EGYSÉG AZ ÚRBAN

Többen panaszkodtak a testvérek közül, hogy nehéz olvasmány Ezékiel próféta könyve. Hetek óta olvassuk ezeket a kemény pró-féciákat, és valóban több részlete ennek a könyvnek nehezen érthető, vagy bizonyos háttér ismeretek nélkül teljesen érthetetlen marad. Szeretnék most valamit mondani az egész könyvről, és aztán nézzük meg, miről szól ez a prófécia, amit most hallottunk.
Ezékiel nevének a jelentése nagyon szép, azt jelenti: Isten megerősít. Isten ezt a prófétát csakugyan arra használta, hogy megerősítse Isten népét nehéz körülmények között a babiloni fogságban. A Biblia tudósai egy ideig vitatkoztak, hogy vajon elkezdte-e már otthon a munkáját, aztán folytatta Babilonban. A szöveg alapos tanulmányozása arra utal, hogy csakugyan Babilonban végezhette egész munkáját. Hogy került oda?
Krisztus előtt 597-ben vette körül először Nabukodonozor babilóniai király Jeruzsálemet. Akkor azonban még sikerült megmenteni a várost a lerombolástól úgy, hogy megadták magukat. A nép előkelőit azonban már akkor magával hurcolta. Ezékiel előkelő papi családból származott, és így került ő ezzel az első deportálással Babilonba. Le is írja pontosan hova: a Kébár folyó mellé, ami az Eufrátesz alsó folyásának a közelében van. Aztán úgy folytatódott a népnek a tragédiája, hogy az otthon maradottak fellázadtak Babilon ellen. Egyiptommal akartak szövetkezni, noha Jeremiás könyörgött nekik, hogy ne tegyenek ilyen őrültséget. Megmenthető még a nép, megmenthető a szent város, de csak akkor, ha nem akarnak Babilon ellen támadni egy másik nagyhatalom, Egyiptom szövetségében. Nem hallgattak rá, mégis a háborús párt kerekedett felül, és ezt a lázadást aztán kegyetlenül leverte Nabukodonozor tíz évvel később, és 587-ben a várost a földdel tette egyenlővé. A templom kincseit magával vitte, a templom porig égett. Ezt követte a második deportáció, amikor sokkal többeket vitt el magával Babilonba.
Ezeknek a deportáltaknak a prófétája volt Ezékiel ott a fogságban. Eléggé egy tömbben maradt ott az elhurcolt nép, és így az ő igehirdetését sokan hallhatták. Pontosan megjelöli Ezékiel, hogy melyik próféciát mikor mondta. Talán feltűnt, hogy az ötödik évben, hatodik, hetedik évben… sorban megjelöli, de mihez képest ötödik meg hatodik év? Az első elhurcoláshoz képest. Tehát a kiinduló dátum 597, az ötödik év, amikor az első prófécia hangzik 592, az utolsó próféciát 570-ben mondta el. Így szolgálta ő ott Istent, és próbálta erősíteni a népet huszonkét éven keresztül.
Mi volt a tartalma mindegyiknek? Abból indult ki, hogy a nép hitehagyottá vált. Elhagyta Istent, és bálványokat imádott. Ezzel maga ellen provokálta az ítéletet. Isten azonban az ítélettel sem megsemmisíteni akarja az ő népét, hanem megtisztítani. Vége lesz annak, visszaviszi Isten a fogságból az ő népét — ez nagy evangélium volt. Ezt Jeremiás is előre hirdette. És a könyvének a végén csodálatosan szép próféciákat mond arról, hogy milyen lesz az új nép, az új ország, az új város, Jeruzsálem és az új templom. Ezek a jövendölések, ha valaki elfogadta ezt, Istentől való üzenetnek és hittel fogadta, bizony erősítették a népet ott, és nem engedték, hogy kétségbe essék, és arra gondoljon: mindennek vége, mi már itt maradunk és itt pusztulunk el. Valóban az volt a jellemzője Ezékiel igehirdetésének, hogy Isten megerősít.
A könyve szép világosan tagolódik négy részre: az első három fejezet az ő elhívásáról szól. Ott van a híres látomás mindjárt az elsőben, meg a híres megbízatás a harmadikban, hogy őrállóul adtalak téged, és mi a feladatod. A negyediktől a huszonnegyedikig terjedő húsz fejezet Júda népe elleni prófécia: mi volt az oka annak, hogy fogságba kellett menniük, a huszonötödiktől harminckettedikig terjedő fejezetekben a szomszédos ellenséges pogány népek ellen prófétál, és a harmincharmadiktól végig, a negyvennyolcadikig a jövőről szól: milyen szép jövőt készített Isten az ő népének.
Ez utóbbi fejezetekkel kapcsolatban vitáznak az írásmagyarázók. Nem lényeges, de nem árt, ha tudjuk: nem minden részletük teljesedett be pontosan a fogság utáni időkben, és első olvasatra úgy tűnik, hogy ez nemcsak a fogságból való hazatérést követő közvetlen évtizedekre érvényes, hanem a távolabbi jövőre. Izráel távolabbi jövőjére, sőt talán az Isten népének, az újszövetségi népnek a jövőjére is, az ezeréves birodalom idején. Krisztus második eljövetelekor teljesedik be majd némelyik részlete, mert egybecseng olyan újszövetségi próféciákkal, amik közül némelyiket a Jelenések könyvében olvassuk. Úgy gondolom, ezt meghagyhatjuk a Biblia tudós kutatóinak, hogy eldöntsék. A bennük levő üzenet valóban minden szavában erősítés, ha valaki érti, és hittel fogadja.
Szeretnék az egész könyvre meg arra nézve, amit eddig elmondtam, két megállapítást tenni, és utána hajoljunk a felolvasott mai igénk fölé.
Az első megállapítás: milyen nagy evangélium ez, hogy Isten, mielőtt még a nép többségét is elhurcolták fogságba, már odaküld egy prófétát, aki azért van ott, hogy erősítse az Isten népét. Szeretném, ha minél gyakrabban rá-csodálkoznánk Isten szervezésére, az ő időzí-téseire, hogy milyen gyöngéd szeretettel hordozza az övéit. Mondhatjuk így: hordoz bennünket, annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Olyan volt Izráel népe is akkor, amilyen. Mivel provokálták az fátumot — ahogy Zrínyi Miklós írta —, mivel az ítéletet kihívták maguk ellen, annak be kellett következnie. De mielőtt bekövetkezik, Isten már gondoskodik arról, hogy elviselhető legyen, kibírják. Már időzíti a szabadulást. Csakugyan úgy van: nem próbál feljebb, mint elszenvedhetjük. Sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is elkészíti, hogy elszenvedhessük. Ezt Isten népe mindig tudhatja, és egészen másként hordozzuk úgy a próbákat, ha tudjuk, hogy Isten most nem a port veri el rajtam, meg nem azt akarja, hogy összeroskadjam ez alatt, hanem megtisztít, nevel, formál, és a kimenekedés is készen van már.
Sose felejtem el, mert kritikus pillanatban hangzott el ez a mondat, egyszer egy sú-lyos gyülekezeti gonddal küszködtünk. Kényes, nehéz helyzet állt elő, és törték a fejüket az okosok, hogy vajon mi lenne a megoldás? És ha azt csináljuk, akkor azok hogyan lépnek? Valaki csendesen megszólalt: gyerekek, Istennél már készen van a megoldás. Ebből mi akkor semmit sem tudtunk, mi lesz majd az Ő megoldása, de ezután nagy csend állt be, és emlékszem, én is hogyan szé-gyelltem magam, mert ez eszembe sem jutott. Csak az, hogy gyürkőzzünk neki, mert valami megoldást találni kell. De Őnála már készen van, mert tudja, hogy most nehéz helyzetben vagyunk. Azt is tudja, hogy nincs ötletünk a megoldásra. Azt is hallhatta, hogy kiáltottunk hozzá tanácsért és segítségért; csak arra nem gondoltunk: az már készen van. Mikor valósul majd meg? Amikor Ő jónak látja. És mi lesz az? Majd meglátjuk. És most mi a dolgunk? Ne aggodalmaskodjunk, ne egymást vádoljuk, ne bűnbakot keressünk, ne essünk kétségbe, hanem ha van akkora hitünk, akkor már előre dicsőítsük őt azért, hogy szép megoldást fog adni. Közben lehet, hogy nyögünk meg nyüszítünk a teher alatt, és szeretnénk, hogy az mielőbb megoldást nyerjen, de hitben járni azt jelenti, hogy a láthatókon túl, amik most szorongatnak, egészen bizonyosra veszem a láthatatlanokat. A láthatatlan Istent és az Ő szeretettel elkészített szabadítását. Ezért írja Jeremiás: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Mi mindig bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő elkészíti azt.
Most, hogy ezeket a fejezeteket egymás után olvastuk, megrendültem ettől az isteni bölcsességtől és szeretettől. Isten igazságos, az ítéletet el kell szenvednie az Ő népének, mert hosszú időn át semmibe vette az Ő szavát. Elhallgattatta azt a prófétát akire, ha hallgattak volna, nem kell menniük Babilonba. Minden gonoszságot elkövettek Isten ellen. Az ítélet bekövetkezik, de az ítéletből Ő visszahozza majd a maradékot, és ott is gondoskodik róluk. Az Ő igéje szólni fog. Menjen csak Ezékiel az első deportációval. Ott ismerjen meg mindent a körülményekről. Legyen szoros közösségben Istennel, és akkor lesz olyan mondanivalója, amivel Isten az Ő népét lelkileg erősíti és táplálja.
Mert az igazi nagy ítélet az, amikor Isten elhallgat. Amikor nincs Ezékiel, nincs erősítés, nem szól az ige. Ismerjük Istennek ezt a kemény kijelentését. „Jönnek olyan napok, ezt mondja az Úr Isten, amikor éhséget bocsátok a földre, nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszé-dének hallgatása utánit. És akkor vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg”. (Ámós 8,11-12) Ez lesz az igazi ítélet. És Isten segítsen minket, hogy amíg nem hallgat Ő el, addig legyen előttünk nagy értéke minden szavának. Így kellene minden reggel kezünkbe venni a Bibliát, akár még meg is simogatni. Nem a könyvet, hanem azt a lehetőséget, hogy Ő még ma is szól hozzám. Így kellene minden áldozatot meghozni azért, hogy hallgassuk az Ő igéjét, mert mindent, amit bennünk el akar végezni, azt valami módon az Ő beszé-dével végzi el. Nagy kegyelem volt az, hogy előreküldte Ezékielt, és volt ott igehirdető.
A másik pedig az, amit valaki felháborodottan mondott: milyen véresszájú próféta ez az Ezékiel. Kiosztja a népeket sorban. Beolvas a maga népének, Júdának is, az összes szomszéd is megkapja a magáét, aztán ezek mind sorban elpusztulnak Ezékiel miatt.
Nézzük már meg, valóban erről van itt szó? Ezékiel mérges volt, mondott valami csú-nyát, az beteljesedett és emiatt a népek elpusztultak? A Bibliából más derül ki. Ezek a népek, meg ebben az esetben Isten népe, Júda is, sorozatosan vétkeztek az Úr ellen. Istentelen-kedni nem lehet következmények nélkül. Annak mindig meglesz a következménye, ez törvény. Nem Isten jön a nagy bottal, hogy megverje az engedetleneket, hanem aki vele szembeszáll, az kihívja maga ellen az igazságos íté-letet. Ezt előre lehet tudni. Nem kell szembeszállni, nem kell bálványokat imádni, és akkor Isten minden helyzetben megvédi az övéit, mert ott maradnak a közelében. De ha elmennek tőle messze, és szembefordulnak vele, akkor mi jóra számíthatnának? Vétkeztek az Úr ellen, és ezt követte az ítélet.
Ha nem térnek meg ebből, akkor előre lehet tudni, milyen súlyos következményekkel jár ez. Isten azért hirdeti meg előre, mi lesz a következménye az engedetlenségnek, hogy megtérhessenek. Olyan szépen kitűnik ez Ezé-kiel elhívásának a történetéből. Ha szót hallasz a számból — mondja neki Isten — intsd meg a népet. Miért? Azért, hogy megtérjenek. Vétkeztek már régóta, de még megtérhetnek. Ha az igét komolyan veszik, megbánják bűneiket, abbahagyják, nem jön az ítélet. Ez az igehirdetés célja. Isten mentő szeretete szólal meg az ítélet meghirdetésében is. Isten nem úgy hirdetteti meg az ítéletet, hogy alig várja, hogy végrehajtsa. A Jeremiás könyvéből tudjuk, hogy alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania. (18,8) Az igazsággal szembesíti az Ő né-pét: ha nem tértek meg, az ítéletet el kell szenvednetek. Most még megtérhettek és van bocsánat. Ő gazdag a kegyelemben és bővölkö-dik a megbocsátásban. Ezért hangzik az ítélet mindig. Ezért fontos, hogy megfelelően, helyesen hallgassuk azt.
Pál apostolról olvassuk, hogy amikor a ró-mai helytartó előtt volt, és beszélt Félixnek az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, akkor azért beszélt, hogy ne kelljen Félixnek elszenvednie az eljövendő ítéletet. Ő azonban abbahagyatja vele itt a prédikációt. Erről nem akar hallani. Azt mondja: majd máskor, ha ráérek. Ilyesmire azonban ritkán szokott ráérni az ember, hogy gyere és beszélj nekem az igazságról és az Isten ítéletéről. Ezért neki is el kellett azt szenvednie.
A mentés a célja annak, amikor Isten az Ezékieleken keresztül ítéletes igehirdetéseket is mondat. Nem szeretik ezt hallgatni az emberek, és ma különösen is nagy tiltakozás van sokakban ez ellen. Csak arról szóljon a prédikáció, hogy Isten szeret minket. De ebben mi más szólal meg, mint az, hogy Isten szeret minket? Annyira szeret, hogy meg akar menteni az ítélettől, de amiben te most Isten nélkül vagy, azt az ítélet követi! Ettől akar megmenteni az Isten, ennyire szeret. Ez a teljes evangélium. Erre mondja Pál, amikor az Efézusi vénektől búcsúzik: én nem vonogattam magamat, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. Így teljes az evangélium.
Az egyik tehát, amit megjegyeztünk, hogy Isten kegyelme olyan nagy, hogy küld igehirdetőt, hogy a próba alatt is hallja az igét a nép, mert az jelenti a legtöbbet. Becsüljük meg addig az Ő igéjét, amíg olvashatjuk és hallgathatjuk. A másik, hogy itt nem Ezékiel dühösködik a saját népe és népének ellenségei ellen, hanem Isten ítéletes üzenetében is az Ő kegyelme szólal meg, mert meg akar menteni az ítélettől.
* * *
És miről szól ez a mai különös fejezet? Azt mondja Isten Ezékielnek: vegyél két botot, az egyikre írd rá: Izráel, a másikra azt: Júda, illeszd össze őket, mert így fogom én is összeilleszteni Izráel és Júda népének a maradékát, és eggyé lesznek az én kezemben.
Salamon uralkodása után szakadt ketté az ország: az északi rész volt Izráel, a déli rész Júda. Az északi részt 721-ben vitte fogságba Asszíria, a déli fogságba meneteléről pedig most hallottunk, 587-ben lett ez teljessé.
Az is az emberi bűn következménye volt, hogy kettészakadt ez a kicsi nép. Mindig a bűn következménye az, ha szembe kerülnek egymással testvérek. Még olyan is volt, hogy elkezdtek volna háborúzni egymás ellen, meg idegenekkel szövetkeztek a másik ellen. Milyen mélyre kerülhet Isten népe, ahelyett, hogy egyek maradtak volna és segítenék egymást!
Sokféle megosztottság pusztít ezen a világon. Elég a házasságokra gondolni, arra, hogy testvérek hogy válnak sokszor ellenségeivé egymásnak. Nemzedékek hogy kerülhetnek szembe egymással, pedig kölcsönösen hogy gazdagíthatnák egymást. Egy ilyen kicsi népen belül is, mint mi vagyunk, milyen, egymással farkasszemet néző csoportok, érdekközösségek alakulhatnak ki. Különböző felekezetek még háborút is vívtak egymással; az emberiség is mélyen-mélyen megosztott. Elnagyolva szokták mondani: van a gazdag észak és a szegény dél. A szakadék egyre mélyül, egyre messzebb kerülnek egymástól gazdagok és szegények, és egyre inkább egymás ellenségeivé válnak.
A Biblia azt mondja, a mi ősellenségünknek, az ördögnek a célja az, hogy egymás ellen fordítsa az embereket, hogy szembeállítson bennünket egymással úgy, ahogy az embert szembeállította Istenével, aki őt a legjobban szerette. Aztán szembe került egymással már az első házaspár, szembekerülnek a testvérek: Kain agyonüti Ábelt. Szembe került az ember a természeti világgal, és a mai napig hadakozunk a természettel. Egyrészt pusztítjuk eszetlenül, másrészt harcol a természet ellenünk, nőnek a gyomok állandóan, nem bí-runk velük gyomirtóval sem. Sőt azzal még többet ártunk magunknak meg az egésznek. Nem tudunk kilépni ebből a körforgásból. Még önmagával is tragikusan szembe kerülhet az ember, amikor valami hasadtság lesz úrrá rajta. Ez az ördög munkája.
Ez az egyszerű jelprófécia, mert úgy hívják az ilyet, azt hirdeti, hogy az meg a mi szerető Istenünk munkája, hogy amit az emberi bűn kettészakított, azt Ő újra eggyé teszi. Amit a gonoszságunk, önzésünk, hiúságunk eltört, abból Ő újra egy egységet formál. Talán ez a leghangsúlyosabb, vagy a legszebb ebben a próféciában: az én kezemben — azt mondja Isten. Gyertek ide egymással szembenállók, acsarkodók, egymástól félők, és az én kezemben eggyé lesz az, ami darabokra tört.
Azt éljük át, hogy minden egész eltörött, Isten kezében pedig a törmelékből újra egész lehet. Ő ki tudja venni a gyűlöletet, a félelmet, az önzést és az uralkodni vágyást is, meg mindazokat a bűnöket a szívünkből, ami miatt egymással szembekerülünk, és az Ő kezében újra eggyé válhatunk.
Három megjegyzést szeretnék tenni röviden, és gondolkozzunk rajta otthon.
1. Nem a különbség veszélyes igazán, hanem a szembenállás. Nem attól kell megijednünk, hogy különbözünk egymástól. Isten teremtett ilyennek: nincs két egyforma falevél, nincs két egyforma tojás, nincs két egyforma ember. Még az egypetéjű ikrek között is vannak különbségek. Nem ez a baj, így színes a világ. A baj az, ha különbségeink miatt vagy azok ürügyén szembekerülünk egymással. Az, hogy egymást szerető házasfelek sok mindenben különböznek egymástól, direkt jó. Mert amíg szeretik egymást, nagyszerűen kiegészí-tik egymást. Vagy ami nem feltétlenül ilyen tulajdonság, hogy kiegészíti, elfogadja a másikat olyannak, ha kell, elhordozza szeretetben. De amikor a szeretet meghidegül és szembekerülnek egymással, akkor pontosan ezeket a különbségeket fogalmazzák meg vádként, és ezeket vagdossák egymás fejéhez, akár a válóperes tárgyaláson is.
Az, hogy különbözünk egymástól, nem baj. Ez az Isten gazdagságát mutatja. De sose használjuk fel a különbséget arra, hogy a másik fölé akarunk kerekedni, hogy visszaélünk azzal, amit Istentől értékként kaptunk, hogy egyáltalán szembefordulunk a másikkal.
A Cselekedetek könyvének 15. részében szépen kiderül, hogy az I. században már kü-lönféleképpen értelmezték a missziót az apostolok maguk is. Jakab meg volt győződve arról, hogy csak az a pogány lehet Jézus tanítványa, aki előbb zsidóvá lesz. Kétlépcsős üdvtana volt. Előbb körül kell metélkedni, Mózes törvényeit megtanulni, betartani, és utána beszéljünk neki Jézusról. Addig nem érti meg. Péter azt mondta: nono, lehet, hogy ez elmé-letileg így van, de én jártam Kornéliusznál, és ott láttam, hogy egy teljesen pogány egyik pillanatról a másikra Jézus tanítványa lett, még a Szentlelket is kapta ugyanúgy, mint mi zsidók pünkösdkor Jeruzsálemben. Ezen el kell gondolkoznunk. Elgondolkoztak. Akkor jöttek Pálék és azt mondták: testvérek, mi meg csak pogányokat láttunk, hogy egyből keresztyénné lettek. Nem kell azt a másik lépcsőt beiktatni, azzal megnehezítenénk az egész pogányságnak a Krisztushoz térését. Nem kellenek ilyen lépcsők Istennek. Higgyék el, hogy a pogány azonnal lehet Jézus értelmes, odaszánt tanítványa.
Na, most mit csináljanak? Éles vita folyt. Olyan ez a tizenötödik fejezet, mint egy jegyzőkönyv. A végén megegyeztek abban, hogy milyen jó, hogy különböző helyekre tett minket a mi Urunk, és ott különféleképpen végezhetjük ugyanazt, vagyis a tanítvánnyá té-telt, mert ezt parancsolta meg: Elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népet… Ezt csinálja Jakab Jeruzsálemben, Péter otthon is meg pogányok közt is, Pálék meg csak a pogányok között, mert őt a pogányok apostolává tette Jézus. Nem ők jelentkeztek, hogy ezt akarom csinálni. Van ura a missziónak. Vegyük tudomásul, hogy a misszió ura ilyen sokféleképpen szolgáltat bennünket. Ne mondjuk azt, hogy az enyém a helyes, az meg rosszul csinálja. Ott úgy kell, itt meg így, s közben szakadatlanul figyelünk, hogy a következő lé-pésnél mit kell tennünk. Ebben teljes egyetértés volt. Ha ez nem történik ott meg, már az indulásnál kudarcot vall a keresztyén misszió. Sokféleképpen, de ugyanannak az Úrnak az irányítása alatt ugyanazt akarjuk tenni, mégpedig azt, amit Ő parancsolt meg, és nem a magunk ötleteit. Nem kell tehát a különbségektől félni, csak ez a lelkület fontos.
2. Amit szeretnék megjegyezni: Isten egységet akar. Nem egyformaságot, hanem egységet. A magunk különféle lehetőségeivel, adottságaival és körülményei között ugyanolyan szívvel engedelmeskedjünk neki. Erre mondja itt azt, hogy Ő egy királyt ad ennek a két népnek. Nem az lesz, hogy az egyik nép azt mondja: jó, én nem választok királyt, elfogadom a tiédet, vagy a másik azt mondja emennek. Nem. Egyik sem akart királyt, hanem majd Isten ad neki királyt. Mégpedig kit? Ő maga lesz a királyuk. Ez, hogy Dávid fog uralkodni rajtuk — Dávid már évszázadok óta halott — azt jelenti: maga az Úr fog uralkodni. A kiegészítő mondat egyértelműen mutatja is ezt: az én törvényeim szerint járnak, és az én parancsolataimat megtartják. Ő parancsol mind a kettőnek. Nem az egyik meghajol a másik előtt, hanem mindnyájan meghajolnak az élő Úr előtt.
Ebben nagyon komoly tanítás van a ma sokat hangoztatott úgynevezett ökumenére nézve is, mert az ökumenét a római egyház úgy értelmezi, hogy mindenki hajtson fejet a pápa fősége alatt, és akkor létrejön újra az a szép egység, amelyik megbomlott. A Szentírás alapján mi csak úgy gondolkozhatunk, hogy mindenki fejet hajt Krisztus fősége alatt, és a Krisztusban lesznek egyek a benne hívők.
Kár, amikor egy bibliai mondatnak csak egy részét idézgetjük. Gyakran lehet hallani ezt: mindnyájan egyek legyenek. Ez néhány szó, kiszakítva egy értelmes jézusi mondatból. Az értelmes és teljes mondat így hangzik: „Mindnyájan egyek legyen, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk.” Nem az, hogy valahogy egyesüljenek. Egyek legyenek — mibennünk. Ahogy itt is mondja: a két bot eggyé lesz az én kezemben — mondja Isten. Csak Ő tudja eggyé tenni azt, amit mi darabokra törünk. Ezt nekünk komolyan kell vennünk a magunk személyes életében is.
3. Hogyan lesz eggyé az, amit mi eltörtünk? Mit jelent, hogy Isten kezében lesz eggyé? Pontosan azt, amit az Efézusi levél 2. részében olvasunk. Jézusról mondja ezt: „Mert Ő a mi békességünk, aki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett válaszfalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén, és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést.”
Isten az ezékieli igében azt mondja: a kettő eggyé lesz az én kezemben. Ez a szép efé-zusi levélből való idézet meg arra utal, hogy Isten keze Jézus. Ő tette eggyé mind a zsidókat, mind a pogányokat, Ő törölte el az ellenségeskedést az Ő kereszthalálával, és megbékéltette az Istennel mind a kettőt. Nem egymással békéltette meg őket, hanem mind a kettőt Istennel, és ott őbenne találkoztak.
Egyebek között ez is súlyos hibája az úgynevezett taizéi mozgalomnak, amelyiknek most nagy reklámot csapnak itt Budapesten és környékén, mert itt lesz december végén a világtalálkozó. A megbékélés az egyik központi gondolata és célkitűzése ennek a mozgalomnak. A templomukra is ez van írva: Megbékélés temploma. De mindig arról beszélnek és írnak, hogy egymással békéljünk meg. A Biblia nem ezzel kezdi. Azt mondja: béküljünk meg Istennel, és ott Őbenne fogunk egymásra találni. Ez az igazi, az Isten által akart és munkált egység.
Ennek a két botnak a példázata alapján hadd kérdezzem befejezésül, hogy milyenmegosztottság, feszültség, szembenállás, ellenségeskedés van pillanatnyilag bennünk vagy körülöttünk? Isten arra bátorít minket, hogy meg lehet békélni. Először Ővele kell: Uram, adj nekem bőven megbocsátást, szeretnék őszintén megbocsátani, bocsánatot kérni, keresni a másikat, de nem egyedül, hanem veled akarok megbékélni előbb, és úgy leszünk majd ismét egyek. Csak ne mondjunk le arról, hogy ami eltörött, az eggyé lehet az Ő kezében.
A másik, hogy ügyeljünk arra, hogy miattunk ne törjön el semmi, ami egy. Itt fontos, hogy miket beszélünk. Hallottad-e, mit mondott rólad? — így szokott kezdődni az az ördög által sugallt gonosz támadás, amivel embereket szembe tudunk állítani egymással akkor is, ha nem akarjuk. Miért kell azt neki hallani, mit mondott róla? Különösen, ha rosszat mondott róla? Azért, hogy te fontos legyél, hogy hoztál egy jó kis pletykát? Akármit halottam róla, az el van temetve bennem, és semmi módon nem vagyok hajlandó embereket szembeállítani egymással. Vagy emberek között a szakadékot mélyíteni. Olykor egy-egy szó, vagy egy-egy mondat elég ehhez. Vegyük tudomásul, hogy ez mind az ördögtől van.
Isten segítsen minket, hogy sose használhassa eszközül a szánkat az ördög, hanem Isten Szentlelke vezessen minket. A Szentlélek az egység lelke. A Szentlélek igazi egységet munkál. Tudjak olyat mondani, ami megerősíti a szerelmesek szerelmét, a házaspá-rok hűségét, a nemzedékek egymáshoz való ragaszkodását és egymás iránti tiszteletét, népcsoportok és érdekközösségek egymással való szembenállását hatástalanítja vagy enyhíti. Engedjük, hogy a Szentlélek használja a nyelvünket.
Ezékiel ezt az egységet munkálta. Pontosabban Isten ezt munkálta őáltala.