AZ EMLÉKEZÉS GYÜMÖLCSEI

Ahogy azt előre jeleztük, szeretnénk ma egy kicsit emlékezni. Különösen arra az útra, amit gyülekezetünk újjáalakított énekkara harminc év alatt megtett. Vezessen bennünket most is Isten igéje.
Túl a mai jubileumon és csendes há-laadásunkon, azt nézzük meg ennek az igének alapján, miért tartja Isten szükségesnek, hogy néha emlékezzünk. Mik a helyes emlékezésnek a gyümölcsei? Ebből a felolvasott néhány versből világosan kiderül, hogy Isten néha egyenesen megparancsolja az Ő népének, hogy emlékezzék. Itt háromszor egymás után hangzik el ez a parancs. Emlékezzél meg, el ne felejtsd, gondolkozzál rajta!
Minden jubileumtól függetlenül is fontosnak tartja Isten, hogy néha álljunk meg, és helyesen emlékezzünk, mert ennek gyümölcsei vannak. Mik ezek?
Mikor hangzott el ez, amit most olvastam? Véget ért a negyven évi pusztai vándorlás. Izráel népe megérkezett az atyák földjének a határához, az ígéret földjéhez, és készen állt a honfoglalásra. Akkor adta Isten ezt a tanítást az Ő népének.
Mindenekelőtt arra figyelmezteti őket, hogy emlékezzenek az atyákra. Mindnyá-juknak van atyjuk. Nem velük kezdődött a történelem, és nem is velük végződik, akármilyen rosszul esik ez egyik-másik hiú és gőgös embernek. A nemzedékek, a népek, a történések egy-egy láncszem csupán ezeknek a hosszú láncolatában. Az atyákra és az atyákkal kötött szövetségére emlékezteti itt Isten mindenekelőtt az Ő népét, mégpedig azért, hogy ez ébresszen a szívükben alázatot, hogy nem ők a világ, ők csak egy kicsi láncszem, és ébresszen a szívükben tiszteletet azok iránt, akik előttük jártak.
Sok ünneplőből és ünneplésből pontosan ez a két fontos motívum hiányzik: az alázat meg a tisztelet. Sokan úgy ünneplik és ünnepeltetik magukat, minthogyha csak belőlük állna a világ. Mi úgy adunk hálát Istennek a gyülekezet énekkarának utolsó harminc éves szolgálatáért, hogy tudjuk, hogy ennek a szolgálatnak és ennek a kórusnak előzményei is voltak.
Ahhoz, hogy egy gyülekezet énekkara szolgálhasson, először gyülekezet kell, és akkor még nincs énekkar. Először Isten nehéz időkben gyülekezetet hozott létre itt, ezen a helyen. A háború első évé-ben, 1939-ben, felépült ez a templom iszonyatos erőfeszítések árán. A háború alatt épült fel a többi épület, de ezzel az építéssel párhuzamosan már elkezdte mű-ködését egy énekkar. Először dalárdának nevezte magát, aztán gyülekezeti énekkarrá vált, és a gyülekezet első orgonistájának, Kupay Dénesnek a vezetésével évtizedekig szolgált itt egy tehetséges, jó hírű kórus. (Nem tudom, van-e itt valaki, aki ebben az első kórusban részt vett. Ha van bátorsága a kezét feltartani. Van. Akkor kérem utána ismerkedni és barátkozni az énekkar mai tagjaival, mert lesz erre lehetőség.)
Isten tehát támasztott atyákat, akik nehéz időben is helytálltak és az Ő csodálatos kegyelme támaszt fiakat, mert az Ő kegyelme nem változik. Ő maga sem változik: Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz.
Külön Istent dicsőítő bizonyságtétel sorozat lenne, ha itt ki-ki elmondaná az énekkar mai tagjai közül, hogyan került egyáltalán Isten közelébe, hogyan állította Isten be ebbe a szolgálatba. Minden itt ülő testvérünk élete olyan történet, amiben Isten keze munkája látszik.
Tulajdonképpen jó is lenne, ha egyszer elmondhatnák, hogyan hozta ki mindannyiukat, mint ahogy mindnyájunkat, engem is, Isten a nagy lelki sötétségből, a tudatlanságból, a hitetlenségből. Hogyan ragyogott fel előttünk az a világosság, amiről itt most énekeltünk. Hogyan változtatta meg a gondolkozásunkat és életünket az az ige, amiről énekeltünk. Hogyan munkálkodik Isten ma is. Voltak atyák, vannak fiak, és lesznek fiak, mikor mi már sehol sem leszünk. Ha ez a világ még áll, akkor Krisztusnak lesz gyülekezete, és egészen bizonyos, hogy akkor is lesznek, akik szívből magasztalni fogják Őt, egyedül vagy közösen, kórusban. Jó lenne, ha ma este mindnyájan egy szívvel tudnánk mondani: nemzedékről nemzedékre nagy a te hűséged…
Nekünk nem szabad elfeledkeznünk az atyákról, a gyökereinkről. Így a reformáció emlékünnepéhez közeledve különösen sem.
Mik az emlékezés gyümölcsei? Mindenekelőtt az, hogy megerősíti a közösségnek az összetartozását és ennek a tudatát. Különösen nagy kiváltság közösen emlékezni valami közös élményre, mert ez azt jelenti, hogy egy közösségnek közös kincse van. Nem lehet megmondani, kié. Mindnyájuké, és nem osztoznak rajta valamiféle arány alapján. Az a közösségnek a kincse.
Tessék megfigyelni, amikor egy közösségben elhangzik egy név vagy helyszín, vagy — énekkarról lévén szó — zenemű, s egyszerre mindenki nevetni kezd. A kívülálló nem érti: mit nevetnek ezek? Valamit együtt éltek át, és az az ő közös kincsük. Van egy közös nyelvük: elég egy szó, és az mindannyiukat derűre hangolja, vagy mindannyian elkomolyodnak, mert az olyan emlék. Az az ő kincsük. Ezért szükséges néha emlékezni a közösen átélt élményekre, mert az erősíti az összetartozás tudatot. Tessék ezt gyakorolni családon belül is! Érdemes, mert gyümölcsöket terem.
Aztán a közös emlékezés gyümölcse az is, hogy tudatosítja az emberben, mi-mindent kapott menet közben, mert sok mindent elfelejtünk. Azért is elfelejtünk sok mindent, mert szelektív az emlékezésünk. Válogatunk, de a bennünket ért sérelmeket nem felejtjük el. Évtizedek múlva is fel tudja frissíteni sok ember, egyre élénkebb színekkel, hogy őt hogyan bántották meg. A hőstetteinket sem szoktuk elfeledni.
Az ajándékokat, amiket másoktól kapunk, egy-egy szívességet, áldozatot, amit értünk hoztak, ó, de sokan, ó, de könnyen elfelejtik.
Azért is feledékenyek vagyunk, mert a legtöbbünket az jellemez, hogy nagyon összpontosítunk a jelenre meg a közvetlenül előttünk álló feladatokra. És ha sikerült úgyahogy megoldanunk, akkor ott van a következő közvetlenül előttünk álló feladat, és a múlt olyan hamar feledésbe merül, és nem tartjuk számon, hogy mi-mindent kapunk menet közben. Mennyi ajándékot, mennyi olyan próbatételt, ami hasznunkra vált. Milyen sok szabadítást vitt véghez Isten a mi kicsi életünkben, vagy egy közösség életében. Milyen sok öröm és bánat, bűn és annak a megbocsátása, elakadás és újrakezdés van egy-egy közösségnek az életében. Szükséges az, hogy ezt számon tartsuk.
Nem véletlenül bíztat erre a Zsoltárok könyvében is Isten többször: el ne felejtsd, mennyi jót tett veled Isten…
Egyszer egy naptári év vége felé megkérdeztem egy ismerősömet: mi volt annak az évnek a legjelentősebb eseménye a számára? Biggyesztett és azt mondta: hát… az idén? Semmi. Ez olyan eseménytelen esztendő volt. Semmi említésre méltó nem történt? Nem, nem emlékszik rá. Mondom: a tavasszal sem? Miért? Mire gondolok? Amiért olyan sokat imádkoztunk akkor közösen, és ami megoldódott. Ó! Kiáltott fel. Hát az nagy csoda volt. Az tényleg csoda volt. És kezdte magyarázni nekem, milyen csoda volt. Becsületére váljék, hogy másnap visszajött egy listával és ezt mondta: Az este összeírtuk a feleségemmel, hány csodát tett Isten velünk az idén. Elmondta: szégyelli magát, hogy biggyesztett és azt mondta: semmi említésre méltó nem történt. Jellemző volt az a mondat, amivel befejezte: nem is gondoltam, hogy ilyen gazdag vagyok.
Nos, éppen ez az. Nem tudatosítjuk magunkban, milyen gazdagok vagyunk. Emlegetjük a szükségünket, panaszkodunk. Elsoroljuk, mit nem sikerült még elérni, megvalósítani, de amire Isten már elsegített, amihez érdemünk nélkül hozzá segített, tele van a zsebünk, a két kezünk, tele lehetne a szívünk is örömmel, a szánk hálával, ha tudatosítanánk, hogy mi-mindent cselekedett Ő. Ezért is parancsolja Ő, hogy emlékezzél meg néha az egész útról, és majd megtudod, milyen gazdag vagy, még másoknak is tudsz ebből a gazdagságból adni.
Aki így tud helyesen emlékezni, az tud reménységgel előre nézni is. Péter apostol második levele elsősorban az utolsó időkről szól. A Krisztus visszajövetelével kapcsolatban mond el fontos, a Szentlélektől ihletett kijelentéseket. Ott gyakran írja azt, hogy emlékeztetés által akarom erősíteni a ti hiteteket. Mindjárt az első fejezetben ezt írja: „Helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Igyekeztem is, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekről.” — Ezért is írta le.
Vagy azt mondja: „Ez már a második levelem, amit hozzátok írok, mert ezekben emlékeztetés által akarom ébresztgetni a ti tiszta gondolkozásotokat.”
Emlékeztetnünk kell egymást. Ne vegyétek rossz néven, ha családon belül valaki néha emlékeztet arra, hogy min mentetek keresztül, arra, hogyan veszítettetek el valamit, és hogy folytatódott az, esetleg Isten valami mást adott helyette. Isten számtalan ajándékára és az Ő munkájára bizony ezzel a tudatos vággyal kell emlékeztetni magunkat és egymást, hogy erősítse a hitünket.
Az az Isten, aki eddig kísért minket, ezután is kísérni fog — megígérte. Az, aki ilyen gazdag volt és gazdagon ajándékozott, a jövőben is ugyanilyen gazdag lesz. Nem rövidült meg az Ő keze, és nem változik meg ezután sem. Sokkal nagyobb bizalma és több reménysége lesz az ilyen embernek, ha előrenéz, mert — és ez az emlékezésnek a legnagyobb gyümölcse — Istenre irányítja a figyelmünket.
Mózes itt pontosan ezt végzi. Ez fontos és átgondolt lelkigondozói igehirdetés, amit ő itt a népnek, az erejüket messze meghaladó feladat előtt, a honfoglalás előtt mond. Nem restelli sorolni, számba venni: el ne felejtsétek: Isten hozott ki minket a rabszolgaságból, Isten vezetett minket a félelmes pusztában, ahol mérges kígyók meg sok veszedelem volt. Isten táplált minket mannával a pusztában. Ő tett próbára is, hogy aztán végül jót tegyen velünk, és kiderüljön, mi van a szívünkben. Nehogy azt mondjad: a te kezed szerezte magadnak ezt a gazdagságot, hanem Ő adott erőt ahhoz, hogy ezt megszerezzed és a tiéd legyen.
Állandóan felfelé mutat. El ne bízzá-tok magokat, és el ne csüggedjetek, ha elő-re néztek a nehéz feladatokra, Isten holnap is ugyanaz lesz, aki tegnap volt. Az Ő szüntelen jelenlétében élhet az Ő népe.
Ezért fűz ehhez a parancshoz — hogy emlékezzetek — két másik parancsot. Egy negatívum meg egy pozitívum keretezi be. Azt mondja: fel ne fuvalkodjál, amikor majd bemész és bő termés lesz, mert ezt Isten ajándékozza neked. S a másik: dicsérd akkor a te Istenedet. Ne csak vedd tudomásul, hát igen, milyen jó, hogy tegnapelőtt is adott, tegnap is adott, ma is adott, biztos ad majd holnap is, de jó nekem! Ne így érjen véget az emlékezés, hanem úgy, hogy elkezded dicsőíteni Őt.
Itt mutat rá arra ez az ige, hogy az emlékezés hogyan magasztosulhat istentiszteletté, és a hálaadás hogyan fényesedhet Isten-dicsőítéssé. Mert a hála csak azt fejezi ki, mit kapott valaki ajándékként. A dicsőítés viszont azzal kerül kapcsolatba, aki adta ezeket az ajándékokat. Istennel kerül az Őt dicsőítő ember szoros közösségbe. Az Istent-dicsőítő az angyalok tevékenységét végzi.
Ha egy imádkozó hívő, ha egy keresztyén énekkar szívből, tudatosan, programszerűen tudja dicsőíteni az Istent, akkor valami örökkévalónak lehet a részese. Akkor valami mennyei foglalatosságot vé-gezhet, és erre a sok nyomorúsággal megvert földre az ilyen hívő és ilyen kórus a mennyet hozza le, és ez áthatja a leghétköznapibb tevékenységünket is. Ezért fontos emlékezni. És hogy az emlékezés ne csak az emlékek felsorolásából álljon, hanem Isten dicsőítésévé váljék.
Azt mondja a Biblia: az emlékezés során lesz könnyű felismerni és megbánni a bűneinket is. Bűnöket, amiket elkövettünk, és nem szeretnénk újra elkövetni. Mulasztásokat, amiket már nem tudunk pótolni, de van rájuk bocsánat. Olyan rendezetlenségeket, amik során másokat sértettünk meg, vagy másoktól kapott sérelmeket hordozunk magunkban, az is bűn, ezt világosságra lehet hozni, és az emlékezés szintén segít ebben. Világosságra hozni a sötétség dolgait, és bocsánatot kapni.
Egészen meg vagyunk-e győződve arról, hogy ez a felsorolás, amit itt olvastunk, a személyes életünkre nézve is érvényes? Isten hozott ki, Isten őrzött meg, Isten ajándékozott meg, Isten munkája, hogy ma este itt lehetünk, Isten kezdte el bennünk az Ő munkáját, Isten akar és tud egészen új emberré formálni minket, Isten készített el nekünk még soksok ajándékot, közben próbákat is, azokból szabadulást is. Isten akar használni bennünket az Ő dicsőségére és mások javára.
Jó lenne, ha szívünk minden dobbaná-sa ezt lüktetné, ami itt az igében van: Ő… Ő… Ő. Ő vezetett ki, Ő védett meg, Ő táplált, és Ő fog holnap meg holnapután is hűséggel hordozni. Az Ő keze. Ne mondd azt, hogy a te kezed, hanem az övé.
Szeretném a cselekvő Istenre irányí-tani ma este a figyelmünket. A teremtő, gondviselő, megváltó, minket személy szerint is szerető Istenre. Arra a kézre, amiről azt mondja a Biblia, hogy egyszer lenyúlt a magasból, hogy felvegyen minket. Kiemeljen onnan a kétségeknek, és kétségbeesésnek, vagy önhittségnek, de mindenképpen a hitetlenségnek a mélyéből, ahova Őnélküle kerültünk. Sőt, ha tovább folytatjuk, a Biblia azt mondja: Isten keze tulajdonképpen egy személy, akiben lenyúlt utánunk és ez Jézus Krisztus, aki minden áldozatra kész volt azért, hogy segítsen rajtunk. Ő engedte, hogy a két kezét odaszögeljék a kereszthez, azért, hogy aztán az Isten minden gazdagsága azoké lehessen, akik Őbenne hisznek.
A helyes emlékezet ezt a két kezet hozza most szemünk elé. Azt a két kezet, amelyikkel Ő csak inthetett volna, és angyali seregek sokasága elzavarja az ellenségeit, de ő ezt nem tette. Végigjárta a szenvedés útját, vállalta a kínhalált azért, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk. Azért, hogy mindnyájann használható eszközökké váljunk az Ő kezében.
Jó lenne, ha ezt a két csendes napot, ami most előttünk van, tudatosan is felhasználnánk emlékezésre, de így: fel ne fuvalkodjék a te szíved, hanem dicsőítsed a te Istenedet, az Urat. Miközben a múlt ajándékait számba vesszük, személyes, szoros közösségbe kerülünk az ajándékozóval, és egészen rábízzuk az ismeretlen jövőnket. Ha valamit az énekkarnak kívánok, akkor az az: legyenek ők is eszközzé ennek az ajándékozó és minket szerető Istennek a kezében.