hitetlen ember nem ért. Amin sok vallásos is csak mosolyog, de ami a hívőknek valóság, mert ők nem akadnak el a felszínen, nemcsak jelenségeket látnak, hanem a lényeget, sőt a leglényegesebbet, az események mozgatóját, a mindenható Istent. Ő az üdvtörténetnek, a világtörté-nelemnek, és mindannyiunk kicsi élete történetének a teljhatalmú, szuverén ura, aki maga a megtestesült bölcsesség, erő és szeretet.
Miközben karácsony előtörténete arról szól, hogy Isten ilyen hatalmasan készítette elő és csodálatosan valósította meg Jézus Krisztus első eljövetelét, és adott így nekünk, a benne hívőknek, szabadulást, új életet, örök életet, ugyanez az Isten, ugyanígy készíti most Jézus Krisztus második eljövetelét. Az ádventi időszak különösen is felhívja a figyelmünket erre. Tulajdonképpen minden nap kellene erre emlékeztetni magunkat. Tudatosan várni a mi dicsőséges Urunk megjelenését és a vele való találkozást. De ez a karácsony előtti néhány hét kiváltképpen való alkalma annak, hogy el ne felejtsük: amilyen hatalmasan megígérte és beteljesítette Isten az első ádventet, ugyanúgy ígérte és fogja beteljesíteni ezt a másodikat.
Maga Jézus is feltűnő részletességgel szólt erről. Egyszer a tanítványai félrevonták és bizalmasan megkérdeztek tőle valamit, amiről tudták, hogy nem illik megkérdezni, mert egyszer már mondta nekik Jézus, hogy az időpontját senki nem tudhatja meg, de azért mégis visszatértek rá és ezt mondták: „Mondd meg nekünk, mikor lesz a te eljöveteled, és mi lesz annak a jele, és mi lesz a világ végének a jele? Jézus ezt mondta: „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. Fogtok hallani háborúkról és hallotok háborús híreket. Ne rémüljetek meg. Ennek meg kell lenni, ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül. Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.” (Mt 24,3-14)
Amiről itt Jézus beszélt, azokat a jeleket naponta olvassuk a sajtóban, — pedig az csak az igazságnak egy töredékét mondja el mindig, azt is sokszor manipulálva, elferdítve. Sorban láthatjuk, hogy szaporodnak, sokasodnak ezek a jelek. Nem is sejtik a testvérek, hogy milyen sok keresztyén vértanú van. Csak az elmúlt esztendőben Több tízezer hívő testvérünknek kellett meghalnia pusztán azért, mert Jézus Krisztust urának és megváltó-jának vallja, mert Őt vallja annak, és nem valaki mást.
Szaporodnak ezek a természeti csapások is — most nem akarok statisztikát ismertetni —, és aki emberekkel beszélget, látja, hogy rohamosan halad előre ez a folyamat, hogy a szeretet sokakban meghidegül. A hozzájuk legközelebb állók iránti szeretet is meghidegül az emberekben.
Mind-mind olyan jelzés ez, amikkel Jézus az éberségünket akarja frissen tartani. El ne aludjunk! Bele ne szédüljünk valamiféle hajszába, amibe bele akar kényszeríteni a gonosz, meg az életkörülmények. El ne feledkezzünk arról, hogy bármelyik napon megjelenhet Ő és az nem tréfadolog, amit erről a Biblia mond.
Akkor az történik majd, hogy egy pillanat alatt megáll a történelem, mint amikor egy film megszakad, megáll, és az utolsó kép kimerevítve ott marad, és nem fog megmozdulni soha többé. Utána már nem lehet pótolnunk semmit, semmi mó-don. Ott nem lehet engedélyt kérni, magyarázkodni, meg haladékot kapni. Amilyen állapotban a Krisztus megjelenése talál minket, úgy telik el az örök sorsunk. Aki pedig halogatta azt, hogy komolyan vegye az előtte való meghódolást, akinek mindig a mások bűnei voltak fontosak, és soha őszintén, töredelmesen, konkré-tan nem vallott bűnt Istennek és nem kért arra bocsánatot, aki nem kötötte össze az életét az érettünk is meghalt és feltámadott Krisztussal, annak erre soha többé nem lesz lehetősége.
Minket nem félelemmel kell, hogy eltöltsenek ezek az egyébként valóban ijesztő jelzések, hanem arra kell, hogy serkentsenek, hogy amíg arra lehetőségünk van, addig hódoljunk meg a Messiás király előtt és hívjuk be az életünkbe. Kezdjünk el ténylegesen Jézussal élni. Mindenféle formális vallásosságból kilépve, a magunk gőgjét, önhittségét, fáradtságát megtagadva és félretéve, legyünk valóban keresztyének, krisztusi jellemű emberek, akik az általa hozott szabadítást és váltságot hittel megragadják, és ezért bármikor érkezik meg az ő Uruk, készen találja őket.
A hívőket is váratlanul éri majd Jézus megjelenése, de nem készületlenül. Ne hitegessük magunkat semmi mással. Jézus világosan beszél erről. Ha addig nem hisszük el neki, akkor majd keserűen kell látnunk, hogy csakugyan minden egyéb hiábavaló a Jézussal való találkozás fontossága mellett. Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall, az életét elveszíti.
A mi Urunk minden alkalommal, amikor Őróla van szó, s amikor Ő szólíthat meg minket igéjén keresztül, ezt az ajándékot kínálja nekünk. Boldog az a szolga, aki felkészült az Ura hazatérésére, sőt várja azt, s éppen ezért nem találja őt készületlenül. Ahogyan Isten hatalmasan előkészítette és megvalósította Jé-zus első eljövetelét, úgy készíti most, és fogja megvalósítani az Ő második eljövetelét. Ugyanez a hatalmas Isten készítget minket is erre a találkozásra.
Nem tudom, kinek nyílt már ki a szeme arra, hogy a maga életében tetten érje a cselekvő Istent. Hányan vagyunk, akik sokszor elmondtuk már, amit itt Erzsébet spontán őszinteséggel mond: íme ezt cselekedte velem az Úr, amikor rám tekintett, és elvette gyalázatomat. Isten tetteit olyan sokszor láthatja a hívő ember a maga kicsi életében. Hogyan készít el találkozásokat, hogyan időzít eseményeket, hogyan helyez el különböző nehézségeket, próbatételeket azon az úton, amelyiken vezet, hogy éppen ezekben láthassuk meg az Ő hatalmát újra és újra. Hogyan tesz le ugyanezen az úton ajándékcsomagokat, amit a Biblia áldásnak nevez, amiért nem dolgoztunk meg, amit nem érdemlünk meg, de amivel az Ő gyermekeit meg akarja gazdagítani. És hogyan vezeti az övéit azon az úton, amelyiken járnak — már hogyha járnak azon.
Vannak, akik sohase léptek még rá, csak tudnak róla. Vannak, akik elindultak, de leültek valahol az út szélén, lógatják a lábukat az árokba, és panaszkodnak a nehézségek miatt. Márpedig a mi Urunk nem azt mondta, hogy elmélkedjetek az én gondolataimról, hanem ezt: kövessetek engem! Ez azt jelenti, hogy ma egy kicsit előbbre vagyok, mint tegnap voltam. Most mélyebben tudok imádkozni, mint tavaly ilyenkor. Most többet értek az Ő igéjéből, mint amikor elkezdtem olvasni. Változik a jellemem, mégpedig határozott irányba változik, Jézushoz hasonlítunk egyre jobban.
Ez volt a célja az Ő első eljövetelének.
Mi várjuk az Ő második eljövetelét, és közben bizonyosak vagyunk abban, hogy túlláthatunk a világ sokszor szörnyű eseményein. Mindig feljebb emelhetjük a tekintetünket Őreá. Láthatjuk az Ő cselekedeteit. A Bibliából ismerhetjük az Ő tervét, és láthatjuk, hogy csakugyan ez valósul meg lépésről lépésre.
Láthatjuk a munkálkodó Istent a magunk életében is. Engedjük-e Őt teljes szabadsággal munkálkodni? Sokszor nem mi próbáljuk-e akadályozni, nehezíteni az Ő munkáját? Legyen áldott az Ő neve, hogy megakadályozni nem tudjuk, de sokszor késeltetjük az áldásokat az okoskodásunkkal és a hitetlenségünkkel, mint itt Zakariás. Miért nem lehet elhinni azt, amit az Úr mond? Azért mert szokatlan a fülünknek? Az lenne furcsa, ha nem lenne szokatlan. A mindenható Isten a gyarló, nyomorult ember számára szokatlan, meglepő dolgokat is közöl. De ha tudjuk, ki közölte azt, ki ígéri, ki akarja elvégezni, akkor ott lesz a szívünkben a teljes bizalom és bizonyosság, hogy minden ígérete igaz és ámen, és be fogja azokat teljesíteni.
Sok félelemtől megszabadítana, és soksok bizalmat öntene a szívünkbe az, ha a cselekvő Istent egyre jobban megismernénk, számítanánk az Ő cselekedeteire a magunk életében is, és teljes bizalommal reá bíznánk ennek a világnak a jövőjét. Valahogy úgy, ahogy a Biblia utolsó verseiben olvassuk. A Jelenések könyve végén, amikor ezt ígéri a mi Urunk: „Bizony, hamar eljövök.” A hívő nép ezt feleli rá: „Bizony, jövel, Uram Jézus.” (Jel 22,20)
Erről a hatalmas és erős Istenről szól a következő zsoltár:

Az erős Isten uraknak Ura,
Szól és e földet mind előhívja,
Támadatról és napenyészetről,
Nagy szépséggel a Sion hegyéről
Eljő az Isten ő fényességében,
Semmit el nem hallgat ítéletében.

(Zsoltár 50,1)

Ma van az egyházi év utolsó vasárnapja. Kevesen tudják és tartják ezt szá-mon, hogy a naptári esztendő mellett van egy úgynevezett egyházi év is, ami ádventtől ádventig tart. Két félévre szokták bontani: az ünnepes félév ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni első vasárnapig, Szentháromság vasárnapig tart, az ünneptelen félév pedig ettől a következő ádventig. Nincs ennek most a számunkra különösebb jelentősége, csupán azért említem meg, mert így az ádvent küszöbén valamit lezárva a keresztyén ember mégis próbál összegezni, visszatekinteni. Ádventre előrenézve pedig fokozottabban is Isten nagy tetteire és Jézus Krisztus személyére hívja fel a figyelmünket ez a közelgő időszak.
Bibliaolvasó Kalauzunk szerint a Márk evangéliumának a végét olvassuk most sokan, és éppen ezekben a napokban került sorra Jézus Krisztus szenvedésének a története. Különös erővel ragadott meg most ennek egy részlete: Jézus hallgatása. Négy ízben is említik az evangéliumok, hogy a szenvedéstörténet során Jézus hallgatott, amikor pedig szóra akarták bírni. Hallgatott Kajafás előtt, és ez az ideges főpap, aki szeretett volna gyorsan végére járni Jézus peres ügyének, bosszús lett emiatt. Heródeshez egyetlen szava sem volt Jézusnak, miközben ő csodát akart látni tőle. Két esetben Pilátus előtt sem szólalt meg, úgyhogy ez a nagy ember igen elcsodálkozott ezen.
Ő megszokta, hogy azok a foglyok, akiket elé visznek, kétségbeesetten védekeznek, magyarázkodnak, sőt vádolni kezdik vádlóikat. Megszokta, hogy ha ő kérdez, akkor remegve válaszol mindenki, Jézus pedig egy szót sem szólt. Sem nem védte magát, sem nem válaszolt a szerinte fölösleges kérdésekre.
Pilátus felháborodottan mondja neki: nekem nem felelsz, akinek van hatalmam rajtad? Itt megszólal csendes fenséggel Jézus és azt mondja: „Semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem adatott volna neked.” Kiáltó az az ellentét, ami az egész nagypénteki szereplő gárda hangossága és Jézusnak a csendje között van.
Ha elolvassuk egyben a szenvedés történetét, feltűnő, hogy itt mindenki ordít, veszekszik, bizonygat, magyaráz, érvel, sürget. A Nagytanácsot éjszaka összehívják. Hetven öregembert. Lehet, hogy az ágyból keltették ki őket. Statáriális bírósággá alakulnak. Hajnalban még egy ülést tartanak — erről olvastunk a mai szakaszunk bevezetőjében. A főpapok erősen vádolták Jézust Pilátus előtt. Megpróbálják Barabbást szabadon bocsáttatni. Pilátus erőtlen kísérleteket tesz arra, hogy Jézust szabadon bocsássa. A tömeg közben üvölti: Feszítsd meg őt! Pilátus próbál az eszükkel beszélni: Miért, mi rosszat cselekedett? Erre az „értelmes” válasz: annál inkább ordítják: Feszítsd meg őt!
Pilátus szeretne a felelősség elől elmenekülni, és örül, hogy Heródes éppen Jeruzsálemben van. Átküldi Jézust Heródeshez. Heródes meg színházat akar látni, hogy Jézus mutasson ott neki valami mutatványt. Jézus szóra sem érdemesíti ezt az embert. Aztán bohócot csinál Jézusból: egy selyempalástot dob a vállára, és így küldi vissza Pilátushoz. A zsidók mindent elkövetnek, hogy a ró-maiak mondják ki a halálos ítéletet, mert akkor fog Jézus kereszthalált halni.
Miközben mindenki nyüzsög, a háttérben szakadatlanul folyik a szervezés, megvesztegetés, hazugságok kitalálása, rágalmak terjesztése. Mivel mindenki tudja, hogy a másiknak is van vaj a füle mö-gött, hogy a másiknak is vannak gyenge, támadható pontjai, jól időzített mondatokkal a gyenge pontokon támadják egymást. Időzített bombák robbannak egymás után. Mindenki mindenki ellen fenekedik, és ugyanakkor teljes egységfront van Jézussal szemben. Ősi ellenségek, mint Pilátus és Heródes, aznap kezet fognak és barátokká lesznek. Az erőlködésnek, az indulatoknak, az akarásoknak ebben a zűrzavarában Jézus csendes méltósággal hallgat. Csak akkor szólal meg, amikor azt valami miatt szükségesnek tartja.
Közben csorog a vér a homlokán, mert a fejébe nyomták a tüskés ágakból font koszorút, s úgy gúnyolják. Folyik a köpés az arcán, amit letörölni sem tud, mert össze van kötve a keze. Ez az összevert, megalázott, folyvást gúnyolt és gyalázott fogoly isteni fenséggel és valami utolérhetetlen méltósággal van jelen és hallgat.
Prédikáljon most nekünk Jézus hallgatása. Három fontos megfigyelést tehetünk, ha a felolvasott történetre figyelünk.
1. Az első, hogy Jézus eddig nem hallgatott. Az Atya azt mondta a sokaságnak, hogy Ő az én szeretett Fiam, őt hallgassátok. És neki volt mondanivaló-ja. Nem a magáét mondta. Többször utalt rá, hogy azt adja tovább, amit az Atya bí-zott rá.
Csodálatos erővel tudott beszélni Isten szeretetéről, ami személyválogatás nélkül mindenkit magához ölel. Hívogatott mindenkit vissza az atyai házba. Tanította a sokaságot és beszélgetett négyszemközt olyanokkal, akikkel mások már szóba sem álltak volna. Türelmesen válaszolt a kötekedők rosszindulatú kérdéseire is — éppen a közelmúltban olvastuk ezt is, hogy szinte sorozatban jöttek hozzá provokálni Őt, hogy valami módon beleköthessenek. Jézus, mondd meg, szabad-e a császárnak adót fizetni? Ez egy politikailag kényes kérdés, amire csak rosszul lehet válaszolni. A válaszán elnémultak és elképedtek.
Aztán jön a másik kitalált történet: kinek a felesége lesz az örökkévalóságban az, akinek hét férje is volt ezen a földön? A több száz parancsolat közül melyik a legnagyobb? Valami különös alázattal és türelemmel érdemben válaszolt még az ilyen rosszindulatú kérdésekre is. Azért jött, hogy az igazságot képviselje, hirdesse. Jézus beszélt.
Most azonban ennek vége. Elhallgatott. Aki eddig odafigyelt, komolyan vette, befogadta az Ő beszédét, abban ez a beszéd új életet teremt, azt ez a beszéd új emberré teszi. Ennek most lejárt az ideje. Jézus ismeri az igét (Préd 3,7): ideje van a szólásnak, és ideje van a hallgatásnak. Most lejárt a szólás ideje.
Így ádvent küszöbén különösen is fontos, hogy elgondolkozzunk ezen. Isten nekünk még megengedi, hogy hallgassuk a mi Urunk Jézus szavát. Olvashatjuk vagy olvashatnánk a Bibliát. Itt lehetünk még ma is, és Ő egészen személyesen is meg tud szólítani minket. Terheket tud levenni rólunk, és új útra tud vezetni. Mennyire becsüljük meg azt, hogy még szól? Tudjuk-e, hogy ennek egyszer vége lesz? Egyszer lejár a kegyelemnek az ideje, hogy még hallgathatom és engedelmeskedhetem neki.
Jó lenne, ha bennünk lenne Mária bölcsessége, aki odatelepedett Jézus lábaihoz és minden szavát leste. Miért? Mert akkor volt ott Jézus. Akkor mindent félre kell tenni, és őreá figyelni. A munka megvár, de Ő nem mindig szól.
Vajon mennyire részesül előnyben a Bibliánk, hányan vannak, akik azzal kezdik a napot? Előre hálát adva, hogy Isten még mára is mond valamit. Készek vagyunk-e mindig félre tenni bármit azért, hogy a gyülekezetben is hallhassuk az Ő szavát, és úgy hallgatjuk-e azt, mint amit Ő mond nekünk? Készek vagyunk-e mindig cselekedni is azt, amit Ő nekünk mond? Fontos-e nekünk a hívők közössé-ge, ahol nem egymásról, meg nem a távollévőkről beszélünk, és még csak nem is Jézusról, hanem engedjük, hogy Ő beszéljen velünk?
Jézus végig beszélt, amíg annak az ideje volt. Itt azonban vége ennek: Jézus hallgat.
2. A másik, amit megfigyelhetünk: mikor hallgatott és mikor szólalt meg mégis a szenvedéstörténet során? Amikor azt kérdezték tőle: ő kicsoda, azt mindig megmondta. Amikor mindenféle rágalmat dobáltak rá és vádolták, akkor hallgatott.
Azt fontosnak tartotta, hogy tudják ő kicsoda. Mert, aki hisz neki, és elhiszi, hogy Ő valóban az, akinek mondja magát, annak örök élete van. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” De abba nem kezd bele, hogy mentegesse magát. Mondjanak, amit akarnak, az igazságnak úgyis önmagában van az ereje. Ő valóban úgy cselekedett, ahogy Péter írja a levelében: „Szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” S beteljesedett az a prófécia is, amit Ézsaiás mondott róla: „mint bárány az ő nyírői előtt néma, száját nem nyitotta meg.”
Azért kell erre felfigyelnünk, mert mi gyakran pontosan fordítva cselekszünk. Amikor Jézusról beszélhetnénk és elmondhatnánk másoknak, kicsoda, gyáván hallgatunk. Amikor meg magunkat kell védeni, egyszerre lázba jövünk. Magyarázzuk a bizonyítványunkat, mentségek sokaságát soroljuk, sőt támadva védekezünk. Viszontvádakat mondunk a vádló-inkra. Ragaszkodunk ahhoz, hogy miénk legyen az utolsó szó, és mindent elkövetünk, hogy bebizonyítsuk: most is nekünk van igazunk.
Ez pontosan ellentétes magatartás azzal, amire Jézus példát ad. Ha van lehetőség rá, el tudjuk-e mondani másoknak, hogy Ő kicsoda? Mert nem tudják. Iszonyatos tudatlanság közepette élünk. Az a sokaság, amelyik körülvesz minket, nem tudja, kicsoda Jézus. Amíg nem tudja, ki van zárva az örök életből. Akik már Jézuséi, azoknak szenvedélyesen kellene tájékoztatniuk azokat, akikkel kapcsolatba kerülhetnek, hogy ki Ő. Egyszerűen, világosan, röviden, hitelesen elmondani csak azt, akinek mi már megismertük. Csak azt, hogy az életünkben mit cselekedett. Ha meg minket vádolnak: abból nem kellene olyan nagy ügyet csinálni. Hagyni az igazán ítélőre. Legfeljebb annyit mondani, amennyit Jézus egy alkalommal megmondott: amit mondtok, az hazugság. Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról — mondja Kajafás előtt —, ha pedig nem, akkor ne üssél engem. S ezzel részéről be van fejezve. Nem bizonygat, nem magyaráz, nem mentegetőzik, és főleg nem vádol senkit. Az igazság úgyis ki fog derülni.
Pál apostol ettől a Jézustól tanult, amikor rágalmak záporoztak rá és a korinthusiaknak ezt írja: „Csekély dolog az, hogy titőletek ítéltessem meg. Sőt én magamat sem ítélem meg. Aki engem meg-ítél, az Úr az.” Ezzel be van fejezve a rágalmazás. Megy tovább az úton és végzi azt a munkát, amit Isten bízott rá.
Ó, de sok energiánk megmaradna hasznos célokra, hogy ha nem a magunk igaza, meg a magunk oly sokra tartott becsülete lenne a bálványunk, hanem ha sokkal fontosabb lenne nekünk az élő Isten Fia! Akkor szólaljunk meg, amikor Őróla mondhatunk valami hiteleset, ami segítene azokon, akik közé Isten küld bennünket.
3. A harmadik, amire figyeljünk fel ebben a történetben, az, hogy Jézus azért tudott ilyen méltósággal hallgatni, mert egyedül Ő látta ott világosan, mi történik valójában. Nem akadt el a felszínnél, hogy ki kivel veszekszik, kinek mi fontos nagypénteken, meg főleg az, hogy estig minden elrendeződjék, és az elrendeződés azt jelenti, hogy őt kivégezzék. Akkor mindenki megnyugszik, ha sikerült megölni. Ez csak a felszín. Ő a felszín mögé látott. Nemcsak az eseményeket, a jelenségeket, hanem az események mozgatóját, az események célját is látta.
Egyedül Ő látta ott, hogy miközben mindenki handabandázik, helyezkedik, ügyeskedik, erőszakoskodik, szervez, aközben itt egy kozmikus szellemi harc folyik, aminek a tétje Isten dicsősége és az ember, az emberiség kiszabadítása a bűn rabságából, az emberiség üdvözítése. Ennek a harcnak a kimenetele attól függ, hogy Ő engedelmes marad-e. Ezért Ő újra és újra úgy döntött, hogy végigjárja ezt az utat, az utolsó cseppig kiissza a szenvedésnek ezt a poharát, és tökéletesen végrehajtja Isten akaratát. Ezért állt Ő felette annak a szánalmas nyüzsgésnek, ami körülvette.
Mint az Isten Báránya, mint egy meg-öletett is, úgy volt ott jelen, aki ugyanakkor a világ ítélőbírája, a dicsőséges Emberfia. És ez az Ő egyedülálló dicsősége ragyogott fel hallgatásában is.
Ehhez az egész világmindenséget új helyzetbe állító nagy isteni üdveseményhez képest teljesen jelentéktelen volt az, hogy ki mit hazudott ellene. Szóra sem érdemes. Szóra sem méltatta.
Aki látja, hogy mi történik valójában nagypénteken, az valóban roppant szánalmasnak tartja, hogy ugrál Kajafás, hogy mossa kezeit Pilátus, hogyan vagdalkozik Péter az egy szál kardjával, mennyi pénzt vágott zsebre Júdás és utána hogyan szórta szét a templomban. A néma Jézus mindezeknek a jelenségeknek mérhetetlenül felettük áll, föléjük emelkedik, és így kiszolgáltatottan, megkötözve is uralja a helyzetet, és feltartóztathatatlanul viszi célja felé a világtörténelmet és az üdvtörténetet.
A hívő embereket Isten ilyen valóságlátásra segíti el. Jézus hallgatása kedves bátorítás, meg komoly figyelmeztetés nekünk is arra, hogy ne akadjunk el a felszínen, ahol a sokaság.
Figyeljétek meg, hogy a legtöbb beszélgetésünknek milyen felszínes dolgok a témái. Az ördög el akarja velünk hitetni, hogy amit úgy első látásra látunk a világ eseményei közül, abból áll a világ. Egyre mozgalmasabbá teszi ezeket az eseményeket, a figyelmünket meg egyre jobban igyekszik szétszórni: csak el ne kezdjünk gondolkozni! El ne jussunk az események irányítójához! Nehogy szemünk előtt tartsuk az események végső célját, ami felé Isten viszi ezt a világmindenséget! Fokozza a hangerőt is, hogy süketüljünk meg lelkileg, és az Isten halk és szelíd szava el ne jusson a szívünkig. Emberek tömegei elhiszik, hogy valóban abból áll a világ, hogy ki mennyit sikkasztott, elkapják-e vagy sem, hiszen a bírája is cinkosa. Melyik honatya mekkorát hazudott, amit aztán taktikából bevall, de utána érdekből visszavonja. Olvassuk naponta a tragédiákat, hogy az óriás bomba mekkorát pusztított. X csapata megölt-e már annyit Y-éból, mint ahogy fordítva volt, mert akkor kvittek lettek. Ki milyen fehér port lélegzett be, milyen következménnyel, — közben olyan kevesen tudják, hogy mindez kinek a mű-ve. Hogy Jézus erről is világosan beszélt, hogy az ördög emberölő volt kezdettől fogva. És a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakban egyre nagyobb pusztítást és rombolást végez.
Itt nem emberek ugrabugrálása a lényeg, ez csak a felszín. Ezeket madzagon rángatja a rabtartójuk, az ördög. Itt nekünk ezt a kozmikus nagy szellemi mérkőzést kellene látnunk, és az igazán hívő ember bizonyos abban, hogy ez a harc már eldőlt. Jézus győzött, és akik benne hisznek, elszakíthatatlanul hozzá, a győzteshez tartoznak. Szenvedünk a sok nyomorúság miatt. Igyekszünk enyhíteni minden nyomorúságon, ami lehetséges. Csendesen vállaljuk belőle a magunk részét, de túllátunk rajta. Ezért nem csüggedünk, de ezért nem bizakodunk el sem. Erről a nagy zűrzavarról a mi dicsőségesen közeledő Urunkra tekintünk és figyelünk, és a vele való találkozásra készülünk. Egyszer, hamarosan váratlanul fog megjelenni, és akkor egyszerre vége lesz minden nyomorúságnak, — de vége lesz a megtérés lehetőségének is. Aki addig elszórakozza az életét akár a templomban, akár azon kívül, annak nem lesz többé lehetősége Őhozzá térni.
Olyan kemény az a mondat Jézus egyik ádventi példázatában: „… bezáratott a kapu….” Az övéit magához veszi, aztán bezáratik a kapu és a többiek kinn maradnak. Megsemmisül ez a világ, láthatóvá válik a mennyei, amiben sokan nem hisznek, csak megbocsátóan mosolyognak rajta, és a történelemnek egy új szakasza kezdődik.
A néma Jézus minderre figyelmeztet minket. Figyelmeztet tehát mindenekelőtt arra, hogy addig vegyük komolyan, amit mond, amíg beszél, mert egyszer el fog hallgatni a mi életünkben is. Figyelmeztet arra, hogy arról beszéljünk másoknak, hogy kicsoda Ő, és ne a magunk igazát próbáljuk szenvedélyesen védeni és bizonygatni, főleg ne tévesszük azt össze az igazsággal. Figyelmeztetett harmadszor arra, hogy ne akadjunk el a felszínen, hanem az egymást kergető események zűrzavarában Őreá nézzünk mindig. Őt akarjuk megismerni. Az Ő terveit, szándékait, munkáit ismerjük meg a Szentírásból, és engedjük, hogy bennünk is elkezdje és folytassa az Ő áldott munkáját.
Így prédikál Jézus akkor is, amikor hallgat.
Itt most, a megterített úrasztalánál nyugodtan mondhatjuk: az úrvacsora is szavak nélkül prédikál. Ezek az egyszerű jegyek hirdetik nekünk az Úr halálát. Hirdetik azt a nagy győzelmet, amit a kereszten aratott. Azt a nagy szabadítást, mely Jézusban lett a mienk. Hirdetik az Ő elfogyhatatlan kegyelmét, amelyik elég nekünk is, csak jöjjünk és merítsünk belőle.
Ezekkel az egyszerű jegyekkel is magához hív, hogy aztán a világ zűrzavarában úgy tudjunk a helyünkön helytállni, hogy rend legyen a szívünkben. Egyre nagyobb rend támadjon körülöttünk is. Nem feledkezve el arról, hogy ki ennek az egésznek az Ura, és hova vezet bennünket.
Boldog, aki hisz, mert beteljesednek neki mindazok, amiket az Úr megmondott.

Akik a Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassuk a Szentírást, hetek óta Ezékiel próféta könyvét olvasgatjuk napról-napra, és többen megállapították, hogy nehéz olvasmány ez. Valóban, ezek a prófétai igehirdetések tele vannak olyan képekkel, hasonlatokkal, metaforákkal, amik az akkori hallgatóknak és olvasóknak egyértelműek voltak és ők tudták, mire vonatkoznak, tőlünk azonban sokszor valóban távol állnak.
Itt is oroszlánokról olvastunk, akik kü-lönböző kegyetlen dolgokat csináltak. Aztán velük is hasonlót tettek. De hogy kik voltak ezek, mit tettek és mit vétettek, az nem derül ki. Ilyenkor segít sokat, ha valaki kikeresi azokat az igehelyeket, amik oda vannak írva. A régi fordításban, a Károli Bibliában minden vers, minden mondat alatt kicsi betűvel és számmal ott van egy-két bibliai hely, az új fordítás meg összesítve, a lap alján tünteti fel ugyanezeket. Ha valaki veszi a fáradságot, és ez nem olyan sok idő ám, és kikeresi ezeket, akkor megtudhatja, ki ez az anyaoroszlán, hogy hívták az egyik oroszlánfiát, hogy hívták a másikat, és mi történt itt velük.
Ha kikeressük ezeket a helyeket a Királyok második könyvéből, akkor megtudhatjuk, hogy Júda országának az utolsó évtizedeiről van itt szó. Az utolsó istenfélő király Jósiás volt, akiről ilyen szép minősítést olvasunk a Szentírásban: „Nem volt hozzá hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, egészen a Mózes törvénye szerint; és utána sem támadt hozzá hasonló.” (23,25)
Jósiás éppen ezért nagy jótevője volt a népnek. Mérhetetlen áldások áradtak rajta keresztül a lelkileg, erkölcsileg, gazdaságilag is mé-lyen levő nép életében. Az ő egyik felesége volt az a bizonyos Hamutál, akiről itt mint nőstény oroszlánról ír Ezékiel próféta. Ellentétben férjével, ő hatalomra törő, uralkodni vágyó, hatalmaskodó, erőszakos asszony volt, és így nevelte fiait is. Amikor aztán Jósiás meghalt, akkor Hamutál mindent elkövetett, hogy az ő egyik fia, Joakház, legyen a király. Őneki ugyanolyan természete volt, mint az anyjának: oroszlántermészete volt, akit ez a két dolog vezetett: zsákmányt kell ejteni, és embereket is lehet enni.
Nem sokáig uralkodott ő, mindössze három hónapig ragadozhatott, és akkor Nékó fá-raó fogságba ejtette, magával vitte, s ott nyoma veszett. Ez a fáraó kinevezett helyette egy másik királyt, bizonyos Jójákimot, aki szintén Jósiásnak a fia volt, de egy másik feleségétől, vagyis az ő édesanyja nem Hamutál volt. Utána az ő fia uralkodott, és amikor az rövid uralkodása véget ért, Hamutál megint akcióba lépett, oroszlántermészete előjött, és egy másik fiát ügyeskedte a trónra, ezt már babilóniai összeköttetéssel: Sedékiást, vagy ahogy az új fordítás írja: Cidkijját, (ez ugyanaz a személy), aki Júda utolsó királya volt, egészen Krisztus előtt 587-ig, amikor aztán a babilóniai birodalom, Nabukodonozor, a földdel tette egyenlővé Jeruzsálemet. Elfoglalta a kicsi országot, és a nép színe-javát deportálta Babilonba.
Ezt tudjuk meg a Királyok könyvéből és onnan is kiderül, hogy ez a bizonyos Hamutál csakugyan oroszlántermészetű asszony volt és ilyen fiakat is nevelt.
Azt tudjuk a Szentírásból, hogy Júda törzsének a szimbóluma is az oroszlán volt. Ott inkább az oroszlán ereje és uralomra termettsége fejeződik ki. Ugyanakkor használja a Szentírás sok negatív tulajdonság: az erőszak, vérengzés, zsákmányszerzés, a kegyetlenség megszemélyesítésére is. Itt erről van szó.
Önmagában szomorú az, hogy annak a kicsi népnek ilyen nehéz helyzetében szinte mondhatjuk, hogy utolsó életszakaszában, az agonizálás idején is, Hamutált semmi más nem érdekelte, csak a maga egyéni szempontjai. Az egyéni érdeket messze föléje helyezte a közérdeknek. A saját családi karrierjét a népe sorsának és jövőjének, és csak az volt neki fontos, hogy a fia üljön a trónon. Ha három hónapig, akkor három hónapig. Ha azt letaszították, jöjjön utána a másik, kerül, amibe kerül. Hogy az egyébként kinek jó, nem lenne-e ennél sokkal jobb megoldás, nem kellene-e inkább csendben maradni és segíteni ott, ahol lehet, és nem uralomra törni, amely uralom úgyis névleges volt — ilyen a Hamutáloknak eszükbe sem jut. Ez az oroszlántermészetű anya csak a zsákmányt, a hatalmat, az uralkodást tartotta szem előtt. Nem tanult az első tragédiából, hogy mi lett a fiának a sorsa, a másodikat is odaverekedte a trónra.
Néhány megfigyelést tegyünk, aztán pró-báljuk közelebb engedni magunkhoz ezeket az összefüggéseket.
1. Az első egyszerű megfigyelés: mindig így van ez, hogy oroszlántermészetű anyáknak oroszlántermészetű fiaik vannak? Milyen szép minősítést olvastunk Jósiásról. Nem volt hozzá hasonló Júda királyai között, aki annyira Isten igéjéhez igazodott volna. A személyes életében is, és mint király is. Teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes erejéből szerette Izráel Istenét, és tudta: addig jó a népnek, amíg Isten törvényének, az Ő igéjének megfelelően uralkodik. Amíg őfelette is Isten uralkodik. És ő az első, aki enged az igének, és így ajánlja azt másoknak, vagy teszi kötelező-vé annak egyik-másik részletét. De ő jár elől az engedelmességben és az istenfélelemben.
Hogy lehet egy ilyen embernek ilyen elvetemült fia, sőt fiai, mint akikről az imént hallottunk?
Keveset volt otthon, vagy az országos gondjai elvonták attól, hogy a családdal is tö-rődjön? Vagy annyira erős volt az oroszlántermészetű feleség? Vagy a rossz ennyivel könnyebben hatalmába keríti a második nemzedéket, mint a jó példa?
Ravasz Lászlónak egy mondata jutott eszembe, amikor ezen gondolkoztam. Egy sokat magába sűrítő gondolat ez. Ezt írja egy helyen: naponta millió példaadás válik le ró-lunk. Még csak nem is példát adunk, hanem ha nem akarunk adni, akkor is leválik rólunk. Egyszerűen példává, mintává lesz az, akik vagyunk. Ahogy beszél valaki, ahogy egy megadott pillanatban elhúzza a száját, ahogy bólint vagy tiltakozik, ahogy valakit jellemez, ahogy egy történetet elmond, ahogy a napjáról beszámol… Ha nem akar is példát adni, soksok példaadás leválik rólunk. Óriási felelősség ennek a tudatában élni. De óriási lehetőség egy megszentelt, Istennek engedelmes embernek így élni.
Ha látszólag visszautasítják is azokat az értékeket, amik nekünk Isten igéje alapján életünk legfőbb értékeivé váltak, ha valóban azokat tudjuk adni, akkor az hat. Ugyanígy hat a negatív példa is. Nem mindegy, hogy a királyfiak, a kis oroszlánok — ahogy itt alapigénk mondja — mit hallanak otthon. Végképp nem mindegy, hogy mit látnak. Hogy a család többi tagja hogyan beszél másokról, hogyan szőnek terveket, mennyire tiszta, átlátszó, egyértelmű, becsületes egy-egy tervezés, vagy mennyire tervezik bele előre a csalást, a hazugságot, és ebben esetleg közmegegyezéssel meg is állapodnak. Ez hat. És ha a kis oroszlánok is ugyanezt fogják csinálni, akkor semmi alapunk nincs fenyíteni őket, vagy kifogásolni, hogy efféléket tesznek.
„Mi volt anyád? Oroszlán. Oroszlánok között hevert, ifjú oroszlánok között nevelte fel kölykeit. Nagyra nevelte az egyik kölykét, ifjú oroszlán lett és megtanult zsákmányt ejteni, embert is evett.” Egyáltalán nem mindegy, kik között növekednek a kis oroszlánok. Egyáltalán nem mindegy, mit tanulnak, mire tanítjuk őket akarva vagy akaratlanul. Zsákmányt ejteni és embereket enni, vagy valami másra.
Valóban nagy felelősség ez, de ha valaki tudatosan a jót végzi, akkor nagyon nagy lehetőség is. Hiába szeretné valaki, hogy gyermekei istenfélő, becsületes, megbízható emberek legyenek, ha ő nem az. Ellene dolgozik annak, amit szeretne, és könnyen lehet, hogy az történik, ami Jósiásék családjában, hogy a rossz példa erősebben hat az utódokra, mint a jó, mert ott kisebb ellenállás felé kell menni, vagy ellenállás nélkül is haladhatnak előre.
2. Mert éppen ez a második, amit itt meg kell állapítanunk: könnyű egy kis oroszlánnak nagy oroszlánná válni és olyan túl sokat nem is kell tanulni, legfeljebb a technika-részét, mert mindnyájan ilyen oroszlántermészettel születünk. Ez a Bibliának az egyik határozott, éles tanítása, ami ellen sokan tiltakoztak a történelem során, ma meg különösen felerősödött ez a tiltakozás, és naiv emberek próbálják állítani azt, hogy alapvetően jók vagyunk. Vannak kisebb-nagyobb hibák, de ezeket önmagunk is tudjuk korrigálni. Tessék megnézni, hogyan néz ki a társadalom, miket csináltunk éppen az utóbbi időkben is! Ilyen „kisebbek” meg „nagyobbak” azok a hibák, amik vannak, és így tudjuk korrigálni.
A Biblia világosan mondja, hogy alapvetően romlott meg a természetünk. Nem kisebb-nagyobb rossz tulajdonságokkal születünk, hanem alapjaiban romlott az egész természetünk. Önmagunk nem tudjuk ezt korrigálni, itt csak valami alapvető nagy változtatás segít. Majd arra később még visszatérünk.
Aki szemmel követhette kicsi gyermekek fejlődését, az látta, hogy akkor is belerúg a testvérébe, ha soha senkit nem látott még rúgni. Akkor is kicsavarja a kezéből a játékot, ha erre nem tanították. Magunkkal hozzuk mindezt, és mihelyt beszélni tud, előbb-utóbb hazudni is fog. Sajnos, a vérünkben van az, amit a Biblia bűnnek nevez. Harapós természettel születünk.
Az Istentől való elszakadás után az egyik testvér már agyonütötte a másikat, mert ő is oroszlántermészetűvé lett. Uralkodni akart, föléje akart kerekedni. Ha másként nem sikerül, akkor elővesszük a bunkós botot. Ma másként hívják ugyanezt az eszközt. Az ilyen oroszlánok nem válogatnak az eszközökben. Csak ez vezeti őket: zsákmányt szerezni, és ha ennek kapcsán kell, akkor embereket is esznek.
A Biblia nem helyteleníti, hogy gyarapodjék valaki, csak sajátos utat mutat erre. Azt mondja, úgy legyünk egyre gazdagabbakká, hogy új értékeket hozunk létre. Ez ilyen egyszerű. Az oroszlántermészetű ember azonban úgy akar gyarapodni, hogy elveszi a másik értékét. Nem jön létre új érték, csak gazdát cserél, eközben sokszor még meg is sérül az érték, vagy olykor tönkre is megy. Az oroszlántermészetű ember nem ismer mértéket. Habzsol, mohó, és mindegy, mibe kerül, csak megszerezze a magáét. A kannibalizmustól sem riad vissza, és ennek sok szalonképessé tett formája is van, hogyan gyilkoljuk egymást. Egy kicsit tovább tart, nem egy pillanat alatt következik be a halál. Néhány évig, évtizedig rágjuk egymás idegeit és tesszük tönkre a másikat, a végén csak belehal.
Pál apostol a galatákat élesen figyelmezteti, amikor azt mondja: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok: el ne emésszétek egymást!” (Gal 5,15) És ó, de sok szomorú példát lehet látni.
Miért ilyen oroszlántermészetű az ember? Nyilvánvalóan azért, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Kire számíthatna még másra? Neki kell megszereznie azt, amit szeretne. Eközben fél is, mert minden másik kis oroszlán potenciális ellenfél. Nehogy ő vegye el a zsákmányt, előbb nekem kell. A félelem még agresszívebbé teszi, még inkább felerősödik az oroszlántermészet. Így éljük a hétköznapjainkat, és ebből áll össze a világtörténelem is.
Aki látja, hogy hogyan változtatja meg Jé-zus Krisztus emberek természetét, és egy ilyen vele született, meg még inkább belénevelt oroszlántermészetű ember hogyan válik egészen mássá, az elképed azon, hogy elszáll ez a félelem ezekből az emberekből, megismerik az élő Istent, és tudják: nem kell tőle félni, sőt, aki hozzá tartozik, annak emberektől sem kell félni. Nem ellenség többé a másik, hanem felebarát, akinek akár még segíteni is lehet, netalán még adni is lehet abból, amit én már megszereztem. Ez az oroszlán gondolkozásnak teljesen elképzelhetetlen. Valóban új természete lesz az ilyen embernek. Hát még, ha megtudja azt is, hogy ez az Isten jól tudja, mire van szükségünk, és általában többet ad nekünk, mint amire feltétlenül szükségünk van, hogy meg tudjuk osztani másokkal is.
Az oroszlántermészet azt diktálja, hogy gazdagodj, szerezz zsákmányt szakadatlanul. Ez az új természet azt súgja: gazdagíts másokat. Miközben kész vagy gazdagítani másokat, sok lelki értéket nyersz, és lelkiekben te leszel gazdagabb.
Jézus az ilyen oroszlános képek helyett a maga programjának szemléltetésére sokkal inkább ilyen képeket használ: vállaljuk azt a sorsot, amit a földbe esett gabonamag, amelyik önmaga elhal, de belőle termés lesz, önmaga többszörösét hozza létre. Gyümölcstermő élet lesz. Vállaljuk azt az életformát, amit a gyümölcsfa, amelyik sok gyümölcsöt terem. És megéri neki? hát leszedik róla! Sokszor a vandálok még az ágakat is letördelik, miközben gyümölcséért kapaszkodnak. Akkor majd nő helyette másik ág. Néhány év múlva lesznek azon is termőrügyek és megint gyümölcsöt terem. Ez a jézusi természet. Az előbbi ember zsákmányt szerez, Jézusról meg azt olvassuk: nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem önmagát megüresítette, emberekhez hasonló-vá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig, mert így tudta önmagát mintegy szétosztani, így tudta a legtöbbeknek odaajándékozni önmagát.
Ne feledjük tehát, hogy oroszlántermészettel születünk, és ezt nem lehet átnevelni, ehelyett csak új természetet lehet kapni.
3. A harmadik megfigyelés ezzel kapcsolatban az, hogy sok oroszlán elfelejti, hogy az oroszlánindulat másokból is ugyanazt hívja elő, a másiknak is olyan természete van, és ha így közeledik hozzá valaki, akkor ő is azzal találkozhat. Ez egészen ijesztően szemléletes itt alapigénkben.
Olvastuk, milyen kegyetlen volt az a bizonyos Joakház. Mi történt vele? Foglyul ejtették, megláncolva vitték el Egyiptom földjére. Aztán jön a testvére, akiről ilyeneket olvasunk itt: „rommá teszi a városokat, rettegett az egész ország hangos ordításától, de összefogtak ellene a környező népek, kivetették rá a hálójukat, foglyul ejtették vermükben, s láncra verve ketrecbe zárták és elvitték Babilónia királyához.” És mit tett vele Babilónia királya? A fiait a szeme láttára legyilkolta, és őt magát megvakíttatta. Ő, akinek az ordításától rettegtek a városok, most végig kell néznie ezt a szörnyűséget, és utána nem látja többé a napot. Mert az oroszlántermészet ugyanazt hívja elő másokból.
A nagy olasz írónak, Buzzatinak van egy megrendítő novellája. Az a címe: Hajtóvadászat öregekre. Arról szól, hogy egy negyvenhétéves férfi éjszaka megy haza az utcán suhancok támadják meg, és „üsd az öreget” jelszóval agyba-főbe verik. Akitől az első ütést kapja, abban megrendülve a saját fiát ismeri fel. Aztán otthagyják többféle sérüléssel. A bandavezér pedig egy lánnyal nagy diadalmasan elvonul.
Mennek az utcán, közben hajnalodik és a szürkületben egyre nagyobb csodálkozással nézik egymást, mert valami nagy változáson ment át mindkettő. Persze ezt kölcsönösen csak a másik veszi észre. Egyelőre nem szólnak, s mikor már látni lehet és meglátják magukat egy kirakatüvegben, akkor onnan egy ősz, ráncosodó, idős férfi és egy idős hölgy néz vissza rájuk. Ahogy ezen megdöbbenve csodálkoznak, hallják az ismert kiáltást: „üsd az öregeket”, suhancok veszik körül őket, akiknek minden negyven évnél idősebb ember öreg, és ezért ellenség, és ugyanúgy kezdenek menekülni előlük, ahogyan az a férfi menekült korábban őelőlük.
Mert aki fiatal oroszlánként csap le másokra, mint áldozataira, az egyszer fiatal oroszlánok áldozatává válhat. Mert a fiatal oroszlánok is megöregszenek egyszer, és aztán azokkal találják majd magukkal szembe, akiket már ők neveltek fiatal oroszlánná. Ez ugyanolyan törvény, mint a nehézkedés, vagy bármelyik más törvény a fizikai világból.
4. A negyedik, amit megfigyelhetünk, hogy ezek a Hamutál-féle oroszlántermészetű emberek nem tudnak megállni, nem tudnak tanulni. Említettem már, hogy nem elég, hogy az egyik fiával az a tragédia történt, a másikat is olyan helyzetbe hozza, hátha azzal nem történik, vagy ha az is belepusztul, pusztuljon! — de amit az ő oroszlántermészete diktál, az legyen meg. Uralomra törni, hatalmat kaparintani meg, zsákmányt szerezni, és hogy ha kell, közben embereket is enni.
Szomorúan jellemző ez sokakra. Akik ennek a velünk született gonosz természetnek engednek, azoknál oly sokszor lehet látni, hogy egyfajta lelki érzéketlenség alakul ki. Nem tanulnak a saját bukásaikból, hibáikból sem, és valóban jellemző lesz rájuk az, amit Pál apostol így ír: „Az ő elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük. Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.” (Ef. 4,18-19)
Ez az oroszlántermészet fényképe. Erkölcsi érzékeiben eltompul, elméjében megsöté-tedik, taníthatatlanná válik, konzekvenciákat sem tud levonni, a változásra képtelenné lesz, de nem is akar, és minden gonoszságra kész a nyereségvágya miatt. Ezeknek az embereknek a számára elveszíti súlyát a bűn.
Évről-évre rémülten látom, hogy a gyü-lekezetbe járó gyermekek — a legkülönbözőbb életkorúak — egyre jobban megbarátkoznak a bűnnel. Magyarázhatom naivan a Tízparancsolatot, nem érzékelik a súlyát. Tiszteld apá-dat és anyádat. Miért? — kérdezik. Megpróbálom elmagyarázni. Na és mi van akkor? Nincs jelentősége, nincs súlya. Különösen, ha néha kifejtik: szerintük nem is tiszteletre méltó. Vagy: Ne ölj! Minden nap lát a televízióban vagy a videón gyilkosságokat. Most akkor miért ne? Mi ilyen furcsa kaszt vagyunk, templomba járók, akik borzadunk a másik vérének a kiontásától? Meg lehet azt szokni. És hozzá is szoktatjuk őket azzal, hogy fiatal oroszlánok között nevelkednek, sok mindent megnézhetnek, ami cserzetté teszi a lelküket, és a bűn nem bűn, hanem hőstett. Csak az a kérdés: ki gyilkolt ügyesebben és gyorsabban, és ki menekült el a következmények elől. Nem maga a tény, — az nem bűntény. Ne lopj!? Hát akkor miből élünk? Mindenki azt csinálja. Ne légy házasságtörő! Ne tessék már viccelni… Nem is ismerek olyat, aki csak a feleségével és csak a férjével élte volna le az életét. Elveszíti súlyát a bűn, erkölcsi érzékükben eltompulnak, az értelmük meghomályosodik, és nyereségvágyból bármire képesek.
Annyira maiak Isten igéjének ezek a figyelmeztetései, és olyan jó, hogy figyelmeztet minket. Jó, hogy meg lehet állni ezen az úton, és lehet ilyen új természetet kapni. És erre annál nagyobb szükség van, mert ma az oroszlántermészet vált eszménnyé. Tessék beszélgetni ifjabb nemzedékből valókkal, de akár a derékhaddal is. Ma nem az az ideál, aki észreveszi a kicsit, lehajol az elesetthez, odaadja neki azt, ami nála van, segít rajta, bajlódik vele. Hát még az hiányozna! Akkor mire mennénk, hova vezetne ez — szokták kérdezni —, ha bíbelődnék a segítségre szorulókkal? Elvágtatunk egymás mellett. Az az ő baja, miért nem vigyázott, akkor nem botlott volna meg. S mondunk mindenféle ostobaságokat. Ma nem a mosolygó, simogató, gyógyító karakter az eszmény, hanem az, aki kö-rül hullanak az emberek, mint a répa, és vágja őket ököllel, karate rúgással, fegyverrel, méreggel — ki hogyan tudja, és ezt tanítjuk naponta a gyerekeknek a különböző, erre rendszeresített eszközökkel. Sokszor minden kommentár nélkül.
Nehéz tehát azt mondani, hogy te ne legyél kis oroszlán, mert a természete is az, úgy született. Sokaktól ezt látja. Néha még az őt leginkább szeretők is ezt sulykolják belé, vagy erre bátorítják. Persze, hogy újratermelődik nemzedékről nemzedékre ez a nyomorúság, és egyre több kárt okoz a világban. Ez a világ valóban ragadozóvá vált. Zsebből, kézből, egy táskát autóból, el lehet ragadozni bármit, és vajmi ritkán van következménye. Ezek az élelmes emberek. Mindez egészen természetes. Lassan már nem is csodálkozunk rajta.
Nemrégen mondotta el valaki, akinek négy kicsi gyermeke van, a legidősebb tíz éves. A tízéves születésnapjára meghívta az egész osztályt. A gyerekek eljöttek, a szülők örültek. Azt mondja: elképedt, hogy ezek a tízévesek hogyan viselkedtek. Hogy? Trágár módon beszéltek, ilyet még a munkahelyén sem hall. Olyan erőszakosak, önzőek, durvák voltak egymáshoz, hogy ő még ilyet nem látott. Érdekes volt számomra, amit utána mondott: mindezt egészen természetesen csinálták. Hát hogyne! Hiszen ez a természetük. Így születtek, ezt látják, erre bátorítják olykor őket. Csak így lehet előrehaladni és boldogulni. Ha nem üvölti túl az egész osztályt, soha nem juthat szóhoz. Egy megpróbálja a harmincat, és mind a harminc megpróbálja a másik huszonkilencet, és ez természetessé válik.
De hova vezet ez, ha ez természetes? Oda, ahova Hamutálnak, az oroszlánanyának az esetében: Az egyik fiát ide, a másik fiát oda hurcolták el a nép meg fogságba megy, s megszűnik. Ezen ritkán gondolkozunk: hova vezet? Kevesen hiszik el, hogy ezen a világon az igazán nagy dolgokat nem a kis meg a nagy oroszlánok alkották. Hanem kik? Azok, akikről a zsoltárban ezt olvassuk: „Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. — Ezt mondja az Úr Isten.” (Zsolt 91,13-14)
Van valami, ami erősebb mint az oroszlán? Van valaki, aki erősebb? Például az, aki teremtette. Ő erősebb. És aki ismeri az Ő nevét és ragaszkodik Őhozzá, az túléli ezeket a harsogó, ordító és zsákmányt szerző oroszlánokat. Annak olyan élete van, amit nem pusztíthat el egyetlen oroszlán sem. Még ha esetleg áldozatul esik is egyik-másik ilyen emberevő oroszlánnak, az az élet, amit az Istennel való közösségben kapott a hívő, aki ragaszkodik Istenhez és ismeri az Ő nevét, az az élet megmarad, mert ez isteni élet.
Az Újszövetség az ördögről mondja, hogy olyan, mint az oroszlán. „… mint ordító oroszlán, szertejár, nézvén kit nyeljen el…” (1Pét 5,8). Az oroszlán-temperamentumban van mindig valami ördögi. Már maga az emberevés is. „… emberölő volt kezdettől fogva…” — Jézusnak a jellemét egy másik állat tulajdonságaival szemlélteti az Újszövetség: a bárányéval. Ő az Isten Báránya. A bárány az, aminek tulajdonképpen nincs támadóeszköze. Nem tud harapni, rúgni. A kosok tudnak öklelni, de a bárány általában szelíd. Pásztorra van szüksége, arra hallgat és hasznos. Folyamatosan, egész éven át van valami haszna. Ez jellemzi a bárányt.
És mit olvasunk a Biblia végén? A történelemben a végső győzelem az oroszlánoké vagy a bárányoké lesz? A Jelenések könyvében van szó arról, hogy azt a bizonyos sok pecséttel lezárt könyvet, ami a világtörténelem végrehajtását jelenti, senki sem tudja kinyitni. Egyáltalán senki. Sőt vannak, akik még ránézni sem mernek. És akkor mi történik ott a mennyei trónteremben?
„Akkor láttam, hogy a trón és a négy élő-lény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek —, és új éneket énekeltek eképpen:
„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek
minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből;
és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,6-10)
Csak a Bárány képes végrehajtani a történelemben Isten akaratát. Őt dicsőíti az egész mindenség, előtte borulnak le még a mennyei lények is, mert csak neki van hatalma. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön… Ez a hatalom örökkévaló hatalom. Az oroszlánok már sehol sem lesznek, amikor a Bárány-Krisztus uralkodik dicsőségben. Az Ő szereteturalmát gyakorolja.
Az a kérdés, akarjuk-e felváltani a velünk született oroszlántermészetet krisztusi báránytermészetre? Az első ijedtség mindenkinek megengedett. Tudniillik az, hogy hova vezet az, és jaj mi lesz akkor belőlem. Felfalnak az oroszlánok. De mit olvastunk az imént? Mivel ragaszkodik hozzám, megteszem, hogy oroszlánkölykökön tapos, és eltapossa az oroszlánt és mérges kígyót. Egy hatalmas szövetségessel kerül közösségbe az, aki kész megítélni, sőt halálra ítélni a maga oroszlántermészetét, megnyitja magát a Bárány-Krisztus előtt, és azt mondja: Uram, né-ha nekem magamnak is elegem van ebből az oroszlántempóból. Ezekből az indulatokból, gondolatokból, késztetésekből. Nem akarom azzal eltölteni ezt a rövid életet, hogy zsákmányt szerzek és embereket eszem. Gyere be az életembe, és add nekem a te természetedet. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Amikor egy új természet, mégpedig pontosan és konkrétan Jézus természete lesz valakinek a termé-szetévé. Megmarad a régi is, de nem az lesz a jellemző, és egyre inkább erősödhet, kibontakozhat ez az új, Jézusé.
Tulajdonképpen az örömhír, az evangélium, amiről a Biblia beszél, ez. Végigordíthatom ezt a néhány évtizedet mint oroszlán. Berendezkedhetem a zsákmányszerzésre vagy annak a visszaszerzésére. Vagy pedig eljuthatok oda: nem magamra vagyok utalva és hagyatva, van nekem Atyám, van ennek a világnak Gazdája. Nem kell nekem végigküszködnöm az életet, mintha csak azt szerezhetném meg, amihez hozzájutok. Kaphatok az Atyától ajándékokat. A legnagyobbat az új életet, ami túléli ezt a néhány évtizedet is. A legnagyobbat, az Ő egyszülött Fiát. És aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent nekünk. Lehet ajándékokból élni.
Ez nem azt jelenti, hogy nem végzi el valaki a napi munkáját, sőt az ilyen ember a kö-telességét még jobban teljesíti, de nincs többé magára hagyatva és magára utalva. Nem kell örökké verekednie, hanem kérhet és kaphat szüntelenül ajándékokat. Más indulat lesz benne. Ezek az újjászületett emberek nem abban különböznek az oroszlántermészetűektől, hogy azok életre valók, talpra esettek, bátrak, erősek, emezek mulyák, buták, semmirevalók, maflák. Ezek két lábon járó emberek, ezek benne élnek ebben a világban, otthon érzik itt magukat. Ezek értékteremtő emberek, nem a másik kezéből csavarják ki, de nem csak ennyi az életük. Tudják, hogy örök életük van. Tudják, hogy a Bárány-Krisztus nemcsak ígérte, hanem meg is adja nekik: „aki győz, ül majd az én királyi székemben velem, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” Oroszlántermészetűek oda nem mehetnek be. De akik a Bárány-Krisztustól kérték ezt az új természetet és így követik őt az élet útján, ragaszkodva hozzá, azokat már itt is győzelemre segíti, ott pedig az Ő királyi szé-kébe ülteti.
Kérdés, hogy mindezt meggondolva el tudjuk-e mondani ma este ezt az imádságot: Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd.

Többen panaszkodtak a testvérek közül, hogy nehéz olvasmány Ezékiel próféta könyve. Hetek óta olvassuk ezeket a kemény pró-féciákat, és valóban több részlete ennek a könyvnek nehezen érthető, vagy bizonyos háttér ismeretek nélkül teljesen érthetetlen marad. Szeretnék most valamit mondani az egész könyvről, és aztán nézzük meg, miről szól ez a prófécia, amit most hallottunk.
Ezékiel nevének a jelentése nagyon szép, azt jelenti: Isten megerősít. Isten ezt a prófétát csakugyan arra használta, hogy megerősítse Isten népét nehéz körülmények között a babiloni fogságban. A Biblia tudósai egy ideig vitatkoztak, hogy vajon elkezdte-e már otthon a munkáját, aztán folytatta Babilonban. A szöveg alapos tanulmányozása arra utal, hogy csakugyan Babilonban végezhette egész munkáját. Hogy került oda?
Krisztus előtt 597-ben vette körül először Nabukodonozor babilóniai király Jeruzsálemet. Akkor azonban még sikerült megmenteni a várost a lerombolástól úgy, hogy megadták magukat. A nép előkelőit azonban már akkor magával hurcolta. Ezékiel előkelő papi családból származott, és így került ő ezzel az első deportálással Babilonba. Le is írja pontosan hova: a Kébár folyó mellé, ami az Eufrátesz alsó folyásának a közelében van. Aztán úgy folytatódott a népnek a tragédiája, hogy az otthon maradottak fellázadtak Babilon ellen. Egyiptommal akartak szövetkezni, noha Jeremiás könyörgött nekik, hogy ne tegyenek ilyen őrültséget. Megmenthető még a nép, megmenthető a szent város, de csak akkor, ha nem akarnak Babilon ellen támadni egy másik nagyhatalom, Egyiptom szövetségében. Nem hallgattak rá, mégis a háborús párt kerekedett felül, és ezt a lázadást aztán kegyetlenül leverte Nabukodonozor tíz évvel később, és 587-ben a várost a földdel tette egyenlővé. A templom kincseit magával vitte, a templom porig égett. Ezt követte a második deportáció, amikor sokkal többeket vitt el magával Babilonba.
Ezeknek a deportáltaknak a prófétája volt Ezékiel ott a fogságban. Eléggé egy tömbben maradt ott az elhurcolt nép, és így az ő igehirdetését sokan hallhatták. Pontosan megjelöli Ezékiel, hogy melyik próféciát mikor mondta. Talán feltűnt, hogy az ötödik évben, hatodik, hetedik évben… sorban megjelöli, de mihez képest ötödik meg hatodik év? Az első elhurcoláshoz képest. Tehát a kiinduló dátum 597, az ötödik év, amikor az első prófécia hangzik 592, az utolsó próféciát 570-ben mondta el. Így szolgálta ő ott Istent, és próbálta erősíteni a népet huszonkét éven keresztül.
Mi volt a tartalma mindegyiknek? Abból indult ki, hogy a nép hitehagyottá vált. Elhagyta Istent, és bálványokat imádott. Ezzel maga ellen provokálta az ítéletet. Isten azonban az ítélettel sem megsemmisíteni akarja az ő népét, hanem megtisztítani. Vége lesz annak, visszaviszi Isten a fogságból az ő népét — ez nagy evangélium volt. Ezt Jeremiás is előre hirdette. És a könyvének a végén csodálatosan szép próféciákat mond arról, hogy milyen lesz az új nép, az új ország, az új város, Jeruzsálem és az új templom. Ezek a jövendölések, ha valaki elfogadta ezt, Istentől való üzenetnek és hittel fogadta, bizony erősítették a népet ott, és nem engedték, hogy kétségbe essék, és arra gondoljon: mindennek vége, mi már itt maradunk és itt pusztulunk el. Valóban az volt a jellemzője Ezékiel igehirdetésének, hogy Isten megerősít.
A könyve szép világosan tagolódik négy részre: az első három fejezet az ő elhívásáról szól. Ott van a híres látomás mindjárt az elsőben, meg a híres megbízatás a harmadikban, hogy őrállóul adtalak téged, és mi a feladatod. A negyediktől a huszonnegyedikig terjedő húsz fejezet Júda népe elleni prófécia: mi volt az oka annak, hogy fogságba kellett menniük, a huszonötödiktől harminckettedikig terjedő fejezetekben a szomszédos ellenséges pogány népek ellen prófétál, és a harmincharmadiktól végig, a negyvennyolcadikig a jövőről szól: milyen szép jövőt készített Isten az ő népének.
Ez utóbbi fejezetekkel kapcsolatban vitáznak az írásmagyarázók. Nem lényeges, de nem árt, ha tudjuk: nem minden részletük teljesedett be pontosan a fogság utáni időkben, és első olvasatra úgy tűnik, hogy ez nemcsak a fogságból való hazatérést követő közvetlen évtizedekre érvényes, hanem a távolabbi jövőre. Izráel távolabbi jövőjére, sőt talán az Isten népének, az újszövetségi népnek a jövőjére is, az ezeréves birodalom idején. Krisztus második eljövetelekor teljesedik be majd némelyik részlete, mert egybecseng olyan újszövetségi próféciákkal, amik közül némelyiket a Jelenések könyvében olvassuk. Úgy gondolom, ezt meghagyhatjuk a Biblia tudós kutatóinak, hogy eldöntsék. A bennük levő üzenet valóban minden szavában erősítés, ha valaki érti, és hittel fogadja.
Szeretnék az egész könyvre meg arra nézve, amit eddig elmondtam, két megállapítást tenni, és utána hajoljunk a felolvasott mai igénk fölé.
Az első megállapítás: milyen nagy evangélium ez, hogy Isten, mielőtt még a nép többségét is elhurcolták fogságba, már odaküld egy prófétát, aki azért van ott, hogy erősítse az Isten népét. Szeretném, ha minél gyakrabban rá-csodálkoznánk Isten szervezésére, az ő időzí-téseire, hogy milyen gyöngéd szeretettel hordozza az övéit. Mondhatjuk így: hordoz bennünket, annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Olyan volt Izráel népe is akkor, amilyen. Mivel provokálták az fátumot — ahogy Zrínyi Miklós írta —, mivel az ítéletet kihívták maguk ellen, annak be kellett következnie. De mielőtt bekövetkezik, Isten már gondoskodik arról, hogy elviselhető legyen, kibírják. Már időzíti a szabadulást. Csakugyan úgy van: nem próbál feljebb, mint elszenvedhetjük. Sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is elkészíti, hogy elszenvedhessük. Ezt Isten népe mindig tudhatja, és egészen másként hordozzuk úgy a próbákat, ha tudjuk, hogy Isten most nem a port veri el rajtam, meg nem azt akarja, hogy összeroskadjam ez alatt, hanem megtisztít, nevel, formál, és a kimenekedés is készen van már.
Sose felejtem el, mert kritikus pillanatban hangzott el ez a mondat, egyszer egy sú-lyos gyülekezeti gonddal küszködtünk. Kényes, nehéz helyzet állt elő, és törték a fejüket az okosok, hogy vajon mi lenne a megoldás? És ha azt csináljuk, akkor azok hogyan lépnek? Valaki csendesen megszólalt: gyerekek, Istennél már készen van a megoldás. Ebből mi akkor semmit sem tudtunk, mi lesz majd az Ő megoldása, de ezután nagy csend állt be, és emlékszem, én is hogyan szé-gyelltem magam, mert ez eszembe sem jutott. Csak az, hogy gyürkőzzünk neki, mert valami megoldást találni kell. De Őnála már készen van, mert tudja, hogy most nehéz helyzetben vagyunk. Azt is tudja, hogy nincs ötletünk a megoldásra. Azt is hallhatta, hogy kiáltottunk hozzá tanácsért és segítségért; csak arra nem gondoltunk: az már készen van. Mikor valósul majd meg? Amikor Ő jónak látja. És mi lesz az? Majd meglátjuk. És most mi a dolgunk? Ne aggodalmaskodjunk, ne egymást vádoljuk, ne bűnbakot keressünk, ne essünk kétségbe, hanem ha van akkora hitünk, akkor már előre dicsőítsük őt azért, hogy szép megoldást fog adni. Közben lehet, hogy nyögünk meg nyüszítünk a teher alatt, és szeretnénk, hogy az mielőbb megoldást nyerjen, de hitben járni azt jelenti, hogy a láthatókon túl, amik most szorongatnak, egészen bizonyosra veszem a láthatatlanokat. A láthatatlan Istent és az Ő szeretettel elkészített szabadítását. Ezért írja Jeremiás: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Mi mindig bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő elkészíti azt.
Most, hogy ezeket a fejezeteket egymás után olvastuk, megrendültem ettől az isteni bölcsességtől és szeretettől. Isten igazságos, az ítéletet el kell szenvednie az Ő népének, mert hosszú időn át semmibe vette az Ő szavát. Elhallgattatta azt a prófétát akire, ha hallgattak volna, nem kell menniük Babilonba. Minden gonoszságot elkövettek Isten ellen. Az ítélet bekövetkezik, de az ítéletből Ő visszahozza majd a maradékot, és ott is gondoskodik róluk. Az Ő igéje szólni fog. Menjen csak Ezékiel az első deportációval. Ott ismerjen meg mindent a körülményekről. Legyen szoros közösségben Istennel, és akkor lesz olyan mondanivalója, amivel Isten az Ő népét lelkileg erősíti és táplálja.
Mert az igazi nagy ítélet az, amikor Isten elhallgat. Amikor nincs Ezékiel, nincs erősítés, nem szól az ige. Ismerjük Istennek ezt a kemény kijelentését. „Jönnek olyan napok, ezt mondja az Úr Isten, amikor éhséget bocsátok a földre, nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszé-dének hallgatása utánit. És akkor vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg”. (Ámós 8,11-12) Ez lesz az igazi ítélet. És Isten segítsen minket, hogy amíg nem hallgat Ő el, addig legyen előttünk nagy értéke minden szavának. Így kellene minden reggel kezünkbe venni a Bibliát, akár még meg is simogatni. Nem a könyvet, hanem azt a lehetőséget, hogy Ő még ma is szól hozzám. Így kellene minden áldozatot meghozni azért, hogy hallgassuk az Ő igéjét, mert mindent, amit bennünk el akar végezni, azt valami módon az Ő beszé-dével végzi el. Nagy kegyelem volt az, hogy előreküldte Ezékielt, és volt ott igehirdető.
A másik pedig az, amit valaki felháborodottan mondott: milyen véresszájú próféta ez az Ezékiel. Kiosztja a népeket sorban. Beolvas a maga népének, Júdának is, az összes szomszéd is megkapja a magáét, aztán ezek mind sorban elpusztulnak Ezékiel miatt.
Nézzük már meg, valóban erről van itt szó? Ezékiel mérges volt, mondott valami csú-nyát, az beteljesedett és emiatt a népek elpusztultak? A Bibliából más derül ki. Ezek a népek, meg ebben az esetben Isten népe, Júda is, sorozatosan vétkeztek az Úr ellen. Istentelen-kedni nem lehet következmények nélkül. Annak mindig meglesz a következménye, ez törvény. Nem Isten jön a nagy bottal, hogy megverje az engedetleneket, hanem aki vele szembeszáll, az kihívja maga ellen az igazságos íté-letet. Ezt előre lehet tudni. Nem kell szembeszállni, nem kell bálványokat imádni, és akkor Isten minden helyzetben megvédi az övéit, mert ott maradnak a közelében. De ha elmennek tőle messze, és szembefordulnak vele, akkor mi jóra számíthatnának? Vétkeztek az Úr ellen, és ezt követte az ítélet.
Ha nem térnek meg ebből, akkor előre lehet tudni, milyen súlyos következményekkel jár ez. Isten azért hirdeti meg előre, mi lesz a következménye az engedetlenségnek, hogy megtérhessenek. Olyan szépen kitűnik ez Ezé-kiel elhívásának a történetéből. Ha szót hallasz a számból — mondja neki Isten — intsd meg a népet. Miért? Azért, hogy megtérjenek. Vétkeztek már régóta, de még megtérhetnek. Ha az igét komolyan veszik, megbánják bűneiket, abbahagyják, nem jön az ítélet. Ez az igehirdetés célja. Isten mentő szeretete szólal meg az ítélet meghirdetésében is. Isten nem úgy hirdetteti meg az ítéletet, hogy alig várja, hogy végrehajtsa. A Jeremiás könyvéből tudjuk, hogy alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania. (18,8) Az igazsággal szembesíti az Ő né-pét: ha nem tértek meg, az ítéletet el kell szenvednetek. Most még megtérhettek és van bocsánat. Ő gazdag a kegyelemben és bővölkö-dik a megbocsátásban. Ezért hangzik az ítélet mindig. Ezért fontos, hogy megfelelően, helyesen hallgassuk azt.
Pál apostolról olvassuk, hogy amikor a ró-mai helytartó előtt volt, és beszélt Félixnek az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, akkor azért beszélt, hogy ne kelljen Félixnek elszenvednie az eljövendő ítéletet. Ő azonban abbahagyatja vele itt a prédikációt. Erről nem akar hallani. Azt mondja: majd máskor, ha ráérek. Ilyesmire azonban ritkán szokott ráérni az ember, hogy gyere és beszélj nekem az igazságról és az Isten ítéletéről. Ezért neki is el kellett azt szenvednie.
A mentés a célja annak, amikor Isten az Ezékieleken keresztül ítéletes igehirdetéseket is mondat. Nem szeretik ezt hallgatni az emberek, és ma különösen is nagy tiltakozás van sokakban ez ellen. Csak arról szóljon a prédikáció, hogy Isten szeret minket. De ebben mi más szólal meg, mint az, hogy Isten szeret minket? Annyira szeret, hogy meg akar menteni az ítélettől, de amiben te most Isten nélkül vagy, azt az ítélet követi! Ettől akar megmenteni az Isten, ennyire szeret. Ez a teljes evangélium. Erre mondja Pál, amikor az Efézusi vénektől búcsúzik: én nem vonogattam magamat, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. Így teljes az evangélium.
Az egyik tehát, amit megjegyeztünk, hogy Isten kegyelme olyan nagy, hogy küld igehirdetőt, hogy a próba alatt is hallja az igét a nép, mert az jelenti a legtöbbet. Becsüljük meg addig az Ő igéjét, amíg olvashatjuk és hallgathatjuk. A másik, hogy itt nem Ezékiel dühösködik a saját népe és népének ellenségei ellen, hanem Isten ítéletes üzenetében is az Ő kegyelme szólal meg, mert meg akar menteni az ítélettől.
* * *
És miről szól ez a mai különös fejezet? Azt mondja Isten Ezékielnek: vegyél két botot, az egyikre írd rá: Izráel, a másikra azt: Júda, illeszd össze őket, mert így fogom én is összeilleszteni Izráel és Júda népének a maradékát, és eggyé lesznek az én kezemben.
Salamon uralkodása után szakadt ketté az ország: az északi rész volt Izráel, a déli rész Júda. Az északi részt 721-ben vitte fogságba Asszíria, a déli fogságba meneteléről pedig most hallottunk, 587-ben lett ez teljessé.
Az is az emberi bűn következménye volt, hogy kettészakadt ez a kicsi nép. Mindig a bűn következménye az, ha szembe kerülnek egymással testvérek. Még olyan is volt, hogy elkezdtek volna háborúzni egymás ellen, meg idegenekkel szövetkeztek a másik ellen. Milyen mélyre kerülhet Isten népe, ahelyett, hogy egyek maradtak volna és segítenék egymást!
Sokféle megosztottság pusztít ezen a világon. Elég a házasságokra gondolni, arra, hogy testvérek hogy válnak sokszor ellenségeivé egymásnak. Nemzedékek hogy kerülhetnek szembe egymással, pedig kölcsönösen hogy gazdagíthatnák egymást. Egy ilyen kicsi népen belül is, mint mi vagyunk, milyen, egymással farkasszemet néző csoportok, érdekközösségek alakulhatnak ki. Különböző felekezetek még háborút is vívtak egymással; az emberiség is mélyen-mélyen megosztott. Elnagyolva szokták mondani: van a gazdag észak és a szegény dél. A szakadék egyre mélyül, egyre messzebb kerülnek egymástól gazdagok és szegények, és egyre inkább egymás ellenségeivé válnak.
A Biblia azt mondja, a mi ősellenségünknek, az ördögnek a célja az, hogy egymás ellen fordítsa az embereket, hogy szembeállítson bennünket egymással úgy, ahogy az embert szembeállította Istenével, aki őt a legjobban szerette. Aztán szembe került egymással már az első házaspár, szembekerülnek a testvérek: Kain agyonüti Ábelt. Szembe került az ember a természeti világgal, és a mai napig hadakozunk a természettel. Egyrészt pusztítjuk eszetlenül, másrészt harcol a természet ellenünk, nőnek a gyomok állandóan, nem bí-runk velük gyomirtóval sem. Sőt azzal még többet ártunk magunknak meg az egésznek. Nem tudunk kilépni ebből a körforgásból. Még önmagával is tragikusan szembe kerülhet az ember, amikor valami hasadtság lesz úrrá rajta. Ez az ördög munkája.
Ez az egyszerű jelprófécia, mert úgy hívják az ilyet, azt hirdeti, hogy az meg a mi szerető Istenünk munkája, hogy amit az emberi bűn kettészakított, azt Ő újra eggyé teszi. Amit a gonoszságunk, önzésünk, hiúságunk eltört, abból Ő újra egy egységet formál. Talán ez a leghangsúlyosabb, vagy a legszebb ebben a próféciában: az én kezemben — azt mondja Isten. Gyertek ide egymással szembenállók, acsarkodók, egymástól félők, és az én kezemben eggyé lesz az, ami darabokra tört.
Azt éljük át, hogy minden egész eltörött, Isten kezében pedig a törmelékből újra egész lehet. Ő ki tudja venni a gyűlöletet, a félelmet, az önzést és az uralkodni vágyást is, meg mindazokat a bűnöket a szívünkből, ami miatt egymással szembekerülünk, és az Ő kezében újra eggyé válhatunk.
Három megjegyzést szeretnék tenni röviden, és gondolkozzunk rajta otthon.
1. Nem a különbség veszélyes igazán, hanem a szembenállás. Nem attól kell megijednünk, hogy különbözünk egymástól. Isten teremtett ilyennek: nincs két egyforma falevél, nincs két egyforma tojás, nincs két egyforma ember. Még az egypetéjű ikrek között is vannak különbségek. Nem ez a baj, így színes a világ. A baj az, ha különbségeink miatt vagy azok ürügyén szembekerülünk egymással. Az, hogy egymást szerető házasfelek sok mindenben különböznek egymástól, direkt jó. Mert amíg szeretik egymást, nagyszerűen kiegészí-tik egymást. Vagy ami nem feltétlenül ilyen tulajdonság, hogy kiegészíti, elfogadja a másikat olyannak, ha kell, elhordozza szeretetben. De amikor a szeretet meghidegül és szembekerülnek egymással, akkor pontosan ezeket a különbségeket fogalmazzák meg vádként, és ezeket vagdossák egymás fejéhez, akár a válóperes tárgyaláson is.
Az, hogy különbözünk egymástól, nem baj. Ez az Isten gazdagságát mutatja. De sose használjuk fel a különbséget arra, hogy a másik fölé akarunk kerekedni, hogy visszaélünk azzal, amit Istentől értékként kaptunk, hogy egyáltalán szembefordulunk a másikkal.
A Cselekedetek könyvének 15. részében szépen kiderül, hogy az I. században már kü-lönféleképpen értelmezték a missziót az apostolok maguk is. Jakab meg volt győződve arról, hogy csak az a pogány lehet Jézus tanítványa, aki előbb zsidóvá lesz. Kétlépcsős üdvtana volt. Előbb körül kell metélkedni, Mózes törvényeit megtanulni, betartani, és utána beszéljünk neki Jézusról. Addig nem érti meg. Péter azt mondta: nono, lehet, hogy ez elmé-letileg így van, de én jártam Kornéliusznál, és ott láttam, hogy egy teljesen pogány egyik pillanatról a másikra Jézus tanítványa lett, még a Szentlelket is kapta ugyanúgy, mint mi zsidók pünkösdkor Jeruzsálemben. Ezen el kell gondolkoznunk. Elgondolkoztak. Akkor jöttek Pálék és azt mondták: testvérek, mi meg csak pogányokat láttunk, hogy egyből keresztyénné lettek. Nem kell azt a másik lépcsőt beiktatni, azzal megnehezítenénk az egész pogányságnak a Krisztushoz térését. Nem kellenek ilyen lépcsők Istennek. Higgyék el, hogy a pogány azonnal lehet Jézus értelmes, odaszánt tanítványa.
Na, most mit csináljanak? Éles vita folyt. Olyan ez a tizenötödik fejezet, mint egy jegyzőkönyv. A végén megegyeztek abban, hogy milyen jó, hogy különböző helyekre tett minket a mi Urunk, és ott különféleképpen végezhetjük ugyanazt, vagyis a tanítvánnyá té-telt, mert ezt parancsolta meg: Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet… Ezt csinálja Jakab Jeruzsálemben, Péter otthon is meg pogányok közt is, Pálék meg csak a pogányok között, mert őt a pogányok apostolává tette Jézus. Nem ők jelentkeztek, hogy ezt akarom csinálni. Van ura a missziónak. Vegyük tudomásul, hogy a misszió ura ilyen sokféleképpen szolgáltat bennünket. Ne mondjuk azt, hogy az enyém a helyes, az meg rosszul csinálja. Ott úgy kell, itt meg így, s közben szakadatlanul figyelünk, hogy a következő lé-pésnél mit kell tennünk. Ebben teljes egyetértés volt. Ha ez nem történik ott meg, már az indulásnál kudarcot vall a keresztyén misszió. Sokféleképpen, de ugyanannak az Úrnak az irányítása alatt ugyanazt akarjuk tenni, mégpedig azt, amit Ő parancsolt meg, és nem a magunk ötleteit. Nem kell tehát a különbségektől félni, csak ez a lelkület fontos.
2. Amit szeretnék megjegyezni: Isten egységet akar. Nem egyformaságot, hanem egységet. A magunk különféle lehetőségeivel, adottságaival és körülményei között ugyanolyan szívvel engedelmeskedjünk neki. Erre mondja itt azt, hogy Ő egy királyt ad ennek a két népnek. Nem az lesz, hogy az egyik nép azt mondja: jó, én nem választok királyt, elfogadom a tiédet, vagy a másik azt mondja emennek. Nem. Egyik sem akart királyt, hanem majd Isten ad neki királyt. Mégpedig kit? Ő maga lesz a királyuk. Ez, hogy Dávid fog uralkodni rajtuk — Dávid már évszázadok óta halott — azt jelenti: maga az Úr fog uralkodni. A kiegészítő mondat egyértelműen mutatja is ezt: az én törvényeim szerint járnak, és az én parancsolataimat megtartják. Ő parancsol mind a kettőnek. Nem az egyik meghajol a másik előtt, hanem mindnyájan meghajolnak az élő Úr előtt.
Ebben nagyon komoly tanítás van a ma sokat hangoztatott úgynevezett ökumenére nézve is, mert az ökumenét a római egyház úgy értelmezi, hogy mindenki hajtson fejet a pápa fősége alatt, és akkor létrejön újra az a szép egység, amelyik megbomlott. A Szentírás alapján mi csak úgy gondolkozhatunk, hogy mindenki fejet hajt Krisztus fősége alatt, és a Krisztusban lesznek egyek a benne hívők.
Kár, amikor egy bibliai mondatnak csak egy részét idézgetjük. Gyakran lehet hallani ezt: mindnyájan egyek legyenek. Ez néhány szó, kiszakítva egy értelmes jézusi mondatból. Az értelmes és teljes mondat így hangzik: „Mindnyájan egyek legyen, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk.” Nem az, hogy valahogy egyesüljenek. Egyek legyenek — mibennünk. Ahogy itt is mondja: a két bot eggyé lesz az én kezemben — mondja Isten. Csak Ő tudja eggyé tenni azt, amit mi darabokra törünk. Ezt nekünk komolyan kell vennünk a magunk személyes életében is.
3. Hogyan lesz eggyé az, amit mi eltörtünk? Mit jelent, hogy Isten kezében lesz eggyé? Pontosan azt, amit az Efézusi levél 2. részében olvasunk. Jézusról mondja ezt: „Mert Ő a mi békességünk, aki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett válaszfalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén, és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést.”
Isten az ezékieli igében azt mondja: a kettő eggyé lesz az én kezemben. Ez a szép efé-zusi levélből való idézet meg arra utal, hogy Isten keze Jézus. Ő tette eggyé mind a zsidókat, mind a pogányokat, Ő törölte el az ellenségeskedést az Ő kereszthalálával, és megbékéltette az Istennel mind a kettőt. Nem egymással békéltette meg őket, hanem mind a kettőt Istennel, és ott őbenne találkoztak.
Egyebek között ez is súlyos hibája az úgynevezett taizéi mozgalomnak, amelyiknek most nagy reklámot csapnak itt Budapesten és környékén, mert itt lesz december végén a világtalálkozó. A megbékélés az egyik központi gondolata és célkitűzése ennek a mozgalomnak. A templomukra is ez van írva: Megbékélés temploma. De mindig arról beszélnek és írnak, hogy egymással békéljünk meg. A Biblia nem ezzel kezdi. Azt mondja: béküljünk meg Istennel, és ott Őbenne fogunk egymásra találni. Ez az igazi, az Isten által akart és munkált egység.
Ennek a két botnak a példázata alapján hadd kérdezzem befejezésül, hogy milyenmegosztottság, feszültség, szembenállás, ellenségeskedés van pillanatnyilag bennünk vagy körülöttünk? Isten arra bátorít minket, hogy meg lehet békélni. Először Ővele kell: Uram, adj nekem bőven megbocsátást, szeretnék őszintén megbocsátani, bocsánatot kérni, keresni a másikat, de nem egyedül, hanem veled akarok megbékélni előbb, és úgy leszünk majd ismét egyek. Csak ne mondjunk le arról, hogy ami eltörött, az eggyé lehet az Ő kezében.
A másik, hogy ügyeljünk arra, hogy miattunk ne törjön el semmi, ami egy. Itt fontos, hogy miket beszélünk. Hallottad-e, mit mondott rólad? — így szokott kezdődni az az ördög által sugallt gonosz támadás, amivel embereket szembe tudunk állítani egymással akkor is, ha nem akarjuk. Miért kell azt neki hallani, mit mondott róla? Különösen, ha rosszat mondott róla? Azért, hogy te fontos legyél, hogy hoztál egy jó kis pletykát? Akármit halottam róla, az el van temetve bennem, és semmi módon nem vagyok hajlandó embereket szembeállítani egymással. Vagy emberek között a szakadékot mélyíteni. Olykor egy-egy szó, vagy egy-egy mondat elég ehhez. Vegyük tudomásul, hogy ez mind az ördögtől van.
Isten segítsen minket, hogy sose használhassa eszközül a szánkat az ördög, hanem Isten Szentlelke vezessen minket. A Szentlélek az egység lelke. A Szentlélek igazi egységet munkál. Tudjak olyat mondani, ami megerősíti a szerelmesek szerelmét, a házaspá-rok hűségét, a nemzedékek egymáshoz való ragaszkodását és egymás iránti tiszteletét, népcsoportok és érdekközösségek egymással való szembenállását hatástalanítja vagy enyhíti. Engedjük, hogy a Szentlélek használja a nyelvünket.
Ezékiel ezt az egységet munkálta. Pontosabban Isten ezt munkálta őáltala.

Az elmúlt héten a Nehémiás könyvét kellett tanulmányoznom egy feladat folytán, és ez a részlet különösen is megkapott. Túlzás nélkül mondhatom: nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, amit itt Nehémiás egyszerűen és élesen megfogalmaz. Egész rö-viden hadd mondjam el, milyen körülmények között hangzott el ez a néhány mondat, és utána próbáljuk majd megérteni, hogy személyesen nekünk ma miért időszerű Nehémiás magatartása, miért lehet példa szá-munka az ő szemlélete és magatartása.
Nehémiás magas rangú állami tisztviselő volt a perzsa királyi udvarban. Ő már a babiloni fogságban született és ott nőtt fel. Amikor a médperzsa birodalom megdöntötte Babilont, akkor egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán megbízhatósága, rátermettsége miatt. Végül is a királynak afféle személyi titkára lett. Amikor azonban meghallotta, hogy a hazatért zsidó nép milyen nagy nyomorúságban van otthon, összeszorult a szíve és szabadságot kért, hogy ő is hazamenjen néhány évre és vezesse Jeruzsálem falainak a felépítését. Épült is a fal szépen, és ő nem vette észre, hogy eközben valami miatt mérhetetlen keserűség halmozódik fel igen sok ember szívében. Annyira az építésre koncentrált, hogy ez elkerülte a figyelmét.
Mi volt az oka ennek a keserűségnek? Az, hogy a fogság miatt évekig nem művelték otthon a földeket. Amikor az első csoport hazaérkezett, szinte a szűzföldet kellett feltörniük és a bozótot irtaniuk, mielőtt magvetésre kerülhetett a sor. Soványak voltak a földek. Szerényen, majdnem éhezve tengődött az a csoport otthon, amelyik hazament. Amikor megérkezett Nehémiás a maga csapatával, még több éhes száj lett, és fokozódott a nyomorúság.
Megjelentek a nyomorúság vámszedői, mert voltak, akiknek volt pénzük, és mivel a szegények rászorultak, hogy kölcsönkérjenek, kölcsönadtak, de uzsorakamatra. Mivel a szegények egyre szegényebbek lettek, nem tudtak törleszteni, ezért lefoglalták a földjeiket, kertjeiket. Sőt egy idő után zálogba lefoglalták a gyermekeiket. Mivel semmi remény nem volt arra, hogy a helyzet rendeződik, sőt egyre távolodott egymástól az a vékony meggazdagodó réteg és az egyre nagyobb létszámú elszegényedett csoport, ezért a keserűség nagy volt a szívekben. Mivel a fal építése fontos közös ügy volt, ez a felszínen összefogta a népet és mindenki ment dolgozni, de közben a fogak összeszorultak, csikorogtak, és egyik a másikról csúnya dolgokat gondolt.
Amikor ezt meghallotta Nehémiás haragra gerjedt. Hogy lehet ilyet tenni? Ebben a helyzetben képes testvér a testvért rabszolgának megvenni? Képes a szegényt még szegényebbé tenni? Képes munka nélkül pénzhez jutni, miközben itt most egymást kellene segíteni és minden egyéni érdekről lemondani a közös cél és közös jövő érdekében? Rettenetesen elkeseredett, sőt haragra gerjedt, de nem maradt meg a haragnál, hanem — ahogy mondja —: gondolkozni kezdtem és magamba szálltam.
Ezek után összehív egy nagy népgyűlést, és ott nyíltan elmondja ezt a problémát. Kiad egy jelszót: engedjük el a kamatokat mindenestül. Az elzálogosított ingatlanokat még ma — mondja — adjátok vissza, arról nem is beszélve, hogy a rabszolgaként dolgoztatott gyerekeket is vissza kell adni a szülőknek, hiszen testvéreitek gyerekeit használtátok így. Sőt, amit kölcsön adtatok, azt se kérjétek vissza mindet. Jelképesen egy százalékot ne kérjünk vissza, ez legyen egy kis vigasztaló gyógyír a szegényeknek, akik kénytelenek voltak kölcsönkérni.
Mit válaszolnak erre? Csodálatos az, ahogy a nép itt viselkedett. Egy emberként azt mondták: Visszaadjuk, nem követelünk tőlük semmit. A biztonság okáért Nehémiás meg is eskette őket, és ellenőrizte, hogy még aznap rendeződjenek a birtokviszonyok, és mindenki visszakapja a kis kertecskéjét.
Ilyen csodát csak Isten tud tenni: Ilyen lelkületű emberek, akik ilyesmire képesek, ilyen nagyvonalúvá váljanak, és egységesen az egész nép engedjen egy ilyen kérésnek, felhívásnak, hogy engedjük el.
Most azonban nem erről szeretnék beszélni, ez külön téma, hogy Isten milyen csodálatosan tud munkálkodni emberszívekben, és el lehet jutni oda, hogy ilyen határozatok szülessenek. Most Nehémiás magatartását szeretném példaként felragyogtatni, mert ez után a nagy döntés és eskütétel után mondta ezt a néhány mondatot. Egyébként soha nem dicsekedett és nem emlegette a maga tetteit. Szinte titokban élte a maga hívő életét, de annak gyümölcseit az egész nép szedhette és élvezte. Itt azonban kénytelen előrukkolni ezzel: nézzétek, engem ide helytartónak küldött a király, a helytartónak pedig sok minden jár. Én nem éltem a jogaimmal. A korábbi helytartók, akik előttem voltak, megterhelték a népet, negyven ezüst sekel értékű (nagyon nagy összeg) élelmiszert szedtek be tőlük. A legényeik is hatalmaskodtak rajtuk, de én nem tettem így, mert istenfélő vagyok. Sőt veletek együtt építettem a falat, és a legényeim is részt vettek a közös munkában.
Hogyan viselkedik ez az ember itt? Elő-ször is azonnal reagál arra, hogy a szép felszín alatt súlyos bűnök vannak. Ezt nem szabad szó nélkül hagyni. Épül a fal, dolgozunk. Látszólag szép egységes a nép, mindenki részt vesz a közös munkában, és közben gyilkolják, tönkreteszik egymást. Nő a keserűség. Két részre szakadt ez a kicsi csapat is, és ki tudja, hányfelé fog még darabolódni közönséges bűnök miatt. Mohóság, önzés, szeretetlenség, pénzsóvárság és egyéb bűnök miatt. Nem szabad a rejtett bű-nöket rejtve hagyni, azt felszínre kell hozni. A lappangó tisztátalanság megfertőzi a legszentebb munkát is. Egy szép istenes munkában veszünk részt közösen, és közben nem vagyunk egyek: megosztottak vagyunk, szemben állunk egymással. Ez veszélyes állapot. Nehémiás ezt érzékelte és azonnal orvosolta. Inkább álljon a munka egy-két napig, de először ezt hozzuk rendbe, mert nem lesz áldás a munkán.
Jellemez-e minket ez a fajta érzékenység? Egyáltalán, az a készség, hogy észrevegyem a bűnt, és azt bűnnek nevezzem? Akkor is, ha az az én bűnöm, annál inkább. A lappangó, a rejtett bűnöket is, mert azoknak nyilvánvaló következményeik lesznek.
Ó, de sokszor van ez így, hogy a felszín olyan szép. Valóban nem is látszik semmi, de mögötte… Jézus ilyen kemény szavakat használ, mikor a farizeusoknak mondja: mögötte rothadás és bűz van.
Felvonul ide a násznép a szép esküvőre. A lefátyolozott menyasszonyról ünnepé-lyesen felemelik a fátylat, és csak néhányan tudjuk, hogy már évek óta együtt élnek. Nem is ez az első fiú, akivel… Már túl van néhány abortuszon, és itt eljátsszuk a szép esküvőt, mintha jönne a szűz leány, a szűz fiú, akik szeretik egymást és csak egymást. Olyan szép a felszín, a gyanútlan járókelő még gyönyörködhet is benne, és az alján mocsok van, bevallatlan bűn, tisztátalanság. Azt hisszük, hogy annak nem lesz következménye. Pedig a következményekkel előre lehet számolni.
Beszélget a kedves társaság, okos, tudományos dolgokról van szó. Mindenki a legudvariasabb mosolyát akasztotta fáradt arcára, és közben mindenkinek megvan a vé-leménye a többiről, és az még csak a legszelídebb és legszalonképesebb gondolat, hogy pukkadj meg, te felfújt hólyag! Közben nagy elismeréssel adózik az ő magasröptű gondolatainak. Mindezt észre sem vesszük, és nem utáljuk meg magunkat emiatt. Nem utáljuk meg a bűnt, ami ott lappang a felszín alatt, hiszen a felszín olyan szép, és látszó-lag zavartalanul történik minden.
Folyik a tárgyalás korrekt módon — ahogy ezt ma mondani szokták minden becstelenségre is —, s közben már előre rég megegyeztek. Már megkötötték a boltot, már mindenki zsebre tette a magáét, s úgy teszünk, mintha itt dőlnének el a dolgok. Mindezt természetesnek tartja mindenki. Ilyen az élet… Nem lehet másként. Ez azonban megfertőzi a közéletet, szétrágja az emberek idegrendszerét. Azért lesz egyre alacsonyabb az átlagos életkor. Azért temetjük az ötven év körüli férfiakat egymás után. Nem gondoljuk, hogy közvetlen összefüggés van a megtűrt bűn, a megszokott aljasság és az élet megrövidülése, megszegényedése, tönkreté-tele között.
Látszólag mintacsalád, még templomba is jár, a gyerekeik is jönnek, s közben otthon némelyikük — vagy talán mindenki — egyedül érzi magát, de ezt már meg is szokták. Le is mondtak arról, hogy ezen változtatni lehessen. Régi sérelmeket hordoz mindenki, amiket soha nem beszéltek meg, soha nem bocsátottak meg, és nem tisztáztak. Ott van a keserűség a szívekben, mint Nehémiás embereinek.
Vagy akár egy gyülekezetben is. Szép illedelmesen ülünk együtt, hallgatjuk az igét, és csak Isten tudja, hogy mik azok a bűnök, amiket ugyanúgy folytatunk, amikor innen kimentünk, mint ahogy eddig cselekedtük. Változni nem akar az ember. Nem azért jött ide, hogy más emberré váljék. Még csak az hiányzik, hogy valamit abba kellene hagyni, vagy valamit végre elkezdeni, amit Isten parancsol! De voltunk templomban.
És így tovább. Lehetne sorolni. Isten nagy ajándéka, ha valakinek adja ezt az érzékenységet, hogy ha bűnszagot érez, abban a pillanatban felszisszen, letesz a kezéből mindent, és azt akarja kitisztítani a maga életéből, mert annak előbb-utóbb mindig szörnyű következményei vannak, és nem lesz áldás a fal felépítésén. Ha Nehémiás tudomásul veszi, hogy ez így van, ebben a helyzetben másképp nem lehet, maradjon a keserűség, az ellenségeskedés egy kicsi nép tagjai között — ez rettenetes lett volna. Ez szörnyűbb, mint az, hogy Nabukodonozor lerombolta a falakat. A falat újra lehet épí-teni, de ha ez a lappangó bűn megmarad, és nem jön felszínre, annak hosszú távon következményei lesznek.
Ezért hívja össze a gyűlést, és ezért szá-mít arra, hogy Isten cselekszik. Isten valóban hatalmasan cselekszik, mert az emberek szívébe bűnbánatot ad. Ki-ki a maga bű-nét vallja meg, és nem a másikét sorolja, és sikerül orvosolni ezt a veszedelmet, amiből a későbbiekben tragédia lehetett volna.
Ennek kapcsán egy apró emberi tulajdonságot szeretnék most nagyító alá tenni. Mégpedig azt, hogy Nehémiás nem élt a jogaival. Azt mondja: De én nem tettem úgy, mint mindenki más. Az Isten iránti feltétlen engedelmesség és a népe iránti nagy-nagy szeretet jegyében nem élt azokkal a jogokkal, amikkel egészen természetes módon élhetett volna.
Őt oda a király helytartói kinevezéssel küldte. Ő ott a király képviselője volt, tehát neki ott kiskirályként kellett volna élnie. Papírjai is voltak erről: felhatalmazás, parancs… Az adó egy része Nehémiásnak járt, azt neki be kellett volna szedetnie a néptől. A legényei az adószedők is voltak. Neki, az egész családjának és az udvartartásának ingyen kellett volna ott élnie. De én mindezzel nem éltem… Képtelenségnek tartotta, hogy ebben a helyzetben, amikor valakinek nincs meg a napi betevő falatja, akkor szedesse be azt, amit megeszik. Fordítva: amíg segíteni tudok, segítek. Egyáltalán nem szedünk adót a magunk számára. A királynak járó adót beszedette és elküldte, mert fontos a békesség, meg fontos, hogy a fal felépülhessen. De a maga számára eszébe sem jutott. Az elődei mind így csinálták. Felsorolja itt, hogy mi-mindent szedettek be, és ez rendjén való dolog volt. Na de azok nem voltak Isten gyermekei…
De én nem tettem így. Magasabb szinten gondolkozik. Őt más normák igazítják. Nem, hogy hogyan szokás, meg a király mit rendelt el. Meg mit tartanak természetesnek. Ennél sokkal magasabb az: mi kedves Istennek.
Ilyen egyszerű szempontok vezették őt, mint ahogy a versben olvasható: de én nem követeltem a helytartónak járó kenyeret, mert nehéz munkát kellett végeznie a népnek. Ez az én népem, és hiába vagyok itt helytartó, én is egy tagja vagyok a népnek. Nekem fáj az, ami nekik fáj. Ha nekik hiányuk van, akkor én is lemondok bármiről, hogy a hiányuk kisebb legyen. Ez egészen magától értetődő annak, aki Isten közelében él. Az Isten iránti engedelmesség és a népe iránti szeretet jegyében bármiről, magától értetődőn lemond.
Egészen újszövetségi magaslatokon jár itt az az ószövetségi történet. Mi tudunk valakiről, akiről azt írta az Írás, hogy nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ő sem élt a jogaival. Nemhogy nem élt vissza soha a jogaival, de nem is élt azokkal, ha az úgy volt jó a küldetése teljesítése érdekében. Neki a küldetése és a küldője mindennél fontosabb volt. Jézus Krisztus is erre adott nekünk példát. Adott esetben az jelenti az engedelmességet és a mások iránti szeretetet, hogy nem élek a jogaimmal. Ez nem panaszos, ezzel nem dicsekszem, emiatt nem kesergek. Ez magától értetődik, ez vele jár, hogy a küldetésemet tudjam teljesíteni.
Nem szereztem magamnak mezőt — azt mondja —, amikor mindenki a szerzés lázában égett. Szerezzük meg a másikét is — ez vezette a jobb módúakat, és ma is ebben égnek nagyon sokan. Szerezni… szerezni… Ha mást nem, mezőt. Egy kicsi mezőt valahol itt Pest környékén, majd következő évben bekerítjük, aztán építünk valami sufnit, aztán bővítgetjük a sufnit. Aztán vasárnap este fáradtabb az ember, mint péntek este volt. Legszívesebben pihent volna otthon, vagy eszébe jutott az is, hogy valahol szól a harang, lehetne menni istentiszteletre, de a sufni tetejét még tél előtt egy kicsit rendbe kell szedni. Mezőt, mezőt, mezőt… És ki lesz tőle gazdagabb? Gazdagabb lesz a család, a lelki élet?
Azt mondja: nem szereztem mezőt. Szeretnék ma mindenkit bátorítani: merjünk másként élni, mint ez a világ, amelyikben létezünk. Legyen bátorságunk lázadni a világ normái ellen és ragaszkodni ahhoz, amit Isten az érdekünkben elénk helyez.
Fiatalok szeretnek lázadni, — én meg szeretem őket lázítani, hogy a divatok ellen lázadjanak. Miért kell sodródni a tömeggel? Akkor sem csinálom azt, ami nem ésszerű, nem praktikus, sokba is kerül, máshonnan kell elvenni azt a kis pénzemet. Nem csinálom. Legyen ehhez bátorságunk, merjünk egyének lenni, mégpedig az Isten Lelkétől megszentelt, az Ő igéje által irányított egyének. Pál apostol ezt írja a Római gyülekezetnek a 12. rész elején: „Az Isten irgalmára kérlek titeket, testvéreim, hogy ne igazodjatok ehhez a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata. Mi az, ami jó, ami neki tetsző, tökéletes.”
Ritkán mond ilyeneket, ő nem veszi fel hiába Isten nevét az ajkára, hogy az Isten irgalmára kérlek titeket. Legyetek már eszeteknél, és változzon el az eszetek is az Isten igéjének megfelelő módon, és ne ehhez az istentelen világhoz igazodjatok, hanem az legyen nektek fontos, mi a jó, mégpedig mi a jó Őszerinte. Mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata, és legyen bátorságotok úgy élni. Ez lenne a hívők specialitása. És ez meglátszik az ember életén. Az ilyen egyszerű, váratlan, meg kényes helyzetek is, mint amilyenbe itt Nehémiás került. Ha nem látszik meg, akkor valószínű a lényeg hiányzik: az újjászületés hiányzik.
Hallottam valakitől, hogy egy féri egy konferencián új életre jutott, megtért. Amikor a csendeshét után, hétfőn, először ment be dolgozni, az első útja a főnökhöz vezetett, és egyszerű, keresetlen szavakkal előadta: Főnök, a múlt héten nagy dolog történt az életemben. Isten megbocsátotta a múltamat, újat kezdtem Ővele. Új életem van, megtértem. Mire a főnök biggyesztett és azt mondta: Megtért? Én már nyolc évvel ezelőtt megtértem. Mire emberünk: bocsánat, főnök, ezt nem vettem észre.
Hát, ha azt nem lehet észrevenni, akkor ott nem volt megtérés. A megtérés azt jelenti, hogy megváltozik a gondolkozásunk, és nem a világhoz szabom magam, hanem az Isten akaratához, és ez azonnal feltűnik. Világon itt nem a körülöttünk élő emberekre kell gondolni, hanem a Biblia a világ szó-val az Isten nélküli gondolkozást és az abból következő életvitelt jelöli. Ne ehhez igazodjatok — mondja itt Pál —, legyen bátorságotok másként élni. Legyen természetes, hogy sokszor el kell mondanunk, amit itt Nehémiás: de én nem… Mert én máshoz tartozom. Nekem más parancsol, és örülök, hogy Ő parancsol nekem. Legyen bátorságunk másként élni.
A múltkor mondta el egy gimnazista, hogy tudom-e én, hogy minden gimnazista piál. Mondtam: biztosan tudom, hogy nem. Vannak gimnazista ismerőseim, akik nem isznak. Hogyhogy nem? Tudom-e én, hogy mindenki már a házassága előtt… Azt sem csinálja mindenki a házassága előtt. Mernek másként élni. Vannak olyanok — most idézek ebből a beszélgetésből —, akik nem vesznek részt a sárgaföld partin minden hét végén. Mással töltik a hétvégéjüket. Gyülekezetbe mennek, Bibliát tanulmányoznak, magányos öregeket látogatnak meg, és ettől még egészen normális fiatalok. Fiatalos fiatalok. Ezeknek veszi majd igazán hasznát a társadalom később. Ezekre nem költenie kell a társadalomnak, hanem ezek értékteremtő emberekké válnak.
Merjünk mások lenni és mások maradni. Akkor is, ha a világnak megvan a véleménye. Mert megvan a véleménye. Péter levelében olyan kedves ez a részlet. Ilyet csak egy újjászületett ember tud leírni, aki tudja, milyen volt régen, és milyen most. „Ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét. 2,4)
Vannak, akik nem rohannak velük együtt. Ők rohanjanak, a szívünk fáj értük, legszívesebben eléjük állnék: ne rohanjatok erre, mert ez a kicsapongásnak a posványa, és bele fogtok fulladni. Gyertek, van járható út és értelmes cél. De hát, ha rohannak, rohannak, de én nem azonban rohanok velük, s ők is megállapítják: nicsak, vannak, akik nem rohannak velük, s ezekbe fognak majd belekapaszkodni. Isten ezek által, akik nem rohannak velük, segíthet rajtuk. Mert ha valaki ugyanabban a posványban van, az használhatatlan Isten számára.
Ez tehát a legfontosabb itt: Nehémiás kimondja ezt a vallomást: de én nem… Nem él a jogaival azért, hogy az Istennek kedves legyen, és Isten így használhassa mások javára.
Még két dologról sokkal rövidebben.
Miért nem él? Itt az indokolás: mert én istenfélő vagyok. Ennyi. Ez bőven elég. Mit jelent, hogy istenfélő? Azt jelenti, hogy Isten a legfőbb tényező a számára, és mindent Istent határoz meg. Nemcsak a vallásos jellegű dolgokat, a legprofánabb kérdésekben is Isten a döntőbíró. Az az alapmagatartása, ha valamit dönteni kell: Istenre néz, mert Ő határoz meg mindent. Mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata. Ez nem vitatéma, hogy miért, meg időszerű-e, meg kényelmetlen. Nem engedményeket akar elérni az ilyen ember, mert istenfélő. Istennel nem alkudozni akar, hanem neki engedelmeskedni.
Mostanában sok olyan hívővel, vallásos emberrel találkoztam, akik állandóan engedményeket akarnak kicsikarni Istentől. Vágyakoznak az után a sok jó után, amiről már hallottak, amit Istennél megkaphatnának, de a másik kezükkel el nem engedik a világot, vagyis az Isten nélküli normákat, vagy norma nélküli életet. Mind a kettő kellene, és ez nem megy. Az istenfélő elengedi, és mindkét kezét kinyújtja Isten felé, és csak tőle kellenek ajándékok. Szereti Őt teljes szívéből, teljes lelkéből. Ez azt jelenti: nem fér meg ott más. Ha teljes szívével Őt szereti, akkor nincs a világ szeretete.
Az idős János apostol írja: „Fiacskáim, ne szeressétek a világot, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” Nem lehet úgy, hogy egy kicsit ezt, egy kicsit azt. Senki sem szolgálhat két úrnak. Aki istenfélő, az Istennek szolgál. Annak az életében Isten Isten, és abszolút tekintély. Ez nem kényszer, ez boldog öröm. Azóta jár jó úton, azóta van békessége, azóta tudja, hogy mi merre van, azóta tájékozott. Van fix pont az életében. Ez őrzi meg a kényes helyzetekben. „De én nem tettem, mert istenfélő vagyok.”
Eszembe jutott az ószövetségi József. Micsoda kényes helyzet az ott, amikor Potifárné megkörnyékezi. Azt mondja: Mi mó-don vétkezném az Isten ellen? Vágyakozik, de ezt nem kockáztatja! Hol az Isten? Nem is lehet látni. Dehogynem! Isten gyermeke mindig az Ő színe előtt él. Isten gyermeke mindig magán tudja Isten szemét, s mivel ő istenfélő, ezért nem akar ellene vétkezni. Ez adott itt erőt Nehémiásnak is. Lemondott a jogairól, mert istenfélő volt.
Az ilyen döntések azonban soha nem merülnek ki egy negatívumban. Nemcsak azt mondja itt, hogy de én nem éltem a jogaimmal, hanem — szépen megmondja, hogy e helyett mit csinált — „ennek a várfalnak az építésénél magam is dolgoztam, mezőt nem szereztem, és a legényem mind részt vettek a közös munkában.” Az egyéni érdekeket mindenestől alárendeli a közös célnak. A közös célért minden áldozatra kész. Nemcsak lemond bizonyos dolgokról, hanem vállal mindent áldozatot. Megint csak az Istennek való engedelmesség s a népe iránti szeretet jegyében. Nem kellene. Azt azonban meg kell magyarázni, hogy egy helytartó miért végez kőműves segédmunkát. Azért, mert istenfélő, és ez magától értetődik. Hólyagos lesz a finom keze? Majd hozzászokik az a kéz, a hólyagok meg vele járnak az ilyen munkával. De a közös munkában vegyünk részt. És a legényei sem neki szedik be az adót a szegény néptől, hanem a legényeivel együtt dolgozik a szegény néppel együtt a közös jövőért.
Erre a biblia gondolatra fel lehetne épí-teni az egész keresztyén etikát, fel lehetne építeni egy normális bibliai megalapozottságú hazaszeretetnek az elméletét és gyakorlatát, és soksok közösségi élettel kapcsolatos probléma egyszerű megoldást nyerne, ha istenfélők lennénk.
Szeretném megkérdezni most, hogy te így, ahogy itt ülsz vagy állsz, istenfélő vagy-e? Ne hamarkodjuk el a választ. Az istenfé-lő embernek Isten Isten. Vagyis az életének minden kérdését Isten szabja meg. Semmiben nem igazodik a világhoz, hanem mindenben az Isten felismert akaratához. Istenfélők vagyunk-e? Az, hogy nem tagadom: van Isten, ez nem istenfélelem. Az istenfé-lelem meglátszik. Egy istenfélő embernek nem kell ilyet mondani: bocsánat, főnök, nem vettem észre nyolc év alatt. Az az első mondatnál meglátszik, annak illata van. A Krisztus jó illata árad az ilyen emberekről — ahogy Pál apostol írja.
Gondolkozzunk el ma azon: merünk-e másként élni, mint a körülöttünk levő világ, éppen a körülöttünk levő világ érdekében, meg az Istennek való engedelmesség jegyében? Ennek kapcsán készek vagyunk-e lemondani akármiről? Lemondani a jogainkról, akár a családban, házasságban — bár ha itt jogokat emlegetnek, az a szeretet hiányáról árulkodik. Készek vagyunk-e lemondani bármiről? Nem köszönt előre. Akkor én köszönök neki előre. Aki előbb megszólal, az köszönjön előre. De én vagyok — és soroljuk: rangunkat, életkorunkat, akármit, ami miatt nagyobbak vagyunk. Nem akarok nagyobb lenni. Merünk-e mások lenni, és készek vagyunk-e lemondani a jogainkról? Ezt ma konkrétan meg kellene vizsgálni.
A másik: valóban istenfélők vagyunk-e? Elég-e ez indoknak: de én nem…, mert istenfélő vagyok, és ez az egész hívő életemet összefoglalja. Mert ennek tartalma van. Tudunk-e pozitív példát mutatni, mert az kevés, hogy mit nem csinálok. Néha sorolják emberek: nem öltem, nem loptam, nem csaltam. Először is ez így nem igaz a bibliai mércékkel, másodszor: De mit csinálsz? Nehé-miás azt mondja: azt nem, amit a világ, viszont teszem azt, amivel Isten megbízott, és ami a többiek érdekében való. Mezőt nem szereztem, de a közös falat építjük.
Ez a lelkület, ez a szellemiség idegen ettől a világtól, de Isten minket erre akar elsegíteni, mert Jézus Krisztusra ez jellemző.

Ezen a napon mindig érdemes tisztázni, mit is ünnepelünk, és miért éppen ma. Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára híressé vált 95 tételét, amelyben azokat a legfontosabb bibliai igazságokat fogalmazta meg, amiktől az akkori egyház nagyon eltért. Az volt a célja, hogy az egyház vezetőit is visszavezesse a forráshoz, Isten igaz kijelentéséhez, a Szent-íráshoz.
A Biblia hangsúlyozza, és a reformá-torok újra felragyogtatták a következő alapigazságokat: mi emberek egyedül Isten kegyelmétől remélhetünk bűnbocsánatot és üdvösséget. A bocsánatot és üdvösséget nem lehet pénzen megvenni, ahogy a bűnbocsátó cédulák árusításával gondolták, nem lehet cselekedetekkel kiérdemelni. A Biblia sok helyen mondja: ez ajándék. Ezt csak kapni lehet, elfogadni, kegyelemből. Ezt a kegyelmet a hitével tudja az ember megragadni, elfogadni, a magáévá tenni. Egyedül Jézus Krisztus golgotai áldozatáért kínálja nekünk Isten az Ő kegyelmét. Minderről egyedül a Szent-írás tudósít minket hitelesen, mert csak az Isten ihletett, inspirált kijelentése.
Ezek voltak azok az alapigazságok, amik újra felragyogtak a XVI. században, amik sok embernek a hitre jutásában segítettek, amik áthatották aztán az egész életet, a gazdasági, politika, kulturális, tudományos életet is, és amihez igyekszünk mi mai, késői utódok is ragaszkodni. Ha eltérünk bármelyiktől, vagy eltévelyedik az egyház, akkor újra és újra szükség van a reformációra, a visszaalakításra az eredetihez, az ősihez, a hiteleshez, a jézusihoz.
Évek óta azt a gyakorlatot követjük, hogy egy olyan ige alapján szólunk valamelyik fontos reformátori gondolatról, ami azt jól kifejezi, és ezt próbáljuk szemléltetni valamelyik magyar reformátornak az életén, hogy megismerjük ezeket a mi eleinket is. Így szeretnék most a felolvasott ige alapján valamit mondani, s aztán majd látni fogjuk, hogy Huszár Gálnak, a XVI. század nagy nyomdász-prédikátorának az élete és munkája szinte minden részletében illusztrációja ennek az igének.
Alapigénk arról szól, hogy mit tett értünk Jézus, és mit tehet a hívő őérte.
Mit tett értünk Jézus? Egy ószövetsé-gi képet használ itt a szentíró, annál is inkább, mert zsidókhoz írja ezt a levelet és az ő számukra az lesz világos, szemléletes és meggyőző. Arra emlékezteti őket, hogy az ószövetségi főpap évente egyszer az egész népnek a bűnét jelképesen rátette egy kosnak a fejére. Ez a kos mintegy átvállalta Isten előtt a nép bűnét és annak büntetését, aztán megölték, mert a bűn zsoldja halál. A vérét bevitte a szentélybe, hogy megengesztelje vele Istent, hogy mutassa, hogy itt a vér, belehalt a bűnbe az, aki azt átvállalta. És mivel az a kos mindenestől tisztátalanná lett ezáltal, hogy magára vette a nép bűnét, gyorsan ki kellett vinni a táborból, és a táboron kívül, a tisztátalan helyen, mindenestől elégették.
Mit mond itt az alapigénk? Azt, hogy ugyanez történt nagypénteken, csak kozmikus méretekben és örök időkre érvényes módon. Isten — ahogy az az ézsaiá-si próféciában olvasható — minden ember minden bűnét ráhelyezte az egyetlen bűn nélkülire, Jézusra. Azután őt megölték úgy, hogy a szó szoros értelmében kifolyt a vére, és mivel tisztátalanná lett — sőt Pál apostol azt mondja: bűnné lett érettünk —, kivitték a kerítésen kívül, mert Jeruzsálemen kívül volt a vesztőhely, a Golgota, ahol Jézus kiszenvedett és meghalt.
A Biblia hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak ez az önmaga feláldozása tö-kéletes elégtétel volt Isten előtt mindannyiunk bűnéért. Jézus ezzel az áldozatával örökre kiengesztelte az igazságos Istent. Olyan tökéletes az Ő áldozata, hogy azt nem lehet, és nem kell semmivel sem kiegészíteni. Aki hiszi, hogy őreá is érvényes, az ő bűneit is ráhelyezte Isten az egyszülött Fiára, és ő helyette is meghalt Jézus a kereszten, az úgy élhet tovább, mintha nem is vétkezett volna. Az Jézusért tiszta és igaz lesz Isten színe előtt.
Mivel Jézus egyszeri áldozata tökéletes, ezért azt nem lehet, és nem szabad semmi módon megismételni. A miseáldozattal sem. Mivel nem szorul semmiféle kiegészítésre, ezért azt nem lehet, és nem kell megpróbálni a mi cselekedeteinkkel kiegészíteni. A cselekedeteink majd követik ezt a nagy fordulatot, amikor valaki hittel megragadja a kegyelmet, és ez a hálának olyan erejét szabadítja fel benne, hogy egy életen át azokat a cselekedeteket akarja tenni, amiket Isten előre elkészített neki. Elég tehát nekünk Isten kegyelme, és ezt a hitünkkel vehetjük komolyan (Ef 2,8-10).
Ebben kételkedtek ennek a levélnek a címzettjei. Ezért utal itt, ha röviden is, a levél írója arra, hogy „különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni, mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek.”
Ez így furcsán, sőt érthetetlennek hangzik sokak számára. Arról volt szó, hogy már akkor előálltak azok, akik azt tanították, hogy bizony nagy dolog, hogy az Úr Jézus helyettünk elszenvedte Isten igazságos ítéletét, bizony ezt hittel komolyan kell vennünk, de bizonyos ételektől tartózkodni kell, bizonyos étrendet be kell tartani, mert ezzel is hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten megkegyelmezzen nekünk, és ezáltal is kedvesek leszünk az Ő szemében. Erre mondja a levél író-ja: hagyjátok az ételeket, mindenki egyen azt, amit tud. Legyen mértékletes, de az ételekkel nem lehet kieszközölni Isten kegyelmét. Azt Ő egyedül Jézus tökéletes áldozatáért adja.
Ezt tette tehát Jézus.
És mit tesz, mit lehet és kell tennie a hívőnek? Olyan szépen, szervesen folytatja itt: „Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett.” Itt fejeződik be, hogy mit tett Ő, és folytatódik: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét.”
Mit tegyen a hívő? Mit tesz szinte magától, ha ezt átélte, hogy én is kegyelmet kaptam, tökéletes bocsánatot a múltamra, és ezért az egész jövőmet rábízom az én Uramra? Kimegy hozzá a kapun kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mit jelent ez? Azt, hogy vállalja Jézust. Nem szégyelli Őt. Vállalja, hogy hozzá tartozik. Vállalja mások előtt, hogy bizony rászorultam az Ő kegyelmére. Nem tudtam magamon segíteni. Nem tudtam megnyugtatni a lelkiismeretemet. Nem tudtam szabadulni a vádló gondolatoktól, de most szabad vagyok. Bocsánatot nyert bűnös vagyok. Tudom, hogy az Ő áldozata elegendő minden bűnömért. Isten szeret engem.
Vállalja Jézust, és nemcsak vállalja, hanem megvallja. Azt mondja: „a róla vallást tevő ajkak gyümölcsét” kezdi teremni. Valami édes gyümölcs terem azon a szájon, amely eddig káromolta, tagadta, hallgatott róla, vagy nem volt mondanivalója róla. Most már tud mit mondani. Tudom, ki az a Jézus, aki meghalt a Golgotán, mert az én bűneimet vitte oda fel, és mindenkinél jobban szeret engem, „mert nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Amikor még az ellensége voltam, már akkor az életét adta értem. Legyen áldott az Ő neve! Gyere te is, testvér, ismerd meg őt, és békesség lesz a szívedben. A róla vallást tevő ajkak gyümölcse terem természetesen, egyszerűen, belső meggyőződéssel, a Lélek erejével.
Közben pedig tudja az illető: nincs itt nekünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ebben két fontos gondolat egyesül nagyon szépen. Az egyik, hogy másként méri az ilyen ember a földön elérhető értékeket. Nem csinál nagy ügyet, ha megsértették. Nem száll el — ahogy ma mondani szokták —, ha valami sikert ér el. Nem dicsekszik fűnek-fának. Egyszerűen hálás Istennek az élete eredményeiért és örömeiért. És nem kap minden elérhető anyagi után, ami fölkínálkozik, főleg nem minden áron akarja azokat megszerezni. A lelki értékek fontosabbak neki.
Elvégzi a kötelességét, takarékos, de ennél nagyobb kincseket ismert már meg, mint amit anyagiakban ki lehet fejezni. Tudja, hogy nem itt kell nekünk véglegesen berendezkednünk, mert nem itt maradunk véglegesen. Tudja, hogy igaz a szólás: a szemfedőnkön nincsen zseb. És mint ahogy csupaszon jöttünk a világra, ugyanúgy megyünk ki belőle. Éppen ezért vigyázni kell arra, hogy mivel töltjük a közbeeső néhány évtizedet. Lesznek-e olyan örökkévaló kincseink, amik megmaradnak a halálunk után is? Az Istenben leszünk-e gazdagok? — ahogy Jézus mondja a példázatban. Nem itt van a maradandó városunk, hanem Jézus készített nekünk örök lakást az atyai házban. Erről nyilvánvalóan beszélt: előre megyek, helyet készítek nektek az én Atyám házában, és majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti és ott lesztek, ahol én vagyok (Jn 14,1-3)
Egyrészt tehát másként tölti el ezt az életet az ilyen ember, nem itt rendezkedik be véglegesen, nem az anyagiakhoz ragaszkodik nagy erővel. A másik fontos igazság pedig: van jövője. Mégpedig szép és biztos jövője.
Szeptember 11-e óta rémülten látom — főleg a fiataloknál, a derékhadnál, meg a fiatalabbaknál —, hogy összezavarodott a jövőképük. Mi vár ránk? Mi jöhet még? Mi lesz, amikor közelebb jön hozzánk majd ilyen veszedelem? Hogyan tör ránk: váratlanul, egyik pillanatról a másikra? Még jó, ha valaki ezt megfogalmazza és kimondja. De ha ki sem mondja, még jobban gyötri és rágja belül. Ez az ige azt mondja: aki átélte, mit tett értünk Krisztus, és felszabadul arra, hogy én meg vállalom őt és vallást teszek róla, és ha a jövőről van szó, tudom, hogy van elkészített jövőm. Semmiféle terrorista nem foszthat meg attól, amit az én Uram, aki meghalt értem a kereszten, elkészített nekem. Ő maga a jövőm. Éppen ez a jövő határozza meg a jelenben való magatartásomat is. Ő rendezte el a múltamat, nála van elkészítve a jövőm. Minden energiám megmarad arra, hogy a jelenben neki kedvesen éljek, felszabadultan, sokszor nyomasztó körülmények között is. Csendes belső derűvel.
Nos, az a Huszár Gál, akinek a neve az énekeskönyvünkben három ének alatt ott van, úgy élt és szolgált, hogy szinte ennek az igének minden mozzanata megvalósult az életében. A fiatal koráról semmit sem tudunk. Érdekes, hogy attól kezdve tudunk róla, amikor már üldözték a hitéért és azért, hogy a Szentírást magyarázta az egyszerű embereknek.
Nagyszombatban és környékén reformált. Végezte az igehirdetés szolgálatát, és az első adat, amit tudunk róla, hogy 1554-ben az esztergomi érsek megparancsolta, hogy le kell tartóztatni. Így elmenekült onnan Magyaróvárra, és ott állította fel azt a nyomdát, amit régebben Bécsben vásárolt. Hosszú évek kemény munkája során megtanulta a nyomdászmesterséget, és minden fillérét összerakva megvásárolt ott egy komplett nyomdát, amivel aztán a következő húsz-huszonöt évben végigmenekülte az egész országot nyugattól keletig és vissza.
Ez a nyomda azonban Isten kezében áldott eszközzé vált a reformáció szolgá-lata során. Egyébként minden bevételét másokra költötte: iskolákat alapított, szegény sorsú diákokat ingyen taníttatott, hogy prédikátorok legyenek és menjenek a Csallóköz és a Felvidék falvaiba hirdetni az evangéliumot. Ezért aztán megfelelő gyűlölettel üldözték is őt, úgyhogy 1560-ban Kassára megy. Akkor fontos szellemi központ volt Kassa városa és gyülekezete. Évek óta hívogatták őt az ottani reformált hívek, de ő magától sosem akart helyet változtatni, csak amikor kénytelen volt. Végül is elfogadta a meghívásukat, de még abban az évben az egri püspök letartóztatja és börtönbe veti. Éppen át akarja szállíttatni a kassai börtönből az egri várbörtönbe, ahol mint eretneket halálra ítélték volna, és kivégezték volna, amikor a kassai hívők, (ma így mondanánk: a kassai gyülekezet ifije), kiásta a börtön falát, az utolsó pillanatban megszöktették őt, és álruhában Debrecenbe vitték.
Debrecen ujjongott az örömtől, hogy Huszár Gál ott fog szolgálni. Nem véletlen az, hogy 1931-ben hatalmas bronzszobrot is állítottak neki az egyetem előtt, ahol az a négy szellemi nagyság bronzszobra van. Azonnal felállította a nyomdáját. Énekeskönyvet, kátékat, igehirdetéseket nyomtatott. Tiszántúlnak a reformációjában óriási szerepe volt ennek a nyomdának. Egyébként nem árt, ha tudjuk mint kultúrtörténeti adatot, hogy Magyarországon ez a legrégibb folyamatosan működő nyomda. Ez az egyetlen nyomda, amelyik a XVI. századtól a mai napig folyamatosan működik, amit ott Huszár Gál annak idején felállított.
Sajnos onnan is menekülnie kell. 1562- ben már ismét Komáromban szolgál és dolgozik. Ott néhány hét múlva királyi elfogató parancsot adnak ki ellene, mert a római egyház a királynál tett feljelentést, hogy miket nyomtat ez az eretnek. Például ilyen „szörnyű” iratokat, mint a Heidelbergi Káté. Most a végvári vitézek rokonszenve mentette ki az utolsó pillanatban a császár katonáinak a kezéből.
Utána visszament Nagyszombatba, pedig ott volt a legforróbb a talaj a lába alatt, majd Komjátiban dolgozott elég sokáig. Nála néhány évi egyhelyben tartózkodás már soknak számított. Az utolsó adat, amit tudunk róla, hogy 1575-ben a pápai gyülekezet hívta meg lelkipásztorá-nak, és ő is vágyott már arra, hogy egy kicsit nyugalmasabb körülmények között végezhesse reformátori munkáját, elfogadta a meghívást, de még abban az évben meghalt pestisben.
A fia, Huszár Dávid folytatta a munkáját ott a gyülekezetben is, mint annak lelkipásztora, apja mellett ő is megtanulta a nyomdászszakmát, s mint a reformáció nyomdásza is sok hasznos munkát végzett.
Huszár Gál komolyan vette, mert kénytelen volt komolyan venni, hogy nincs itt nékünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Az ő életét és igehirdetését is ez határozta meg, hogy mit jelent Jézus halálának a jelentősége. Az első mű, amit kinyomtatott a Magyaróváron felállított nyomdájában, Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről szólt. Ezt éppen ő maga írta. Aztán nem túl sokat nyomtatott magától, de akkor még nem ismerték őt, és de szinte jobb híján nyomtatta ki ezt a kis füzetet. Világos tanítás arról, hogy mit tett értünk Jézus, mit tanít erről a teljes Szentírás.
Ő nem szégyellte Megváltóját. Nem szégyellte megvallani sem. Vállalt minden áldozatot azért, hogy vallást tehessen róla. Annyira jellemző, hogy minden anyagi haszonról lemondott. Minden személyes kényelmet elfelejtett. Minden egyé-ni dicsőség vagy dicsőségkeresés ismeretlen volt számára.
Amikor egyszer megkérdezték: miért vállal ennyi szenvedést? Nincs otthona. Egyik évben itt lakik, a másik évben ott. Lehetetlen így élni. Ezt válaszolta: „Mit ne vállalnék én az mi Istenünk dicsőségé-ért és az magyaroknak boldogulásáért!?”
Mit ne vállalnék én…. Olyan természetes az nekünk, hogy bármiről szívesen lemondunk az mi Istenünk dicsőségéért és legalább az mi kis családunk üdvösségéért? Fontos nekünk ez? Oly nehezünkre esik bármilyen önmegtagadás. Úgy tudjuk évek múlva is emlegetni a legkisebb hátratételt vagy kigúnyoltatást, mintha ez nem lenne természetes velejárója az engedelmes Krisztus-követésnek és a neki való szolgálatnak. Mit ne vállalnék én az mi Istenünk dicsőségéért és az magyaroknak boldogulásáért! Nem így érdemes élni? Többet ért volna, hogy összespórol a jól menő nyomdájával néhány házat, aztán mi lesz velük? Hol lennének már azok ővele együtt? A nyomtatott mű-vek meg sokakat üdvösségre segítettek, és még ma is olvashatók és hasznosak.
Aki Jézus áldozatának a jelentőségét és értelmét igazán a szívébe vette, ahogy egyik régi énekünk mondja, annak könnyű lesz minden áldozatra késszé válni Isten dicsőségéért és mások üdvösségéért. Az ilyen ember nem önmagának lesz fontos, hanem fontossá válnak neki szent ügyek. Fontossá lesznek mások, és mindenek felett az a Jézus, akiről Pál apostol ezt mondta: „Szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2,20).
Reformáció ünnepén azt kérdezi tőlünk Isten ezen az igén keresztül: Hol kellene hozzálátnunk a magunk életének a megreformálásához? Vagyis, hogy Isten igéjéhez visszaigazítsuk az életgyakorlatunkat meg a szemléletünket is. Egyáltalán személyes kincsünkké vált-e már az, amit Jézus nekünk golgotai halálával szerzett? El tudjuk-e mondani ilyen hálától, tisztelettől, szeretettől átitatott hangon, hogy személy szerint is tudom, hogy szeretett engem, és önmagát adta érettem? Éppen ezért én is felajánlom önmagamat az Ő szolgálatára. Használjon engem úgy, ahogy akar. Személyes kincsünk-e már az, amit Jézus nekünk halálával szerzett?
Gyakoroljuk-e azt, amiről az ige olyan szépen mondja: „jó dolog, hogy kegyelemmel erősödik meg a szív.” Elég-e nekünk ez a bizonyosság, hogy Isten kegyelmes úr. Nekünk is elég az Ő kegyelme. Nem a teljesítményeink után fizet, hanem ajándékot kínál. Aztán majd képesek leszünk olyan teljesítményekre, amikre magunktól soha nem lennénk. Mert akiben az Ő Szentlelke lakik, és akit a Krisztus iránti hála motivál, az önmagát felülmúló teljesítményeket tud majd felmutatni.
Készek vagyunk-e vállalni azt a sorsot, amit nekünk adott? Azt a helyet, ahova letett minket. Azokat az embereket, akik között el kell töltenünk a mindennapjainkat. Azt a fizikumot, amit kaptunk tő-le, beleszámítva gyöngeségeinket is. Azokat a szellemi képességeket, azokat az anyagi körülményeket. Egyáltalán mindent, amit Ő jónak látott nekünk adni?
Aztán észrevesszük-e azokat a feladatokat, amikkel Ő meg akar ajándékozni? Amikkel megtisztel. Amikkel be akar vonni a maga emberek üdvösségét munkáló és emberi nyomorúságokat szüntető áldott munkájába? Használhat-e minket Isten arra, amikre akar?
Vagy tele vagyunk panasszal, elégedetlenséggel? Mindig valami más kellene, még a feladat sem jó? Semmi sem jó. Mert a mi Urunk nem jó. Mert nem tekintjük Őt igazán Urunknak. Nem bízunk benne annyira, hogy úgy a legjobb, ahogy azt Ő elrendezi és elrendezte az életünkben.
Mert ha így tudnánk elfogadni jelenünket, akkor ragyogna fel előttünk még inkább az a jövendő is, amit elkészített. Ó, de nagy szükség van ma olyanokra, akiknek egészséges bibliai jövőképük van, és így tudnak vigasztalni, bátorítani másokat! Akik okkal, ok nélkül elkeserednek, elcsüggednek, sötéten látják, vagy semminek nem látják az értelmét, következésképpen a jelen feladatait sem végzik, mert minek, — azokban a lelket kell tartani, lelket kell önteni, és Isten az övéit fel tudja használni arra: mutassák az utat, hol lehet Szentlelket kapni. Ott találhatnak ők is oda a Krisztus keresztjéhez és kaphatnak ott új életet.
Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, és nem minden egyébbel, amit itt felsorol. Éppen ezért ne hagyjátok idegen tanításoktól magatokat félrevezettetni, hanem nézzetek arra, akit kivégeztek, akinek a vére megtisztít minket, aztán kivitték a kapun kívül és ott halt meg; és menjünk ki mi is Őhozzá. Vállaljuk Őt és valljuk meg Őt. Engedjük, hogy éljen bennünk, éltessen minket és tudjuk másokhoz is vinni ezt az éltető evangéliumot.
Isten segítsen minket, hogy ez az igazi belső reformáció elkezdődjék vagy folytatódjék az életünkben. Szakadatlanul folytatódjék, mert mindig eltérünk valamilyen ponton az igétől, és az a kegyelem, hogy vissza lehet oda térni.

Ahogy azt előre jeleztük, szeretnénk ma egy kicsit emlékezni. Különösen arra az útra, amit gyülekezetünk újjáalakított énekkara harminc év alatt megtett. Vezessen bennünket most is Isten igéje.
Túl a mai jubileumon és csendes há-laadásunkon, azt nézzük meg ennek az igének alapján, miért tartja Isten szükségesnek, hogy néha emlékezzünk. Mik a helyes emlékezésnek a gyümölcsei? Ebből a felolvasott néhány versből világosan kiderül, hogy Isten néha egyenesen megparancsolja az Ő népének, hogy emlékezzék. Itt háromszor egymás után hangzik el ez a parancs. Emlékezzél meg, el ne felejtsd, gondolkozzál rajta!
Minden jubileumtól függetlenül is fontosnak tartja Isten, hogy néha álljunk meg, és helyesen emlékezzünk, mert ennek gyümölcsei vannak. Mik ezek?
Mikor hangzott el ez, amit most olvastam? Véget ért a negyven évi pusztai vándorlás. Izráel népe megérkezett az atyák földjének a határához, az ígéret földjéhez, és készen állt a honfoglalásra. Akkor adta Isten ezt a tanítást az Ő népének.
Mindenekelőtt arra figyelmezteti őket, hogy emlékezzenek az atyákra. Mindnyá-juknak van atyjuk. Nem velük kezdődött a történelem, és nem is velük végződik, akármilyen rosszul esik ez egyik-másik hiú és gőgös embernek. A nemzedékek, a népek, a történések egy-egy láncszem csupán ezeknek a hosszú láncolatában. Az atyákra és az atyákkal kötött szövetségére emlékezteti itt Isten mindenekelőtt az Ő népét, mégpedig azért, hogy ez ébresszen a szívükben alázatot, hogy nem ők a világ, ők csak egy kicsi láncszem, és ébresszen a szívükben tiszteletet azok iránt, akik előttük jártak.
Sok ünneplőből és ünneplésből pontosan ez a két fontos motívum hiányzik: az alázat meg a tisztelet. Sokan úgy ünneplik és ünnepeltetik magukat, minthogyha csak belőlük állna a világ. Mi úgy adunk hálát Istennek a gyülekezet énekkarának utolsó harminc éves szolgálatáért, hogy tudjuk, hogy ennek a szolgálatnak és ennek a kórusnak előzményei is voltak.
Ahhoz, hogy egy gyülekezet énekkara szolgálhasson, először gyülekezet kell, és akkor még nincs énekkar. Először Isten nehéz időkben gyülekezetet hozott létre itt, ezen a helyen. A háború első évé-ben, 1939-ben, felépült ez a templom iszonyatos erőfeszítések árán. A háború alatt épült fel a többi épület, de ezzel az építéssel párhuzamosan már elkezdte mű-ködését egy énekkar. Először dalárdának nevezte magát, aztán gyülekezeti énekkarrá vált, és a gyülekezet első orgonistájának, Kupay Dénesnek a vezetésével évtizedekig szolgált itt egy tehetséges, jó hírű kórus. (Nem tudom, van-e itt valaki, aki ebben az első kórusban részt vett. Ha van bátorsága a kezét feltartani. Van. Akkor kérem utána ismerkedni és barátkozni az énekkar mai tagjaival, mert lesz erre lehetőség.)
Isten tehát támasztott atyákat, akik nehéz időben is helytálltak és az Ő csodálatos kegyelme támaszt fiakat, mert az Ő kegyelme nem változik. Ő maga sem változik: Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz.
Külön Istent dicsőítő bizonyságtétel sorozat lenne, ha itt ki-ki elmondaná az énekkar mai tagjai közül, hogyan került egyáltalán Isten közelébe, hogyan állította Isten be ebbe a szolgálatba. Minden itt ülő testvérünk élete olyan történet, amiben Isten keze munkája látszik.
Tulajdonképpen jó is lenne, ha egyszer elmondhatnák, hogyan hozta ki mindannyiukat, mint ahogy mindnyájunkat, engem is, Isten a nagy lelki sötétségből, a tudatlanságból, a hitetlenségből. Hogyan ragyogott fel előttünk az a világosság, amiről itt most énekeltünk. Hogyan változtatta meg a gondolkozásunkat és életünket az az ige, amiről énekeltünk. Hogyan munkálkodik Isten ma is. Voltak atyák, vannak fiak, és lesznek fiak, mikor mi már sehol sem leszünk. Ha ez a világ még áll, akkor Krisztusnak lesz gyülekezete, és egészen bizonyos, hogy akkor is lesznek, akik szívből magasztalni fogják Őt, egyedül vagy közösen, kórusban. Jó lenne, ha ma este mindnyájan egy szívvel tudnánk mondani: nemzedékről nemzedékre nagy a te hűséged…
Nekünk nem szabad elfeledkeznünk az atyákról, a gyökereinkről. Így a reformáció emlékünnepéhez közeledve különösen sem.
Mik az emlékezés gyümölcsei? Mindenekelőtt az, hogy megerősíti a közösségnek az összetartozását és ennek a tudatát. Különösen nagy kiváltság közösen emlékezni valami közös élményre, mert ez azt jelenti, hogy egy közösségnek közös kincse van. Nem lehet megmondani, kié. Mindnyájuké, és nem osztoznak rajta valamiféle arány alapján. Az a közösségnek a kincse.
Tessék megfigyelni, amikor egy közösségben elhangzik egy név vagy helyszín, vagy — énekkarról lévén szó — zenemű, s egyszerre mindenki nevetni kezd. A kívülálló nem érti: mit nevetnek ezek? Valamit együtt éltek át, és az az ő közös kincsük. Van egy közös nyelvük: elég egy szó, és az mindannyiukat derűre hangolja, vagy mindannyian elkomolyodnak, mert az olyan emlék. Az az ő kincsük. Ezért szükséges néha emlékezni a közösen átélt élményekre, mert az erősíti az összetartozás tudatot. Tessék ezt gyakorolni családon belül is! Érdemes, mert gyümölcsöket terem.
Aztán a közös emlékezés gyümölcse az is, hogy tudatosítja az emberben, mi-mindent kapott menet közben, mert sok mindent elfelejtünk. Azért is elfelejtünk sok mindent, mert szelektív az emlékezésünk. Válogatunk, de a bennünket ért sérelmeket nem felejtjük el. Évtizedek múlva is fel tudja frissíteni sok ember, egyre élénkebb színekkel, hogy őt hogyan bántották meg. A hőstetteinket sem szoktuk elfeledni.
Az ajándékokat, amiket másoktól kapunk, egy-egy szívességet, áldozatot, amit értünk hoztak, ó, de sokan, ó, de könnyen elfelejtik.
Azért is feledékenyek vagyunk, mert a legtöbbünket az jellemez, hogy nagyon összpontosítunk a jelenre meg a közvetlenül előttünk álló feladatokra. És ha sikerült úgyahogy megoldanunk, akkor ott van a következő közvetlenül előttünk álló feladat, és a múlt olyan hamar feledésbe merül, és nem tartjuk számon, hogy mi-mindent kapunk menet közben. Mennyi ajándékot, mennyi olyan próbatételt, ami hasznunkra vált. Milyen sok szabadítást vitt véghez Isten a mi kicsi életünkben, vagy egy közösség életében. Milyen sok öröm és bánat, bűn és annak a megbocsátása, elakadás és újrakezdés van egy-egy közösségnek az életében. Szükséges az, hogy ezt számon tartsuk.
Nem véletlenül bíztat erre a Zsoltárok könyvében is Isten többször: el ne felejtsd, mennyi jót tett veled Isten…
Egyszer egy naptári év vége felé megkérdeztem egy ismerősömet: mi volt annak az évnek a legjelentősebb eseménye a számára? Biggyesztett és azt mondta: hát… az idén? Semmi. Ez olyan eseménytelen esztendő volt. Semmi említésre méltó nem történt? Nem, nem emlékszik rá. Mondom: a tavasszal sem? Miért? Mire gondolok? Amiért olyan sokat imádkoztunk akkor közösen, és ami megoldódott. Ó! Kiáltott fel. Hát az nagy csoda volt. Az tényleg csoda volt. És kezdte magyarázni nekem, milyen csoda volt. Becsületére váljék, hogy másnap visszajött egy listával és ezt mondta: Az este összeírtuk a feleségemmel, hány csodát tett Isten velünk az idén. Elmondta: szégyelli magát, hogy biggyesztett és azt mondta: semmi említésre méltó nem történt. Jellemző volt az a mondat, amivel befejezte: nem is gondoltam, hogy ilyen gazdag vagyok.
Nos, éppen ez az. Nem tudatosítjuk magunkban, milyen gazdagok vagyunk. Emlegetjük a szükségünket, panaszkodunk. Elsoroljuk, mit nem sikerült még elérni, megvalósítani, de amire Isten már elsegített, amihez érdemünk nélkül hozzá segített, tele van a zsebünk, a két kezünk, tele lehetne a szívünk is örömmel, a szánk hálával, ha tudatosítanánk, hogy mi-mindent cselekedett Ő. Ezért is parancsolja Ő, hogy emlékezzél meg néha az egész útról, és majd megtudod, milyen gazdag vagy, még másoknak is tudsz ebből a gazdagságból adni.
Aki így tud helyesen emlékezni, az tud reménységgel előre nézni is. Péter apostol második levele elsősorban az utolsó időkről szól. A Krisztus visszajövetelével kapcsolatban mond el fontos, a Szentlélektől ihletett kijelentéseket. Ott gyakran írja azt, hogy emlékeztetés által akarom erősíteni a ti hiteteket. Mindjárt az első fejezetben ezt írja: „Helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Igyekeztem is, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekről.” — Ezért is írta le.
Vagy azt mondja: „Ez már a második levelem, amit hozzátok írok, mert ezekben emlékeztetés által akarom ébresztgetni a ti tiszta gondolkozásotokat.”
Emlékeztetnünk kell egymást. Ne vegyétek rossz néven, ha családon belül valaki néha emlékeztet arra, hogy min mentetek keresztül, arra, hogyan veszítettetek el valamit, és hogy folytatódott az, esetleg Isten valami mást adott helyette. Isten számtalan ajándékára és az Ő munkájára bizony ezzel a tudatos vággyal kell emlékeztetni magunkat és egymást, hogy erősítse a hitünket.
Az az Isten, aki eddig kísért minket, ezután is kísérni fog — megígérte. Az, aki ilyen gazdag volt és gazdagon ajándékozott, a jövőben is ugyanilyen gazdag lesz. Nem rövidült meg az Ő keze, és nem változik meg ezután sem. Sokkal nagyobb bizalma és több reménysége lesz az ilyen embernek, ha előrenéz, mert — és ez az emlékezésnek a legnagyobb gyümölcse — Istenre irányítja a figyelmünket.
Mózes itt pontosan ezt végzi. Ez fontos és átgondolt lelkigondozói igehirdetés, amit ő itt a népnek, az erejüket messze meghaladó feladat előtt, a honfoglalás előtt mond. Nem restelli sorolni, számba venni: el ne felejtsétek: Isten hozott ki minket a rabszolgaságból, Isten vezetett minket a félelmes pusztában, ahol mérges kígyók meg sok veszedelem volt. Isten táplált minket mannával a pusztában. Ő tett próbára is, hogy aztán végül jót tegyen velünk, és kiderüljön, mi van a szívünkben. Nehogy azt mondjad: a te kezed szerezte magadnak ezt a gazdagságot, hanem Ő adott erőt ahhoz, hogy ezt megszerezzed és a tiéd legyen.
Állandóan felfelé mutat. El ne bízzá-tok magokat, és el ne csüggedjetek, ha elő-re néztek a nehéz feladatokra, Isten holnap is ugyanaz lesz, aki tegnap volt. Az Ő szüntelen jelenlétében élhet az Ő népe.
Ezért fűz ehhez a parancshoz — hogy emlékezzetek — két másik parancsot. Egy negatívum meg egy pozitívum keretezi be. Azt mondja: fel ne fuvalkodjál, amikor majd bemész és bő termés lesz, mert ezt Isten ajándékozza neked. S a másik: dicsérd akkor a te Istenedet. Ne csak vedd tudomásul, hát igen, milyen jó, hogy tegnapelőtt is adott, tegnap is adott, ma is adott, biztos ad majd holnap is, de jó nekem! Ne így érjen véget az emlékezés, hanem úgy, hogy elkezded dicsőíteni Őt.
Itt mutat rá arra ez az ige, hogy az emlékezés hogyan magasztosulhat istentiszteletté, és a hálaadás hogyan fényesedhet Isten-dicsőítéssé. Mert a hála csak azt fejezi ki, mit kapott valaki ajándékként. A dicsőítés viszont azzal kerül kapcsolatba, aki adta ezeket az ajándékokat. Istennel kerül az Őt dicsőítő ember szoros közösségbe. Az Istent-dicsőítő az angyalok tevékenységét végzi.
Ha egy imádkozó hívő, ha egy keresztyén énekkar szívből, tudatosan, programszerűen tudja dicsőíteni az Istent, akkor valami örökkévalónak lehet a részese. Akkor valami mennyei foglalatosságot vé-gezhet, és erre a sok nyomorúsággal megvert földre az ilyen hívő és ilyen kórus a mennyet hozza le, és ez áthatja a leghétköznapibb tevékenységünket is. Ezért fontos emlékezni. És hogy az emlékezés ne csak az emlékek felsorolásából álljon, hanem Isten dicsőítésévé váljék.
Azt mondja a Biblia: az emlékezés során lesz könnyű felismerni és megbánni a bűneinket is. Bűnöket, amiket elkövettünk, és nem szeretnénk újra elkövetni. Mulasztásokat, amiket már nem tudunk pótolni, de van rájuk bocsánat. Olyan rendezetlenségeket, amik során másokat sértettünk meg, vagy másoktól kapott sérelmeket hordozunk magunkban, az is bűn, ezt világosságra lehet hozni, és az emlékezés szintén segít ebben. Világosságra hozni a sötétség dolgait, és bocsánatot kapni.
Egészen meg vagyunk-e győződve arról, hogy ez a felsorolás, amit itt olvastunk, a személyes életünkre nézve is érvényes? Isten hozott ki, Isten őrzött meg, Isten ajándékozott meg, Isten munkája, hogy ma este itt lehetünk, Isten kezdte el bennünk az Ő munkáját, Isten akar és tud egészen új emberré formálni minket, Isten készített el nekünk még soksok ajándékot, közben próbákat is, azokból szabadulást is. Isten akar használni bennünket az Ő dicsőségére és mások javára.
Jó lenne, ha szívünk minden dobbaná-sa ezt lüktetné, ami itt az igében van: Ő… Ő… Ő. Ő vezetett ki, Ő védett meg, Ő táplált, és Ő fog holnap meg holnapután is hűséggel hordozni. Az Ő keze. Ne mondd azt, hogy a te kezed, hanem az övé.
Szeretném a cselekvő Istenre irányí-tani ma este a figyelmünket. A teremtő, gondviselő, megváltó, minket személy szerint is szerető Istenre. Arra a kézre, amiről azt mondja a Biblia, hogy egyszer lenyúlt a magasból, hogy felvegyen minket. Kiemeljen onnan a kétségeknek, és kétségbeesésnek, vagy önhittségnek, de mindenképpen a hitetlenségnek a mélyéből, ahova Őnélküle kerültünk. Sőt, ha tovább folytatjuk, a Biblia azt mondja: Isten keze tulajdonképpen egy személy, akiben lenyúlt utánunk és ez Jézus Krisztus, aki minden áldozatra kész volt azért, hogy segítsen rajtunk. Ő engedte, hogy a két kezét odaszögeljék a kereszthez, azért, hogy aztán az Isten minden gazdagsága azoké lehessen, akik Őbenne hisznek.
A helyes emlékezet ezt a két kezet hozza most szemünk elé. Azt a két kezet, amelyikkel Ő csak inthetett volna, és angyali seregek sokasága elzavarja az ellenségeit, de ő ezt nem tette. Végigjárta a szenvedés útját, vállalta a kínhalált azért, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk. Azért, hogy mindnyájann használható eszközökké váljunk az Ő kezében.
Jó lenne, ha ezt a két csendes napot, ami most előttünk van, tudatosan is felhasználnánk emlékezésre, de így: fel ne fuvalkodjék a te szíved, hanem dicsőítsed a te Istenedet, az Urat. Miközben a múlt ajándékait számba vesszük, személyes, szoros közösségbe kerülünk az ajándékozóval, és egészen rábízzuk az ismeretlen jövőnket. Ha valamit az énekkarnak kívánok, akkor az az: legyenek ők is eszközzé ennek az ajándékozó és minket szerető Istennek a kezében.

Két héttel ezelőtt arról volt szó, mit jelent a korszakváltás egy olyan ember életében, aki hitetlenből hívővé lesz. A Kolosséi levélből akkor olvasott mondat alapján láttuk, hogy az ilyen emberrel az történik, hogy Isten átemeli őt a sötétség hatalmából Jézus Krisztus országába. Egy új országban kezd el élni az ilyen hitre jutott ember, és valóban új korszak kezdődik el számára ezzel.
Próbáltunk néhány dolgot felsorolni, ami együtt jár ezzel a változással. Mindenekelőtt új ura lesz az ilyen embernek. Nem gazdátlan, apátlan, anyátlan kiszolgáltatott, de nem is a bűnnek a rabszolgája, hogy kénytelen legyen azt cselekedni, hanem Jézus Krisztus testvére és így szolgája lesz.
Láttuk, hogy az új határok mögött új védelmet élvezhet. Régi ellensége csak a határon kívülről riogatja, de nem kell félnie, mert biztonságban van. Ebben az új országban új jogai is vannak. Természetesen új kötelességei is. Újfajta viszonyulásba került Istennel: nem ellensége többé, és nem úgy kell félnie Istentől, mint ellenségtől, hanem Isten gyermekévé lett. Új közösségbe került, a szentek közösségébe, — és a Biblia nem azokat nevezi szenteknek, akiket a római egyház szentté avat, hanem mindazokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, akik Jézusban új életet kaptak, akik Jézus szentségét kapták. Ezek a szentek a Biblia tanítása szerint, és ebben az új országban, Krisztus országában a társadalom ilyenekből áll.
Végül megemlítettük azt is, hogy új értelmet is kap az ilyen ember, ami azt jelenti, hogy másként ítéli meg a dolgokat. Új értékrendje alakul ki, sok mindennek egészen más lesz a jelentősége az életében, mint korábban.
Ez az igazi korszakváltás lelki értelemben minden ember életében. Ezzel csakugyan új kezdődik, sőt Pál apostol a Korinthusi levélben fokozza ezt, és azt mondja: aki így a Krisztusba bekerül és a Krisztusban él, az új teremtés. A régiek elmúltak, ímé új kezdődik, újjá lett minden. (2Kor 5,17)
Ezt a gondolatot szeretném most folytatni, mert annak a mondatnak, amit a múltkor Pál leveléből olvastunk, van egy különösen elgondolkoztató párhuzamos helye a Bibliában. Kiderül, hogy amit Pál a kolosséiaknak írt, azt nem magától írta, hanem előbb hallotta azt valakitől. Mégpedig Jézus mondta neki, amikor be-állította az apostoli szolgálatba. Mit mondott neki? Azt, amit most hallottunk a Cselekedetek Könyvéből. „Azért küldelek el téged — Pált —, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből világosságra, és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek, hogy bűneik bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek a bennem való hit által.”
Egy kicsit tömör, meg úgy tűnik, túl sok mindent mond, pedig világos felsorolás ez. Azt mondja: legalább ez az öt változás következik be annak az életében, aki csakugyan újat kezd Jézus Krisztussal — a benne való hit által. Aki felismeri, hogy Jézus élő személy, elkötelezi magát Jézus mellett. Jézus uralma alá rendeli az életét. A tőle elfogadott bűnbocsánat rendezi a múltját, és Őreá mint Úrra bízza rá a jövőjét. Éppen ezért teljes figyelemmel tud helytállni a jelenben. — Ez jellemzi az újjászületett embereket egyebek között. Ezzel az újjászületéssel ez az öt változás jár együtt.
Az első, hogy megnyisd a szemüket. Miért kell megnyitni? Mert nincs nyitva. A Biblia azt mondja, hogy a szó lelki értelmében mindnyájan vakon születünk, és később is különféle látási zavarokkal küszködünk. Egyszer túl nagynak látjuk magunkat, máskor túl kicsinek. Istent, úgy ahogy megszületünk, egyáltalán nem látjuk. A veszélyeket hol túlbecsüljük, hol lebecsüljük. Egymást sem vesszük észre sokszor. Keresztülnézünk egymáson és összeütközünk egymással. Vannak, akik rémüldöznek elképzelt veszedelmek és bajok miatt, és vannak, akik a meglevő tények következményeit sem veszik komolyan, és nem számolnak velük. Akinek Jézus Krisztus megnyitja a szemét, az előtt valóban egy új világ tárul fel, és egyszerre tisztán kezd látni közelre is és távolra is.
Mindig szép élmény, amikor valaki hitre jut, és egyszerre észreveszi azokat, akik között él, s rájuk csodálkozik. Észre veszi azt is, hogy mit nem kaptak meg tőle addig. Észre veszi azt is, hogy mit kapott ő tőlük addig, és hálás lesz érte. Észreveszi a háza népét: a házastársát, a gyerekeit, az öreg szüleit. Ugyanígy messzire is lát az ilyen ember, egészen túl a láthatókon. A Biblia azt mondja: látja a láthatatlanokat. Éppen ezért erős szíve lesz. Mózesről olvassuk ezt. „Inkább vá-lasztotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyö-nyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva a Krisztus gyalázatát. Erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.” (Zsid 11,27)
A szem számára láthatatlanokat is valóságnak érzékeli az, akinek hite lesz. A hitünk az érzékszervünk, ami előtt megnyílik a láthatatlan világ, s megdöbbennünk, hogy addig a valóságnak csak egy részén tájékozódtunk, és azt hittük, mindent ismerünk, s így vontunk le következtetéseket, szükségképpen téves következtetéseket.
Jézus Krisztus kinyitja az embernek a szemét, ezért lát túl mindig a pillanaton, annak az elkeserítő vagy lelkesítő momentumain, és ezért jók mindig a kilátásai, mert van reménysége az ilyen embernek. Számol Istennel és számít rá. Ez az első, ami az újjászületéssel jár. Jézus kinyitja a szemünket, és ezt Ő az igéjével végzi el mindenkiben.
A másik, amit olvastunk, hogy sötétségből világosságra segít minket. Azt hiszem, sokunk tapasztalata, hogy vannak olyan sötét gondolataink, amik időnként meggyötörnek. Vannak sötét indulatok, amik magukkal ragadnak. Mi magunk is szégyelljük, hogy elragadtattuk magunkat. Vannak olyan sötét dolgok a múltunkban, jelenünkben, amikről nem szeretnénk, ha kiderülne, amiket igyekszünk rejtegetni, takargatni, és ez sok energiát elvesz az embertől.
Az első ember, amikor szembefordult Istennel, már rejtőzni kezd előle. Isten kérdezi Ádámot: mi történt? Egész eddig örömmel jöttél elém, most pedig bújsz. Szembefordultál velem? Ettél a fáról, amiről tiltottalak? Ezek a sötét dolgok, amiket rejteget az ember, megterhelik az életét.
Hinni azt jelenti, hogy kilép valaki ebből a sötétségből. Pál apostol azt mondja: lemondunk a szégyen takargatásáról. Nem takargatjuk tovább a bűneinket, mert addig összezárva vagyunk, és addig a bűn előbb-utóbb megfojt, hanem kitesszük a középre, és néven nevezzük. Ezt nevezi a Biblia bűnvallásnak. Amíg rejtegetem, addig egy vagyok vele, és szívja el az erőmet, örömömet, és tönkretesz. Amikor néven nevezem, elváltam tőle. Megtagadom, abbahagyom, és Isten bocsánatát kérem rá. Világosságra hozom a sötétségnek a dolgait. Amíg rejtegetem, elválaszt attól, aki ellen elkövettem, és Istentől mindenképpen. Mihelyt néven nevezem, vagyis világosságra hozom, összekapcsol.
Házaspárok, akik szoktak bűnt vallani együtt Istennek, tudják, milyen erős kapocs az, hogy én bocsánatra szoruló bűnösnek vallom magam, meg te is, e tekintetben semmi különbség nincs köztünk, milyen jó, hogy egyek vagyunk az elnyert bocsánatban is. És Istennel is közösségre viszi ez az embert. Ezért olvassuk a János levelében, ha világosságban járunk, közösségünk vagy egymással. Sötétségből világosságra segít tehát bennünket Isten.
Amíg Jézus nem lépett be Zákeus otthonába, addig rejtegette a lopott pénzt. Ahogy Jézus ott leült, kezdte magát rosszul érezni a lopott pénz rejtegetése miatt. Érezte: itt el kell dönteni, vagy Jé-zus marad itt, vagy a rejtegetett pénz. Úgy döntött, hogy a rejtegetett pénzt világosságra hozza, és visszaadja azoknak, akiktől zsarolással elvette, mert neki Jézus kell.
A harmadik, amit említ alapigénk, hogy rabságból szabadságra segít minket Jézus. Pál apostol így fogalmazta a múltkori igében, hogy: „kiszabadított a sötétség hatalmából”, itt pedig így olvastuk: „a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek”.
Tudjuk, mert sokszor volt erről szó, hogy a Biblia azt írja és a tapasztalat szomorúan ezt bizonyítja, hogy attól kezdve, hogy Istennel szembefordultunk, egyfajta kényszerpályára kerültünk. Nem tud mást tenni az ember, mint vétkezni. Nem tud Isten akarata szerint cselekedni még akkor sem, ha szeretne. Most olvastuk a János 8-ban Jézus szavait: „aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek, de akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad lesz.” Jézus Krisztus szabadítónak jött.
Szeretnék ma mindenkit nagy szeretettel hívni hozzá, mint Szabadítóhoz. Jó lenne, ha valahányszor kimondjuk az Ő szent nevét, eszünkbe jutna, hogy ez a név: Jézus, azt jelenti: Szabadító. Mert nekünk szabadítóra van szükségünk, mivel magunktól nem boldogulunk a bűneinkkel.
Valaki így mondta: miután az ember kénytelen vétkezni azóta, hogy Isten ellen fellázadt, még azt is meg kell tapasztalnia, hogy a bűn kényszerének a tragikuma a bűn akarásának a démoniságává fokozódik. Tehát nemcsak kénytelen vagyok vétkezni, annyira megromolhatok belsőleg, hogy még akarom is a vétket. Nemcsak azt élem át, hogy mikor nem akarom is, teszem, mert tehetetlen vagyok, hanem oda süllyedhetek, hogy már akarom is, sőt már nem is látom bűnnek a bűnt.
A világ eseményei, amik most körülvesznek minket, szomorúan illusztrálják ezt az igazságot. Jézus Krisztus szabadítónak jött. A bűn rabságából az Isten fiainak a szabadságára segít el bennünket, hogy tudjuk azt cselekedni, amit már jónak látunk. Legyen örömünk az Istennek való engedelmességben és egymásnak az őszinte, érdek nélküli szeretésében. Ehhez azonban szabadítás kell. Nem véletlen, hogy még Jézus emberré létele előtt az angyal azt parancsolta Józsefnek és Máriának: nevezzétek őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből (Mt 1,21). Jézus = Szabadító.
Akik már megtapasztaltuk azt, hogyan szabadít meg minket, bennünket meggyötrő kényszergondolatokból, vissza-visszatérő félelmektől, ártatlannak tű-nő vagy nagyon is durva szenvedélyekből, megrögzött rossz szokásokból, ördö-gi kötelékekből, amikkel szemben teljesen tehetetlenek voltunk, hogyan szabadított ki a halálból és a kárhozatból, az nem tudja elfelejteni ezeknek a szabadításoknak a tényét, az újra és újra jön szabadításért a szabadító Jézushoz.
A negyedik, amit olvasunk, hogy bű-neiknek bocsánatát nyerjék. Erről külön beszél itt Jézus. Nemcsak azt említi, hogy sötétségből világosságra hoz minket, hanem hogy teljes bocsánatot nyerjünk a bűnökre. Többnyire azzal kísérletezünk, hogy megpróbáljuk a bűnt és annak a következményeit eltüntetni, s megpróbálunk úgy élni, mintha nem lett volna.
A múltkor beszélgettünk egy házaspári körben, és valaki bátran képviselte azt, hogy legjobb, ha a kényes kérdésekről nem beszélgetünk otthon, mert akkor nem lesz veszekedés. Aztán felzúdult a társaság: ők mást tapasztaltak. Azt tapasztalták, hogy legjobb, ha a kényes kérdésekről beszélgetünk és kimondjuk, végighallgatjuk egymást és újat kezdünk. Legjobb, ha tudunk bocsánatot kérni, és szívből megbocsátani. Ehelyett azonban sokan besöprik a szőnyeg alá. Bűntudat akkor is, lelkiismeret-furdalás akkor is gyötri az embert, ezért nagy ajándék, hogy van bocsánat. Az emberi bűnt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Mi tudjuk, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bővőlködik a megbocsátásban.
Szeretnék hívni mindenkit: jöjjünk bizalommal a bűneinket megbocsátó Istenhez.
Végül azt olvassuk itt: szegénységből gazdagságba hív minket Jézus. „A megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek.” Furcsa ez a kifejezés. Ugyanazt jelenti, amit a múltkor a Róma 8-ból idé-zett mondat jelentett, hogy az ilyen hívők Isten örökösei és Krisztus örököstársai lesznek. Azt jelenti ez, amit Pál apostol boldogan így újságol: minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé. Vagy amit szintén a Római levél 8. részében ír: „Aki az egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándé-kozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).
Isten mindent nekünk akar ajándékozni. Erre nézve elég részletes felsorolást találunk a Bibliában. Nekünk ajándékozza Jézus Krisztus igazságát. Az, hogy egy minden porcikájában, velejéig bűnös ember olyan igaz legyen Isten előtt, mint az Ő egyszülött Fia, aki bűnt nem ismert. Nekünk ajándékozza Jézus Krisztus szentségét, tisztaságát. Jézus nekünk ajándékozza az Ő békességét. Azt mondja: „az én békességemet adom nektek”. Nekünk ajándékozza az örömét: „az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Nekünk kínálja az Ő Lelkét, Szentlelkét. Sőt még az ő dicsőségét is, mert nekünk kínálja az Ő életét, önmagát. Aki Jézusban hisz, abban Jézus kezdi el a maga életét. Ez az igazi korszakváltás, ez az új teremtésnek a csodája.
Mit kaptunk mi meg már ebből: hogy megnyissa a szemüket, hogy sötétségből világosságra jussanak, rabságból szabadságra, hogy bűneik bocsánatát nyerjék, és hogy Krisztus örököstársai, Isten örö-kösei legyenek, szegénységből gazdagságra jussanak?
Szánjunk még a mai nap folyamán egy kis időt, hogy öt ujjunkon sorra vesszük ezeket a dolgokat. Megvizsgáljuk, melyikkel hogyan állunk: valóban látunk-e már a szó bibliai tágas értelmében, akarjuk-e, hogy Isten elsegítsen erre a helyes látásra? Valóban megutáltuk-e már a sö-tétség dolgait, van-e bátorságunk kilépni a világosságra, kérünk-e Jézustól ehhez bátorságot? Annyira megszoktuk-e már a bűn rabszolgaságát, hogy fel sem tűnik. Nem akarnánk az Isten fiainak a szabadságára eljutni? Nem kell a bűnök miatt szenvedni. Van teljes bocsánat Istennél. Nem kell sok minden hiánya miatt szűkölködünk, Ő gazdagságra akar elsegíteni bennünket. Lehet ezt kérni még ma, s lehet hálás szívvel elfogadni. De csak úgy, ahogy hallottuk az igéből: Vele együtt. Jézussal együtt mindezt megkapja a hívő.
Mielőtt ezért imádkozunk is, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik szinte felsorolja ennek az igének a tételeit.

Mily jó, ha bűntől már szabad,
Az Úr szolgálja vagy.
A bűn szolgája gyáva rab,
A Krisztusé szabad.

A bűn sötétben tévelyeg
És bajba dönt vakon.
De Krisztus kézen fog s vezet
Világos utakon.

A bűnben kín van s gyűlölet,
Mi mást, más minket öl.
Öröm köt egybe s szeretet
Az Úr szívén belől.

Már szolgád lettem, Jézusom,
Ki értem áldozál.
Más uram nincsen, jól tudom,
Mert bűnből kihozál.

Légy áldott, Krisztusom te nagy!
Hadd adjam át szívem.
Vedd szívesen, hogy hol te vagy,
E szív is ott legyen.
(467. ének)