KEGYELEMMEL ERŐSÍTETT SZÍV

Ezen a napon mindig érdemes tisztázni, mit is ünnepelünk, és miért éppen ma. Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára híressé vált 95 tételét, amelyben azokat a legfontosabb bibliai igazságokat fogalmazta meg, amiktől az akkori egyház nagyon eltért. Az volt a célja, hogy az egyház vezetőit is visszavezesse a forráshoz, Isten igaz kijelentéséhez, a Szent-íráshoz.
A Biblia hangsúlyozza, és a reformá-torok újra felragyogtatták a következő alapigazságokat: mi emberek egyedül Isten kegyelmétől remélhetünk bűnbocsánatot és üdvösséget. A bocsánatot és üdvösséget nem lehet pénzen megvenni, ahogy a bűnbocsátó cédulák árusításával gondolták, nem lehet cselekedetekkel kiérdemelni. A Biblia sok helyen mondja: ez ajándék. Ezt csak kapni lehet, elfogadni, kegyelemből. Ezt a kegyelmet a hitével tudja az ember megragadni, elfogadni, a magáévá tenni. Egyedül Jézus Krisztus golgotai áldozatáért kínálja nekünk Isten az Ő kegyelmét. Minderről egyedül a Szent-írás tudósít minket hitelesen, mert csak az Isten ihletett, inspirált kijelentése.
Ezek voltak azok az alapigazságok, amik újra felragyogtak a XVI. században, amik sok embernek a hitre jutásában segítettek, amik áthatották aztán az egész életet, a gazdasági, politika, kulturális, tudományos életet is, és amihez igyekszünk mi mai, késői utódok is ragaszkodni. Ha eltérünk bármelyiktől, vagy eltévelyedik az egyház, akkor újra és újra szükség van a reformációra, a visszaalakításra az eredetihez, az ősihez, a hiteleshez, a jézusihoz.
Évek óta azt a gyakorlatot követjük, hogy egy olyan ige alapján szólunk valamelyik fontos reformátori gondolatról, ami azt jól kifejezi, és ezt próbáljuk szemléltetni valamelyik magyar reformátornak az életén, hogy megismerjük ezeket a mi eleinket is. Így szeretnék most a felolvasott ige alapján valamit mondani, s aztán majd látni fogjuk, hogy Huszár Gálnak, a XVI. század nagy nyomdász-prédikátorának az élete és munkája szinte minden részletében illusztrációja ennek az igének.
Alapigénk arról szól, hogy mit tett értünk Jézus, és mit tehet a hívő őérte.
Mit tett értünk Jézus? Egy ószövetsé-gi képet használ itt a szentíró, annál is inkább, mert zsidókhoz írja ezt a levelet és az ő számukra az lesz világos, szemléletes és meggyőző. Arra emlékezteti őket, hogy az ószövetségi főpap évente egyszer az egész népnek a bűnét jelképesen rátette egy kosnak a fejére. Ez a kos mintegy átvállalta Isten előtt a nép bűnét és annak büntetését, aztán megölték, mert a bűn zsoldja halál. A vérét bevitte a szentélybe, hogy megengesztelje vele Istent, hogy mutassa, hogy itt a vér, belehalt a bűnbe az, aki azt átvállalta. És mivel az a kos mindenestől tisztátalanná lett ezáltal, hogy magára vette a nép bűnét, gyorsan ki kellett vinni a táborból, és a táboron kívül, a tisztátalan helyen, mindenestől elégették.
Mit mond itt az alapigénk? Azt, hogy ugyanez történt nagypénteken, csak kozmikus méretekben és örök időkre érvényes módon. Isten — ahogy az az ézsaiá-si próféciában olvasható — minden ember minden bűnét ráhelyezte az egyetlen bűn nélkülire, Jézusra. Azután őt megölték úgy, hogy a szó szoros értelmében kifolyt a vére, és mivel tisztátalanná lett — sőt Pál apostol azt mondja: bűnné lett érettünk —, kivitték a kerítésen kívül, mert Jeruzsálemen kívül volt a vesztőhely, a Golgota, ahol Jézus kiszenvedett és meghalt.
A Biblia hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak ez az önmaga feláldozása tö-kéletes elégtétel volt Isten előtt mindannyiunk bűnéért. Jézus ezzel az áldozatával örökre kiengesztelte az igazságos Istent. Olyan tökéletes az Ő áldozata, hogy azt nem lehet, és nem kell semmivel sem kiegészíteni. Aki hiszi, hogy őreá is érvényes, az ő bűneit is ráhelyezte Isten az egyszülött Fiára, és ő helyette is meghalt Jézus a kereszten, az úgy élhet tovább, mintha nem is vétkezett volna. Az Jézusért tiszta és igaz lesz Isten színe előtt.
Mivel Jézus egyszeri áldozata tökéletes, ezért azt nem lehet, és nem szabad semmi módon megismételni. A miseáldozattal sem. Mivel nem szorul semmiféle kiegészítésre, ezért azt nem lehet, és nem kell megpróbálni a mi cselekedeteinkkel kiegészíteni. A cselekedeteink majd követik ezt a nagy fordulatot, amikor valaki hittel megragadja a kegyelmet, és ez a hálának olyan erejét szabadítja fel benne, hogy egy életen át azokat a cselekedeteket akarja tenni, amiket Isten előre elkészített neki. Elég tehát nekünk Isten kegyelme, és ezt a hitünkkel vehetjük komolyan (Ef 2,8-10).
Ebben kételkedtek ennek a levélnek a címzettjei. Ezért utal itt, ha röviden is, a levél írója arra, hogy „különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni, mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek.”
Ez így furcsán, sőt érthetetlennek hangzik sokak számára. Arról volt szó, hogy már akkor előálltak azok, akik azt tanították, hogy bizony nagy dolog, hogy az Úr Jézus helyettünk elszenvedte Isten igazságos ítéletét, bizony ezt hittel komolyan kell vennünk, de bizonyos ételektől tartózkodni kell, bizonyos étrendet be kell tartani, mert ezzel is hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten megkegyelmezzen nekünk, és ezáltal is kedvesek leszünk az Ő szemében. Erre mondja a levél író-ja: hagyjátok az ételeket, mindenki egyen azt, amit tud. Legyen mértékletes, de az ételekkel nem lehet kieszközölni Isten kegyelmét. Azt Ő egyedül Jézus tökéletes áldozatáért adja.
Ezt tette tehát Jézus.
És mit tesz, mit lehet és kell tennie a hívőnek? Olyan szépen, szervesen folytatja itt: „Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett.” Itt fejeződik be, hogy mit tett Ő, és folytatódik: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét.”
Mit tegyen a hívő? Mit tesz szinte magától, ha ezt átélte, hogy én is kegyelmet kaptam, tökéletes bocsánatot a múltamra, és ezért az egész jövőmet rábízom az én Uramra? Kimegy hozzá a kapun kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mit jelent ez? Azt, hogy vállalja Jézust. Nem szégyelli Őt. Vállalja, hogy hozzá tartozik. Vállalja mások előtt, hogy bizony rászorultam az Ő kegyelmére. Nem tudtam magamon segíteni. Nem tudtam megnyugtatni a lelkiismeretemet. Nem tudtam szabadulni a vádló gondolatoktól, de most szabad vagyok. Bocsánatot nyert bűnös vagyok. Tudom, hogy az Ő áldozata elegendő minden bűnömért. Isten szeret engem.
Vállalja Jézust, és nemcsak vállalja, hanem megvallja. Azt mondja: „a róla vallást tevő ajkak gyümölcsét” kezdi teremni. Valami édes gyümölcs terem azon a szájon, amely eddig káromolta, tagadta, hallgatott róla, vagy nem volt mondanivalója róla. Most már tud mit mondani. Tudom, ki az a Jézus, aki meghalt a Golgotán, mert az én bűneimet vitte oda fel, és mindenkinél jobban szeret engem, „mert nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Amikor még az ellensége voltam, már akkor az életét adta értem. Legyen áldott az Ő neve! Gyere te is, testvér, ismerd meg őt, és békesség lesz a szívedben. A róla vallást tevő ajkak gyümölcse terem természetesen, egyszerűen, belső meggyőződéssel, a Lélek erejével.
Közben pedig tudja az illető: nincs itt nekünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ebben két fontos gondolat egyesül nagyon szépen. Az egyik, hogy másként méri az ilyen ember a földön elérhető értékeket. Nem csinál nagy ügyet, ha megsértették. Nem száll el — ahogy ma mondani szokták —, ha valami sikert ér el. Nem dicsekszik fűnek-fának. Egyszerűen hálás Istennek az élete eredményeiért és örömeiért. És nem kap minden elérhető anyagi után, ami fölkínálkozik, főleg nem minden áron akarja azokat megszerezni. A lelki értékek fontosabbak neki.
Elvégzi a kötelességét, takarékos, de ennél nagyobb kincseket ismert már meg, mint amit anyagiakban ki lehet fejezni. Tudja, hogy nem itt kell nekünk véglegesen berendezkednünk, mert nem itt maradunk véglegesen. Tudja, hogy igaz a szólás: a szemfedőnkön nincsen zseb. És mint ahogy csupaszon jöttünk a világra, ugyanúgy megyünk ki belőle. Éppen ezért vigyázni kell arra, hogy mivel töltjük a közbeeső néhány évtizedet. Lesznek-e olyan örökkévaló kincseink, amik megmaradnak a halálunk után is? Az Istenben leszünk-e gazdagok? — ahogy Jézus mondja a példázatban. Nem itt van a maradandó városunk, hanem Jézus készített nekünk örök lakást az atyai házban. Erről nyilvánvalóan beszélt: előre megyek, helyet készítek nektek az én Atyám házában, és majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti és ott lesztek, ahol én vagyok (Jn 14,1-3)
Egyrészt tehát másként tölti el ezt az életet az ilyen ember, nem itt rendezkedik be véglegesen, nem az anyagiakhoz ragaszkodik nagy erővel. A másik fontos igazság pedig: van jövője. Mégpedig szép és biztos jövője.
Szeptember 11-e óta rémülten látom — főleg a fiataloknál, a derékhadnál, meg a fiatalabbaknál —, hogy összezavarodott a jövőképük. Mi vár ránk? Mi jöhet még? Mi lesz, amikor közelebb jön hozzánk majd ilyen veszedelem? Hogyan tör ránk: váratlanul, egyik pillanatról a másikra? Még jó, ha valaki ezt megfogalmazza és kimondja. De ha ki sem mondja, még jobban gyötri és rágja belül. Ez az ige azt mondja: aki átélte, mit tett értünk Krisztus, és felszabadul arra, hogy én meg vállalom őt és vallást teszek róla, és ha a jövőről van szó, tudom, hogy van elkészített jövőm. Semmiféle terrorista nem foszthat meg attól, amit az én Uram, aki meghalt értem a kereszten, elkészített nekem. Ő maga a jövőm. Éppen ez a jövő határozza meg a jelenben való magatartásomat is. Ő rendezte el a múltamat, nála van elkészítve a jövőm. Minden energiám megmarad arra, hogy a jelenben neki kedvesen éljek, felszabadultan, sokszor nyomasztó körülmények között is. Csendes belső derűvel.
Nos, az a Huszár Gál, akinek a neve az énekeskönyvünkben három ének alatt ott van, úgy élt és szolgált, hogy szinte ennek az igének minden mozzanata megvalósult az életében. A fiatal koráról semmit sem tudunk. Érdekes, hogy attól kezdve tudunk róla, amikor már üldözték a hitéért és azért, hogy a Szentírást magyarázta az egyszerű embereknek.
Nagyszombatban és környékén reformált. Végezte az igehirdetés szolgálatát, és az első adat, amit tudunk róla, hogy 1554-ben az esztergomi érsek megparancsolta, hogy le kell tartóztatni. Így elmenekült onnan Magyaróvárra, és ott állította fel azt a nyomdát, amit régebben Bécsben vásárolt. Hosszú évek kemény munkája során megtanulta a nyomdászmesterséget, és minden fillérét összerakva megvásárolt ott egy komplett nyomdát, amivel aztán a következő húsz-huszonöt évben végigmenekülte az egész országot nyugattól keletig és vissza.
Ez a nyomda azonban Isten kezében áldott eszközzé vált a reformáció szolgá-lata során. Egyébként minden bevételét másokra költötte: iskolákat alapított, szegény sorsú diákokat ingyen taníttatott, hogy prédikátorok legyenek és menjenek a Csallóköz és a Felvidék falvaiba hirdetni az evangéliumot. Ezért aztán megfelelő gyűlölettel üldözték is őt, úgyhogy 1560-ban Kassára megy. Akkor fontos szellemi központ volt Kassa városa és gyülekezete. Évek óta hívogatták őt az ottani reformált hívek, de ő magától sosem akart helyet változtatni, csak amikor kénytelen volt. Végül is elfogadta a meghívásukat, de még abban az évben az egri püspök letartóztatja és börtönbe veti. Éppen át akarja szállíttatni a kassai börtönből az egri várbörtönbe, ahol mint eretneket halálra ítélték volna, és kivégezték volna, amikor a kassai hívők, (ma így mondanánk: a kassai gyülekezet ifije), kiásta a börtön falát, az utolsó pillanatban megszöktették őt, és álruhában Debrecenbe vitték.
Debrecen ujjongott az örömtől, hogy Huszár Gál ott fog szolgálni. Nem véletlen az, hogy 1931-ben hatalmas bronzszobrot is állítottak neki az egyetem előtt, ahol az a négy szellemi nagyság bronzszobra van. Azonnal felállította a nyomdáját. Énekeskönyvet, kátékat, igehirdetéseket nyomtatott. Tiszántúlnak a reformációjában óriási szerepe volt ennek a nyomdának. Egyébként nem árt, ha tudjuk mint kultúrtörténeti adatot, hogy Magyarországon ez a legrégibb folyamatosan működő nyomda. Ez az egyetlen nyomda, amelyik a XVI. századtól a mai napig folyamatosan működik, amit ott Huszár Gál annak idején felállított.
Sajnos onnan is menekülnie kell. 1562- ben már ismét Komáromban szolgál és dolgozik. Ott néhány hét múlva királyi elfogató parancsot adnak ki ellene, mert a római egyház a királynál tett feljelentést, hogy miket nyomtat ez az eretnek. Például ilyen „szörnyű” iratokat, mint a Heidelbergi Káté. Most a végvári vitézek rokonszenve mentette ki az utolsó pillanatban a császár katonáinak a kezéből.
Utána visszament Nagyszombatba, pedig ott volt a legforróbb a talaj a lába alatt, majd Komjátiban dolgozott elég sokáig. Nála néhány évi egyhelyben tartózkodás már soknak számított. Az utolsó adat, amit tudunk róla, hogy 1575-ben a pápai gyülekezet hívta meg lelkipásztorá-nak, és ő is vágyott már arra, hogy egy kicsit nyugalmasabb körülmények között végezhesse reformátori munkáját, elfogadta a meghívást, de még abban az évben meghalt pestisben.
A fia, Huszár Dávid folytatta a munkáját ott a gyülekezetben is, mint annak lelkipásztora, apja mellett ő is megtanulta a nyomdászszakmát, s mint a reformáció nyomdásza is sok hasznos munkát végzett.
Huszár Gál komolyan vette, mert kénytelen volt komolyan venni, hogy nincs itt nékünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Az ő életét és igehirdetését is ez határozta meg, hogy mit jelent Jézus halálának a jelentősége. Az első mű, amit kinyomtatott a Magyaróváron felállított nyomdájában, Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről szólt. Ezt éppen ő maga írta. Aztán nem túl sokat nyomtatott magától, de akkor még nem ismerték őt, és de szinte jobb híján nyomtatta ki ezt a kis füzetet. Világos tanítás arról, hogy mit tett értünk Jézus, mit tanít erről a teljes Szentírás.
Ő nem szégyellte Megváltóját. Nem szégyellte megvallani sem. Vállalt minden áldozatot azért, hogy vallást tehessen róla. Annyira jellemző, hogy minden anyagi haszonról lemondott. Minden személyes kényelmet elfelejtett. Minden egyé-ni dicsőség vagy dicsőségkeresés ismeretlen volt számára.
Amikor egyszer megkérdezték: miért vállal ennyi szenvedést? Nincs otthona. Egyik évben itt lakik, a másik évben ott. Lehetetlen így élni. Ezt válaszolta: „Mit ne vállalnék én az mi Istenünk dicsőségé-ért és az magyaroknak boldogulásáért!?”
Mit ne vállalnék én…. Olyan természetes az nekünk, hogy bármiről szívesen lemondunk az mi Istenünk dicsőségéért és legalább az mi kis családunk üdvösségéért? Fontos nekünk ez? Oly nehezünkre esik bármilyen önmegtagadás. Úgy tudjuk évek múlva is emlegetni a legkisebb hátratételt vagy kigúnyoltatást, mintha ez nem lenne természetes velejárója az engedelmes Krisztus-követésnek és a neki való szolgálatnak. Mit ne vállalnék én az mi Istenünk dicsőségéért és az magyaroknak boldogulásáért! Nem így érdemes élni? Többet ért volna, hogy összespórol a jól menő nyomdájával néhány házat, aztán mi lesz velük? Hol lennének már azok ővele együtt? A nyomtatott mű-vek meg sokakat üdvösségre segítettek, és még ma is olvashatók és hasznosak.
Aki Jézus áldozatának a jelentőségét és értelmét igazán a szívébe vette, ahogy egyik régi énekünk mondja, annak könnyű lesz minden áldozatra késszé válni Isten dicsőségéért és mások üdvösségéért. Az ilyen ember nem önmagának lesz fontos, hanem fontossá válnak neki szent ügyek. Fontossá lesznek mások, és mindenek felett az a Jézus, akiről Pál apostol ezt mondta: „Szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2,20).
Reformáció ünnepén azt kérdezi tőlünk Isten ezen az igén keresztül: Hol kellene hozzálátnunk a magunk életének a megreformálásához? Vagyis, hogy Isten igéjéhez visszaigazítsuk az életgyakorlatunkat meg a szemléletünket is. Egyáltalán személyes kincsünkké vált-e már az, amit Jézus nekünk golgotai halálával szerzett? El tudjuk-e mondani ilyen hálától, tisztelettől, szeretettől átitatott hangon, hogy személy szerint is tudom, hogy szeretett engem, és önmagát adta érettem? Éppen ezért én is felajánlom önmagamat az Ő szolgálatára. Használjon engem úgy, ahogy akar. Személyes kincsünk-e már az, amit Jézus nekünk halálával szerzett?
Gyakoroljuk-e azt, amiről az ige olyan szépen mondja: „jó dolog, hogy kegyelemmel erősödik meg a szív.” Elég-e nekünk ez a bizonyosság, hogy Isten kegyelmes úr. Nekünk is elég az Ő kegyelme. Nem a teljesítményeink után fizet, hanem ajándékot kínál. Aztán majd képesek leszünk olyan teljesítményekre, amikre magunktól soha nem lennénk. Mert akiben az Ő Szentlelke lakik, és akit a Krisztus iránti hála motivál, az önmagát felülmúló teljesítményeket tud majd felmutatni.
Készek vagyunk-e vállalni azt a sorsot, amit nekünk adott? Azt a helyet, ahova letett minket. Azokat az embereket, akik között el kell töltenünk a mindennapjainkat. Azt a fizikumot, amit kaptunk tő-le, beleszámítva gyöngeségeinket is. Azokat a szellemi képességeket, azokat az anyagi körülményeket. Egyáltalán mindent, amit Ő jónak látott nekünk adni?
Aztán észrevesszük-e azokat a feladatokat, amikkel Ő meg akar ajándékozni? Amikkel megtisztel. Amikkel be akar vonni a maga emberek üdvösségét munkáló és emberi nyomorúságokat szüntető áldott munkájába? Használhat-e minket Isten arra, amikre akar?
Vagy tele vagyunk panasszal, elégedetlenséggel? Mindig valami más kellene, még a feladat sem jó? Semmi sem jó. Mert a mi Urunk nem jó. Mert nem tekintjük Őt igazán Urunknak. Nem bízunk benne annyira, hogy úgy a legjobb, ahogy azt Ő elrendezi és elrendezte az életünkben.
Mert ha így tudnánk elfogadni jelenünket, akkor ragyogna fel előttünk még inkább az a jövendő is, amit elkészített. Ó, de nagy szükség van ma olyanokra, akiknek egészséges bibliai jövőképük van, és így tudnak vigasztalni, bátorítani másokat! Akik okkal, ok nélkül elkeserednek, elcsüggednek, sötéten látják, vagy semminek nem látják az értelmét, következésképpen a jelen feladatait sem végzik, mert minek, — azokban a lelket kell tartani, lelket kell önteni, és Isten az övéit fel tudja használni arra: mutassák az utat, hol lehet Szentlelket kapni. Ott találhatnak ők is oda a Krisztus keresztjéhez és kaphatnak ott új életet.
Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, és nem minden egyébbel, amit itt felsorol. Éppen ezért ne hagyjátok idegen tanításoktól magatokat félrevezettetni, hanem nézzetek arra, akit kivégeztek, akinek a vére megtisztít minket, aztán kivitték a kapun kívül és ott halt meg; és menjünk ki mi is Őhozzá. Vállaljuk Őt és valljuk meg Őt. Engedjük, hogy éljen bennünk, éltessen minket és tudjuk másokhoz is vinni ezt az éltető evangéliumot.
Isten segítsen minket, hogy ez az igazi belső reformáció elkezdődjék vagy folytatódjék az életünkben. Szakadatlanul folytatódjék, mert mindig eltérünk valamilyen ponton az igétől, és az a kegyelem, hogy vissza lehet oda térni.