Cseri Kálmán

Ma arra a kérdésre keressünk választ a Bibliában, hogyan viszonyult Jézus a családjához. Egyrészt azért keressünk választ, mert valaki kérdezte, másrészt azért, mert a családokban sok probléma, feszültség van a nemzedékek között, a testvérek között, és hasznos lehet az, hogy ha megnézzük, a mi Megváltónk hogyan viszonyult szüleihez és testvéreihez.
A Biblia sok mindent mond erről, mi viszont vajmi ritkán, vagy szinte soha nem szoktunk ilyesmiről beszélni. Hadd legyen ebben is példa előttünk a mi Urunk Jézus Krisztus.
Mielőtt ezeket az igéket megnézzük, tudatosítsuk magunkban újra azt, hogy Jézus emberi testét Isten teremtő szava hozta létre Mária méhében. Jézusnak tehát emberi természetét illetően nincs apja. József a nevelőapja volt, aki alázatos hittel tudomásul vette Isten döntését, jogilag is a magáénak fogadta Jézust, és amíg szükséges volt, gondoskodott róla.
Az édesanyja, Mária sokáig nem értette különös Fiát, pedig már születése előtt világos isteni kijelentést kapott arról, hogy Ő az Isten Fia, benne maga a Mindenható hajolt le hozzánk és Ő fogja megszabadítani a benne hívőket a bűneiktől.
Jézus születése után Máriának természetesen születtek gyermekei Józseftől. A Szentírás név szerint is felsorolja őket. De ők is furcsán néztek különös féltestvérükre, Jézusra, amikor hallották csodáinak hírét és az Ő tanítását. Jézus azonban egyenletes meg-értő szeretettel szerette mindnyájukat.
Az evangéliumok hosszmetszetében nézzük most meg, hogy mit tanít erről a Biblia; úgy, hogy csak felvillantok néhány olyan ismerős történetet, amelyek erről szólnak, hogy Jézus és a családja, és utána tegyünk néhány olyan megfigyelést, ami számunkra is hasznos lehet.
Amikor tizenkét éves lett Jézus, szülei felvitték Őt Jeruzsálembe, a templomba. Ő mindjárt az írástudók társaságát kereste, és olyan jól érezte magát közöttük, hogy belefeledkezett a beszélgetésbe és ottfelejtette magát. Amikor szülei hosszas keresés után emiatt szemrehányást tettek neki, akkor Ő ezt mondta: „Mi dolog, hogy engem kerestek? Nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom? Ők azonban (tudniillik a szülei) nem értették ezt a beszédet. Jézus pedig lement velük és elment Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Az Ő anyja pedig szívében tartotta mindezt, amit hallott.” (Lk 2)
Jézus szüleinek tehát nem szabad elfelejteniük, hogy Jézus az Isten Fia, és az Ő Atyjának dolgaival kell foglalkoznia. Jézus pedig nem felejti el, hogy itt még csak tizenkét éves, és ezért engedelmességgel tartozik a szüleinek, és engedelmesen elmegy velük.
Már felnőtt férfi, amikor meghívták a családot egyszer egy lakodalomba Kánába. Elfogyott a bor. Mária ezt jelentette Jézusnak. Jézus megint egy különös mondatot mond az édesanyjának: „Nem tőlünk függ a segítés ideje és módja.” Nem tőlünk… Hát kitől? Nem attól függ, hogy szükség van rá? Nem. Ez az Atyától függ. Jézus minden tette az Atya intésétől függött. Volt egy láthatatlan óra, amire Ő mindig odanézett, és amikor a mutató odaért, hogy az Atya most beintett: cselekedhet, akkor cselekedett. Sem előbb, sem később. Ez a mondat megint egy csendes, de határozott figyelmeztetés Máriának, hogy Jézus a mennyei Atya uralma alatt van, egyedül neki hajlandó engedelmeskedni, minden tekintetben teljesen tőle függ. Őt nem indíthatja semmire még az édesanyja sem. Mindezt kellő tisztelettel és szeretettel mondja.
Ennek ellenére a családja nem vette komolyan, amit Jézus magáról mondott. Sőt azt sem, amit az Atya egyszer sok száz ember füle hallatára kijelentett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” A családja nem vette komolyan sem mennyei eredetét, sem azt a küldetést, amit kapott az Atyától. Értetlenül néztek a csodáira, és aggódva hallgatták a róla keringő híreket. Féltek attól, hogy összeütközésbe kerül a hatósággal, és emiatt nekik is bajuk lehet.
Éppen ezért egyszer (figyeljük meg ezt a szörnyűséget), „amikor az övéi meghallották, milyen csodákat tesz, eljöttek, hogy megfogják Őt, mert azt mondták, hogy magán kívül van.” Ez azt jelenti: nem normális. Inkább nyilvánítsák bolondnak, minthogy esetleg neki baja essék, vagy miatta a családja bajba kerüljön. Ennyire távol álltak tőle azok, akik test szerint, vér szerint a legközelebb voltak hozzá.
Ugyanitt olvassuk, néhány mondattal ké-sőbb: „Megérkeztek az Ő testvérei és az Ő anyja, miközben Ő a sokaságot tanította, és kívül megállva, beküldtek hozzá és kihívták Őt. Jézus körül pedig nagy sokaság ült és ezt mondták: „Íme, anyád és testvéreid ott kinn keresnek téged.” Ő pedig ezt mondta: „Ki az én anyám, vagy kik az én testvéreim?” Azután végignézve a körülötte ülőkön, ezt mondta: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3)
Nem megdöbbentő ez, hogy ennyire nem érdekelte Máriát és Jézus féltestvéreit, hogy mit tanít, hogy miért hallgatják Őt olyan sokan? Miért beszél róla az egész ország? Ő benn tanít, ők meg kint megállnak, beüzennek, megzavarják a munkában is, és így hívatják ki magukhoz.
A nagy ünnepekre a család együtt szokott felmenni a templomba az ünnepi istentiszteletre. Így történt ez velük is egy alkalommal, és roppant jellemző, hogy a testvérei mit mondtak akkor neki. A Jn 7-ben olvashatjuk ezt részletesen leírva:
„A testvérei ekkor ezt mondták neki: „Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik semmit titokban, aki azt akarja, hogy nyilvánosan elismerjék őt. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt.” Mert a testvérei nem hittek benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” „Ezeket mondta nekik, és ott maradt Galileában.”
A testvérei nem hittek benne — ez le van írva a Bibliában. Csak mit akartak? Sütkérezni egy kicsit a híres testvér dicsőségének a fényében. Menjünk fel egy kicsit korábban, amikor még csak gyülekezik a nép a nagy ünnepre, és mutasd meg magadat. Produkálj ott valamit, hogy lássa a világ ki vagy te. Jézus azonban tudta, hogy ennek sem jött el az ideje. Majd meglátja a világ nagypénteken meg húsvétkor, kicsoda Ő. Ő nem produkálja magát, nem ezért jött. Ő szabadítónak jött. Azért jött, hogy letegye az életét értünk. Hiába mondják a szeretett testvérek is, Ő megint az Atya órájára néz, és azt mondja: nektek bármikor alkalmas, ti függetlenül éltek Istentől. Gyakorlatilag Isten nélkül zajlik az életetek, akkor mentek el, amikor akartok. Én akkor indulok majd, amikor az Atya akarja.
Ez nem vitatkozás vagy szeretetlenség a testvérekkel szemben, ez az Atyától való tökéletes függés. Ez a teljesen engedelmes Fiúnak a természetes magatartása, amiből semmit sem értett a családja.
Nagypéntek van, Jézus már a kereszten függ. Haldokolva is gúnyolják az ellenségei, és Ő utolsó erejével is az édesanyjáról gondoskodik. Mint legidősebb fiú, neki kellett volna eltartania az anyját, lehet hogy József akkor már nem élt, és a legfiatalabb tanítványára, Jánosra bízza. A keresztről még végrendelkezik és azt mondja: Fiú — mondja Jánosnak —, ez a te anyád, vagyis úgy gondoskodj róla, mintha a tulajdon édesanyád lenne. Asszony, ez a te fiad, fogadd el tőle, hogy amit nekem kellett volna tennem, ő megteszi helyettem. Így szerette az anyját.
Aztán a harmadik napon feltámad. Negyven nap múlva felmegy a mennybe. A tanítványok ezután kissé tanácstalanok: mi lesz most? De azt olvastuk: mindennap kitartóan összejöttek és imádkoztak. Ott van egy gyönyörű névsor. A tanítványokon kívül ott voltak a Jézusban hívő asszonyok, és Mária és Jézus testvérei. Ide jutottunk onnan, hogy nyilvánítsák bolonddá, meg onnan, hogy nem hittek benne.
A Jézusban hívőkkel együtt imádkozik a család. Megismerték, kicsoda Ő. Felismerték benne az Isten Fiát, és elismerték Őt végre annak, aki, és így imádták. Hiszen Jézus volt az, aki Mária bűnének és az ő féltestvérei bűnének a büntetését is elszenvedte a kereszten. Egyedül Jézus áldozatáért kaphatott bocsánatot az édesanyja is, meg a testvérei is. Ezt felismerve tudják most már Őt imádni. Ilyen nagy az Isten kegyelme.
Le van írva, hogy nem hittek be, de innen el lehet jutni oda, hogy a benne hívők gyülekezetében, azokkal együtt imádják a Fiút, az Isten Fiát, akiről most tudják és hiszik, hogy kicsoda.
Az apostoli levelekből pedig tudjuk, hogy Jézusnak több testvére később is tevékenyen részt vett a keresztyén misszióban. Egy Jakab nevű testvére volt hosszú ideig a jeruzsálemi ősgyülekezet vezetője, és Pál apostol nála jelentkezett, amikor új életet nyerve visszatér Damaszkuszból. A Galata 1,19-ben mondja: Az apostolok közül nem sokakat ismertem, de Jakabot, az Úr testvérét, igen. Az 1Kor 9,5-ben pedig, ahol a korinthusiakkal bizonyos anyagi kérdésekről vitázik, azt mondja: nekünk is jogunk lenne, hogy elfogadjunk tőletek bizonyos adományt, de mi nem tesszük, holott sokan teszik, például Péter is, aki családos ember és eltartjátok, és az Úr Jézus testvérei. Tehát úgy tűnik, több testvére is beállt a misszióba és ismert keresztyén egyénisé-gek voltak.
Ennyit a legismertebb történetekről. És most szeretnék három egyszerű megfigyelést tenni.
Az egyik, hogy Jézus családja nem értette meg Őt, de Jézus mindenestől megértette őket. Különös azért ez, hogy ennyire hitetlenek voltak sokáig Mária és Jézus testvérei. Pedig, ha valakit, Máriát Isten mindenről tájékoztatta Jézus születése előtt. Angyal jelentette ki Máriának, hogy ki lesz az ő születendő fia. A pásztorok számoltak be azon nyomban, hogy mit hallottak az angyaloktól. Messze földről, napkeletről bölcsek érkeztek és imádták a kisdedet mint Istent. Az idős Simeon még azt is elmondta Máriának, milyen sors vár az ő kis gyermekére. Hogyan fogják átdöfni a szívét, és az ő édesanyai szíve is szenvedni fog emiatt. Olyan világosan kirajzolódott Jézusnak az egész életútja. Egyszerűen nem hitték, és nem értették.
Jézusnak azonban volt türelme kivárni, hogy majd megértik. Nem sürgette, hogy higgyenek benne. Nem erőszakoskodott velük. Nem volt tele keserűséggel: rettenetes, hogy ilyen családban kell felnőnie, ahol ilyen nagy a lelki sötétség. Ő nyilván tudta, amit mi énekelni és szoktunk: „Nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át…” Ő türelmes szeretettel várta, hogy eljöjjön majd az, hogy a benne hívők együtt imádkoznak Máriával és az Ő testvéreivel együtt.
Sokakat megkísért, akik hitetlenből hívővé lesznek, azt szeretnék, hogy utánuk az egész családjuk is hitre jusson. Elfelejtik, hogy mennyi ideig voltak ők is hitetlenek. Talán hányszor hívták őket Jézushoz, és meg volt a véleményük azokról a hívőkről, akik hívogatták őket. Vagy azokról a hívőkről, akiket ismertek és látták az életüket. De most, hogy ők is felismerték, kicsoda Jézus, természetesnek tartanák, hogy ezt mindenki azonnal ismerje fel és ismerje el. Mivel szeretik ezek az emberek a családjuk tagjait, ezért elkezdenek ügyeskedni, vagy erőszakoskodni… De mindenesetre sokszor türelmetlenek.
Tanuljunk meg a mi Urunk Jézus Krisztustól ilyen reménységgel várni a mi családunk még nem hívő tagjainak a megtérésére. Éljünk úgy, hogy ne botránkoztassuk őket. Ne vegyük el a kedvüket attól, hogy ők is összekössék életüket az Úr Jézussal. Éljünk úgy, hogy a Krisztus jó illata áradjon rólunk, hogy kívánatossá tegyük ezt az új életet. Nem kell sem ügyeskedni, sem erőszakoskodni. Eléjük kell élni a krisztusi életet. Buzgón imádkozni kell — ahogy itt Máriáék is tették, és várni arra, hogy Isten majd elvégzi bennük azt, amit bennünk is Ő végzett el. Egyszer csak mintegy lehull a hályog az ember szeméről, és aki lelkileg vak volt, lát, felismeri és imádja Jézusban a Krisztust.
A másik, amit megfigyelhetünk, hogy ez aztán tipikusan olyan helyzet volt, hogy Jézus sokáig egyoldalúan szerette a rokonait, mert az ő részükről szinte semmi szeretetnek nincs jele az evangéliumokban. Emiatt azonban Jézus nem panaszkodott, nem telt meg a szíve keserűséggel, nem sajnáltatta magát, nem követelte tőlük a szeretetet, nem szégyenítette meg őket újra és újra. Hiányzott neki ez a szeretet. Nagyon nehéz egyoldalúan szeretni, de a maga lelki magányában mindig odament Istenhez, az Atyához.
Sokszor szinte az az ember érzése, és akinek van ilyen tapasztalata az tudja, hogy szinte odabújt a mennyei Atyához, miközben megrugdosták, meggyalázták. Egyfolytában rágalmazták. Örökös támadások kereszttüzében élt, és azok támadták, akikkel jót akart tenni, akikért végül is az életét odaadta. Belőle áradt, áradt, kifogyhatatlanul ez a szeretet egyoldalúan is. Végül is ez a szeretet dolgozta meg és fordította meg sokukat, akik nem szerették Őt. Olyan szoros közösségben élt az Atyával, hogy ez a közösség egyrészt pótolta azt az elmaradt szeretetet, amire Ő is vágyott volna, másrészt ebben a közösségben kapta szakadatlanul az utánpótlást, hogy átáradjon rajta ez az isteni szeretet.
Olyan szép az a mondata, egy olyan helyzetben, amikor mindenki szembe fordul vele és teljesen magára marad: „de én nem vagyok egyedül, mert nem hagyott engem az Atya egyedül, hiszen én mindig azt cselekszem, ami neki kedves.”
Tudom azt, hogy közöttünk is vannak olyanok, akik azt élik át a családon belül is, hogy nem kapnak szeretetet, vagy nem kapják meg azt a szeretetet, amire vágynak. Vagy úgy érzik, hosszú idő óta egyoldalúan szeretik az övéiket. Óhatatlanul keserűség születik az ilyen szívben, óhatatlanul különbnek érzi magát az ilyen ember: én szeretek, engem meg nem szeretnek, óhatatlanul elkezdi vádolni még Istent is: mi-ért nézed ezt, Uram. Tudod, hogy milyen szükségünk van mindannyiunknak szeretetre! Ki győzi ezt, Uram? Így lehet ezt győzni, ahogy Jézus is győzte.
Lényegesen más az Ő helyzete mint a mienk, de ugyanezt ígéri az újjászületett embereknek, Isten gyermekeinek a mi mennyei Atyánk, amit az Ő egyszülött Fiával gyakorolt, hogy tudniillik az Isten szeretete kitöltethet a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk. Akiben Isten Lelke van, annak megnyílt egy csap, amelyiken át árad az Isten szeretete. Ez a szeretet átáradhat a hívőn és így képes, ha kell egyoldalúan is, szeretni.
Senkinek sem kívánom, hogy meg kelljen kóstolnia, milyen az egyoldalúan szeretni a szeretteinket. Akárkit, de családon belül ez különösen nehéz. De ha mégis így van, ezt ne tekintsük tragédiának. Ebbe nem kell tönkremenni. Emiatt ne legyen mártír az ember, hanem engedje, hogy átáradjon rajta ez az isteni szeretet. Ha ilyen helyzet van, ez annál inkább kényszerítsen oda minket a mi Urunkhoz, aki maga a szeretet, és majd megtapasztaljuk, mit jelent így továbbadni, átengedni magunkon az Ő szeretetét.
A harmadik, amire figyeljünk fel: Jézus tudatosan vállalta valaminek a hiányát a családon belül. Valaminek a hiányát, aminek normális esetben meg kellene lennie. Annak, hogy megértenek, hogy fontos vagyok a többieknek, hogy szeretnek… Mindez hiányzott neki. Láttuk, hogy egyáltalán nem értették Őt és nem is törekedtek rá. Elbeszéltek mellette, nem érdekelte őket, hogy Jézusnak miről mi a véleménye. Nem volt közösségük vele, és nem is keresték. Ő ennek a hiányát tudatosan elvállalta. Nem irigykedett azokra, akiknek nem kellett ilyen hiány miatt szenvedniük. Nem vádolt senkit. Elfogadta a küldetésével járó adottságnak ezt is. Elfogadta ezt a hiányt az Atyától, és annál jobban koncentrált a küldetésére.
A Biblia ezt a magatartást nevezi böjtnek. Amikor valami hiányzik vagy valamiről lemondok egy magasabb cél érdekében. Amikor valamit nem kapok meg, amit pedig jó lenne, mert sokan mások megkapják, de én elfogadom Istentől ennek a hiányát és keresem, és felismerem benne a bele rejtett lehetőséget. Nem cél nélkül von meg Isten tő-lünk valamit vagy valakit. Bele rejt mindig valami ajándékot ebbe a nem vonzó csomagolásba.
Ismerek sok olyan hívő embert, akik már ismerik az Atyát és tudják, hogy Ő nem kínozni akar bennünket, nem megfosztani akar minket dolgoktól, hanem használni akar minket. Olyan kincsekkel akar megajándékozni, amikről nem tudunk. Ezeknek azonban sokszor nincs helyük a kezünkben, mert tele van mind a két kezünk kacatokkal vagy értékekkel. Akkor valamit kivesz onnan, hogy tudja hova adni azt a kincset, amire ahhoz van szükségünk, hogy a tőle kapott feladatot elvégezzük. Sok szép bizonyságtételt hallottam már erről. Volt úgy, hogy könnyes szemmel mondták el, mert fájdalmas az, amikor valamit Isten elvesz. Mihelyt azonban a célját felismerték, és így elfogadták, meggazdagodott az életük és sokak számára lettek áldássá.
Az elfogadás több, mint a beletörődés. A hívő ember nem beletörődik a változtathatatlanba, hanem elfogadja Istentől az adottságait vagy a hiányait. Tudja, hogy Isten pontosan ismeri, hogy az nekünk rossz vagy jó. Tudja, hogy Jézus Krisztus is megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan. A családon belül is megvoltak a maga terhei. Hordozta egész földi életén át sok mindennek a hiányát és nem belekeseredett, hanem még inkább a küldetésére tudott összpontosítani és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.
Ma böjti úrvacsorára készülünk. Mögöttünk van az idei böjti időszak első hete. A bibliai böjtgondolat az, ami talán leginkább idegen a korunktól. Egy mohó, élvhajhász, kielégíthetetlen, érzéki korszakban élünk. Egészen primitíven materializálódott gondolkodás közepette, amelyik nem érti, hogy miért mondanék le valamiről, amiről nem kell lemondanom. Nem érti, hogy a bibliai böjt mindig olyan lemondás valamilyen testi vonatkozású dologról, aminek a helyére Isten valami lelki áldást akar adni. Sokszor azért maradunk le a lelki áldásokról, mert csak a testiek körül forgunk.
Jó lenne ma elcsendesednünk Isten előtt és tudatosan megkérdezni (úgy, hogy Ő vá-laszolhasson is, mert ott maradunk előtte, amíg megértjük a válaszát): hol lehetne elkezdenünk böjtölni. Böjtölni nem kell, böjtölni szabad. Ez nagy lehetőség, és aki kipróbálja, az meglátja, milyen áldásokat hoz. Lehet úgy is, hogy én vállalom el valamiről a lemondást, hogy helyébe adjon Isten lelki áldásokat, lehet úgy is, hogy elfogadom, hogy Isten elvett tőlem valamit vagy valakit.
Mivel itt most a családról van szó, legjobb, ha a családon belüli dolgokkal kezdjük. Sok hiányosságunk van ott is. Lehet, hogy valakinek egyedül kell élni, és ezt kellene végre elfogadnia. Lehet, hogy van család, csak nincs benne őszinte szeretet, és ez még néha nehezebb, mint egyedül élni. Lehet, hogy a csonka család terhét és felelősségét kell hordoznia valakinek. Mindenki maga láthatja meg Isten előtt majd. Van olyan, hogy Isten kipótolja ezt a hiányt, s van, hogy megmutatja, mi a célja ennek a hiánynak. Miért tud majd így, ha ezt elfogadjuk, sokkal jobban használni.
Vannak, akik állandóan háborognak a hiányaik miatt, és vannak, akik hittel elfogadják azt Istentől. Persze, nehezebb így élni, nehezebb egyedül, szeretetlenség közepette, betegséget hordozva, anyagi gondokkal küszködve — mindez nehezebb, de Jézus példája bátorítson mindannyiunkat arra, hogy ezzel, ami nehéz, bújjunk oda a mi mennyei Atyánkhoz. Ha nincs senki hallótávon belül, akinek kiönthetnénk a szívünket, aki megkérdezné tőlünk őszintén, hogy vagy, és a választ is megvárná, a mi Atyánk mindig hallótávon belül van. Az emberi kapcsolatokat nem pótolja mindenben az Istennel való lelki kapcsolat, de ad az embernek erőt ahhoz, hogy tudjon — ha kell — egyoldalúan is szeretni. Tudjon türelmesen várni azokra, akik nem értik meg őt, és el tudja fogadni — nem beletörődve, hanem Jóbnak a bizalmával — Istentől a hiányokat is: az Úr adta, az Úr vette el, akár ad, akár megfoszt valamitől, áldott legyen az Ő neve.
Jó lenne, ha hálát adnánk mindazért, ami jó a családunkban vagy az emberi kapcsolatainkban. Sokszor természetesnek tartják ezt emberek, pedig ez nagy ajándék. Jó lenne, ha őszinte bűnbánattal elmondanánk Istennek mindazt, ami miattunk romlott el, és elé vinnénk a mulasztásainkat is. Jó lenne, ha ma nagy bizalommal és békességgel elfogadnánk tőle azt az állapotot, azt a családi állapotot is, amibe Ő tett minket. Megint mondom: ez nem beletörődést jelent. Lehet, hogy Ő változtatni fog, vagy nekünk kell változtatni valamin, de sok terhet kell hordoznunk úgy, hogy tiltakozunk ellene, és mégis hordoznunk kell. Ez pedig sokkal könnyebb elfogadva. Ez böjtté válik és meglátjuk a belé rejtett lehetőségeket.
Jézus Krisztus egész földi élete egyetlen nagy böjt volt. Kezdődött azzal, hogy az ige testté lett, hogy lemondott az Ő mennyei dicsőségéről, az Ő istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Ezt mi el sem tudjuk képzelni, micsoda lemondás volt ez, és milyen szenvedések vállalása. Aztán engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Erre emlékeztet minket az úri szent vacsora is és ezek az egyszerű jegyek: a kenyér és a bor felragyogtatják előttünk ma is az Úrnak halálát, ami az Ő böjtjének a csúcsa volt, és aminek az erejéből a mai napig élhetnek a benne hívők. Mert az Ő haláláért kaphatunk mi is mindnyájan bocsánatot, szabadulást, új életet és erőt ahhoz, hogy tudjunk szeretni, és hűségesnek maradni.

Valaki azt kérte, legyen egyszer szól arról, mit jelent hitben járni. Ez valóban furcsa és sajátosan bibliai kifejezés, amit úgy gondolom, akkor értünk meg, ha tisztázzuk, mit jelent a Szentírásban a hit, mit ért a Biblia ezen, hogy járni — nem a fizikai járást-kelést, és akkor lesz világos, mint jelent hitben járni.
Mit jelent a Bibliában a hit?
Az Ószövetség szavát a legtöbben ismerjük, ami azt jelenti, hogy valamit, vagy valakit szilárdnak, megbízhatónak tartani és éppen ezért nyugodtan rátámaszkodni. A pásztor nyugodtan rátámaszkodott arra a botra, amit a legtöbbször ő maga faragott magának. Az mintegy a széket is helyettesítette, úgy pihent. A gerinc terhelését enyhítette, hogy rátámaszkodott a botjára. Nádszálra nem támaszkodott rá.
Egyszer használja is ezt a képet Ézsaiás, amikor azt mondja: Ha Egyiptomban bíztok, az olyan, mintha nádszálra támaszkodnátok. Ahogy a súlyt ráhelyezitek, összecsuklik és összeestek, vagy ha nagyon erős a nádszál, átszúrja a tenyereteket. De aki az Úrban bí-zik, az erős botra támaszkodik. Az Úr megbízható. Így hangzik ez a héber szó: áman. Ebből jön az ámen. Áman azt jelenti: valakit szilárdnak, megbízhatónak tartani és éppen ezért nyugodtan rátámaszkodni. Egyben azt is jelenti, hogy valamit jól megfogni, megmarkolni, és ahhoz ragaszkodni.
A hitnek az újszövetségi szava pedig azt jelenti: hűség. Csak a második jelentése a hit. Hűség, ragaszkodás, egyúttal a kitartást, állhatatosságot is jelenti.
Többször említettük már, hogy a hitnek legfontosabb a tárgya. Nem az, hogy mennyire hisz valaki, hanem hogy miben, kiben hisz. Mit hisz. A hitének a tartalma, vagy a tárgya fontos. A Bibliában a hit mindig személyes viszonyt fejez ki. A Biblia, amikor hitről beszél, az Ószövetség mindig az egy igaz, élő Istennel való személyes kapcsolatot érti rajta, az Újszövetség ezt átteszi Jézus Krisztus személyére. Aki Jézusban hisz, az vele egészen személyes kapcsolatba kerül, és ezen a kapcsolaton keresztül Jézus életerői át-áradnak a hívőbe. A hit az a csatorna, amin át a hívő kapja azt, ami Jézusé, sőt Őt, magát.
Éppen ezért a hit az Újszövetség nyelvén azt is jelenti, hogy valaki kész elfogadni Jézustól azt, amit ad. Nyugodtan mondhatjuk — bár a Biblia nem említi ezt a képet —, hogy a hit kinyújtott kéz, amivel elfogadom Isten ajándékait, amit nyújtok neki, és ezzel vezethet engem, és amivel aztán — ez már a folytatás — tovább is tudjuk adni azt, amit tőle kaptunk.
A Heidelbergi Káté erre a kérdésre is klasszikus tömörséggel és bibliai szépséggel válaszol. „Mi az igaz hit? Nemcsak az a bizonyos ismeret, amellyel igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbéli bizalom is, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.”
Tehát egyrészt belső rendíthetetlen bizonyosság, hogy ami a Bibliában le van írva, az igaz, nemcsak az a bizonyosság, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében kijelentett, hanem — s itt jön a személyes viszonyra való utalás — szívbeli bizalom, hogy Isten nem csak úgy általában az embereknek, hanem nekem személy szerint is megigazulást, bűnbocsánatot és üdvösséget ajándékoz egyedül Jézus Krisztus érdeméért.
A hit tehát mindig — ahogy idegen szó-val mondják — vertikális tekintet. Fölfelé né-zek Istenre. Hit nélkül tud az ember horizontálisan, vízszintesen tájékozódni, de a hit kiemel ebből a perspektívából, megtanít felfelé nézni. Ahogy Pál apostol írja: mi a láthatatlanokra nézünk és nem a láthatókra. Aki hisz, az mindig túllát azon, ami éppen a szeme előtt van. Azt is komolyan veszi, de mindig többet lát annál. Mögé lát, az események mozgatóját is látja, mert a mindenható Istennel van személyes kapcsolata.
Még annyit mond el a Biblia a hitről, hogy azt mindig Isten igéje teremti. Egy hitetlen ember hallgatja az Istenről szóló hiteles bizonyságtételt, és egyszer csak bizalom támad a szívében Isten iránt. Még kevéssé ismeri Őt, de egyre jobban megismeri majd, és minél jobban megismeri, annál bátrabban mer támaszkodni rá, annál bátrabban hisz. S minél jobban hisz, annál többet fog látni Isten valóságából, és annál bátrabban meri rábízni magát. Így kölcsönösen erősíti egymást ez a kettő.
Valóban úgy van, ahogy az egyik szép halleluja mondja: Isten igéje, rajtad nyugszik hitem. Isten kijelentett igéje az, amit először igaznak fogad el a hívő, és megjelenik a szívében az a bizalom is, amiről itt az előbb beszéltünk.
De — és itt kezdődnek a konkrétabb tanítások a hitről — miután valaki így hall Istenről és megszületik a szívében a bizalom Isten iránt, azután elkezdi cselekedni is azt, amit már igaznak tart, és ez az igazi hit. Csak a hívő tud engedelmeskedni Istennek, és csak aki engedelmeskedik Istennek, azt nevezi hívőnek a Szentírás.
Egyszer voltam egy németországi konferencián és ott óriási betűkkel ki volt írva körben a teremben: Nur der Glaubende ist gehorsam, nur der Gehorsame glaubt. Csak a hívő tud igazán engedelmeskedni, és csak, aki engedelmes, az nevezhető hívőnek.
Pál apostol többször játszik ezzel görögben, ez szép szójáték is, „hallani” azt jelenti: akouó. Azt mondja: akoué piszteósz meg a hüpakoué piszteósz összetartozik. A hitnek a hallása a hitnek az engedelmességében folytatódik. Szép az a görög szó az engedelmességre. A hallás szót használja, és elé teszi: alá. Amikor alárendelem magamat annak, amit hallottam, akkor engedelmeskedem Istennek. Sőt alárendelem magam annak, akitől hallottam. Akkor engedelmeskedem. A hit mindig az engedelmességben lesz valóság.
Nos, ez a hallott igének való engedelmeskedés, ez a hitben való járás. Egyébként járáson az Újszövetség mindig életmódot ért. Csak egy mondatot hadd idézzek, és akkor szemléletes lesz. Azt írja Pál apostol: „Járjatok úgy, ahogy elhivatásotokhoz illik.” Tehát amire Jézus Krisztus elhívott titeket, aszerint éljetek. Olyan legyen az életmódotok. Hitben járni azt jelenti: az Isten igéjének megfelelően élni mindenféle tekintetben, az élet minden területén. Hitben járni azt jelenti: állandóan figyelek arra, akivel már személyes kapcsolatban kerülhettem, hogy Ő mit mond, és mindenféle okoskodás nélkül elkezdem cselekedni azt, amit mondott. Ha ez zavartalanul működik, akkor növekszik valakinek a hite, akkor erősödik a hite. Akkor halad előre a megszentelődésben. Akkor lesz lelkiekben egyre gazdagabb. Akkor tud egyre többet adni másoknak, továbbadni másoknak. Akkor használhatja Isten egyre inkább a benne hívőt.
Ha ennél a képnél maradunk, hogy a hit kinyújtott kéz, amivel elfogadjuk azt, amit Isten nekünk ad, akkor egy kicsit még ezt konkretizálni kell úgy, ahogy ezt a Szent-írás is teszi. A hívő, ha ajándékot kap, akkor azért hálás lesz. Ha eredményeket ér el, akkor azért egyedül Istent dicsőíti. Ha veszteség éri, akkor azt is Istentől fogadja el, mint Jób: az Úr adta, az Úr vette el, és így veszítve is áldom az Isten nevét. A személyes kapcsolaton ez nem változtat, hogy Ő most valamit elvett. Ő tudja, mit cselekszik. Az, hogy most veszítettem, semmit nem változtat azon, hogy Isten jó, és Isten engem szeret. A hívő keresi a célját a veszteségnek. Mit akar Isten elérni vele. Talán túl nagy helyet foglalt el az életemben az, amit el kellett veszítenem, vagy valami sokkal nagyobbal akar megajándékozni. Tele volt a kezem, nem volt hely az ajándéknak. Nem az okát kutatja, nem az öklét rázza, hanem továbbra is tartja a kezét, mert a hit kinyújtott kéz. Isten most elvett belőle valamit, de tartom továbbra is, mit tesz a helyére. Mi az Ő szándéka? A Jób könyve ebből a szempontból gazdag tanításokat ad.
Szeretnék mondani néhány bibliai és né-hány mai példát arra, hogy mit jelent hitben járni?
Először egy negatív példát Ábrahám életéből, amikor Sára tanácsára Hágárral kapcsolatba került és megszületett Izmael. Ez tipikus hitetlenség volt. Miért? Mert nem vette komolyan Isten szavát, ami világos ígéret volt, csak hosszú ideje kellett várnia. De világos isteni ige hangzott el. Nem állt rá a hite Isten igéjére, maga vette kezébe a dolgokat, nem engedte, hogy vezesse őt Isten, és nem tartotta kezét, hogy Isten ajándékozza meg őt. Nem volt hű, kitartó — ahogy ezt is jelenti ez a szó —, és nem Istentől várta azt, amit Isten megígért, hanem rövidre zárta a dolgokat, és ő akarta megoldani. Ez a tipikus hitetlenség.
De mi a hitnek egy szép példája Ábrahám életéből? Amikor kész lett volna Izsákot feláldozni. Isten mondott valamit, amit Ábrahám nem értett, amivel nem értett egyet, de mégis engedelmeskedett neki. Alárendelte a maga akaratát és apai szívét az isteni igének, és kész lett volna engedelmeskedni és feláldozni az egyetlen fiát. Isten ezt nem kívánta tőle, de ez a hitnek a csúcsa talán Ábrahám életében. Amit az Úr mond, azt megteszem, ha minden tiltakozik ellene, akkor is.
Milyen az, amikor valaki túllát az eseményeken, és a láthatatlanokra néz? Dávid menekül, mert a fia fellázadt ellene, és ráadásul Sémei néhány méter távolságról gonoszul csúfolja, gúnyolja, megalázza őt. Azt mondja az egyik derék vitéz Dávid mellett: elmegyek, és fejét veszem ennek a kutyának! Az indulatot hívja elő belőle az, amit hall. Dávid azt mondja: ne menj sehova. Az Úr mondta neki, hogy alázza meg Dávidot, és én az Úrtól elfogadom ezt a nyilvános megaláztatást.
Ehhez hit kell, hogy valaki túllásson azon, hogy az a „piszok” miket mond rólam, akkor hallgattassuk el. Ehhez nem kell se nagy ész, hit meg végképp nem, csak az az indulat, amelyik mindnyájunkkal velünk születik. De, hogy miért mondhatja ezt, hol van ebben az egész jelenetben Isten? Ehhez már hit kell. Túllátni a jelenségeken és látni azoknak a mozgatóját, mégpedig a végső mozgatót, Istent.
Vagy: Dávid a barlangban rejtőzik. Oda bejön Saul. Azt mondják Dávid hű emberei: az Úr adta a kezedbe. Itt az alkalom, ott van a kard a kezedben. Keresztül szúrod s meg van oldva. A nép is fellélegzik és neked sem kell menekülnöd tovább. Aki csak a láthatókra néz: itt az alkalom. Aki hisz, aki Istenre néz azt mondja: milyen bolondokat beszéltek. Ez az Isten felkent királya. Hogy miket csinál, az az ő felelőssége, de nem nyúlok hozzá egy ujjal sem, mert az az én felelősségem, hogy engedelmes maradok-e Istennek egy ilyen kísértő helyzetben is. És nem bántja Sault, mert hisz, többet lát, mint az ő kedves katonatársai, és ő ott is Isten jelenlétében van.
Mondok két mai példát.
Valakit durván és számára roppant bántóan, sőt veszélyesen megrágalmaztak. Aki a támadást indította ellene, az beígért egy második támadást is, hogy az lesz az igazi, és akkor kinyírja és erkölcsileg lehetetlenné teszi. Teltek a napok, a hetek. Akit megfenyegettek, Ez az illető hívő ember volt, imádkozott ezért a dologért, és a bibliaolvasó kalauz szerint Náhum könyve következett. Azt olvassa az egyik napon, amikor eléggé el volt csüggedve: „Így szól az Úr: nem lesz kétszer veszedelem. Megaláztalak téged, de nem foglak többé megalázni. Most már leveszem rólad az ő igáját, és bilincseidet leszaggatom.” Azt mondta, amikor elolvasta: köszönöm, Uram, s elszállt a szívéből minden félelem attól, hogyan fogják őt kikészíteni. A család továbbra is izgult és várták, hogy majd bekövetkezik előbb-utóbb a kilátásba helyezett támadás, de ő bizonyos volt, hogy nem következik be. Miért? Mert megmondta az Úr.
Szabad ilyen önkényesen magára értelmezni az igét? Ha egy Bibliát naponta komolyan olvasó hívő ember a problémáival ott áll Isten előtt, és bibliaolvasás közben a Szentlélek erre teszi a hangsúlyt, így irányítja a gondolatait, akkor nemcsak szabad, hanem kell. Akkor erre a kősziklára rá kell állni. Ha pedig ezek után is izgul és fél, akkor hitetlen. Ha ezek után ilyen békesség lesz a szívében, akkor hisz. „Isten igéje, rajtad nyugszik hitem.” És valóban nem következett be ez a végzetesnek ígért támadás. Má-ig sem tudja, miért.
Jövünk haza egy gyermekkonferenciáról. Az ott szolgálók többsége úgy érzi, nem jól sikerült. Közömbösek voltak, nem érdekelte őket semmi. Sok fegyelmezési problé-ma volt. Elég sok betegség is. Nem volt igazán jó hét. Egy valaki nagyon vidám. Istennek hálát adó énekeket énekel még hazafelé a vonaton is. Mi van vele? Minek örülsz te? Annak, hogy ilyen héttel ajándékozott meg bennünket Isten. Milyen héttel? És kezdik sorolni neki mennyi baj volt ott. Á, mondja, ennél sokkal több történt. Hirdettük az igét és Isten igéje hatalom. Akinek a szívébe hullott abból új élet lesz. Imádkoztuk egész héten át a gyermekekért, és a mi imádságaink megvannak Isten előtt — ez le van írva a Bibliában. Szerettük őket egész héten, és a szeretet csodákat művel. Miért vagytok így elkeseredve?
Ez nem valami naiv optimizmus, mert amikre hivatkozott, azok bibliai tények. Az ő hite Isten igéjére épül. Ahol ige hangzott, ott bármi jó megtörténhet. Miért kell azt nekünk most azonnal látnunk? Majd kikel a mag valamikor. Mi vetettünk egy hétig. Imádkoztuk. Megvannak a kéréseink Isten előtt. Kétségbeesni hitetlenség. Ezzel sértjük Istent. Szerettük őket, s mi minden meg van írva a szeretetről! Akkor miért kell kétségbeesni? Hogy voltak kellemetlenségek, rosszak voltak, közömbösek stb.?
Sokszor elakadunk mi is a láthatóknál. Hinni azt jelenti: túllátok a láthatókon, szá-molok Istennel, számítok Reá.
Még annyit, hogy aki a szó ilyen értelmében hisz, annak a hite meghatározza a múltját, a jelenét és a jövőjét is. Mivel erről sokat ír a Biblia, egy kicsit még ennél időzzünk.
Milyen értelemben határozza meg a múltját? Mindegyikre szeretnék csak egy-egy igét említeni, mert sok van.
A Róm 5,1-ben ezt olvassuk: „Megigazulván ezért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” A múltam miatt azért lehet békességem, mert hiszem, hogy Jézus Krisztus egyetlen egy tökéletes áldozatával eltörölte az én bűneimet és azok következményeit is. Mivel a hit által személyes kapcsolatba kerültem vele, Isten ugyanolyan igaznak lát engem, mint Őt. Ez meg van írva.
Akkor, ha a régi bűneim eszembe jutnak, mi a tennivalóm? Adjak hálát Istennek azért, hogy bocsánatot kaptam rájuk. De az a szörnyű is eszembe jut. Még inkább adjak hálát, hogy még azt a szörnyűt is megbocsátotta. Ilyen nagy a Krisztus áldozatának az ereje. A múltamat tisztába tette, megigazulván hit által.
A jelenben pedig megvalósulhat az, amit Pál apostol a Galata levélben ír: „A Krisztus Jézusban nem számit sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (5,6) Ez nagyon kifejező szó: munkálkodó. Energia sugárzik belőle, az a szó van ott. A szeretet által energiát fejt ki az én hitem. Az, hogy hívő vagyok, nemcsak nekem jó, hogy most már személyes kapcsolatba kerültem az én Urammal. Az Ő élete beleáradt az én hitvány életembe, és ezért a múltam rendben van, mert megigazultam. Mit csinálok most? A hitem kihat, sugárzik, munkálkodik, energiát fejt ki, mégpedig úgy, hogy szeretet sugárzik belőle. A szeretetnek sokféle kisebb-nagyobb cselekedeteit végzi. Ez jellemzi a jelent.
És mi jellemzi a jövőjét a hívőnek? Pé-ter apostol írja: Hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. (1Pét 1,21) Hit által igazultuk meg és rendezte Isten a múltunkat Jézusért, hitben járunk és ezért minden gesztusunk mögött a szeretet van, mert a szeretet által munkálkodó hit az igazi hit. Ha meg előre nézünk, akkor egészen bizonyos reménységünk van. Miben reménykedünk, hogy majd csak lesz valahogy? Nem. Abban reménykedünk, ami meg van írva. A hívő ismeri is az ígéreteket, és Isten ígéreteinek a teljesedését várja, amikor előrenéz. Tudja, hogy akármilyen sötét felhők is gyülekeznek néha egy-egy népnek az egén, egy-egy család feje felett, vagy egy ember személyes életsorsát illetően, a felhők felett is süt a nap, és Isten ura a történelemnek és a mi személyes sorsunknak, ezért reménységgel nézünk előre.
Olyan nagy reménységgel, hogy az még a halálunkon túl is nyúlik, mert azt olvassuk a Zsidókhoz ír levél 11,13-ban: „Hitben haltak meg ezek mind, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.”
Akiket itt felsorol a 11. részben, azok nem nyerték meg az ígérteket, azoknak az életében nem teljesedett be még Krisztus eljövetele, váltsága, nem hangzottak el az Ő visszajövetelére vonatkozó ígéretek. De mivel hitben haltak meg, bizonyosak voltak abban, hogy mindez beteljesedik. Mindez valóság lesz. Ha nem az ő életükben, akkor majd később, de Isten szava igaz, és ők bé-kességgel éltek és békességben haltak meg.
Nos, ilyeneket jelent hitben járni. A hitnek az ellentéte ilyen összefüggésben Jézus tanítása szerint a látás. Amikor valaki látni akar mindent, csak azt hiszi el — de azt sem mindig —, amit lát, és akkor olyan állapotba kerül, mint Tamás. Neki mondta Jé-zus húsvét után egy héttel: mivel láttál engem, Tamás, most már hiszel? Tudod-e, hogy kik a boldogok? Azok, akik nem látnak, és hisznek. Minek hisznek? Az igének, Istennek. Az ő igaz szavának. Nem hiedelmek áldozatai lesznek, és nem hiszékeny emberekké válnak, hanem hisznek. Van valaki, aki megbízható, akinek a szavára támaszkodhatnak és rá is támaszkodnak arra, mint a pásztor a botjára. Ezek az emberek nem csalatkoznak. Ők képesek arra, hogy akár a vértanúhalálig is hívek, hűségesek maradnak. Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját. (Jel 2,10)
Erre azonban csak az képes, aki nem a bajaira néz, nem az ellenségeire, nem az elképzelt veszedelmek körül forognak a gondolatai és telik meg egyre több félelemmel és aggodalommal, hanem hova néz? Oda, ahova a Zsidókhoz írt levél 12. részének az eleje mutat, amikor azt mondja: „Félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.” Nem magamra, nem a másikra, nem a veszedelmekre, Jézusra. Ő kezdte el mindannyiunkban a hitet, vagy kezdheti el, és Ő fogja azt befejezni, és teljesedésbe vinni, amikor majd a hitünk látássá lesz. Amikor meglátjuk Őt is színről-színre, úgy amint van, és amikor minden titok nyilvánvalóvá lesz a számunkra.
Megkérdeztem valakit az elmúlt napokban, hogy mit válaszolna, vagy mit válaszoljak én erre a kérdésre: mit jelent hitben járni? Olyan kedves egyszerűséggel mondta: hitben járni csak az tud, aki egyszer elindult. Szeretnék most bátorítani mindenkit, hogy induljunk egyszer hitben, mert csak ezután érdemes beszélni arról, hogy mit jelent járni. Egyszer el kell indulni, ami azt jelenti, hogy megragadjuk azt az üdvösséget, amit nekünk Isten Jézus Krisztusban kínál. Elhisszük, hogy nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, aki meg tudna minket tartani, csak Jézus. Aztán ez folytatódjék azzal, hogy elfogadjuk az Ő ajándékait, tudomásul vesszük a próbákat, a próbákat is elfogadjuk tőle. Elfogadjuk a helyzetünket, a sorsunkat, önmagunkat. Ez nem azt jelenti: beletörődünk, annál sokkal több, hogy Istentől elfogadom, mert akkor meg fogom látni, mi a célja mindannak, amit át kell élnem. Utána már csak kitartásra van szükség, hogy mindvégig állhatatosak maradjunk.

Hadd fejezzem be azzal, hogy felolvasok egy halleluja-éneket, amelyik mindezt összefoglalja.

Nem láthat bár e földi szem,
Jézus tiéd vagyok.
Bár arcod rejtve van nekem,
Mégis felém ragyog.

Fülem nem hallja hangodat,
Mégis beszélsz velem,
S boldogságot csupán az ad,
Ha szódat figyelem.

Képed betölti lelkemet,
Utam bármerre visz
És mindenütt kezed vezet,
Ha azt nem látom is.

Kimondani, mi vagy nekem,
Ó nincsen arra szó.
Most hitből áll csak életem,
S mégis mindez való.

De majd a fátyol szétszakad,
Mely most még rejteget.
Színről-színre látlak magad’,
S fényedben élhetek.

Szeretném meghívni a testvéreket most képzeletben egy ókori rabszolgapiacra. Abban az időben a rabszolgát úgy adták-vették, mint ma az állatokat. A rabszolga az urának a tulajdona volt, és azt tehetett vele, amit akart. Adta-vette, a nevét megváltoztathatta. Hajszolta, dolgoztatta, kínozta kénye-kedve szerint.
Ott állunk egy ilyen piacon, s egyszer csak egy láthatóan igen gazdag ember meg-áll az egyik rabszolga mellett, megkérdezi, mi az ára, és alkudozás nélkül kifizeti. A rabszolga odaáll új gazdája mellé és vár a sorsára. Az pedig, legnagyobb meglepetésére, így szól hozzá: szabad vagy, csak ki akartalak váltani eddigi rabtartód fogságából.
Az ember alig hisz a fülének és így vá-laszol: akkor én meg hálából neked akarok szolgálni egész életemben. Hazamegy vele. Aki megvette, a házába viszi, családtagként kezeli és a végén még az egyik örököse is lesz.
Ez a kiszabadított rabszolga teljesen tisztában van azzal, hogy soha életében nem tudta volna összetakarékoskodni azt a váltságdíjat, amit ez a gazdag ember ilyen könnyedén kifizetett érte. Úgy halt volna meg, ahogy született: kiszolgáltatott senkiként, rabszolgaként. Hogy miért éppen őt választotta, nem tudjuk. Ő volt a legerősebb? Ő látszott a legügyesebbnek, vagy a legszebb volt? Nem. Nem személyes kiválóságai alapján döntött így, aki kiváltotta, hanem valami miatt így látta jónak.
Alapigénk arról szól, hogy Isten ugyanezt tette velünk, emberekkel. Mindnyájan egy szörnyű rabtartónak, az ördögnek a szolgaságába születünk. Az őseink rabszolgákká lettek, következésképpen minket is erre az állapotra tudnak a világra hozni. Ráadásul a természetünk hozzádurvult a helyzetünkhöz. Megszoktuk, hogy a rabtartónk akaratát cselekesszük, mást nem is tehetünk az ő rabságában, és az ő akarata mindig ellenkezik Isten törvényeivel. Így aztán ezek a rabok nem is képesek már Isten akarata szerint cselekedni. Nem is értik azt, és nem is alkalmasak arra, hogy tegyék.
Ebben az állapotunkban egyszer csak megáll mellettünk Isten Fia, a megváltó Krisztus és kivált minket ebből a helyzetből. Ezt nevezi a Biblia megváltásnak. A váltságdíj — ahogy olvastuk — nem arany vagy ezüst, hanem az Ő drága vére. Aki az Ő hívását hallja és annak enged, vagyis hisz — mert ezt nevezi a Biblia hitnek —, azt Ő visszavezeti az atyai házba. Isten gyermekévé lesz, a végén még örökös is. A Biblia így mondja: Krisztus örököstársai, és az Isten örökösei. (Róm 8,17)
Csak akkor látjuk igazán, hogy soha az életben semmi módon nem tudtuk volna összetakarékoskodni azt a váltságdíjat, amivel önmagunkat szabadokká tehettük volna. Látjuk azt is, hogy minket sem személyes kiválóságaink, érdemeink vagy erényeink alapján váltott ki a mi rabszolgaságunkból, hanem azért, mert így tetszett neki.
Pál apostol a korinthusi keresztyéneknek, akik között igen sok rabszolga is volt, éppen ezt is írja az első fejezet végén: „Nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim. Nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. Meg azokat választotta ki, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Kor 1,26-29)
Nem a kiválóságunk tehát az alapja annak, hogy Isten kiszabadított, hanem az Ő érthetetlen, indokolhatatlan szeretete.
Eddig teljes volt a párhuzam a rabszolgapiacon lejátszódott esemény, jelenet közt, meg a mi lelki megváltatásunk között. Itt szólal meg Péter apostol és mond valami többletet ahhoz képest, amit a piaci jelenet tartalmaz. Tudniillik azt mondja, hogy a mi Megváltónk, kiváltó Krisztusunk az új helyzetünkhöz új természetet is ajándékoz nekünk. Nemcsak a státuszunk változik meg, hogy rabszolgából szabaddá tesz, Isten szabad gyermekévé, hanem — ahogy mondani szokták — a kondíciónk is megváltozik. Új természettel ajándékoz meg, mégpedig az Ő saját, isteni természetével.
Miért? Azért, mert csak így tudunk beleilleszkedni az új helyzetünkbe. Csak így fogunk tudni helytállni ott, az Isten gyermekeinek a családjában. Csak új képességekkel lesz képessé a tönkretett, eltorzult, rabszolgaságban deformálódott ember arra, hogy egyáltalán hallja Isten szavát, értse az Ő gondolatait, szívébe tudja fogadni azokat, egyetértsen velük, és képes legyen úgy élni, viselkedni, ahogy ott kell az Isten családjában. Erre a magával hozott természettel nem képes. Ezért Jézus nemcsak kiszabadít, úgy, hogy nagy váltságdíjat fizetett értünk, hanem ezt az új természetet is ajándékozza a benne hívőknek.
Miért van erre szükség? A Biblia világos és kategorikus választ ad: Azért, mert a régi természet javíthatatlan.
Sokan azt gondolják, hogy amikor valaki hívővé lesz, akkor az történik, hogy a rossz tulajdonságai kicsit háttérbe szorulnak, a jó tulajdonságai felerősödnek, és valamivel jobb emberként él tovább, mint addig. A Biblia ezzel szemben azt tanítja, hogy a régi természetünk legjobb tulajdonságai sem jók az isteni minősítés szerint. A mi legjobb tulajdonságaink is bármelyik pillanatban a bűn forrásává válhatnak.
Hogyan? Úgy, hogy adva van egy jószívű ember, aki készséggel segít annak, akinek csak lehet. Óhatatlanul büszke lesz erre, akár még dicsekedni is tud vele, vagy egyszerűen csak csendesen különbnek tartja magát azoknál, akik nem ilyenek. Vagy valakinek az alaptermészete pontos, pedáns, megbízható, és megveti azokat, akik nem ilyenek. Vagy valakinek erős akarata van, és ez az erős akarat bármelyik pillanatban és helyzetben erőszakossá teheti őt.
Vagy az ellenkezője: valaki kedves, engedékeny, és ebből könnyen következhet, hogy megalkuszik. Gyáva lesz és kerüli a konfrontálódást. Nem vállalja a felelősséget. Ezt nevezi Péter apostol hiábavaló természetnek. A mi atyáinktól örökölt hiábavaló természetünkből vált ki minket Jézus, és adja nekünk az Ő isteni természetét — ezt olvastuk itt. Azért van erre szükség, mert mindnyájan csak ilyet örökölhetünk atyáinktól. A mi atyáink legjobb szándékuk mellett is csak ilyet hagyhatnak ránk örökségképpen. Pontosan ebből a megromlott hiábavaló természetből vált ki minket a mi Urunk, és ajándékoz újat, az Övét.
Mitől szabadítja meg a hívőt, és mire szabadítja fel? (Mert itt szabadításról olvastunk.)
Kiszabadít abból, hogy gyakorlatilag Isten nélkül él az ember, amíg át nem áll annak az oldalára, aki kifizette érte a váltságdíjat. Isten nélkül tervezünk, gondolkozunk, élünk, és ezzel az is vele jár, hogy sokszor rá-szakad az emberre az árvaság, a magányosság, a kiszolgáltatottság érzése. Megszabadít ebből, és felszabadít arra, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hozzá tartozunk. Istentől nem kell félni, egészen rábízhatjuk magunkat.
Megszabadít abból a kényszerből, hogy kényszerű módon önmagunkat szeretjük mindig, és felszabadít arra, hogy őszintén tudjunk másokat szeretni. Megszabadít sokféle félelemből és felszabadít arra, hogy egészen rábízzuk magunkat arra, aki így szeretett minket, hogy az életét áldozta értünk.
Kiszabadít sokféle kényszerű önzésből, és könnyűvé teszi azt, hogy akár áldozatok árán is másokért éljünk. Úgy, mint ahogy Ő tette és teszi, hiszen az Ő természetét adja a hívőnek. Kiszabadít az önsajnálatból és felszabadít az együttérzésre. Jobban féltem a másikat, mint magamat. Kiszabadít abból, hogy mindig csak a test körül forgolódnak a gondolataink. Egyszerre felismerjük: az embernek lelke is van. (Egyebek közt ebben is különbözik az állattól.) A lelkével ugyanúgy kell foglalkoznia és törődnie, mint a testével. Ettől lesz emberré, az élet meg emberivé.
Kiszabadít abból, hogy csak a földre szegezzük a tekintetünket, mintha csak az léteznék, amit megfoghatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, megehetünk, mint a kisgyerekek, és felszabadít arra, hogy sokkal tágasabb horizonton belül mozogjunk. Nemcsak látható valóságok vannak, hanem láthatatlanok is. — Az ilyen ember számára Jézus Krisztus lesz a legfőbb tekintély. Jézus Lelke, Jézus lelkülete, Jézus természete kezd el munkálkodni és növekedni benne, és mivel lépten-nyomon látja a hívő, hogy ez jobb, ez a jó, az ő hiábavaló természete meg rossz, éppen ezért félreáll mindig Jézus útjából, és engedi Őt érvényesülni. Az ilyen ember rájön arra, hogy egészen más ez az isteni természet, mint az atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk. Az Isten országába pedig csak isteni természettel lehet bemenni.
Péter apostol különösen hangsúlyozza, hogy mindez ajándék. Kétszer is olvastuk ezt itt a második levélből idézett mondatban, hogy az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre szükséges, azáltal, hogy megismerhettük Őt, aki elhívott minket, és ezek által megajándékozott minket különösen drága ígéretekkel, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amit a kívánság okoz a világban. — Ez ajándék, és aki ezt komolyan veszi, hogy neki ajándékozza Isten, neki kínálja, és elfogadja, az hisz. És aki ezt elfogadta, annak a szívében olyan hála fakad fel, hogy soha többé nem akar elszakadni attól, aki érette a váltságdíjat kifizette, aki őt kiszabadította hiábavaló életéből.
Az ilyen ember már egy lépést sem akar Jézus nélkül tenni. Ragaszkodik hozzá. Mindig az Ő közelében akar tartózkodni. Annak a közelében, aki megoltalmazhatja, sőt, aki a tulajdonává tette. Pontosan úgy, ahogy a korinthusi első levélben olvassuk: „Nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20)
Az előbb talán feltűnt az a szép felsorolás, amit Péter második levelében olvashatunk, hogy mindenekelőtt megajándékoz ezzel az új élettel, azután megajándékoz mindazzal, ami a kegyességre való, ez azt jelenti, hogy az új életben járni, növekedni, azt begyakorolni lehet és kell. Azután csodálatos ígéretekkel ajándékoz meg, amik tartják a lelket az emberben az új életben való járás közben, amelyek bátorítják, vezetik. Például ilyen ígéretek, hogy „veletek vagyok minden napon”, vagy „mindenre lehet erőm a Krisztusban”, vagy „az Isten Lelke vezeti azokat, akik Isten gyermekeivé lettek”. Csodálatos ígéretek! Aztán egyre jobban hasonlít az ember Jézushoz, hiszen az Ő isteni természetét kapta, és ez a természet még a kívánságtól is megszabadítja az embert, amely újra és újra romlásba vihetné.
Több olyan, szenvedélytől megszabadult ismerősöm életében láthattam ezt egészen kézzelfoghatóan, hogy mit jelent az: a kívánságtól is megszabadítja, és valóban Isten szabad gyermekévé lesz az ilyen ember.
Két példát hadd mondjak el erre.
Volt egy ismerősöm. Annyira ismerősöm, hogy négy évig egymás mellett ültünk az iskolapadban. Ő később, huszonévesen, alkoholista lett. Tehetséges fiú volt, és ezt ő is tudta magáról, de nem volt büszke rá. Mint értelmes, nyitott szemű ember, kívülről is figyelte magát egy ideig, és látta, hogyan megy lefelé a lejtőn. Sajnálta a fiatal feleségét, hogy mennyit szenved mellette és miatta, de nem tudta abbahagyni az ivást. Rab volt. Mondta is: reggel felkelek, először egy fekete, utána cigaretta és utána menni és inni kell.
Többször kérdeztem tőle: mi az, hogy kell? Ki parancsolja ezt neked, ki kényszerít erre? Egyre inkább látta, hogy rab. Néhányszor megpróbálkozott különböző módokon, hogy megszabaduljon ettől, de nem sikerült.
S akkor valaki elhívta őt egy csendes hétre. Ott semmi nem történt, csak délelőtt meg délután egy-egy igehirdetést hallgatott. Azt megbeszélték. Voltak hozzá hasonló, szabadulni vágyó, de tehetetlen rabok is. Voltak olyanok is, akiknek más bajuk volt. Mindenféle ember volt ott, azon a héten. A hét vége felé egészen személyessé vált szá-mára az, ami ott elhangzott. Ahogy elmondta: rászakadtak a bűnei, ami azt jelentette, hogy végre már nemcsak sajnálta a feleségét, hogy őmiatta milyen helyzetbe került, hanem kimondta, hogy alávaló vagyok, alkoholista vagyok, tönkretettem magamat, a családomat. Ha van segítség, az csak ettől a Jézustól jöhet, akiről ott egy héten át hallott. Életében először ott letérdelt, és azt mondta: Úr Jézus, ha még egy ilyenen is tudsz segíteni, kérlek, segíts! Ez a mondat egy megrendítő bűnvallással, életgyónással folytatódott, ahol néven nevezte a bűneit. Amikor felállt, különös bizonyosság volt benne, hogy neki mindezek a bűnök megbocsá-tattak.
Arról volt ott szó nap mint nap, hogy Jézus mit tett értünk, mi az Ő kereszthalálának az értelme, célja — amit lehet, hogy a testvérek közül is sokan el tudnának mondani, de az is lehet, hogy a szívünkig még sem hatolt ez az evangélium. Neki ott a szíve mélyéig hatolt és azt mondta, ha ez igaz, akkor én most kérem szépen a kegyelmet, ha egy ilyennek is adják. Úgy jött haza, hogy soha többé nem ivott, nem is kívánta az alkoholt, meg sok minden mástól is megszabadította őt Isten.
Van, akit egyszerre szabadít meg, ismerek olyanokat is, akiket fokozatosan szabadít meg, de megszabadítja. Akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. Nem volt ott semmiféle hókuszpókusz, semmiféle ü-gyeskedés, erőszakosság. Isten megszólított az igéjével egy rabot. Közölte vele: szabad vagy. Jézus kifizette érted is a váltságdíjat. Átállsz-e a régi rabtartódtól annak az oldalára, aki kifizette érted a váltságdíjat? Aki megvett. Ehhez kell a hit. És ezt az egy lépést várja tőlünk Isten. Minden egyebet Ő tett meg. Jézus tette ezt lehetővé, hogy kiszabaduljunk, de nekem kell átállnom. Azért említettem az elején a rabszolgapiaci jelenetet, mert ez valahogy így történt mindig. Ha egyszer megvettek, akkor az övé vagyok és odamegyek Őmellé. Aztán lehet, hogy még nem is tudom, hogy ott mit közöl, hogy szabad vagy, Isten gyermeke vagy és minden a tiéd, ami az Istené. Ezek az örömhírek majd egymást követik, most egyelőre a szabadulásra vágyott és megszabadult.
Persze nem kell ahhoz elzülleni, hogy valakit kiszabadítson Jézus atyáitól örökölt hiábavaló életéből. Ismerek valakit, aki magas beosztásban volt akkor, amikor megtért. Ő is valahogy hasonlóan hallott Isten szeretetéről. Sok visszássága fájni kezdett neki, s vágyott arra, hogy új szakaszt kezdjen, hogy bocsánatot kapjon, és ő is Isten gyermekévé lett. De változatlanul meg volt győződve arról, hogy neki nagyszerű természete van. Erős akaratú, fantáziadús, ötletekben gazdag ember, aki a munkahelyen mindig kezdeményez, akinek a kezdeményezései bejönnek. Utólag mindig megdicsérték. Anyagilag is megvolt ennek a haszna a vállalat részére és a saját zsebe részére is. Egy kitűnő ember. Voltak bűnei, azok bántották, azokra bocsánatot kapott és boldog keresztyén volt.
Közben nem vette észre, hogy ezzel az erős akarattal, ezzel a fantáziadús, ötletekben gazdag természettel hogy telepszik rá a családjára, hogyan nyomorodnak meg a gyerekei. Majdnem szétmarta a nagy fia házasságát, mert ő mindig jobban tudta, mit kellett volna csinálnia a fiának és a menyének, és utána mindig kifejtette, miért nem azt csinálták. A nyakukon ült valósággal ezzel a nagy természetével — ezt nem vette észre, hiszen ő jót akart. Neki ilyen szerencsés, erős természete van.
Aztán egy súlyos baleset érte, még ott a kórházban is azt mondta: na látod, az én erős akaratom segített, hogy talpon maradjak, és remélem fizikailag is talpra állok.
Ott azért már nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: komolyan gondolja, hogy az ő erős akarata? Az ő erős akarata mit csinált a fia házasságából? Miért van az egyik gyereke megszeppenve, s miért némult meg a felesége úgy, hogy a szavát sem lehet venni? Mert otthon csak neki van szava. Eszébe sem jut: az, hogy életben maradt, meg félig már talpra állt, az Isten kegyelme? Az ő erős akarata az Isten? Az segíti át mindenen, miközben rombol az erős akaratával?
Isten különös kegyelme volt, hogy ez elkészített alkalom volt, és megrémült attól, hogy mi-mindent csinál az erős akaratával. És hogy ez milyen Isten-káromló mondat volt, hogy az én erős akaratom átsegített most is. Gyakorlatilag az élete jó részéről kimarad Isten. Ott ő maradt az Isten, és az ő jó tulajdonságai, szerencsés természete, amit sokszor elmondott.
Ott tudta kimondani — akkor már ismerte a Bibliát, és csak meg kellett említenem ezt a kifejezést —, hogy a mi atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk… Ezek emberileg csakugyan jó tulajdonságok, de akkor is bűn forrásává lettek, mert a régi természetből valók: a nagy akarat, az ötletek, a fantázia stb. ez mind-mind bűn forrásává lett.
Egy nagy lelki megújulás követte ezt, amikor az ő természetét úgy, ahogy volt, mindenestől bűnnek tudta megvallani, és letette Isten kezébe. Attól kezdve Isten őt sokkal jobban tudta használni.
Ez nem valami szép fordulat vagy valami barátságtalan fordulat, hogy atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk. A mi természetünk úgy, ahogy van, ahogy velünk született, mindenestől a bűn pecsétje alatt van. Emberileg lehetnek benne viszonylag jobb meg viszonylag rosszabb tulajdonságok, az mind Isten elleni lázadás forrásává lesz, amíg valaki nem vágyik arra, hogy isteni természet részeseivé legyünk, és ez az új, a jézusi természet uralkodjék bennem, az meg mindenestől vonuljon vissza. Aztán majd Isten használni tud, és megtisztít, de ne én mondjam meg, hogy mit akarok megtartani a régi természetemből. Egy kicsit megkeresztelem, fazonírozom, új nevet adok neki, és azt hiszem, hogy az erény. Csak az, amit Jézustól kapunk, az tiszta, az szent, az mehet be a mennyországba, és azt használja Isten itt mások javára áldásul.
Nekünk tehát komolyan kell vennünk, ha a Biblián tájékozódunk, hogy mi is mindannyian a bűn rabszolgaságába születtünk. Atyáinktól romlott természetet örököltünk. Abból a természetből semmi nem mehet be az Isten országába. De — és itt szólal meg az evangélium — Jézus Krisztus most megáll melletted és közli: kifizette éretted is a váltságdíjat. Szabad vagy. Itt következik a hit lépése: ha Ő megvett engem, kiváltott sokféle kényszeremből, akkor odaállok mellé. Ez a hit döntése. Akkor, mint új gazdámtól, uramtól, azt kérdezem, amit Pál apostol kérdezett életének ebben a pillanatában: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ha megértem, akkor cselekszem is. Ettől kezd el növekedni a hívőben az új természet. Megerőtlenedik a bűnnek teste — ahogy Pál apostol írja — és eljut a hívő oda: élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
A hitnek erre a lépésére bátorít minket a mi Urunk. Egyszer olvastam egy történetet, és szemléletessé tette számomra, hogy mit jelent a szó ilyen értelmében hinni. Arról szól a történet, hogy egy díszszemlén Napóleonnak a lova megbokrosodott, és már-már veszélybe került a császár. Micsoda szégyen is lett volna az! Nem tudta megfékezni a lovat. S akkor kiugrott egy lóhoz értő közlegény a sorból. Lecsendesítette az állatot, és amikor már lehiggadt, meg a csá-szár is megnyugodott, a császár csak ennyit mondott: köszönöm, kapitány. Ez a közlegény abban a pillanatban jelentkezett a kapitányi egyenruháért, és elfoglalta a helyét a tisztek között, hiszen maga a császár léptette elő ezzel a két szóval. Ezt jelenti hinni. Ha Isten igéje azt mondja: Jézus érted is kifizette a váltságdíjat, szabad vagy, akkor két lehetőség van: vagy az, hogy ezt bármilyen ok miatt nem hiszem el, s maradok tovább a bűn rabságában, vagy az: boldogan odaállok új gazdám mellé, és azt mondom neki: én meg hálából egész életemben neked akarok szolgálni. Aztán majd Ő megtanít arra, milyen ez az újfajta „szolgaság”, ami által tulajdonképpen Isten gyermekeivé leszünk. „És nem mondalak többé titeket szolgáknak — mondja Jézus az ilyeneknek —, hanem gyermekeknek.”
Ez az ige tehát azt kérdezi tőlünk: kié vagy? Két lehetőség van, és ezt el szokták kenni, összemosni, pedig a Biblia azt mondja: vagy az ördögé vagy, vagy a megváltó Jézus Krisztusé. A születésünk szerinti állapotban élünk-e, vagy az újjászületésünk szerinti állapotban? Jézus kifizette a váltságdíjat. Aki hisz, azt mondja: Uram, én nem értem, miért választottál ki engem, mi-ért tüntetsz ki azzal, hogy éppen hozzám érkezik el ez az örömhír, de én neked, a te szavadnak, a te igédnek hiszek. Akkor én odaállok melléd: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Aki pedig már korábban odaállt az Úr Jézus mellé, annak meg az a feladata, hogy napról napra engedje, hogy növekedjék benne az új természet. Ha már ezt a nagy ajándékot elfogadta, amiről itt beszél az ige, hogy isteni természet részesévé lett, akkor ez a természet legyen rá jellemző. Sose engedje, hogy a régi, atyáinktól örökölt, hiábavaló természet uralkodjék. Az megmarad, belebeszél néha a dolgainkba, igyekszik azt elrontani, de megerősödhet az új, és az lesz a jellemző. Pál apostol azt mondja: nem uralkodik többé rajtatok a régi.
Ezért kínál nekünk Isten mind az Ó- mind az Újszövetség bizonyságtétele szerint új szívet. Ő nem a tüneteket kezeli, nem kívülről akar minket valahogy átfesteni, hanem az egész belső világunkat teremti újjá. Itt isteni újjáteremtő beavatkozásról van szó. Boldog ember az, aki bizalommal megnyitja magát ez előtt, és komolyan veszi, hogy aki a Krisztusban van, új teremtés az. Íme újjá lett minden. El kell kezdeni ebben az új életben járni, vagy bátrabban járni.

Sokan olvastuk most egész héten ezt a fejezetet a Bibliából. Többen említették, hogy nehezen érthető részei is vannak ennek. Bizony, elég furcsán hangzik a fülünknek egy-egy ilyen mondat, mint az 53. vers is: ”Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van…”
Hogyan kell ezt értenünk? Isten Szentlelkét kérjük segítségül ahhoz, hogy ezeket a nehezen érthető jézusi mondatokat is olyan világosan tudjuk érteni, mint ahogyan akkor is, akik hittek Őbenne, értették, s mint ahogy annak világos üzenettartalma van.
Három egyszerű gondolatot szeretnék elsorolni a felolvasott ige alapján, s talán eközben kibomlik majd előttünk az örömhír ebből az igéből.
1. Kezdjük az elején. Ez a fejezet azzal kezdődik, hogy Jézus jóltartott kenyérrel olyan nagy sokaságot, amiben csak a férfiak körülbelül ötezren voltak. Ezek után királlyá akarták Őt tenni. Ilyen népvezér kell nekik, aki a keveset is megszaporítja, aki munka nélkül kenyeret ad, aki mellett nem lehet éhezni, hanem jóllakik az ember, s a maradék több lesz, mint a kiindulási mennyiség.
Jézus azonban nem király akart lenni, és ezért csendesen eltűnt közülük. Ettől kezdve viszont mindenhova követni akarták Őt. Meglesték, hol van, és merre indul. Titokban utánamentek, sőt, sokszor megelőzték, mert újra és újra kenyeret vártak tőle. Jézus ezt pontosan tudta és le is leplezte, amikor ezt mondta nekik: „Ti nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.”
Vagyis Jézus világosan látta, hogy ezeknek az embereknek csak az Ő ajándékai kellenek, de Ő maga nem kell. Többször szomorúan ismétli ezt a mondatot: Ti nem hisztek énbennem. Láttátok a csodákat, részesei voltatok a nagy vendégségnek, és mégsem hiszitek el, hogy az vagyok, akinek az Atya mondott, aki küldött engem. Nem hitték, hogy Ő a Krisztus, a Messiás, az Isten Fia, de nem is érdekelte őket, hogy kicsoda Ő, csak az érdekelte, mit lehet kapni tőle.
Jézusnak mindig fontos volt az emberek testi szükséglete. Többször is jóllakatta őket, számtalan beteget meggyógyított. Sokszor odaállt kétségbeesett, reménytelen, csüggedt emberek mellé, hogy erősítse, bátorítsa őket, de Ő annál sokkal többet hozott és kínált, mint amit igé-nyeltek tőle.
Ő magát az Édenkertben elveszített életet hozta vissza, és tette mindenki szá-mára hozzáférhetővé, aki Ővele közösségre jutott. Ő önmagát kínálta fel mindenkinek. Mert az mérhetetlenül több, mint ajándékainak az összessége. Ezért terelgeti az emberek figyelmét itt is a testükről a lelkükre, a múlandóról az örökkévalóra, az Ő ajándékairól önmagára.
Az előbb olvasott mondatot, hogy csak az kell nektek, amit kaptatok tőlem, így folytatja: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amit az Emberfia ad nektek.” S akkor megkérdezték: mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? Jézus ezt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.”
Jézus nem maga miatt volt szomorú, hogy Őt nem fogadják el, hanem azokat sajnálta, akik így szegények maradtak. Akik csak valamit akartak kapni tőle, de Jézus nélkül az életszomjuk megmaradt. Mert mi mindannyian valami olyanra vá-gyunk, amit csak az élő Krisztussal való találkozás, a benne való hit, a vele való közösség elégíthet ki. És Ő mindenekelőtt ezt teszi szóvá akkori hallgatóinak, hogy Ő nem kell nekik, csak az Ő javai.
Vajon nekünk mi kell? Mi hajtott ide? Mire számítunk? Miről látjuk, hogy nélkülözzük? Mit remélünk Jézustól vagy egy istentisztelettől? Kiben van ott az a szenvedélyes vágy, hogy: élő Krisztusom, veled akarok találkozni és az eddiginél sokkal szorosabb közösségre jutni? Csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek. Szabad nekünk a szükségeinket is sorolni, a legkisebbet is, meg egészen nagyokat, amiket ember nem tud teljesíteni. Minden szükségünkkel bizalommal jöhetünk a mi Megváltónkhoz. De minden szüksége csak annak fog kielégülni, aki Őt megismeri, és annak fogadja el, akinek Ő mondja magát. Ne csak Jézus javai után vágyakozzunk, Ő maga kelljen nekünk.
2. A másik, ami igénkből kiderül, hogy ezt az önmagával való szoros, személyes kapcsolatot szemlélteti Jézus az evés ké-pével. Egy kicsit drasztikusnak tűnik, de ha belegondolunk, roppant szemléletes kép, hogy igazában az lesz velem eggyé, amit megettem. Az szétválaszthatatlanul eggyé válik velem, azzal csakugyan azonosulok, az felszívódik bennem. Nem tűnik el, nem semmisül meg, hanem átalakul fizikai erővé, gondolattá, szeretetté és egyáltalán életben tart. Aki hosszú ideig nem eszik, az előbb-utóbb éhen hal. Az tart életben minket, hogy táplálkozunk.
Ezt a képet használja itt Jézus, és jó lenne, ha jól értenénk ezt. Jézust enni azt jelenti, hogy Őt mindenestől, feltétel nélkül befogadni. Elfogadni Őt annak, akinek mondja magát, és akinek Őt az Atya mondta sok száz ember füle hallatára: Ő az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok.
Jézust enni, ez a kép itt azt jelenti, hogy vele bensőleg azonosulni, vele lelkileg igazán eggyé válni, szétválaszthatatlanul. Nem úgy, hogy hol egy vagyok vele, hol nem. Hol megyek a külön útjaimon, néha meg odakiáltok vagy odanézek: vezessen engem az Ő útján. Jézust enni azt jelenti: Őt vállalni. Akárhol jelenek meg, vele együtt jelenek meg. Ez azt is jelenti: ha Őt szidják, engem is szidnak. De ha engem szidnak, tudhatom, hogy most Őt szidják, és az érte vállalt szenvedés is még közelebb visz hozzá. Még inkább eggyé tesz vele a hit által.
Jézust enni azt jelenti, hogy az Ő életerői belénk áradnak. Aki ezt a kenyeret eszi — mondja — az él énáltalam. Ahogy a táplálék éltet, életben tart, munkaképessé tesz, úgy a Krisztussal való kö-zösség adja az új életet, az elvehetetlen, az örök életet, megtart ebben, és szolgálóképessé tesz az Ő akarata szerint, az Ő dicsőségére. Ez a kép, hogy Ő az élet kenyere és Őt ennünk kell, hogyha vele közösségben akarunk lenni, azt is szemlélteti, hogy olyan valóságosan adja nekünk önmagát, az Ő életét, az Ő erejét, mint amilyen valóságosan az ember megfogja az ételt, a szájába teszi, megeszi, és az eggyé válik vele. Azért nem pusztulunk el, mert eszünk. Az nem pusztul el lelkiképpen, aki Krisztussal ilyen közösségre jut.
Egyébként Jézus mindig erre az önmagával való közösségre hívott. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan.” „Kövessetek engem.” A Jelenések könyvéből olyan gyakran idézett mondat: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki meghallja és kinyitja, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és Ő énvelem.” Nem azt mondja: nagy előadást tartok neki. Nem azt mondja, mit pakolok ki az asztalára. A lényeg: bemegyek hozzá. Kész összeköltözni velünk, együtt élni, együtt lakni, együtt étkezni, ami a legteljesebb közösség kifejezése volt.
A megelőző fejezetben, az 5. rész végén, amikor Jézus a farizeusokról beszél, így diagnosztizálja az ő lelki betegségüket: tanulmányozzátok a Szentírást, de nem akartok hozzám jönni, és ezért nincs életetek. Ez meglepő megállapítás. Tanulmányozzák és ismerik az Írásokat, de ez még nem az élet. A Szentírás is csak mutatja a Jézushoz vezető utat, az életre vezető utat, de aki csak tanulmányozza, de nem indul el azon, nem Jézust keresi, hanem csak tudni akar valamit, annak nincs élete, az ugyanúgy elkárhozik. Nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.
Van neked ilyen igazi közösséget az élő Krisztussal? Beszéltél ma vele? Miről, mennyit, hogyan, miért? Úgy szoktatok beszélgetni Krisztussal, mint a hozzátok legközelebb állóval, olyan természetesen, olyan meghitten, olyan őszintén, olyan magától értetődően, mindenféle kö-rülményesség nélkül, bármikor, bárhol? Van Ővele ilyen igazi közösségünk? Értjük Őt és hisszük, hogy Ő megértett minket? Ott van előtte az egész életünk? Tő-le fogadtuk a tegnapunkat, Őreá figyelünk ma? Az Ő kezéből várjuk a holnapunkat? Van igazi közösségünk vele?
Ez a közösség akár ma létrejöhet vagy megerősödhet, elmélyülhet, igazi tartalommal telítődhet, s akkor csakugyan Ő fog vinni minket mindenhova, és Őt fogjuk vinni magunkban mindenhova, és egy-egy mondatunk, gesztusunk, cselekedetünk Krisztus-kiáradássá válik.
Ez a kép tehát, hogy aki engem eszik, mivel én vagyok az élet kenyere, a vele való személyes, szoros, valóságos közösséget jelenti.
3. A harmadik fejezetben azonban mégis fel kell tennünk a kérdést: Miért ilyen vaskosan anyagias fogalmazása van itt Jánosnak. Mert kemények ezek a mondatok: Ha eszitek ez Emberfia testét és isszátok az ő vérét, akkor éltek, ha nem eszitek, és nem isszátok, nincsen élet tibennetek. Mit jelent ez?
Akkor is voltak többen Jézus hallgatói között, akik ezt szó szerint értették. Itt olvastuk: elkezdenek vitatkozni egymással, és ezt kérdezik: Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? Jogos a kérdés. Ha szó szerint értjük, akkor feltétlenül meg kell ezt kérdezni. Vajon így kell-e érteni?
Nikodémus is így értelmezte Jézus szavait, amikor Ő ezt mondta neki: értsd meg, hiába vagy Izráel tanítója, te magad is azért jöttél ide éjnek idején, mert nincs üdvösséged, és ez hiányzik. Csak akkor, lesz, ha újonnan születsz. Mire Nikodémus: hogyan mehetek be anyám méhébe még egyszer, és hogyan jöhetek ki onnan? Szó szerint értette.
A samáriai asszony is. Azt mondja neki Jézus: Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik. Mire az asszony: Add nekem gyorsan, Uram, ne kelljen idejárnom a kútra. Szó szerint érti.
Mind a három esetben nyilvánvaló, hogy Jézus nem szó szerint értette ezt, hanem emberi fogalmakkal fejezett ki valami isteni titkot. Nem szó szerint értette azt, amit mondott, hanem valami fontos lelki igazságot egy hétköznapi képpel próbált kifejezni, szemléltetni, sőt érzékeltetni. Aki egy picit ismeri a korabeli zsidó gondolkozást és vallásosságot, az tudja, hogy borzalom volt még rágondolni is, hogy valaki vért igyék. A Mózes törvénye tiltotta ezt. Jézus nyilván nem így érti, a fejezet végén Ő maga utal arra, hogy ezt az egészet, amit mondott, lelkiképpen kell érteni.
Azt olvassuk a 63. versben: „azok a beszédek, amelyeket én mondottam nektek: lélek és élet.” Mit jelent akkor ez, hogy lelkiképpen értsük ezeket a furcsán csengő mondatokat, hogy aki az én testemet eszi, és véremet issza? Ez azt jelenti:
A samáriai asszony esetében: ahogy víz nélkül nincs élet, úgy a Krisztussal való közösség nélkül sincs örök élet.
Nikodémus: ahogy fogantatás és szü-letés nélkül nem jön létre emberi élet, úgy a felülről való fogantatás — mert ezt jelenti ez a kifejezés: újonnan születni — és újjászületés nélkül sincs olyan új élet és új természet, ami Istennel kapcsolatban van és neki elfogadható.
Alapigénk: ahogy a kenyér táplál arra, hogy életben maradjunk, és dolgozni tudjunk, úgy ez a Krisztussal való szoros lelki, hitbeli közösség az egyetlen olyan táplálék, ami az igazi életet, az örök életet közvetíti, és Isten kezében használhatókká tesz minket. Az evésnek a furcsa képe különösen is érzékletessé teszi a teljes közösséget, az igazi egyesülést, az elszakíthatatlan eggyé válást.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy János azért is használ itt ilyen szokatlanul markáns kifejezéseket, mert vitatkozik egy korai tévtanítással, az úgynevezett doketizmussal. Ezek a tévtanítók azt híresztelték, hogy Jézus nem vette magára igazából a mi emberi természetünket, hanem Ő csak embernek látszott — ezt jelenti a dokeo. Ő nem valóságos emberi testben járt itt közöttünk, szenvedett és halt meg a kereszten, az csak úgy tűnt, úgy látszott. Ez pedig veszedelmes tévtanítás, hiszen mi a Szentírás alapján hisszük, hogy az ember bűnéért csak ember tehetett eleget. Jézus ezért vette magára az Ő örök isteni természete mellé a mi emberi természetünket, hogy valóban a mi ítéletünket szenvedhesse el a kereszten. Ezért hangsúlyozza ennyire, szinte bántóan anyagias fogalmazással János, hogy Jézus valóságos hústestben járt itt közöttünk, és nekünk ezzel a názáreti Jézussal, aki ugyanakkor az Isten Fia, a Szabadító lehet és kell igazi lelki közösségre jutnunk.)
Még annyit fontos itt megemlítenünk, hogy Jézus ezekben a mondatokban nem az úrvacsoráról beszél. Az úrvacsoráról szóló tanítását az utolsó vacsora alkalmával mondta el, és azt részletezi Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levél 10. és 11. fejezetében. Éppen ezért semmi bibliai alapja nincs annak a római katolikus tanításnak, ami éppen erre a fejezetre, a János 6-ra hivatkozik. Ez abból indul ki, hogy csak úgy lehet Jézus testét enni, ha az áldozás ostyája átváltozik Jézus valóságos testévé, és a bor az Ő valóságos vérévé. Erre az átváltoztatásra a felszentelt pap tisztségénél fogva képes, amikor ezeket a szavakat kimondja: ez az én testem, ez az én vérem. Így a hívő már nem ostyát vesz magához, hanem Krisztus valóságos testét, az áldozópap pedig nem bort iszik a kehelyből, hanem vért.
Mivel a Szentírás semmi ilyenről nem tanít, ezért mi az úrvacsora jegyeit úgy vesszük magunkhoz, mint közönséges kenyeret és természetes bort, ahogy azt Jé-zus az első alkalommal, nagycsütörtö-kön az utolsó vacsoránál is tanítványaival tette. Hiszen Ő ott volt előttük testi valójában, és így mondta, a kenyeret nekik adván: ez az én testem, és a bort körbe adván: ez az én vérem. Ezek az egyszerű jegyek azonban az Ő engesztelő kereszthalálára emlékeztetnek minket, és így a hitünket erősítik. Milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy amilyen valóságosan megfogjuk majd itt a kenyeret, a szánkba tesszük, megrágjuk, és utána lenyeljük a korty bort, olyan valóságosan eleget tett a kereszten személy szerint mindannyiunk bűnéért. Ezt a hitet erősíti bennünk az úrvacsora egyszerű szertartása. Amilyen valóságosan eggyé válik velünk, a mi testünkkel az Ő megtöretett testének a jele, a kenyér, és ártatlanul kiontott vérének a jele, a bor, hisszük, hogy ugyanolyan valóságos lelki közösség jöhet létre közte és köztünk a hit által.
Az úrvacsora tehát a hitünket erősíti. Egyben arra serkent minket, hogy maradjunk meg a hétköznapokban is ebben az érettünk is meghalt és feltámadott Krisztussal való közösségben. Ebben járjunk. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy egymással is mély közösségbe von az úrvacsora. Mélyen összetartozunk, hiszen kivétel nélkül mindannyian egyenlőképpen rászorulunk az Ő bocsánatára, és mindannyian egyenlőképpen kapjuk az Ő bocsánatát, ha hiszünk benne.
A Biblia tanítása szerint tehát nem az úrvacsora jegyei változnak át, hanem a hívő ember változik át, ha Krisztussal kö-zösségre jut és új emberré lesz, akin kiábrázolódnak Jézus Krisztus vonásai.
Hadd olvassak néhány szép mondatot Kálvin Jánostól, amikor ezt magyarázza, hogy nem a jegyek, hanem a mi életünk csodálatos átváltozásáról beszél az úrvacsora. „Arról, hogy Krisztus velünk együtt ember fiává lévén, minket magával együtt Isten fiaivá tett. Hogy a földre való lejövetelével felmenetelt készített számunkra a mennybe. Hogy miután felvette a mi halandóságunkat, halhatatlanságát közölte velünk. Hogy magára vévén erőtlenségünket, saját erejével erősít meg minket. Hogy felvévén magába a mi szegénységünket, átárassza reánk gazdagságát. Hogy magára vévén igazságtalanságunknak ama terhét, amely alatt gyötrődtünk, saját igazságába öltöztessen minket. A feltámadott Krisztussal való egyesülésünk titka természeténél fogva felfoghatatlan, de a titkot látható jegyekben és jegyek által hatékony módon adja elénk az úrvacsora úgy, hogy az még a legtompább elmékbe is behatolhat, a lelkek épp úgy táplálkoznak a magát érettünk odaáldozó Krisztussal, mint ahogy a kenyér és bor táplálja a testi életet.”
A mi átváltozásunk, megváltozásunk tehát a cél. Aki nem úgy jön ide, hogy meg akar változni, arra mondja a Szent-írás, hogy méltatlanul eszik és iszik, és ítéletet eszik és iszik magának. De aki úgy jön úrvacsorázni: Úr Jézus, nekem nemcsak a javaid kellenek, én veled szeretnék szoros közösségre jutni, feltétel nélkül elfogadlak téged, és odaadom magamat neked, én másként akarok kimenni innen, mint ahogy idejöttem, megvallani és elhagyni a reám jellemző bűnöket, segíts ebben, és engedd, hogy valóság legyen, hogy e gyarló testben Jézus él már, nem én, — az akármilyen bűnök elkövetése után is jöjjön bizalommal úrvacsorázzék. Az úrvacsora a bűnösöknek van. Aki azt gondolja nem bűnös, ne úrvacsorázni. Aki azonban tudja, mire kér bocsánatot, és hiszi azt, hogy mindenre elég az Ő bocsánata, mert Jézus az Ő bűn nélküli életét áldozta fel miattunk és helyettünk, az jöjjön azzal a bizonyossággal, hogy úgy mehetünk el innen, hogy maga Jézus közli: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel.
Így jöjjünk ide most is, és így készüljünk máskor is. Így énekeljük most a megkezdett ének két másik versét, amelyek szinte összefoglalják ennek az igehirdetésnek a tanítását:

Szállj le most mennyből, életnek Kenyere,
Tápláld lelkünket az örök életre!
Tudjuk, aki e kenyérből eszik,
Soha örökké meg nem éhezik.
Életnek vize, nyiss magadnak utat,
A szomjú hívek keresik e kutat;
Szolgáltasd ingyen az italokat,
Oltsd el végképpen szomjúságunkat.

Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled:
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Éltünkben élted hogy minden lássa.
(438,6-7 ének)

Sokan olvastuk a múlt héten Jézusnak ezeket a mondatait a János evangéliuma folyamatos tanulmányozása során. Talán ez az a hely, ahol Jézus a legélesebben fogalmazza meg, hogy mi a következménye annak, ha valaki hisz Őbenne, és mivel jár az, ha valaki nem hisz Őbenne.
Ha más szavakkal próbálnám elmondani, amit Ő itt ilyen szépen, tömören megfogalmazott, akkor az így is hangozhatnék: kedves halott hallgatóim, aki közületek hallja az én igémet, és elhiszi, hogy az igaz, azt ez a hit összeköti velem, s ezen az összeköttetésen keresztül beleárad az én isteni életem, az halottból élővé válik. Ettől egészen más lesz rövid földi élete is, lesz értelme, célja, tartalma, öröme; és olyan életet kap, ami megmarad a biológiai halála után is, ahol szüntelenül együtt lesz velem, és örökké fog örvendezni ennek a közösségnek. Aki azonban nem hallgatja az én beszédemet és nem hisz annak, azt semmi nem köti össze velem, semmi köze hozzám, így benne marad abban az állapotban, amibe beleszületett: a halálban. És a bioló-giai halála után döbben majd rá arra, hogy ezen már változtatni nem lehet, és egy örökkévalóságon át bánkódik amiatt, hogy nem hallgatta az én beszédemet és nem hitt neki. — Erről van itt szó, ha egy kicsit feloldjuk ezt a tömör kijelentést.
Ebből mindenekelőtt kitűnik az, hogy Jézus mást értett halálon, mint amit mi ma értünk. Ő az Isten nélküli létezést tekinti halálnak. Mindenki ebbe az állapotba születik bele. Mi is mindnyájan halottnak születtünk. Lelkileg, az Isten szá-mára halottnak. Ezt meg lehet szokni, különösen amíg valaki nem is hall arról, hogy van másfajta létezés, van élet is, és az milyen. Meg lehet szokni, de egész idő alatt megmarad az emberben egy hiányérzet. Az élet hiányzik neki. Próbálja ezt pótolni mindenki valamivel: munkával, pénzzel, szerelemmel, itallal, alkotással, mámorral, ki-ki vérmérséklete, igé-nyei és lehetőségei szerint, de az életszomj mindaddig megmarad, amíg valaki Jézussal az említett módon kapcsolatba nem kerül.
Le lehet élni egy egész életet e nélkül az élet nélkül. Létezhet az ember száz évig is enélkül. Amikor meghal, akkor lesz számára világossá az, mi hiányzott neki egy életen át, és hogy azt már soha többé meg nem kaphatja. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak vagy pokolnak.
Jézus Krisztus azért jött, hogy ebből szabadítson ki bennünket. Amikor a programját bejelentette, így fogalmazott: Azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek. Ne csak létezzünk, hanem éljünk. Ezt az életet hozta és kínálja fel akkor is és ma is mindazoknak, akik hallgatják az Ő beszédét. Sőt nemcsak ezt az életet kínálja, hanem azt mondta: Ő maga ez az élet. Csak aki vele személyes közösségre jut a hit által, az él. Aki ezt a közösséget nem ismeri meg, az lelkileg halott marad.
Mit jelent ez az élet?
Különös az, hogy egyik tudomány sem tudta eddig még csak számára is kielégítő módon meghatározni, mi az élet. Akkor sejtettem meg valamit ebből, amikor az édesapám halotti ágya mellett álltam. Ott feküdt valaki mozdulatlanul, aki ami-óta az eszemet tudom, a bajusza alatt egy kis mosollyal a legnehezebb helyzetekben is reménykedett és tudott vigasztalni. Elő-ző nap még élt, akkor pedig már halott volt.
Mi volt a különbség a két állapot kö-zött?
Ez az, amit nem lehet elég precízen és kielégítően megfogalmazni. Inkább csak a tünetekből próbálunk valami leírást adni. A halott érzéketlen. Nem lát, nem hall, nem beszél, nem reagál. Nem lehet már rajta segíteni, de ő sem tud segíteni a másikon. Van, és még sincs. Ott van valami, de az már nem ő. Ami hiányzik belőle, az a lényeg. Nincs benne többé élet, és ezen az állapotán már semmi nem tud változtatni.
Ahogyan Jézus Krisztus a lelkileg halottakról beszél, az pontosan ennek az analógiája. Hasonló ehhez a lelkileg halott ember is. Itt van, de sok mindenre érzéketlen. Ezt akkor tudja meg, és a környezete is akkor veszi észre, amikor valaki lelkileg feltámad. Amikor Jézustól életet kap, másként érzékeli a valóságot. Egyszerre észreveszi a másikat, másoknak a baját, mozdul, hogy segítsen, hogy adjon. Egyszerre tud beszélni, van mondanivalója, olyan, ami nem mindenkinek. Kinyílik a szeme, látja a valóságot, nemcsak ezt a szűk láthatót, hanem a láthatatlanokat is. Észreveszi az Isten keze munkáját az eseményekben. Érti Isten szavát, és teszi azt, amit Isten mondott. Reagál, mozog, cselekszik — él.
A lelkileg halott ember minderre képtelen. Nem érti Istent, nem hallja. A másik azt mondja: valami nagyon fontosat mondott nekem Isten, amikor olvastam a Bibliát. Mit jelent ez? Hogy mondhatott neki? Csak neki, nekem miért nem mond? Mert halott vagyok. A lelkileg halott nem tud beszélni Istenhez, nem tud imádkozni. Olvasgat imádságokat esetleg, de nem tudja, mi az: beszélgetni a gyermeknek az atyjával. A lelkileg halott ember a helyzetén ugyanúgy nem tud változtatni, mint ahogy a fizikálisan halottén nem lehet.
Az a szörnyű, hogy egy életen át el lehet tengődni így, hogy valaki nem ismeri meg az életet, csak amikor meghal, akkor döbben rá arra, hogy nem semmisült meg, tovább létezik — a Biblia ezt világosan tanítja —, és akkor kezd el rettenetesen fájni az életnek a hiánya, amit akkor már nem kaphat meg semmi módon.
A Biblia arról szól, hogy Jézus Krisztus minket ettől az örök szenvedéstől is meg akar szabadítani, és attól is, hogy ezt rövid néhány évtizedet puszta léttel töltsük az igazi tőle kapható élet nélkül. Mert ez a lét, amit mi általában életnek nevezünk, ez szakadatlanul keveredik a halállal. Tessék megfigyelni, hogy a bűneset óta éppen ez történt, hogy az életbe beleáradt, belezúdult egy csomó halálerő. A félelem, fájdalom, betegség, magány tönkreteszi az ember létét. Megkeserítik a kudarcok, a nélkülözés, a szenvedésnek számtalan formája, a halál és a gyász.
Hogyan lehet kikerülni ebből a halott állapotból? Erről szól Jézus a felolvasott mondatokban.
Ezt olvastuk: „… aki hallja az én igé-met, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, mert az átment a halálból az életbe.” Aki hallja az én beszédemet, hisz annak — ez a hit, ami összeköti Jézussal, az élet forrásával. Ezen át Jézusból beleárad az isteni élet. A lelkileg halott ember életre támad, élete lesz. Átment a halálból az életbe.
Az első feltétel tehát: aki hallja az én igémet — mondja Jézus. Lehet az Ő igé-jét ma hallani, amikor Ő már visszament a mennybe? Lehet. Azt mondotta tanítvá-nyainak: aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki a Jézusról hangzó igaz bizonyságtételt hallgatja, az magát a megdicsőült Krisztust hallgatja. Ez nem valamifé-le túlzás, ezt Ő maga állította. Ezt szabad komolyan vennünk, és ennek az erejét sokszor tapasztalhatjuk is. Ez a hirdetett ige kötheti össze azt, aki hisz neki, Jézus Krisztussal, és így kap tőle új életet.
Ez nagy horderejű kijelentés ám! Ez azt jelenti, hogy Jézus szavának a befogadása életet ad, Jézus szavának a visszautasítása halált közvetít. Ez azt jelenti, hogy Jézus szavának a befogadása határozza meg minden ember jelenét és jö-vőjét. Mivel ez így van, nekünk mindent félretéve, szenvedélyesen kellene keresnünk minden percet, amikor nyugodtan olvashatjuk a Bibliát, úgy, mint Jézus szavát. Félretéve mindent kellene hallgatnunk a róla szóló hiteles bizonyságtételt: az igehirdetést. Mert ez, és ennek a befogadása határozza meg a jelenünket és a jövőnket mindenféle szempontból.
A másik feltétel: „…aki hisz annak, aki engem elküldött…” Hát az ki? A mennyei Atya. A mindenható Isten, aki sokak füle hallatára így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.”
A másik feltételt tehát az teljesíti, aki elhiszi azt, amit Jézus önmagáról mondott, és amit a mennyei Atya Őróla mondott. Vagyis: a názáreti Jézus a Messiás, az Isten Fia, Ő maga is öröktől fogva mindörökké Isten, aki örök isteni természete mellé azért vette magára emberi természetünket is, hogy eljővén ide közénk, számunkra is érthető nyelven elmondhassa: Isten szeret, és Jézusban készített számunkra szabadítást.
Így hozza Jézus azt az életet, amit mi elveszítettünk az Édenkertben, ami nélkül szűkölködünk, amit próbálunk így-úgy pótolgatni teljesen eredménytelenül. Visszavezet minket Istenhez, ezért mondta mindenkinek, aki a közelébe került: kövessetek engem. Ezért figyelmeztet mindenkit arra: térjetek meg!
Ezért mondja ebben az igében is: csak ebben a földi életben mehetünk át a halálból az életbe, az Isten nélküli létezésből az Istennel való közösségbe. Ezt csak Ő tudja létrehozni.
A halálunk után nincs sorsváltoztatási lehetőségünk. Éppen ezért nagyon fontos üzenete Jézus eme mondatainak: nem a biológiai halál az igazán nagy határátlépés egy ember életében, hanem az Istenhez való visszatérés, a megtérés az igazán nagy határátlépés. Mert akkor megyünk át a halálból az életbe. Abba az életbe, amin semmit nem változtat az, hogy egyszer majd megáll a szívünk, és elbúcsúztatnak bennünket, minden szépet elmondva a temetési beszédben. Az igazi határátlépés az, amikor valaki az Isten nélküli állapotból visszatalál Istenhez. Amikor nem ellensége többé Isten. Nem úgy néz és gondol rá, hanem először igazán szívéből ki tudja mondani: Atyám. Amikor tud reagálni arra, amit az Atya mond, mert már érti, hallja, látja a feladatait, észreveszi a többit, akiknek szolgálhat, mert él. Új életre támadt.
Pál apostol rendkívül szemléletesen írja ezt le, amikor az efézusiakat arra emlékezteti, hogy Isten igéjét hallgatva, hogyan mentek át ők is ezen a határon, hogy lépték át az élet és halál mezsgyéjét. Ezt olvassuk: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt...” (Ef 2)
Ez az igazi határátlépés. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus az ő szolgáló földi életével, kereszthalálával és feltámadásával. Erre hívogatta akkor is az ő halott hallgatóit, és erre hívogat ma is mindenkit. „Életre keltett.” Attól kezdve az ember lát, hall, beszél, mozog, reagál, szolgál. Isten gyermekévé lesz. Lesz neki olyan élete, ami akkor is megmarad, ha meghal.
Amikor Bethániában Jézus Máriát és Mártát vigasztalta Lázár halála miatt, nekik mondta azt: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert ez az élet, amit a hit által kapott, ez megmarad akkor is.
Hadd kérdezzem meg: Te, ahogy itt vagy most, élsz, vagy halott vagy?
Sokan hallottuk itt azt az idős lelkészt, aki egyszer elmondta, hogy evangélizált két szomszédos faluban és egyikből a másikba gépkocsival vitte át valaki. Amikor beült a gépkocsiba, a legfontosabb kérdést intézte új ismerőséhez: Van-e magának már üdvössége? A gépkocsivezető óvatosan akart válaszolni: azt nem lehet tudni, talán, remélem. Mire Józsi bácsi felkiáltott: Jaj, akkor engem egy halott visz át a másik faluba!
Ezt ilyen komolyan kell venni. Ha valakinek nincs kapcsolata az élő Krisztussal, ha valakinek „hát, talán, netalán…” akkor halott. Mi így születünk, így fogunk meghalni, ha közben át nem megyünk a halálból az életbe. Sokszor fel sem mérjük, mert annyira megszoktuk a Bibliának ezeket az örömhíreit, hogy micsoda nagy lehetőség az, amit Jézus Krisztus az ő földi élete árán, az ő kereszthalálával nyitott meg előttünk. Hogy egyáltalán át lehet menni a halálból az életbe. Nem kell halottnak maradnom és aztán majd a meghalásom után rádöbbenni arra, hogy csakugyan halott vagyok, és Isten nélkül kell maradnom egy örökkévalóságon át, hanem megragadhatom ezt az alkalmat: aki hallja az én igémet, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van.
Ennek az életnek illata van ám, testvérek! Ezt mások is észreveszik. Nem olyan régen volt itt valaki egy istentiszteleten. Bemutatkozott. Mondta, hogy ő most van itt első alkalommal. Megmondja őszintén, azért jött el, mert az egyik munkatársának annyira megváltozott az élete, hogy az őt nagyon elgondolkoztatta. Ismerte az illetőt azelőtt is, és nem lehet ráismerni, hogy milyen lett most. Alapvetően változott meg az élete. Ő azt mondta, hogy itt a gyülekezetben hallotta azt az igét, amitől megváltozott. Ő is szeretné ezt hallgatni, szabad-e idejönni akárkinek? Szabad, szeretettel hívunk mindenkit.
A Krisztus jó illata — így nevezi Pál apostol, az élet illata életre — írja egy másik helyen szintén Pál apostol. Akit Jézus Krisztus életre támasztott, az életjeleket ad. Ebben a halott világban az feltűnik. Amikor a hullaszag árad ezen a világon egyre nagyobb mértékben, akkor az élet illata azonnal megcsapja az orrát annak is, aki egészen távol áll Krisztus-tól, és vonzó lesz.
Vonzott-e már valakit Jézus Krisztushoz az élet illata, ami az életünkön keresztül árad? Vagy nem is lehet tudni rólunk, hogy hívők vagyunk? Ha az hosszú ideig senkinek nem tűnik fel, akkor kíméletlenül meg kell vizsgálni: nem a halálban vagyunk-e még. Az élet illatozik. Aki pedig Jézus életét hordja magában, abból kiárad ez az élet. És a Krisztus-kiáradás olyan ritka ebben a világban, az annyira feltűnő és arra annyira sóvárog ez a világ, hogy azt semmi mással nem lehet összetéveszteni.
Éppen itt derül ki, mennyire más ez, mint az, hogy valaki természeténél fogva jó ember, vagy az, hogy valaki vallásos. Itt másról van szó. Itt arról van szó: Krisztust hordozza magában. Amikor megszólal, Jézus szavai jönnek ki a szá-ján, és a szemén is Jézus néz ki. Ő indítja az Ő indulataival különböző cselekvésre, vagy Ő tartja vissza sokféle engedetlenségtől és bűntől. Ez ismerős-e nekünk, ezt akarjuk-e? Telítődik-e egy-egy hívő ember élete egyre jobban Krisztussal úgy, hogy csordultig legyen, és ki is csorduljon? Vagy pedig még mindig csak mi akarunk jobbak lenni, mi küzdünk a szembetűnő hibáink ellen, próbáljuk palástolni azokat az öröklött rossz tulajdonságokat, amiket elítélünk? Mi vagyunk a központban.
Jézus Krisztus egészen új életet akar ajándékozni. „Bizony, bizony mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”
Mi most itt halljuk az Ő igéjét. Érvényes-e a folytatás is, hogy hiszünk annak és abban, aki Jézust elküldte? Elegünk van ebből a hullaszagú tehetetlen életből, ami Jézus nélkül volt, és kérjük tőle ezt az újat, ezt az igazit, az örök, a teljes, a tartalmas, az értelmes életet, az Ő életét. Aki ezt kéri tőle, attól Ő ezt soha meg nem tagadja.
Van egy ének, amit sokan ismernek közülünk, amelyik csendes kiáltás ezért az életért. Ez a csendes kiáltás nem azt kéri: Uram, enyhítsd a tüneteit az én nehezen elviselhető életemnek, hanem azt kéri, amit Isten ígér. Isten új szívet ígér a benne hívőknek. Az egész bensőnket kicseréli. Nem megjavítja, — kicseréli. Ez az ének is azért könyörög:

Új szívet adj, Uram énnekem.
Új szívet adj, én Istenem.
Amely csupán csak teérted ég,
s véled jár szüntelen,
Csak véled, szüntelen.

Olyan sokan olvassuk a bibliaolvasó vezérfonal szerint a Szentírást, hogy amikor egy-egy nagyobb könyvet kezdünk, érdemes megállni és madártávlatból is megvizsgálni annak a könyvnek a sajátosságait. Karácsonykor kezdtük el olvasni a János evangéliumát, és egészen húsvétig ez lesz napról-napra a táplálékunk. Egy kicsit időzzünk most annál, hogy mi jellemzi a Bibliának ezt a nagyon szép és fontos könyvét. Néhány olyan szempontot érdemes megjegyeznünk, ami segít majd az egyes részleteket is jobban megérteni.
I. Aki ezt az evangéliumot írta, az a János, akiről sokat tudunk, és a testvérek is sok mindent el tudnának mondani róla. Ő volt Jé-zus valószínűleg legfiatalabb tanítványa. Ismerjük az édesapjának, édesanyjának a nevét is: Zebedeusnak és Saloménak a fia volt ő Jakabbal együtt. Testvérével, Jakabbal egyszerre hívta el tanítványává Jézus, és ők voltak azok, meg Péter, akik mindenütt ott lehettek, ahol Jézus volt. Őket, hármójukat hívta fel a Megdicsőülés hegyére. Ők lehettek a tanúi Jairus leánykája feltámasztásának. Voltak olyan bizalmas közlések, amiket Jézus csak ennek a három tanítványának mondott.
János az Apostolok Cselekedeteinek könyvében is többször szerepel. Sőt Pál apostol is említi őt a Galata levélben, mint „oszlop apostolt”, akihez megtérése után ő is felment Jeruzsálembe.
Még három rövid levelet írt. Az Újszövetség végén találjuk ezeket, és ő írta a Jelenésekről szóló könyvet is.
Érdekes, hogy az evangéliumában önmagáról alig-alig ír valamit, és akkor is név nélkül. Bátyjáról, Jakabról sem ír. Az ő evangé-liumában olvashatunk olyan tanítványokról is egy-egy megjegyzést vagy elbeszélést, akikről a többi evangélium nem szól. Jakab és János nem szerepel a János evangéliumában. Ha mégis meg kell említenie önmagát, akkor többnyire így jellemzi magát: „a tanítvány, akit az Úr szeret”.
Hogy milyen közel állt Jézushoz, mutatja, hogy amikor Jézus haldokolt a kereszten, akkor az édesanyjáról való gondoskodással Jánost bízta meg, és onnan a keresztről az édesanyját is bátorítja: fogadja el mintegy fiának ezt az ifjú tanítványt, aki majd gondoskodni fog róla.
Mivel ott volt mindenütt, ezért a szem- és fültanú elevenségével tudja leírni mindazt, amit Jézussal kapcsolatban tapasztalt. Jellemző, ahogy levelét elkezdi. János első levele így kezdődik: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezünkkel megérintettünk, az életnek igéjéről. (Ez az élet megjelent és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk). Amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is kö-zösségetek legyen vele…”
Lukács úgy kezdi az evangéliumát, hogy mindennek precízen utána jártam. Ő a történetíró megbízhatóságával, alaposságával kutatómunkát végzett. Sok tanút meghallgatott, a vallomásokat egybevetette, és utána írta le az evangéliumot. Ő nem volt szem- és fültanúja annak, amit Jézus mondott és tett. János igen, neki nem kellett kutatnia. Azt mondja: amit a szemünkkel láttunk, a fülünkkel hallottunk, amit a kezünkkel megfogtunk, azt mondjuk el most nektek. Ez érződik is az egész evangéliumán, hogy: ott voltam, hallottam, láttam — hiteles az egész. Néha egy-egy kicsi részletnek a közbeszúrása árulkodik erről. Hány óra volt akkor, meg amikor a sokaságot jóllakatta Jézus, nagy fű volt. Ilyeneket csak az tud leírni, aki ott volt, látta és benne gázolt és emlékezetes neki.
Ennyit Jánosról.
II. Az evangéliummal kapcsolatban két olyan érdekes feljegyzést szeretnék felolvasni, ami rendkívül tanulságos lehet nekünk.
A Krisztus utáni első századok tudós teológusait egyházatyáknak nevezik. Két egyházatya fontos adalékokat említ a János evangéliumáról. Krisztus után 180-ban egy Ireneusz nevű egyházatya ezt írja: „Ezután János, az Úr tanítványa, aki az Ő kebelén is nyugodott, maga is kiadott egy evangéliumot, miközben a kis-ázsiai Efézusban tartózkodott, mert ő egészen Traianus koráig ott élt.”
Rendkívül fontos adatok vannak ebben a mondatban. Ez a kifejezés, hogy „aki az Ő kebelén nyugodott” a Jézus szenvedése törté-netéből ismerős. János ott volt mindig közel, akkor is, ha étkeztek. De kiderül ebből, hogy János idős korában az efézusi gyülekezetnek a vezetője volt. Kiderül az is, hogy az ő evangéliumát megelőzően más evangéliumot is voltak, mert azt mondja: ő is kiadott egy evangéliumok. Fontos ez az időmeghatározás, hogy egészen Traianus koráig Efézusban élt. Traianus 98-ban kezdett el uralkodni, tehát János apostol 98-ban még az efézusi gyülekezet vezetőjeként szolgált. Fiatal lehetett, amikor az Úr Jézus elhívta őt a halászbárka mellől és tanítványa lett. Ebből lehet következtetni arra is, hogy mikor keletkezett az evangéliuma.
Máté, Márk és Lukács evangéliuma 70 körül már készen volt. 70 az a nevezetes év, amikor Titusz hadai elpusztították Jeruzsálemet, és a templomot a földdel tették egyenlővé. Akkor már készen volt az első három evangélium. 98-ban még élt János, tehát azt megelőzően írhatta az evangéliumát. Sokféle vizsgálat eredményeképpen a 90-es évekre tehetjük ennek az evangéliumnak az írásba foglalását. 70-körül elkészült az első három, azután 20 év kimarad, és utána megszületett a János evangéliuma.
Miért született meg? Erre nézve hadd olvassam egy másik egyházatyának, a kicsit ismertebb alexandriai Kelemennek a feljegyzését, aki 200 körül a következőt írja: „Utoljára János észrevette, hogy a többi evangélium Jézus történetének külső, emberi vonásait adja elő, és a vének unszolására, a Szentlélektől indíttatva szellemi evangéliumot írt.”
Utoljára, mert előtte már befejezték a munkát. Azokat a munkákat úgy minősíti, hogy elsősorban Jézus történetének a külső, emberi vonásait adták elő. A vének, a presbiterek (az a szó van az eredetiben) unszolták Jánost, hogy te ott voltál, láttál, hallottál mindent, hát írd le te is. De azok leírták, minek írjak én? Írd csak le te is! Szem- és fültanú. Nemsokára meghalsz, idős ember vagy már nagyon. Amíg emlékezni tudsz, amíg lehet, írjál le mindent. Ez kevés volt, hogy a vé-nek unszolták, az döntötte el a dolgot, hogy a Szentlélek indította. A Szentlélek indítására nekiállt és szellemi evangéliumot írt.
A János evangéliumának a keletkezését jóval későbbre szeretik tenni azok, akik a Biblia hitelességét kétségbe vonják. Főleg az ő evangéliumát kezdték ki a stílusa meg bizonyos szóhasználata miatt. Azt mondták, az feltétlenül később keletkezett. Külön hálásak lehetünk Istennek, hogy az 1900-as évek közepén, a 40-es évek végén tenyérnyi papiruszdarabot találtak Egyiptomban, amelyiken a Já-nos evangéliuma 18. részének néhány verse van rajta. Szó szerint úgy, hogy azt ma is olvassuk Jézus és Pilátus párbeszéde, Jézus elítéltetése előtt. A különféle vizsgálatok kimutatták, hogy ez a papiruszdarabka 120-130-ból származhat. Ez a legrégebbi megtalált bibliai kézirat. Kár, hogy ilyen kicsi. Jó lett volna egy teljes János evangéliuma, de örüljünk ennek is, mert ez sok butaságot, ostoba, rosszindulatú feltételezést nevetségessé tesz. Ez azt jelenti, hogy a 100-as évek elején már kész volt, és talán már másolták is a János evangéliumát. Úgyhogy az I. század végén, a 90-es években egészen bizonyos, hogy megvolt már ez. — Egyébként könnyen érthető a görögsége, kevés szóval sokat tud kifejezni. Rendkívül közérthetően fogalmaz.
III. És most szeretnék néhányat elsorolni a legjellemzőbb vonásai közül. Öt olyan jellemvonását a János evangéliumának, ami szembetűnő sajátossága ennek a bibliai könyvnek.
Az első: az első mondatától a utolsóig Jé-zus Krisztus istenségéről ír. Akármit mond Jé-zusról, valami módon mindig ezt akarja felragyogtatni, hogy el ne felejtsétek, hogy Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Így kezdődik az evangélium: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Az Ige (logosz) mindig Jézus személyére vonatkozik. Jézus — Isten. Ezt egy tőmondatban közli. Utána jön az a fontos megállapítás: „Őbenne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága.”
A 18. vers, amit az azóta megtalált legré-gebbi kéziratok alapján most már nem úgy fordítanak, mint ahogy Károli fordította, az így hangzik: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” A legrégebbi kéziratok azt írják: „Az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van…” Az egyszülött Isten … Ez botrány volt ilyet leírni Jézusról.
Keresztelő János is bizonyságot tesz itt mindjárt az első fejezetben. „Én láttam, és bizonyságot tettem, hogy Ő az Isten Fia.”
Azután Natanaellel beszélget Jézus. Natanael elcsodálkozik, miután egy kicsit okoskodik, mert az illik őhozzá. „Felelt neki és ezt mondta: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya!”
Most ezekben a napokban olvassuk az 5. fejezetet. Ott maga a mindenható Isten erősíti meg azt, hogy Jézus az Ő Fia, és maga Jézus tesz erről bizonyságot akkor is, ha nem hiszik el a bizonyságtételét. „Emiatt aztán még inkább meg akarták Őt ölni a zsidók, mivel nemcsak a szombatot szegte meg, hanem Istent is Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.”
Jézus erre ezt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek, a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát. Mert amiket Ő cselekszik, ugyanazokat hasonlóan a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit Ő maga cselekszik. És ezeknél nagyobb dolgokat is mutat neki, hogy ti csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is, akiket akar, megelevenít. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan tisztelik az Atyát, mert aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte Őt.” (Jn 5,19-23)
Nem tudja Istent tisztelni az, aki nem ismeri meg Jézust, és nem tiszteli ugyanúgy a názáreti Jézust, az Isten Fiát, mint az Atyát. Mert — ahogy később olvassuk — én és az Atya egyek vagyunk. És ez végigvonul az egész evangéliumon, aminek az utolsó mondata így hangzik: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében.” Ez a célja a Bibliának, ez a célja a Biblia olvasásának, az igehirdetésnek, hogy higgyük, hogy Jézus az Isten Fia, és hogy ezt hívén életünk legyen az Ő nevében. (Jn 20,31)
Ezt a mondatot megelőzően olvassuk a húsvéti jelenetet, amikor Tamásnak megjelenik Jézus húsvét után egy héttel, és azt mondja: nem hitted el, hogy feltámadtam. Azt mondtad csak, ha sebeimet látod… Gyere ide, nézd meg, dugd be a te kezeidet az én sebembe. S akkor mondja Tamás: Én Uram, és én Istenem. Embernek ilyet egy zsidó nem mondott. Az a legszörnyűbb bálványimádás lett volna. De felismeri a názáreti Jézusban, a feltámadott Krisztusban Jahvét, az Urat, az örök Istent, és ezt a felismerését meg is vallja.
Ez a János evangéliumának a célja és az egyik sajátossága, hogy meggyőzze az olvasóit arról, hogy Jézus valóban az Isten Fia, Ő maga is örök Isten. Ezért nem foglalkozik sok olyan dologgal, amivel a többi evangélium. Máté a legelején mindjárt bebizonyítja, hogy Jézus családfáját vissza lehet vezetni Ábrahámig, mert ő zsidóknak írta az evangéliumát. Lukács bebizonyítja, hogy vissza lehet vezetni Ádámig, mert ő pogányoknak írta az evangéliumát, és azoknak ez lesz komoly érv.
János evangéliumában nincs családfa. Pásztorok, bölcsek, jászolbölcső nincs. Az első mondat: Kezdetben volt az Ige. Öröktől fogva mindörökké Isten az, akiről én írok nektek. Akit egyébként láttam a két szememmel, hallottam, megfogtam a kezemmel, így beszélek nektek Jézusról. Egészen különös a hangvétele ennek az evangéliumnak. Egészen meggyőző ez a személyes bizonyságtétel.
A másik jellemvonása az, hogy Jézus az Ő örök Istenségéről időnként jeleket ad. Szinte úgy érthetjük ezt, hogy időnként fellebbenti a fátylat, és a titkot egy pillanatra meg lehet látni. Aztán megint visszahull a fátyol. Aztán megint történik valami, és láttuk, hogy mi van a fátyol mögött.
Mindjárt a második fejezetben, ahol a ká-nai mennyegzőn a vizet borrá változtatja, ezt a mondatot olvassuk: „ezt az első jelet tette Jézus, így mutatta meg a maga dicsőségét, és hittek benne tanítványai” Aztán a következő fejezetben meggyógyítja a királyi ember fiát. Ezt a második jelet tette Jézus ... Hét ilyen jelet sorol fel János. Ezek között van a harmincnyolc éve beteg meggyógyítása a Betesda tavánál, az ötezer ember megvendégelése, a tengeren járás, és ezek közül több csak a János evangéliumában fordul elő. A kánai menyegző is. János ott volt. Ő is evett, ivott azon a lakodalmon, természetes, hogy emlékszik arra, ami ott történt. Csak azt írja le, amit látott és hallott.
Ugyanilyen jel a vakon született meggyógyítása is. Az sincs máshol, csak a János evangéliumában. Olyan szép az, ahogy végigvezeti azt a folyamatot, amin átment ez a meggyógyított ember. Amikor először beszél Jézusról, azt mondja: egy ember sarat csinált és a szememre kente. Amikor a bíróság elé citálják, már azt mondja: próféta, mert másként nem tudta volna ezt tenni. A végén, amikor Jézus azt kérdezi tőle: Hiszel-e te az Isten Fiában? akkor korrekt módon visszakérdez: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Neki megadatott az, hogy Jézustól ezt hallja: Az, aki veled most beszél. Akkor leborul, ahogy csak Isten előtt szoktak, és azt mondja: Hiszek, Uram. És ezt megint csak Jahvénak, az élő Istennek mondták ezt a megszólítást. Onnan, hogy egy ember, azon keresztül, hogy legalább próféta, mert másként nem tehette volna, — eljut arra felismerésre: Isten Fia és Uramnak szólítja.
Ilyen jeleket olvashatunk tehát, és amikor egy-egy a mi megnevezésünk szerint csodatörténethez jutunk, akkor figyeljük meg, hogy amikor fellebbenti a fátylat Jézus, éppen mit láthatnak meg azok, akik ott vannak, az Ő istenségéből. Hol ezt, hol azt a csodálatos isteni tulajdonságát láthatjuk mi is, amikor olvassuk.
Egy harmadik jellemzője az evangéliumnak, amit így szoktak mondani: négyszemközti evangélium. Márk és Lukács evangéliumá-ban sok olyan történet van, ahol Jézus nagy sokaságnak prédikál. A Jánosban is van néhány, de itt sok olyan beszélgetés van, amit Jézus négyszemközt folytatott le emberekkel. Mindjárt a nyitánynál: András néz utána, hogy ki ez. Jó lenne megtudni, hol lakik. Jézus azt mondja: gyere. S együtt töltenek egy délutánt.
Natanael elmélkedik egy fügefa alatt. Jézus külön felkeresi, és négyszemközt váltanak néhány mondatot. Nikodémus, a híres tanító éjszaka lopva keresi fel, és Ő várja és beszélget vele. A samáriai asszony déli tizenkettőkor, hogy senkivel ne találkozzék, amikor vízért megy. Jézus ott várja, és új élete lesz ennek az asszonynak. Lehet még sorolni: a házasságtörő nőt, az előbb említett vakot, akit meggyógyított: utána megkeresi Jézus a sokaságban, amikor hallotta, hogy miatta kiközösítették, és törvényen kívülivé lett. Kereste Jézus az egyes embert. Mindenki fontos volt neki. Csakugyan olyan volt Ő, és ilyennek is ábrázolja János, mint az a pásztor, aki az elveszett után megy, és inkább a kilencvenkilencet hagyja egy ideig, csak a századikat megkeresse. Ez igazán nagy evangélium, mert itt mindenki magát behelyettesítheti a századikba. Néha olyan elveszettnek, mellőzöttnek, lenézettnek és szerencsétlennek érezzük magukat. Egészen bizonyosak lehetünk azonban abban, hogy fontosak vagyunk neki. Ő szemmel tart akkor is, amikor nem sejtjük, s a legkritikusabb pillanatban közel hajol hozzánk és nem hagy magunkra. Ezt tehát a négyszemközti evangélium.
A negyedik jellemvonása János evangéliumának, hogy gyakran így beszél magáról Jézus: én vagyok. Az én vagyok kijelentés rendkívül gyakran előfordul, s utána valamilyen allegória következik. Én vagyok az életnek kenyere. A hatodik részben hosszan részletezi ezt Jézus. Én vagyok a jó pásztor, és a tizedik részben megtudjuk mit ért ezen. Én vagyok az igazi szőlőtő (15. fejezet), s elmondja, mit jelent ez. Van más szőlőtő is, de Ő az igazi. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezzel az én vagyokkal ugyanazt erősíti meg János, amivel kezdtük, hogy Jézus Isten. Mert ki mondta ezt: Én vagyok?
Amikor Mózest küldi Isten Egyiptomba, ő ezt kérdezi: mit mondjak nekik, ki küldött? Ki áll mögöttem? Mi a te neved? Isten azt mondja: Vagyok, aki Vagyok. Ha kérdeznek téged, mondd meg nekik: a Vagyok küldött engem. Ez sajátos isteni önkijelentés, annak a formulája. Én vagyok. Jézus minden ilyen kijelentésével arra emlékeztette hallgatóit, hogy Ő nem akárki. Nem csodadoktor, nem csak remek tanító, nem csupán az átlagnál jobban képzett rabbi, Ő Isten — öröktől fogva mindörökké. Benne a Mindenható öltött testet és jött kö-zel hozzánk.
Talán a legszembeszökőbb ez a Gecsemá-né kertben, és ez is csak a János evangéliumá-ban van leírva, amikor jönnek Jézust letartóztatni, a tanítványok elfutnak. Jézus kérdezi: kit kerestek? A názáreti Jézust. Ezután elhangzik a két szó: én vagyok. És akkor ezek a felfegyverzett emberek, akik azért mentek, hogy a fegyvertelen, szelíd Jézust letartóztassák, hátrahőköltek és a földre estek. Mitől? Ettől, hogy: én vagyok. A Mindenható jelenlétéből kellett megtapasztalniuk valamit, még az Ő ellenségeinek is. Felfegyverzett, templomőrség katonái hátrahőköltek és a földre estek. Azután összeszedték magukat és megkötözték Jézust. Elég ennyit mondania annak, aki valóban Isten.
Még egy ötödiket említek meg. Miközben végigvonul erőteljesen a János evangéliumán a Jézus istenségéről való bizonyságtétel, ugyanakkor sokszor említi és hangsúlyozza Jézusnak a nagyon is emberi természetét és jellemvonásait. Olyan szép, mindjárt az evangélium elején, a 4. részben, a samáriai asszony törté-netében: az utazástól elfáradva, azonmód leroskadt a Jákób kútjához. Ő is elfáradt, ha sokáig nem evett, Ő is megéhezett, és tudott sírni Lázár sírjánál is, meg Jeruzsálem pusztulá-sára gondolva is, a szent várost nézve, annyira ember is volt. Tökéletes Isten és egészen ember.
Ebből tudjuk meg azt, hogy János evangéliuma vitairat is volt. Az I. század elején tudniillik már felütötték fejüket a tévelygések, és volt egyrészt olyan tévtanítás, hogy Jé-zus nem volt Isten, csak egészen rendkívüli képességekkel felruházott ember. Ezért hangzott a bizonyságtétel, hogy öröktől fogva mind-örökké Isten. Volt egy másik tévelygés, ennek az ellenkezője: Jézus nem volt ám valóságos ember, csak úgy látszott, mintha azt lett volna. A János evangéliuma az igazságnak mind a két részét hangsúlyozza, s erről bizonyságot is tesz: Jézus örök Isten, erről időnként jeleket ad, de ugyanakkor négyszemközt beszélget sokakkal, bűnösökkel is, nagy bűnösökkel is, miközben elhangzik sokszor: én vagyok, ugyanakkor valóságos emberként volt itt közöttünk.
IV. Most szeretnék a felolvasott igéről speciálisan mondani valamit ezek után, mert tanulságos az, amit itt Jézus mond. Azt mondja a farizeusoknak és az írástudóknak, akik nem hitték el, hogy Ő Isten Fia, és hogy Őt az Isten küldte: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam. De nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen!”
Tudakozzátok az írásokat, ez itt kijelentő és nem felszólító módban van. Megállapítja, hogy buzgón tudakozzátok a Szentírást, és még sincs életetek. Miért nem? Mert nem hisztek abban, akiről a Szentírás szól. És itt említi, hogy már Mózes is megírta, és ők érthetnék, mert ők írástudók. Vagyis a Szentírás tanulmányozása nagyon fontos, de az még nem jelenti az életet. Az élet személy, mégpedig Jézus. Ő maga az élet. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Őbenne élet volt. Aki Ővele szoros kapcsolatba kerül, annak lesz élete. Nektek ezért nincs életetek, kezetekben és fejetekben a Bibliával, mert nem jöttök énhozzám, hogy életetek legyen.
A Szentírás útmutató az életre. Aki azt komolyan veszi, az odatalál Jézushoz, és benne megtalálja az élete értelmét. Az életét magát, az elvehetetlen, elpusztíthatatlan, örök életet. Ez Jézus, nem az Írás. Akinek csak a fejében van, az fejében a Szentírással elkárhozhat. Aki Jézushoz odatalál az Írás útmutatása nyomán, annak kibontakozik az élete itt is, megszűnik az életszomja, mint a samáriai asszonynak, és az övé lesz az örök élet már itt.
Ez volt a mai napra kijelölt igeszakaszunk, és amikor reggel elgondolkoztam ezen, Isten sok mindent engedett megértenem. Nehogy pótolni akarjuk bármivel az élő Krisztussal való valóságos lelki közösségünket, mert nem lehet pótolni. Nincs pótszer, ami ehelyett használható. Fontos, hogy az ige mutatja az irányt, de menjünk abba az irányba, és találjunk oda Jézushoz.
Ugyanez a János írja a Jelenések könyve elején az efézusi gyülekezethez írt levelet, és abban írja, hogy milyen kiváló gyülekezet volt az. Jézus Krisztus megdicséri, hogy észreveszi a tévtanítókat, elhallgattatja őket, elhatárolja magát egy másik fajta tévtanítói csoporttól, a nikolaitáktól. Sokat tűr és szenved, de az a mondásom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad. Térj meg azért, mert egyébként tönkremegy a gyülekezet, kimozdítom a te gyertyatartódat.
Sok szépet el lehet mondani, de az első szeretetet (ez azt jelenti, hogy a Jézussal való személyes kapcsolatot) elhanyagolták, és az összes többi sem pótolja ezt. Meg kell térni ebből, egyébként megpecsételte a jövőjét a gyülekezet.
Gondoljunk a vasárnap olvasott igére. Az is a János evangéliumából volt. Ott is azt mondja Jézus: „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem. Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14,21) Nem lehet a végén kezdeni, hogy szeretném Őt megismerni, jelentse ki magát. Ismerjem meg az Ő beszédét, őrizzem, tartsam meg, akkor szeretem Őt, s akkor hozzám jön, összeköltözik velem. Ná-lam lakik, és így együtt élve megismerjük egymást. Ő ismert engem, de én is megismerhetem őt, mert kijelenti magát.
Ebben a Krisztussal való együttélésben, a vele való szoros lelki közösségben változik meg igazán a mi életünk. Eközben hat át minket az Ő szentsége. Eközben jutunk el oda, hogy a Krisztus illatát megérzik rajtunk. (Pál apostol kifejezése ez.) A Krisztus közelében kap fényt az életünk, és azért tud utána foszforeszkálni. Ha mindig sötétben van, nem tud foszforeszkálni semmi. A Krisztussal való kö-zösségben mágneseződik az életünk, és utána az, ami nem mágnes, mégis mágneses tulajdonságokat mutat fel. Krisztusi tulajdonságokat. Ezt nem pótolja semmi.
Ezt támadja nagyon az ördög mindnyájunk életében. Ez az, amire nincs időnk, nincs csend. Sok lakásban nincs olyan zug, ahol az ember leülhetne, és átadhatná magát ennek a közösségnek, vagy csendben imádkozhatna. Sokszor mi nem engedünk magunknak csendet. Belépünk az ajtón, már bekapcsolunk valamit, bömböljön egészen a lefekvésig, és még utána is azon alszunk el. Ismeretlen sok hívőnek is ez: Gyönyörködöm az Úrban. Félreteszek sok mindent, most van egy rövid idő, amikor odaállok elé, és engedem, hogy Ő munkálkodjék bennem. Legyenek tőle eredő gondolataim. Töltsön be tőle való békesség. Adjon nekem tanácsot, egyáltalán higgadjak le, hogy lehessen velem beszélnie.
A 37. zsoltár így mondja: Gyönyörködjél az Úrban, s megadja a te szíved kívánságait. Nem azzal kezdődik, hogy megrendelem és megadja. Gyönyörködjem benne, akkor érdemes lesz rám bíznia majd értékeket. A korinthusi levélben is így olvassuk: Őt szemlélvén változunk el dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől. Ez a vele való személyes, csendes közösség, ennek a naponkénti ápolása, ez hiányzik sokakból. Akikben ez megvan, azoknak lesz valami olyan többletük, ami nincs a többi hívőben. Azok tudnak helyén mondott igét mondani. Ismerek ilyen embereket.
Egy-két öreg hívőt ismerhettem, akik szűkszavú emberek voltak, de elég volt két-három mondat, hogy a helyére tegyenek egy kisiklott életet, vagy csendes szóval kijózanítsanak, megfeddjenek valamelyikünket. Nem tartottak előadást, nem replikáztak, nem okoskodtak. Néhány helyén való mondat, de az az Úrtól volt. Azért tudott kritikus helyzetben ilyet mondani, mert előtte meg utána sokat állt az Úr előtt.
Ma hallottam egy sokunk által ismert sú-lyos beteg asszonytestvérünkről, aki kórházban van. Beszélni is alig tud, de valami külö-nös áhítat van a kórteremben — mondta valaki, aki meglátogatta. Egy nem hívő szobatársa mondta, hogy ez az asszony szent. Pedig ugyanolyan, mint mi. Csak ő egész életében sokat állt ilyen csendben, miközben számos gyermekét nagy anyagi szegénységben felnevelte. Végigharcolta azt, amit sokan közülünk is harcolunk, de mindig volt ideje arra, hogy az Úr előtt álljon, hogy áthassa őt Jézus közelsége. Átjárja az Ő szentsége, s akkor tud kedves lenni ahhoz a nővérhez is, aki idegességében megsértette őt, s magát vonszolva is inkább kiviszi az ágytálat, hogy ne a nővérkének kelljen fáradnia. De kiviszi a szomszéd ágyban fekvőét is mosolyogva és kedvesen. Ezen csodálkoznak. Valami Krisztus-kiáradás történik ilyenkor. Ez tényleg nem mi vagyunk. Aki Jézus közelében van, akit átjár az Ő istensége, szentsége, tisztasága, az elváltozik lépésről lépésre úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Ezt hívják keresztyénségnek. Az összes többi megelőző fokozat, ami ide vezet, — csak lehet-e vezetni minket ide.
Isten ma erre bátorít minket, hogy inkább valami mást tegyünk félre, és ne mindig újra azt tegyük félre, hogy igazán elcsendesedünk. Engedjük, hogy beszéljen velünk, hogy kijelentse magát nekünk a mi Urunk, akit úgy tisztelünk, mint aki öröktől fogva mindörökké Isten.

Folytassuk az újévi igehirdetést, mert annak alapján különféle kérdések merülhetnek fel. Arról volt szó akkor, hogy az ifjú Salamon király uralkodásának az elején egyetlen ajándékot kért Istentől, miután Isten őt bátorította ara, hogy kérjen valamit. Így hangzott a kérése: Adj a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást tenni jó és gonosz között, mert e nélkül kicsoda kormányozhatja a te nagy népedet. (lKir 3,9)
Vagyis Salamon értelmes, és mint az elemzés során láttuk, halló szívet kért Istentől, hogy hallja, értse mindig azt, hogy mi az Isten szerinti jó, illetve rossz, és legyen bátorsága mindig a jót választani. Enélkül nem tudja helyes irányba vezetni azt a népet, amelyet Isten reá bízott. Joggal vetődik fel ezek után a kérdés: Hogyan értheti meg egy ember Isten akaratát?
Röviden beszéltünk arról is, hogy itt nem jó kérdés a hogyan, mert ez nem módszer kérdése. A Biblia azt mondja, a helyes fogalmazás így hangzik: ki értheti meg Isten tanácsát, útmutatását, akaratát? Ha valakit komolyan érdekel, hogy mi Isten akarata, mert ő azt akarja cselekedni, ki az, aki ezt megértheti?
A Biblia világos feltételeket említ erre. Ma ötöt szeretnék röviden említeni, aztán majd látjuk, hogy az utolsóban, az ötödikben, mindegyik benne van.
Ha valakit komolyan érdekel, hogy mi Isten akarata az ő személyes életének a dolgaival kapcsolatban, akkor kicsoda az, aki ezt képes megérteni?
Isten igéje azt mondja, hogy először is, akinek van vevőkészüléke, akinek van antennája. Tudniillik nincs mindenkinek. A Biblia világosan tanítja, hogy születésünktől fogva egyikünknek sincs vevőkészülékünk. Annyira megrontotta az embert a bűn, az Isten elleni lázadás, hogy lelkileg süketté vált. Nem hallja azt, amit Isten mond.
Azért olvastam fel a korinthusi levél második fejezetét, és javasolom szeretettel, hogy szakítsunk ma időt arra, hogy nyugodtan elolvassuk ezt az egész fejezetet és gondoljuk végig, mert Pál apostol itt leírja ennek a logikus rendjét. Azt mondja: az Isten gondolatait csak az Isten Szentlelke érti. Ember tehát nem értheti meg az Isten gondolatait, mert nincs benne az Isten Lelke.
Hogyan válhat képessé mégis egy ember arra, hogy megérti Istent? Úgy, hogy ha Isten Lelkét kapja mint vevőkészüléket. Hogyan kaphatja valaki Isten Lelkét? Az újjászületés során. Erről sokszor volt már szó. Amikor valaki hittel behívja az Úr Jézust az életébe, mint az ő életének megváltóját és urát, akkor kapja Jézussal az ő Szentlelkét is, és ettől kezdve válik képessé egy ember arra, hogy érti is Isten gondolatait, és kész, képes azokat cselekedni is, megvalósítani is.
Egy ismerősöm nemrégiben munkát kapott egy nagy építő vállalatnál. Miután megegyeztek, az első kérdés az volt: van-e mobil telefonja. Nincs. Akkor vegyen egyet. Őszintén bevallotta, hogy olyan anyagi helyzetben van most, hogy az első fizetésig örül, ha kijön valahogy, nem tud venni. Akkor addig, amíg majd vásárol, adtak neki egyet, mert az nélkülözhetetlen. Nem lehet a város egyik végéből átkiabálni a másikba, hogy ott mit csináljon. Márpedig folyamatosan összeköttetésben kell lenni azokkal, akik irányítják és összehangolják a munkát. Elérhető kell, hogy legyen a beosztott, mert másképp amott hiába van adás, ha nála nincs vételi lehetőség.
Ugyanerről van szó itt is. Isten szeretettel mondja azt, amire mindannyiunknak szükségünk van, de ha valaki képtelen azt meghallani, akkor hiábavaló az adás. Egyebek közt ezért is mondja Jézus: Szükséges újonnan születnetek. Újjászületés nélkül képtelen az ember meg-érteni és cselekedni Isten akaratát.
Ha tehát valakiben komolyan felmerült a kérdés: Hogyan érthetem meg Isten akaratát, akkor erre ezzel a kérdéssel lehet válaszolni: Újonnan születtél-e? Enélkül hosszú bibliaórákon teljesen meddő vita és beszélgetés folyhat erről, semmi eredménye nem lesz. Aki újonnan szü-letett, az kapta Isten Lelkét, az képes meg-érteni és cselekedni Isten akaratát.
A másik, amit a Szentírás hangsúlyoz, hogy az értheti meg Isten akaratát, aki kész azt feltétel és halogatás nélkül teljesíteni. Tudniillik minket szakadatlanul kísért az, hogy Istent is, mint az egyik tanácsadónkat tekintjük. Valamit szeretnénk eldönteni, nem látunk tisztán a dologban, de súlyos a kérdés, határideje is van annak, hogy mit válaszolunk. Az ember kapkodni kezd. Tanácsot kér ettől is, attól is, meg Istentől is. Ebből soha nem lesz világosság, hogy megérti Isten akaratát. Isten szentségével nem fér össze, hogy az egyik tanácsadómnak tekintem Őt. Ha Ő a tanácsadóm, attól megkérdezhetek még másokat is, főleg Isten gyermekeit, akiknek van igei világosságuk, de nem ők fogják eldönteni végül is, hogy mit teszek. Közben az én Uramra figyelek és azt fogom tenni, amit Isten akarataként megértek majd. Ha az nekem kényelmetlen, akkor is. Ha arra senki sem gondolt, akkor is. Bízom abban, hogy Ő engem bizonyossá tesz erről, világosságot is fog adni, és azt fogom tenni, amit Ő mond.
Egy másik hibánk az, hogy amikor már megértettük, vagy amikor már sejti valaki mi lehet Isten akarata, akkor elkezd alkudozni vele. Magyarázunk: Uram, az én esetem egészen speciális, nem biztos, hogy a te igéd erre így érvényes. Ne kelljen mindenestől, az éleivel együtt, kategorikusan engedelmeskednem neked. Ugye egy kicsit még várhatok az engedelmességgel?
Ugyanazt tesszük, mint a gyerekek a tv nézésével. Már amelyik családban egyáltalán szabályozzák, hogy ki mit és mennyit nézhet. Jön az alkudozás: anyu, ma szombat van. Hadd nézzem meg mégis azt a filmet. Az öcsi még kicsi, de én egy egész évvel idősebb vagyok. Ugye megnézhetem? Csak tíz percig, csak hadd nézzek bele?
Van egy világos szabályrendszer, amiben megegyeztek, de újra és újra jön az alkudozás. Ugyanezt teszik sokan Isten világos parancsaival. Nem akarnak azoknak a szívük mélyén engedelmeskedni, és ezért mindenféle kibúvót keresnek. Ez szokott vezetni oda, hogy teljesen összezavarodik valaki. Most már végképp nem látja, hogy mi lehet Isten akarata. Az egyik igét így érti, a másik ige annak ellentmond, az egyik hívő testvér ezt mondta, a saját vére mást diktál, és teljes lesz a káosz.
Olyan világosan szól Jézus erről is. A farizeusok egyszer odamentek hozzá és azt mondták: Bizonytalanságban vagyunk, hogy téged Isten küldött-e, vagy magadtól cselekszel. Amit mondasz, azt Isten üzeni-e nekünk általad, vagy te talá-lod ki? És mi Jézus válasza? „Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,17)
Vagyis azt mondja Jézus: ez nem elméleti kérdés. Ha valaki közületek elkezdi cselekedni, amit én Isten akarataként mondtam nektek, rá fog jönni, hogy valóban Isten parancsa-e az, vagy én találtam ki. Ha kész cselekedni…
Fontos feltétele tehát Isten akarata megértésének, hogy feltétel nélkül kész legyen valaki megtenni, és halogatás nélkül tegye is meg azt.
A harmadik, amiről újévkor is szó volt már, hogy az fogja megérteni Isten útmutatását, aki ilyen szenvedélyesen kéri azt, mint ahogy Salamon tette. Salamon teljesen meg volt győződve arról, hogy e nélkül egyszerűen képtelenné válik az Istentől kapott feladat megoldására. Ő nem tudja mit, kell tennie egy királynak, de nem szeretné félrevezetni azt a népet, amit Isten reá bízott. Vezess engem Istenem, hogy vezethessem a reám bízott népet… Adja a te szolgádnak értelmes szívet, hogy szót érthess velem mindig. Mondd nekem, mit kell tennünk, hogy tudjam mondani a népnek, amelyet reám bíztál.
Micsoda alázat van emögött! Nem a király büszkesége és gőgje szólal meg, hanem az Isten emberének az alázata. Van, amihez értek, van, amihez nem. Ehhez egyáltalán nem, de szeretném jól vé-gezni, taníts meg engem, Uram. Mivel tudom, hogy a hiba az én készülékemben van, adj nekem értelmes szívet, hogy kormányozhass engem, és akkor fogom tudni jól kormányozni a te népedet. Ez az alázat meg a bizalom kell ahhoz, hogy valaki elszántan, mindennél fontosabbnak tartva kérje Istentől ezt a képességet.
Enélkül elrontjuk az életünket, félrevezetjük a reánk bízottakat. Lehet ezt sok mindennel pótolni, a világ rengeteg pótszert ajánl, de a hívő ember tudja, hogy ezt semmivel nem lehet pótolni. Ezért könyörög érte. Idéztük a múltkor a Jakab 1,5-öt, ahol azt az ígéretet olvashatjuk, hogy akinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, és ő szemrehányás nélkül adja. De kérje hittel — teszi hozzá a szentíró.
A negyedik, amit a Szentírás említ, hogy az érti meg Isten akaratát egy adott helyzetben, aki folyamatosan figyel arra. Aki nemcsak akkor fut oda Istenhez, hogy jaj, Uram, baj van, megáll az ész, nem tudok dönteni, de holnaputánig igent vagy nemet kell mondanom, hanem aki akkor is ott áll Isten előtt, ha nincs baj. Ha nem kell éppen valamit holnaputánig eldönteni. Aki folyamatosan figyel arra, hogy mit akar Ő mondani nekem. Az ilyen emberek értik helyesen, netalán kritikus helyzetben Istennek akaratát. Mint ahogy a diplomatáknak, vagy fontosabb intézményeknek folyamatos figyelőszolgálatuk van. Éjjel-nappal, állandóan figyelni kell, mi történik a nagyvilágban, mert arra azonnal reflektálni kell. Azon pedig sok múlik, hogy mikor tudjuk meg, és hogyan lépünk.
A hívő embert ez jellemzi: állandó figyelőszolgálata van. Van egy különösen szép ige, amelyik erről szól. „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel. Fölébreszti minden reggel, fölébreszti fülemet, hogy hallgassam őt tanítványaként. Az én Uram, az Úr, megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg.” (Ézs 50,4-5)
Bölcs nyelvre vágyik az illető, és azt mondja: akkor lesz nekem bölcs nyelvem, ha van nyitott fülem. Akkor tudok helyén mondott szót mondani, ami segít a másiknak, ha minden reggel újra odatartom a fülemet, hogy Isten mit mond nekem. Nem úgy megyek oda, hogy hallani akarok tőle valamit, hanem azt fogadom el, amit Ő akar mondani. Lehet hogy vannak kérdéseim, amikre szeretném már a választ megkapni, de akkor sem toporzékolok ott, mint egy kisgyerek, hogy de én erre akarok most választ kapni, hanem nyitva van a fülem arra, amit Ő akar mondani. Mint tanítványa, úgy hallgatom azt. Tehát tanítható vagyok. Amit meghallottam, annak nem voltam engedetlen. Azt azonnal teljesítem.
Aki folyamatosan tartja a fülét úgy, hogy tanítható, és azonnal cselekszi is, az fogja adott esetben félreérthetetlenül, világosan megérteni Istennek az útmutatását, az akaratát.
Elmondta valaki, hogy rossz matekos volt, és az édesapjához ment mindig tanácsért. Mindig azt követelte tőle, hogy apu, itt akadtam el, ezt mondd meg, hogy innen hogy lehet továbbmenni. Apu mondta: kisöreg, eddig is rossz, látszik, hogy nem érted az egészet, most elmondom neked. Nem úgy van, hogy az első emelet a levegőben lóg, mert alulról kell elkezdeni építkezni. Neki azonban nem volt türelme sose végighallgatni, és ebből sok baj lett. Aztán kaptak az egyik tanévben egy olyan matektanárt, aki ezt mindjárt az év elején észrevette, és vele külön foglalkozott. Feltérképezte a hiányosságait, és tekintet nélkül az időszerű példákra, az alapokat, a hiányosságokat igyekezett pótolni. Nagy öröme lett azután az illetőnek. Nini! Meg tud oldani példákat.
Nem úgy van, hogy ahol elakadtam, segíts tovább, pláne, ha addig sem jó. Nem úgy van, hogy most bajban vagyok, mondd meg hamar, Istenem, mi a véleményed, aztán majd eldöntöm, mit csinálok. Ilyen nincs. Sokan pedig ezt várják. Minden reggel odatartom a fülemet, fontos nekem Isten igéje, így és ezért olvasom a Szentírást, és akkor adott esetben, néha egészen váratlan helyzetekben, igeszerűen fogok tudni gondolkozni. Istentől tanult szempontjaim lesznek, és hamar érzékelem, mi a jó, mi a rossz, és lesz bátorságom a jót választani, másoknak is azt tanácsolni. A folyamatos figyelés is feltétele ennek.
Feltétele tehát: legyen vevőkészülékünk, készen legyünk a feltétlen engedelmességre halogatás nélkül, tudjuk kérni elszántan, alázatosan ezt a bölcsességet, és ne csak baj estén szaladjunk tanácsért, hanem folyamatosan figyeljünk a mi Urunkra.
És mi az ötödik, amit Jézus a felolvasott igében mond? Az fogja megérteni Isten akaratát az ő személyes dolgaira nézve is, aki együtt él Jézussal. Ezt maga Jézus fogalmazza itt így. Olyan világosan elmondja ennek a logikáját a felolvasott igében Jézus. „Aki befogadja parancsaimat és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám, én is szeretni fogom őt, ahhoz megyünk, szállást készítünk magunknak nála és kijelentem neki magamat.”
Minket csak ez a vége érdekel: jelentse ki magát nekem. Mondja meg, hogy most őszerinte mit kellene tennem. Nem ezzel kezdődik, ez a mondat végén van. Azzal kezdődik, hogy „aki ismeri az én parancsaimat”. Olvassa a Bibliát, igyekszik azt megtanulni, megjegyezni. Ismeri, hogy mi jellemzi Istent, mik az Ő sajátos gondolatai.
A másik lépés: ezt megőrzi magában. Nem tudja mindegyiket betartani, de nem is az a szó van itt, hanem az a szó, amit Máriánál olvasunk: ha nem értett is minden Jézusra vonatkozó próféciát, a szívében forgatta ezeket. Ez gyönyörű kifejezés. Nem értem, de szeretném megérteni, mert Isten mondta nekem, tehát fontos. Mit jelent ez, Uram? Tisztában vagyok az értelmem korlátaival, de ha te mondasz nekem valamit, azt előbb-utóbb csak megértem. Segíts, hogy értselek té-ged. Szívében forgatja, foglalkozik vele, s aközben ez az ige munkálkodik benne, és hatással van rá.
Aki ezt teszi, az szereti Jézust. Azt mondja: azt szereti az én Atyám is — és itt jön a csoda bejelentése —, ahhoz elmegyünk, és nála szállást veszünk, és eközben kijelentem magam neki. Lakva ismerni meg egymást. Jézus kész beköltözni egy ilyen ember életébe, együtt él vele, és az ilyen hívő is azt akarja, és nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy az én Uram kész együtt élni velem. Bármikor hallótávon belül van. Bármikor kérdezhetőm Őt. Kialakul egy folyamatos, imádságos párbeszéd a hívő és a vele élő feltámadott Krisztus között, és eközben egyre jobban megismeri Jézust. Kijelenti magát neki az Úr.
Valaki a nyolcórás istentisztelet után mondta: egy ideig olyan helyen lakott, ahol sok szomszéd vette körül. Igyekezett jóban lenni mindegyik szomszéddal, de különböző szinten sikerült a kapcsolatot létrehozni, fenntartani. Egy volt kö-zöttük, akivel kölcsönösen szívesen beszélgettek, összejártak, egyre többet ismertek meg egymásról. Vigyáztak egymás gyerekeire, ellátták egymás állatait, kölcsön adtak szerszámokat. Kialakult egy meghitt, bensőséges kapcsolat. Aztán volt, akinek köszönt, meg néha egy-két közhelyet mondtak a kerítésen keresztül. Volt egy, aki nem is köszönt vissza soha. Arról szinte semmit nem tudott. Megismerni azzal ismertük meg egymást, akivel összejártunk. Hát még ha valakivel együtt él valaki! Egy fedél alatt, egy sorsközösségben.
Jézus Krisztus ebben az igében ezt ígéri nekünk. Akkor persze, sokkal könnyebb ismerni az Ő gondolatait és cselekedni azt, ami neki kedves. Akkor tudom, mit szeret, mit nem szeret. Nem akarom bosszantani Őt, nem teszem azt, amit utál. Szeretnék örömöt szerezni neki. Ráadásul rájövök: nekem is az a jó, amit Ő parancsol. Ennyire szeret engem, és jobban tudja, mi kell nekem. Kijelenti magát nekem. Ismerem az Ő akaratát, és egyre készségesebb vagyok arra, hogy azt tegyem is. Ehhez azonban együtt kell lakni.
Ezért ajánlja fel Jézus minden korok emberének: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Ha érteni akarod Isten személyes sorsodra vonatkozó akaratát, akkor Jézussal kell összeköltözni, és együtt lakni. Állandó párbeszédben kell maradni, és neki folyamatosan engedelmeskedni. Ezért volt az, hogy húsvét után Péterhez egyetlen kérdése volt Jézusnak: Szeretsz-e engem? Ez a bensőséges, természetes, meghitt szeretetközösség az a közeg, amelyikben világos lesz Isten akarata, és amelyikben könnyű annak engedelmeskedni is.
Szeretjük-e mi igazán az Úr Jézust? Akkor Ő kijelenti magát nekünk, megismerhetjük az Ő akaratát, és könnyű lesz azt teljesíteni is.

Ez tehát Salamon kérése: „Adj a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget té-ve a jó és a rossz között, különben ki tudná kormányozni a te nagy népedet?!”
Károli így fordítja ugyanezt: „Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között…”
Egy új esztendő elején az egyik legfontosabb kérés ez lehet: adja meg Isten nekünk azt a képességet, hogy tudjunk különbséget tenni jó és rossz között, és legyen bátorságunk mindig a jót választani. Annál is inkább, mert ebben az évben több alkalommal is kell majd részt vennünk választáson. Lesz országgyűlési választás, önkormányzati, a közép- és felsőfokú egyházi tisztségekre is ebben az esztendőben fogunk új tisztségviselőket választani. De mindennap kerülünk mindnyájann olyan helyzetbe, hogy dönteni kell.
A hétköznapok egyszerű helyzetei is választásra kényszerítenek bennünket. Hiszen mindnyájan egyidejűleg csak egy helyen tudunk ott lenni. Ez azt jelenti, hogy ugyanakkor sehol másutt nem tudunk tenni semmit. Egyszerre csak egy lehetőséggel tudunk élni, az összes többiről le kell mondanunk. Kis pénzünket csak egyszer tudjuk elkölteni, és egy bizonyos idő alatt csak egy valamit tudunk csinálni. Nem lehet megismételni az időt, nem lehet visszahozni. Nagy a veszélye annak, hogy ha nem tudunk világos különbséget tenni jó és rossz között: akkor rossz döntéseket hozunk, és könnyen elronthatja valaki az egész életét is. Fontos tehát, hogy ez a képességünk meglegyen: helyesen tudjunk választani, dönteni, lássuk a kü-lönbséget jó és rossz között.
Ez annál nehezebb, mert most olyan korban élünk, ami a nagy összemosásoknak a kora. A ködösítés során pontosan a jó és rossz közötti különbséget igyekeznek eltüntetni emberek. Sőt egyszerűen ünneprontásnak tekintik olykor, ha valaki azt mondja: ez jó, ez meg rossz. Igyekszik a világ mindent viszonylagossá tenni. Meg is van ennek a következménye. Nem vé-letlenül bátorít minket Isten arra, hogy törekedjünk világos különbségtételre.
A hétköznapok egyszerű dolgaiban sem könnyű ez. Mondok két olyan példát, amihez hasonlót sokat átélhetünk: nagy veszekedés hallatszik a gyerekszobából, hajba kaptak az apróságok. Igazságot kell tenni. Ki tud ott maradék nélkül igaz ítéletet hozni? Nem voltunk ott, amikor megtörtént, valószínű, hogy mindenki hibás valamilyen mértékben. Éppen ez a fontos, ezt kellene megállapítani: ki, milyen mértékben? Annak milyen konzekvenciája kell hogy legyen, mert még azt sem lehet mechanikusan, egyszerűen alkalmazni. Mindnyájan másként mondják el azt az eseményt. Vagy azért, mert tudatosan hazudnak, ezt látják a felnőttektől is, vagy azért, mert onnan, ahol ő volt, egyszerűen úgy látszott. Ő azt úgy élte át.
Hol van az igazság? Valamit mondani kell. A végső cél az, hogy egészséges, normális értékrendszer alakuljon ki bennük. Ki tudja ott érvényesíteni az igazságot?
Más. A közelmúltban kapott egy fiatalasszony egy nagyszerű ajánlatot. Az a munkacsoport, amelyikben dolgozik, egy évig a tengerentúlra települhetne, a mostani fizetésének az ötszörösét keresné, és az ott meg is maradna tisztán, mert a teljes ellátásukról gondoskodnak. Óriási. Végre össze lehetne hozni egy kis lakást, hogy ne abban a lyukban húzzák meg magukat, ahol most vannak. Ez az egyik serpenyő. És a másik? Tavaly volt az esküvője, és legfeljebb egyszer lehet hazajönni egy év alatt. Most mi legyen: menjen vagy maradjon?
Ki tud itt választást tenni kapásból jó és rossz között, amikor mind a kettőnek vannak előnyei is, hátrányai is. Óriási szükség van arra, amiért itt Salamon kö-nyörög: Adja a te szolgádnak olyan értelmes szívet, amelyikkel pontosan látja: ez jó, ez rossz, és teljes meggyőződéssel tudja a jót választani, akkor is, ha akármit szól hozzá a környezete. Egyáltalán nem könnyű vállalkozás ez.
Miről van itt szó? A nagy tekintélyű Dávid király után a fia, Salamon kezd uralkodni. Fiatal, alig húsz éves még és teljesen tapasztalatlan. Egy nagy istentisztelettel kezdi az uralkodását. Ezen áldozatot mutat be Istennek, és eközben érti meg Istennek az ajánlatát: kérj, amit akarsz, és megadom neked. Óriási lehetőség. Mit kérjen?
Ha Isten azt kérdezi tőlünk most ennek az évnek az első napján isteni szent komolysággal: kérj valamit, és én megadom néked, vajon mit kérnénk? — A felolvasott igéből megtudunk néhány fontos dolgot Istenről, Salamonról és magunkról is.
1. Mit tudunk meg Istenről? Három dolgot említ az ige.
Először: Isten adni akar valamit Salamonnak. Nem utasításokat ad, nem parancsokat, nem tilalmat — ajándékot. Nem tudom, kiérezzük-e azt a sok melegséget, kedvességet, biztatást, szeretetet ebből a mondatból, ami benne van. Egy megszeppent, tapasztalatlan, a kezdetén csetlő-botló embernek azt mondja: kérj, amit akarsz, én megadom neked.
Akik még nem ismerik Istent, azok gondolják olykor azt, hogy Ő el akar venni tőlünk valamit. Jaj, túl közel ne kerüljünk hozzá, mert megfoszt minket valamitől. Megrövidíti a fiatalságát annak, aki hívővé lesz, vagy elrontja az örö-mét… Tipikus jele, hogy valakinek fogalma sincs arról, ki a mi mennyei Atyánk.
Akik már ismerjük őt, és akiknek már többször feltett hasonló kérdéseket, azok tudjuk, hogy Ő mindig ajándékkal közeledik. Mindig abban akar meggazdagítani, amiben éppen benne vagyunk. Ahhoz akar segítséget adni. Mi pedig tudjuk, hogy az Ő ajándékainak a csúcsa, az összessége, a mi megváltó urunk, Jézus Krisztus. Isten tehát adni akar.
A másik, amit megtudunk: bármit kérhet tőle Salamon. Hogyhogy bármit? Akármit mond, Isten azt tudja teljesíteni? Hogyne tudná! Miért? Mert Isten. Ő mindenható Úr. Ez az Ő neve. Az övé minden, és azt ad, amit akar. Nincs olyan, amit ne tudna megadni. Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Milyen nagy szüksége van uralkodása elején ennek a tapasztalatlan és a reá váró feladatoktól remegő Salamonnak arra, hogy tudatosítsa, ki az ő Istene! Ő a mindenható Úr, bármit kérhet tőle. Ilyen hatalmas és így szereti őt, hogy ajándékot kínál. Így számíthat rá mindig. Elég tudatos-e bennünk ennek az évnek az elején, hogy ilyen a mi Istenünk, és mi így számíthatunk rá ennek az esztendőnek is minden percében?
A harmadik, ami kiderül itt Istenről: rábízza Salamonra mit kér, de kérnie kell azt, amit meg akar kapni. Enélkül is adhatná Isten, mint ahogy sok mindent ad kérés nélkül. Jézus a Hegyi beszédben utal is erre: felhozza az ő napját hitetlenekre és hívőkre, és esővel öntözi meg az igazaknak meg a hamisaknak a földjét egyaránt. Az Ő gondviselő szeretetének sok ajándékát kérés nélkül adja. Az igazán nagy lelki értékeket nem szórja bele Isten a világba, hanem azt annak adja, aki kéri. Aki már tudja, hogy neki pontosan arra van szüksége. Aki tudja, hogy azt ő nem tudja másként megszerezni, csak ha Istentől kapja ajándékba. Aki ismeri Istent úgy, hogy tőle lehet és érdemes kérni, hiszen jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek. A hívő éppen ezzel dicsőíti meg Istent. Ezzel fejezi ki benne való bizalmát, hogy kér tőle. Ő nem olyan atya, hogy ha a gyermeke halat kér, akkor kígyót ad neki, vagy ha tojást kér, akkor egy kődarabot ad — ahogy szintén Jézus mondta a Hegyi beszédben.
Isten tehát adni akar. Bármit lehet tő-le kérni, de ebben az esetben kérnie kell Salamonnak azt, amit szeretne megkapni.
2. Mit tudunk meg Salamonról? Néhány kedves és fontos tulajdonsága derül itt ki. Elhangzik Isten részéről ez a csodálatos mondat: kérj valamit, és én megadom neked. És akkor természetesnek tartanánk, hogy sorjáznak a kérések. Mindnyájan tele vagyunk kívánságokkal. Itt a gazdag Isten, aki szeret engem, aki mindenáron meg akar ajándékozni. Elmondom, mivel ajándékozzon meg.
Salamon azonban nem ezzel kezdi a válaszát. Hanem? „Te nagy szeretettel bántál szolgáddal, Dáviddal, az én apámmal, ahogy ő is hűségesen, igazán és egyenes szívvel élt előtted. Ezt a nagy szeretetet megtartottad iránta, és fiút adtál neki, aki a trónján ül ma is. Én Uram és Istenem, te királlyá tetted szolgádat az én apám, Dávid után. Ezt a nagy szeretetet megtartottad és királlyá tettél engem is. Én azonban fiatal vagyok és nem értek a kormányzáshoz. A te szolgád a te néped között van, amely olyan sok, hogy számba sem lehet venni.”
Nem felesleges beszéd ez? Kérj valamit. Tessék, jöjjön a kérés. Erre ő elkezdi valahol messze, hogy az én apámat hogy szeretted. Aki egy kicsit jobban ismeri a Szentírást, az tudja, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy Salamon ilyen szemlélettel állt ott Isten előtt. Mert milyen tulajdonságai derülnek ki ebből ennek a fiatal királynak?
Először: hálás. Azt mondja: Istenem, az én apámat is te tetted királlyá, nem ő vállalkozott rá, és szeretted őt. Hosszú ideig uralkodott sok nehézség között. Meg-őrizted az életét sok csatában. Győzelemre segítetted általa az egész népet, és áldássá tetted őt a nép számára. Ezt nem felejtem el, mert engem is te tettél királylyá, nem én jelentkeztem. Meg vagyok rémülve attól, hogy mit kell csinálnom. De te, aki úgy szeretted az apámat, biztosan engem is szeretni fogsz. Előre megköszönöm, hogy szeretni fogsz engem, és képessé fogsz tenni arra, amivel megbíztál. A szívében ott van a hála.
Aztán ott van ez a mély alázat: Istenem, nem értek ahhoz, amivel megbíztál, de mivel te tettél ide engem, nem futamodom meg, hanem várom, hogy kiképezz. Mindent tőled várok. Így én magamban teljesen alkalmatlan vagyok, és mégis bízom abban, hogy fogsz engem használni, mert a te kezedben bármire alkalmassá válhatok.
Benne van ebben az alázatban az is: Uram, Istenem, ennek a népnek te legyél a királya, mert akkor járunk a legjobban. Nem én akarok itt királykodni. Te legyél a király, én pedig téged akarlak képviselni. A te képviselődként akarom elvégezni azt, amit rám bíztál. Egyelőre nem tudom, mi az, nem tudom, hogyan kell elvégezni, de ide engem te helyeztél, akkor tőled várok mindent, ami ehhez szükséges. Ez az őszinte alázat és józanság. Ebből születik meg az a bizalom, amivel aztán azt mondja — és itt már jön a kérés: adj azért a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között…
Érdemes megfigyelnünk, hogy mit nem kér Salamon. Nem kér sok pénzt, szép feleséget, azonnali győzelmet minden ellensége felett. Nem kér nagy tekintélyt és dicsőséget. Azt kéri Istentől: tegye alkalmassá arra, amivel megbízta, mert ő azt szeretné elvégezni, amivel Isten megbízta. Nem megszedni akarja ott magát, nem pöffeszkedni akar valamiféle dicsőségben. Ő azt akarja végrehajtani, ami az Istentől kapott feladata. Isten terve valósuljon meg az ő életében. Isten akaratát hadd tudja cselekedni minden tekintetben. Adjon neki olyan képességet Isten, hogy megértse, és végre tudja hajtani Isten gondolatait. Ez a legfontosabb neki. Az összes többi majd utána jön, vagy nem jön, de itt most ez a legfontosabb.
Erre mondja Isten később: mivel nem kértél ezt, azt meg amazt, amit a legtöbben kértek volna, hanem a legfontosabbat kérted, megkapod ezt, és ráadásul megkapod azt is, amit nem kértél.
Ott van-e a szívünkben ez a vágy, hogy ha röviden kellene összefoglalni, mit szeretnék ebben az évben megvalósítani vagy mire vágyom, mit kérek most Istentől, akkor a magunk módján, a magunk fogalmazásában ezt tudnánk-e elmondani? Uram, azt kérem, hogy azzá válhassak, akivé te formálni akarsz. Azokat tudjam boldoggá tenni, akik közé engem letettél. Azokat a feladatokat tudjam jól elvégezni, amivel te bízol meg. Nem akarok válogatni a feladatok között, s nem akarom összetéveszteni azokkal, amiket rám akarnak lőcsölni, hogy tönkretegyenek, és eltérítsenek a neked való engedelmességtől. Szeretnék világos különbséget tenni a szerinted való jó és rossz között, és a jót akarom csinálni. Pontosabban nem is én akarok itt semmit tenni. Te munkálkodj bennem, és te munkálkodj általam. Használj engem arra, amire akarsz.
Készülés közben eszembe jutott egy régi szép lelki ének, amelyiknek két sora így hangzik:
Vezetni úgy tudok,
ha Szentlelked vezet.
Ezt fogalmazza itt meg Salamon másként. Nagy az a nép, nem tudom, hogyan kell kormányozni. Taníts meg engem a te akaratod szerint végezni a tőled kapott feladatot. Ha már vezetnem kell, akkor vezess engem, én megyek utánad, s úgy majd merem mondani a népnek: kövessenek engem.
Ezt nevezi a Szentírás bölcsességnek. A Biblia világos különbséget tesz okosság, tudás és bölcsesség között. Az okosság az az adottság, ami különböző mértékben velünk születik. A tudás az az ismeretanyag, amit tanulás során megszerezhet magának az ember egy életen át. A bölcsesség azonban sem nem velünk született képesség, sem nem szerezhető meg menet közben, hanem Istentől kapható ajándék. Ennek a lényege az, hogy világosan tud különböztetni, tud disztingválni az ember. Ez jó, ez rossz, mégpedig az Isten minősítése szerint. Nem a pillanatnyi közvélekedés szerint. És van bátorsága is mindig az Isten minősítése szerinti jót választani. Az ilyen bölcs ember lát át a látszatokon. Az ilyen embert nem lehet megtéveszteni, mert van lényeglátása. Ő mintegy Isten nézőpontjából látja a valóságot. Ezért tud helyesen dönteni. Ezt a bölcsességet kéri itt Salamon.
Ott van-e a szívünkben ez a vágy: én is szeretnék ilyen bölcsességet kapni? Jakab levelének az elején olvasunk arról, hogyan lehet ezt kapni: „Ha valakinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jak 1,5)
A Biblia más helyeiről tudjuk, hogy az Istennel való bensőséges, szoros közösségben kaphatja a hívő ezt a bölcsességet. Csak egy jól ismert mondatot idézek: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8) Bölccsé teszlek, mert nem vagy az, és csak Isten tud azzá tenni. Ebben az intim, bensősé-ges kapcsolatban történik, hogy a szemeivel is tanácsolhat. Szemkontaktus van és értem, hogy Ő mit tanácsol a szemeivel is, mert annyira közel vagyunk egymáshoz. Ebben kaphatja az ember a bölcsességet s közben ne feledjük: Jézus adatott nekünk Istentől bölcsességül. (1Kor 1,30)
Ezt kérte Salamon, és meg is kapta. Ennek a fejezetnek az utolsó versében ezt olvassuk, miután Salamon egy kényes, nehéz helyzetben salamoni ítéletet hozott és ezzel a bölcsességgel tett igazságot: „Egész Izráel meghallotta ezt az ítéletet, amelyet a király hozott, és félelemmel tekintettek a királyra, mert látták, hogy isteni bölcsesség van benne, és így szolgáltat igazságot.” (3,28) Isteni bölcsesség — ez valóban az. Isten ajándékozza ezt a benne hívőknek.
Tulajdonképpen az történt itt Salamon életében, amiről később Jézus a Hegyi beszédben ezt mondja: „Keressétek először az Ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33) Isten országa azt jelenti: Isten királyi uralma. Aki az Isten királya uralma alatt él, vagyis legfőbb vágya, hogy Isten akaratát teljesítse, annak Isten megadja az ehhez szükséges képességet, és még ráadásul sok minden mást.
Mi szeretnénk csak a ráadást kapni, kihagyva a legfontosabbat. Ettől akar most őrizni minket a mi Urunk, és arra bátorít, hogy a legfontosabb valóban az első helyen legyen. Ez legyen nekünk is a legfontosabb így az év elején: adj a te szolgádnak engedelmes, értelmes szívet, hogy tudjon választást tenni jó és rossz között, és így hozhasson azután döntéseket.
3. Itt érkeztünk meg magunkhoz. Vajon ha Isten minket kérdez: mit kérsz, hogy megadjak neked, nem engednénk-e annak a kísértésnek, hogy azonnal sorolnánk a kívánságainkat? Ott van-e bennünk ez a hála: Uram, sok esetben láttam már a te szeretetedet, csodáidat. Ott van-e ez az alázat: én rászorulok arra, hogy nekem bölcsességet adj, mert annyi mindent elrontottam már eddig is az életemben. Nem szeretném a magamét és másokét elrontani. Ott van-e bennünk ez a bizalom: Uram, végül is azt add nekem, amit te akarsz, de legfőképpen ezt szeretném kérni: képes legyek érteni és cselekedni a te akaratodat.
Ez a szó: értelmes szív, vagy engedelmes szív azt jelenti: halló szív. A hallani igének a melléknévi igeneve van itt a héber eredeti szövegben. Salamon azt mondja: adjál nekem halló szívet, amelyikkel te beszélhetsz, amelyikkel szót érthetsz, amelyik érti, hogy mit mondsz, és ezért lesz értelmes szív. Sőt a szív szó helyén is egy olyan kifejezés van, ami az ember egész benső világát jelenti. (A 103. zsoltárban is ez van: Áldjad én lelkem az urat, és egész bensőm az Ő szent nevét.) Halló bensőt adjál nekem, vagyis az én egész szellemi világom, belső lényem, mint egy nagy radar, rád legyen irányítva és fogjon minden jelzést, ami tőled jön, mert annak megfelelően akarok cselekedni. Ezt add meg nekem, Uram, az összes többit rád bízom, ugyanúgy, mint ezt is, hogy megadod-e. Nekem nem ez vagy az a fontos. Nekem Te vagy a fontos és az, hogy értselek, és neked tudjak engedelmeskedni.
Majd a végén az 512. éneket énekeljük. Annak szinte minden verse ezért esedezik. Az egyik versében van egy ilyen kifejezés: a lelkem megfeszül, s a hallásban segít … Ez hiányzik sok hívőnek az életéből. A lelkünk megfeszülne, hogy halljuk és aztán cselekedjük azt, amit Isten mond. Ott toporzékolunk, mint a kisgyerekek Őelőtte, és soroljuk a kéréseinket vég nélkül, amiket sokszor, ha Ő megad, nem tudunk mit csinálni a reánk bízott kincsekkel, mert nincs vele kapcsolatunk, mert nem neki vagyunk felelősek, mert nem az Ő akarata szerint akarjuk felhasználni. És sokszor csak megárt a jólét is, meg az eredmény, a siker is nagyon sokaknak.
Engedjük, hogy Isten megerősítse bennünk ezt a vágyat most: szeretném hallani, érteni és cselekedni azt, amit te mondasz! Ebben a világban, ahol folyik a kö-dösítés, ahol hovatovább nem lesz erény világos különbséget tenni jó és rossz között. Minél mesteribben mossa össze valaki, annál „menőbb” lesz. Isten azonban nekünk ezt az utat javasolja, mert ez vezet a célhoz. Itt tölthetjük be a tőle kapott küldetésünket, és így lehetünk áldássá mások számára is.
Hallgassuk meg a következő Halleluja éneket, amely erről szól:

Vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet.
Zászlóm fennen csak úgy lobog, ha fúj leheleted.
Majd úgy uralkodik s nyer lelkem égi trónt
Ha neked hódol a porig, ha mindenről lemond.
Vész és vihar között úgy áll végig híven,
Ha kebleden jól kikötött, s mindvégig ott pihen.

Folytassuk a karácsonyi prédikációt és a tegnap hallott igehirdetést. Karácsonykor arról a jelenségről beszéltünk, amire Jézus előre felhívta a reá figyelők figyelmét: eljön ezen a földön egy olyan korszak, amikor a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Márpedig ez életveszélyes az emberiségre, mert a szeretet az egyetlen közeg, amiben igazán emberré válhat és ember maradhat valaki. Szeretet nélkül egyikünk sem bírja ki tartósan.
Azt mondottuk, hogy a szeretet azt jelenti, amikor valaki így gondolkozik és cselekszik: elfogadlak téged, úgy ahogy vagy. Fontos vagy a számomra. Tisztellek. Látom az Istentől kapott értékeidet és örülök azoknak. Nem akarom újra és újra felemlegetni a hibáidat, botlásaidat, bűneidet. Ne válasszon ez el minket. Arra akarok berendezkedni, hogy adok neked. Mindig azt, amire éppen szükséged van. Még akkor is, ha ez nekem áldozatot jelent. Szívesen hozok áldozatot érted, mert szeretlek. Még abban az esetben is, ha esetleg te ezt nem viszonzod.
Körülbelül ezt jelenti egymást szeretni, és ez az, amire képtelenekké váltunk. Attól kezdve, hogy az ember szembefordult Istennel és nélküle próbál valahogy embernek maradni, attól kezdve nem tudjuk sem Istent igazán szeretni, sem egymást, hanem kényszerű módon önmagunkat szeretjük.
Nos, ebből a kényszerűségből szabadított ki minket Jézus, amikor eljött erre a földre. Őbenne az igazi szeretet jelent itt meg. Jézusban Isten szeretete öltött testet, és láttuk sok szentírási hely alapján, hogy aki Jézust hittel behívja az életébe, az ebből az isteni szeretetből kap. Így írja ezt Pál apostol: „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk.” Az újjászü-letett ember, a Jézussal összeköltözött és együtt élő ember ebből az elveszített igazi szeretetből kap.
Éppen ezért nem kell nekünk valami nagy-nagy tüzet rakni ezen a földön, hogy melegednének az emberek, mert Isten azon a betlehemi fagyos éjszakán megrakta a mennyei szeretetnek a tüzét, és ebből mindenki vehet, vihet, melegedhet nála, és ezzel a szeretettel felmelegíthetjük egymást is.
Ma este a felolvasott ige alapján azt nézzük meg, hogy milyen is ez az isteni szeretet? Jézus Krisztus egy konkrét helyzetben, konkrét embert szeretett. Mi jellemzi az Ő szeretetét? Mi az, ami a miénk lehet? Váljék ez tükörré, amibe belenézve ennek az évnek utolsó estéjén megvizsgálhatjuk hányadán állunk szeretet dolgában. Nincs-e esetleg sok minden, amit ma este meg kellene vallanunk Istennek? Netalán egymásnak is. Nincs-e sok minden, amiért hálát lehetne adnunk?
Miről van szó a felolvasott igében? Ez az a jelenet, amelyikben Jézus négyszemközt beszélget Péterrel a szeretetről. De hogyan beszél vele?
Nem sokkal ezelőtt Péter csúnyán megtagadta Jézust. Miközben a Megváltót szemen köpték, ütötték, verték, vallatták és halálra ítélték, aközben a tanítványa kinn az udvaron gyávaságból még azt is letagadta, hogy valaha ismerte Őt. Csú-nyán megtagadta Jézust és ezt követően most találkoznak először. Teljesen érthető lenne, ha Jézus szóban sem állna egy ilyen alakkal. Vagy a fejére olvasná bűnét valósan. Jézus azonban egy szóval sem említi azt, ami nagypéntek hajnalán Kajafás udvarán történt.
Miért nem? Nem vette észre Jézus? Nem tulajdonít jelentőséget neki? Dehogynem! A szeretet nem elnéző a bűnökkel szemben, hanem a szeretet meg tudja bocsátani a bűnöket. Azt olvassuk a tagadás leírásának a végén, hogy amikor Pé-ter rádöbbent arra, hogy mit tett, „kimenvén onnan keservesen sírt.” Megbánta azt a bűnét.
A megbánt bűn bocsánatot nyer. A megbocsátott bűnre nem hivatkozik többé Jézus. Ez a megbánt bűn nem választja el többé Pétert Jézustól. A szeretet egyébként is azt jelenti, hogy mindig azt adjuk a másiknak, amire szüksége van. Péternek itt leginkább Jézus bocsánatára van szüksége. Ezért ezt a bocsánatot kapja tőle.
Ő bizonytalan abban, hogyan folytatódik kettőjük kapcsolata, és hogy folytatódik-e egyáltalán. Tudomásul venné, ha Jézus a maga részéről befejezettnek tekintené a Péterrel való kapcsolatát, ha hátat fordítania neki. És ehelyett mi történik? Jézus keresi Péterrel a találkozást. Keresi az alkalmat a meghitt, intim beszélgetésre. Eléje megy ennek a bizonytalanságban levő tanítványnak, új kezdést tesz lehetővé számára. Ez a kegyelem lé-nyege mindig.
Isten azok után is új kezdést kínál nekünk. Ezért Péter semmit sem tett. Ezért mindent Jézus tett meg, hogy újra kezdhesse ez a bukott ember. Jézus szenvedett miatta és érette, Jézus halt meg a kereszten, Ő támadott fel, és most feltámadása után az elsők között megkeresi ezt a bukott tanítványt, hogy felemelje, megbátorítsa, szeretetével körülvegye.
Ő így keres minket is. Hadd mondjam személyesen: így keres ezen az estén téged is, aki talán az egyik kezeden meg tudnád számolni, hány alkalommal hallgattál ebben az évben igét. Hányszor nyitottad ki a Szentírást azzal a lelki szomjúsággal, hogy Uram, azt akarom megérteni, amit te mondasz, és azt fogom cselekedni. Keres téged is, aki nem kerested Őt egész évben. Aki nem foglalkoztál vele — ahogy a napokban mondta valaki. Ő foglalkozik veled, mert nem akarja, hogy így vessz el, ahogy vagy, mert nem akarja, hogy ilyen szegények maradjunk lelkileg, amilyenek vagyunk, mert ajándékot kínál. Mert szeret, ha kell egyoldalúan is.
Ez a szeretetkapcsolat életkérdés az ember számára. Ezért nem beszél Péternek semmi másról. Egyetlen kérdése van: Szeretsz-e engem? Igaz, az első alkalommal hozzátesz még egy szót, ami Péterben sok emléket fel fog frissíteni: jobban szeretsz-e engem, mint a többiek? Mert ez a tanítvány volt mindig a „jobban gyerek”. Ő mindig jobban tudta, mit kell csinálni, mint a többi tanítvány. Egy esetben még Jézusnál is jobban vélte tudni, hogy mit kellene Jézusnak tennie. Ő mindig azt hitte, jobban ragaszkodik a Mesterhez, mint a többiek. Erre utal most Jézus kérdése: na, mi van azzal a nagy buzgalommal?
Nagycsütörtök esetéjén is, az utolsó vacsora után, amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak: ma mindnyájan elhagytok engem, ő volt a „jobban” tanítvány. Az lehet, Uram, hogy ezek, de én nem! Én kész vagyok veled börtönbe vagy halálba is menni. Aztán néhány óra múlva letagadta, hogy ismeri a Mestert. Hogy vagyunk, Péter, azzal, hogy jobban? Miben vagy te különb, mint a többiek? Valóban különb vagy-e?
Péter nagypéntek hajnalán megtanulta, hogy nem különb. Sőt alávalóbb, mint a többiek. Azok csak elfutottak, ő azonban még meg is tagadta a Megváltót. Ezért kérdezi tőle: Szeretsz-e engem?
Nem tudom, kihalljuk-e Jézus kérdé-séből az örömhírt? Mert ebben benne van: szerethetsz. Ebben benne van az az ígéret: folytatódhat kettőnk kapcsolata. Sőt, talán most válik majd igazivá. Most fog elmélyülni. Most lesz nekünk igazán lelki közösségünk egymással. Péter, te szerethetsz engem. Ebben benne van ennek a nagy lehetőségnek a felcsillantása. Mivel Jézus szereti Pétert, ezért Péter szeretheti Jézust. Annak ellenére is, meg mindazok után is, ilyen körülmények kö-zött is. Ezért Jézus nem foglalkozik Péter bűnével, nem vádolja őt. Elfogadja őt ilyennek, amilyen. Fontos neki ez az ember, ezért keresi vele külön a kapcsolatot. Nem a múltját hánytorgatja, hanem a jövőjét ragyogtatja fel.
Nekünk még közös jövőnk van, Péter, de erre a kérdésre becsületes és egyértelmű választ kell adnod: Szeretsz-e engem? Vagyis kész vagy kész vagy-e te is elfogadni engem annak, aki vagyok? A Messiásnak, az élő Isten Fiának. Annak, akinek Jézus kijelentette magát, s akinek nem hitték Őt sokan akkor sem és ma sem. Itt kezdődik a szeretet, Péter. Elfogadsz annak, aki vagyok? Fontos leszek neked, fontosabb mindenkinél, és aztán berendezkedsz arra, hogy adsz nekem. Nem akármit. Magadat, — vagy semmi nem kell. Magadat testestül-lelkestül. Úgy, ahogy eddig nem adtad. Eddig megmaradtál magadnak. Tudtad, mit akarsz, mit kell csinálni. Te utasításokat adtál, tele voltál ötletekkel, rendelkeztél. Még a Gecsemáné kertben is előkaptál egy szablyát, aztán elkezdtél handabandázni a sötétben… Eddig a magad ura voltál. Akarod-e, hogy ennek vége legyen, mert akkor nagy dolgokra lehet téged használni.
Szeretsz-e engem? Ebben a kérdésben Péter sokkal többet érthetett, mint ahogy mi. Ez az egyetlen kérdés, amire Jézus választ vár tőle. Jézus előlegezett szeretete hívja elő most a tanítványból az iránta való szeretetet. Ez velünk is így van ma is. Aki egyszer átéli a szíve mé-lyéig, hogy Ő annak ellenére szeret engem, hogy ilyen vagyok, hogy az idén is így viselkedtem, hogy nem foglalkoztam Ővele, hogy Ő foglalkozik ezek után is velem, mert meg akar menteni, és meg akar ajándékozni, annak az embernek a szívéből előjön a szeretet. Abba az üres szívbe beleteremti ez a minket szerető Jézus az igazi szeretetet.
Azt olvastuk, hogy amikor harmadszor kérdezi Jézus Pétertől: Szeretsz-e engem? Akkor Péter elszomorodott és ismét válaszolt: te mindent tudsz, szeretlek téged. Miért szomorodott el Péter, és miért csak harmadszor?
Valószínűleg ez a harmadik kérdés juttathatta eszébe ismét azt, hogy ő is há-romszor tagadta meg Jézust. Jézus szeretetében lett igazán fájóvá az, amit Ő Jézus ellen elkövetett. Az elfogadott bocsánat leplezte le igazán számára, hogy milyen ocsmány és súlyos bűn volt az, amire bocsánatot kapott. Ó, de nagy dolog, amikor valaki emiatt tud elszomorodni! Amikor ez a fajta szomorúság költözik be valakinek a szívébe. Ez nem lakik ott sokáig. Ezt mindig felváltja a soha el nem múló öröm, de enélkül nincs igazi bűnbocsánat. Amikor valaki nemcsak tudja, hogy vétkezett, nemcsak emlékszik a bűneire, nemcsak elítéli önmagát is, hanem összeszorul a szíve, és a szívében megkeseredik.
Ugyanezt olvassuk az első pünkösdi gyülekezetről. Amikor ez a Péter prédikál nekik, és ők hallgatják, magukra ismernek. Összenéznek a kemény férfiak, és azt kérdezik egymástól: mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak. Mindebben, amiről itt hallunk, vétkesek vagyunk. Van-e tovább? Van-e megoldás, kiút? Van-e ennyi bűnre bocsánat? Van-e ennyi bűnömre bocsánat?
Ez az, amikor valaki így szomorodik el, mint Péter. Erről írja Pál apostol: ez a fajta szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez. Minden egyéb szomorúság csak a szív keserűsége. Ez a szomorúság, amikor felfedezi az ember: van tovább. Szörnyű, hogy mit tettem, de itt van a kegyelem is. Ezért toldja meg a válaszát azzal: Uram, te mindent tudsz, te a szívembe látsz és tudod, hogy szeretlek téged. Nem állítom, hogy jobban, mint a többiek, de én őszintén, úgy, ahogy a szeretet tartalmát érteni kell, őszintén szeretlek téged.
Kevesen szoktatok gondolni arra, hogy az esztendő utolsó estéje a bűnvallásnak a kiváltképpen való alkalma is. Boldog ember az, aki engedi, hogy ma este így szomorodjék el, mint Péter. Aki nem menekül majd el a megszólaló lelkiismeret hangja elől valami hangos zenébe, nem fojtja az önvádat mámorba, és nem bújik el a televízió képernyője elé, hanem elbújik egy rövid időre egy csendes sarokba, és elkezdi vallani az őt szerető Istennek az ellene elkövetett bűneit, netalán azoknak is, akik ellen még elkövettük, akkor ezt a szomorúságot felváltja a bocsánatot nyert bűnösök elmúlhatatlan öröme.
A mai napig emlékszem arra, pedig most már majdnem ötven éve, amikor először facsarodott össze a szívem amiatt, hogy olyan vagyok, amilyen, és utá-na azt az örömöt adta az én Megváltóm, amelyik a mai napig nem múlt el a szívemből: azt, hogy Ő akkor is szeretett engem, amikor sorban megtagadtam. Az, hogy Ő már akkor megbocsátott nekem, amikor még meg sem tagadtam, és ezek után is szóba áll velem. Sőt, fontos vagyok neki. Személy szerint engem keres, és egy kérdésre kell csak becsületesen válaszolni: szeretem-e Őt? Ha elhangzik az igaz válasz: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged, akkor a múlt mintha meg sem történt volna. Legfeljebb engem segít alázatban maradni: ilyen voltam nélküle.
Elkezdődik a feladat: legeltesd az én bárányaimat, őrizd az én juhaimat. Jézus feladatot csak annak ad, akinek előzőleg már összefacsarodott a szíve a bűnei miatt.
Olyan sokszor látom azt, hogy éppen az ilyen igazi megszomorodás és a becsületes bűnvallás elől menekülnek vallásos emberek sokféle buzgó tevékenységbe. A gyülekezetben is mindenféle hasznos dolgot akarnak csinálni, csak azt ki ne kelljen mondani: Uram, parázna vagyok, hazudtam, loptam, istenkáromló vagyok… Légy irgalmas nékem, bűnösnek! Inkább bármi jót képesek megcselekedni, csak ezt ne kelljen kimondani.
Az a jó, amit enélkül cselekszenek, nem Jézustól kapott feladat. Buzgólkodhatnak, de nincs rajta áldás. Ő annak mondja: legeltesd az én juhaimat, aki elő-zőleg kimondta: szeretlek téged, akinek előzőleg összefacsarodott a szíve és tudott sírni a bűnein. Így viszont kibontakozik a hívő a feladatok végzése közben, öröme lesz, és erőt kap hozzá.
A bibliai sorrend tehát a következő:
„Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Isten, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4,19-21)
Az első tehát az Isten mindent megelőző, feltétel nélküli szeretete. Aki ez előtt megnyitja magát, abból ez a szeretet szeretetet hív elő. Aki elkezdi szeretni így a hozzá irgalmas Istent, az fogja tudni szeretni a másik embert is, tekintet nélkül arra, hogy az kicsoda. Még ha az ellensége, akkor is. Hol tartunk mi ezen az úton?
Ha valaki ma este csakugyan rendet szeretne tenni az életében szeretet tekintetében, akkor gondolkozzunk el azon, mit mond ez az ige erre nézve. Azt mondja: szükséges ehhez őszinte bűnbánat — ez a fajta megszomorodás; felfakad utána az ember szívében kimondhatatlan hála, és eközben megtelik élő reménységgel. Kezdődik az őszinte bűnbánattal, vagyis azzal, ha lesz bátorságunk ma este megvallani mindazt a szeretetlenséget, amit Isten Szentlelke elénk hoz, eszünkbe juttat.
Ez a szeretetlenség a forrása minden önzésnek, minden telhetetlenségnek. Ebből fakad minden követelőzés, mohóság, türelmetlenség. Ez a szeretetlenség táplálja, ha nem vagyunk megértőek egymás iránt. Kevesen ismerik fel és leplezik le, hogy ez a szeretetlenség az oka nagyon sok feledékenységünknek is. Akit nagyon szeret az ember, és örömet akar szerezni, azt nem felejti el. De elfelejti azt, amit nem akar megtenni. A tudatos szabotázsainknak is ez a szeretetlenség az oka.
Ez a szeretetlenség okoz sok mulasztást az életünkben. Ez táplálja a gőgünket, amikor feltétlenül magunkat tartjuk különbnek a másiknál, és nem úgy, ahogy Isten igéje mondja: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Ebből a szeretetlenségből származik sokféle képmutatás. Látszatok fáradságos fenntartása. Meg amikor csak szóval szeretünk, de nem cselekedettel és valósággal, ahogy János írja.
Ez a szeretetlenség az oka annak is, amikor valaki érdekből szeret, mert érdekből szeretni nem lehet, csak úgy tesz, mintha szeretne. Ha valaki teljesen egyoldalúan mindig csak várja, elvárja, követeli, kiköveteli másoknak a szeretetét. Amikor valaki zsarol ilyen címen. Ó, de sokféleképpen történik ez családon belül is. Amikor valaki próbálja megvenni a másiknak a szeretetét. Amikor csak élvezzük, használjuk és kihasználjuk egymást. Meg amikor nem akarunk őszintén megbocsátani. Amikor felrójuk a gonoszt, belevéssük a memóriánkba, és szí-vesen oda is nézünk, ahova az be van vésve.
Hányszor fagyott meg otthon a légkör a szeretetlenségünk miatt ebben az évben is. Ó, de boldog lesz közöttünk az, akinek ma este elszomorodik a szíve, s ebből bűnvallás lesz. Meg fogja tapasztalni, hogy aki megvallja és elhagyja, ó mely boldog az. Ez a bűnvallás hozna mindannyiunk számára igazán boldog esztendőt és igazán új esztendőt.
Ezt mindig követni szokta a hála. Hiszen miközben a maga bűnét érzi és megfogalmazza Istennek valaki, aközben éli át, milyen csoda az, hogy Isten ezek után még mindig szeret. Ennek ellenére, miközben ezeket tettem ellene, Ő mi-mindent tett értem. Mennyi ajándékot kaptunk tőle érdemeink nélkül. Az Ő szeretete mennyire független a mienktől. Mennyire igaz az, hogy előbb szeretett minket. Csakugyan elfogadott az idén is úgy, ahogy voltunk, és ha valamennyit változtunk, akkor az is az Ő szeretetének a melegében történhetett. Éppen az Ő bűnbocsátó kegyelmével formált és alakított bennünket. És még a próbákat is a javunkra használta.
Az Ő szeretetét mutatja, hogy még ma este is magához hív közelebb. Ez, hogy megbocsát, szeret és közelebb hív, ez mind mutatja azt, hogy jövőt készített nekünk. Így a bűnbánatot és hálaadást kí-séri az egyre erősödő reménység is: Istennek terve van velem. Ő még sok mindent el akar végezni bennünk. — nem feltétlenül általunk. A nagyképű ember mindjárt ezt mondja: még engem Isten használni akar. Lehet. De csak akkor tud használni, ha előbb bennem elvégzi azt, amit akar. Ezt nehezíthetjük. Megakadályozni nem tudjuk, de késleltethetjük az áldást. Isten őrizzen meg minket ettől!
A reménységünk alapja az, ami itt Jé-zus magatartásából kiderül, mert Ő Péternek nem azt mondta, hogy mivel ilyen vagy, befejeztük a dolgot, hanem azt mondta: mássá leszel, gyere és kövess engem. — Néhány mondattal utána olvassuk a Bibliában is. Mert a megszomorodott embert nagy örömmel tölti be.
Jó lenne, ha nem úgy mennénk tovább, mint ahogy ma este ideérkeztünk. Le lehet tenni bűnterheket. Lehet az Úr Jézustól kapni új örömöt, új tisztaságot, új erőt. Lehet kapni szeretetet. Ne múljék el ez az esztendő enélkül! Nagy továbblépés lenne, ha őszintén, előtte leborulva el tudnánk mondani: Uram, te rólam is mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged!

Közhely lett már, hogy a karácsonyt sokan a szeretet ünnepének nevezik. Annál feltűnőbb az, hogy éppen ilyenkor kell találkoznunk a szeretetlenségnek sok szomorú példájával és áldozataival. Éppen ezért beszéljünk ma becsületesen arról, amit Jézus ilyen keményen fogalmaz itt, hogy jönnek idők, amikor a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.
Nézzünk szembe a valósággal, hogy ezek az idők elkezdődtek. A szeretet sokakban meghidegedik, kihűl, de azért beszéljünk arról is, hogy mindennek ellené-re, hogyan maradhat mégis meleg a szeretet emberek szívében, és hogyan lehet melegíteni másokat is ezzel a szeretettel nemcsak karácsony két napján, hanem minden napon.
Jézus Krisztus itt az utolsó idők egyik jeleként beszél erről, hogy akkor a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. A gonoszság helyén az anó-mia görög szó áll itt az eredeti szövegben, ami törvénytelenséget, törvény nélküliséget jelent. Tipikusan a terrorizmusnak a jellemvonása ez. Azt nem fékezi és nem korlátozza semmiféle törvény.
Erre hívja itt fel a figyelmünket Jézus, hogy párhuzamosan történik a kettő: az anómia, a gonoszság megnő, s a szeretet sokakban kihűl. (A föld légkörének általános felmelegedésével együtt van egy ilyen kihűlési folyamat a szeretet tekintetében.)
Pál apostol utolsó levelében (2Timó-teus) részletesen ír arról, hogy a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időkben jellemezni fogja az embereket a szeretetlenség, más fogalmazásban mondja: egyre önzőbbek és magukat szeretők lesznek. Harmadszor is említi: sokkal inkább szeretik az élvezeteket, mint Istent. Ez az utolsó idők egyik jellemvonása.
Vegyük észre most karácsonykor, hogy a karácsonyi történetben is milyen sok olyan részlettel találkozunk, ami arról árulkodik, hogy a szeretet meghidegült. Nem volt helyük Józseféknek Betlehemben, ahova kénytelenek voltak elgyalogolni az akkori összeírás, népszámlálás miatt. Meglepő, hogy egy mindenórás szülő asszonyt senki sem fogad be. Hajléktalanok voltak ott Betlehemben. És ahogy az egyik tizenéves fiú mondta: egy langyos birkaistállóban voltak kénytelenek csövezni.
Heródes sok csecsemőt és kisgyermeket kiirtott hatalomféltésből. Ők voltak a diktatúra áldozatai. Ugyanez ma úgy történik, hogy kényelemféltésből meg életszínvonal-féltésből, meg egyszerűen önféltésből ezt a csecsemőgyilkolást már az anyaméhben elkezdik sokan.
Aztán, alig hogy a világra jött az Úr Jézus, menekülniük kellett Egyiptomba. Meg kellett kóstolniuk az emigráció keserű kenyerét. Józsefnek meg kellett tanulnia, milyen az vendégmunkásnak lenni. Milyen nehéz egy idegen kultúrába beilleszkedni, ahova nem jószántukból mentek.
Ennyire nincs új a nap alatt, és ennyire megnyomorította mindig a szeretetlenség az emberek életét és az emberi együttélést.
Azt hiszem, mégis jogos a kérdés, ha valaki azt kérdezi: nem ünneprontás azért pont karácsonykor a szeretetlenségről beszélni? Hiszen mégis csak vannak emberek, családok, ahol őszinte, meleg szeretet hatja át az együttélést, mégpedig nemcsak a nagy ünnepeken, hanem mindig. Hála Istennek, hogy vannak ilyenek, és ezekről nem szabad elfeledkezni. A kérdésre azonban visszakérdeznék: nem ünneprontás, nem életrontás, hogy oly temérdek szeretetlenséget megengedünk magunknak, és tudomásul vesszük, hogy pusztít körülöttünk?
Ennek az évnek a legnehezebb lelkigondozói feladatai pontosan a szeretet meghidegülése miatt adódtak. Amikor ré-gi jó barátok ellenségekké lettek az üzlet során. Amikor édes testvérek farkasszemet néznek egymással mint al- és felperes. Amikor házastársak, akik valamikor szerelmet vallottak egymásnak, most bosszút esküsznek, hogy tönkreteszik a másikat. Amikor szülők szembefordulnak gyerekeikkel és szétmarják a házasságukat. Amikor gyerekek kiforgatják idősödő szüleiket az otthonukból, amit egy élet munkájával nagy nehezen összehoztak, és ami úgy is az övéké lenne, csak még várni kellene egy kicsit, amíg élnek az öregek. Az önzés, az érvényesülési vágy, a pénz szerelme kiirtja sokakból a hűségnek, a ragaszkodásnak, a hálának, az áldozatkészségnek még a csíráját is. Ahol valamikor meleg szeretet töltötte be a szíveket és az otthont, ott az egyszer csak elkezd hűlni, és szó szerint megvalósul, amit Jézus itt mond: a gonoszság megsokasodik, a szeretet pedig sokakban meghidegül.
Egy asszony csodálkozik egy fiatalemberrel beszélgetve. Összecsapja a kezét, és azt mondja: de hiszen ti gyerekkorotok óta a legjobb barátok voltatok. Mire a modern fiatalember: naná, néni, de a barátság is csak addig tart, amíg megéri. — Valamikor volt, aztán egyszer csak meghidegedik a szeretet.
Észlelünk tehát egy ilyen jelenséget, amire Jézus előre felhívta a figyelmünket. Közben mindnyájan tudjuk, hogy igazi szeretet nélkül lehetetlen tartalmas, emberi életet élni, senki sem tud egészsé-ges módon kibontakozni, és valóban emberré válni. Ezért is fontos, hogy próbáljuk kicsit konkrétabban meghatározni, mit ért a Szentírás szereteten, és mit jelentene az, ha valaki őszintén elhatározza és azt mondaná egy másiknak, akivel szemben már kihűlt a szeretet a szívében, hogy szeretlek.
Ez a szeretlek ezt jelenti: elfogadlak így, ahogy vagy. Azt jelenti: fontos vagy nekem. Ezt nemcsak érzem meg gondolom, hanem kifejezésre is juttatom. Azt is jelenti: tisztellek. Látom az Istentől kapott értékeidet. Nemcsak a hibáidat teszem nagyító alá és teszem szóvá újra és újra, örülök annak, hogy ilyen sok érték is van benned. Mivel együtt kell élnünk, arra rendezkedem be, hogy adjak neked. Szeretném meggazdagítani az életedet. Egyáltalán azt figyelem mindig, hogy neked mi jó, és kész vagyok ezt — ha kell — áldozatok árán is megadni, mégpedig szívesen és tartósan, s ha kell, akár viszonzás nélkül is. Persze, ha akarod, mert a szeretet tiszteli a másik szabadságát is, nem erőlteti rá magát.
És mi lett ebből? Lett belőle üzlet, sokféle alkudozással, a kölcsönösség kikényszerítésével, számítással és a zsarolásnak számtalan formájával. Átitatva önzéssel úgy, hogy még a legtisztábbnak gondolt emberi kapcsolatokat is sokszor az önzés határozza meg. Még a tulajdon gyerekében is önmagát szereti sok szülő.
Mi ennek az oka? A Biblia világosan leírja, hol romlott el a dolog. A szeretés vágyát, azt, hogy szeressünk, Isten oltotta belénk. Ez az Istentől belénk oltott törekvés azonban az Istennel való közösségből kiszakadva irányt téveszt. Nem Istent és egymást szeretjük többé, hanem önmagunkat. (Egyébként az a szó, amit az Újszövetség a bűn kifejezésére használ, pontosan azt jelenti: céltévesztés.)
Ez is az anómiának az egyik formája, amikor az ember Isten helyére törekszik, istenkedni kezd, és bálványozza magát. Képtelenné válik arra, hogy teljes szívéből szeresse Istent, és őszintén szeresse a másikat. Ezért kell oly gyakran figyelmeztetnie a Szentírásnak bennünket, hogy ne nézze ki-ki csak a maga hasznát, hanem a másikét is. Vagy amikor azt olvassuk: egymást különbnek tartsátok magatoknál, mert majdnem mindenkinél kü-lönbnek tartjuk önmagunkat. Vagy amikor az Úr Jézus azt mondja: szeresd felebarátodat úgy, mint magadat. Kórosan önmagunkat szeretjük, mert Isten nélkül nem tudjuk az Istentől kapott adottságunkat jól használni.
Isten azonban ettől függetlenül továbbra is egyenletesen, megbízhatóan és igazán szeret minket, annak minden sajátos velejárójával. Hadd olvassam fel az Isten egyik szerelmi vallomását a Szentírásból, aminek az első mondatát gyakran szoktuk idézni, de tovább ritkán olvassák el az emberek:
„Így szól az Úr, a te teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened! (…) Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43)
Ezt olyan helyzetben mondta Isten az ő népének, amelyikben nem sok szeretnivalót lehetett találni abban a népben, amelyikben talán semmire nem lehetett volna azt mondani, hogy na, ez olyan vonás, ami becses az Isten minősítése szerint is. Mivel azonban szerette ezt a népet, mindezt el tudta mondani, és meg tudta valósítani. Ez az isteni szeretet tört be ebbe a kihűlő világba karácsonykor Jézus Krisztus személyében.
Erről a szeretetről írja János apostol a levelében: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Aki szeret, az Istentől született. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát elküldte Isten a világba, hogy éljünk általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket és elküldte Fiát engesztelő áldozatul a bűneinkért.” (1Jn 4,7-10)
Karácsony tehát azért történt, az Ige azért lett testté, hogy Isten megállítsa a szeretet kihűlését ebben a világban, és megtanítson minket újra Őt és egymást szeretni. Ehhez azonban az embernek új természetre, ahogy a Biblia mondja, új szívre van szüksége. Ezt nem tudjuk magunktól elérni, ez csak úgy valósulhat meg, ahogy Pál apostol írja: „az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róm 5,5) Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Amikor Jézus természete a mi természetünkké válik úgy, hogy valaki eljutott oda, hogy kétségbeejtő, hogy mennyire nem tudok magamtól igazán szeretni. Ezzel a bűnbánattal kiáltok Istenhez. Behívom életembe az Isten testté lett szeretetét, Jézust, és egyszer csak tudok szeretni az Isten szeretetével. Helyreállt a kapcsolat az Istentől elszakadt hitetlenné vált ember és az élő Isten között, és ezen az összeköttetésen keresztül árad az Isten szeretete az újjászületett emberbe, és rajta keresztül másokra.
Ez a teremtéssel egyenértékű isteni tett. Ezért nevezi más helyen a Biblia újjáteremtésnek. Azt írja: aki a Krisztusban van, az új teremtés, a régiek elmúltak, minden újjá lett. (2Kor 5,5) Karácsony célja ez volt, hogy az Isten szeretete Jézus személyében testet öltsön, hozzáférhetővé váljék mindannyiunk számára, és amikor Jézus a szeretet jegyében az életét is odaáldozta értünk, akkor mintegy szétoszthatóvá vált az Isten testet öltött szeretete, s mindenki, aki hisz Jézusban, kap egy részt ebből a szeretetből, és attól kezdve ezzel a szeretettel tud szeretni.
Itt nem az ember javul meg, vagy kezd el újra szeretni, hanem az Isten szeretete töltetik ki a mi szívünkbe. Ezzel a szeretettel már valóban tudjuk Istent és egymást teljes szívünkből szeretni, sőt ha kell, még az ellenséget is, mert abban is felismerjük Isten teremtményét.
Lesznek idők, amikor a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Ennek a mondatnak szörnyű illusztrációját láttuk szeptember 11-én abban a tragédiában, ami az Egyesült Államokban történt. Az anómiának olyan minden korábbit meghaladó rettenetes példája volt ez, ami megmutatja, hogy mi lakik az Istentől elszakadt emberben. A gonoszság mindig ezt mondja: az életem árán is kész vagyok megölni téged — ez van az öngyilkos merényletek mögött. A szeretet így szól: az életem árán is kész vagyok megmenteni téged. Ha másként nem megy, te nekem olyan fontos vagy, hogy az életemet is odaadom érted. Ezt a lelkületet hozta el Jézus karácsonykor erre a földre. Akik ővele a hit által valóban személyes közösségre jutnak, azokba ez a szeretet árad be, és azok képesek így élni.
A karácsonyi kérdés hozzánk az: kell-e nekünk az Istennek ez a szeretete? Vagyis: kell-e nekünk Jézus?
Ne hamarkodjuk el a választ, mert ennek ára van. Aki ilyen szeretettel kezd el élni, azt a világ a legjobb esetben butának tartja. Aki konzekvensen gyakorolja ezt a szeretetet, annak meg kell tapasztalnia, hogy ez sokszor hátrányokkal, hátratétellel is jár. Ez áldozatot jelent. Ebben a kihűlő világban egyre nehezebb lesz Isten szeretetével szeretni. Egyre nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valaki merje vállalni, hogy újra és újra rászorul arra, hogy kapja Istentől ezt a szeretetet, és újra és újra kész továbbadni azt másoknak. Ezzel sok nehézség jár együtt. De együtt jár vele a folyamatosan jó lelkiismeret, az a békesség, amit csak ez, a Krisztussal való közösség ad, és az, hogy az ember csodálkozva láthatja, hogy ezt a kihűlő világot mégis csak ez a szeretet tartja össze, és ezt az egyre inkább megnyomorított életet ez a szeretet teszi elviselhetővé.
A gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Akarunk-e mi mégis így szeretni? Nem ezt a szeretetet követelni, arra mindenki képes, hanem ezt a szeretetet elfogadni és továbbadni. Módszeresen, folyamatosan, nagy belső meggyőződéssel, ha kell, áldozatok árán is. Így tesz Isten áldássá ma is sokakat.
E nélkül a szeretet nélkül mindenki szenved. Most karácsony előtt különösen is sokakat látogattunk meg, és nap mint nap kellett látnom, hogyan nyomorít meg embereket ennek a szeretetnek a hiánya. Hogy a szeretet valóban rohamosan meghidegül sokakban, és hogy szenvednek emiatt gyerekek, házastársak, öregek, hajléktalanok, munkatársak. Ahol ez hiányzik, ott kínlódás az élet.
Éppen ezért két egészen gyakorlati javaslatot szeretnék mondani. Az egyik, hogy ne törődj bele abba, ha éppen benned kezd meghidegedni a szeretet. Ne gyárts ideológiát, hogy megmagyarázd: azért mert sokat csalódtál, meg ilyen kemény az élet, abban csak így lehet élni, meg még mindig több van benned, mint az ellenségeidben. Ilyen szövegeket bárki tud mondani. Itt nem szövegelni kell, hanem menteni kellene az életet, meg gazdagítani az életet. Az meg e nélkül az Isteni szeretet nélkül nem megy. Ez ott kezdődik, hogy nem mond le az ember arról, hogy mégis csak lehet így szeretni, kapcsolatokat újra lehet kezdeni új alapokra helyezve, hogy Istentől el lehet kérni ezt a szeretetet.
Hogy történik ez? Hadd próbáljam ezt egy hétköznapi emlékemmel szemléltetni.
Az egyik faluban egy idős bácsi élt magányosan. Sokszor meglátogattam, amíg ott szolgáltam. Amíg tartotta magát, ki tudott járni az erdőre, beszerezte és összevágta a fáját, és a kis vaskályhában duruzsolt a tűz, és elviselhető volt a hő-mérséklet a szobájában. Ahogy aztán gyengült és egyre többet kellett feküdnie, kezdett meghidegedni a levegő abban a kis szobában. Megemlítettem ezt a gyülekezet egyik presbiterének. Ő nem sokat spekulált, másnap elvitt a bácsihoz egy használt olajkályhát, és attól kezdve minden reggel munkába menet feltöltötte az olajkályhának a tartályát. A kis öreg pedig nem győzött csodálkozni, hogy folyamatosan ég a tűz, egyfolytában meleg van, és az ujját sem kell mozdítania. És nem fogy el az olaj soha.
Azért hoztam el magammal ezt az emléket, mert éppen akkor voltam olyan lelki helyzetben, hogy küszködtem és szerettem volna teljesíteni valamit és felmutatni Istennek, de nem ment. Ebből, meg soksok világos bibliai igéből megtanultam, hogy nem nekünk kell felmutatnunk teljesítményeket. Tudomásul kell vennünk, hogy nem tudjuk egymást teljesen önzetlenül, tartósan, egyenletesen szeretni. Teljesen elromlott a szerkezet bennünk. Isten nélkül nem tudunk isteni szeretettel viszonyulni egymáshoz. De vissza lehet találni, újjá lehet születni. Beáradhat az isteni olaj az életünkbe, és folyik kiapadhatatlanul. Ez minőségileg más szeretet lesz, és erre van szüksége mindenkinek. Isten a benne hívőket erre akarja használni. A mienk elfogy, de lehet az övét kapni és továbbadni.
A másik, hogy ha valaki eljut oda, hogy nem mondok le arról, hogy így szeressek, szeretnék új alapra állva, új forráshoz odatalálva Istentől kapott szeretettel szolgálni azok között, akik között élnem kell, — akkor az kezdje el még ma, próbálja ezt a szeretetet konkretizálni és ezzel a tartalommal megtölteni, amit bátorkodtam az előbb elmondani. Vagyis mondja meg az illetőnek, illetőknek, vagy ha nem mondja is meg, kezdje el élni, hogy elfogadlak téged ilyennek, amilyen vagy. Te fontos vagy nekem és ezt éreztetni is akarom veled. Az Istentől kapott értékeidet látom és örülök azoknak, és nem a hibáidat verem újra és újra a fejedhez. Csakugyan szeretnék arra berendezkedni, hogy gazdagabb legyen az életed azért, mert én is itt vagyok a közeledben. Adni szeretnék neked, és nem várni és elvárni a továbbiakban. Adni mindenekelőtt bocsánatot, mert csak úgy lehet újat kezdeni. Nem akarlak emlékeztetni arra, ami miatt meghidegedett a szeretet. Adni mindazt, amit az utóbbi időben visszatartottam, amit pedig csak tőlem kaphatnál meg. Adni újra önmagamat, a szívemet.
Ezt tanultam attól a Jézustól, aki karácsonykor otthagyta a mennyei dicsőséget és eljött közénk a porba, szennybe, bűnbe, gyűlölködésbe, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem. Ezt a Jézust hívtam be az életembe, és akarom, hogy érvényesüljön az életemben. Félre akarok állni a magam önzésével előle, azt akarom, hogy érvényesüljön az életem minden területén az Ő szeretete.
Készülés közben eszembe jutott József Attilának egy verse. Egy rövid versen belül háromszor sóhajt fel:
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.
A közepén újra a sóhajtás:
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zúzmarás a város, a berek.
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni,
és rakni, adjon soksok meleget.
Azután a végén megint csak óhaj marad az óhaj:
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!
— Ha nem tudnátok: ezt a tüzet megrakta Isten. Karácsonykor szállt le ez a tűz az égből ide a földre. Lehet odamenni parazsat vinni, hogy másutt is lehessen olyan tüzet gerjeszteni, amitől felengednének az emberek, amitől a fagyos kamrák kilincse megmozdulna, meg a bezárt szívek végre kinyílnának egymás előtt, hogy felengedhetnénk mindnyájan. Ez a magunk erejéből nem megy. Ez ajándék. Isten karácsonyi ajándéka. Boldog, aki nyújtja a kezét, és önmagát megtagadva kész nemcsak elfogadni, hanem továbbadni. Egyebek közt ezért is mondta Jézus: szükséges újonnan születnetek.