Cseri Kálmán

Jézusnak ezt a példázatát gyakran hallottuk már. Talán senki nincs itt, aki ne hallott volna róla egy vagy több magyarázatot is. Most mégis, amikor néhány nappal ezelőtt bibliaolvasó kalauzunk szerint elénk került, és újra és újra elolvastam, arra gondoltam, hogy jó lesz erről még egyszer szólnunk, annál is inkább, mert közel vagyunk még az evangé-lizációs héthez, amikor egy héten át sok igét hallottunk. Többet, mint ahogy átlagosan szoktunk hallani, és ilyenkor jogos a kérdés: mi lesz a sorsa annak a sok igének, amit hallgattunk? Hova lesz az az ige az életünkből, amit olvasunk — van, aki nap mint nap — és amit hallunk néha így minden napon is? A másik jogos kérdés: mitől lesz egy hívő ember élete gyümölcstermő? — Itt végül is erről van szó.
Tehát: Hova lesz az ige, amit olvasunk és hallunk? Lehet-e nyomon követni, hogy milyen munkát végzett el az életünkben és milyen gyümölcsöt terem? Mitől lesz gyümölcstermő egy embernek az élete?
Jó lenne, ha világosan értenénk a példázatot. Ki a magvető? Nem tudom, ki mit mondana erre, maga Jézus válaszol a következő példázat elején. A magvető az Emberfia. Maga Jézus Krisztus a magvető. Mi a mag, amit Ő vet? Ezt is Ő magyarázza meg: a mag az Isten beszéde. Mi a szántóföld? A szántóföld az igehallgatók. A magvető tehát maga az Isten Fia, a mag, amit hint, Isten igéje, és a szántóföld, amikről, akikről itt beszél, azok az igehallgatók, ezek mi magunk vagyunk.
Nem tudom, eléggé meghat-e minket az, hogy Ő maga a magvető? Hogy az Isten Fia, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, fáradozik érettünk. Hogy Ő mond nekünk olyan dolgokat, amiket csak tőle hallhatunk meg. Olyan igét akar belehinteni a szí-vünkbe, amilyen igével a mindenható Isten ezt a világot teremtette. Amikor Ő kimondta, hogy „legyen” — például világosság —, minden magyarázkodás nélkül így folytatódik: és lett világosság. Amikor az alkotó mindenható Isten megszólal, s amit kimond, az megtörténik. Jézus ezzel az igével közeledik hozzánk.
Így szólalt meg akkor is, amikor emberi testben itt volt a földön. Azt mondta a bénának: kelj fel és járj! Az felkelt és járt, ami teljesen elképzelhetetlen volt. Ott nem kezelésben részesítette, nem meggyógyította, ott teremtés történt. A vakon születettnek megnyitja a szemét. Nem a megbetegedett szemet gyógyította meg — sose látott az az ember. Teremtés történik, és mindez az Ő szavával.
Azt mondja a viharos tengernek, mint egy rossz gyereknek: hallgass, némulj el! A következő mondat így hangzik: Elállt a szél és nagy csend lett. Itt a mindenható Isten beszél, és az Ő munkaeszköze az Ő szava. Isten munkaeszköze az Ő igéje, amit kimond, az megtörté-nik. Jézus ezzel a beszéddel, ezzel az isteni teremtő igével közeledik hozzánk.
A Zsidókhoz írt levél legelején olvassuk ezt: „… hatalma szavával fenntartja a mindenséget…” Vajon ezzel a tisztelettel vesszük-e kezünkbe naponta a Bibliát? Jó lenne, ha ezután így vennénk a kezünkbe. Egy kicsit még meg is szabad simogatni. Csodálni újra és újra, mindennap újra, hogy a mindenható, világokat teremtő Isten hozzám, kis porszemhez valami fontosat akar mondani, szólni. Ő ezzel az igéjével akarja végezni bennünk a munkáját.
Jó lenne így készülni minden igehirdetésre is. Ha egész nap eszünkbe sem jutott, hogy este idejövünk, mert megvolt a tennivalónk meg a gondjaink, akkor legalább a villamoson tudatosítani: én most az Isten, hallgatni megyek. Teljesen mindegy, ki fogja közvetí-teni azt az igét. Az már az igehirdetők felelőssége, hogy azt mondják, ami Isten üzenete hozzánk, és ne a saját olvasmányaikat, élményeiket meg keserűségüket, hanem olyan igét, ami Isten szájából származik. Nekünk igehallgatóknak meg az a feladatunk, hogy úgy készüljek rá, akármennyire hétköznap is, a villamostól idáig ünneplőbe öltöztetem a szívemet, mert a Mindenhatóval készülök találkozóra, ahol Ő nekem fontosat és feltétlenül igazat akar mondani. Ez óriási dolog, hogy a magvető az Emberfia. A mag az Isten beszéde — ahogy itt Jézus Krisztus mondja.
Az tűnt fel most számomra különösen ebben a példázatban, hogy három de után következik egy és. Ez komoly dologra figyelmeztet minket, ezen érdemes lesz ma este elgondolkoznunk. Hull a mag, hirdeti az Emberfia az igét, és az Ő megbízásából ma is sokan hirdetik az igét, és különféleképpen hallgatják az emberek. „Akik az útfélen vannak, azoknak a szívébe is belehull az ige; de amikor meghallják, jön a Sátán és kiragadja. Akiknél a sziklás talajra hullott: meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük, mert csak ideig való. Akiknél a tövisek közé hullott a mag: ezek meghallják az igét, de e világ gondja, gazdagsága, élvezetei megfojtják az igét, úgyhogy nem hoz termést. Akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek hallgatják az igét, befogadják, és teremnek harmincszor, hatvanszor, százszor annyit.”
Van három de, és végre egy és. Vannak olyanok, akik hallgatják és befogadják, és termést hoz az életükben. A többiekben meg ott ágaskodik az ellenállás Isten igéjével és végső soron Istennel szemben. Ott van mindig egy de. Ők is hallják, hallgatják. Van olyan is, aki azonnal örömmel fogadja, de megtörik, megakad az ige ezen az ellenálláson.
Világosan kell látnunk, hogy mindnyájan úgy születünk, hogy szemben állunk Istennel. A bűnbe esett embernek az alaptermészete, hogy szemben áll Istennel. Fél Istentől, ellenkezik Istennel, vitatkozik vele. Legjobb esetben is alkudozik vele, Isten akaratával mindig szembehelyezi a maga akaratát, és Isten törvé-nyét mindig úgy hallgatja: mit lehet abból lealkudni. Nap mint nap találkozom ezzel a problémával. Ott van bennünk egy erőteljes de. Mi-ért? Azért, mert a bűnbe esett ember nem akar szántóföld lenni. Hanem mi akar lenni? Magvető. Őt nem az Isten gondolatai érdeklik. Fél is, hogy megismerje őket, mert akkor már tudja, hogy minek nem engedelmeskedik. Ő a saját gondolatait akarja elvetni. A saját elképzeléseit, vágyait, terveit. Azokat akarja megvalósítani, népszerűsíteni, terjeszteni.
Mióta ilyen nagy szabadság van, mindenki ki akar adni néhány könyvet. A keresztapja élettörténetét, az emlékeit, és azokat a hosszabb-rövidebb sorokban írt szövegeket, amiket versnek nevez. Terjeszteni, magvető akar lenni az ember. Én szórni akarom a magot. Hogy az hasznos vagy nem, időszerű vagy nem, az nem érdekes. Az én vetőmagom, és én vetni akarok. Vagyis: az történik, amit a bűnesetben (1Móz 3-ban) olvasunk, hogy az ember istenkedni akar. A magvető az Emberfia, Isten Fia: Jézus. A magvető nem én vagyok. Ő azt mondja: én szántóföld vagyok. Ő az igét hinti, az én nagy lehetőségem, hogy hallgassam, befogadjam, s akkor lesz gyümölcsöző az életem. Nem akkor lesz gyümölcsö-ző, ha vetni akarok. Az Isten nélkül gondolkozó ember azonban Isten helyére akar állni, nem befogadni akar, mint szántóföld, nem táplálni akarja a magot, mint szántóföld, nem teremni akar. Egyáltalán nem akarja, hogy Isten szántóföldnek tekintse.
A vetés sok más munkával is össze van kötve. Ott belehasít az eke a földbe, felforgatja, felszínre hozza azt, ami addig el volt takarva. Azután a vetőgép is macerálja a földet, az is egy kis árkot húz, sok helyen még el is boronálják tüskés vas boronával. Egyszer valaki mérgesen és idegesen mondta, amikor efféléről volt szó, hogy Isten így bánik a benne hívőkkel — engem ne maceráljatok. A szántóföldet „macerálja” a gazda, de akkor lesz termés, akkor hoz gyümölcsöt.
Az Isten nélküli ember nem akarja és nem tűri, hogy macerálják, ő vetni akar, és ebből következik ez a sok „de”. Még ha hallgatja is az igét, még ha néha-néha rájön is arra, hogy rászorul Istenre. Életének egy-egy kritikus pillanatában most, ha tanácsot adna, egyébként nem érdekel… Eljut odáig, hogy valamit hallani kellene, netalán még befogadni is, de azt majd megszűröm, azt én döntöm el, hogy elfogadom vagy nem, amit Isten mond. Az Isten nélküli ember akar eldönteni mindent, istenkedni akar, Isten helyére lépett. Tehát ha meghallgatja is, nem lesz belőle gyümölcs, mert ott van benne ez a belső ellenállás. Erre nekünk érzékenynek kell lennünk, és oda kell figyelnünk, hogy gyökerestől irtsuk ki ezt a belső ellenállást.
Lehet, hogy sokan becsaptak már bennünket. Valószínű mindannyian csalódtunk már emberekben, talán önmagunkban is. Érthető lenne az, hogy ezekkel a fenntartásokkal hallgatjuk Isten szavát is, de vele szemben ezeket le kell vetnünk. Isten igazat mond, Istennek minden igéje a javunkat szolgálja. Őt ezzel a feltétel nélküli bizalommal kell fogadnunk. Mint ahogy a fölszántott puha föld befogadja a magot, aztán a borona el is helyezi benne azt, így kell fogadnunk az igét. Rejtve ott maradhat bennünk sok ellenállás.
Most az evangélizációs hét után nem sokkal Isten erre figyelmeztet minket: nehogy ellenszegüljünk annak, amit pedig Ő mondott nekünk, amit magunkra vettünk, befogadtunk, de gyümölcs csak akkor lesz belőle, ha minden vele szembeni ellenállást félreteszünk, semlegesítünk és kiírtunk.
Mik ezek az ellenállások? Néhány jellemzőt mondok, amit másoktól hallok, meg amin rajtakapom olykor magamat is.
Az egyik jellemző: nem kell az ige. Egyáltalán nem kell az ige valakinek. Nem érdekli, más érdekli. Egyébként sincs ideje ilyesmire. Pedig Jézus azt mondja: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Tehát emberi életet csak az élhet, aki nemcsak a testét táplálja, hanem a lelkét is. Egyébként elsorvad benne a lélek. Nemcsak kenyérrel él az ember… Az állat csak kenyérrel, csak takarmánnyal él. Az embernek lelke is van, és azt ugyanúgy kell táplálni, és annak a tápláléka az ige.
Akik már hallgatják és olvassák az igét, azokban is ott van sokszor a következő ellenállás: nekem nem ez az ige kell. Értsétek meg, engem most meg kell vigasztalni. Engem megbántottak, megsértettek. Nekem most valami biztató, bátorító ige kellene.
Jól emlékszem, diákkoromban egyszer ilyen állapotban voltam, amikor vágytam valami vigasztaló, biztató igére, és egymás után több napon a Római levélből különböző bűnkatalógusok következtek a napi ige szerint. Az első rész végén van az a bűnkatalógus, amelyiken Augusztinusz megtért. Emlékszem, keserűen csuktam be a Bibliát, Isten sem tudja, mire van nekem szükségem? Ilyen Isten-káromló gondolatokig is eljuthat az ember. Amikor a harmadik napon is ilyen igék következtek, akkor végre észbe kaptam: ha komolyan veszem, hogy ezt az igét Isten mondja nekem, ha komolyan veszem, mint ahogy sokszor tapasztaltam is, hogy nem véletlenül következik arra a napra az az ige, és én ezt Istentől akarom elfogadni, akkor mit képzelek, hogy válogatok? Mi az, hogy nekem vigasztaló ige kell?! Nekem az kelljen, amit az én Atyám most kínál. Ő tudja, mi kell nekem. Amikor a harmadik napon így olvastam el a kemény igéket a Róma 2-ből, az egyik szóról magamra ismertem. Akkor jöttem rá a csendességemben, hogy pontosan az a bűnöm volt az oka annak, hogy most vigasztalásra szorulok. Én csináltam magamnak a bajt, és ebből kell megtérnem és nem vigasztaló igék után esedeznem.
Fogadjuk el Istentől azt, amit ad, ne legyen ilyen ellenállás, hogy nem ez az ige kell nekem. Ne lapozgassuk a Bibliát addig, amíg találunk olyat, ami igazolja a magunk elképzelését vagy vágyát. Azt fogadjuk el alázattal, amit Ő ad.
A következő ellenállási forma: nem az egész kell. Kellenek bizonyos igazságok, gondolatok, örömhírek a Szentírásból, de nem az egész kell.
Pál apostol Félix helytartónak prédikált, és Félix sokáig hallgatta Pált. „Amikor azonban ő igazságról, önmegtartoztatásról és az eljövendő ítéletről szólt, Félix megrémülve ezt mondta: Mostan eredj el, aztán majd, ha alkalmam lesz, újra hívlak téged.” — Nem tudunk róla, hogy hívta volna többször.
Szívesen hallgatlak téged, szép a stílusod. Eredeti gondolataid vannak. De micsoda? Önmegtartóztatás, ítélet, igazság…? Kösz. Mostan eredj el! Az egész nem kell. Elhangzott a kegyelem is, Jézusról is beszélt neki, persze. De a kegyelmet az tudja értékelni, aki tudja, hogy halálos ítélet alatt van. Azt is tisztázni kell, miért van szükséged most a kegyelemre. De az már nem kell!
Nem véletlen, hogy amikor Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzik, akkor egyebek közt ezt is hangsúlyozza nekik: nem vonogattam magamat, hogy hirdessem nektek az Istennek teljes akaratát. Amiben ott a kegyelem, mert Ő azt akarja, hogy üdvözüljünk, de ott az ítélet is, hogy aki azt visszautasítja, az elkárhozik.
Az egészet kell hallgatnunk. Pontosan ez az igének a prófétai feladata, hogy válogatás nélkül, Isten tudja, mikor mire van szükségünk, azt mondja.
Egy másik ellenállás: nem most. Meghallgatom, de most fáradt vagyok, most nem tartom időszerűnek, hogy cselekedjem is. Az engedelmességet halogatom. Ez ráér még. Sok minden előbbre való. Még ezt el kell vé-geznem előtte. Ez azt jelenti: megvetjük az igét. Mert ha akármi előbbre való, akkor az hátrébb való, akkor ezzel megvetettük az igét, és azt a Jézust, aki azt mondja.
Gyakori az: jó volt ez az igehirdetés, de milyen jó lett volna, ha az anyósom itt van és hallja. Nem nekem szól. A másiknak szól. Ráismertem a másikra. A házastársam bűneire. De kár, hogy ma nem jött el! Neki kellett volna ezt hallania. Vagy akár bibliaolvasás közben is.
Nem érezzük, hogy milyen istentelen magatartás ez is. Isten nekünk ajándékot kínál, segíteni akar rajtunk. Meg akar szabadítani valamitől, és elfutunk az ajándék elől. Nem kell, valaki másnak adjad. Az alázat hiánya. Na de az istenkedő emberből éppen az alázat hiányzik.
Még egyet említek, ami nagyon korszerű kifogás, egyre hangosabbá váló de az, hogy ez ma már nem érvényes, ma már más világot élünk, más időket élünk. Egészen mások a körülmények ma, mint a bibliai időkben voltak. Ezt nem úgy kell érteni — és akkor vagy félre magyarázza valaki, hogy szerinte hogy kell érteni, vagy egyáltalán nem magyarázza, mert eleve kikapcsolt, hiszen az ma már nem érvényes, és ránk már nem érvényes.
Mint mond Jézus? „Az ég és a föld is elmúlik, de az én beszédeim soha el nem múlnak.” Isten igéjének az időszerűsége nem változik.
Sok de lapulhat meg a szívünk mélyén is, és így fussunk végig ezen a példázaton, hogy itt Jézus milyen ellenállásokat említ.
Azt mondja: amelyik mag az útfélre esett: ezek azok, akik hallgatják az igét, és mihelyt hallják, eljön a Sátán és kiragadja a szívükbe vetett igét.
Az útfélre, a letaposott ösvényre esett. Kemény a szíve az ilyen embernek, és onnan könnyű felkapni. Szó sincs arról, hogy befogadja. Nem is akarja, nem is tudja. Nem úgy hallgatja, és nem azért hallgatja, hogy befogadja, és annak a következtében valami megváltozzék az életében. Ez a helyes igehallgatás, hogy azért olvasom, azért hallgatom, mert kész vagyok arra, hogy mostantól kezdve mit csináljak másképp. Isten valamire figyelmeztet, valamit megmutat, valamitől óv, és kész vagyok erre. Az ilyen útfél-szívekből ez teljesen hiányzik.
Elgondolkoztató, amit Lukács hozzátesz még: kikapja az ördög a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek. Ami azt jelenti, hogy aki befogadja az igét, annak a szívében támaszt vagy erősíti meg a hitet, és a befogadott ige segíti üdvösségre is. Ettől marad le az, aki nem fogadja be. Nem hisz és nem üdvözül. Úgy megy haza, ahogy odajött. Semmi nem változik, és ezt akarja az ördög.
És melyik a másik de? Amelyik a köves helyre esett: ők azok, akik mihelyt hallják az igét, örömmel fogadják, de nincs bennük gyö-kere, hanem ideig valók. Aztán, ha nyomorú-ság vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal eltántorodnak.
Ők gyorsan reagálnak: azonnal, örömmel fogadják. Ők a lelkesek. Ők az érzelmi típusú emberek, azonnal lelkesednek.
De mi a helyzet? Az, hogy vékony földréteg van a felszínen, és alatta kövek vannak. Ezért mondja, hogy a köves helyre esett, és nem tudja a gyökerét mélyre ereszteni. Felszí-nes keresztyének. Vékony az a réteg, amelyik érdeklődik. Legfeljebb az értelemnek a vékony felszíne fogadja be az igét, de a szívig nem hatol be soha, és nem is akarja, hogy hatoljon. Változást megint csak nem okoz.
Az ilyen emberek életének a láthatatlan részében vannak az akadályok, a felszín alatt a kövek. Valami kemény bűn, ami még a megtérés után is megmaradt. Valami megrögzött, megátalkodott szokás. Az apjától is ezt látta mindig, még tiszteli is emiatt azt a rossz szokást talán. Együtt él vele, fel sem tűnik. A többieknek tűnik fel. A család szenved miatta. Már nem is mondják meg neki, annyira ragaszkodik ahhoz a bűnös szokáshoz. A felszín alatt valami keménység, és az élete nem változik. Nem megy mélyre az ige. Hallja az igét, de nem vallja. Amikor vállalni kellene, akkor elhallgat. Mert ha valami nehézség támad az ige miatt, akkor ő eltántorodik.
Van egy fordítás, amelyik így próbálja visszaadni ezt a kifejezést: mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak. Vagyis nincs stabilitás, keresztyén meggyőződés, Krisztushoz való ragaszkodás. Nincs igazán identitása az illetőnek, ő nem ugyanaz minden helyzetben. Akiben mélyre megy az ige, aki Krisztushoz tartozik, az akkor is Krisztushoz tartozik, ha emiatt megszólják vagy kigúnyolják. Akkor is, ha hívők között van, akkor is, ha teljesen hitetlen társaságban, akik éppen gúnyolják a hívőket, és akkor ő bemondja egy idő után: én is az vagyok.
De ezek nem. Itt az ige nem ment mélyre, ők hallják, de nem vallják. Ideig való a hitük — azt mondja itt Jézus. Ez állandó kísértés ám mindnyájunknak. Ki az, aki elmondhatja: nekem ez nem probléma, én minden helyzetben nyíltan, szelíden, bátran megmondom: Jézushoz tartozom, mit kaptam tőle, s hívom a többieket is oda? Nem akarom mondani, hogy tartsa fel a kezét, aki még soha nem lapított, sunyított, hallgatott, mert nem akarta, hogy égő legyen. Merjünk égni azért a Krisztusért, aki lángoló szeretettel adta oda az életét értünk.
A harmadik: Amikor a gyomok közé esik. Ezek azok, akik az igét hallják, de a világ gondja, a gazdasággal kapcsolatos gondok és egyéb gyönyörűségek, élvezetek megfojtják az igét, és nem terem gyümölcsöt.
Ő is hallja, neki is a szívébe jut, ki is kel, már növekedésnek is indul, de kiderül: vele együtt nőnek a gyomok. Egyszer csak megfojtják. Itt meg azzal kell számolnunk, hogy a gyomok mindig vele együtt nőnek. Az egy napon szokott történni, hogy reggel olvasom a Bibliát és imádkozom, a villamoson már trágár módon káromkodnak, és azt kell hallgatnom. Lehet, hogy egész nap azt kell hallgatnom, mert most már nők között is dívat, sikk, hogy minél ocsmányabbul káromkodnak. Lehet, hogy egész nap csalásokkal, hazugsággal, házasságtörésekkel találkozom. Ilyen világban élünk, aztán este eljövünk istentiszteletre, valamivel tisztább levegőt szívunk. De együtt nő az ige meg a gyomok. A kérdés csak az: melyik nő a másik fölé?
Talán sűrű erdőben megfigyelték már, hogy felnyurgulnak ott a fák. Mindegyik igyekszik a fényre, a térre, és a másik fölé akar nőni. Itt ilyen verseny kezdődik el a hitre jutás után. A gyomok körülvesznek minket, meg a gyomok magvai ott vannak az életünkben is. A bűn megvan énbennem — azt mondja Pál —, csak nem uralkodik többé! És ne uralkodjék többé, hanem uralkodjék Isten igéje! Kapjak olyan lelki táplálékot, és hasznosítsam a táplálékot úgy, hogy az ige fojtsa meg a többit, és ne a többi fojtsa meg az igét. Olyan erő-teljes ez a kifejezés itt, olyan bántóan éles, hogy megfojtották az igét.
Néha gyomlálni is kell. Van olyan szerszám is, amit kapának hívnak. „Macerálni” kell a földet, hogy ne csak kikeljen és növekedjék, hanem gyümölcsöt is teremjen az, ami Isten igéje nyomán került az életünkbe. Nem szükségszerű, hogy a három gbetű: a gond, a gazdagság és a gyönyörűség megfojtsa az igét, hanem Isten igéje uralhatja ezeket is, és megszentelheti a pénzügyeket, a szerelmi ügyeket, a munkát, az emberi kapcsolatokat, mindent a világon. Ezt kell nekünk előmozdítanunk.
És mi jellemzi a jó földet? Amelyik a jó földbe hullott: ezek azok, akik hallják az igét, befogadják, és gyümölcsöt teremnek. Mégpedig ilyen sokat. Nincs az a gabona, amelyik harmincszoros, hatvanszoros, vagy pláne százszoros termést hozna. Egyetlen kalászban sincs harminc szem. Száz meg végképp nincs. Jézus a példázataiban néha túlozva, egészen túlozva mond valamit, hogy hangsúlyozza, hogy nagyon úgy van, hogy aki hallgatja és befogadja, az okvetlenül gyümölcsöt fog teremni, anynyit, hogy ő maga sem képzeli el. Nem is tartja számon. Majd mások élvezik a gyümölcsét.
Itt nincs de, itt félreállt minden ellenkezés Istennel szemben. Ez a gyakorlatban ilyeneket jelent: mégis csak fölkelek reggel, hogy lehessen csendesórám, mégis csak a Bibliával kezdem és nem valami mással. Mégis csak elmegyek fáradtan is igét hallgatni. Mégis csak összeszedem magam és próbálok koncentrálni. Mégis csak imádkozom: Uram, valamit adjál nekem most, te olyan gazdag vagy, én meg itt ülök szegényen, zaklatottan. Az egész napom olyan volt, hogy hirtelen el sem tudnám sorolni, mi-minden történt, de most csak rád figyelek. Ez harc. Ki van kapcsolva a de, és ahol nincs ellenállás, hanem és következik, ott engedelmesség következik. Ott önmagunkkal szembe kell újra és újra dönteni. Mégsem maradok lusta, kényelmes, mégis, mégis, mégis — mert nekem mindennél fontosabb az, aki az igét hinti, az az ige, amit nekem is mondani akar, és az, hogy az életem gyümölcstermő legyen.
Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy sok gyümölcsöt terem az ige valakinek az életében? Három bibliai vonatkozást szeretnék most említeni. Mindenekelőtt azt, hogy krisztusi jellemmé formálódik az ilyen ember. Egyre inkább hasonlítani kezd Krisztushoz. Sokszor tárgyaltuk már ezt: megmarad a régi természetünk is és néha felüti a fejét, ami elég baj nekünk, de új természet is elkezd növekedni. Megszületett az újjászületésben. Az ige táplálja, és egyre több jézusi vonás jelenik meg az ilyen emberekben. Ezt gyönyörűség nézni családon belül, gyülekezeten belül, meg szomszédságon belül. Akinek Isten magadja, hogy láthat ilyen embereket. Nem is magunkon kell ezt vizsgálgatni. Másokban látni Isten munkáját, csodálatos. Néha egy-egy gyönge pillanatában tényleg olyan maradt, ami addig volt, de alapjaiban más. Nem az a jellemző rá, hanem emez lesz egyre jellemzőbb. Krisztusi jellem formálódik ki az ilyen emberen.
A másik, amit az ige mond: az ilyen ember elkezdi cselekedni az elkészített jócselekedeteket. Nem ő buzgólkodik, hanem amikor a kegyelemről szól az ige, az Efézus 2,8-9-ben, akkor a tizedik verssel folytatja: aki már kegyelemből hit által üdvösséget kapott, az elkezdi cselekedni azokat a jó cselekedeteket, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokat cselekedjük. Nem másokat. A másik is lehet jó, de az ilyen ember azokat cselekszi, amiket Isten akar vele elvégeztetni. Amiket vele akar elvégeztetni. Ezek az emberek érzik azt, hogy a helyemen vagyok. Boldog vagyok a nehéz körülmények között is. Azt csinálom, amit az én megváltó Uram rám bízott. Tényleg csodálatosan szép dolog az elkészített jó cselekedet.
A harmadik, amit a gyümölcsözéssel kapcsolatban említ a Biblia, hogy továbbmegy az az ige, amit befogadott az ilyen ember, és tud másoknak is bizonyságot tenni. A Zsidókhoz írt levél 13. részében olvassuk: a Krisztusról vallást tevő ajkaknak a gyümölcse. Ez is csak azokban terem meg, akik hallgatják, befogadják, és másoknak is továbbadják. Jézus küldetésében a maguk helyén, a maguk módján szavakkal, élettel, egy-egy szóval vagy bővebben kifejtve — mikor hogy készíti el Isten — átárad rajtuk az ige. Ez az átáradó ige mos minket igazán tisztára. Itt már nem köves helyre hullott magról van szó, ahol lapítok, amikor pedig színt kellene vallanom, hanem itt boldogan és természetesen (nem hősködve) megvallja valaki a hitét, és rámutat arra a Jézusra, aki rajta is segített.
A végén szeretném hangsúlyozni, hogy a Biblia fontosnak tartja, hogy mindez kegyelemből van. Kegyelem, hogy Isten még mindig szóba áll velünk, az Ő kegyelme az, hogy az Ő gondolatait — amik magasabbak a mieinknél — felfoghatjuk a Szentlélek által, az Ő kegyelme, hogy adja Szentlelkét, hogy megértsük Őt, az Ő kegyelme, hogy küld hozzánk olyanokat, akiken keresztül hallottuk. Az Ő kegyelme, hogy befogadhattuk örömmel. Az Ő kegyelme erősít meg arra, hogy cselekedjük mindennel szemben. Az Ő kegyelme győz le minden ellenállást bennünk. Az Ő kegyelme, hogy gyümölcsök tűnnek fel egy ilyen önmagában véve vad vagy meddő életen, amilyenek mi Isten nélkül voltunk. Mindent az Ő kegyelme végez el, és mégis azt mondja, hogy a mi feladatunk: hallgassuk, hogy szelíden fogadjuk — ahogy a Jakab 1,21 írja — és aztán majd gyümölcsöt teremni. Hallgatni és befogadni — ez a mi dolgunk. Félre minden ellenállással! A lustaságtól kezdve az értelmi akadályon keresztül a lé-lek belső ágálásáig mindent félretenni, hadd teremjen gyümölcsön.
Jó lenne, ha így vennénk kezünkbe, és mindennap kezünkbe vennénk Isten igéjét. Jó lenne, ha megtanulnánk egy kicsit gondolkozni is rajta, hogy minél mélyebbre menjen, hadd itasson át. Jó lenne, ha lelepleződne minden titkos ellenállás bennünk, hogy kifejthesse hatását szabadon az ige és aztán hadd teremjünk egyre több gyümölcsöt Isten dicsőségére.

A tegnap befejeződött evangélizációs hét megjelölt témája így hangzott: Korszakváltás nagyban és kicsiben. Mit jelent ez az összefoglaló cím? Próbáljuk az elhangzott legfontosabb gondolatokat röviden összegezni, egy kicsit továbbgondolni, és magunkra alkalmazni. Megpróbálom röviden elmondani, mit jelent: korszakváltás nagyban, aztán egy kicsit részletesebben engedjük közelebb magunkhoz ezt: mit jelent ez a személyes életünkben, és a végén egy, a napokban megtörtént esemény kapcsán szeretném szemléltetni, mit jelent ez annak, akinek csakugyan megtörténik az életében ez a korszakváltás.
Korszakváltás nagyban — ez arra utal, amit Jézus Krisztus ezen a földön cselekedett. Amikor az ige testté lett, amikor Isten Jézus személyében egészen közelhajolt hozzánk és kiszabadított minket a bűnnek és a halálnak a rabságából, akkor új világkorszak kezdődött el.
Hogy Jézus megjelenése milyen kozmikus jelentőségű esemény volt, arra utalt az is, hogy testté lételekor megnyílt a menny, és emberek látták, hogy angyalok seregestől hirdetik az evangéliumot. Kereszthalálakor megrendült a föld, elsötétült a nap. Feltámadása pedig még az ellenségei számára is meggyőző bizonyíték volt arról, hogy Ő nem akárki, hogy Ő valóban Isten, Isten Fia, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Jézus halála és feltámadása korszakváltást jelentett, ezzel új korszak kezdődött el. Akkor teljesedtek be azok, az egész sorsunkat és jövendőket meghatározó isteni ígéretek, amiket a Szentírásban olvashatunk. Ő taposott az ősi kígyó, a Sátán fejére, amit Isten már a bűnesetkor megígért. Ő szüntette meg az ősi átkot, s Ő nyitotta meg az utat újra az Istentől elszakadt ember előtt, hogy visszataláljuk Istenünkhöz, vagyis visszataláljunk a halálból az életbe, a tartalmas, értelmes, örök életbe.
Ennek volt szemléletes bizonysága az, hogy amikor Jézus kilehelte lelkét és meghalt a kereszten, a jeruzsálemi templom óriási vastag függönye — ami a szentek szentjét, az Isten jelképes lakóhelyét az összes többi helyiségtől elválasztotta — tetejétől az aljáig kettéhasadt. Nem választ el többé minket semmi Istentől. Jézusban bízva, Jézussal együtt újra Isten-közelbe kerülhet a bűnös ember, mert Jézus halála eleget tett Isten igazságának.
Korszakváltás nagyban — ez azt jelenti, amit ugyanebben a levélben Pál apostol így foglal össze: „Vele együtt ti is meghaltatok, sőt az Isten, aki feltámasztotta Őt a halálból, titeket is új életre támaszt, és titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és a ti testetek körülmetéletlenségében, megelevenített Ővele együtt, megbocsátván minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt, azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára, lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk…” (Kol 2,12-15)
Eldőlt ez a kozmikus háború, Jézus legyőzte a gonoszt, és ezzel új korszak kezdődött. A törvény korszaka véget ért, amikor az embernek azért kellett törekednie, hogy valamiféle teljesítményekkel valamifé-le jutalmat kicsikarjon Istentől. Nem a törvény teljesítésére, hanem az Isten kegyelmére alapozhatja mindenki a jövőjét, amit ha hittel komolyan vesz, akkor az övé. Ezt jelenti korszakváltás nagyban, amit Jézus elvégzett ezen a földön érettünk.
Mit jelent ez a páratlan kozmikus esemény az egyes hívő személyes életében? Hogyan valósulhat ez meg és mik ennek a következményei?
Maradjunk most ennél a képnél, ami alapigénkben van, és amit az apostol így fogalmaz: Isten kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába. Egy másik országba kerül a Krisztusban hívő. Mi jellemzi ezt a másik országot?
Először az, hogy átéli az ilyen ember a szabadságot. Az Isten fiainak a szabadságát — ahogy Jézus Krisztus fogalmaz. Hiszen a bűn országában állandóan kényszerhelyzetben van. Kénytelen azt tenni, amit gonosz rabtartója sugall neki, és ő mindig Isten-ellenes, istentelen gondolatokat és indítékokat sugall. Az ember meg tehetetlenül teszi azt még akkor is, amikor már tudja, hogy ez rossz, és szeretne valami jót tenni. Mint ahogy olvastuk a Római levélben, képtelen azt tenni, nincs ereje rá. Ebből a helyzetből szabadítja ki Jézus a benne hívőt, és helyezi új körülmények közé, ruházza fel új kondíciókkal, hogy kész és képes is lesz Istennek engedelmeskedni.
Ebben az új országban új ura van az embernek. Addig a bűn parancsolt, most Jézus akarata érvényesül az életében. A Római levél 6. részében így lelkendezik erről Pál apostol: „Gondoljátok meg, hogy ti is meghaltatok a bűnnek, és éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ne uralkodjék hát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek neki az ő kívánságaiban, s ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek, hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6,11-14) Eddig uralkodott, és csak azt volt képes tenni az ember. A Krisztusban megváltott, benne hívő ember képes már nem engedelmeskedni is a bűnnek, mert képessé vált engedelmeskedni Istennek.
De nemcsak új Ura van, hanem új védelem alatt is van az, aki átkerült ebbe az új országba, az Isten országába. A határokon belül teljes biztonságban van. Tudnunk kell azt, és minden kezdő hívőnek meg kell ezt harcolnia, hogy a határ mentén viszont kívül, ott szaladgál az ördög, a régi rabtartó, és bekiabál ebbe az új országba. El akar bizonytalanítani minden hívőt abban, hogy hívő. Bagatellizálni akarja az újjászületés nagy csodáját, és a láthatókra irányítja a figyelmét. Azt mondja: nézz végig magadon. Ilyen egy hívő? Azt hiszed, csakugyan történt valami? Egy kicsit megjobbultál, megszentültél, de minden maradt a régiben. Megpróbál fenyegetéssel vagy ígérgetéssel kicsábítani az Isten országából. Fontos, hogy ne engedjünk az ő csábításainak. Ne a láthatókra nézzünk, hanem a láthatatlanokra.
Az igaz, hogy megmarad a régi romlott természetünk, de ne uralkodjék többé, és nem az uralkodik többé. Megvan a lehetősége annak, hogy Jézusnak engedelmeskedjék az, aki az Ő királyságába lépett be, és az Ő országában él. Mivel az ilyen ember szíve szerint is ezt szeretné, legyen ez a jellemző rá. Közben sajnos előfordul, hogy a régi természete meg-megszólal, és bűnt követ el. De nem kell emiatt kétségbe esni. Elég nekünk az Isten kegyelme. A bukott hívő is álljon fel újra és menjen tovább a keskeny úton, mert a keskeny úton van, és jó irányba halad.
Nyilván nem az a cél, hogy szaporítsuk a bukásokat, és aki új életet kapott, az nem is szaporítja. Az hálából minden lépését az Istennek való engedelmesség jegyében akarja megtenni. De ha mégis előfordul engedetlenség vagy bukás, nem szabad kétségbeesni. Isten megajándékozott minket a bűnbánat és a bűnvallás nagy lehetőségével, és elég nekünk az Ő bocsánata és kegyelme. Legyünk bizonyosak abban, hogy ha csakugyan átléptük ezt a határt, és az Isten országában vagyunk, ott tökéletes védelem alatt vagyunk.
Aztán új viszonyt él át az ilyen ember az élő Istennel. Addig Isten ellensége volt, és Istent is ellenségének tekintette. Figyeljük meg, állandóan alkudoznak az emberek Istennel. Még a vallásos emberek is. Hogyan lehetne mégis jóváhagyatni Istennel az ő elképzeléseit? — Hogy lehetne rávenni Istent, hogy segítsen meg engem az én céljaim elérésében? Itt egészen új viszony van. Itt nem ellensége többé Istennek a hívő, hanem gyermeke lett, és gyermeki bizalommal mond el neki mindent, és gyermeki bizalommal fogad el tőle mindent. Azt is, ha megtagadja egy-egy kérésünket. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az úgy lesz jó, ha nem adja meg, vagy most még nem adja meg. Azt fogadjuk el, amit Ő kínál.
Új törvényeket is jelent az, hogy új országban él az ember, és ez új jogokat és új kötelességeket foglal magában.
Egészen új jogai vannak Isten gyermekének. Például az imádkozás. Az imádság nem kötelező. Nem is tud igazán imádkozni az, akinek még nem lett Atyja a Mindenható, legfeljebb kiált hozzá, utasítgatja, vagy jajveszékel. Beszélgetni az Atyjával a gyermek tud. Meg kell tanulni ennek az országnak a nyelvét, az imádság nyelvét. A Lélek az, aki kiáltja bennünk: Abbá, Atyám! Akiben Isten Lelke van, az tud igazán imádkozni. Az viszont éjjel-nappal, szüntelen imádkozik. Annak öröm, ha beszélgethet az Atyjával. Az tudja, milyen megtiszteltetés, hogy mindig hallótávon belül van az Atya, és mindig meghallja őt és válaszol az imádságára. Ez a gyermekek joga.
A másik jogunk az, hogy szabadon mehetünk az Atyához. A Biblia azt mondja: Jézus által van menetelünk az Atyához.
Egy harmadik, amiről szintén a Római levélben olvasunk, hogy ilyen gyarló emberek, amilyenek vagyunk, Isten örököseivé leszünk. Azt írja itt az apostol: „Mert nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét a fé-lelemre, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által ezt kiáltjuk: Atyám! Ez a Lélek bizonyosakká tesz minket arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is. Örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak, ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm 8,15-17)
Örököstársai Krisztusnak. Minden a mienk, ami Krisztusé. Ezt fel sem tudjuk fogni, hogy micsoda horderejű kijelentés. Egyszer több vasárnapon át próbáltuk ujjhegyre szedni, hogy milyen örökséget kap a hívő ingyen, ajándékként az újjászületésben. A végén megállapítottuk, hogy nem győzzük sorolni. Néhányat megemlít konkréten is a Szentírás, de hogy az Isten vagyona az enyém lesz, és Krisztussal együtt örökölök, még az Ő dicsőségét is, ezt fel sem tudjuk fogni a mi elhomályosult értelmünkkel. Ezt csak a hitünkkel ragadhatjuk meg és adhatunk hálát érte.
Ugyanakkor azonban kötelességei is vannak az új országba belépett polgárnak. Ez pedig az, hogy Isten akaratát cselekedje. Ez egészen magától értetődő. Jézus a Hegyi beszédben mondja: „Nem mindenki, aki mondogatja: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Ez a vallásos embert jellemzi, hogy tud szövegeket, szólamokat. Emlegeti Isten nevét, de ez nem azonos azzal, hogy valaki cselekszi Isten akaratát. Ahhoz meg kell ismerni az Isten akaratát. Ezért olvassa a Bibliát a hívő. Azt sem kötelező olvasni, de honnan tudná, mit kell tennie, ha nem kérdezi naponta újra: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Így alakul ki a párbeszéd. Az imádság is párbeszéddé válik. Nem én mondom a magamét, nem ez az imádság lényege, hanem odaállok az Atyám elé, kinyitom a szí-vemet, eszemet, és engedem, hogy Ő megszólítson, irányítson, indítson, visszatartson, megítéljen, bátorítson. Kiteszem magam az Ő hatásának, és közben mondom azt, ami a szívemben van. Esetleg miközben mondom, jövök rá: butaságot kértem. Vagy aközben jövök rá mit kellene kérnem, mert Ő azt akarja nekem megadni. Akkor azt kérem. Ez az igazi imádságnak a gyümölcse és tartalma. Ehhez azonban ez kell: valaki Isten akaratát legyen kész cselekedni.
Pontosan úgy, mint a tékozló fiú. Amikor hazajött, egyrészt megvallotta bűnösségét, másrészt kinyilvánította azt a szándékot, hogy ha az apja visszafogadja béresnek, mert a fiúságot eljátszotta, akkor kész az apjának engedelmeskedni otthon. Ez a szíve vágya, hogy újra engedelmeskedhessék az apjának. Erre mondta az apja: nem béres vagy, ez az én fiam. De engedelmeskedni kellett neki otthon. Erre vágyott. Megtanulta, milyen az, és hova lehet jutni (a disznók vályújához), ha ő az apja akaratát kikapcsolva, a maga feje után akar menni.
Az új ország új közösséget is jelent. Új társadalomban él a hívő. A hívők közösségében, ahol mindenkit az jellemez, hogy Krisztus a fő, Ő parancsol, és neki akar engedelmeskedni. Együtt szolgálnak Krisztusnak és egymásnak, az egész test épülésé-re. Ez a Krisztus-testnek a titka, ahogy erről Pál apostol beszél. Itt senkinek nem kell féltenie magát, nem kell féltékenykednie. Senki nem akar a másik feje fölé nőni. Mindenkinek van helye, van feladata. Kap hozzá erőt, kap benne örömöt, kap reá áldást. Jó esetben így működik ez a társadalom.
Végül még megemlítem, hogy ebben az új országban új értelmet is kap a hívő. A korszakváltás a személyes életünkben ezt is jelenti: újfajta gondolkozásra segít el bennünket a mi Urunk. Az az értelem, ami velünk született: homályos. Mindenesetre az Isten gondolatait képtelen felfogni. Valóban az van, hogy nem érjük fel ésszel, annyival magasabbak az Ő gondolatai, mint a mieink — ahogy Ézsaiás írja.
Pál apostol az 1Kor 2-ben egy egész fejezeten keresztül taglalja ezt. Nem kell csodálkozni, ha az ember, úgy, ahogy megszü-letik, nem érti Istent. Sőt az Isten gondolatai egyenesen bolondságok neki. Akkor kezdi érteni, amikor kapja Isten Szentlelkét. Amikor belép ebben az új országba és új kondíciókat, új feltételeket kap, új képességet is kap. Azzal zárja ezt a fejezetet az apostol: „Bennünk pedig a Krisztus értelme van.” Ezzel az értelemmel meggondolva, minden egészen más lesz. Majd erre szeretnék egy példát mondani.
Ez az új értelem egyrészt érti Istent, másrészt egyetért Istennel mindig, és ennek következtében mást tekint értéknek, mint korábban. Más lesz neki fontos, mint a megelőzőekben. Tehát másként rendezi be az emberi kapcsolatait, másként alakul a házassága vagy családi élete, a szabadidős programok, a pénzzel való gazdálkodás, a munkához való viszonya, az ellenségeihez való viszonya, ha vannak. Minden egészen más lesz, mert más értelemmel gondolja meg az egészet. Más magaslatról látja ezt a világot, meg önmagát is. Az Isten szemszögéből néz és értékel mindent.
A reformátorok így mondták latinul: sub specie aeternitatis, az örökkévalóság nézőpontjából. Nem a pillanatnyi érdekem nézőpontjából, nem az érzékenységem nézőpontjából reagálok, hanem mindig emelkedetten, az örökkévalóság nézőpontjából. Lehet, hogy ami addig nekem nagyon fontos volt, az teljesen jelentéktelenné válik. Amit pedig észre sem vettem, az egyszerre nagyon fontos lesz. Vagy akit észre sem vettem, az egyszerre az Isten drága gyermeke lesz, és vele töltöm az időmet, nem a nagyokkal, ahonnan valami pillanatnyi hasznot remélhetek. Egyszóval ez forradalmasítja, átalakítja az ember egész hétköznapi életét.
Ha tehát ebbe az új országba valóban belép valaki, és a korszakváltás a személyes életünkben megtörténik, akkor ez azt jelenti: új ura lesz az életünknek, újfajta védelemben, biztonságban leszünk, és emiatt békesség is lesz bennünk. Egészen új viszonyulást jelent a mindenható Istenhez. Újfajta jogokat gyakorolhatunk, és újfajta kötelességünk lesz, amit örömmel teljesítünk. Egy új közösségnek a tagjai leszünk, és új értelmet is kapunk.
Az elmúlt héten minden este hallottuk a Márk 1,15-ből Jézus felszólítását: Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak. Ez a szó: térjetek meg, pontosan ezt jelenti, hogy alakuljon át az értelmetek (metanoia). Tanuljak meg Isten szerint gondolkozni. Erre a Szentlélek teszi képessé az embert.
Ha valakinek az életében ez bekövetkezik, abból csakugyan egészen másfajta cselekedetek következnek. Erre szeretnék elmondani befejezésül egy történetet.
Valahol, valamelyik gyülekezetben hittanóra volt. A hittanóra anyaga ez volt: Ká-roli Gáspár, a bibliafordító. Elmondtam a gyerekeknek, hogy már idős volt Károli, beteg volt, amikor Isten indítására hozzálá-tott a bibliafordításhoz. Valóban éjt nappallá téve, egy mécsesnél vakoskodva az eredeti szöveget lefordítva, de az összes hozzáférhető már meglevő fordítást is igénybe véve, egy kis munkacsoportot szervezve maga körül (nem egyéni teljesítményt akart felmutatni) végezte ezt a munkát éveken keresztül. Közben azért imádkozott, hogy Isten indítson valakiket, hogy ezt ki is adhassák. Az egy vagyonba került, különösen ilyen ezer oldalas nagy könyvnek a kinyomtatása akkor. Fogalma sem volt az indulásnál, hogyan lesz ebből nyomtatott könyv, de végezte a fordítás nehéz munkáját. Egyszer csak Isten itt is, ott is arra indított hívő, tehetős embereket, hogy vagyonuk egy részét erre a célra szánják, azaz hogy ebből a fordításból könyv legyen, és minél többen olvashassák magyarul Isten igéjét.
Megemlítettem, hogy jóval később derült ki, hogy egy bizonyos Rákóczi Zsigmond egri kapitány, Vizsolynak a földesura — Vizsolyban volt egy kis nyomda, ahol aztán kinyomtatták —, későbbi erdélyi fejedelem volt az, aki a legnagyobb összeggel hozzájárult a Bibliának a kinyomtatásához és kiadásához.
Milyen csodálatosan munkálkodik Isten! — mondom én. Megkérdezi egy kisfiú: Megérte neki? Mennyi haszna lett belőle? Adtam egy kis időt magamnak, hol fogjam meg a fonál végét, hogyan tudjak erre úgy válaszolni, hogy az érthető legyen. Megkérdeztem: mire gondolsz? Elmagyarázta: arra, hogy nagyobb összeget csak úgy fektet be az ember, ha tudja, hogy mondjuk negyven százalékkal többet visszakap. Neki mennyi haszna lett ebből?
Egy kis csönd volt. Megszólal egy kislány: nem azért csinálta azt, te, hanem azért, hogy dicsekedhessék. Hogy az utókor feljegyezze: ő nyomtatta ki. Egy kicsit vallásosabb hozzászóló azt mondja: nem… azért adta a nagy pénzt, hogy ő olvashassa magyarul a Bibliát. Biztos nem tudott más nyelven. Erre egy gyakorlatiasabb fiú: de akkor elég lett volna egy példányt kinyomtatni, ő meg sokat csináltatott. Ezzel kimerültek az ötletek.
Ez a gondolkozás jellemzi a bűn országában élő embert. Mert mi vetődött itt fel mint lehetőség? Anyagi haszon, személyes dicsőség (feljegyezzék a nevemet és majd az utókor emlegesse), vagy egyéni érdek: én olvashassam. Ez a három jut eszébe a mai embernek. Megéri-e, mennyivel többet kapok vissza, vagy dicsérnek-e — az is egyfajta jó befektetés —, vagy egészen szűkös egyéni érdek: én olvashassam.
Hol van ettől a valóság? Károli feljegyezte ezt. Hadd olvassak néhány mondatot tőle. Amikor elvégezte a fordítást, a naplójába ezt írta: „Az kegyelmes jó Isten jó kedvéből most megyen ki a Szentírás teljes fordítása egynehány nevezetes, jámbor, istenfélő férfi intése, törekedése és költsége által, akik annyira nem igyekeztek e dologban e világi hírre és tisztességre, hanem csak az Isten dicsőségére és az Ő házának épülésére, hogy neveiket nem engedték beíratni a könyvbe, megelégedvén azzal, hogy az ő nevük az Életnek Könyvébe be vagyon írva.”
Ez meg a másik országot jellemző gondolkozás. Az új értelemmel az újjászületett ember így gondolkozik. Fel ne jegyezzék már az én nevemet! Kinek fontos az? Csak elhomályosítaná az Isten dicsőségét. Hiszen Isten indított engemet erre. Hiszen Isten adta az anyagi javakat, hogy odaszánjam az Ő dicsőségére. Hiszen az a fontos, hogy az Ő dicsősége, meg az Ő egyházának épülése menjen előbbre. Isten dicsősége, mások üdvössége, az anyaszentegyház épülése — ez mindent megér. Akinek tudománya van, az éjt nappallá téve fordítja, akinek pénze van, az szerez egy nyomdát, őrizteti katonákkal, hogy a németek meg a katolikusok le ne rombolják, és a Biblia kikerüljön onnan. Erre adja a pénzét. Ez magától értetődik ebben az új országban. A régiben meg: megéri-e, lesz-e dicsőségem, nekem jó legyen. Ennyi. Több ötlet nincs.
Ilyen nagy különbség van a bűn országa, meg a Krisztus országa között. A velünk született természet és értelem, és a Szentlélektől megújított természet és értelem között. Ha ilyen nagy különbség van, akkor talán nem lesz nehéz, ha ezen a mai napon kíméletlen bátorsággal megkérdezzük magunktól: melyik országban élünk mi? A bűn országában-e és ott pusztulunk el, mert a bűn zsoldja halál, vagy az Isten országában és ott jutunk el egyre teljesebb életre, ami az Ő dicsőségét és mások javát szolgálja? Kinek szolgálunk: a bűnnek-e, amiről nem tehetünk, mert így születtünk, — de teszünk-e valamit azért, hogy ne annak szolgáljunk a továbbiakban, hanem Krisztusnak? Ki parancsol nekünk?
Pál olyan szemléletesen írja a Róma 6-ban, amit az előbb olvastam, hogy szánjátok oda a ti tagjaitokat. Ez azt jelenti, hogy minden porcikámat odaszánom az Isten szolgá-latára. A nyelvemet, és nem engedem, hogy a bűnnek szolgáljon, a szememet, és nem né-zek akármire, kezemet, lábamat, pénztárcá-mat, időmet, maradék erőmet — mindent, mindent az Ő szolgálatára. Örömmel, önként, boldogan. Eközben leszek lelkiekben egyre gazdagabb, s tudok gazdagítani másokat. Én meg közben szépen rámegyek, mint a földbe esett gabonamag, amelyik elpusztul és közben sok gyümölcsöt terem. Mint egy gyertya, amelyik elég, de közben világított másoknak. Ilyen célok és törvényszerűségek vannak az új országban. Aki ettől irtózik, az marad és elvész a bűn országában. Mert ha irtózik, azt jelenti: nem bízik Istenben: Isten nem mond igazat, úgy sem fogja megadni, amit ígért. Ha valaki megmarad ezekben a kételyekben, az ördög rabságában marad meg. — Ha valaki mer szakítani ezekkel, igazat ad Istennek, átlépett az Ő országába, és majd megtanulja, hogy mit jelent élni. Mit jelent az az élet, aki végső soron egy személy, úgy hívják: Jézus, aki azt mondta: én vagyok az élet. Én vagyok az út és az igazság is. Én vagyok a világosság, és aki engem követ, az nem jár sötétségben.
A megterített úrasztala ma újra azt hirdeti nekünk, hogy mit jelentett a korszakváltás nagyban. Jézus engedte, hogy megtöressék a teste, kiontassék a vére azért, mert ez volt a váltságdíj, amivel minket kiszabadított a sötétség hatalmából és kész átvinni az Ő országába. Ezek az egyszerű jegyek a mai igénket hirdetik: akiben van a mi váltságunk (ez a rabszolga kiváltásának a szava) az Ő vére által, bűneink bocsánata. Aki úgy érzi, van mit megbocsátania Istennek, aki ezt őszintén néven is tudja nevezni, az jöjjön bizalommal és legyen bizonyos abban, hogy elég nekünk az Ő kegyelme. Ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja azokat. Utána lehet hálából neki élni nemcsak egy életen át, hanem egy örökkévalóságon át dicsőíteni Őt ezért.
Ha néhány egészen egyszerű kérésbe vagy felszólításba foglalnám össze az elmúlt hétnek az üzenetét, meg ennek a mai igénknek az üzenetét, akkor egyrészt hirdetném a nagy örömhírt: van egy másik ország is, nemcsak az, amibe beleszületünk, és oda át lehet menni, mert Jézus utat készített. A három felszólítás így hangzana: lépj be, élj benne, és hívjál bele másokat is. Lépj be, ha még kívül vagy, mert be lehet, — élj benne, ha már beléptél, és növekedjél, gyarapodjál, — és legyen olyan vonzó az életed, hogy odahívsz másokat is.

Múlt vasárnap arról volt szó, hogy minden gyilkos, életellenes cselekmény mögött végső soron maga az ördög áll, akiről Jézus azt tanította, hogy emberölő volt kezdettől fogva. Egy valóban felvilágosult, gondolkozó, művelt embernek ismernie kell az ördög személyét és munkáját legalább úgy, mint ahogy nagyjából ismeri az elektromosságnak vagy a rádióhullámoknak a termé-szetét, amelyek éppen úgy láthatatlanok és kézzel megfoghatatlanok, mint ahogy az ördög, de hatásuk, munkájuk éppen úgy érzé-kelhető és mérhető.
Láttuk azt is: ahogyan fogy az ideje az ősellenségnek, az ördögnek, úgy fokozza a támadását az emberiség ellen. Mivel mi a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakban élünk, ki vagyunk téve annak, amit Jézus így fogalmazott: „A gonoszság megsokasodik.”
Annál kevésbé helyes, ha elbizakodottak vagyunk, és éppen ezért Jakab apostoltól ezt igyekeztünk megtanulni múlt vasárnap: aki tervez, gondolkozik, a jövőjét készítgeti, az jól teszi, ha így tervez és így gondolkozik: ha az Úr akarja és élünk, akkor ezt vagy azt fogjuk tenni. Enélkül könnyen meglepetések érhetnek minket.
Azt ígértem, hogy még két olyan bibliai igazságról lesz szó, amikre szintén felhívta a figyelmünket a New York-i tragédia. Ezekről szeretnék ma röviden szólni.
Az elsőt kérdés formájában megfogalmazva így mondom: Ennyire nem időtállók az emberi kéz legmonumentálisabb alkotásai sem? Ennyire lehetséges az, hogy percek alatt elpusztítható az, amit a tudomány, a csúcstechnika, az emberi ész és kéz nagy erőfeszítésekkel és iszonyatos pénzekkel létrehozott? Ilyen könnyen mulandó a mulandó? Ezek szerint nemcsak a mi emberi életünkre érvényes, hanem sok minden másra is, vagy talán mindenre, amit Péter apostoltól idéztünk a múltkor, hogy „minden test olyan, mint a fű, és az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.”
Ott, ahol ezt leírták, olyan hőség van, hogy ha reggel lekaszálják a mezőt, délutánra már megfonnyad, este már nyugodtan össze lehet gyűjteni, nincs benne annyi nedvesség, hogy megromoljék. Egy nap alatt el lehet pusztítani a virágos mezőt. — Ráadásul ilyen ellentmondásosak vagyunk mi, hogy ugyanaz az ember képes percek alatt lerombolni valamit, aki évek, évtizedek, évszázadok alatt felépítette? Ha ez így van, akkor egyáltalán van-e valami, ami megmarad, amiről bizonyosra lehet venni, hogy az maradandó, ami túléli a rombolásainkat, ami bizonyos, hogy kiállja az időnek a próbáját és minden emberi gonoszságnak a rombolását? Netalán van-e valami, ami megmarad örökké? Mert ha van, akkor nekünk ezt kellene jobban gyűjtenünk, és nem abban tönkremenni, hogy olyanokat gyűjtögetünk, amik pillanatok alatt elpusztíthatók. Akkor kevésbé kellene futnunk gyorsan elmúló értékek után, és sokkal több maradandó értéket kellene begyűjtenünk. Vagy el is kellene engednünk olyasmiket, amik miatt nem tudunk megragadni garantáltan maradandó értékeket.
Bizony így van ez, és komoly figyelmeztetés volt minden gondolkozó ember szá-mára ez, ami történt, mert ebből az is nyilvánvaló lett, hogy ha csak mulandó értékeket gyűjt valaki, akkor egy kritikus helyzetben pillanatok alatt nincstelen földönfutóvá válhat. Mert minden elveszíthető. Ha pedig csak olyanja volt, ami elveszíthető, akkor ott marad kifosztottan. Ha azonban vannak egy embernek maradandó, mindent túlélő és kibíró értékei is, akkor, ha sok mindene elvész, elmúlik, akkor, tönkretehető, megsemmisíthető, akkor is gazdag marad. Az igazi túléléshez, ahhoz tudniillik, hogy túléljük a halálunkat, csak az ilyen maradandó értékek segítenek el.
Erre gondolt Jézus, amikor abban a múltkor idézett példázatában azt mondja a gazdag emberről, aki csak múlandó értékeket gyűjtött magának, hogy bolond. Azt mondja szó szerint: így van mindenki, aki csak a vagyonban bízik és nem az Istenben gazdag. Mit jelent ez a furcsa kifejezés: az Istenben gazdag? Azt jelenti, hogy tudatosan gyűjt magának olyan értékeket is, amikről a Szentírás alapján tudja, hogy azok elpusztíthatatlanok, azok időtállók, megmaradnak mindörökké. Vajon mik ezek, és csakugyan vannak-e ilyenek?
Mi sokkal inkább azt éljük át: minden elmúlik. Elmúlik, vagy a legtöbbünknek múlóban van a fiatalságunk, fogy az erőnk, módszeresen tönkretesszük az egészségünket, egyre többen és egyre többet felejtünk. Azt mondja a Biblia — és ó, de mennyire így van —, hogy mint a füst, úgy szállnak el az éveink. Elfogynak mellőlünk azok, akik a legdrágábbak voltak, akik a legtöbbet jelentettek a számunkra. Még a mindeneket meghaladó hatalom is egyszer elmúlhat. Jeremiás könyvében találtam ezt az elgondolkoztató mondatot: „Harci zaj van a földön és nagy romlás. Hogy elmúlt és összetört az egész föld pörölye! Milyen utálatossá lett Babilon a nemzetek között!” (Jer 50,22-23) Annak a kornak a nagyhatalma, amelyik úgy tűnt, mindent kibír és mindenkinél hatalmasabb marad, egyszer csak elmúlik és utálatossá válik.
A Biblia több helyen ír arról, hogy ez vár mindenre. Elmúlik ez a világ és ennek kívánsága — olvastuk most alapigénkben. Jézus mondja, hogy az ég és a föld elmúlnak. Péter apostolnál olvassuk ezt az elgondolkoztató mondatot a második levele 3. részében: „…az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.” Ha szabadon engedjük asszociációinkat, különös gondolattársításokhoz juthatunk.
Mi marad meg? A Biblia azt mondja soksok ilyen felsorolás után, hogy mi-minden elmúlik, hogy: de te… Mindig van ott egy hangsúlyos de. „De te ó Uram, megmaradsz örökké.” Isten megmarad örökké. Isten igéje, beszéde megmarad örökké. Túl-él mindent. Isten igazságáról is ezt írja a Biblia. Isten dicsőségéről, uralkodásáról, végzéséről is.
A 102. zsoltár szinte ezt tekinti céljának, hogy szembeállítja mi az, ami elmúlik, és mi az, ami megmarad. Néhány verset idézek belőle. „Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök. Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem. (…) Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam. De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzedékről nemzedékre. (…) Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod őket, és elváltoznak. De te ugyanaz vagy, és a te esztendőid nem fogynak el.”
Ezt mondja Istenről: Ő nem tartozik a teremtett világhoz, Ő a teremtő, Ő túléli ennek a világnak a pusztulását is, mert Isten. És mi lesz velünk? Ezért olvastam fel ezt a mondatot az idős János apostol leveléből. „Ez a világ elmúlik, és ennek kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
Nemcsak Isten, hanem az is, aki Őhozzá tartozik. Az is, akinek olyan új szíve van, hogy az együtt dobban Istennel, mert az Ő akaratát cselekszi. Az is, aki nem ágál Isten akarata ellen, nem akaratoskodik örökké, hanem keresi és cselekszi azt. De ki ké-pes erre?
Sokan megpróbálják ezt. Addig, amíg nincs igazi kapcsolatuk Istennel, addig is felébred egy-egy emberszívben a vágy: úgy szeretnék élni, mert az biztos jobb. Mindig újra kiderül: képtelenek vagyunk. Nem tudjuk Isten akaratát cselekedni, sokszor még megérteni sem. Azzal egyetérteni meg végképp nem. Mi segít ezen? Ezen segít az, amit a Biblia úgy nevez: felülről születni. Amikor valakinek az életébe belép Jézus Krisztus. Amikor Jézussal új élet indul el, egy új minőségű élet. Ez az újjászületés. Az ilyen emberben Jézus képes cselekedni az Isten akaratát. Mivel az ilyen ember azonosul azzal a Jézussal, akit már ismer és elismer, ezért képes cselekedni Isten akaratát. Jézus bennünk. Ő maga az élet. Az ilyen embernek van élete, olyan élet, amit a nagy kaszás, a halál sem tud learatni. Ami túléli majd a biológiai halálunkat. Ami megmarad akkor is, amikor már semmi nem lesz ebből a világból. Mégpedig az Isten közelében, a vele való szoros közösségben marad meg.
Az ilyen embernek van örökkévaló, el nem múló kincse. És kap ezzel együtt egész sor olyan értéket, aminek már itt hasznát veszi, és aminek hasznát veszik a körülötte élők is. Olvassuk azt is: „Most azért megmarad…” miután elsorolja Pál az 1Kor 13-ban, hogy mi-minden elmúlik. Még a prófétálás is, mert nem lesz szükség igehirdetésre sem. Semmi nem kell már akkor. De megmarad: a hit, remény és szeretet. Ezt már itt kapja az, aki Jézus Krisztust befogadja az életébe. Már itt lesz tartása, lesz reménysége, túllát a pillanaton. Nem amiatt kesereg a veszteségei idején, hogy mit veszített el, hanem érzékeli azt is: mije van még, ami elvehetetlen, tönkretehetetlen, megsemmisíthetetlen, ami felülről való. Már itt meggazdagítja mérhetetlenül a hívő ember életét ez. És ez az, ami túléli a halálát is.
Aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké. És aki nem cselekszi? Az is megmarad örökké. Nem azt mondja a Biblia, hogy az az ember elmúlik a világgal együtt, hanem az örökké fájlalja azt, hogy nem cselekedte Isten akaratát. Ez a Bibliának kemény, szinte megemészthetetlen kijelentése. Próbáljuk ízlelgetni, és komolyan venni. Örüljünk annak, hogy Isten megadja azt a lehetőséget, hogy cselekedjük az Ő akaratát, így vele maradjunk meg mindörökké, és ne nélküle.
Pontosan ezért készítgetjük ezt az őszi hetet is minden esztendőben. Annyira erősen kísért mindnyájunkat az, hogy fussunk az után, ami az orrunk előtt van, ami mindennap szükséges, amit mindenki kerget. Sokszor már nem is mi kergetünk valamit, hanem mintha egy futószalagon lennénk, visz bennünket, és az ördög gondoskodik arról, hogy teljesen megfeledkezzünk az örökkévalókról. Ilyenkor néha Isten felemeli a fejünket. Szinte úgy érzem, hogy az állam alá teszi a kezét, és azt mondja: ott fenn is van valaki… Sőt ott van csak Valaki, aki ezt az egészet irányítja. Aki szomorúan nézi, hogy ennyire elvakultan rohanunk olyanok után, ami egy pillanat alatt megsemmisíthető, ugyanakkor nélkülözzük az örökkévaló kincseket. Pedig Ő adja. Atyai szeretettel kínálja ingyen, ajándékként.
Egészen más lenne az életünk. Akkor is elő kell teremteni azt, amire minden nap szükségünk van, de egészen bizonyos, hogy más lenne annak a mértéke, más lenne az előteremtés módja, mert mások lennénk mi magunk. Akkor sokkal kevesebbel is elégedettek lennénk. Akkor sokkal természetesebb lenne, hogy megosztjuk azt, amit mi is úgy kaptunk. Akkor komolyabban vennénk azt, amit az énekben most hallottunk: bármi van birtokomban, azt te adtad nekem. Éppen ezért én maradék nélkül ezt rendelkezésedre bocsátom. Sőt magamat is rendelkezésedre bocsátom, Istenem. Ott vagyok igazán biztonságban. És ha akármi történne velem, ez a veled való közösség, ami magát az életet jelenti, megmarad mindö-rökre. Mert egyszer az ég és föld elmúlik, és minden értékét veszíti, csak aki Isten akaratát cselekszi, az éli túl a nagy krízist, a nagy ítéletet, ezt a nagy elmúlást.
Nekünk mindannyiunknak szükségünk van ezekre a maradandó értékekre. Az ö-römhír, az evangélium arról szól, hogy mindannyiunknak lehetséges, hogy kapjunk ilyen értékeket. Isten éppen a róla szóló bizonyságtétel, az igehirdetés által bátorít minket, és teremti meg a szívünkbe azt a hitet, hogy ki tudjunk nyúlni ezek után az ajándékok után, és bizalommal elfogadjuk tőle.
A másik, amiről néhány szót még érdemes szólnunk, és amit szintén kérdés formában szeretnék megfogalmazni: vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket? Ez a kérdés sokkal összetettebb, mint ahogy gondoljuk. Összetettebb az előbbinél is. Az előbbi egyszerű isteni kínálat. Ajándékot kínál Isten, mert gazdaggá akar tenni már itt és az örökkévalóságban is. Itt azonban úgy összekuszálta a mi Isten elleni lázadásunk a tisztán látásunkat, hogy szinte képtelenek vagyunk igazán kibogozni, mi is lenne az igazság. De azért ezt a kérdést mindenképpen fel kell tennünk. Feltétlenül szükséges-e megtorolnunk mindig minden elszenvedett sérelmet?
Ezen a héten nap mint nap olvashattuk az újságokban, hallhattuk, ahol csak lehetett ezeket a szavakat: megtorlás, válaszcsapás, ellentámadás. Jobb esetben igazságszolgáltatás, indulatosabb szívekből: bosszú. Vajon ez feltétlenül kell, hogy kövessen minden sérelmet?
Az egészen természetes a gondolkozásunk számára, hogy ha valakit leütnek és kirabolnak, akkor annak következménye kell, hogy legyen, mert valamiféle megtorlásra szükség van. De figyeljünk oda az óvatosabbakra meg a bölcsekre. Hadd idézzek egy kínai bölcset. Egy bizonyos Kung-Fu-Ce ezt írja: Mielőtt bosszút állnál, ássál két sírt. Kettőt. Mert a kölcsönös bosszúállás során a győztes is vesztessé válik vagy válhat. Ezen érdemes elgondolkoznunk.
A Biblia ennek három fokozatáról ír. Az elsőről mindjárt a Biblia legelején, a második lapon olvashatunk, amikor egy bizonyos Lámek nevű férfiú imigyen ment haza a feleségeihez: Háda és Cilla, idefigyeljetek, milyen ember vagyok én! Ifjat öltem, mert megsebzett, embert öltem, mert megütött.
Vagyis őt megütötték, ő meg agyonütötte a másikat. Feltétlenül visszaütött, egy kicsit nagyobbat. Ez az azonnali, az önké-nyes önbíráskodás. Ez az igazi bosszú. Az igazi bosszúnál szinte mindig nagyobbat üt vissza az ember, mint amekkorát kapott, és szinte mindig valamilyen formában halál kíséri.
Ezt rendszabályozta Isten a mózesi törvényekkel, amikor a visszaütés felső határát megszabta. Azt mondta: ha a sértett okvetlenül vissza akar ütni, akkor se ő üssön, hanem valaki semleges végrehajtó, és legfeljebb akkorát, amekkora ütést ő kapott. Szemet szemért, fogat fogért. Verekedés közben kiütötték a jobb felső szemfogamat, akkor én is legfeljebb a másiknak a jobb felső szemfogát üttethetem ki. Nem én, mert akkor a mellette levő is megmozdul majd, hanem valaki más, semleges bíróság. De ez nem kötelező, ez nem bosszú, ez megtorlás.
Akkor jött Jézus, idézi ezt a mondatot, hogy tudjátok, megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek: van egy új lehetőség. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Persze erre nem mindenki képes. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin sokat, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy hány ütést mérünk Istenre a magunk közönyével, cinizmusával, bizalmatlanságával, netalán Istent is káromló káromkodásainkkal vagy az egész életünkkel úgy ahogy van, és Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és bővölködik a kegyelemben, — az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.
Erről is mond Jézus egy csodálatos példázatot, amikor azt az iszonyatos, szinte a mai számokkal kifejezhetetlen nagy összeget, a sok talentumot elengedi a király valakinek, aki tőle kölcsönkért, mert nem tudja visszafizetni. A királynak telik, jószívű, elengedi. Erre ez az illető kimegy, az utcán szembejön vele, akinek mondjuk a mai mértékkel egy százast adott kölcsön, és megfogja a torkát, és azt mondja: vagy fizetsz azonnal, vagy az adósok börtönébe juttatlak. Amikor a királynak ezt jelentik, akkor súlyosan megbünteti azt, akinek ő elengedte. Ez a rossz példa.
Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten nekem mit engedett el, mit bocsátott meg, ez felszabadítja az embert arra, hogy — bocsánat a szóért — ilyen piti dolgokat, amivel engem naponta megbántanak, vagy komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántott, ne lehetne elengedni és megbocsátani? Mi ez ahhoz képest, amit nekem az én Istenem megbocsátott! Erre többnyire csak az ilyen emberek képesek. Jézus ezt mint lehetőséget megemlíti és felragyogtatja. (Mt 5,38-48)
Világos dolog, hogy nemzetközi viszonylatban, tömeggyilkosság után egészen más szempontok is szóhoz jutnak. A Biblia arról is világosan ír, hogy a hatóságnak milyen esetekben szabad fegyvert használnia azért, hogy a gonoszt megpróbálja féken tartani, és a jót megpróbálja védelmezni. Csak ebben az esetben szabad, de ebben szabad. Ez le van írva. (Róm 13,3-4)
Csakhogy mindez már valaminek a következménye. Hogy van gonosz, meg kell próbálni féken tartani, vagy sikerül, vagy nem, hogy a jót védelmezni kell, ez már annak a következménye, hogy kivontuk magunkat Isten hatásköre alól és azt mondtuk: majd mi. Isten nélkül építünk országot, államot, egyházat, vallást, filozófiát, mindent a világon, Isten ne szóljon bele. Ennek lett a következménye az, hogy ide jutottunk.
A mi dolgunk azonban nem az, hogy ebben a súlyos nagy kérdésben igazságot tegyünk. A mi dolgunk az, hogy a minket naponta ért sérelmeket vagy az időnként ért komolyabb megrázkódtatásokat hogyan tudjuk feldolgozni. Mit teszünk azokkal a sérelmekkel, amiket éveken, évtizedeken át hurcolunk magunkban, és emésztik az energiánkat, megrontják az örömünket, elválasztanak vagy szembeállítanak minket másokkal, megnyomorítják az életünket.
Ha Isten éltet minket, a jövő vasárnap úrvacsora is lesz. Hogy akarunk idejönni az úrasztalához? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amiktől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei. A sérelmei, az elszenvedett nyomorúságok, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel versengenek emberek: én több ilyet kaptam, mint te, tehát én különb vagyok, mint te. Közben elviselhetetlenek vagy élvezhetetlenek a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum, mert ez kioltja az ilyeneket.
Nos így ragyogtatja fel Jézus számunkra is ezt a lehetőséget. A lámeki bosszútól Isten őrizzen meg. Az súlyos bűn, irtsuk ki a szívünkből. A mózesi megtorlás, ha jobbra nem vagyunk képesek, akkor elviselhető. De ez általában nem igazságszolgáltatás, hanem csak jogszolgáltatás. Az egészen más.
De van a harmadik lehetőség is, amikor Jézus azt mondja: még az ellenségre is így nézhetünk. „Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és fogat fogért. Én azonban ezt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik há-borgatnak és kergetnek titeket.” (Mt 5,44)
Ez az Istent nem ismerő ember számára tiszta bolondság és lehetetlen dolog. Nem is fog sikerülni, ha megpróbálná sem. De Isten újjászületett gyermekei, akik kegyelemből élnek, akik naponta tudjuk, hogy rászorulunk az Ő bűnbocsátó kegyelmére, és csodáljuk az Ő hosszútűrését és irgalmát, azokat felszabadítja Isten arra, hogy hasonló módon viselkedjünk mások iránt is.
Jézusról ezt olvassuk a Bibliában. Ő valóban ilyen volt. Most csak két mondatot olvasok. „Ő bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a keresztfára, hogy a bűnöknek meghalva, az igazságnak éljünk, akinek sebeivel gyógyultatok meg.” (1Pét 2,22-24)
Aki meggyógyult mindenféle elégtétel utáni vágyból a Krisztus sebeivel, az kész arra, hogy ha rajta sebet ütöttek akkor sem üt sebet a másikon, hanem telik neki megbocsátani.
Isten tehát végső soron ezt a két ajándékot kínálja nekünk ma este. Kínál nekünk maradandó értékeket, és arra figyelmeztet, hogy miközben sok múlandó után mégis csak futnunk kell, neki fontosak voltak mindig a mi szükségleteink, de azt mondja: nézzünk felfelé is. Miközben muszáj előteremteni némely mulandókat, miközben alkotunk és építünk olyasmit, amiről tudjuk, hogy mulandó, aközben el ne feledkezzünk a maradandókról, az örökkévalókról. Elsősorban Jézusról, aki minket is örökkévaló élettel ajándékoz meg. — A másik: kínálja nekünk ezt a gazdagságot, hogy teljék megbocsátani, elengedni, hogy elég gazdagok legyünk arra, hogy nem veszünk elégtételt, nem követeljük vissza, nem érvényesítjük sokszor a jogainkat sem — erről is van szó a Bibliában —, hagyjuk az igazságosan ítélőre. Mi pedig annak, aki rosszat mondott rólunk, jót mondunk, aki átkozott, áldást mondunk, aki kárt okozott, imádkozunk érte, vagy netalán segítjük is valami bajában.
Isten gyermekeinek ebben szabad növekedniük.

Ma az első szavunk legyen a hálaadásé. Szeretnénk együtt hálát adni azokkal a testvéreinkkel, akik hatvan évvel ezelőtt érettségiztek a Lónyai utcai Református Gimnáziumban. Legyen áldott Isten, hogy megőrizte őket, és itt lehetnek közöttünk házastársukkal együtt. Kegyelettel gondolunk az elköltözött tanárokra és azokra, akik az osztálytársaik kö-zül nincsenek már az élők sorában. Imádkozunk azokért, akik szívesen itt lettek volna, de nem tudtak eljönni. Kívánjuk mindannyiuknak, hogy teljesedjék be Isten igéje életükben, hogy ne emberek kí-vánsága, hanem Isten akarata szerint töltsék a testben hátralevő időt.
A második szavunk is a hálaadásé, mert Isten kegyelméből ma öt gyermeket is hoznak ide a szülők keresztségre. Isten erősítse őket, hogy Jézus tanítványaivá nevelhessék gyermekeiket.
Harmadszor a megrendült együttérzé-sünknek kell kifejezést adni azok iránt, akik ezen a héten veszítették el hirtelen hozzátartozóikat, s akik különféle sebesülésekkel a New York-i kórházakban vannak. Ilyenekre képes az a bűn, amit sokszor lebecsülünk, amin kacagunk, és közben nem vesszük észre, hogy esetleg rajtunk is ez uralkodik.
Végül buzgón kell könyörögnünk ma a történelem Urához azért, hogy ajándékozza meg ezt a világot békességgel, és a Biblia parancsának engedelmeskedve most még inkább esedeznünk kell minden hatalmon lévőkért, azért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk — ahogy ezt Pál apostol Timóteusnak írja.
Ezek után gondolkozzunk el azon, ami ezen a héten az egész világot megrázta, ezen a rettenetes tömeggyilkosságon, aminek következtében több ezer ember halt meg Amerikában.
Változatlanul az a legizgalmasabb kérdés, hogy ki tervelte ki, ki hajttatta végre ezt a szörnyűséget, ami soksok gyanútlan ember életét egyik pillanatról a másikra kioltotta, vagy ami talán még szörnyűbb — napok szenvedése után veszítették el az életüket.
Sok mindent találgatnak ma az emberek. Megdöbbentő az, hogy még a hívők közül is olyan kevesen nyitják ki a Bibliájukat. Mond-e erről valamit nekünk Isten igaz kijelentése? Milyen örökérvényű bibliai igazságok segíthetnének a helyesebb tájékozódásban? Szeretnék három olyan bibliai igazságra rámutatni, amin aztán gondolkozzunk tovább, ellenőrizzük a Bibliánkból, hogy úgy vannak-e ezek, és ha úgy találjuk, engedjük, hogy Isten Szentlelke ezeknek a bibliai igazságoknak a jegyében vezesse a gondolatainkat és segítsen el helyes értékítéletekre.
Szomorú, hogy a világ felelősei közül is oly igen kevesen vesznek tudomásul ilyen örök érvényű összefüggéseket, amik pedig segíthetnék őket is a helyesebb megoldás megtalálásában. Három ilyet említek ma.
Az első akkor jutott eszembe, amikor a napokban egy tudós elemző egy rendkívül találó kifejezést használt, de lehetett érezni a hangján: ő sem tudja, mit beszél, nem vette észre, mennyire fején találta a szöget. Azt mondta: ebben az esetben egy test nélküli ellenséggel állunk szemben, és amíg nem tudjuk, ki az, nem tudunk ellene sem védekezni, sem harcolni. Ez így igaz, különösen, ha valaki érti is, mire kell gondolni.
Egy test nélküli ellenséggel állunk szemben. Ki ez a test nélküli ellenség? Isten igéje egyértelműen beszél róla. A nevét is megmondja. Jézus Krisztus a tulajdonságait is leírja. Pál apostol azt is le meri írni: ismerjük a szándékait, és ezért nem válunk áldozataivá. Ki az az ellenség, aki nemcsak arcátlan, hanem arc nélküli, sőt test nélküli — ahogyan találóan mondta az illető?
Pál apostol az Efézusi levélben így ír róla: „Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak.” (Ef 6,11-12)
Ő tudta, ki az ellenség. Test nélküli, ezért nem ismeri fel a hitetlen ember, sőt el sem hiszi, hogy ilyen van. Pál néven nevezi. Azt mondja: ördög, a mi fő ellenségünk. Jézus azt mondta: emberölő volt kezdettől fogva. Minden ilyen szörnyűségben maga az ördög a felbujtó, ő a gyilkos, aki azonban mindig elrejtőzik azok mögött, akiket eszközként használ fel gyilkos terveinek a végrehajtásában. Általában embereket használ eszközként, és ezek a szerencsétlenek nem maguktól jutnak ezekre a kegyetlen, rettenetes, embertelen elhatározásokra, csupán eszközök egy nagy szellemi hatalom kezében, akit általában ők sem ismernek.
Nekünk most nem kell egy szűk körre gondolnunk és másokra mutogatnunk, mert a Biblia világosan tanítja, hogy kivétel nélkül mindnyájan az ördög fogságába születünk, amikor világra jövünk. Mióta elszakadtunk Istentől, kiszolgáltattuk magunkat ennek a sötét ellenségnek, azóta az ő rabságában vagyunk. Ebből a rabságból akar Jézus kiszabadítani minket. Ez a szabadulás az, ami semmi mással nem téveszthető össze. Ez nem azt jelenti, hogy valaki megjavul, vagy vallásos lesz, vagy emelkedettebben kezd gondolkozni, ez szabadulás az ördög rabságából. Aki ezt átélte, az tudja, mi a különbség a rabság és a szabadság között. Aki ezt nem élte át, azt az ördög bármikor arra tudja használni, amire akarja. Ezek az emberek olykor észre sem veszik. Néha maguk is egyetértenek az ördögi szándékokkal, máskor tiltakozik a lelkiismeretük ellene, de tehetetlenül sodródnak mégis abba az irányba, amibe menni-ük kell, mert egyedül nincs erejük szembeszegülni, és így egyszerre válnak ördö-gi tervek végrehajtóivá és áldozataivá — ahogyan erre kedden szomorú példát láttunk.
Tragikus az a lelki vakság, amiben képzett, gondolkozó emberek is vannak, hogy nem ismerik ezt a szellemi nagyhatalmat, akinek egyébként mindig az ember a célpontja és minket akar tönkretenni. Nem számolnak döntő fontosságú összetevőkkel, és így gondolják, hogy helyes következtetésekre jutnak. A valóságnak csak egy töredékén tájékozódnak, mert a valóság szellemi-lelki tartományát nem ismerik; hit nélkül azt nem is lehet érzékelni, és mégis büszkén, gőgösen hivalkodnak azzal, hogy milyen helyes értékítéletekre jutottak. Ráadásul — ez is az ördög zseniális munkája — ma világszerte igyekeznek a felnövekvő nemzedékkel is megszerettetni az ördögöt. Sőt egyházon belül is áldozatává válnak sokan. Egy nagy egyházi konferencián óri-ás plakáton fehér színnel ábrázolták az ördögöt, aki összeölelkezik Jézus Krisztussal. Mintha a tűz és víz bármikor összeölelkezhetne.
Igyekeznek a gyerekeinket is mesekönyvek sokaságával, lélekromboló és mérgező műsorokkal összebarátkoztatni az ördöggel, sokféle ügyes álcázással, és közben néhány éves korukig oly sok gyilkosságot és vért látnak, hogy teljesen hozzászoknak, és nem tudnak megrendülni, amikor emberéleteket oltanak ki. Ijesztő volt a számomra ezekben a napokban, hogy gyerekek viccelődve beszéltek arról a tragédiáról, amit pedig pontosan el tudtak mondani, hogy mi történt és hogyan történt. Sikerül egyre inkább érzéketlenné taposni a lelkünket, hogy ne reagáljunk finoman arra, ami pedig Isten szerint a legfontosabb és szent. Az ördög elvakít, mindent viszonylagossá tesz. Beteggé teszi ítélőképességünket, és mivel millió szám nem ismerik őt, ezért úgy manipulál és fanatizál tömegeket, ahogyan akar. Mikor lépünk már ki mi is ebből a lelki vakságból az Isten igéjének a világosságába? Mikor vesszük komolyan azt — úgy hogy számolunk a hétköznapokban is ezekkel a tényekkel —, amit Jézus Krisztus az ördögről, az ő személyéről és bennünk is végzett munkájáról mond?
A második igazság, amit szintén negligál az emberek többsége, hogy most a mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben élünk. Erre az időszakra egyebek között jellemző az is, amiről Ő maga részletesen szól, amikor ezt az időszakot ismerteti: „A gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.”
Ebbe az időben a gonoszság és az erőszak megsokasodik. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy az ördög fokozza tá-madását, mert tudja, hogy kevés ideje van (Jel 12,12). Ő tudja, mi meg az egészre oda sem figyelünk, és nem számolunk vele. Legfeljebb, ha valami kirívó szörnyűség történik, akkor néhány napig sopánkodunk, a fejünket csóváljuk. De most sem igazán az emberek miatt aggódtunk, hanem mi lesz a valutával, a forinttal, meg a gazdasággal. Ennyire el tud vakítani bennünket, ilyen ügyesen álcázza magát, így szétszórja az emberek figyelmét, és ilyen rafináltan rombol egy-egy ember életében is, a házasságokban, a családokban, az egyházban, egy-egy nemzet körében és a népek között is. Mi pedig dalolva és vakon éljük a világunkat, és azt hisszük, örökké élünk, vagy semmi probléma a világon.
Isten gyermekei, akiknek már kinyílt a szemük és a teljes valóságon tájékozódnak, józanul számolnak ezzel, hogy fokozódik az erőszak és a gonoszság, és egyre jobban tombol a gonosz, mert tudja, hogy kevés ideje van. De éppen Isten gyermekei azok, akik e sok szörnyűség között is komolyan veszik azt, hogy a mindenható Isten, a történelem Ura, ebben a helyzetben is Ura marad a helyzetnek, és a világ kormánya végső soron az Ő kezében van, és azt onnan senki soha ki nem veheti. Változatlanul igaz, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, az ördög feletti hatalom is. Éppen ezért számunkra a legfontosabb feladat és a legnagyobb védelem, hogy Jézushoz tartozunk és hozzá ragaszkodunk minden körülmények között. Egyre nehezebb lesz hozzá ragaszkodni, és egyre nagyobb árat kell fizetniük a hűségeseknek azért, ha vállalják Jézust.
Ezek a rettenetes dolgok pedig, amik történnek, és amik majd folytatódnak, a vészcsengő szerepét töltik be a Biblia tanítása szerint. Ezekkel is fel akarja ébreszteni Isten halálos álmukból azokat, akik minderről semmit nem tudnak. „Ébredj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus”. (Ef 5,14) Ezekkel is rá akar ébreszteni minket a valóságra. Arra, hogy élet egyedül Jézusban van, sőt Ő maga az élet, és amíg erre lehetőségünk van, addig kell Őt megragadnunk és hozzá ragaszkodnunk.
A Lukács evangéliuma 13. részében Jézus Krisztus erről szólva egy különös szempontra hívja fel a figyelmet. Azt olvassuk itt: „Mit gondoltok? A tizennyolc, akire rászakadt a torony Siloámban, és megölte őket, vajon bűnösebb volt minden más Jeruzsálemben lakó embernél? Mondom nektek, nem, sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek.” Zk 13,4-5)
Vagyis Jézus nem azt kutatja, miért dőlt le az a torony. Nem is azt, hogy mi-ért éppen azokra szakadt rá, akik ott voltak, hanem azt mondja: ti, akik még éltek, ezt tekintsétek vészjelzésnek, mert ha meg nem tértek, ugyanilyen váratlanul és feltartóztathatatlanul elpusztultok. Ezekkel is magához hív a mi Urunk.
Éppen ez a harmadik, amire szeretném felhívni a figyelmet a felolvasott ige alapján. Tudjuk a Bibliából, hogy a mi megváltó Urunk is éppen ilyen váratlanul fog megjelenni majd az ítéletre, ahogyan ilyen tragédiák teljesen váratlanul bekövetkezhetnek. Akkor már semmire nem lesz lehetőségünk. Egy pillanatban vége szakad minden további lehetőségnek. Nem lehet megtérni, nem lehet mesélni, magyarázni, mentegetőzni, ahogyan szoktuk mostanában. Ott egy dolog lesz döntő: egyedül kell odaállnunk az Isten ítélőszéke elé, vagy a mi védőügyvédünkkel, a helyettünk is meghalt Jézus Krisztussal együtt állhatunk oda. De csak az állhat oda Jézussal együtt, aki itt Jézussal járt. Erről Jézus élesen beszél, valahányszor ez jön szóba. Az egyház megbocsáthatatlan bűne, hogy ma éppen ezt a jézusi kiélezettséget kezdi elkenni, ködösíteni, és ezzel sokakat a kárhozatban hagy.
János apostol, amikor a gyülekezetet próbálja ráébreszteni erre az életfontosságú igazságra, akkor a maga szelíd hangján is ilyen élesen fogalmaz: „Örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-12) Néha ezt ilyen élesen meg kell kérdezni, hogy vajon most, ahogy itt vagytok, megvan-e bennetek az Isten Fia? Akinek nincs valóságos, naponta mélyülő lelki közössége az élő Krisztussal, az az Ő hirtelen megjelenésekor ugyanígy vész el. Ezt tanítja nekünk a minket mindenkinél jobban szerető megváltó Urunk.
Valami hihetetlen felelőtlenség az, hogy emberek milliói élnek úgy, hogy valamire, amiről egészen bizonyosan tudhatjuk, hogy mindnyájunk életében bekövetkezik, egyáltalán nem készülnek fel: arra, hogy meghalnak, és utána nincs lehetőség a megtérésre. Most van lehetőség a megtérésre. Nem kellene ezt unottan hallgatni, hanem egyszer végre komolyan kellene venni, és most mindjárt meg kellene magunkat alázni a mi Urunk előtt, és megköszönni, hogy lehetséges még összekötni az életünket az övével, és nála biztos menedékünk van.
A közelmúltban valahol várakoztam egy hivatalban, hogy rám kerüljön a sor. Benyitott egy tisztviselő, aki ment haza, és elköszönt a kollégáitól. Megkérdezték tőle: holnap jössz? A válasz így hangzott: jövök, ha Isten éltet. Amikor becsukta az ajtót, a bentiek elkezdtek kuncogni. Az egyik azt mondta: látod, milyen bolond? Mindig így köszön el. A másik így válaszolt: valóban, mintha legalábbis súlyos beteg lenne. Hogy milyen hülye emberek vannak! — Ne haragudjatok, ha ezt a csú-nya szót megismétlem. Csakugyan ezek az emberek a hülyék? Azok a bolondok, akik így köszönnek el és így gondolkoznak? Jézus mást nevez bolondnak. Olvastuk a példázatot. A gazdag ember, akinek úgy nőtt a vagyona, hogy kevés volt a raktár. Lerombolta, magasabbakat, nagyobbakat, tágasabbakat épített. Megtöltötte, és azt mondta: „Én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél. Tedd magadat kényelembe. Sok vagyonod van sok esztendőre eltéve.” Micsoda buta mondat! Itt hangzik el egy olyan szó, amit Jézus talán más helyen nem is mond: „Bolond! Az éjjel meghalsz, s kié lesz, amit összegyűjtöttél?” Ez nem jutott eszébe. Talán az sem, hogy egyszer ő is meghal, az meg végképp nem, hogy az éjjel, miután elkészült a magasabb magtár. (Lk 12,13-21)
Jézus szerint ez a bolond. Nem az a bolond, aki azt mondja: „Jövök, ha az Isten éltet.” Ezek a boldogok. Ezek a valóságon tájékozódnak, akik ezt mondják.
Azért olvastam fel a Jakab leveléből ezt a néhány mondatot, ami olyan kereskedőkről szól, akik néha félévre, egész esztendőre is elmentek otthonról. Tudták, hova mennek, ki lehetett számítani, mikor térnek vissza, és azt is, hogy körülbelül mekkora nyereséggel. Ezek így beszéltek: „Ma vagy holnap elmegyünk ama városba. Ott töltünk egy évet, kereskedünk és nyerünk.” És elhangzik Isten vá-lasza: tudjátok, mit hoz a holnap? Mert mi a ti életetek? Olyan, mint a pára, amelyik néhány pillanatig látszik, aztán eltű-nik. Ehelyett ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Ti azonban elbizakodottságotokban dicsekedtek. És megkapjátok azt: bolond, az éjjel meghalsz és minden terved füstbe megy.
Aki azt mondja: „ha az Úr akarja és élünk,” az a mindenható Isten kezébe tette le az életét, és ez az egyetlen igazi életbiztosítás. Ott be van biztosítva erre a földi életre és az örökkévalóságra is, bármi történik vele. Ha ezen az éjszakán elkérik a lelkét, akkor is be van biztosítva. Akkor is ott marad ennek az Istennek az atyai kezében. Ez hiányzik nagyon sokaknak az életéből.
Ezt a lehetőséget kínálja fel nekünk a mi Urunk itt most is. Odatehetjük az életünket az Ő kezébe. Abba a kézbe, amit miattunk szegeztek át a kereszten. Abba a kézbe, amelyikkel megáldott, mikor azt mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Ő az életét adta értünk akkor, amikor még az ellenségei voltunk.
Bárcsak kinyílna a szemünk, megnyílna a szívünk, és így hívnánk be Őt oda, így erősítenénk meg naponta a vele való közösségünket, és adna nekünk ez igazi békességet és vigasztalást, hogy az övéi vagyunk! De úgy, hogy ezzel nem áltatjuk magunkat, és közben ez nem látszik meg az életünkön, hanem úgy, hogy miközben egyre jobban kiábrázolódik rajtunk a Krisztus, aközben egyre erősebb lesz bennünk a meggyőződés, hogy én pedig „mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, — aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről. — Ezért Szentlelke által az örök élet felől engem is bizonyossá tesz, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.” (Heidelbergi Káté 1.)
Ő erre a békességre segíti el azokat, akik az Ő kezébe teszik le az életüket.
A Biblia beszél nekünk az ördögről, aki a mi ősi ellenségünk. Beszél arról, hogy az utolsó időkben egyre jobban tombol, de ennek a világnak az ura a mi megváltó Krisztusunk marad. És beszél arról, hogy aki felelős ember, az most készül fel arra, hogy egyszer meg kell állnia előtte, és rábízza az egész életét.
Hogyan történhet meg az, hogy az emberi tudomány és technika csodái egy pillanat alatt a szó szoros értelmében porrá válhatnak, mi az, ami elmúlik és megmarad ebből az életből, és muszáj-e mindenért bosszút állni, — erről a jövő vasárnap este szól majd az igehirdetés, ha Isten akarja, és élünk.

Két héttel ezelőtt a Zsoltárok könyvéről próbáltunk megtanulni néhány olyan dolgot, ami segíthet abban, hogy jobban értsük ezeket a szép imádságokat. Bibliaolvasó kalauzunk szerint tovább is a Zsoltárok könyvét olvassuk napról napra, ezért folytassuk ma a zsoltárok általános jobb megismerését.
A múltkor láttuk, hogy templomi énekek voltak ezek a zsoltárok, amiket itt az Ószövetség közepén olvashatunk, és amiket a legtöbbször zenei kísérettel énekeltek az istentiszteleteken. Az első mondata a legtöbb zsoltárnak vagy a szerzőjére utal, vagy valami zenei utasítás, hogy milyen hangszeren és hogyan kell előadni. Vagy pedig a műfajára utal, mi a tartalma, milyen jellegű ének.
Láttuk azt is, hogy tartalmát tekintve két nagy csoportra oszthatjuk a százötven zsoltárt: vannak dicsőítő zsoltárok és panasz zsoltárok. Ezen belül többféle változat és alcsoport van még, de a két nagy csoport: vannak a himnuszok, a dicsőítő-hálaadó zsoltárok és vannak a panaszénekek. A panaszénekek is tartalmuk szerint három sajátos csoportra oszthatók. Van, amikor az ellenségei vagy a bajai miatt panaszkodik a hívő, van, amikor a bűnei miatt panaszkodik, a bűnbánó zsoltárok külön csoport, és vannak a bosszú-zsoltárok, amin meg szoktak botránkozni az emberek. Hogy imádkozhat egy istenfélő ember úgy, hogy tördeld ki a fogait az én ellenségeimnek, és ne engedd, hogy még egyszer a földre teperjenek engem?!
Nos éppen azért, hogy ezeket is jobban értsük, ma egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni és azt sok zsoltárral szemléltetni, ez pedig, hogy a legtöbb zsoltár imádság, és megfigyelhető ezeknél az imádságoknál, hogy miközben a végére ér az imádkozó, benne valami változás történik. Valamitől megszabadul, és valamivel meggazdagodik.
Többször úgy nevezi az imádságot a Szentírás, hogy valaki kiönti a szívét Istennek. A zsoltárok gyönyörűen példázzák azt, hogy ha valaki csakugyan kiönti a szívét Istennek, akkor annak a szíve nem marad üresen, hanem éppen az imádság közben és által Isten megtölti ezt a szívet valamilyen mennyei ajándékkal.
Mit tudok kiönteni Isten elé? Azt, ami a szívemben van. Innen érthetők a bosszúzsoltárok is. Ha éppen valaki elkeserített, megalázott és tehetetlen dühömben ott forr bennem a harag, és imádkozni kezdek ilyen állapotban, akkor azt fogom elmondani Istennek: Uram, ezt az embert most legszívesebben megfojtanám. De mihelyt ilyen szörnyűséget kimond az imádkozó, máris érzi, hogy nem ez a megoldás, és nem fogja megfojtani. Az majdnem megfojtotta őt, de Isten oltalmazta őt ettől is, és Istennek van hatalma azon az ellenségen is. Elkesergi Istennek a maga szomorúságát, sőt még a haragját, még a bosszú gondolatait is, de miközben elmondja Istennek, mindez világosságba kerül, és elkezdi szégyellni magát. Én akarok bosszút állni, amikor Isten megőrzött, megmentett? Inkább hálát kellene adnom — és el is kezdi a hálaadást. A végén még az ellenségéért is tud imádkozni az ember. Nem is feltétlenül azért, hogy álljon bosszút rajta Isten, hanem hogy ismerje meg ő is az Isten szeretetét, és ettől változzék meg a szíve.
Tehát ez az egy gondolat, ez az egy megfigyelés, amit ma vegyünk nagyító alá, hogy aki őszintén imádkozik, például így, ahogy a zsoltáros, az kiönti a szívét Istennek, és kap Istentől valami olyan új tartalmat a szívébe, amit csak tőle lehet kapni, ami felülről való, mennyei, és ami meggazdagítja a hívőt.
Hadd olvassak erre egy példát a Sámuel könyvéből, és aztán jöjjenek a zsoltárok, hogy szemléljük ezt az igazságot.
Sokan ismerjük Sámuel édesanyjának, Annának az imádságát, ami nehéz helyzetben született. Nem volt gyermeke, emiatt csúfolták, gúnyolták, megalázták őt családon belül is, és még egy olyan istentiszteleten is, ahol mindenki örült, mert ritkán került arra sor, hogy felmenjenek a templomba, és ott imádkozzanak együtt. Mindenki örült ennek, Anna pedig keservesen sír. Ezt olvassuk: „… valahányszor felment az Úrnak házába, bosszantották őt, ő pedig sírt és semmit sem evett.” Aztán, amikor kiment az ünneplő gyülekezet a templomból, ő visszament az üres templomba és imádkozott. „És lelkében elkeseredve, kö-nyörgött az Úrhoz, és igen sírt, és ezt mondta: Seregeknek Ura! Ha megtekinted a te szolgálóleányod nyomorúságát, és megemlékezel rólam, és fiúgyermeket adsz a te szolgálóleányodnak, én őt egész életére az Úrnak ajánlom…” (1Sám 1,11)
Aztán még hosszasan imádkozik, az öreg Éli főpap rászól, hogy mit csinálsz te, mit beszélsz magadban? Akkor azt mondja: nem magában beszél, hanem „a szívemet öntöttem ki az Úr előtt.” Erre az öreg pap megáldja, és ezt olvassuk a történet utolsó mondataként: „ő pedig kijött a templomból, és arca nem volt többé szomorú.”
Van valaki, akit megaláznak, tehetetlenségében nem tud mást csinálni, csak amit a nők a legtöbbször szoktak ilyenkor: sír, még enni sincs kedve. Azután mindezt elmondja Istennek, kiönti a szívét neki, és úgy megy tovább, hogy az arca többé nem szomorú. Valami látható, látványos változás történt. Miért, mi történt közben, olyan nagy dolog, hogy ezt elpanaszolta Istennek? Olyan nagy dolog, mert Istennek panaszolta el, és tudta, hogy ez ott van Isten előtt. Isten pedig cselekedni fog. Mikor? Nem tudjuk. Hogyan? Nem tudjuk. Miért kell ezt neki tudni? Az egészet letette Isten elé, és nem maradt üresen a szíve. Nemcsak megszabadult a keserűségtől, hanem kapott a helyére reménységet és örömet. Az igazi imádkozásnak mindig ez az eredménye. Ez a gyümölcs. Amikor pedig ebből semmi sem történik meg, akkor fontos becsületesen megvizsgálnunk, hogy imádságnak nevezhető-e az, amit olyan címen próbálunk gyakorolni, mert sokszor éppen ezzel van a baj.
Erről a fontos kicserélődésről beszél hozzánk ma Isten igéje. Menjünk Istenünkhöz mindig úgy, ahogy vagyunk, és mondjuk el neki azt, ami a szívünkben van. Rá fogunk csodálkozni arra, hogy kicserélődik a szívünk tartalma, ha őszintén és hittel ott állunk előtte. Szeretném ezt néhány zsoltáron szemléltetni.
A 3. zsoltárban amiatt panaszkodik a zsoltáríró, hogy Uram, megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak, akik támadnak engem. Sokan mondják az én lelkem felől: nincs számára segítség Istennél. — Az istenfélő Dávidot csúfolják így: látszik az, hogy bajban vagy, s mutatja azt, hogy még Istenre sem számíthatsz, Ő is elhagyott. Nem elég, hogy baja van, még emiatt gúnyolják is.
Mindezt elpanaszolja Istennek, és mit olvasunk a zsoltár végén? De te, ó Uram! — van egy ilyen fordulat, miközben kipanaszkodja magát — pajzsom vagy nekem, te felmagasztalod az én fejemet. Felszóval kiáltottam az Úrhoz, és Ő meghallgatott engem. Lefekszem és elalszom. Felébredek, és bizonyos vagyok abban, hogy az Úr támogat engem. Nem félek sok ezernyi ellenségtől sem, amelyik körülvesz engem. Az Úré a szabadítás, legyen a te népeden a te áldásod!
Az elején a kétségbeesés. Nem is a sok ellenség ejti kétségbe, hanem az, hogy ha Isten is elhagyta, és igazuk van ezeknek, az kétségbeejtő! De ezt is elmondja Istennek: Uram, tényleg elhagytál engem? Igaz ez, amit mondanak? S miközben mondja, Isten meggyőzi őt, hogy nem igaz. Dehogy hagyta el. Ha valakire számíthat, az éppen az az Isten, akinek most kiönti a szívét. S már el is kezd hálát adni ezért: köszönöm, hogy számíthatok rád, köszönöm, hogy te vagy az én szabadítóm. Éppen ezért nyugodtan lefekszem, alszom. Reggel felkelek, teszem a dolgomat, mert tudom, hogy számíthatok rád. A kétségbeeséstől a reménységig, addig, hogy erőt kap ahhoz, hogy folytassa az életet.
Az 5. zsoltárban lényegében ugyanezt olvassuk. Ott is az ellenségei miatt panaszkodik, és amiatt, hogy óriási túlerővel áll szemben. A végén pedig azt mondja: Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt, hiszen te vagy az én pajzsom. Biztos védelmet él át. Mint egy nagy pajzs mögé, odabújhat az őt szerető Isten közösségébe, és bizonyos lehet abban, hogy védve van.
A 27. zsoltárban talán még látványosabb ez, amikor az elején így panaszkodik: … gonoszok jönnek ellenem, hogy testemet egyék. Szorongatnak ellenségeim. Egész tábor fog körül, de mégsem fél az én szívem. — Ismeri a félelmet, mert az meglegyintette. Azt mondja: még sem fél a szívem. Aztán még hosszan panaszkodik, és a végén azt mondja: bizonnyal hiszem, hogy meglátom ismét az Úr jóságát. Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved és várjad az Urat.
Szinte biztatja magát, és néha bizony rászorulunk erre. Minden okom megvan a félelemre, ha körülnézek, de miután körülnézek, felfelé nézek. Még mindig nem bízom igazán benne, mondani kell a lelkemnek, hogy ne hagyd el magad, vedd komolyan, amit eddig komolyan vettél. Igaz az, ami meg van írva Istenről. Most is rábízhatod nyugodtan magadat, és várjad azt, hogy Ő segíteni fog. Az imádság felemeli az ember tekintetét az őt körülvevő bajokról az őt megszabadító Istenre.
A 28. zsoltárt most olvastuk. Még arról is beszél, hogy a sírba szállókhoz hasonló. Ha Isten magára hagyja őt, akkor olyan tehetetlen, mint egy halott, és annyira nincs jövője mint egy halottnak. Felfalják ezek az ellenségek. És mit olvastunk a végén: „Az Úr az ő népének ereje, és megtartó erőssége. Áldd meg azért a te népedet.” Itt már nemcsak védelemről beszél, hanem áldást is remél.
Vannak a bűnbánó zsoltárok. Ilyen például a 32. zsoltár, ahol rendkívül szemlé-letesen írja le, hogy amíg elhallgatta a bűneit, recsegtek-ropogtak a csontjai, napestig jajgatott. „Éjjel-nappal rám nehezedett a kezed. Életerőm elhagyott, mint a nyári hőségben.” — Miután elmondja Istennek a bűneit: „te levetted rólam bűneimnek terhét.” Szinte maga előtt látja az ember, hogy egy kicsit felegyenesedik, mint aki megszabadult egy tehertől. Lélegzik egy nagyot, sok minden megváltozott, nem nyomasztja az, ami miatt majdnem összeroskadt. Minden egészen más. Pedig csak elmondta Istennek, de végre őszintén mondta el. Nemcsak a bajaitól ad menekvést Isten az imádkozónak, a bűneitől is.
A 34. zsoltárt gyakran szoktuk idézni, ahol szintén bevallja Dávid: fél. Úgy kezdő-dik ez a zsoltár:… amikor elváltoztatta értelmét Abimélek előtt, és mikor ez elűzte őt és elment. Fél Dávid, és nem tudja, mi következik rá, de elmondja félelmét Istennek, és ez lesz az eredménye: „Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak.” — Nemcsak a félelmeitől szabadul meg, még örülni van ereje.
A másik jól ismert bűnbánati zsoltár az 51., amit Dávid a Bethsabéval való vétke után mond, mikor Nátán próféta megdorgálja őt. Így kezdi: csupa bűn vagyok, reménytelen eset vagyok, semmi jó nincs bennem. Magzati állapotomtól fogva megfertőzött a bűn. És a végén az ember egészen elképed, ezért imádkozik: segíts engem, hogy tanítsam a bűnösöket a te utadra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád. — Hát ő kicsoda? Ő is vétkező volt, de közben bocsánatot kapott. Megvallotta a bűnét, és Isten Lelke biztosítja őt, hogy bocsánatot kapott. Ő pedig sokkal jobban fog tudni másoknak beszélni arról, hogy ne vétkezzetek, vagy ha mégis, van bocsánat, s mi annak az útja. Felszabadul arra, hogy másoknak is bizonyságot tegyen erről.
Tanulságos ebből a szempontból az 54. zsoltár is, ahol sorolja az ilyen panaszokat: idegenek támadtak ellenem, és kegyetlenek keresik lelkemet, akik nem is gondolnak Istenre. — A kiszolgáltatott embernek a kétségbeesett jajkiáltása. De így folytatja: Imé, Isten az én segítőm! Mintha most ismerne fel valamit. „Az Úr az én lelkemnek támogatója, ő bosszút áll ellenségeimen, kész szívvel áldozom neked: áldom a te nevedet, mert minden nyomorúságomból megszabadított engem.” — Valószínű, hogy korábban is átélte már ezt, most meg előre há-lát ad azért, hogy Isten szabadítása be fog következni.
Vagy nagyon jól lehet ezt szemlélni az 55. zsoltáron, — a Psalmus Hungaricuson, mert annak az alapján készült az a költemény és csodálatos zenemű, — ahol ömlik a panasz a zsoltárosból. Mondja, hogy legszívesebben elbujdosnék, mint a galamb, ha lehetne, mert ellenség vesz körül, hitetlenek nyomorgatnak, hazugságot hárítanak rám… S miután ezt elsorolja, így szól: Én az Istenhez kiáltok, és az Úr megszabadít engem. Ő meghallja az én szavamat. Kiszabadítja lelkemet. Vessed az Úrra a te terhedet, Ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy meginogjál.
Még egy bűnbánati zsoltárt említek, a 130.-at. Az elején azt mondja: Uram, ha a bűneimet számon tartod, végem van. Senki nem szabadul meg, ha te úgy bánsz velünk, ahogy érdemeljük. De miután a bűneit elsorolja, a végén még másokat is bíztat: „Bízzál az Úrban, az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás. Meg is szabadítja Ő Izráelt minden bűnéből.”
Az történik ilyenkor mindig, amit a 138. zsoltárban így olvashatunk: „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, megbátorítottál, lelkemben erő támadt.”
Van az imádságnak ilyen funkciója is. Ilyen áldott kísérő jelensége, hogy elsorolom Istennek azt, amit éppen most el tudok sorolni, mert ez foglalkoztat, ez terhel, ez bánt, ettől félek, vagy ennek örülök, ezért vagyok hálás. Ami ebből rossz, amit elsoroltam, azt Ő átveszi, ott marad előtte, és ad a helyére békességet, reménységet, belső tartást, sokszor fizikai meg lelki erőt, örömöt, derűt. Csupa olyan kincset, amit csak tőle kaphat az imádkozó. Kiöntöm a szívemet Istennek, és Ő megajándékoz mennyei áldásokkal. Ott marad előtte a félelem, a keserűség, a bűn, az önsajnálat, a bosszúvágy is, és ad a helyére lelki ajándékokat.
Érdekes, ha külön-külön vizsgáljuk a panaszzsoltárokat, a bűnbánatiakat és a bosszúzsoltárokat. Sokszor van példa arra, hogy elkezdi a panaszzsoltárt mondani a hívő, és egyszer csak bűnbánati zsoltárrá alakul át. Mert miközben panaszkodom azokra, akik engem, szegényt, bántanak, egyszer csak rájövök: rászolgáltam arra, hogy bántanak, én sem vagyok különb náluk. Sőt, lehet, hogy én provokáltam ezt a bántást. A panaszból bűnbánat lesz. Ezt nem lehet emberi erőlködéssel elérni. Ezt csak Isten Lelke tudja mindenkiben elvégezni, és ez sokszor imádság közben valósul meg.
Vagy elkezdi valaki a bosszú gondolatokkal, és ebből lesz bűnbánati zsoltár. Kívánom, hogy tördelje ki az ellenségem fogait, de eközben egyszer csak Isten Lelke megvilágosítja, hogy nekem is vannak fogaim, és én is harapós vagyok sokszor, meg éles a nyelvem is. Tudok sebezni finoman is, de gyilkos indulattal, s mindjárt rólam van szó, és én leszek más emberré az imádság végére.
Ezért nem jó, ha valaki megszokja, hogy felszínesen, néhány mondattal, hebehurgyán imádkozik. Az nem igazi imádság. Lehet néhány mondattal is, lehet egy-két szóval is imádkozni, de a hívő ember életéből nem hiányozhat az, hogy kiönti a szívét Istennek. Erre rá kell szánni az időt, keresni kell egy nyugodt helyet, ami egyre nehezebb ebben a világban, és a mi körülményeink között, de nem lehetetlen. Aki ezt megkeresi és megtalálja, az olyan kincset fog találni, amit eddig talán nem is ismert. Mert amit kiöntöttünk az Úr elé, az ott marad, és azt Ő számon tartja, megvannak a kéréseink is Őelőtte, de nem hagyja a helyét üresen, hanem ad nekünk ajándékokat.
Kicserélődik az ilyen imádkozó embernek sok gondolata, indulata, megváltozik a belső világa. Ugyanaz történik az ilyen imádságban, mint a lélegzéskor. Azt tudjuk, hogy a levegőnek a négyötöd része nitrogén, egyötöd része oxigén. Mi az oxigént használjuk fel, amikor beszívjuk, az sokféle égést táplál bennünk, és kifújjuk a széndioxidot. Amikor azt szokták mondani egy helyiségre, ahol sokan régóta szellőztetés nélkül vannak, hogy itt elfogyott a levegő, akkor tudjuk, hogy nem a levegő fogyott el, hanem az oxigén aránya romlott meg, és sok széndioxid került abba a levegőbe, és ezért egyre kevésbé tápláló és élvezhető. Amikor kiszellőztetünk, akkor ez az arány újra helyreáll. Megszabadulunk a káros széndioxidtól, és újra lesz megfelelő oxigén. S ha még mérgező gázok is kerülnek oda, sokszor szénmonoxid is, egy-egy rosszul égő alkalmatosságból, az meg egyenesen mérgez, akkor meg különösen fontos ablakot nyitni és megszabadulni a méregtől.
Az igazi imádkozó így szabadulhat meg sok méregtől, és kap a helyére éltető oxigént. Mennyei oxigént. Imádság nélkül megmarad a méreg bennünk, és minket rongál. Az ilyen mérges emberekkel nem szívesen vannak együtt mások sem. Vagy kiöntjük másokra ezt a mérgünket és megmérgezzük mások életét is. A család légkörét vagy az emberi kapcsolatainkat. Néha túlterhelünk másokat azzal, hogy a szívünket olyanoknak is kiöntjük, akiknek nem kellene. Egyre többen követik el azt a hibát, hogy a kiskorú gyermekeiket terhelik meg a maguk nagyon is felnőttes gondjaival, sokszor bűneivel. Nem ismerik ezt, hogy kiönthetem a szívemet az Úrnak. Ott a helye minden ilyennek. Ő az egyetlen, aki végighallgat, aki komolyan veszi, és aki nem hagy üresen elmenni, hanem ad a helyére valami mást. Akkor nem keseredik meg körülöttünk a világ. Akkor nem válunk olyanokká, akik mindig csak panaszkodnak, akiknek az élete taszító, akiktől menekülnek mások, mert segíteni nem tudnak, nem tudnak mit kezdeni azzal, ami a szívünkben van. Öntsem ki a szívemet az Úrnak!
Ehhez persze azt kell, hogy ismerjük azt az Istent, aki elé oda merünk állni és elmondani neki mindezt. Ehhez az kell, hogy vegyük komolyan, hogy Ő él és hall minket. Nyugodtan elmondhatunk neki teljes bizalommal mindent, mert abból nem lesz pletyka. Abból áldás lesz. Ő valami módon arra válaszolni fog. Meg kell tanulni bízni Őbenne feltétel nélkül. Meg kell tanulni az Isten országának a nyelvét: az imádkozást. Születésétől fogva senki sem tud imádkozni. Lehet, hogy tudunk imákat elmondani, de úgy beszélgetni a Mindenhatóval, mint gyermek, aki kiönti a szívét, azt meg kell tanulni. Ehhez pedig Isten Szentlelke is kell. Ehhez új élet kell, újjászületés kell. Utána meg gyakorolni kell, és így juthatunk el oda, hogy valóság lesz, amit Pál apostol mond: „szüntelen imádkozzatok.”
Ami nyomaszt, ami terhel, ami szorongat, ami aggaszt, amit nem tudunk megemészteni, mondjuk el Őneki. De mondjuk el az örömeinket, a hálaadásunkat is, és legyen ott a dicséret is.
Hadd fejezzem be azzal a bíztatással, amit a 62. zsoltárban olvashatunk. Egyenesen bátorít minket a 9. versében az ige: „Bízzatok Őbenne mindenkor, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi menedékünk.” Odamenekülhet hozzá bármelyikünk. Hitetlenül is szabad kiáltani Istenhez, — az még nem igazi imádság, de kiáltás, és Ő azt hallja, és lehet, hogy aközben döbben rá valaki: ez az én bajom, hogy nem is hiszem azt az Istent, akihez most kiáltok. Milyen furcsa ellentmondás. Ez támaszt vágyat az ilyen emberben. Ismerek ilyeneket. Meg akarom ismerni. Tényleg van ez az Isten? Értelmes dolgot cselekszem, amikor imádkozom? Emögött már mindig az Isten kereső szeretete van. És az ilyen ember meg fogja ismerni Őt, és megtanulja kiönteni a szívét előtte.

Ma tíz órakor lesz itt a szokásos tanévnyitó istentiszteletünk. Azért is hagytuk itt a díszítést a tegnapi esküvőkről, hogy hadd legyen kicsit ünnepélyesebb a gyerekeknek is. Ilyenkor a legkisebbek is itt vannak közöttünk. A gyerekek most vasárnapról vasárnapra a Lukács evangéliumát tanulmányozzák, és a most hallott szakasz következik a mai napra az ő számukra.
Ez a néhány mondat sokkal inkább felnőtteknek szól, mint gyermekeknek. Jézusnak ezek a szavai és az Ő egész magatartása, ami ebben a néhány mondatban tükröződik, a gyermekeink iránti felelősséget ébresztgeti bennünk. Vegyük sorra, kik a szereplői ennek a történetnek.
Szülőkről olvasunk itt, akadékoskodó tanítványokról, a főszereplő kétségtelenül Jézus, és ott vannak a gyerekek. Mi történik velük?
A szülőkről azt olvassuk, hogy Jézushoz hozták a gyerekeiket. De jól tették! Hova mindenhova viszik ma is az emberek, és olyan kevesen viszik Őhozzá. Szokás volt abban az időben, hogy a gyerekeket a születésnapjukon, különösen az első születésnapjukon egy rabbihoz vitték, hogy az mondjon valami kedveset neki, áldja meg. Ezt olvassuk itt is: „kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket.” Ezek a szülők Jézushoz viszik kisgyermeküket, tőle remélnek valami jót.
Érdemes egy kicsit gondolkoznunk azon, hova visszük mi a gyermekeinket, és ne csak a tulajdon gyermekeinkre gondoljunk. Mindazokra a kicsikre, akikért Isten felelősekké tett, akikkel foglalkozunk akár hivatásszerűen is, akikre hatással vagyunk, mert a környezetünkben, ha nem beszélgetünk is a gyerekekkel, mert talán ugyanúgy lenézzük őket, mint ezek a tanítványok, mégis hat a jelenlétünk, jellemünk vagy jellemtelenségünk. Kisugárzik, és áldássá lesz a számukra, vagy mérgezi őket. Fontos tudatosítanunk, hogy a gyerekekre hat a viselkedésünk, a gondolkozásunk. Nos, ők Jézushoz vitték őket.
Ismerek sok olyan öntudatos szülőt, akik azt mondják: nem kell vinni sehova, megoldom én a gyerekem minden problémáját. Ez merő nagyképűség, mert minden szülő tudja, hogy hányszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk, fogalmunk sincs, hogy ott, abban a helyzetben mit kellene tennünk. Egyébként is minden helyzet teljesen új, mert egyikünk gyermeke sem volt még korábban ötéves, tízéves, tizenöt éves, húszéves. Éppen most lett annyi, és nem gyakorolhattuk be, hogy ilyen idős korában mit kell neki mondani, hogy az a javára legyen. Egyébként is minden gyermek egészen másként kamasz, másként szerelmes, másként keseredik el a kudarcain. Minden helyzetben tapasztalatlan és tanácstalan a szülő. Aki becsületes és van benne valamennyi alázat, az tudja, hogy lépten-nyomon rászorulunk arra, hogy valaki segítsen. Egy-egy jó tanács ó, de sokat ér. Ó, de nagy dolog az, ha valaki ismeri már valamennyire az Úr Jézust, és hozzá viszi a gyermekeivel kapcsolatos problémát, sőt hozzá viszi a gyermekeit. Legyen példa számunkra ezeknek az ismeretlen szülőknek a Jézushoz menetele.
A másik véglet az, hogy fűhöz-fához szaladgál egy szülő vagy egy pedagógus, vagy valaki, aki elakad a gyerekekkel való bajlódásban. Mindenkit megkérdez, sokszor kritikátlanul kiszolgáltatja a gyermekét olyan lelki-szellemi hatásoknak is, amik megmérgezik, amiknek az átkos következményei csak később ütköznek majd ki. S milyen rossz az, ha valaki helytelen tanácsot ad és valami miatt azt megfogadja az illető.
Arra is figyeljünk fel, hogy ezek a szülők nem akkor vitték a gyerekeket Jézushoz, amikor valami nagy baj támad velük, hanem csak úgy, amikor még olyan kis aranyosak voltak. Akkor is lehet vinni Jézushoz, ha nagy baj van. Jairus a pozícióját kockáztatva borult le Jézus előtt, amikor kisleánykája a halálán volt. De nem kell feltétlenül megvárni, hogy ilyen nagy legyen a baj. Akkor is elment Jézus, sőt, mire odaért, már meghalt az a leányka, és Ő mégis feltámasztotta.
Vagy az a pogány kánaánita asszony, hogy könyörgött Jézusnak, hogy az én leánykám az ördögtől gonoszul gyötörtetik, gyere és szabadítsd meg. És minden akadályon átverekedte magát, és kibírta azt, hogy Jézus tudatosan néhányszor visszautasította, próbára téve a hitét. Állta a sarat. Jézus el sem ment, és a leányka megszabadult az ördögi megkötözöttségből, és egészen egészséges lett. Jézusnak ma is van hatalma a legnagyobb bajban is segíteni a gyermekeinken. A felelős szülő azonban nem várja meg, hogy gyermeke a halálán legyen, meg gonoszul gyötörtessék, hanem első perctől kezdve odaviszi őhozzá.
Hangsúlyos ebben a megállapításban az is, hogy ezek a szülők vitték a gyermekeiket és nem küldték. Sok olyan szülővel beszélgetek, akik szívesen küldenék a gyereküket, és a gyerekek, akik logikusan gondolkoznak, nem értik, ha az olyan nagyon jó, hogy ő az Úr Jézushoz menjen, (menjen templomba, olvassa a Bibliát, menjen el nyáron csendeshétre), akkor anyuka, apuka miért nem jön vele. Ez az egésznek a hitelét rontja meg, és beoltja a szülő ezzel a kettősséggel a gyermekét. Ha a gyermek fog majd hazudni, meg képmutatóskodni, vagy megtanulja, hogy itt mást kell mondani, amott meg egészen mást, akkor a szülő felháborodik, pedig ő adott rá példát. Ha tetszik, ő nevelte hazuggá és képmutatóvá gyermekét a magatartásával. Menjél gyerek, de én nem érek rá. Ha az olyan fontos, akkor hogy nem ér rá? Ha az olyan hasznos, akkor miért vonja ki magát a Jézustól jövő hatások alól egy szülő? — Olyan nagy ajándék, amikor viszik a szülők a gyermekeket.
Látom, hogy mennyire más a lelkületük azoknak a gyerekeknek, akik olyan családban nőhetnek fel, ahol nyár elején például az első szempont ez: mikor lesz a csendeshetetek? Aztán a többi nyári programot ahhoz igazítjuk, mert ez ilyen fontos. És együtt imádkozik a család otthon azért, hogy Isten áldása legyen azon a néhány napon, és a szülők is keresik a hasonló alkalmat, és még anyagilag is áldozatot hoznak, esetleg valami programról még le is mondanak, mert ez fontos. Ők tudják, hogy ez milyen fontos, nemcsak szőrmentén, félig-meddig, olyan langyosan, hogy azért megfordulunk a templomban, de az életünk, a gondolkozásunk távol áll attól, aki Jézus — hanem mindenestül alárendeljük magunkat neki. Ezt a gyerekek pontosan érzékelik, és ha nem beszél is otthon erről sokat a szülő, az életével hitelesebbé teszi, mintha gyakran erről lenne szó. Ezek a szülők vitték a gyerekeket, és nem küldték.
Sokkal mélyebbre hatol az ige azokban a gyerekszívekben, ahol a család meg is beszéli azt, amit vasárnap hallottak. Ahol ugyanúgy hozzátartozik esetleg a vasárnapi ebédhez, hogy ki-ki elmondja, mit hallott délelőtt, mit értett abból, mit nem értett, mi tetszett neki, mi nem tetszett, és helyükre kerülnek a dolgok, személyessé válnak az igék. Kiderül, hogy apukát is telibe találta az ige, és mától kezdve másként fog tenni valamit, mert Isten igéjéből azt értette meg. Erre felkapja a fejét a kicsi is: ez így működik, hogy meg lehet érteni valamit? A mindenható Isten, a láthatatlan, a hatalmas hozzám személyesen szól, és azt tenni kell, mint apu? Ez a hiteles prédikáció! [Aput be lehet itt helyettesíteni bármelyik családtaggal.]
Az az igazi, ha együtt megyünk Jézushoz. Ha a kicsinyeket, az erőtleneket visszük, és miközben visszük, minket, magunkat is erősít az ige, és aztán erősítjük egymást azzal az igével.
Akik nem gyakorolják, fogalmuk sincs arról, mitől fosztják meg a gyermeküket, ha nincs otthon családi áhítat. Ha azt a pár percet képtelenek rászánni, hogy a család együtt üljön le a Biblia köré, olvassanak abból egy rövid szakaszt, imádkozzanak úgy, ahogy a gyerekek életkorának megfelel, esetleg bővítsék aztán ezt a családi liturgiát: ha szívesen énekelnek, lehet énekelni is, lehet beszélgetni, ha a gyerekek szívesen beszélgetnek, ha nem, akkor nem kell erőszakoskodni. Isten igéjével hajtják nyugalomra a fejüket, és nem valami feszültséget keltő szörnyűséggel, amit a tv-ben láttak, vagy valami fojtott hangú veszekedéssel, amit drága szüleiktől kellett hallaniuk. Másként alszik, reggel másként ébred, és értékesebb magyar emberré formálódik, mert egészséges lesz az idegrendszere, és kicsi korában kialakul már egy olyan értékrendszer, amit Isten igéje ihlet. A szülő sokszor észre sem veszi, hogy mindezt hogyan formálja az a Jézus, akihez együtt mennek, akihez viszi a gyermekeit és ő is ott van velük együtt.
Miért vitték ezek a szülők Jézushoz a gyermekeiket? Ilyen egyszerű szót olvasunk itt, hogy megérintse őket. Említettem, hogy szokás volt, hogy a rabbi áldja meg a gyereket a születésnapján, vagy annak a táján. Tegye rá a kezét, és mondjon valami olyan jó kívánságot, ami mint egy imádság Istenhez száll, és lehet várni, hogy Isten meghallgatja azt, és ennek folyományaként ad a gyermeknek valami jót. Ez volt az áldás. Maga az áldás szó betű szerint lefordítva azt jelenti: jót mondani, eulogeo. Valami jót mondani, de ezzel a hittel, hogy én ezt imádságként mondom a Mindenhatónak, aki áldjon meg téged, adja meg neked ezt a jót, vagy ennél sokkal többet, mert neki ez a szokása, hogy általában többet ad, mint amennyit kérünk vagy kívánunk.
Hogy érintse meg őket — itt megint érdemes elgondolkoznunk. Miféle érintéseket kapnak a gyermekeink, és miféle érintéseknek szolgáltatjuk ki őket? Vannak olyan érintések, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. A korszellem állandóan körbenyalogatja őket, tetőtől talpig érinti, deformálja, formálja a gondolkozásukat, az egész életüket. A környezetük érinti őket, és nem tudjuk megvédeni. Hozzák haza már az óvodából a trágár kifejezéseket, maguk sem tudják, mit jelent, de a Pisti aznap húszszor elmondta, benne marad a fülében, és az ilyenre mindnyájan fogékonyabbak vagyunk, mint a jóra, az igazra és a szentre.
Aztán kitesszük őket meggondolatlanul egyéb hatásoknak is. Hadd iratkozzanak be ők is Harry Potter varázsiskolájába, és nyaldossa körül őket sok olyan okkult hatás, aminek a következményeinél majd csodálkozunk: miért kiabál éjszaka, miért pisil be tizenkét évesen, noha eddig nem csinálta, miért lett olyan agresszív, miért olyan szétszórt. Szidjuk, hogy miért nem tanul jobban, de hogy esetleg mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy képtelenné vált a korábbi koncentrálásra, hogy a szétszórtságának valami olyan oka van, hogy megérintette őt valami, aminek nem kellett volna — erre olyan kevesen gondolnak. Még amikor felhívjuk is a szülők figyelmét erre, nagy kételkedéssel fogadják. Csak ha valaki kipróbálja: hátha mégis az lehet oka, s kiderül esetleg, hogy az, akkor csodálkoznak nagyon. Milyen hatásoknak tesszük ki őket?
„Hogy érintse meg őket”. Itt az a meglepő, hogy Jézus ennél sokkal többet ad nekik. Azért viszik oda, hogy érintse meg őket, Ő pedig egy meghívót nyújt át nekik. Meghívót az Isten országába. Miközben megérinti őket, teljesíti a szülői kívánságot is, aközben kinyitja előttük a mennyország kapuját, s azt mondja: gyertek, ti is hivatalosak vagytok ide. Sőt kitágítja a kört, és azt mondja a szülőknek, akik csak a gyerekeiket vitték oda, hogy gyertek, ti is beléphettek ide. Sőt csak akkor léphettek be, ha úgy fogadjátok Istennek ezt az ajándékát, mint a gyermekek. — Majd erre később visszatérünk.
Hogyan lehet ma odavinni egy gyereket Jézushoz és kérni, hogy érintse meg? A legegyszerűbb és legtermészetesebb módja ennek a gyerekekért való komoly imádkozás. Mikor kell elkezdeni a gyermekemért imádkozni? — kérdezte egyszer valaki. Az jutott eszembe, amit Kodály Zoltán mondott, mikor megkérdezték tőle: mikor kell elkezdeni a gyerekek zenei nevelését? Azt mondta: a születésük előtt kilenc hónappal. Imádkozni is akkor lehet elkezdeni értük, sőt a fogantatásuk előtt már lehet kezdeni imádkozni értük. A születésük előtt kilenc hónappal, meg öt hónappal, meg egy hónappal is, meg utána is, meg amikor már nekik vannak gyerekeik, akkor is… Szüntelen, egyfolytában, és akkor ott vannak az Úr Jézus előtt. Egy olyan erőtérbe kerülnek így, ahol nagyon sok mindentől védve lesznek. Olyan kevés hívő szülő is hiszi ezt el, és veszi ezt komolyan.
A napokban olvastam. Az imádkozó szülő hatalma című könyven: „Ha gyermekünk élete rosszra fordul, önmagunkat hibáztatjuk, amiért nem vagyunk tökéletes szülők. De ha tökéletes szülő lennél is, gyermeked élete attól nem változik meg. Ráadásul tökéletes szülő nincs. Senki sem tökéletes. Az imádkozó szülő hozhat változást a gyermek életébe. Isten azt akarja, hogy imádkozó szülők legyünk, nem azt, hogy tökéletesek.”
Imádkozó szülők pedig sok csodáról tudnak beszámolni. Hogyan akadályozott meg Isten valami rosszat. Hogyan adott megoldást, valami megoldhatatlannak látszó nyomorúságra. Hogyan adott kiutat a zsákutcából. Erőt egy teherhez. Világosságot a sötétségben. Hogyan változtatta meg azt a gyermeket, vagy annak egy elhatározását, amit senki más megváltoztatni nem tudott volna.
Engedjük, hogy ez a mondat a mai nap folyamán még tovább is dolgozzék bennünk: „Gyermekeket vittek Jézushoz, hogy megérintse őket.”
A történet további szereplői a tanítványok. A tanítványok nem engedik Jézushoz ezeket a szülőket. Pontosan nem tudjuk, miért. Két valószínű oka lehet ennek. Az egyik az, hogy a tanítványok azt tanulták — nem Jézustól, hanem más rabbiktól —, hogy gyerekekkel foglalkozni nem érdemes, hiszen még nem tudják felfogni a törvényt, márpedig a tanító a törvényt tanítja az embereknek. Majd ha felcseperednek, majd ha felnőnek.
Kis buták — ahogy ma sokszor mondani szokták, és én kardoskodom állandóan amellett, hogy ez nem igaz. Ők nagyon okosak, értelmesek. Még nem nőttek meg olyan magasra, mint a felnőttek, de ők a maguk szemével, onnan lentről, igen jól érzékelik a valóságnak azt a részét, ami eljuthat a tudatukig. Sokkal tisztábban és kritikusabban sokszor, mint mi.
A másik ok az lehetett, hogy Jézusnak ez volt az utolsó útja, amelyiken itt ezek a szülők hozzá viszik a gyerekeket. Egymás után többször is beszélt tanítványainak arról, hogy Ő most Jeruzsálembe megy, ott letartóztatják, megkínozzák, megölik és a harmadik napon feltámad. Valószínű, hogy ez rányomta a bélyegét Jézus hangulatára is azon az úton. A tanítványok érzékelhették, hogy ez nem szokványos út, ez az utolsó út, ez már a Golgotára vezet. Jézusnak ezt a tanítását nem egészen értették, ez kiderül több helyről, de rájuk is rátelepedett ennek a súlya. Itt valami nagy dolog készül, itt valami tragédia fog bekövetkezni. Nyomottabb lehetett a hangulat ezen az úton, mint egyébként. Talán Jézuson is meglátszott ez.
A legtöbb írásmagyarázó feltételezi, hogy kíméletből nem akarták odaengedni a gyerekeket. Van most Jézusnak elég baja enélkül is, hagyják Őt békén. Így is folyamatosan tanít, napok óta gyalogolnak már. Északról indultak, és itt éppen Jerikó előtt voltak. Onnan nincs messze Jeruzsálem. Hosszú út van mögöttük, ne foglalkozzunk most már a gyerekekkel. Kedves szándék ez a szülőktől, hogy simogassa meg őket, majd megsimogatja más, hagyják békén az ő Mesterüket.
Mindegy, mi volt az oka, és kár ezt nekünk találgatnunk is. Lényeg az, hogy valami olyat tettek, amivel Jézus nem értett egyet. Merő jó szándékból is sok mindent tudunk úgy tenni, hogy az nem illik bele Isten megváltó szándékába, vagy nem viszi előbbre Isten tervének a megvalósulását. Nem az minősíti egy-egy cselekedetünket, hogy jó szándékból tettük, hanem az, hogy egyezik-e Isten szándékával. Nekünk ezt kell mindig őszintén és komolyan megvizsgálnunk.
Nem olyan régen elemeztük Péternek a magatartását Cézárea Filippinél, amikor csupa jó szándékból mondott valami olyat, ami miatt Jézus keményen megdorgálta. Sőt, amiről kiderült, ördö-gi ihletésű gondolat volt. Hogy tudniillik Jézus kerülje el a keresztet, és ne vállalja a váltsághalált. Csupa jó szándékból is tudunk nagyon sok rossz dolgot tenni, ami az Isten minősítése szerint rossz. Le kellene szállnunk a magas lóról e tekintetben is: nem én döntöm el, hogy valami jó vagy nem jó, hanem akármi jut eszembe, azt az Uram elé viszem: Uram, kell ezt nekem tennem? Ennek az ideje van most? Nekem kell ezt tennem, vagy valaki majd sokkal jobban elvégzi? Az engedelmes hívő embernek ez reflexévé válik, és azonnal, őszintén kérdezi az Urat, és ha akárhogy elhatározta is már, és akármennyire szeretné is, félreteszi, ha kiderül róla, hogy az nem illik Isten tervébe.
Érdemes itt azt is megkérdeznünk: nem mi vagyunk-e akadályai sokszor annak, hogy mások odajussanak Jézushoz, akármilyen szándékból is, vagy akármilyen bűneink, tisztátalanságunk következtében. Előítéletünk van valakivel szemben: annak nem érdemes erről beszélni. Vagy a magunk nehézkessége, a régi természetünk valamely tulajdonsága, bármilyen engedetlenség, vagy tisztátalanság, törvényeskedés nem taszít-e el embereket Jézustól? Lehet, hogy a legjobb szándékkal ott állunk a Jézushoz vezető úton, és mi állunk útjukban azoknak, akik szeretnének hozzá jutni. Isten őrizzen meg attól, hogy ilyen útban állók, „úton-állók” legyünk, és Isten segítsen arra, hogy vonzó legyen a hívő életünk. Ha nem beszélünk is róla, megkívánják mások, és azért menjenek Jézushoz.
A harmadik szereplő az Úr Jézus. Tulajdonképpen ez a kicsi jelenet a mi Megváltónk nagy szívét ragyogtatja fel előttünk. Ilyen Jézus. Valóban igaz mindaz, amit az írásmagyarázók feltételeznek, mert a tényeket nem kell feltételezni, a tény tény volt, hogy ez az utolsó útja volt, hogy a kereszt már előrevetette árnyékát, hogy Jézus a halálára készült, és tudta, hogy az milyen rettenetes fizikai és lelki szenvedésekkel és kínokkal fog járni. Igazán érthető lenne, hogy most már önmagával van elfoglalva, és nem holmi gyerekekkel bajlódik. Ez a mi gondolkodásunk. Ő azonban még itt sem önmagával foglalkozik. Ő másokkal foglalkozik, és foglalkozik velük.
Félreteszi a maga fáradtságát, minden személyes kínját és terhét. Neki fontosak ezek az idegen gyerekek, örül ennek a szülői szándéknak, hogy hozzá hozzák, hogy megérintse őket. S nemcsak megérinti. Márk evangéliumában azt olvassuk, hogy az ölébe veszi, megsimogatja, és kezét rájuk téve megáldja őket. Egészen közeli kapcsolatba kerülhetnek ezek a gyerekek vele. Egészen személyes kontaktus jön létre. Ezt nem a szülők ügyeskedték ki, hanem Jézus ment elé ennek a szülői vágynak, és sokkal többet ad, mint amire azok gondoltak.
Jellemez-e minket egy kicsit is ez a jézusi lelkület, hogy bármikor kész vagyok félreállni? Kész vagyok félretenni a magam gondjait, nehézségeit. Annyira tele vagyok velük, hogy legszívesebben mindig arról beszélnék. Olyan jól is esik sajnáltatni magamat, meg hívjam már fel a figyelmet magamra, és legyen egy kicsit szó énrólam. Jézustól mindez teljesen távol állt. Legyen szó azokról, akik vágyakoznak Őutána. Végezzük most el azt, amire azoknak szükségük van. A gyerekeknek nem előadást tart, nem ismétli meg a Hegyi beszédet. A gyerekeknek azt adja, amire nekik van szükségük, és amit ők el tudnak fogadni. Személyes kontaktus, simogatás, áldás. Tanítás itt nem hangzik, de ennek kapcsán elhangzik egy fontos tanítás a felnőtteknek. — Ez az, amire visszatérünk.
Ott tartunk, hogy ez a jézusi lelkület jellemző-e ránk, vagy egyáltalán kívánatos-e nekünk? Vannak őszinte emberek, akik megijednek ettől. Azt mondják: én félnék így élni. Akkor én sose leszek fontos senkinek? Akkor én nem panaszkodhatom? Akkor, ha ilyen terhek alatt roskadozom, arról nem szabad beszélni? Mindig csak a mások baja foglalkoztasson, másokért vagyok én ezen a világon? Ezt el kell dönteni. Jézus azt mondta: igen, másokért. S miközben valaki ezt vele vállalja, aközben tapasztalja meg: dehogynem panaszkodhatom. Dehogyis egyedül hordozom a terheimet! Ketten visszük azt, és a nehezebbik részét Ő viszi. És miközben neki engedelmeskedve másokért élek, az én életem is könnyebb és gazdagabb lesz. Ebben a szolgálatban pedig soha nem leszek egyedül. Pontosan eközben éli át a hívő a Krisztussal való szoros közösséget.
A missziói munkamezőn, a szeretetszolgálat néha nehéz terepén, ott van együtt azzal a Krisztussal, aki egész földi élete során ezt csinálta, aki ezért jött. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért. Erre hívott el minket is. Aki ezt boldogan és bizalommal vállalja, az majd megtapasztalja, hogy az Isten országában más törvények érvényesek, mint a fizikai világban, mert ha nehéz a magad terhe, vedd fel a másikét is, és könnyebb lesz. Erre azt mondja egy nem hívő ember: eszetlenség. Azt mondja, aki ezt kipróbálja: csoda, valóban így van.
Ez a jézusi lelkület legyen csak kívánatos előttünk és próbáljuk ki, mielőtt még megállapítanánk, hogy nem bírom, nem nekem való. Higgyük el, hogy ez lenne a keresztyénségben való növekedés, fejlődés: egyre kisebbé válni, egyre többekkel törődni, és legyen mindig fontosabb a másik, mint magam. Még egy ilyen kritikus, kiélezett helyzetben is, ahol mindenki megértené: most aztán Jé-zus lehúzta a redőnyt, most már magával foglalkozik. Hiszen ott sem magával foglalkozik, hanem az egész emberiség bűnét veszi a vállára, és azt cipeli, csak nem látjuk, mi alatt roskadozik. De eközben a kicsi gyerek is fontos neki, meg az a szülői vágy, hogy az ő gyermekét is érintse meg és áldja meg.
Érdemes itt elgondolkoznunk azon is: megadjuk-e a családban, meg a környezetünkben mindenkinek azt, amire neki szüksége van. A kicsinek, hogy az ölembe bújhasson, a nagynak, hogy megbeszéljük, a másiknak, hogy végighallgatom stb. és az egész társaságnak, hogy szüntelen imádkozom értük. Berendezkedtünk-e erre, hogy mindenki megkaphatja tőlünk, amire szüksége van? Jézus ezeket a kicsiket az ölébe vette.
Hadd kérdezzem meg: ismerős-e nekünk, hogy mi bújunk oda a mi Megváltónk ölébe, mint egy kisgyerek? Sikerült-e megszabadulni már attól a velünk született büszkeségtől, amelyikkel, még ha sírhatnékunk van, akkor is azt hazudjuk: jókedvűek vagyunk. Amelyikkel nem merünk őszinték lenni. Nem merjük néven nevezni bűneinket, bevallani tévedéseinket. Elmondani neki őszintén: nem bírom tovább, vagy tanácsot kérni, és azt megfogadni. Ismerős-e ez az odabújás?
Életem legnehezebb helyzeteiből kedves emlék ez, hogy tényleg, mint egy kisgyerek bújtam oda egy-egy este az én Uramhoz: Uram, nem én vállalkoztam erre, te raktad rám ezeket a terheket, lá-tod, nem bírom. Azt is tudom a fejemmel, hogy nem is a magam erejével kellene cipelni, csak megpróbáltam ma a saját erőmmel, de nem megy. Hiszem, hogy adsz erőt. Nem tudom most elképzelni, hogy hogyan, de hinni akarom, mert te megígérted. És ott kipanaszkodja magát a kisgyerek, aztán regenerálódik. Jézus talpra állítja, mint erős férfi megy tovább és viszi a terheit.
Merünk-e kisgyerekekké válni? Vagy ami fontosabb kérdés: tudunk-e egyáltalán kisgyerekké válni?
A negyedik gondolatunk: Jézus azt mondja: ha olyanok nem lesztek, mint ezek a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába. Aztán megismétli egy kicsit elmélyítve: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba. Mit jelent ez? Nem azt mondja Jézus, hogy kisgyerekekké kell lennetek, hanem olyanokká, mint a kisgyermekek. Nem azt mondja: ezeké a kicsiké a mennyek országa, hanem az ilyeneké a mennyek országa. Milyenek az ilyenek? Ha az összefüggést megnézzük, egészen világos, hogy Jézus mire utal itt.
Ezt a néhány mondatot megelőzően a farizeus és vámszedő példázatát mondja el Jézus a hallgatóknak. Közvetlen utána a gazdag ifjú rohan oda hozzá: jaj, jaj, mielőtt még elmennél, nekem is lenne egy kérdésem: hogyan lehet üdvözülni? A példázatban a farizeus is, meg a gazdag ifjú is magabiztos, öntelt, büszke, vallásos emberek, akik tudják, hogy ők sok mindent teljesítettek. Sőt egyikük azt állítja, hogy ő mindent teljesített, amit egy derék, vallásosnak teljesítenie kell. Éppen ezért most neki jár, jár az, hogy az Isten jutalomként adja neki az üdvösséget. Jézus mindkét példázatban arról beszél, hogy az üdvösség nem jár. Nekünk egy valami járna, ha Isten csak igazságos lenne és nem szerető is: az ítélet. Rászolgáltunk az ítéletre, ezt meg-érdemeltük. De semmi jót nem érdemlünk.
Az üdvösség ajándék. Nem lehet megfizetni, nem lehet rászolgálni, nem lehet kiérdemelni, s egyáltalán Istent nem hatják meg a mi teljesítményeink. Azokra kár hivatkoznunk. Ő ajándékot kínál. Ez olyan nagy kincs, amit nem lehet megfizetni. Nekünk egyébként sincs olyan fizető eszközünk, ami a mennyben is érvényes lenne. Jézus fizette meg az árát, s mivel Ő megvásárolta ezt nekünk, Isten ajándékként kínálja. Kié lesz az üdvösség? Aki ezt kész ajándékként elfogadni. Aki nem akar érte fizetni, aki nem hivatkozik a teljesítményére, aki olyan, mint egy kisgyerek. Kínálnak neki valamit, megnézi, megfogja, ha bele lehet harapni, feltétlenül beleharap azonnal, és elszalad vele. Jó esetben megköszöni, ha nagyon jól nevelt. Hogyan fogadja a gyerek az ajándékot? Úgy, hogy elfogadja. Nem okoskodik, mint a felnőtt: milyen hátsó szándéka lehet annak, aki ezt kínálja, biztos-e, hogy ez ajándék? Bizonyos, hogy kell ez nekem? Hogyan kell majd ezért később fizetnem? Nem spekulál a kisgyerek, bízik abban, aki ajándékot kínál, és elfogadja. Erre utal itt Jézus: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.”
Van-e bennünk már ennyi önismeret, hogy rászorulunk? Van-e annyi bátorság, hogy ezt ki is mondjuk? Van-e annyi alá-zat, hogy mint egy koldus, tartjuk a kezünket. Van-e annyi bizalom a mi mennyei atyánk iránt, hogy Ő nem akármit tesz a kezünkbe, hanem igazi értékeket kínál nekünk? Megszületik-e a hála a szívünkben, ami meg szokta fordítani egy ember egész életét, és hálából egész életét annak adja, aki neki adta ezt a legnagyobb ajándékot, magát az életet, az örök életet?
Szeretnék ma bátorítani mindenkit, hogy merjünk kisgyerekek lenni. Merjünk ma odabújni a mi Urunkhoz. Merjünk ma kíméletlen őszinteséggel vallani neki mindarról, ami bennünk van, ami nyomaszt, amitől félünk, amit elhibáztunk, ahol elakadtunk. Ő úgyis a valóságot látja, s végre egyszer az Ő színe előtt mi is láthatnánk a valóságot. S aztán ad nekünk majd ajándékokat. Nemcsak megérint, hanem meg is áld és meg is ajándékoz.

Két héttel ezelőtt megállapítottuk, hogy az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben milyen gyakran van szó arról, hogy a hívők örültek, pedig sokszor a külső körülményeik igen nyomorúságosak, sőt veszedelmesek voltak. Elhatároztuk, hogy sorra vesszük, mi-mindennek tud örülni Isten gyermeke.
Láttuk, hogy a világ természetesnek tartja, hogy az öröm alkalmi élmény, ami az életünk körülményeinek az alakulásától függ. Ha a körülményeink kedvezően alakulnak, van örömünk, ha nem kedvezően, nincs. Az öröm illan, hamar eltűnik, hol van, hol nincs. Ezt magától értetődőnek tartják.
Ezzel szemben a Szentírás arról szól, hogy Isten az övéinek állandó örömöt ajándékoz. Pál apostol sokszorosan nehéz körülmények közül, a börtönből ezt írta a filippi gyülekezetnek: Én pedig ilyen körülmények közt is örülök és örülni is fogok. Javasolom nektek is, hogy örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek. Ebben a mondatban adja meg a kulcsát annak, hogyan lehet mindig öröm valakinek a szívében. Azt mondja: az Úrban. A feltámadott élő Jézus Krisztussal való lelki közösség a forrása a hívő ember örömének. Mivel ez a közösség állandó, ez az öröm is állandó. Megmarad akkor is, ha nehéz, sötét napok jönnek, ha fájdalmak között vezet az útja a hívőnek. Ez az a „mégis” ö-röm, amiről beszéltünk, amivel nehéz körülmények között is tud örülni és másokat is felvidítani Isten gyermeke.
Elhatároztuk, végignézzük, mit mond erről az Apostolok cselekedeteiről írott könyv. Nem tudom, ki gyűjtött ki már néhány olyan igét, amit javasoltam a múltkor, és ki csodálkozott azon, hogy valóban mi-mindennek örülhet Isten gyermeke. Lehet ezt még pótolni.
A múltkor egy ilyen forrást vizsgáltunk meg: Isten gyermeke örülni tud annak, ha látja az Isten kegyelmét. Vagyis, ha látja a kegyelmes Isten munkáját mások vagy a saját életében. Aki Isten kegyelmét hittel elfogadja, annak a szívében az örömnek és a hálának a kiapadhatatlan forrása fakad fel. Láttuk, hogy még nyelvileg is milyen meggyőző ez az összefüggés, mert az Újszövetség eredeti nyelvében, a görögben a kegyelem és az öröm szó közös gyökből ered. Ezt láttuk a múltkor.
Ma pedig az első keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást a felolvasott ige. Minek örültek ezek a legelső keresztyének, Jézus első tanítványai Jeruzsálemben? A róluk szóló híradás ezzel fejeződik be: mindezeket cselekedték nagy örömmel és tiszta szívvel. Miket cselekedtek? A gyülekezet négy tevékenységét sorolja fel alapigénk: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”
Melyik mit jelent?
Az apostoli tanítás a Krisztusról szó-ló tanítás továbbadását jelentette. Vagyis az apostolok elsőrendű feladatuknak azt tartották, hogy az Ószövetség igéit is ebben a szellemben értelmezzék, és amit ők, mint Jézus mellett munkálkodók éveken át láttak és hallottak, azt mondják el hallgatóiknak. Krisztus tetteinek, gondolatainak, egész személyiségének a megismertetését látták legfontosabb feladatuknak.
A közösség azt jelentette, hogy ők mindnyájan egyenként úgy tekintették magukat, mint egy egységes közösség tagjait, amely közösség úgy működött, mint a közlekedő edények: ahova valami többlet érkezett, az azonnal kiegyenlítődött, és eloszlott egyenletesen, elvándorolt oda, ahol valami szükség volt. Azt olvassuk: folyamatosan segítették egymást anyagilag is, természetbeniekkel is. Ezért nem volt közöttük nélkülöző. Sokan voltak abban az időben, akik nem tudták magukat eltartani. S ha nem volt, aki gondoskodjék róluk, nehéz helyzetbe kerültek. A keresztyének között ilyen nem volt. Gondoskodott róluk a gyülekezet, mert egy közösségnek tekintették magukat, ahol egyenletesen kell elosztani a gondokat is, az örömöket is, és kinek-kinek a szüksége szerint a javakat.
A kenyér megtörése mindig az étkezést jelentette. A kenyér közös megtörése a közös étkezés. Ha csak tehették, összejöttek közös étkezésre. A Korinthusi levélben azt olvassuk, hogy minden este összejöttek a korinthusi keresztyének. Együtt vacsoráztak, és a vacsora általában úrvacsorába torkollott. Mert nemcsak az egymással való testvéri közösséget akarták folyamatosan ápolni áldozatok árán is, hanem a feltámadott Krisztussal való hitbeli közösséget is, és ennek az egyik módja az úrvacsorában való részesedés. Az 1Kor 11-ben Pál apostol részletesen ír erről.
Folyamatosan gyakorolták az imádkozást. Sokféleképpen meg lehet határozni az imádkozást, most mondjuk a legegyszerűbbet: Isten gyermekeinek mennyei Atyjukkal való bensőséges beszélgetése. Lehet ezt egyedül is végezni, de ha többen együtt, egy akarattal mondják, abban még több erő van. Isten nagy ajándéka ez a benne bízóknak.
Igehallgatás, egymás segítése, az Úrral és az egymással való közösségápolás, és imádkozás. Miközben ezt gyakorolták, mint ennek mellékterméke, vagy szebb kifejezéssel: kísérője, megjelent életükben az öröm. Az az öröm, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Az az öröm, ami az üldözések idején, nagy nyomorúságok közepette is ott volt a szívükben, amit csodáltak a kívülállók, néha még az ellenségeik is. Hogy tudnak ezek ilyen körülmények között is hálát adni, Istent dicsőíteni? Hogy tudnak ezek örülni egymásnak, meg örömmel közeledni másokhoz? Így, hogy ez a forrás táplálta az örömüket.
Most az úrasztalához készülve, jó lenne, ha őszintén megvizsgálnánk: öröm-e nekünk az igehallgatás? Hogyan szoktunk egy-egy vasárnapra, vagy bármilyen igealkalomra készülni? Ha csak egy családi háznál jönnek is össze néhányan a Biblia körül, ünnep-e nekünk mindig az, amikor a mindenható Isten szava érkezik el a szívünkhöz egyszerű emberi bizonyságtételen keresztül? Egyáltalán túllátunk-e az emberi beszéd töredékességén, és azzal az igénnyel jövünk-e, hogy Istentől, a mi mennyei Atyánktól szeretnénk olyan igazságokat hallani, amiket csak Ő tud mondani, és amik a leghatásosabban formálják az életünket? Készek vagyunk-e bármit félretenni azért, hogy vele találkozhassunk és az Ő igéjét hallhassuk? Fontosabb-e ez nekünk mindennél?
Aztán öröm-e nekünk adni olyan természetes egyszerűséggel, ahogy ők gyakorolták? Észreveszem a szükséget, ha tudom, kielégítem, és ezzel be van fejezve. Nem várok érte hálát, már miért lennének hálásak nekem? Mid van, amit nem úgy kaptál? — mondja a Szentírás. Én csak továbbadtam valamit abból, amit én is úgy kaptam, és ez kitüntetés a számomra, hogy Isten használ engem ebben az Ő gondviselő munkájában, és eszköze lehetek. Senki nem tartozik nekem azért, mert szolgáltam és adtam bármit az időmből, a gondolataimból, a pénzemből. Hálás vagyok Istennek, hogy használ engem ebben. Egyáltalán van-e szemünk észrevenni mások szükségét, akár az otthoniakét? Van-e szívünk, amelyik mozdul ilyenkor és mozdítja a kezünket? Öröm-e nekünk az, ami az első keresztyéneknek az volt?
Aztán öröm-e az egymással való közösség? Hogy nem egyedül kell valahol Isten igéje után sóvárognunk, imádkozó testvér után vágyakoznunk, hanem vannak hívők a közvetlen közelünkben, összejöhetünk, találkozhatunk sokféleképpen, sokféle hasznos céllal, és ápoljuk-e ezt a közösséget? Ez mindig áldozatot jelent.
Van egy régi kínai közmondás, amelyik így hangzik: Ne engedd, hogy a barátodhoz vezető ösvényt benője a fű. Mert ha gyakran jártok ide-oda, akkor nem növi be a fű. Hozunk-e áldozatot azért, hogy a lelki testvéreinkhez vezető ösvényt ne nője be a fű? Kérdezem: mit szoktunk félretenni azért, hogy ezt tudjuk ápolni? Egyáltalán tudatos-e bennünk, hogy az újjászületett hívők ma is egy egységes testet alkotnak? Egy egységet. Ezt nevezi a Biblia Krisztus-testnek, amelyiknek a feje Ő maga. Mi mélységesen összetartozunk. Egy lélekkel itattattunk meg, és ugyanaz a Fő irányít mindnyájunkat.
Ápoljuk-e az Úr Jézussal való hitbeli közösséget? Öröm-e nekünk az úrvacsora? Miközben minden alkalommal őszinte bűnbánattal kell, hogy idejöjjünk, aközben ott van-e a szívünkben az az öröm, hogy van hova jönnünk, van kihez jönnünk, hogy már megint fogad minket a mi Urunk, hogy még mindig nem fogyott el az Ő türelme, hogy ismét engedélyez újrakezdést, hogy le lehet zárni elrontott szakaszokat és vele lehet továbbindulni. Öröm-e nekünk? Olyan szép az az úrvacsorai énekünk: Örülj szí-vem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. A bűnbánat mellett ott van-e a szívünkben újra és újra ez az öröm, a bocsánatot nyert bűnösöknek az öröme?
Öröm-e az imádság, az, hogy egyedül is és közösen is gyakorolhatjuk? Vagy pedig olyan kötelesség, amin igyekszünk minél hamarabb túlesni, amit ha csak lehet, halogatunk, és amennyire lehet, lerövidítjük, vagy csak a bajban nyílik az ajkunk imádságra, vagy soha? Az elmé-lyült, nyugodt, komoly imádság ismerős-e számunkra?
Ezek táplálják a hívő örömét: az igé-ben való öröm, a testvéri közösségben való öröm, az adás öröme, meg az elfogadás öröme, mert hol én szorulok rá, hol a másik, és az imádkozásnak az örö-me. Hányan örülnének, ha lenne hova menniük vasárnapi istentiszteletre, ha lennének a közelükben hívő testvérek, akikkel együtt megbeszélhetnek egy igét, és együtt imádkozhatnak, ha ott lenne közel a lehetőség, hogy úrvacsorázhassanak!
A nyáron sokfelé járva láttam, hogy hány ember szomorúságának oka, hogy mindettől meg van fosztva. Hány hitre jutott fiatal megy haza azzal a szorongással, hogy most mi lesz otthon? Náluk nincs gyülekezet, nincsenek fiatalok. Ki tudja, mennyit kell biciklizni, motorozni vagy vonatozni, hogy gyülekezetet találjon, ahol igét hallhat, ahol testvérek mosolyognak rá, ahol esetleg el is mondhatja, mi bántja, vagy mi az öröme, mert nincs se a családban, se a közvetlen környezetben olyan, akinek természetes lenne, hogy együtt leülnek imádkozni. Hányan örülnének, ha Isten ilyen gazdagon kínálná nekik a lehetőséget, mint nekünk. A mieink pedig sokszor panaszkodnak, nyafognak, elégedetlenkednek: ez se jó, az se jó, meg ekkor sem jó, akkor sem jó az alkalom, a találkozás, meg messze van, nem éri meg. Közben nem vesszük észre, hogy az örömtelenségünk egyik oka ez is lehet. Nem megyünk a forráshoz.
Jó lenne, ha ma magunkba szállnánk, és őszintén megvizsgálnánk: hálásak vagyunk-e Istennek azért, hogy ilyen források buzognak itt körülöttünk. Iszunk-e ezekből, viszünk-e másoknak, és úgy lépünk-e oda másokhoz, mint akik testvérekké válhatunk, és akikben testvért találhatnak? Netalán akin keresztül érkezik meg hozzájuk ige, hiszen Isten erre is használni akar bennünket.
Az első keresztyének örömének az egyik forrása tehát ez volt: tudatosan ápolták az Úr Jézus Krisztussal való közösségüket és az egymással való közösségüket. Ebből a forrásból folyamatosan áradt a rájuk jellemző öröm. Ez viszont azt jelentette, hogy ennek a közösségi gondolatnak természetesen, magától értetődően alárendelték mindig az egyéni szempontjaikat, törekvéseiket és érdekeiket. Pontosabban: felismerték, és komolyan vették, hogy minden egyéni, hétköznapi feladatukat is akkor fogják tudni igazán jól elvégezni, ha jól be vannak ágyazva ebbe a két közösségbe: a Krisztussal való személyes, közvetlen közösségbe és a hívő testvérekkel való közösségbe.
Ez a gondolat teljesen idegen a mi korunktól, hogy a magam egyéni érdekeit és szempontjait rendeljem alá a közösségnek. Ez egyáltalán nem korszerű ma. Ma a társadalom vészesen individualizálódik, vagyis egyénekre esik szét. A legtöbb embernek az a természetes, hogy a legfőbb érdek az én érdekem. Az én céljaimat akarom most mindjárt elérni. Teljesen idegen a legtöbb embertől az, hogy az én személyes pillanatnyi érdekemet anyagi, hivatásbeli, vagy bármilyen előnyeimet rendeljem alá egy távolabbi, a közösséget érintő célnak. Vagyis: mondjak le valamiről azért, mert a családomnak, a népemnek, az egyházamnak ez így hasznosabb lesz. Kit érdekel az — fakadt ki többekből is —, mi hasznos a népemnek, meg egyházamnak? Azt intézzék ők. De kik azok az ők? Nem belőlünk áll a nép meg az egyház? Itt közvetlen összefüggés van. Ez nemcsak idegen, egyenesen ijesztő sokak számára. Ilyenre még csak gondolni is rossz, hogy mondjak le valamiről azért, hogy a többinek valamikor jobb legyen. Ez teljesen eszement gondolat a mai rendkívül beszűkült tudatú és maga körül forgó embernek.
Ezért kell nekünk barátkoznunk ezzel. Akkor sem voltak kevésbé önzőek az emberek, amikor az első keresztyének Jeruzsálemben megjelentek. Valami egészen újat, valami mennyeit azonban hoztak ebbe a világba. Odaélték a többiek elé, hogy ez lehetséges. Emiatt nem leszek szegényebb. Lelkiekben mindenképpen gazdagabb. Lehet, hogy valóban elesem több mindentől, de ha ez gyümölcsöt terem később másoknak, sokaknak vagy csak egy valakinek is, ez olyan befektetés, ami megéri. Persze ez csak az Istentől kapott és tanult értékrenden belül éri meg. De engedjük, hogy ez a bibliai gondolat megérintse vagy átformálja gondolkozásunkat, és kicsiben is merjük ezt elkezdeni. Valaki azért vállal több gyermeket, azért mond le a hirtelen előrejutásról, különösen azért mond le feltétlenül tisztátalan eszközökről, mert valakiknek, valahol, valamikor ez így jobb lesz. Mégpedig nem is akárkiknek, hanem annak a közösségnek, amelyiknek tagjai vagyunk, akár legyen ez ilyen nagy közösség, mint a népünk vagy egyházunk.
Van azonban ebben az igében még egy nagyon fontos üzenet. Ezek az első keresztyének az igehallgatást, az egymás segítését, a Krisztussal és az egymással való közösség frissen tartását és az imádkozást nemcsak a templomban végezték, nemcsak istentiszteletek alkalmával, hanem másutt is. Ebből állt az életük, ez volt jellemző rájuk. Azt olvassuk, hogy ugyanezt tették házanként naponta, a nép előtt is, úgyhogy a nép tisztelni kezdte őket — most még nincs üldözés, majd a következő fejezetekben már elkezdődik, mert a világ nem bírja elviselni, hogy ilyenek is legyenek, mert a puszta jelenlétük leleplezi azt a gyilkos önzést, ami egyébként irányít minket. — Azt olvastuk: félelemmel néztek rájuk és tisztelték őket. Tehát a nyilvánosság előtt zajlott az életük. A gyakorlatban élték meg azt, amit a gyülekezetben igeként hallottak, imádságként Isten elé vittek és tőle ajándékként kaptak. Ez azt jelenti, hogy ezek az első keresztyének nemcsak a feltámadott Krisztussal voltak szoros közösségben. Nemcsak az egymással való testvéri közösséget ápolták folyamatosan, hanem egységes volt az egész életük. Nem vált még ketté a profán és a szent. Nem külön működött a vasárnapi és a hétköznapi életük. Nem voltak mások a gyülekezetben, mint a munkahelyen, hanem teljes egységben volt ez, és nem a profán tette tisztátalanná a szentet, hanem a szent hatotta át az ő egész profán életüket is.
Figyeljük meg, milyen természetes egységben van vacsora és úrvacsora. Isten imádása és egymás segítése. Ez nem két külön vállalkozás. A Krisztussal való közösség ápolása és egyben az egymással való közösség ápolása. Egészen lelki és tipikusan anyagi ügyek intézése ugyanaz. Teljes egység volt az ő életükben, és egyebek közt ez is táplálta az örömüket. Nemcsak a templomban voltak keresztyének, és nemcsak egy istentisztelet alatt imádták az Istent, hanem kint a hétköznapokban is Krisztus tanítványai, keresztyének maradtak, ott is imádták Őt, és így az egész életük egyetlen istentiszteletté vált. S mihelyt kezdett megbomlani ez az egység — a Korinthusi levélből már erről értesülünk —, abban a pillanatban megjelent a gyülekezetben is a sunyiság, képmutatás, álnokság, irigység, féltékenykedés, versengés, sértődékenység, keserűség, és ezek megölik az örömöt. Ott nincs öröm. Eldugaszolják a forrást, vagy nem merítenek abból a forrásból, amit az előbbiekből megjelöltünk.
Az úrasztalához készülve, vagy ha valaki nem tud is itt maradni, és hazamegy, a vasárnapi csendünkben tegyük ma mérlegre: hogyan áll életünkben a Krisztussal való közösség. Egyáltalán van-e? Tudatosan naponta mélyítjük, ápoljuk, tisztogatjuk-e? Hogyan áll az egymással való közösség? Vannak-e lelki testvéreink? Úgy nézünk-e a vadidegen újjászületett Krisztus-tanítványra is: az nekem testvérem a Krisztusban? Összetartozunk! Készek vagyunk-e áldozatot hozni azért, hogy ápoljuk az egymással való összetartozást? Ugyanilyen, vagy ha lehet, még szigorúbb kíméletlenséggel vizsgáljuk meg, hogy egységben van-e az életünkben a profán és a szent? Ugyanazok vagyunk-e ott kinn is, meg holnap egy idegesítő helyzetben a munkahelyen, mint itt. Ugyanazt merjük-e vállalni és vallani bárhol, amit a hívők között vagy egy istentiszteleten a templomban? Valóban így működik-e ez, hogy a szent hatja át az életünkben a profánt: a pénzügyeket, a szerelmi ügyeket, a legtestiesebb dolgainkat is? Így az egész életünk egyre inkább istentiszteletté válik.
Akkor megjelenik, és folyamatos táplálékot kap az a csendes öröm, amit Isten az övéinek ígér: közösség az Úrral, közösség egymással, s egység az életünk két területe között, hogy az ne két terület legyen, hanem egy életünk legyen, amelyikben Jézus az Úr. Ezt naponta kell táplálni az igével, időnként a közösség megélésével, az úrvacsorával és az imádkozással is.
Most szeretnék javasolni valamit, ami lehet, hogy megbotránkoztat némelyeket, de még azt is vállalom ebben az esetben. Mi lenne, ha egyszer kipróbálnánk azt, hogy mint testvért megszólítjuk itt egymást? Mielőtt elénekelünk egy gyönyörű éneket, amelyik szinte összefoglalja azt, amiről eddig szó volt, szánjunk két percet arra, hogy ki-ki megszólítja a szomszédját, lehetőleg azt, akit nem ismer. Ne a házastársunkat, ne a gyermekünket, aki mellettünk ül, hanem a másikat, vagy ha mind a két oldalon ismerős ül, szabad ismerőssel is beszélni, vagy az előttünk levőt megszólítani, vagy ha a derekunk, nyakunk még hátra tud fordulni, akkor a mögöttünk ülőt. Megőrizheti mindenki az inkognitóját, nem kötelező bemutatkozni. Ha szívesen megmondja a nevét, akkor mondja meg. Mondjuk meg azt, mióta járunk a gyülekezetbe, valamint azt: ma reggel miért jöttünk el ide. Ne féljünk a zsinattól, majd kopogok, ha véget kell vetni. Legalább ilyen felszínesen éljük meg a közösséget.

A Zsoltárok könyvét olvassuk most bibliaolvasó vezérfonalunk szerint hosszabb ideig. Ez a bibliai könyv, aminek a legtöbb fejezete van. 150 részből áll. Vannak közte egészen rövidek, és vannak egészen hosszúak. Olyan terjedelmes könyv ez, hogy a héber kánon részekre osztotta. Öt szakaszt különböztet meg: 1-41, 42-72-ig, 73-89-ig, a 90-106-ig és a 107-150. zsoltárig. Mindegyik szakaszt egy Istent dicsőítő mondat, doxológia zár le: „Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen.” Az ünnepélyesség kedvéért van úgy, hogy meg is duplázza az áment. Szeptember végéig most az első szakaszt, 1-41. terjedő zsoltárokat fogjuk majd olvasni.
Arra gondoltam, hogy mivel máris kiderült a kérdésekből, hogy több minden homályos vagy egyenesen zavaró, amit nem értünk a zsoltárokból, ma este valamit általánosságban a Zsoltárok könyvéről szeretnék mondani, és utána a most felolvasott 46. zsoltáron mintegy szemlélnénk is ezt. Néhány általános megjegyzést szeretnék mondani, és a 46. zsoltárra majd rátérni.
Az első, hogy mik is voltak ezek a zsoltárok? Ha kicsit pontatlanul is, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a Zsoltárok könyve az ószövetségi gyülekezet énekeskönyve volt. A templomi istentiszteleten énekelték ezeket a zsoltárokat, többnyire zenei kísérettel. Még azt is megjelölték néha, hogy milyen alkalommal éneklendő valamelyik zsoltár. A 30. zsoltár feliratában pl. ezt olvassuk: templomszenteléskor éneklendő. Különböző alkalmakra készültek ezek, vagy voltak egészen általános tartalmúak is, és az istentiszteleteken énekelték. Sok zsoltár előtt vagy közben vannak liturgiai és zenei utasítások is, hogyan hangozzék el.
Az istentiszteletről a Krónikák első könyvében olvashatunk a legrészletesebben. Ajánlom, hogy tessenek ezt átolvasni valamelyik este. Ott pontosan megtudhatjuk azt is, hogy voltak zsoltárok, amelyeket kórusok énekeltek, volt olyan zsoltár, amit a kórus és a gyülekezet felváltva, reszponzórikusan énekelt, volt úgy, hogy zenei közjáték volt és addig szünetelt az ének, utána folytatta a gyülekezet.
Dávid fontosnak tartotta, hogy Istent minden lehető módon és eszközzel dicsőítsük. Úgy, hogy igen nagy létszámú csoportot állított be az Isten dicsőítésére énekkel, különböző hangszerekkel. Megvolt ezeknek a csoportoknak a vezetője, és voltak olyan vezetők, akik aztán egész énekes és zenés dinasztiáknak az ősatyjaivá váltak. Csak egy mondatot olvasok ennek szemléltetésére, az 1Krón 25,6 ré-szét: „Ezek mindnyájan az ő atyjuk mellett voltak, akik az Úr házában énekeltek cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal az Isten házának szolgálatában, a királynak, Ászáfnak, Jedútúnnak és Hémánnak parancsolata szerint.” Nem összevissza, hanem hozzáértő szakemberek irá-nyították az éneklést, az éneket kísérő muzsikát, és mindennek a célja Isten dicsőítése volt. Ezek voltak tehát a zsoltárok.
A második megjegyzés: a legtöbb zsoltár elején vannak olyan feliratok vagy idegen szavak, nevek, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni. Sokszor ezt el is hagyjuk a zsoltár felolvasásakor. Pedig ezek sok mindent megmagyaráznak. Igen sok zsoltár így kezdődik: Dávid zsoltára. Ez a megjegyzés vagy arra utal, hogy Dá-vidot tartják a zsoltár szerzőjének, pl. a 18. meg a 34. zsoltár elején még azt is olvashatjuk, milyen alkalomra szerezte ő ezt.
A 34. zsoltár így kezdődik: „Dávidé, amikor elváltoztatta értelmét Abimélek előtt, és amikor ez elűzte őt és elment.” Vagy a gyönyörűséges 18. zsoltár: „Az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól, aki az Úrhoz ennek az éneknek a szavait azon a napon mondotta, amelyen az Úr megszabadította őt minden ellenségének kezéből, és a Saul kezéből.” Ez a zsoltár egy szerelmi vallomással kezdődik: „Szeretlek, Uram, én erősségem!” Megtudjuk, hogy milyen körülmények váltották ki ezt az Isten-dicsőítő, hálaadó vagy panaszkodó, segítségért kiáltó éneket, imádságot.
A „Dávid zsoltára” felirat tehát vagy arra utal, hogy Dávid a szerzője, arra utal az, hogy Dávid zsoltára, vagy pedig arra, hogy nem felejtették el a fogság utáni időben sem azt, hogy a liturgiához, a kultuszhoz kapcsolódó tevékenységek mind-mind Dávidra vezethetők vissza, hiszen ő rendelkezett olyan részletesen még a templom megépítése előtt — ahogy most is a Krónikák könyvéből olvastuk. A templomi zenét ő fontosnak tartotta, a lévitákat is ő állította be ebbe a szolgálatba. Ő írta körül munkakörüket, és ügyelt arra, hogy tartalmilag is tiszta legyen minden.
Ezek közül a léviták közül került ki mindig a karmester. Ahol egy énekkar vagy több énekkar és zenekar is szolgál, ott kell valaki, aki be-, vagy leint, vagy esetleg leinti végleg azokat, akik nem megfelelően végzik ezt a szolgálatot. Ezért van olyan sok zsoltár elején ez: a karmesternek. Még Dávid is a karmesternek ajánlja, ami azt jelenti, hogy igényesebb előadásra kellett számítani.
Ászáf, Kórah és Jedútún neve olvasható gyakran. Ők az éneklés vezetői voltak és közülük Ászáf volt az, aki a templomi énekeseknek egész nemzedékét indította el és nevelte fel a fogság után. Az Ezsdrás könyvében is olvasunk róla, hogy Ászáfnak a késői leszármazottai vették ott kezükbe a megújuló templomi kultuszban a szép és az eredetihez hasonló, hiteles, Istent dicsőítő éneklést.
Ennyit a nevekről, de vannak különböző héber szavak is, amiket végképp nem értünk. Ezek vagy a zsoltár műfajára utalnak, mi a tartalma annak, vagy pedig zenei utasítások: milyen hangszeren, mi módon kell ezeket a zsoltárokat előadni.
A 7. zsoltár így kezdődik: Dávid siggajonja, ami magyarul azt jelenti: panaszdal vagy siratóének. Így is lehetett volna írni, de valami miatt sok Bibliafordításban nem fordították le.
A 16. zsoltárban olvassuk: Dávid miktámja. Azt jelenti: bűnbánó imádsága.
Olvasunk a hangszerekre vonatkozó megállapításokat is. Például: Dávid zsoltára a neginóthra, a 4. és a 6. zsoltárban. Azt jelenti: húros hangszerre. Vagy Dávid zsoltára a nehilótra, az 5. zsoltárban, az meg a fuvolához hasonló hangszer volt, amivel többnyire szomorú tartalmú panaszdalokat kísértek.
Érdekes a 12. zsoltár, ahol azt mondja: a seminithre. A „nyolcadikra” jelenti, nem tudják pontosan, hogy ez mi, vannak olyan feltételezések, hogy egy oktávval magasabban, vagy egy oktávval mélyebben kellett azt énekelni, vagy volt nyolchúrú hangszer is, s lehet, hogy a nyolchúrú hangszert nevezte röviden így: a nyolcadikra.
Jellemző és érdekes a 8. zsoltár, amelyet a gittithre kell énekelni. A gittith azt jelenti, hogy szőlőtaposók. Volt egy ilyen közismert ének, egy világi dal, ami a sző-lőtaposókról szólt. [Akkor nem préselték a szőlőt, hanem kitaposták a levet, a mustot belőle] Annak a dallamára kellett ezt a zsoltárt énekelni. Ez nem ritkaság, később is előfordult ilyen. A 294. énekünk dallama is világi dallam: „Jézus, vigasságom! Esdekelve várom áldó szavadat!” Eredetileg nem úgy kezdődött, hogy „Jesu, meine Freude”, hanem „Fló-ra, meine Freude” Egy szerelmes ének volt Flórához, és ennek a dallamát egyszerűen átvették és írtak rá evangéliumi szöveget, ahol Jézus nevét helyettesítették be.
Amikor furcsa szavak vannak, akkor gyakran arról van szó, hogy az így kezdődő világi dallamra kell énekelni. [Szándékosan választottam ma estére mind a két zsoltárt úgy, hogy nincs saját dallama, hanem valami másnak a dallamára kell énekelni.]
A harmadik megállapításom, hogy mit jelent az, ami közbeiktatva fordul elő gyakran, 71-szer összesen a zsoltárok könyvében, ez pedig a Szela. Nem tudják pontosan a szó jelentését. Ha a sala héber szónak a változata, akkor azt jelenti: meghajolni. Volt ilyen, hogy a kimondottan imádság szövegű zsoltárokba beiktattak egy kis szünetet, amikor az egész gyülekezet meghajolt Isten előtt, az Isten előtti hódolatnak és az alázatnak a kifejezése volt ez. Most csend van egy pillanatra, nem énekelünk, nem muzsikálunk, hanem mindnyájan hódolunk előtted, és ezt a testtartással is kifejezzük: meghajolunk. Mindenesetre az intermezzónak, a közjátéknak, az ének megszakításának a jelzése volt a Szela. Vagy minden elhallgatott és meghajoltak Isten előtt, vagy az éneklés abbamaradt és zenei közjáték következett.
A negyedik megjegyzés: a 120-134-ig terjedő zsoltárok felirata: Grádicsok éneke. Mit jelent ez? Azt jelenti, amit az új fordítás már jelez is: nem azt olvassuk: Grádicsok éneke, hanem: Zarándok-ének. Amikor az egész ország területéről, sőt a határokon kívülről, az egész világról az oda szétszóródott zsidóság egy-egy nagy ünnepre felzarándokolt Jeruzsá-lembe, s messziről meglátták a magasan épített fehér falú templomot, akkor a felmenetelnél időnként szünetet tartottak, ami jó volt azért is, hogy kifújják magukat, és elénekeltek egy-egy ilyen zarándokéneket. Ezek mind rövid zsoltárok, és mire felértek, elénekelték a tizenöt zsoltárt, ezzel magasztalva Istent.
Az ötödik megjegyzés: a zsoltároknak tartalmilag két nagy csoportja van: vannak a dicsőítő énekek és a panaszkodó énekek. Meglepő, hogy a még nem kimondottan panasz-zsoltároknak is egy-egy zsoltáron belül egyharmada többnyire panaszkodás. Sok bajunk van mindnyájunknak, és akkor is sok bajuk volt az embereknek, és az imádkozó ember kiönti a szívét Istennek. Ha keserűség van bennem, akkor a keserűséget öntöm ki neki. Dávid mentes volt minden képmutatástól, és maximális őszinteséggel beszélt Istennel mindig. A bűneit is néven nevezi, amikor bűnt vall, nem szépíti a valóságot.
Az ő zsoltárai közt is sok a panaszdal. Van kollektív panaszének, és vannak egyéni panaszénekek. Van, amikor az egész nép nyomorúságát mondja el a nép ott a templomban: Ellenség támadott meg, aszály pusztította el a kenyerünket, vagy valami más fenyeget, s van, amikor az egyéni panaszát önti ki valaki Isten előtt. A zsoltárok különös szépsége az, ahogy összefonódik ez a kettő. Nincs olyan, hogy csak panaszkodnak. Olyan van, hogy csak dicsőítik Istent. A legkeserűbb panaszba is belefonódik az a hitvallás, az a bizonyságtétel, hogy én tudom, hogy kinek panaszkodom. Magasztallak téged, mert tudsz segíteni ezen is, és fogsz segíteni. A legkeserűbb hangú zsoltárokban is ott van ez, hogy ismerlek téged, akinek most kiöntöm a szívemet. Ezért öntöm ki neked, mert neked érdemes elmondani, Uram. Mert hatalmas vagy, kegyelmes vagy, mert te sokszor válaszoltál az én kiáltásomra. Valami módon ott van a hála, a hitvallás, a dicsőítés is a legkeserűbb panaszkodás közepette is.
A panaszzsoltárokra jellemző, hogy Istent mint oltalmat szólítja meg. Sorjáznak ezek a gyönyörű képek: erős vár, igen bizonyos menedék a nyomorúság idején, pajzsunk Ő nekünk. A pajzs mögé a harcban bújik el az ember, védi az életét. Aztán lőnek, lehet, hogy a lábát el is találják, de mégsem szíven, vagy fejen. Vagy ott az a szép kép: Szárnyaidnak árnyékában hadd rejtőzzem el, amíg elvonul a veszedelem. Mint a madárfióka a vihar idején, odabújik az anyamadár szárnya alá, és tombolhat a vihar, a mama vizes lesz [láttam egy olyan kotlóst, hogy jégverés után elpusztult, a feje csupa vér volt, de szárazon bújtak elő a kis csibék és mind életben maradt], de a fióka életben marad. Ilyen biztos menedéket lát a Mindenhatóban a zsoltáros. Miközben sorolja neki, hogy lőnek rám jobbról, balról, mindenki támad, a legjobb barátom is ellenségemmé lett, de te, ó Uram… és jön a hitvallás.
Nézzük mindezt a 46. zsoltáron. Most már értjük az első verset, melyet az éneklőmesternek ajánl, a Kórah fiainak, ének a halamothra, vagyis annak a dallamára kell énekelni. Isten a mi oltalmunk! Ebben benne van a panasz is, meg a hitvallás is. Szükségünk van oltalomra, valahova el kell bújni, mert bántanak, támadnak. De Ő megbízható oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Ezért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai, hegyek rendülhetnek meg. Szela.
Érdemes megfigyelnünk, milyen mű-vészien szerkesztett ez a zsoltár is. Tizenkét verse van, és négy versenként van szü-net. Háromszor fordul elő benne a szela. Minden negyedik vers után intermezzo következik. Minden negyedik vers dicsőítéssel zárul. Még refrénje is van, mert a nyolcadik meg a tizenkettedik azonos: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk, Szela.” Ott van benne a panasz, hogy milyen veszély fenyegeti, ott van benne a hitvallás, ami dicsőítéssé vá-lik, hogy milyen hatalmas az az Úr, aki előtt leborul. Ennek a zsoltárnak az alapján írta Luther Márton a 390. énekünket: Erős vár a mi Istenünk, ami az evangélikus testvéreink himnusza lett.
Szeretném javasolni, hogy vizsgáljuk meg ma az imádságainkat. Mi jellemző azokra? Szabad panaszkodnunk Istennek, szabad a legapróbb problémáinkat is elmondani, amit bárki előtt szégyellnénk, például olyat, amit másnak nem mondanék el, hogy ezért is szoktam imádkozni. Istenhez maximálisan őszinték lehetünk, mert Ő szeret minket a legjobban, benne bízhatunk a legjobban. Isten az, aki nem fecsegi ki titkainkat, de számon tartja titkainkat és minden kérésünk megvan előtte. Még a könnyeinket is tömlőjé-be gyűjti — ahogy az egyik zsoltár mondja. Neki őszintén elmondhatunk mindent.
De vajon nem teng-e túl imádságainkban a panasz? Megfelelő arányban jelen van-e az imádságainkban Isten dicső-ítése, a hitvallás, kinek ismertük meg Őt eddig, a hálaadás, hogy mi mindenre vá-laszolt már, mi mindent kaptunk tőle? Nem kellene-e esetleg a sorrendet is megfordítani? A panaszunkat egy kicsit hátrább szorítjuk, hadd hangozzék először a hitvallás, kihez imádkozom, az Ő dicsőítése, hogy kinek tapasztaltam meg, a hálaadás, hogy mi mindent kaptam tő-le eddig?
Nem lenne olyan nyomasztó súlya mindannak, ami megterhel minket, ha tudatosan ezzel kezdődne imádságunk: hálaadással, hitvallással, dicsőítéssel. Ha utána soroljuk panaszainkat, kéréseinket, nehézségeinket, azok sokkal kevésbé ijesztőek, mert újra tudatosítottuk magunkban, kinek soroljuk ezt. Néha egyenesen feleslegesnek érzi az ember, hogy most az én Atyámnak soroljam, akiről tudom, hogy jól tudja, mire van szükségem? Eddig is többet adott, mint amire feltétlenül szükségem van. Én magyarázzam neki, mit adjon most? Előre megköszönhetem: köszönöm, hogy holnap is ugyanaz leszel, aki eddig voltál, és holnapután is gondomat viseled.
Vajon helyes lelkület-e az, amikor csak panasz, csak kérés, néha egyenesen követelőzés, keserűségbe foglalva szólal meg imádságainkban, és nem a dicsőítés öröme, a hálaadás és a szép hitvallás, hogy tudom, kihez imádkozom? Vizsgáljuk meg, helyes arányban van-e a kettő. Vizsgáljuk meg, jellemző-e ránk, hogy összefonódik a kettő úgy, mint a zsoltárokban, olyan szépen és természetesen, hogy szinte az egyik mondat panasz, a másik hálaadás. Aztán megint eszébe jut, milyen ellenség fenyegeti, s megint az jut eszébe, hogy most éppen kihez imádkozik, és dicsőíti őt. A dicséretmondás szinte kioltja a panasznak, a nélkülözésnek, a szükségnek, a bajoknak, a gondoknak az erejét. Egyensúlyba kerül az ember élete.
Vizsgáljuk meg azt is, hogy csakugyan Istenhez szoktunk-e menekülni mindjárt a bajok elől, vagy a bennünket fenyegető veszedelem elől. Reflex-e már bennünk ez, hogy neki mondom el, hozzá menekülök, előtte borulok le? Ki kellene gyógyulni abból, hogy jobbra-balra szaladgálunk, összeköttetéseket keresünk, pánikba esünk. Kergetik a gondolatok egymást a fejünkben, s egyszer csak eszünkbe jut: jaj, ezért nem is imádkoztam. Egészen másként vennénk az akadályokat, ha ez lenne a reflexünk: valami baj van, imádkozom. Valami jó hírt hallottam: imádkozom. Eszembe jut Isten szabadítása, amit átéltem: imádkozom. Mindjárt kevésbé szorít az a sok gond, ami végigkíséri egész életünket.
Bízunk-e igazán Istenben? Jellemző-e ránk az, ami minden zsoltárra, hogy a mindenható Isten a középpontja. Akármi baja volt Dávidnak, vagy akármilyen öröm repesztette szét a szívét, mert nagyon tudott örülni és Istent magasztalni, mindig Isten a középpontja és nem magáról beszél. Mindig Istent magasztalja, az Ő tetteit sorolja, a benne vetett bizalmát említi meg. Ez a 46. zsoltár is szép példa erre. Elmondja, mi-minden történhet, de Isten ura marad a természetnek, a történelemnek, a nagyhatalmaknak, az ő kicsi népének, az ő személyes életének — Istenről van szó.
Jó lenne ebből a magunk körül forgásból is kilépni, ha jellemző ránk, hogy a legtöbbször önmagunkért, valami testi szükségért, valami azonnal várt segítségért imádkozunk. Sokkal tágasabb horizontja kellene, hogy legyen az imádságunknak, az imádásunknak, az egész ima-életünknek, s akkor sokkal örvendezőbb emberek is lennénk. Úton-útfélen tudnánk zsoltározni a magunk szavaival, vagy egy-egy mondattal, amit már könyv nélkül megtanultunk.
Egyébként javasolom, hogy mindennap tanuljunk meg egy-egy mondatot abból a zsoltárból, amit olvasunk. Mindegyikben van olyan, ami frappáns, világos, tömör, és ami a hitünket és tapasztalatainkat is summázó, összegező mondat.
Ne akadjunk el tehát az idegen szavakon. Nagyjából most már tudjuk, hogy mit jelentenek, hanem engedjük, hogy ez a zsoltáros lelkület töltsön be minket. Legyen mindenből imádság az életünkben!

Amerikai utunk egyik kiemelkedő alkalma a magyar baptista gyülekezetek évi közgyűlése volt, aminek a központi igéjéül a Fil 4,4-et — Örüljetek az Úrban mindenkor — választották. Több alkalommal is kellett az örömről prédikálnom. Miközben ezekre a szolgálatokra készültem, a mi kalauzunk szerint naponta olvastam az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet. Meglepve láttam, hogy milyen gyakran ír ez a könyv arról, hogy Isten gyermekei örülnek.
Az igazán meglepő az volt számomra, amire eddig még nem figyeltem fel, hogy mi-mindennek örülhet Krisztus tanítványa. Néha elképesztően nyomorúságos körülmények kö-zött, nehéz személyes sorsban, sok ellenségtől fenyegettetve, kudarcokat átélve is örültek ezek az emberek. Aztán eszembe jutott, hogy ugyanezt teszik Isten mai gyermekei is. Néha különösen nehéz körülmények között is ott van a szívükben valami különös csendes öröm.
Kigyűjtöttem ebből a könyvből mindazokat az igéket, amik arról szólnak, hogy Isten gyermeke örül. Minek tudnak örülni a hí-vők? Ha Isten segít, néhány alkalommal most erről lesz majd szó. Ma csak egyetlen egy ilyen okot említek majd. Javasolom, hogy olvassuk el a Cselekedetek könyvét akár ma délután már, és írjuk ki mindnyájan mindazt, amit az örömről ír ez a könyv. Ezt a misszió könyvének szokták tartani. Arról van szó, hogy hogyan terjedt a Jézusról szóló evangélium. Az első rész 8. versében Jézus megadja a tartalomjegyzéket: erőt kaptok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samá-riában, és a föld végső határáig. S valóban erről szól a könyv.
Közben azonban van egy ilyen megfigyelnivaló is, hogy azok, akik végzik ezt a szolgálatot, mi-mindennek tudtak örülni. Örültek egymásnak, pusztán annak, hogy nem egyedül hívők, hanem néhányan vannak, akik összejöhetnek és imádkoznak. Örültek az úrvacsorának, hogy az Úr Jézussal ilyen módon is együtt lehetnek. Örültek annak, amit egymásról hallottak, hogy ott is terjed az evangélium, hogy Isten védi az övéit. Örültek még annak is, ha megverték őket Krisztusért. — Ezt aztán a nem hívő ember egyáltalán nem érti. Majd ha odaérünk, reméljük, hogy meg-értjük, és meg is kívánjuk ezt az örömöt.
Nos, egy kicsit az örömről beszéljünk azért, mert hamis elképzeléseink vannak róla. Megnéztem a Magyar Értelmező Szótárban, hogy aszerint mi az öröm. Rendkívül tanulságos ez a meghatározás. Azt írja: „Az öröm kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés, derűs, vidám lelki állapot.” És ha nincs kedvező esemény? Mert ilyen is van. Akkor nincs öröm, ez világos, nem? Az öröm idénycikk, olyan mint a cseresznye. Lehet kapni egy évben két-három héten keresztül, utána nincs. Lesz majd egy év múlva, ha el nem fagy virágzáskor. Az öröm olyan, mint a vádik, az időszakos folyómedrek. A sivatag felett repülve órákon át láttuk ezeket a vádikat. Két-három hónapig van bennük víz, aztán a többi hónapokon át szárazak. Egyszer esik az eső, heteken keresztül, akkor kivirágzik a sivatag is. Ott a pipacs nem piros, hanem narancssárga, akkor narancssárga pipacsmező lesz a sivatag, aztán kilenc hónapig egy csepp csapadék sincs, harmat sincs és megszűnik minden.
Ilyen az élet is, szoktuk mondani. Ha kapunk ajándékba egy jól sikerült beszélgetést, ha kiderül, hogy bajba kerülve sem hagyott el minden barát, hanem egy barát legalább hű-séges maradt, ha néhány nap eltelik úgy, hogy nem fájnak az izületeink, ha sikerül egy éjszakát végigaludni, akkor ez ok az örömre, mert ugyebár kedvező események történtek. A kedvező esemény hatásaként jelentkezik ez a kellemes érzés, amit örömnek neveznek. És ezt egészen természetesnek tartjuk.
Na de hát az élet nemcsak abból áll, hogy nem fájt, jól aludtam, meg nem csaptak be, sőt még szerettek is, hanem ennek az ellenkezőjéből is, és magától értetődik, hogy akkor nincs öröm.
A hívő embernek meg még kevésbé lehet öröme, mert a hívő sokkal érzékenyebb ennek a világnak a nyomorúságaira. A hívőnek a másik baja is fáj, nemcsak a magáé miatt szenved. A hívő látja a bűn rettenetes rombolását magunk körül és szenved miatta, főleg azért, mert tehetetlen sokszor. Szeretne segíteni, és nem tud. Ráadásul még a saját bűneivel is küszködik, mert ő látja a bűneit, és nem akar azokban maradni, mert ismeri azoknak a következményeit. A hívőnek fáj, hogy körülötte emberek élnek, akik a kárhozatban vannak, s ha így maradnak, el fognak veszni. A hívő szenved amiatt, ahogyan tönkretesszük ezt a gyönyörű természetet, amit Isten szépnek teremtett. A hívőnek fáj mindaz a rossz, ami az egyházban van, s mindaz az istentelenség, ami a világban uralkodik. Hogy lenne kedve egy hívő embernek örülni? Ugyan, minek örüljön, ha az öröm kedvező esemény hatásaként jelentkező kellemes érzés, mikor olyan sok kedvezőtlen eseményt lát, s annyira tud szenvedni azok miatt?
Mondják is sokan: egy érzékeny lelkű hí-vő embernek illik komolynak, sőt komornak lennie, s emlegetik ezek az emberek, hogy az evangéliumokban sehol sincs szó arról, hogy Jézus nevetett. De azt két alkalommal is feljegyzik: sírt. Mitől lenne jó kedvünk?
Aki azonban elolvassa a Cselekedetek könyvében csak a Pálra vonatkozó részeket, és mellé olvassa Pál apostol leveleit, az zavarba jön, mert furcsa dolgokkal találkozik. Pált például ok nélkül bebörtönözték. Egy aktív missziói munkást, apostolt évekre megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy tömegeket evangélizáljon, ráadásul teljesen bizonytalan a jövője, nincsenek magas összeköttetései. Amikor felkínálja a római helytartó, hogy pénzért esetleg kiengedné, Pál nem ad neki pénzt, csak Jézusról beszél neki akkor is, amikor találkoznak. Jézus nem érdekli az illetőt, és Pált fogságban hagyja. Közben még a barátai közül is sokan arra törekszenek (az ember esze megáll, a Filippi levélben van ez), hogy fogságának keserűségét megnöveljék. Ráadásul betegség is kínozza. Mégis: onnan a börtönből írja meg — egyebek közt — a Filippi levelet, amelyik az első soraitól az utolsóig arról szól, hogy örülök, és örülni is fogok, és ajánlom nektek, sőt parancsolom, hogy örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek.
Kedvezőtlen körülmények között valaki örvendezik. Akkor mit csináljunk ezzel a definícióval, hogy az öröm kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés? Hogy lehet az, hogy valakiben öröm van akkor is, ha csupa kedvezőtlen esemény veszi körül? Ez csak azért lehetséges, mert nem az őt körülvevő események az örömének a forrása. Megmondja ő ezt világosan. Azt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor. Majd látni fogjuk, mit jelent ez.
A Cselekedetek könyvében tehát sok szép példa van arra, hogy honnan meríthetnénk ilyen csendes, mindig megmaradó örömöt, ami nem azonos a viháncolással, a poénkodással, a tréfacsinálással, még csak a jókedvvel sem. Néha nagyon rossz kedve van egy-egy hívő embernek, amikor jobbról-balról ütik-vágják, de ez az öröm akkor is megmarad a szívében és átsugárzik a tekintetén, a szavain, és még másoknak is jut belőle, néha még túl is csordul.
A második Korinthusi levélben Pál leírja szenvedéseit, mondván azt, hogy magától nem tett volna ilyet, de a korinthusiak kétségbe vonták apostolságát, hitelességét. Akkor lássátok egyszer, min mentem keresztül, mit vállalok a Krisztusért, és döntsétek el, apostol vagyok, vagy nem. A lista végén, amikor a temérdek szenvedésről olvasunk, ezt írja: de „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4) Ez a „mégis” öröm. Nem a körülmények kedvező vagy kedvezőtlen alakulásától függ az öröme, hanem — ha kell — a körülmények ellenére is meg tudja mutatni, hogy milyen örömöt talált Krisztusban. Ez a „mégis” öröm, amikor annak ellenére is tud örülni Isten gyermeke, hogy nagy nyomorúságban van.
* * *
A sok ok közül ma egyet szeretnék említeni, és ez az, ami végigvonul az egész Cselekedeték könyvén: Isten gyermeke nagyon tud örülni annak, amikor látja Isten kegyelmének a munkáját. Amikor látja a cselekvő Istent, ahogy arról a múlt vasárnap volt szó. Amikor találkozik olyanokkal, akik Istent nem ismerték, nem tisztelték, nem hittek benne, nem szerették, nem is volt tényező a számukra, de ezeknek az embereknek az életébe egyszer belépett Isten, megszólította őket, és kivirágzott az életük.
Amikor az, aki örül, maga is ilyen volt, és saját maga tapasztalta, milyen az, amikor Isten elkezdett munkálkodni az életében, nyomon tudja követni azt a változást, amit Isten kegyelmének a munkája benne elvégez. Amikor másokban is látja, vagy akár csak hall arról, hogy Isten itt-ott-amott munkálkodik, embereket megszabadít a félelemből, emberek életének tartalmat és célt ad, emberek végre emberi életet élnek, egyre inkább olyanná válnak, akiknek Isten tervezte el őket. Amikor a kegyelem munkáját látja valaki, ez ok az örömre. S mivel Isten állandóan munkálkodik, és sokféleképpen láthatjuk az Ő kegyelmének a munkáját, ezért azoknak, akiknek van szemük ezt észrevenni, azoknak állandó okuk van az örömre.
Ha semmi más okuk nem lenne, ez maga elegendő arra. Találkoznak lépten-nyomon a cselekvő Istennel. Meggyőződhetnek arról, hogy ennek a világnak gazdája van. Olyan Ura van, aki szerető Atyja is. Az Ő szeretetébe mindnyájan beleférünk. Ez az Isten nem személyválogató. Ez volt a legnagyobb örömük azoknak a pogányoknak, akikről a Cselekedetek könyve ír. Amikor hallották, hogy más pogányok is bevették az evangéliumot, de jó, akkor mehetünk mi is, és minden előfeltétel nélkül hirdethetjük a barbároknak is az Isten szeretetéről szóló evangéliumot. Lesznek köztük, akik hisznek, és látni fogjuk Isten kegyelmét. Már előre örülünk annak, hogy micsoda változást okoz majd Isten mentő szeretete emberek életében.
Ezzel a hittel tudták ők is hirdetni, ezért nem törte le, csüggesztette el őket a kudarc, ha nem mindenki jutott hitre, vagy ha kizavarták őket egy-egy községből, és meg sem hallgatták. Némelyek akkor is maradtak, akik hittek. Lehet, hogy utólag tudták meg, lehet, hogy soha nem tudták meg. Majd a mennyországban találkozunk azokkal, akik a mi bizonyságtételünkre hittek Istenben. Isten azonban gondoskodik arról, hogy már itt kapjunk olyan információkat, hogy nem hiábavaló a mi munkánk az Úrban, Isten hatalmasan munkálkodik.
Ezeknek a keresztyéneknek az életében nem a körülmények kedvező alakulásától függ az öröm, hanem attól, hogy látják a munkálkodó Istent. Szeretnék erre nézve néhány példát olvasni a Cselekedetek könyvéből.
A 8. rész elején van szó arról, hogy Samáriában is hirdetni kezdik az evangéliumot. „A sokaság pedig egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, hallván és látván a jeleket, amelyeket cselekedett, mert sokakból, akikben tisztátalan lelkek voltak, nagy hangon kiáltva kimentek, sok béna és sánta pedig meggyógyult, és nagy öröm lett abban a városban.” (ApCsel 8,8)
Samáriában ébredés támad Fülöp evangélista igehirdetése nyomán. Isten hatalmasan munkálkodik. Megkötözött emberek megszabadulnak, hitetlenek hívőkké lesznek, gyű-lölködők szívében megszületik a szeretet és a békesség. Ez nem emberi ügyeskedés eredménye. Itt Isten munkálkodik. Ahogy ezt látják, nagy öröm támad abban a városban. Mindenkinek van kegyelem. Isten gazdag, telik neki, lehet hozzá jönni! Ez elég ahhoz, hogy örüljenek.
Ugyancsak ebben a fejezetben van szó arról, hogy Afrikából egy eunuch, egy magas rangú tisztviselő felkocsikázik Jeruzsálembe, hogy keresse az élő Istent, akiről hallott. Ott vásárol egy Ézsaiás-tekercset. Hazafelé a kocsin rázkódva betűzgeti ezt a számára elég nehezen érthető szöveget. Akkor mellé lép Fülöp, megkérdezi: érted-e, amit olvasol? Nem értem. Megmagyarázza neki, ki az a Bárány, akiről ott éppen olvasott: Mint bárány az ő nyírői előtt néma, úgy ez a valaki is a száját nem nyitotta meg, hanem meghalt helyettünk. Ki ez a Bárány? Fülöp beszél neki Jézusról, s ennek a kancellárnak kinyílik a szeme, egy új világ tárul fel előtte.
Ő, aki állapota miatt sok tekintetben megvetett ember volt, hallja azt, hogy Istennek nagyon fontos. Olyan fontos, hogy az Ő egyszülött Fiát odaadta helyette is. Számára is van bocsánat, Isten szereti őt. Értékes ember. Kinyílik a szíve is, befogadja az Úr Jézust, vallást tesz róla, és megkeresztelkedik. — Ezek után egyszer csak körülnéz, és egyedül találja magát az út közepén. Hova lett az az ember, aki mindezt neki megmutatta, aki Jézushoz vezette? Fülöpöt elragadta a Lélek, és többet nem is találkoztak.
Mégis, hogyan folytatódik? „Ő pedig tovább ment az ő útján örömmel.” (ApCsel 8,39) Mert annak a melléktermékeként, hogy Jézussal találkozott, vele örök szövetséget kö-tött, megjelenik a szívében ez a jézusi öröm, ez a „mégis” öröm. Megy haza a pogány közegbe, viszi a szívében Jézust, és Jézus viszi őt. Fogja hirdetni majd nekik az evangéliumot, ő, aki alig tud valamit Jézusról, azoknak, akik talán hallani sem akarnak róla. Sok nehéz körülmény van, és mégis ott van a szívében ez az öröm.
A Biblia nem szól arról, hogy Isten minket örömre hív el. Az öröm nem célja a megváltásnak, hanem kísérő jelensége. Hamis minden olyan evangélium, és a mai rajongó közösségek ezt hirdetik, hogy gyere, mert örvendezés, erő, békesség van az Úrnál. A Biblia ezt nem célnak nevezi meg. Ez kísérője a megváltásnak. Gyere, mert bocsánatra szoruló bűnös, vagy és Isten neked új életet akar ajándékozni, neki engedelmes életet. S aki elindul ebben az új életben, az tapasztalja, hogy öröm van a szívében, addig soha nem tapasztalt öröm, ami megmarad nehéz körülmények között is, mert ez a „mégis” öröm.
Ott van mai alapigénk. A múlt vasárnap olvastuk az egész történetet az antiókhiai ébredésről. Ott nagy lelki elindulást ajándékozott Isten Szentlelke, úgy, hogy Jeruzsálembe is eljutott a híre. Kiküldték Barnabást, hogy vizsgálja meg. Mi Barnabásnak az első benyomása? Megérkezik, látja az Isten kegyelmét és örvendezik. Látja azt, hogy ami itt történik, arra csak Isten képes. Itt Isten munkálkodik. Isten valami vadonatújat kezdett el. Pogányok tömegesen hisznek Jézusban úgy, hogy nem hallottak az Ószövetségről, nem tudják felmondani a Tízparancsolatot, nincs semmi előképzettségük. Jönnek a maguk bálványaitól, babonás sötétségükből, és hisznek Jézusban. Ugyanúgy, mint azok, akik pünkösdkor hallották Jeruzsálemben az igehirdetést. Örvendezzünk, vigadjunk, halleluja. Itt az Isten munkálkodik. Látja az Isten kegyelmét és örvendezik. Látjuk-e mi az Isten kegyelmének a munkáját magunk körül, magunkban, és tudunk-e azon örvendezni?
Furcsa volt számomra, kezdetben elszomorító, azután megvigasztalódtam: Valaki, egy hívő ember egyszer savanyú képpel szá-molt be arról, hogy az ő fő ellensége egy evangélizáción megtért. Megkérdeztem, hogy emiatt miért szomorú, vagy hogy nem tud örülni neki, vagy egyáltalán miért így mondja el? Akkor kapott észbe és elszégyellte magát, és ott mindjárt bocsánatot kért Istentől, hogy nem örült ennek, amikor ezt hallotta. Beidegződés volt, ha annak a nevét meghallotta, már összeszorult a gyomra, talán az ökle is, és csak valami rosszra tudott gondolni.
De itt valami vadonatúj dolog történt, Isten felülről beavatkozott és újjáteremtett egy embert, és az ő fő ellensége testvérévé lett a Krisztusban. Ez merőben új gondolat, ehhez hozzá kell szokni. Aztán találkozniuk is kellett, az egész múltat tisztázni, kölcsönösen bocsánatot kérni, és nagy szeretet lett belőle. Ez új dolog, és ez történt itt is sorozatosan, amikor nyilvánvaló, hogy az Isten kegyelme munkálkodik. Ennek viszont örülni kell.
A 15. fejezet arról szól, hogy sehogy sem akarták megérteni a jeruzsálemiek, hogy Isten a pogányokat is új életre segíti. Összeült az apostoli tanácskozás, hogy ezt megbeszéljék. Amikor Pál apostolék úton voltak Jeruzsálembe, mindenütt megálltak, ahol keresztyén kö-zösség volt, és mindenütt elmondták, mit cselekedett Isten másutt, amiről azok nem hallhattak.
Ezt olvassuk a Bibliában: „Ők tehát kikísértetvén a gyülekezettől, átmentek Fönícián és Samárián, elbeszélve a pogányok megtérését mindenütt, és nagy örömet szereztek az összes atyafiaknak.” (ApCsel 15,3) Ezek nem is ismerték az atyafiakat. Se rokonuk, se boldog ősük nem volt. Vadidegenekről hallották, hogy ők is új életet kaptak Krisztusban. Isten kegyelme ott is munkálkodik. És ez nagy örömöt hívott létre a szívükben.
Még egy történetet hadd említsek. A filippi börtön a parancsnokának két zsidót kellett kalodába zárnia, akiket valamivel vádoltak, Pált és Silást. Aztán éjszaka földrengés volt. Ő meg volt győződve — mivel kinyíltak a börtönajtók —, hogy a foglyok megszöktek, s emiatt őt ki fogják végezni. Akkor jobb, ha saját maga végez magával. Pál azonban kikiabál a cellából: semmi kárt ne tégy magadban, mert mindnyájan itt vagyunk. Akkor kérdezi tőle: Uraim, mit cselekedjek, hogy örök életet nyerjek? Pál egy rövid mondattal válaszol: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”. Ő pedig még azon az éjszakán magához vette őket, felvitte a lakásába, kimosta a sebeiket, és „bevivén házába asztalt terített nekik, és egész háznépével együtt örvendezett, hogy hitt az Istennek.” (ApCsel 16,34)
Hitt annak az igének, amit hallott, vagyis elhitte Istennek, hogy ő is kaphat üdvösséget, sőt kapott, és megjelenik a szívében az öröm, sőt az egész háznép örvendezik, hogy megváltozott az élete.
Mi ennek az örömnek a forrása? Azért olvastam fel éppen a 11,23 részt, mert itt az eredeti szövegben egymás mellett van két szó, ami nyelvileg magyarázza, hogy minek örülnek ezek a hívők, akik látják az Isten kegyelmének a munkáját. Így hangzott ez: „amikor Barnabás Antiókhiába jutott, látta az Isten kegyelmét és örvendezett.” Kegyelem és öröm egymás mellett. Görögül így hangzik: karisz = kegyelem, kara = öröm. Ugyanaz a gyök. Ezt az örömöt az kapja, aki a kegyelmet megkapta és elfogadta. A kegyelem gyümölcse ez az öröm. A kariszból származik a kara. És csak ez az öröm az, amelyik „mégis” öröm, amelyik minden körülmények között megmarad. Ez az, amire az apostol utal a Filippi levélben, hogy örüljetek az Úrban mindenkor.
Egyébként nem lehet mindenkor örülni. Egyébként teljesen indokolt az idézett definíció, hogy a kedvező események hatásaként támadó kellemes érzés. De aki kegyelmet kapott, és látja Isten kegyelmének a munkáját másokban is, az mindig tud örülni, nemcsak a kedvező körülmények között. Pontosabban azzal olyan kedvező körülmény történt, amelyik mindig megmarad, mert az ilyen ember az Isten kegyelmében és kegyelméből él. Az ilyen ember naponta megtapasztalja: elég nekem az Ő kegyelme. Az ilyen ember látja már, hogy naponta rászorulunk az Ő kegyelmére. Ő bőségesen adja, és másoknak is adja, még az ellenségemnek is adja. De nagy ez az Isten, milyen jó ez az Isten! Ez önmagában ok az örömre, hogy Ő vette kezébe az életemet. Isten készíti el a jövőmet, erre az Istenre bízhatom magamat, szeretteimet, népemet, ellenségemet — mindent. Ez táplálja azt a csöndes, belső örömet, amelyik minden körülmények között megmarad.
Az Isten kegyelme az örömnek a forrása. Amikor valaki életében egyszer a zsigereinek a mélyéig átélte, hogy halálra ítélt bű-nös vagyok és meg is érdemlem a halálos íté-letet az Isten igazsága szerint. Amíg valaki ezt nem éli át, lehet neki beszélni a kegyelemről, nem sokat jelent. Így adott nekem Isten felmentést, mert ezt a halálos ítéletet vállalta át helyettem Jézus. Itt fakad fel ez az öröm az ember szívében.
Felfakadt-e már ez bennünk? Akár ma is felfakadhat. Ha valaki engedi, hogy elmélyült csendben Isten Lelke meggyőzze őt arról, hogy valóban az örök halált érdemli Isten igazságos ítélete szerint, de Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Nekünk elkészítette az új életet. Ezt elég hittel komolyan venni, és neki megköszönni, és elkezdődik az új. Felfakadhat ez a forrás bármikor az életünkben, csak ne halogassuk, mert esetleg késő lesz.
Akinek pedig már felfakadt, vajon nem fakult-e meg ez az öröm? A szívem szorul össze, mikor ismerem valakinek a múltját, tudom, hogyan indult el a hitben, talán tanúja is voltam annak, amikor erre a felismerésre eljutott, és megszületett ez az öröm az új élet kísérőjelenségeként a szívében, aztán megszokta, elfelejti, beporosodik, vagy mégis csak magával ragadja a világ. Ott van ez a hit a szívében, csak nem munkálkodik. Elcsökevényesedik, erőtlenné válik, nincsenek gyümölcsei. Jó lenne ma letakarítani minden port, szennyet erről az örömről, kitisztítani ezt a forrást, hogy tudjunk örülni annak, hogy Isten gyermekeivé lehettünk.
Látjuk-e mások életében Istennek a munkáját, és tudunk-e annak örülni? Láthatják-e mások a mi életünkben a kegyelemnek a munkáját, hogy egészséges, lelki növekedés jellemez minket? Szörnyű, amikor egy hívő ember élete helyben járássá válik. Mozog, csak nem halad. Jézus az Ő követésére hívott: kövessetek engem! Ott haladás van. Egyenletes növekedés, fejlődés, gyarapodás és eközben gyümölcstermés. Ilyen-e az életünk, vagy pedig szépen pang, és lassan megposhad a víz, mert minden állóvíz előbb-utóbb megposhad?
Jézus élő vízzel akar táplálni minket, ami átfolyik rajtunk. Ahogy a samáriai asszonynak mondta: az a víz, amit én adok neki, eloltja a szomját, soha többé meg nem szomjúhozik, és örök életre buzgó víznek forrásává lesz benne. Átfolyik rajta. Állandóan frissen tartja a hívőt. Vannak megáporodott életű hívők. A saját gyerekeik is megundorodnak tőlük. Azt mondják: ilyen nem akarok lenni, és igazuk is van. Nem látszik a lényeg, az új élet a pangás miatt. Isten mozgásba akar hozni minket, hogy lehessen látni az Ő kegyelmét az életünkben, mi meg lássuk másokéban.
Hogy mennyire beívódott a köztudatba, hogy kedvező események hatásaként jelentkező érzés az öröm, arra irodalmi példa Tóth Árpádnak Az öröm illan című verse, aminek most csak a keretét olvasom. Csodálatos szépséggel megszerkesztett vers ez. Így kezdődik:
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Mivel illan, ezért szinte utánakiált:
Itt volt hát? — oh Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék
S az élet méze nem üröm?
S jön a befejező versszak:
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…
Percek alatt megőszült. Lebbennek szőke tincsei, — a végén már ezüstfehérek tincsei. Az elején még lágy hangja halkuló zene, a végén már elfúló zene. Volt, nincs. Idénycikk. De jó, hogy volt. Jó lenne, egy percre még, egy szóra, de nem lehet, mert illan.
Isten nekünk olyan örömet akar adni, ami nem illan, ami betölti a szívünket, és kiteljesedik majd odaát. „Teljes öröm van tenálad — mondja a zsoltáros. A te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,11)
Jó lenne, ha ma elgondolkoznánk a kegyelem és az öröm összefüggésén. Ez az elvont teológiai fogalom, hogy kegyelem, megtelne gyakorlati és egyszerű tartalommal. Vettük-e már ezt a kegyelmet, munkálkodik-e már bennünk? Elhathat-e másokhoz is rajtunk keresztül? Látjuk-e az Isten kegyelmének munkáját és tudunk-e örülni annak, ha akárkinek az életében látható?

Lassan végére érünk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvnek, amit kalauzunk szerint hetek óta olvasunk. Aki figyelmesen olvassa napról-napra, annak feltűnik, hogy csakugyan helytelen ez a cím: Apostolok cselekedetei. Hiszen ez a könyv nem erről szól, hanem Isten hatalmas tetteit sorolja. Az élő Jézus Krisztus cselekedeteit tárja elénk, aki egészen új és nagy dolgokat cselekedett. Legyen áldott érte az Ő neve! Tudjuk, hogy a benne hívőkben és a benne hívők által Ő ma is ugyanilyen nagy dolgokat kész cselekedni.
Ebből a felolvasott szakaszból éppen ezért most ezt az egyetlen bibliai igazságot és örömhírt szeretném kiemelni: Isten cselekvő úr, és végső soron minden történésnek Ő az alanya ezen a világon. A hit látja ezt, és a hívő ember egyenesen számít arra, hogy Isten cselekszik. Éppen ezért sokkal tágasabb világban élnek a hívők, mint a többiek. Helyesebben tudják megítélni az egyes eseményeket is.
Azt nézzük meg, hogy ebben a felolvasott szakaszban hogyan tükröződik ez: Isten cselekvő úr, és minden földi történésnek a végső alanya Ő maga. Milyen nagy lehetőség ez, hogy Ő kész általunk is cselekedni szeretetével és erejével. Boldog ember az, aki rábízza magát!
1. Minden versben, ami ebben a részben van, újabb és újabb vetületét látjuk ennek az igazságnak. „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Főníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig…”
István vértanú halála után tehát üldözni kezdték Jézus tanítványait Jeruzsálemben. Így olvassuk ezt: „Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (ApCsel 8,1)
Az együttérző olvasó felháborodhat: miért bántották szegény keresztyéneket? Kiknek ártottak ők, mitől tartottak, mit féltettek tőlük? Hiszen nem is ismerték őket. Ha ilyenekkel lett volna tele a birodalom vagy lenne tele a mi országunk, akkor nem lenne lopás, gyűlölködés, erőszak, válás, hamisság, csalás. Hiszen ezek valóban komolyan vették, hogy Jézushoz hasonlítson az életük, ezért is nevezték őket — ahogy olvastuk az utolsó mondatokban — krisztusi, Krisztus-forma, Krisztushoz hasonló, görögül: keresztyén embereknek. Mi bajuk volt velük? Miért bántották őket? Persze az ő Urukat is irigységből adták a hatóság kezére. Most úgy látszik, őket is irigységből gyűlölik. De mit irigyelnek tőlük? Fel lehet háborodni ezen, hogy üldözés támadt a jeruzsálemi keresztyének ellen. Aki azonban ennél többet lát és a láthatatlanokkal is szá-mol, az tudja, hogy itt másról van szó.
Ha nem támad üldözés ellenük, akkor ezek a keresztyének szépen együtt maradnak Jeruzsálemben, és nem teljesedik az a program, amit Jézus világosan eléjük adott: „… erőt kaptok, és tanúim lesztek először Jeruzsálemben, azután Júdeában, azután Samáriában, és a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Ők szépen összehúzták és jól érezték magukat Jeruzsálemben, most Isten szétkergette őket, hogy az Ő terve megvalósuljon, s minél többen üdvözüljenek az evangélium által. Aki tehát a láthatatlanokat is látja, és ismeri a cselekvő Istent meg az Ő terveit, az tudja, hogy nincs semmi baj, csak a terv szerint halad előre Jézus Krisztus ügye. Azzal, hogy szétszórja őket, segíti, hogy a küldetésüket cselekedjék.
Semmi más nem történt itt, mint az, amit némely gólyaszülők szoktak tenni: ha van egy-egy lusta fióka, amelyik nem akar idejében elkezdeni repülni, akkor azt a csőrükkel megbillentik, hogy kiessen a fészekből és próbálgassa csak minél előbb hatalmas szárnyait, mert hamar itt az ősz, és akkor át kell repülni a tengeren. Saját szememmel is láttam ilyet többször Cecén, ahol volt gólyafészek a templomon is meg a parókián is. Isten megbillentette az ő népét egy kicsit, akik nagyon jól érezték ott magukat egymással, de őket nem erre hívta el, hanem arra, hogy hirdessék a róla szóló evangéliumot az egész világon. Most aztán szétszóródnak és hirdetik előbb Júdeában, aztán a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány római birodalomban. És mi a gyümölcse? Háromszor ismétlődik ebben a rövid szakaszban: nagy sokaság tért meg az Úrhoz.
Isten cselekszik tehát akkor is, amikor úgy tűnik a gyanútlan szemlélőnek, hogy Isten ellenségei gonoszkodnak az Ő népével. Ez nem csökkenti azoknak a felelősségét. Ők felelősek a bűnükért, és megkapják az ítéletüket. Isten azonban olyan hatalmas, hogy még az Ő ellenségeinek a gonoszkodását is felhasználja a maga tervei megvalósulására és az övéinek a megáldására.
Több helyen van szó erről a Bibliában. Egyetlen verset hadd olvassak fel, ami így hangzik: „Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr, cselekszem mindezt. (Ézs 45,7) Minden eseménynek a végső alanya Ő maga. Isten uralja a helyzetet, csak az történhet, amit Ő akar, illetve, ha az Ő ellenségei akarata ellenére tesznek valamit, Ő olyan hatalmas, hogy még azt is befogja a maga szekerébe, és felhasználja a maga céljaira a személyes életünkben, az egyház életében, meg a történelemben is.
2. Szétszóródtak tehát a keresztyének az apostolokat kivéve, és eljutottak Főníci-áig, Ciprusig és Antiókhiáig. Egyelőre senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak, úgy ahogy azt Jézus Krisztus is tette kezdetben. Csakhogy: volt azonban kö-zöttük néhány… Néhány „elvetemült”, akik szerették a maguk pogány ismerőseit, és nem titkolták el előlük a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Ami rajtuk segített, remélték, hogy a többi pogányon is segít. És ezek mit csináltak? „Amikor eljutottak Antiókhi-ába, a görögöknek is hirdették az Úr Jézus Krisztust.” Kiderül, hogy a görögök — a pogányok, ez gyűjtő elnevezés — szívében nagy vágyakozás van Isten után, nagy szomjúság és nyitottság az evangélium előtt, ezek meg bátran és erővel hirdetik az igét, és a pogányok közül is nagy sokaság tér meg az Úrhoz. Vajon miért? Ügyesen tálalták az evangéliumot? Vagy erőteljesen érveltek? Megragadóan szónokoltak? Szó sincs erről! A válasz a következő versben van: „Az Úr keze velük volt…” Ez a nyitja mindennek!
Ha az Úr keze velük van, akkor ott szomjas lesz a pogány az evangéliumra, amit még sose hallott. Akkor ott erővel tud bizonyságot tenni az analfabéta is arról, amit már megtapasztalt Isten szeretetéből. Akkor ez a bizonyságtétel telibe találja a hallgatót és újjáteremti az életét, és mindez nem emberi teljesítmény, hanem az Úr keze cselekszi ezt. Mindezen események mögött nyilvánvalóan felismerhető a mindenható Isten. Csak ezzel magyarázható, hogy nagy sokaság tér meg az Úrhoz, vagyis ébredés volt Anti-ókhiában. Amikor egyidejűleg, vagy rövid időn belül sok pogány lesz hívővé és szabadul meg a lelki sötétségből, azt nevezzük ébredésnek. De ennek a mindenható Isten volt az alanya. Az Úr keze cselekedte mindezt, és hogy Ő cselekedte, azon a pecsét ez, hogy maguknak a szolgálóknak a csodálkozására is nagy sokaság tér meg az Úrhoz.
Igen ám, de ez merőben új esemény volt. A pogányoknak is hirdetni az evangéliumot, és látni azt, hogy azok ugyanúgy, egyből, minden többlépcsős megoldás nélkül, Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek és kapják az Ő Szentlelkét éppen úgy, mint pünkösdkor azok a zsidók, akik hallották az evangéliumot. Nincs különbség zsidó és pogány között? Ebben a tekintetben nincs. Mind a kettő Krisztus váltságára szorul. Mind a két társaság szívében az élő Krisztus tud vágyakozást ébreszteni. Mind a két társasághoz Ő küld olyan követeket, akik nekik megfelelően mondják el az evangéliumot. Mind a két társaságból Ő hív el magának üdvözülteket, akiken keresztül megint Ő munkálkodik tovább, hogy menjen az evangélium egészen addig, ahogy hozzánk eljutott, ahogy ma is hangzik, ahogy — remélhetőleg — rajtunk keresztül is eljut másokhoz. Ezt jelenti ez a tömör és sok igazságot magába foglaló kijelentés: az Úr keze velük volt.
Az Úr keze formálta használható eszközökké ezeket az igehirdetőket. Az Úr keze használta őket mások üdvösségére. Az Úr keze formálta a hitre jutott hallgatókat is alkalmas igehirdetőkké. Ha nem figyeltünk volna fel erre, javasolom: olvassuk el még egyszer a Cselekedetek könyvét. Lássuk meg, hogy mint vörös vonal húzódik végig ez, hogy Isten cselekedeteiről szól ez. Istennek ilyen magunk fajta, egyszerű hívők által elvégzett cselekedeteiről, akik miközben engedték, hogy használja őket Isten, maguk is egyre közelebb kerültek hozzá, egyre nagyobb ámulattal látták az Ő csodáit, egyre bizonyosabbak lettek arról, hogy Ő van, hogy Ő hatalmas, hogy Ő uralkodik, hogy csak Ő uralkodik és egyre jobban rá merték bízni magukat. Gyönyörű gondolata ez a Cselekedetek könyvének.
3. Zökkenő nélkül azonban soha nem ment előre az evangélium ügye, mert eljut ennek a híre a Jeruzsálemi központba. Meghallják az apostolok, hogy mit művelnek némelyek a pogányok között. Mi folyik ott? Tényleg igaz lenne, hogy nagy sokaság tér meg az Úrhoz? Valóban az Úrhoz térnek ezek meg, nincs ott valami összevisszaság? Azért bizonyos felügyeletet gyakorolni kell Jeruzsálemből, és elsősorban azoknak kell gyakorolniuk, akik éveken át együtt voltak Jézussal. Nézzünk csak utána, nehogy valami zavar támadjon ott.
Elküldenek egy ellenőrt. Kit küldjenek el? Valami miatt a választás Barnabásra esik. Emögött megint szépen felismerhető Isten munkája. Mert ha oda kiküldenek egy kicsinyes törvény-prédikátort, az képes letaposni azt a vetést, amit ott Isten Lelke végzett, és képes megzavarni egy fiatal hitű gyülekezetet, amelyik később aztán a missziónak a legerősebb oszlopává vált. Úgy tűnik, hogy éppen Barnabást találják a legalkalmasabbnak, aki maga is ciprusi, aki higgadt, nyugodt ember, szelíd és jámbor — ilyen jelzőket olvasunk róla. Érett keresztyén, akinek nincsenek előítéletei a pogányokkal szemben, aki az egyetlen volt, aki felismerte Saulban Isten munkáját a megtérése után, és ő vezette oda az apostolokhoz, kiállt mellette és jót állt érte. Így olvassuk ezt, amikor bizalmatlanul fogadják Jeruzsálemben az állítólag megtért Krisztus-ellenséget, Sault: „Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.” (ApCsel 9,27) Mivel Barnabás szavának hitele volt, ezért egyre inkább bizalmukba fogadták a megtért Pált, és a végén munkatársuk is lett.
Ezt a Barnabást küldik tehát ki Antiókhiába, nézze meg, mi ott a helyzet. Annyira jellemző a további sok megállapítás is. Isten ad Barnabásnak bölcsességet ahhoz, mire van szükségük az Antiókhiában éppen csak megtért hívőknek. Ő nem evangélista, de tudja őket tanítani. Tudja, hogy mire kell tanítani őket. Türelmesen, a Lélektől kapott bölcsességgel vezeti őket tovább azon az úton, amelyiken elindultak Jézus után. Mivel Szentlélekkel teljes, ezért alázatos ember volt, egyre inkább látta, hogy ő kevés ide. Kellene még valaki, mert ő túl jámbor. Kellene egy energikus ember. Az ám, Saul — jut eszébe. Vajon véletlenül? Isten eszébe juttatja Saul-Pált, aki évek óta dolgozik a maga új teológiáján az arab pusztában, azután meg ki tudja hol… Tényleg, hol is lehet most? Ide kellene hívni, de hol keresse? Talán Tarzuszban? Tarzusz az egyik legnagyobb város volt akkor. Azt mondják, csaknem kétszázezer lakosa volt. Abban az időben ez óriásinak számított. Hogy találja meg ott őt? Gombostűt a szénakazalban?
4. Elindul. Imádkozva keresi — és megtalálja. Amikor elmondja, mi végett jött, Saul igent mond, mert közben benne is elvégezte Isten Lelke. Eddigre kialakult Pálnak a mondanivalója, átdolgozta egész teológiáját. Eljött az ideje, hogy munkába álljon. Isten időzíti az alkalmakat, elkészíti a találkozásokat. Elkészíti a feladatot az embernek, és felkészíti a szolgát a feladatra — mindez oly szépen kirajzolódik ebből. Mindezt a hívő ember világosan láthatja a saját életében, meg az Isten egyháza életében is. (Valamikor szeretnék részletesen szólni arról, hogy tapasztaltuk ezt meg az elmúlt hetekben Amerikában.)
Mindent Isten cselekszik. Nekünk semmi más dolgunk nincs, csak igazán rábízni magunkat, és engedelmeskedni neki. Például Saul ne kezdjen el okoskodni, hogy szeretne még egy kicsit elmélkedni, meg néhány könyvet elolvasni. Még nem elég érett. — Ezt hadd állapítsa meg a szolgálat ura, Isten, hogy ki milyen érett, meg kit mivel akar érlelni. Ha most Ő küldi, menjen. És ő ment is, minden gyülekezeti gyakorlat nélkül vállalja Antiókhiában a feladatot. Ott ez a szép mondat: egy teljes esztendeig dolgoztak együtt Barnabással a gyü-lekezetben. A gyülekezet pedig erősödött, növekedett, és ez az antiókhiai gyülekezet lett hamarosan a misszió anyahajója. Ez a gyülekezet küldte ki misszionáriusok sokaságát folyamatosan a Földközi tenger egész térségébe, Kis-Ázsiába, és ezek az emberek alapították ott gyülekezetek tucatjait. Vagyis máris ki kell igazítani magunkat: a mindenható Isten hívta létre gyülekezetek tucatját ezek által az emberek által. Mert ahol emberek megtérnek az Úrhoz, ott mindig az Úr keze cselekszik. Egy hívő embernek nem lehet nagyobb méltósága, mintha az Úr kézbe veszi őt és használja, és általa cselekszik.
Akármilyen nehéz olykor ez a szolgálat, olyan méltóság és olyan kiváltság, és úgy növeli a szolgáló hívő hitét is, erősíti az Úrral való közösségét, mint semmi más. Itt mindennek az élő Isten az alanya, a hívők pedig eszközök az Ő kezében. Eközben válnak egyre elkötelezettebb hívőkké, eközben lesznek egyre hasznosabbak még a társadalomnak is, mert a hitetlen világot csak az érdekli — és nem baj érdekelje —, hogy legyünk hasznosak a társadalomnak, mert csak így tudunk olyan többletet belevinni a környezetünk életébe, ami nem tőlünk való, hanem felülről származik.
Bízunk-e igazán ebben a cselekvő Istenben, és ismerős-e nekünk, hogy mit jelent neki engedelmeskedni? Mit jelent sokszor a magunk elképzeléseit félretéve neki engedelmeskedni? Természetes-e, hogy a magunk kényelmét, egyéni szempontjainkat mindig háttérbe szorítjuk? Örömmel vagy nem örömmel, ez már magánügy, jó, ha örömmel, mert annyira bízunk benne, de akárhogyan is, az utolsó szó mindig az legyen: igen, Atyám! Amit te akarsz, azt teszem. Ha az, amit elterveztem, eltér attól, amit te akarsz, akkor azt félreteszem. Semmiképpen nem ahhoz ragaszkodom, vagy ahhoz akarom megnyerni a te jóváhagyásodat. Nem erre használom az imádságot, hanem arra, hogy taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert csak akkor lesz értelmes, tartalmas, boldog életem.
Egyáltalán ennyire valóságos-e számunkra az élő Jézus Krisztus, mint akiről tudjuk, hogy cselekszik? Látjuk-e az Ő cselekedeteit az események mögött? Nekünk a láthatatlanokat is látnunk kell. Mózesről írja ezt a Zsidókhoz írt levél: Hit által hagyott ott mindent, és vállalta az Isten népével való együtt nyomorgást, hit által mondott le Egyiptom kincseiről és az engedelmesség útján járt, mint aki látta a láthatatlant. (Zsid 11,27) Hinni ezt jelenti. Látom a láthatatlan Istent, aki cselekszik. Felismerem az Ő keze nyomát az eseményekben. Fel akarom Őt ismerni az életem nehézségei, kudarcai mö-gött is. Amit meg nem Ő cselekedett, hanem én rontottam el, azért nem Őt vádolom, és nem rajta kérem számon, hanem kérve az Ő bocsánatát, újra felajánlom magamat az Ő szolgálatára, és mivel Ő gazdag a kegyelemben, bővölködik a bocsánatban, kész a megtévedt és engedetlen szolgát is újra használni.
Aki ezt hiszi, annak a szívében nagy békesség van afelől, hogy Isten nem téved. Ha Ő irányítja az eseményeket, akkor jól irányítja azokat. Ha Ő mindenható, akkor a maga jó céljai felé vezet mindent, ezt a világot is, és benne a személyes életünket is. Akkor nemcsak mi vagyunk felelősek egy-egy eseményért. Akkor nem nekünk kell embereket térítenünk. Akkor nem nekünk — például itt a gyülekezetben szolgálóknak — kell állandó stressben lennünk: „jaj, jól csináljuk-e, amit ránk bízott, jaj, el ne rontsunk semmit, mert minden rajtunk áll vagy bukik.” A hűségünk fontos. A hűtlenséget és engedetlenséget számon kéri az Úr. Nem rajtunk áll vagy bukik az Ő dicsősége és az evangélium előre menetele. Azt Ő viszi előre általunk vagy nélkülünk, vagy — Isten őrizzen meg tőle — ellenünkre is. Ezért szoktam olyan gyakran idézni azt az éneket, ami nincs benne sajnos az énekeskönyvünkben. Így kezdődik:
Tiéd az ügy, ó Jézusunk.
Hadd örvendjünk ennek!
És mert tiéd, így bízhatunk:
Soha el nem veszhet.
Ez az Ő ügye. Minket pedig arra méltat, hogy megengedi, hogy részt vegyünk az Ő munkájában. Eközben bennünk is tovább dolgozik, és egyre közelebb visz magához.
Nem a kiválóságaink alapján válogat össze minket. Amikor Mózes tiltakozik Isten parancsa és hívása ellen és próbál különböző kifogásokat találni, leginkább ezt hangsúlyozza: nehéz beszédű és nehéz ajkú vagyok én, azt mondja Isten: gondolod, hogy én ezt nem tudom? Így is tudnálak használni, de ott lesz neked Áron. Ő meg ékesen szóló férfiú. Én mondom neked, te mondod neki, ő meg mondja a fáraónak. Többszörös áttétellel is eljuthat az Isten igazsága a címzettekhez.
Meghaladják Mózes képességeit azok a feladatok, amikről Isten beszél. És melyik feladat nem haladja meg? Aki azt gondolja, hogy ő sok mindenre képes Isten nélkül is, vagy mindenre képes, az teljesen használhatatlan az Ő számára. Aki tudja, hogy erejét meghaladó feladatokra hívja el, az lesz engedelmes és alázatos szolga.
Meg kell tanulnunk így ráhagyatkozni az Úrra, és engedni, hogy használjon minket. Meg kell tanulnunk így várni azt minden esetben, hogy Ő cselekedjék. Így imádkozni másokért például. Nem azon múlik, hogy elég ügyesen tettem-e bizonyságot. Vagy a ma délutáni családi együttlét alkalmával jól mondom-e el az evangéliumot. Csak Isten tudja őt megtéríteni. Nekem el kell mondanom, de az övé az ügy, és Ő cselekszik.
Fontos, hogy Isten nagy tetteit ne felejtsük el, vegyük komolyan, hogy az Ő keze munkája ez a teremtett világ úgy, ahogy most is énekeltük. El ne felejtsük az Ő másik csodálatos nagy tettét, amit a kereszten hajtott végre, a váltságot, a mi szabadításunkat. El ne felejtsük, hogy a keresztről való beszéd ma is Istennek ereje és Istennek hatalma, nem az igehirdető ügyességétől függ az, hogy elég jól el tudja „adni” a keresztről való beszédet. Amögött Isten ereje és hatalma van. Akik annak hisznek, az is Isten munkája, hogy hisznek és új életük lesz. A mi dolgunk: hűséggel tegyük azt, amit reánk bízott, akkor, amikor annak a rendelt ideje van. Ne okoskodjunk, ne alkudozzunk, ne halogassuk, ne a magunk alkalmatlanságát ismételgessük, de semmiképpen ne a magunk kényelmét keressük. Ne igyekezzünk kibújni a tőle kapott feladatok elől. Tegyük azt, amivel megbíz, aztán Ő majd cselekszik. Sokszor mi csodáljuk legjobban: Uram, milyen bölcsességet tudsz nekem adni, aki nem vagyok bölcs. Milyen szelíd tudtam ott maradni, akinek nem alaptermészetem a szelídség. Hogy fején találta a szöget az az ige, amit a számba adtál, pedig nekem utólag szokott eszembe jutni, mit kellett volna mondani. Te cselekszel általam.
Ez mélyíti a vele való közösségünket is és tanít meg egyre alázatosabban élni. Valóban úgy van ez, ahogy Babits Mihály írja a Jónás könyve című versében. Isten szájába adja ezt a mondatot: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. A szó tiéd, a fegyver az enyém.” Isten cselekszik. A mi feladatunk az, hogy ne szégyelljük amit cselekszik, ne szégyelljük ezt megvallani a világ előtt, és engedjük, hogy rajtunk keresztül is cselekedjék.
Gondolkozzunk még ezeken a dolgokon. Olvassuk el a Cselekedetek könyvét, mert nincs olyan fejezete, amiből ki ne rajzolódna ez: Isten cselekszik. Bölcsen cselekszik, csodálatosan időzít mindent, és mindenkit fel tud használni az Ő munkájában, aki bízik benne és engedelmeskedik neki.