Cseri Kálmán

Pál apostol itt Jézus Krisztus szolgáiról ír. Azokról, akik már új életet kaptak Őbenne, akikben hit által él Krisztus, akiknek valóságos közösségük van vele, és akik az Ő küldetésében is járnak. Így kezdődik a fejezet: „Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyertünk…” Ezek az irgalmat nyert emberek, akikhez ez a fejezet szól. Három fontos dolgot mond el Krisztus szolgáinak. Először, hogy Krisztus nagy dolgokra használja őket, másodszor, hogy folyamatosan próbálja őket, hogy tisztítsa, és alázatban tartsa és végül azt, hogy minden körülmények között megtartja őket.
Nagy dolgokra használja azokat, akik igazán odaszánták magukat neki, folyamatosan tisztítja az életüket, és a próbatételekkel, szenvedésekkel alázatban tartja, de bizonyosak lehetnek abban, hogy minden körülmények között megtartja őket. Még a haláluk után is. Ezért ismétlődik többször ez a bátorító kifejezés: „ezért nem csüggedünk el.” Ez a vallomás keretezi be ezt a hosszú fejezetet. Olvashatjuk a legelején, mindjárt az első versben és az utolsó versben is.
Aki azt tudja, hogy az élete Jézus Krisztus kezében van, az tudja, hogy amikor nagy dolgokra használja őt, az nem az ő érdeme, hanem Jézusé. Az tudja, hogy amikor próbálja őt az ő Ura, akkor senkit sem próbál feljebb, mint elszenvedhetné, csak amennyire szüksége van ahhoz, hogy engedelmes szolga maradjon, és az tudhatja minden körülmények között, hogy átmenti azokon az ő Ura, megtartja, megőrzi, és beviszi abba a dicsőségbe, amiről itt nem győzi a jelzőket halmozni az apostol: minden mértéket meghaladó, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.
Vegyük sorra ezt a három fontos tanítást, mert ezek összefüggenek egymással.
1. Nagy kiváltság Jézus újjászületett tanítványának lenni és Ő a szolgáit hatalmas dolgokra használja.
Ebbe az egy szóba foglalja össze Pál, hogy mivel jár ez, hogy valaki Jézus szolgája lesz: kincsünk van a cserépedényünkben. Cserépedénynek önmagát az embert, konkrétabban az ember testét nevezi az apostol, és ebbe nagy kincset ad Jézus az újjászületés után. Mi ez a kincs? Az evangélium. A Jézusról szóló örömhír, amit rendkívül változatosan, többféleképpen is megfogalmaz. A 2. versben így: „…nem hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat…” A 3. versben azt mondja: „… világos a mi evangéliumunk…” és a 4. versben: „a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát hirdetjük nektek…”
A megszokottnál egy kicsit bonyolultabban és elvontabban fejezi ki itt magát az apostol, mert szándékosan körülírja és ezzel már a tartalmát is megpróbálja kibontani annak, hogy mit jelent, amit egy szóban így szoktunk összefoglalni: evangélium. A Jézus Krisztusról szóló örömhír. Ez az igazság beszéde, ez az Isten igéje, és ez a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium, amelyikből ráadásul világosság árad. Ezzel sáfárkodnak a hívők. Sáfárkodunk-e mi vele? Utoljára ki hallotta tőlünk a Krisztus dicsőségéről szóló örömhírt? Ha Isten készített ma alkalmat, nem voltunk-e restek, hogy megvalljuk ezt, és egyszerűen, minden komplikáció nélkül továbbadjuk másoknak, tudva azt, hogy ez az Isten igéje. Éppen ezt hangsúlyozza a továbbiakban, hogy az Isten, aki szólt, sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújt világosságot ma is a szívekben, hogy felragyogjon előttünk a Krisztus arca.
Amikor a mindenségtörténet hajnalán, a teremtés első napján Isten azt mondta: Legyen világosság! és az Ő szavára lett, ugyanez az isteni szó hangzik ma is, és ezzel a szóval teremt újjá Isten bennünket. Tanulságos lenne, ha ki-ki elmondhatná, hogy legelőször hogyan szólított meg minket Isten. Vagy mi volt az az ige, amivel a sötétségből világosság ragyogott fel a szívünkben és az életünkben, és mennyire Isten szava volt az számunkra.
Éppen a tegnapelőtti bibliaórán kezdtük a férfiakkal tanulmányozni a Második Helvét Hitvallást. Annak az első fejezete Isten igéjéről szól. Az első alcíme (eredetileg latinul írták): A Biblia Isten igéje, a második meg az, hogy Predikatio verbi Dei est verbum Dei — vagyis Isten igéjének a prédikálása Isten igéje. Ha valaki a Krisztus szolgálatában az Isten szeretetéről szóló örömhírt mondja valakinek, akkor annak a szívéhez az úgy érkezhet meg, mint az élő Isten tulajdon szava. Csak közvetítő, tolmács volt az, aki hirdette. De a hirdetett ige is Isten igéje.
Ezzel a reménységgel és bizonyossággal szabad nekünk hívogatnunk embereket olyan helyekre, ahol igehirdetés hangzik, és ezzel a bizonyossággal lehet továbbmondanunk másoknak. Az én egyszerű, sokszor töredékes bizonyságtételem úgy érkezhet meg a másik szívéhez, mint Isten tulajdon szava. Mint az a teremtő ige, amire a sötétségből világosság támadt, ugyanerre támad ma is az emberszívekben sötétség helyén világosság. Ezzel a nagy reménységgel szabad a bizonyságtétel szolgálatát végeznünk.
Az apostol azt mondja, hogy ezt, nem lehet csinálni, ezt nem lehet utánozni, mert erre nem képes akárki, csak akiben ott él hit által Krisztus. Az újjászületett keresztyén, aki kapta Isten Szentlelkét, az képes megérteni Isten igéjét, és az képes torzítás nélkül tovább adni. Istenről beszélni akárki tud, de Istenből beszélni, ahogy itt olvastuk az előző fejezet végén, csak a Krisztus szolgálatában álló ember tud. Azok viszont végezzék ezt a szolgálatot, mert ez életmentő szolgálat, amin keresztül maga Isten végzi a maga életmentő munkáját.
Vannak írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy az a kincs, amiről itt Pál apostol beszél, nemcsak a Krisztusról szóló evangélium, hanem Krisztus maga, aki lakozik hit által a hívőben. Ezt a Krisztust lehet és kell nekünk felmutatnunk másoknak. Ez az, amikor életnek beszédét tartjuk oda a kívül valók elé. Erre utal az apostol a későbbiekben, amikor azt írja: ”… a Jézus élete láthatóvá legyen a mi halandó testünkben…” Ezt a kettőt soha nem kell szembeállítani és végképp egymás ellen kijátszani. Ez erősíti egymást. Az, hogy mondom a Krisztusról szóló örömhírt, és hogy közben ott van hitelesítő fedezetként mögötte az életem. Mégpedig az az életem, amelyik Jézus Krisztust mutatja fel. Én cserépedény vagyok, de a cserépedényben megjelenik a kincs. Bennem az élő Krisztus, és vele találkozhatnak azok, akik velem találkoznak.
Már az is nagy dolog, ha egy-egy olyan emléke van egy hívő embernek, hogy bizony abban a helyzetben és esetben csakugyan ez történt. Isten igéje arra serkent minket, hogy növekedjünk a megszentelődésben odáig, hogy mindig, minden helyzetben Krisztust láthassák a mi halandó testünkben, és Isten igéje, evangéliuma szólaljon meg a mi szánkon. Isten segítsen minket ebben fejlődni!
2. A másik, amit itt mond az apostol, és amiről ugyanilyen részletesen ír, hogy akik ezt a szolgálatot végzik, azokat Isten folyamatosan próbálja. Ezt nekünk természetesnek kell tartanunk.
Mi a célja ennek a próbának? Az, hogy azokat a nagy dolgokat, amiket Isten elvégez általunk, nehogy magunknak tulajdonítsuk, hanem újra és újra legyünk tisztában azzal, hogy én csak törékeny cserépedény vagyok, magamban üres, vagy mindenféle szennyel teli.
Az az Ő csodája, ha megtisztított és a kinccsel töltött meg engem. De — mint ahogy itt olvastuk — ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak. Mert mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy magunknak tulajdonítsuk a dicsőséget. Hogy legalább egy kicsit lecsípjünk abból, amiről tudjuk magunk is, hogy egyedül Istent illetné meg, de nem egyedül neki adunk dicsőséget.
Márpedig ez az egyik legszörnyűbb bűn, s aki az Isten dicsőségét magának tulajdonítja, attól Isten Szentlelke megszomorodva visszavonul. Az magára marad a szolgálatban, és akkor nem fog ilyen nagy dolgokat végezni. Akkor nem tud helyén mondott igét mondani, akkor csak önmagát prédikálja — azt is itt olvastuk az előző fejezetben —, mert a Szentlélek nélkül magunkat prédikáljuk, meg saját gondolatainkat, meg valamiféle olvasmányunkat, de nem olyan igét, ami Isten szájából származik. Ezért óv ettől az apostol: semmit ne tulajdonítsunk magunknak, ami nem belőlünk származik, ami ajándék, amit csak csodaképpen szemlélhetünk, látván az Isten hatalmas munkáját. Mert ilyen rendkívüli erőt csak Isten tud adni, és ezért csak Őt illeti meg a dicsőség.
Azért hangsúlyozza itt az apostol, hogy ne feledjük, hogy a mi testünk és életünk törékeny cserépedény. Önmagában is roppant könnyen elpusztítható. Elég egy csepp méreg, s máris vége van valakinek. Akármilyen okos vagy erős volt, ugyanúgy végez vele, mint a másikkal. Sokszor, elég egy rossz mozdulat, és úgy marad. Nem tud felegyenesedni, akármilyen művelt és akármilyen kisportolt. Éppen a közelmúltban hallottam ilyen történeteket. Elég egy láthatatlan pici vérrög, és lehet készülni a temetésünkre, ha az rossz helyen áll meg. Nem tudjuk irányítani. Törékeny ez a cserépedény.
Volt egy érdekes szokás a rómaiaknál, amikor egy fejedelem, vagy néha maga a császár is, győzelmi menetben vonult, a tö-megnek éljenezni és éltetni kellett az uralkodót. De a tömegben mindig elhelyeztek egy kis csoportot, amelyiknek az volt a feladata, hogy rigmusban kiáltsa, hogy bármilyen nagy vagy, el ne felejtsd, hogy egyszer te is meghalsz. Milyen bölcs dolog. Tenné ezt ma valamelyik diktátorral egy kis csoport, akkor a gulágon találná magát. De akkor gondoltak erre, hogy el ne bízza magát. Ő most azt hiszi, az egész világ ura, és sokan azt hitték róla, de el ne felejtse, hogy egyszer ő is meghal. Hátha ez segít neki alá-zatban maradni, vagy kevésbé elbizakodni.
Isten pedagógiájában van ilyen, hogy a próbákkal tart minket alázatban. Négy dolgot sorol itt fel Pál apostol, hogy ő milyen próbákat szenved folyamatosan, de tapasztalja, hogy Isten minden körülmények között megtartja? Ezt írja: „mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk.” — Rendkívül szemléletesek ezek a képek. Üldöznek, és most már hozzá is szokunk lassan. Ha nem lenne, szinte hiányozna, de tudjuk, hogy nem szoríthatnak be egy sarokba, hogy megnémuljunk, és ne folytassuk tovább az evangélizációt. Erre gondja van a mi Urunknak. Bevallja őszintén, hogy ők is kétségeskednek néha, de nem esnek kétségbe. Attól megőrzi őket az Úr. Üldözöttek vagyunk, de nem magunkra hagyatottak. Taposnak rajtunk — talán ez a legszemléletesebb —, de miközben taposhatnak, tudjuk, hogy nem taposnak agyon. És ez elég ahhoz, hogy kibírjuk. Mindezt a szolgálat Urától fogadjuk, mert tudjuk, hogy mindennek a célja az, hogy megmaradjunk őszinte alázatban.
Nem könnyű ezt elfogadni. A szolgálattal járó szenvedéseket igazában csak azok tudják bizalommal elfogadni Isten kezéből, akik egészen átadták az életüket, és valóban végzik ezt a szolgálatot. Nekik Isten adja a szívükbe ezt a bizalmat.
A lelkimunka közben sokszor fordul elő az emberrel az, hogy valamit nem ért. Nem érti a mások életében lezajló tragédiák egy részét sem, és nem érti olykor azt sem, hogy neki miért kell most szenvednie. Éppen itt vizsgázik a hitünk, hogy amit nem értek azt is kész vagyok elfogadni a szolgálat Urának a kezéből. Nem azokat az embereket szidom, akik most bántanak, és nem az ördögnél keresgélek, hogy az most mit csinál velem, hanem az én Uram kezéből fogadom azt el.
Mellesleg Jób is ezt tette, amikor azt mondta: „Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el tőle?” A hívőnek mindig Istennel van dolga. Pál erről beszél itt, és erre bátorítja a Korinthusban szolgálókat, hogy érlelődjetek a hitben odáig, hogy amit nem értetek, azt is teljes bizalommal elfogadjátok az Úrtól. Miért? Mert Ő nem változik, mert Ő szeret, és Ő tudja, mit cselekszik. Ha valaki ezekben bizonyos, akkor nem háborog a próbatételek ellen, és nem mutogat sem fölfelé, sem oldalra, hanem meghajtja a fejét és még buzgóbban végzi azt a szolgálatot, amit reá bízott az Úr, és még őszintébben törekszik arra, hogy a rendkívüli erőt, amit egyébként tapasztal, azt Istennek tulajdonítsa és ne magának. Ez már a Krisztus-tanítványság felső iskolájához tartozik, de ide kellene mindannyiunknak eljutnunk.
Ez már az érettségi után van. Ez már bizonyos lelki érettséget igényel. De hát mégis csak ez lenne a cél, hogy ne maradjunk meg dedós szinten, hanem egyre érettebb hívőkké váljunk, akiknek Isten adhat ilyen kincset, a Krisztus dicsőségét felragyogtató evangéliumot, akik készek megvallani Őt mások előtt, akik el tudják mondani artikuláltan, egyszerűen, szeretettel az evangéliumot, és az ezzel együtt járó szenvedéseket bizalommal elfogadják Isten kezéből, tudva azt, hogy mélységesen igaz ez a mondás: „Kereszt nélkül nincs korona”. A mi utunk nem lehet más, mint a Mesteré. A Mester útja pedig szenvedésről szenvedésre vezetett.
Amikor az Apostoli Hitvallás röviden össze akarja foglalni Jézus Krisztus földi tevékenységét, akkor egyetlen szóban foglalja össze. A születése után mindjárt ez következik: szenvedett. Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett… Egész földi élete során szenvedett, nemcsak a kereszten. Még fel is sóhajtott egy-két alkalommal: meddig szenvedlek még titeket, parázna és értetlen nemzedék?
A mi utunk is ez. És ha ilyen szenvedéseket mér ránk szolgálat közben, akkor azok minket közel visznek Mesterünkhöz, és ott tartanak az Ő közelében. Ezeket pedig bizalommal fogadjuk Őtőle.
3. A harmadik örömhíre ennek az igének az, hogy mind e sok nyomorúság között Jézus Krisztus szolgáló tanítványai egé-szen bizonyosak lehetnek abban, hogy a kezéből nem engedi ki őket az ő Uruk, és megtartja, megőrzi, célhoz vezeti, üdvözíti, megdicsőíti őket. És ha a szenvedéseik közepette is ezekre a láthatatlan dolgokra néznek, és tudják, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó örök dicsőséget szerez nekünk, akkor egészen másként hordozzák a szenvedéseket. Akkor a szenvedések elé ilyen furcsa jelzők kerülnek: pillanatnyi könnyű szenvedésünk, minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. A szenvedés ideig való, és a dicsőség, ami készen van Jézus tanítványainak, örökkévaló. Abból egy kis ízelítőt már itt is ad néha, mint békesség, reménység, kiegyensúlyozottság, de ehhez az szükséges, hogy mindig túllássunk a láthatókon.
Az ördög állandó kísértése az, hogy csak a láthatókra nézünk. Most nekem milyen rossz… Most nekem ki miatt rossz… Miért nekem rossz? Miért ennyire rossz? Látja-e ezt Isten? Hol van Isten, amikor nekem ezeket kell hordoznom? Ezek a kérdések viszik egyre messzebb a hívőt Jézustól. Ha nem jut el oda, hogy felemeli a tekintetét és nemcsak azon a szűk horizonton belül tájékozódik, hogy most nekem mi rossz, hanem azon a tágas, sőt végtelen horizonton belül, amivel a láthatatlanokat is komolyan veszi. Komolyan veszem a láthatókat, a mai feladatokat, a testi szükségleteket, másoknak a szenvedését és baját, a most következő feladatokat, de úgy, hogy közben a láthatatlanokat is komolyan veszem.
Ahogy Mózesről olyan szépen mondja a hit himnusza, a Zsidókhoz írt levél 11. része: Úgy végezte minden munkáját, mint aki látta a láthatatlant. Hinni ezt jelenti. Úgy élek, mintha láttam volna a láthatatlant. Amit most még nem látok, de Isten nekem kijelentette az igében, azt készpénznek veszem. Azt úgy veszem, mint ami már itt van.
Például ezt a minden mértéket meghaladó nagy örök dicsőséget. Miközben éppen megaláztak, éppen valami nélkül szűkölködünk, éppen egy újabb betegség jött… ezek miatt szenvedünk, aközben túllátunk ezeken. Látjuk mindenekelőtt és felett a szolgálatunk Urát, aki már ott van a mennyei dicsőségben, de látjuk azt is, hogy minket is oda vár, helyet készített nekünk, és nem akadunk el a láthatóknál.
Ezért van ám az, hogy Krisztussal valóban közösségben élő hívők emberek, amikor körülöttük szikrázik minden, tele van feszültséggel vagy kétségbeeséssel, bizonytalansággal mindenki, nyugodtak és derűsek tudnak lenni. Nem azért, mert flegmák. Nekik nem tulajdonságuk a közömbösség. Hanem azért, mert túllátnak azon, ami éppen van. Azt is komolyan veszik, de a láthatatlanokat is komolyan veszik.
Emiatt van az is, amire szintén gyakran van példa, hogy amikor mindenki nyugodt és hidegen nézi, hogyan bántják egymást, hogyan nevetik ki a gyengébbet, hogyan veszik el tőle azt a keveset is, amije van, mindenki nyugodt emiatt, akkor a hívő szenved emiatt. Szomorú és igyekszik valamit tenni ellene. A hívők ezért reagálnak néha egészen másként, sokszor ellentétesen, mint a világ fiai, mert ők a láthatatlanokat is látják. Ők mindannak, ami most történik, a következményeit is látják. Hova fog ez vezetni, hogy fog ezért fizetni az, aki elvakultan teszi a gonoszságot és az istentelenséget. Nem örülnek neki, fáj nekik, de látják. És látják azt is mint valóságot, amit Jézus a benne hívőknek ígért.
Nagy dolog az, ha valaki fel tudja emelni újra és újra a fejét, mert ezt nevezi a Biblia hitnek. Ezért írja itt Pál, amikor fordulatot vesz az ő beszéde, és a szenvedésekről áttér az ígéretekre, hogy mivel pedig a hitnek ez a lelke van bennünk, mi is hiszünk és azért szólunk. Ezt jelenti hinni. Az ilyen ember pedig elpusztíthatatlan. Megtartja őt az ő Ura minden körülmények között. Még ha kivégzik — mert abban az időben keresztyénüldözés is volt, Pál is vértanúhalált halt — akkor is tudja, hogy túléli a halálát. Azt a dicsőséget, amit Jézus készített neki, és azt a Jézust, akinek a szolgálatában élt végig, senki nem veheti el tőle. A halál sem. Maga Jézus mondta: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Mert én vagyok a feltámadás és az élet. (Jn 11,25)
Amit itt Pál ír, az pontosan azt jelenti, hogy naponta készen kellett lenni a vértanúhalálra. „Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért.” Állandó fenyegetettségben végezték a szolgálatot, de végezték. És láthatták, hogy Isten milyen hatalmas dolgokra használja őket. Elfogadták az ezzel járó keresztet, a próbatételeket, hogy alázatban maradjanak, de közben ott volt a szívükben az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy elpusztíthatatlanok. Mint utolsó ellenséget, Jézus a halált is legyőzte, és Pál azt mondja: Halál, hol a te fullánkod? Döngicsélsz itt még, ijesztgetsz engem, de tudom, hogy fullánkja vesztett méhecske vagy. Nyugodtan ideszállhatsz, semmi kárt nem teszel bennem. Eltemetnek, és akkor mi történik? Még közelebb kerülök az én Krisztusomhoz, és megyek hozzá a nagy mennyei dicsőségbe. Mert a láthatatlanokat is komolyan veszi. Túllát a láthatókon az ilyen ember.
Az ószövetségi József jutott eszembe, akinek az életét kísérve, senki nem gondolna arra, hogy milyen dicsőséget készített el Isten a végén neki. Gyűlölik, haragszanak rá, kútba dobják, rabszolgának eladják, mint rabszolgát igazságtalanul börtönbe csukják… Nyugodtan ottfelejthették volna, ott hal meg. De ő Isten szolgálatában állt és ragaszkodott Istenhez még Potifárné hálószobájában is. Azért nem vétkezett. Az elkészített dicsőség pedig az övé lett már itt a földön. Ez a mennyeinek a földi képmása. Isten nekünk annál sokkal nagyobbat készített. El ne játsszuk!
Ádventben vagyunk, és ádventi igének éreztem ezt, miközben ma még újra és újra átgondoltam. Várjuk pontosan ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését. Várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat. Várjuk azt, hogy magához vesz minket is a dicsőségbe. Ez olyan érthetetlen és elképzelhetetlen, olyan megható annak, aki belegondol, hogyan lesz az, amit Ő mondott: „aki győz, megadom annak, hogy ül az én királyi székembe velem, ahogy én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21)
Hol van az én győzelmem az Övétől, és hol vagyok én egyáltalán Őtőle?! Na de Ő mondta: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit parancsolok nektek. És ha ezt az evangéliumot hirdetjük, ha Jézus élete ragyog fel a mi cserépedény testünkben, akkor mi az Ő barátai vagyunk, s akkor mindez elkészítve vár bennünket. És várjuk, hogy vége legyen ennek a temérdek hazugságnak, ami most elárasztja ezt a kicsi országot és népet is, amihez hozzászoknak a nemzedékek, és már nem is számít bűnnek, sőt erénynek lassan. Ügyes az, aki jól hazudik, és nem bűn becsapni egymást, és nem bűn értékeket tönkretenni. Vége lesz mindennek, és eljön az az ország, amelyikben igazság lakozik. Ezt olvassuk Péter levelében: új eget és új földet várunk, amelyikben igazság lakozik.
Ezért szükséges, hogy emlékeztetés által erősítsük hitünket meg egymás hitét — hogy megint Péter leveléből idézzek. És akkor tesszük majd a dolgunkat, azt az evangéliumot, amit rajtunk kívül senki más nem hirdethet ezen a világon, vállaljuk, hirdetjük szeretettel; elfogadjuk az Istentől küldött próbákat, amikkel tisztogat minket, és a javunkra vannak; és közben bizonyosak leszünk abban, hogy a jövőnket senki el nem veheti, minket senki el nem pusztíthat, a Krisztus egyházát sem, s eljön az a nap, amikor látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. (392. ének)

*****
Szeretettel köszöntöm a testvéreket ádvent első vasárnapján. Van egy gyerekkorban tanult ádventi ének, ami ilyenkor mindig megszólal a szívemben.

Drága ádvent, köszöntünk,
Lelkünk téged epedve várt.
Hajnalfényed közöttünk
Hintsen szerte aranysugárt.

Jövel ádventnek Királya, népek Messiása!
Krisztusunk, alázattal fogadunk, szent hódolattal.

Jó lenne, ha tudatosan ráállítanánk magunkat a most következő hetekben a Krisztus-király várására. Adjunk hálát Istennek, hogy megérhettük ennek az évnek az ádventjét is, hogy békében érhettük meg, és frissítsük fel magunkban azokat az ígéreteket, amiket Jézus a második eljövetelére nézve adott nekünk. Ő mindenben igazat mond, és ezek az ígéretek minden részletükben teljesedni fognak. Van bennük bátorítás, biztatás és sok olyan, ami minket serkent feladatokra, engedelmességre. Legyen ez az ádventi idő most tudatos készülődés arra, hogy „majd ha jön, készen legyünk.”
*****

Ádvent első vasárnapja van, és egyben az új egyházi esztendő első napja is. Mindkettő a jövőre irányítja a figyelmünket. Mit hoz a jövő? Sokszor kérdeztük ezt már magunktól és egymástól szorongva, reménykedve, félve, bizonytalanul, találgatva sok mindent, amit nem tudtunk.
Néhány vasárnapon át legyen most erről szó, ki hogyan viszonyul a jövőhöz. Mit vár tőle. Ahogy ma divatossá vált kifejezéssel mondják: milyen jövőképünk van? Az ádvent szó a latin adventus rövidebb változata, ami azt jelenti: aki eljön. Tehát nem várakozást jelent. Az eljövendő Jézusra irányítja figyelmünket mindig az ádventi időszak.
Az Ő első eljövetelére vonatkozó próféciák szó szerint beteljesedtek. A legrövidebben talán Pál apostol foglalja össze a Galata levélben: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (4,4-5)
Ez volt Jézus első eljövetelének a célja, hogy Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé lehessünk. A törvény átka alól váltott ki minket úgy, hogy Ő maga lett átokká helyettünk és érettünk, hogy mi Isten gyermekeivé lehessünk.
Kereszthalála előtt azonban megígérte, hogy még egyszer eljön majd, akkor már nagy hatalommal és dicsőséggel, hogy ítéletet tartson. És mi ebben a világkorszakban várjuk a mi dicsőséges Urunkat, aki véget vet majd második eljövetelekor minden gonoszságnak, szenvedésnek és nélkülözésnek. Magához veszi a benne hívőket, leleplez minden hazugságot, felragyogtatja az Ő csodálatos igazságát és az Isten nélkül élőket meghagyja a maguk állapotában.
Ez lesz a második ádventnek a beteljesedése, amivel egy új világkorszak kezdődik. Minden ilyen esztendővégi ádventi időszak erre figyelmeztet bennünket, különösen is azért, mert Jézus hangsúlyozta, hogy az Ő második eljövetele váratlanul köszönt majd be. Amikor megjelenik, már nem lehet kapkodni és rendezni a vele való viszonyunkat, most kell azt rendezni. Most találhatunk vissza a mi Atyánkhoz. Most fogadhatjuk el Megváltónknak és Urunknak azt, aki akkor majd visszajön ítélni élőket és holtakat.
Ezek után nézzük meg, ki hogyan viszonyul a jövőhöz, milyen jellegzetes gondolkozás és magatartásformák vannak, és mit ígér, mit tanít nekünk Isten igéje erről.
Ma négy téves viszonyulást szeretnék megemlíteni, amikkel a lelkigondozás során gyakran találkozunk, és azt, hogy azokkal kapcsolatban milyen örömhírt mond el nekünk Isten igéje. Aztán, ha élünk, két hét múlva majd arról lesz szó, hogy Jézus mit tanított arról, hogyan viszonyuljunk a jövőhöz.
1) Az első ilyen téves viszonyulás azoké, akik egyáltalán nem is gondolnak a jövőre. Olykor úgy tűnik, mintha nem is létezne számukra jövő. Csak a mának élnek és csak magukra gondolnak mindig. Úgy, ahogy a régi latin felszólítás is bátorít: carpe diem! = élvezd a napot! — vagyis a mai napot. Mert ez a biztos, a ma. A holnap teljesen bizonytalan. Jobb ma egy kevés, mint holnap semmi — ez a mi történelmi tapasztalatunk is. Éppen ezért a mára kell figyelni.
Ma embermilliók vagy milliárdok célkitűzése ez: ma érezd jól magad! Az a fontos, hogy te magadat jól érezd, a többi pukkadjon meg, az nem érdekel. Az a fontos, hogy ma jól érezd magad, és ez a jó érzés kizárólag a testre vonatkozik. Csak magára, csak a mára és többnyire csak az anyagra, a testiekre gondol az ilyen ember.
Ez a szemlélet mérhetetlen önzéshez és felelőtlenséghez vezet. Mert aki csak ezekre gondol, annak nem fontos a másik. Észre sem veszi a másikat, vagy a másiknak a szükségét, baját, gondját. Az ilyen ember semmit nem tesz azért a közösségért, amelyiknek a tagja. Hányszor hallom azt: oldja meg ő maga! Az az ő gondja. Mindenki oldja meg a magáét, vagy az intézmények jöjjenek segítségére az egyénnek. Én ma jól akarom érezni magamat.
Az ilyen emberek nem tudnak várni semmire. Nem tudnak áldozatot hozni sem, mert nem hajlandók ma lemondani semmiről a holnapért. Mert hátha nem is lesz holnap, vagy egyáltalán nem is gondolnak arra. Viszont ma a maguk kényelme és élvezetei érdekében sok olyasmit tesznek, ami kártékonyan befolyásolja a jövőt, a sajátjukat is, meg a közösségét is. De kit érdekel ez? Ők nem gondolnak a jövőre.
Kipusztítják az erdőket, és ezzel felborítják az éghajlatot az egész világon, meg árvizeket okoznak. Kit érdekel? Addig termeljük ki, amíg a mienk, amíg lehet. Képtelenek mérsékelni az ipari termelést. Kit érdekel, hogy van felettünk ózonpajzs, vagy nincs? Mai élvezeteikkel tönkreteszik az egészségüket, nem gondolnak arra, ha megérik az öregkort, annak jelentős részét orvosi várókban fogják eltölteni. A maguk kényelme miatt nem vállalnak gyermekeket, ki gondol arra, hogy majd a nyugdíjukat, ha megérik a nyugdíjas kor, ki fogja megtermelni. Ma te érezd jól magad…
Ez a torz szemlélet hihetetlenül terjed, és egyre többeket megfertőz körülöttünk. Mintha nem lenne ilyen törvény a világon, hogy amit vet az ember, azt aratja is. És ha kukoricát vetett el, ott nem fog búzát aratni. Ez mindenkinek magától értetődik. De érdekes, az nem értetődik magától, hogy aki lustaságot vet, szegénységet fog aratni. Aki iszik, beteg lesz. Hány alkoholistával beszéltem és beszélek, aki ezt egészen addig nem hiszi el, amíg aztán jelentkeznek a tünetek. Aki fajtalankodik, könnyebben kap nemi betegséget vagy AIDS-t
Amit vet az ember, azt aratja is. Ez vastörvény. Olyan, mint a nehézkedés. És a másik oldala is, hogy aki tudatosan és felelősen készül a jövőre, tanul, dolgozik, megőrzi az egészségét, az fog tudni gazdagítani másokat, és ezek viszik előbbre a világot. E nélkül a felelősség nélkül nem lehet országot és nemzetet építeni, de az egyéni boldogságot sem lehet hosszú távon előkészíteni és megtartani. Csak az lesz gazdag lelkiekben, szellemiekben, és tud gazdagítani másokat is, aki a jövőre tekintő felelősséggel tesz vagy nem tesz meg valamit a jelenben.
Jeremiás siralmainak a könyvében van egy szívszorító megállapítás. Miután Jeruzsálem elpusztult, a népet elhurcolták Babilonba, a templomot lerombolták, értékeit elrabolták, Jeremiás még ott van és sír, és keresi mindennek az okait. Ezt olvassuk az első fejezetben: „Odalett Sión leányának minden ékessége. Vezérei olyanok lettek, mint a szarvasok, amelyek nem találnak legelőt: erőtlenül kellett menniük üldözőik előtt. (…) Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. (…) Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt…” (1,6-9)
Aki úgy él, hogy nem gondol a jövendőre, az előbb-utóbb szörnyű mélyre süllyed és süllyeszt másokat is, akikért felelőssé tette Isten. Aki csak magára, csak a mára, csak a testiekre és anyagiakra gondol önző és felelőtlen módon, az megindul az erkölcsi züllés lejtőjén, és akarva-akaratlan magával ránt vagy sodor másokat is.
Minket az ádventi időszak arra is kell, hogy figyelmeztessen, hogy lássuk ezt a kísértést. Ha mi is áldozataivá váltunk akármilyen csekély mértékben, akkor irtsuk ki magunkból ezt a felelőtlenséget és önzést, és engedjük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus által felragyogtatott jövendő határozza meg a mában is minden szavunkat, cselekedetünket, még a gondolatainkat is. Legyünk hasonlóak azokhoz a szolgákhoz, akikről olyan szép és ugyanakkor megdöbbentő példázatot mondott Jézus: azokhoz hasonlítsunk, akik az ő uruk távollétében is úgy élnek, mint akik tudják, hogy rajtuk van az ő uruknak a tekintete, és akkor is azt akarják tenni, amit az egyelőre távollévő úr parancsolt nekik. És mindig azt teszik, nem kezdenek el enni-inni, verekedni, mint ahogy olvassuk a másikakról, akik azt mondják: odébb van még az ő visszajövetele, vagy talán vissza sem jön.
Isten segítsen minket arra, hogy tudatosan és örömmel a hű és bölcs szolgáknak a magatartása jellemezzen minket!
2) Egy másik gyakori szemlélet az, amikor olyan ijesztő jövőt lát maga előtt, vagy olyan ijesztő jövőt fest maga elé valaki, hogy attól megretten és elkezd menekülni. Sokszor van okunk arra, hogy megijedjünk az esetleg bekövetkezhető jövőtől. De nem szabad rémüldöznünk. Mi tudjuk, mit hoz a jövő. Azt hozza, amit a mi szerető Urunk elkészített. Sőt, mi tudjuk, a jövő magát Jézust hozza. Mi Őt várjuk. Nem valamit, nem a világ végét, nem azt, hogy bekövetkezzék, ami a sors könyvében meg van írva. Mi Őt várjuk, a mi szerető gazdánkat. Akinek a szeretetében addig is élünk, és akinek a szeretetét bizonyosra vehetjük akkor is, ha megjelenik.
Olyan szépen írják a Heidelbergi Káté szerzői: Miért kellene félnünk az utolsó ítélettől, amikor azt a Bírót várjuk vissza, aki előbb odaült helyettünk a vádlottak padjára és elszenvedte a mi halálos ítéletünket. Ennyire szeretett minket. És mi Őt várjuk vissza. Most is az Ő jelenlétében élünk, ezért tudunk sok nyomorúság között is örvendezve, reménykedve, minden láthatón túllátva élni. Ezért vesszük komolyan a láthatókat, de ugyanolyan komolyan számolunk azokkal is, amiket még nem látunk, de amiket Ő megígért. Mert Ő igazmondó Isten.
Nem kell rémüldözni, és nem kell egymást ijesztgetni semmivel. És hogyha a meglevő valós okok miatt úgy érezzük, hogy okkal kétségbeeshetnénk, akkor sem esünk kétségbe, mert nem csak ezekre nézünk, hanem Őreá, aki a történelemnek és a világnak az Ura, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk, és aki szeret minket, és mi készülünk a vele való találkozásra.
Sokszor fizikális betegségeket okoz az, hogy valakiben szorongássá sűrűsödik ez az aggodalmaskodás vagy félelem. És ha ez feloldódik, a fizikai betegségek is meggyógyulnak. Volt egy ismerősöm, akit igézetébe ejtett a jövőtől való félelem, főleg a saját jövőjének a kilátástalansága. Munkája mellett festegetett képeket, de senki nem figyelt fel képeire. Egyebek között emiatt is megkeseredett, meg sok más történt vele, amit nem tudott feldolgozni, és azután egyik betegség a másikat érte. Akkor valaki elvetődött hozzá, meglátta a képeit a falon meg az asztalon, meg szanaszét, mert mindenhol azok voltak, és azt mondta: neki éppen ilyen témájú és ilyen típusú képekre lenne szüksége, de nagyobb mennyiségben. Elkezdett dolgozni ez az ember, és késő öregségéig boldogan alkotott és dolgozott.
Ha kilátástalan a jövő, ha rászakad a kétségbeesés, ha senki nem gyújt világosságot ebben az egyre sűrűsödő sötétben, akkor feladja és belemenekül a betegségbe. Sok mindenbe bele tudunk mi menekülni: mámorba, alkohol, drog, túlhajszolt munka, betegség… széles a választék. De ha egyszerre van jövő, akkor mit nekem a betegség… még fizikálisan is meggyógyul. Isten őrizzen meg minket attól, hogy akármilyen szempontból belebetegedjünk a csüggedésbe, a magunk sajnálásába. Sokszor az elképzelt, esetleg bekövetkező nehézségektől való félelembe. Nekünk nem azt kell néznünk, ami esetleg bekövetkezhet, hanem azt, aki bizonyosan eljön, és aki megígérte: „veletek vagyok minden napon…” Ő átsegít minket még a csüggedésnek a mocsarain és nehéz útszakaszain is.
Ő mondta: Ne aggodalmaskodjatok, a ti Atyátoknak gondja van rátok.
Azért olvastam fel a zsoltárból ezt a néhány verset. Ma nem ezt a néhány verset akarom magyarázni, de ennek a szellemében szeretném elmondani mindazt, amit mondok. Nehéz helyzetben mondja ezt a zsoltáros, de figyeljük meg milyen megalapozott, masszív hittel vallja: „Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.” Van olyan, hogy ha körülnézek, semmi okom az örömre. De neki mindig van oka az örömre, mert az Úrban van az ő öröme. „Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” Ha minden reménytelennek tűnnék is, Őbenne akkor is reménykedhetünk.
Nem szabad tehát engedni az ijesztésnek sem.
3) A harmadik gyakori helytelen viszonyulás az, amikor valaki bizonytalannak látja a jövőjét, benne a saját sorsát is, és kétségbeesetten be akarja biztosítani magát minden módon. Kapkod fűhöz-fához, ingatlannal, ami ugye sose inog meg (lásd TSZesítést), pénzzel, összeköttetésekkel, tartalékok halmozásával bebiztosítsa magát. De mire vagy meddig? Csak erre a földi életre. Eszébe sem jut, hogy van ezenkívül még valami.
Mint az a bolond gazdag — Jézus ritkán használta, de még egyszer használja ezt a jelzőt a bolond szüzekre, akik nem készültek a vőlegény várására —, aki felhalmozta a nagy vagyonát, aztán elengedte magát: egyél, igyál, gyönyörködjél, sok vagyonod van sok évre eltéve… S azt mondja Isten: bolond, az éjjel meghalsz, és azzal, amit gyűjtöttél, mi lesz? És a lelkeddel mi lesz? Arra nem gondoltál.
Nos, ez is veszélyes, életveszélyes tévedés, amikor valaki a bizonytalanságtól tartva be akarja biztosítani magát, de csak erre az életre. Itt megint csak a testről és csak anyagiakról van szó. Ez után a kemény mondat után a példázatban azt mondja Isten: „Így jár mindenki, aki kincset gyűjt magának itt, és nem az Istenben gazdag.” (Lk 12,21)
Isten azt mondja: Ő gondoskodik rólunk, és gondoskodjunk magunkról és a ránk bízottakról itt, fontos a mindennapi kenyér, de több az élet, mint az eledel, és több az élet, mint ez a néhány évtized, amit itt végigküszködünk, s ami az utána következőkre is gondoljunk. Az élő Istennel való közösségünk legyen egyre mélyebb már itt, akkor az Istenben leszünk gazdagok. Akkor tudjuk, hogy nem bizonytalan a jövő. Egészen bizonyos a jövőnk, Jézus elkészítette. Még arra is gondja volt, hogy a benne hívőknek helyük legyen, foglalt helyük a mennyei Atya házában, és Ő ebben a tekintetben is igazat mond. Aki ezt tudja, afelett nem hatalmasodhat el a félelem.
4) Van még egy olyan jellemző rossz viszonyulás a jövőhöz, amiről a Szentírás is ír, különösen Péter apostol részletesen a levelében, amikor valaki a jövőre vonatkozó minden figyelmeztetésen és ígéreteken, az isteni ígéreteken is, cinikusan nevet. Legyint, és hahotázva azt mondja Jézus visszajövetelére, hogy ha eddig nem jött vissza, ezután már biztos, hogy nem jön. Ezt nyugodtan kihagyhatjuk kalkulációinkból. Ebből aztán sok minden következhet, sokféleképpen lehet folytatni a mondatot.
Márpedig ez nyilván nem nyomós érv, hogy ha valamit megígértek, de eddig nem teljesítették, akkor most már biztos, hogy nem teljesítik. Ez egyszerűen butaság. Ezekkel vitatkozik Péter apostol második levelében. Hadd olvassak néhány mondatot: „Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” (3,3-4)
Akkor ő megmagyarázza, hogy miért késik a mi Urunk, hiszen még késése mögött is az Ő szeretete van. „Nem késik el az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik. Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy Ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösségnek tartsátok.” (3,9-15)
Mi tehát Jézus ígéretei alapján várjuk vissza Őt, amikor egy napon váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel. És mivel várjuk, és mivel az Ő ígéreteit frissen tartja magában a hívő nép, ezért Ő megőriz minket ezektől a tévedésektől. Ezért tudunk felelősen élni, másokért élni, a mi Urunknak szolgálni, mégpedig az iránta való szeretetből és hálából, és eközben bontakozik ki mindenki maga is, miközben neki szolgál és másokért él. Ezért nem félünk, és nem menekülünk sehova a jövő elől, hiszen Ő a jövőnek az Ura, és mi Őt várjuk, amikor azt kérdezzük: mit hoz a jövő? A vele való boldog találkozást hozza nekünk.
Ezért mi nemcsak ittenre akarjuk bebiztosítani magunkat, és végképp nem kétségbeesetten biztosítgatjuk magunkat, hanem Őreá bízzuk az egész sorsunkat, és igyekezünk az Istenben is gazdagnak lenni. Ezért nem zavar minket az sem, hogy Ő késik. Az Isten hívő népe sokszor felsóhajtott: meddig még, Uram?! Egyre jobban elhatalmasodik körülöttünk a gonoszság, egyre nehezebb hozzád hűségesnek maradni. Jövel, Uram Jézus! Marana tha! Ez volt az őskeresztyének egyik rövid imádsága. Jövel, Uram! Vágyakoztak, különösen a keresztyének üldözése idején felerősödött ez a vágy. Legyen vége már, Uram, olyan sok a vértanú. Ne kelljen szenvednünk, jövel Uram, Jézus!
Néha mi is felsóhajtunk így, de akkor jusson eszünkbe Péternek ez a kedves lelkigondozói beszéde, hogy nem késik el az Úr. Nem felejti el, hogy megígérte, és nem jön később, mint ahogy az a legjobb lesz. Arra vár, hogy minél többen visszatérjenek hozzá. Ti pedig Istenfélelemben és szentségben töltsétek ezt az időt. — Megadja itt a programot is.
Legyen hát a mi saját bizonyságtételünk is a zsoltárnak a bizonyságtétele: „Lelkünk az Urat várja, Ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi benned reménykedünk!”

Még októberben elhangzott egy igehirdetés az istentisztelet céljáról. Azt láttuk akkor, hogy a Szentírás tanítása szerint minden istentisztelet egy páratlan, megtisztelő találkozás. A mindenható Isten kész fogadni az Ő népét. Úgy találtuk, hogy a Biblia azt tanítja, ennek a találkozásnak, vagyis minden istentiszteletnek kettős célja van, s ebbe a két könnyen megjegyezhető szóba próbáltuk összefoglalni ezt: tisztelni és tisztulni. Tisztelni az élő Istent, és az Ő jelenlétében, a vele való találkozásban megtisztulni mindattól, ami neki utálatos.
Így folytatódik a templomi istentisztelet mindig a hétköznapokban, ahol az Istennel találkozott nép megtisztulva alkalmasabbá válik arra, hogy kint, a templomon kívül is dicsőítse Őt megszentelt életével és a másoknak végzett szeretetből fakadó szolgálattal.
A múltkor inkább az elsőről volt szó, erről az egyszerű egyenletről: istentisztelet =Isten tisztelése. Ezt sokkal komolyabban kellene vennünk, hogy ide mindig azért jövünk, hogy ebben az Istent gyalázó, sok istent imádó, önistenítő korban a hívő nép nyilvánosan, közösen megvallja, hogy egyedül az élő Istent tekinti Istennek, és Őt dicsőíti, magasztalja, és benne bízik. Ez az egyik célja minden istentiszteletnek.
A másik azonban a Szentírás tanítása alapján az, hogy minden istentiszteletről mindenki másként menjen haza, mint ahogy odaérkezett. Hogy történjék ott olyan változás, amit csak Isten tud elvégezni mindannyiunk életében, amire múlhatatlanul szükségünk van, és ami nélkül nem tudjuk Őt a templomon kívül igazán tisztelni. Márpedig Ő azt akarja, hogy az egész életünk istentisztelet legyen. Az ilyen koncentrált, közös, Istent dicsőítő együttlét folytatódjék a templomajtón kívül is. Pontosan úgy, ahogy Jakab leveléből most olvastuk, hogy az igaz és szeplő nélkül való istentisztelet ez: pl. meglátogatni az özvegyeket és árvákat, a megvetetteket és kicsinyeket, a rászorulókat, és tisztán megtartani magunkat ebben a szennyes világban, amelyben élünk. A templomi istentisztelet tehát folytatódhat, és folytatódnia kell a hétköznapok istentiszteletében. Ennek viszont feltétele az, hogy itt minden alkalommal változzunk.
Idejön valaki bűnökkel megterhelten, és elmegy innen a bűneitől megszabadulva, bűnbocsánatot nyerve. Eljövünk úgy, hogy Istennek őszintén bevalljuk tanácstalanságunkat és engedjük, hogy Ő tanácsoljon. Felismerjük az igehirdetést hallgatva az Ő tanácsát, és követjük is azt. Idejövünk erőtlenül, és átéljük, hogy Ő erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelennek erejét megsokasítja. Elmegyünk innen Jézus békességével, a Szentlélek vigasztalásával, és a templomon kívül is dicsőíti az életünk a mi Istenünket.
Óriási lehetőség ez, mert éppen ebben mutatkozik meg, hogy mennyire igaz, és igaz lehet mindnyájunk életében, ami az előbb említett igehirdetéskor az alapigénk volt a Thesszalonikai levélből. Pál apostol hálát adott Istennek azért, hogy amikor elő-ször Thesszalonikában járt, akkor az emberek úgy fogadták az Istennek Pálék által hirdetett igéjét, mint Isten beszédét, és hogy az valóban Isten beszéde volt, bizonyítja szá-mukra, hogy munkálkodott bennük, akik hittel befogadták. (1Thess 2,13)
Azt mondja akkor nekik az apostol: nézzetek végig magatokon. Mások vagytok-e, mint amikor először találkoztunk? Sokan közületek egészen megváltoztak. Más a gondolkozásuk, a szokásaik, a jellemük, az egész életük. Mit gondoltok, ezt mivel értük el? Ezt Isten igéje munkálta ki bennetek. Akik hittel befogadták az igét, azokban az ige dolgozni kezdett, és Isten új embert formált belőletek.
Nos ez az, amit Isten végez, és ami az Ő csodálatos munkája. Az meg a mi feladatunk, hogy erről tudjunk, és akarjuk is, hogy Isten ezt az Ő munkáját elvégezze bennünk.
Hányan elmondták már azt, hogy idejöttek, még a villamoson is rájuk szakadt a nagy magány, amiben élnek. Irigykedtek másokra, sajnálták magukat, és hazamentek innen úgy, mint akik megértették, hogy nekik is érvényes Jézus ígérete: veletek vagyok minden napon. Jézussal mentek haza, és még testvéreket is találtak itt. Idejöttek csüggedten, és hazamentek reménykedve. Idejöttek félelmekkel, és hazamentek azzal a bizonyossággal, hogy Isten holnap is Isten lesz, és rájuk is gondja van. Idejöttünk úgy, hogy nyomasztottak a gondjaink, és megtanultuk, hogyan kell ezt gyakorolni: minden gondotokat Őreá vessétek, mert néki gondja van reátok.
Hányan elmondták már, főleg így egy-egy úrvacsorára készülve, a megelőző napok gyónó beszélgetései során, hogy idejöttek önelégülten vagy öntelten, és hazamentek úgy, mint akik megtudták, hogy bű-nösök. És azt is meg tudták Istennek vallani, hogy miben bűnösök és mire kérnek bocsánatot. Vagy idejött valaki önváddal és bűntudattal, és hazament azzal a bizonyossággal, amire nézve az imént is elhangzott az ige: Isten bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban.
Kimondhatatlanul sokféle változás következhet be az életünkben éppen egy istentiszteleten való részvétel során. Ezeket a változásokat nem tudjuk magunkon végrehajtani, ezeket nem hajthatja végre senki más sem biztatással, sem fenyegetéssel, sem ígérgetéssel — lásd a gyermekeink nevelésében átélt csődjeinket —, ezeket egyedül az újjáteremtő Isten tudja elvégezni mindnyájunkban az Ő igéje és Szentlelke által.
Nekünk ezzel a nagy várakozással illik oda mennünk, ahol igét hallgatunk, minden alkalommal, és nem illik Isten munkáját nehezítenünk. Nem tudjuk azt megakadályozni, de tudjuk késleltetni. Ezzel önmagunk ellen dolgozunk. Akikben viszont ott van az a nyitottság, amiről itt Jakab levelében olvastunk, hogy: szelíden fogadják a beléjük oltott igét, azokban Isten ezt a munkáját hamar elvégzi, és nagy áldássá lesznek az ilyenek mások számára is.
Azt olvastuk Jakab leveléből, hogy ha valakinek az életéből elmarad ez a változás, akkor annak az istentisztelete hiábavaló. Ez elgondolkoztató megállapítás ám! Elmegyek egy istentiszteletre, félre teszek mindent, fel-öltözöm, rászánom a fél napot, elmegy a vasárnap délelőttöm, és hiába volt. Miért? Mert nem voltam hajlandó szelíden befogadni azt az igét, ami ott hangzott. Látszat az egész.
Ugyanebben az igében, a folytatásban azt olvastuk, hogy „aki Isten-tisztelőnek látszik”, mert tényleg annak látszik: itt ül figyelmesen, komoly képpel, úgy tesz, mintha mindezt komolyan venné, mintha valóban Isten előtt állna, készen a neki való engedelmességre, de engedelmességről szó sincs. Semmi nem változik, ugyanúgy távozik, ahogyan jött.
Az istentiszteletek célja nem az, hogy letudjuk vallásos kötelességünket. Nyugodtan mondom, hogy nincsenek vallásos kötelességeink. Jézus szavaiból, az egész Szent-írás tanításából ez derül ki. Nekünk nem lehet, és nem kell mintegy megfizetnünk Istent. Régebben áldozatokkal, ma imádságokkal, vagy egyáltalán a jelenlétünkkel. Ő nem szorul rá semmire, amit adni tudnánk.
Becsapja magát az, aki úgy gondolja, hogy erre való egy istentisztelet. Az arra való, hogy folyamatosan tisztíthasson Isten bennünket, és egyre alkalmasabbakká váljuk arra, hogy aztán a két istentisztelet között arra használhasson, amire használni akar. Így a templomon kívül is istentisztelet legyen az életünk.
Azért is fontos erről beszélni, mert ősi kísértése az embernek, hogy éppen a vallásosság ruhájába öltöztetve átmentse a maga megromlott természetét, hogy az istentiszteleten is megőrizzük a magunk Istentől való függetlenségét. Hogy még itt is mi akarjunk felül maradni, mint akik Őneki adunk valamint, vagy netalán azzal, amit adunk, megpróbáljuk Őt valamire rávenni, rákényszeríteni.
Én adok neked tiszteletet, áldozatokat, utána várom, hogy te is adj. Ez ősi pogány gondolat a vallásokban: adok, hogy adj! Do ut des! Én teljesítem vallásos kötelességeimet, és most te jössz, Uram! Kérünk esőt, jó termést, sok gyereket — régen ezt tekintették áldásnak, szemben a mai torz, pogány gondolkozással, — és engedd, hogy célba jussanak az erőfeszítéseink. Aztán megint elmegyek, megfizetem a magamét, és utána megint várom azt, hogy te is add, amivel tartozol.
Isten nem tartozik nekünk semmivel. Hamis, téves Isten-ismeret, helytelen elképzelés az, amikor valaki ilyeneket gondol. Mi tartozunk Őneki. De Ő nem a tartozásait akarja bevasalni, hanem ajándékokat kínál minden istentiszteleten, minden vele való találkozásban.
Hogy mennyire jellemző az, hogy nem akarunk változni Isten előtt állva az istentiszteleten sem, néhány bibliai példára hadd utaljak. Itt van mindjárt a Biblia legelején: egy istentisztelet után ölte meg Kain a testvérét. Bemutatták az áldozatot, és ezalatt semmit nem változott a benne gyűlő irigység, harag és gyűlölet, hanem utána egy szörnyű tettben csúcsosodott ki. Nem változott meg közben.
A múltkor említett igehirdetésben idéztük Istennek azt a kemény beszédét, amit az Ézsaiás könyve első részében olvashatunk. Ilyeneket mond: bűnt és ünneplést együtt nem tűrök! Ha a bűneitekhez ragaszkodtok, nyugodtan hagyjátok abba az ünneplést. Nincs szükségem az áldozataitokra! Ilyen szívvel, ahogy jöttök, nem kell. Ha megsokasítjátok is az imádságot — mondja — ígérem, hogy nem hallgatom meg. Miért? Mert vér csöpög a kezetekről, és olyan kezekkel imádkoztok. Előbb tisztuljatok, mosódjatok meg. És ha azért jöttök, hogy tisztuljatok, akkor én foglak megtisztítani. De ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek. De így, együtt, hogy az áldozat leple alatt maradjon ugyanolyan a kezem, mint volt… Így nem kell! Hagyjátok abba!
Kemény szavak ezek, érdemes elgondolkoznunk rajtuk, és magunkra alkalmaznunk.
Ugyanerről van itt szó Jeremiás könyvében is. Ez egy rövid igehirdetés, amit most hallottunk. Isten adta Jeremiás próféta szájába. Azt mondta: Állj oda a templom ajtajába, amikor egy nap ünnepre özönlik fel a nép, és mondd el nekik ezt a rövid beszédet. Erre pedig azért volt szükség, mert itt már sejthető volt, hogy Babilon el akarja seperni ezt a kis népet és kis országot, és a próféta hirdette: ha megtértek, Isten elfordítja az ellenséget, mint ahogy sokszor tette azt. De ha továbbra is ezeket a bűnöket követitek el, menthetetlenül jön az ítélet.
Erre mit mondtak még az egyházi élet vezetői is megtérés helyett? Nem kell félnünk, hiszen itt van ez a gyönyörű templom, és a templom az Isten lakhelye. Ez az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma! Jeremiás kicsit gúnyos hangon idézi őket, hogy ezt mondogatjátok. És — kérdezi Isten — ez fog megmenteni titeket? A megtérés mentene meg! Mert ti megszoktátok, hogy eljöttök a templomba, letudjátok a vallásos kötelezettségeket, visszamentek, és ugyanazokat az utálatosságokat cselekszitek, amiket előtte. Így pedig jobb abbahagyni az egészet. Ugyanezeket olvastuk a Jakab levelében is.
Azért fontos ezen elgondolkoznunk, mert valóban páratlan, óriási lehetőség és kimondhatatlan megtiszteltetés számunkra az, hogy a mindenható Isten mint közösséggel, s mint egyénekkel külön-külön is foglalkozik, törődik velünk és az Ő munkájának különös alkalma az istentisztelet, minden olyan alkalom, amikor ige hangzik, és együtt dicsőítjük Őt és figyelünk Őreá. De ezt hiábavalóvá is tehetjük. Ezzel pedig magunkat szegényítjük meg, és az ítéletet véglegesítjük magunk ellen.
Ezért szükséges tudatosítanunk, hogy nem Istennek van szüksége a mi istentiszteleteinkre, hanem nekünk van múlhatatlanul szükségünk Őreá. Nem mi akarunk adni neki, mintha Ő bármi nélkül szűkölködnék, hanem Ő akar ajándékokat adni nekünk. Kimondhatatlan mennyei ajándékokat, amik nélkül szegény marad ez a földi életünk is, és nem lesz örök életünk. Ilyen ajándékokkal vár itt bennünket Isten. Hiszen az az örök élet is, hogy megismerjük Őt, az egyedül igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust. (Jn 17,3)
Mi kell ahhoz, hogy a mieink lehessenek ezek az ajándékok? Mit tehetünk mi annak érdekében, hogy ez a szükséges és lehetséges változás bekövetkezzék, hogy minden istentiszteleten változzon, tisztuljon, tö-kéletesedjék az életünk?
Isten munkája ez mindenképpen. Három egyszerű felszólítást emlitek mégis, amit az ige a mi feladatunkká tesz. Így hangzik:
akarj változni
bízzál Istenben
engedj neki.
Az első és legfontosabb: akarjunk változni. Sajnos viszonylag sok emberrel találkozom, akik nem akarnak változni. Sok ilyen van a hívők között is. Ők már mindent tudnak, sok mindent jobban tudnak, mint bárki más. Ők már elérték. Nem mondják, hogy tökéletesek, de ha becsületesek lennének, ezt kellene kimondaniuk.
Nem tudom, ki tartja magát Pál apostolnál érettebb hívőnek, de Pál azt mondta: én nem mondom, hogy már elértem azt, amit el kell érnem, vagy hogy tökéletes volnék, sőt azt mondom, nem bíbelődöm azzal, ami a hátam mögött van, hanem célegyenest előre igyekszem a Krisztus Jézus jutalmára, amit Ő nekem tartogat és még ezután fog megadni. Eddig is sok mindent kaptam tőle, de szeretnék még fejlődni, tisztulni, alakulni, formálódni, amíg egészen kiábrázolódik bennem a Krisztus.
Ez múlhatatlanul szükséges ahhoz, hogy azután Isten hatalmas munkát végezzen el bennünk minél előbb. És múlhatatlanul szükséges ahhoz, hogy lelkileg fiatalosak maradjunk. Ismerek olyan idős hívőket, kilencvenen felül is, akik hihetetlenül fiatalosak lelkileg, mert még most is inthetők, vezethetők, taníthatók. Még mindig készek naponta megtanulni valamit az igéből, amit lehet, hogy sokszor olvastak már, de most teszi a Szentlélek hangsúlyossá, vagy ismét azzá teszi. Ők pedig készek arra, hogy változzanak, hogy változtassa őket Isten.
Az öntelt embert, aki tele van magával, nem lehet megajándékozni. Nincs hely az életében az ajándéknak. Isten szabadítson meg minket minden ilyesmitől, és erősítse meg bennünk ezt a vágyat, hogy akarok változni. Jöjjünk ide tudatosan minden alkalommal azzal a vággyal és imádsággal: Uram, tudom, hogy még mindig csak félig kész vagyok, köszönöm, hogy még mindig kész vagy formálni engem. Tégy velem most ezen az istentiszteleten is azt, amit akarsz. Én kész vagyok változni.
A másik: bízzunk Istenben, mert e nélkül nem megy a változás. Higgyük el, hogy amit Ő nekünk mond, az igaz. Olvasunk egy jelzős szerkezetet a Bibliában: az igazmondó Isten. Hát ezt elé kell tenni? Kételkedik valaki abban? Feltételezi valaki, hogy Isten hazudik? Na nem, hát az ilyenektől meg szoktunk ijedni. Akkor miért nem fogadom el azt, amit mond? Ez is örök kísértés.
A Lukács evangéliumában olvasunk egy jelenetet, hogy hallgatták az igehirdetést az emberek, és egy részük igazat adott az Istennek és megbánta bűneit. Más részük az Isten beszédét megvetette ő magára nézve. A többire, a hitványakra igaz lehet, de rám nem. Ezeken nem lehet segíteni. Bízzunk Istenben, hogy igazat mond, és azt mondja nekünk, és azt kínálja, amire szükségünk van. Ne vitatkozzunk, és ne ellenkezzünk Isten igéjével, mert magunk ellen fordulunk ebben az esetben.
Így olvastuk Jakab levelében: szelíden, ellenállás nélkül fogadjátok be a belétek oltott igét.
A harmadik: engedjünk a megértett igének. Ha egyszer valamit bibliaolvasás közben, egy igemagyarázat hallgatása közben, egy hívő testvérrel való beszélgetés során úgy ismerek fel, hogy ez most rám illik, itt nekem most lépnem kell… akkor lépjek. Isten azt akarja, hogy mozgásban maradjon a hívő életünk. Egyre előbbre jussunk, gyarapodjunk, növekedjünk, és hogy a neki való engedelmességben növekedjünk.
Csak két példát mondok, ami gyakran előfordul:
Valaki hallgatja az igehirdetést, amelyikben valamilyen formában mindig szó van Isten bűnbocsátó szeretetéről, és továbbra is engesztelhetetlen marad. Nem tud, és nem akar megbocsátani valakinek. Vagy nem hajlandó bocsánatot kérni valakitől. Halljuk az Isten bűnbocsátó szeretetéről szóló igét, de én engesztelhetetlen maradok.
Vagy vannak többen, akik vigasztalhatatlanok, és ezt erénynek tekintik. Engedjük, hogy Isten Szentlelke megvigasztaljon! Higgyük el, hogy megvan az Ő célja azzal, hogy visszavett valamit tőlünk, vagy valakit mellőlünk, akit egy időre reánk bízott. Nem a miénk volt. A sajátját vette vissza. Megengedte, hogy élvezzük egy ideig, és most jónak látta visszavenni. Akkor adjuk vissza neki. Szív szerint is. Engedjünk Istennek.
Akarj változni, és akkor fiatal maradsz mindvégig. Bízzál Istenben, mert egyedül Ő tudja, mire van szükségünk, és csak Ő tudja azt megadni. És engedjünk a megértett igének azonnal, halogatás nélkül.
Még két szempontot hadd említsek meg, ami indokolttá teszi, hogy éppen erről legyen szó ma.
Ma van az egyházi esztendő utolsó vasárnapja. A naptári év mellett kialakult egy úgynevezett egyházi év, vagy liturgikus év is, amelyik ádvent első vasárnapjával kezdődik. Tavaly ádvent első vasárnapjától má-ig tart ez az év. Egyikünk sem tudná megmondani, hány bibliai igét olvastunk ez alatt az esztendő alatt, és hány igehirdetést hallottunk itt vagy másutt. Hova lettek ezek az igék? Elvégezhette-e mindegyik ige a maga munkáját szépen, egymásra épülve az életünkben? Most nem arról van szó, hogy emlékezünk-e mindenre, amit olvastunk, hanem arra, hogy az a készség jellemzett-e minket, hogy amit Isten most akar elvégezni bennem, boldogan, és hálásan engedem, sőt kérem, hogy végezze el. Ennek aztán látható következményei is vannak.
Mit mondanának a hozzánk legközelebb állók, ha megkérdeznénk tőlük: szerinted mit változtam tavaly december óta? Nem mindig mondják meg, sokszor észre sem veszik a valós változásokat sem. De aki megvizsgálja magát, Isten Lelke rávezeti: változtam vagy ugyanolyan vagyok? Akkor hiábavaló volt az istentiszteletünk. Vagy pedig, aki változott, az boldogan vallja, hogy úgy igaz ma is Budapesten, ahogy akkor Thesszalonikában volt, meg mindenütt, hogy munkálkodik bennetek, akik hisztek. Isten azt akarja, hogy változzunk.
A másik szempont az, hogy ma a megterített úrasztalát üljük és álljuk itt körül. Az úrvacsorai közösségre különösen is érvényes a figyelmeztetés. Ne úgy menjünk el utána, mint ahogy odajöttünk. Ezt a mondatot különösen szeretném a testvérek szívére helyezni, amit Isten olyan szomorúan mond itt az Ő népének: eljöttök az én házamba, elvégzitek a szokásos cselekményeket, „azt mondjátok: megszabadultunk, de azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el.”
Eljövünk, úrvacsorázunk, utána hálát adunk a bűnbocsánatért, és talán eszünkbe sem jut, hogy most akkor mit nem akarok folytatni? Mire akarok itt most pontot tenni? Mit akarok itt letenni? Így is lesznek visszatérő bűneink, azok ne ejtsenek kétségbe, Isten a szívünket nézi. De a szívünkben ott van-e ez: változni akarok, bízom benne és feltétel nélkül engedelmeskedni akarok neki.
Ha csak ezt a listát komolyan vesszük, amiről itt szó volt, már van mit megvallanunk és elhagynunk. Azt olvastuk: ne nyomjátok el a kicsit, az özvegyet, az árvát, vagyis ne éljen vissza senki a maga helyzetével, erőfölényével, pozíciójával. Ne arra használjuk ezt, hogy még inkább lenyomjuk a kicsit, hanem hogy felkaroljuk és emeljük. Sokféle formája van annak, amit itt felsorol az ige: loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, idegen isteneket imádtok. Engedjük, hogy Isten Szentlelke beindítsa most a gondolatainkat, és rámutasson arra, hogy ezen a téren, konkrétan ebben csakugyan vétkeztem, és nem akarom folytatni.
Egyszer egy ifjúsági órán azt kérték tőlem a fiatalok, hogy röviden, néhány szóba sűrítve mondjam el, hogyan vehetünk részt helyesen egy istentiszteleten. Isten Lelke ezt a három szót juttatta ott az eszembe: Ahhoz, hogy helyesen vegyünk részt, kell egészséges passzivitás, egészséges aktivitás, és tapasztalni fogjuk, hogy radioaktívvá lett az életünk. Egészséges passzivitás: szelíden fogadjátok a belétek oltott igét. Ne ott legyek aktív, hogy ellenállok, utána legyek aktív, hogy amit megértettem, azt cselekedjem, engedelmeskedjem — az igének, ne csak hallgatói legyetek, hanem megtartói. És akkor csodálkozni fognak körülöttem, meg én magam is, hogy megváltozott az életem, sugárzó emberré váltam. A befogadott ige mint szeretet, szelídség, megbocsátás, türelem stb. árad belőlem, és ez nem az én teljesítményem. Annak az Istennek a csodája, aki kezébe vett és igéje által munkálkodik bennünk.
Adja Isten, hogy így változzék, formá-lódjék mindannyiunk élete!

A kalauzunk szerint Pál apostol Timóteushoz írt második levelét olvassuk most napokon keresztül. Ez az apostolnak az utolsó levele. A vértanúhalálra készülő apostol mintegy végrendeletben fogalmazza itt meg ifjú utódának és lelki gyermekének, Timóteusnak a legfontosabbakat. Győzelmi hitvallásként leírja neki, hogy mi az, amit megtérése óta teljes szívéből hitt. Mi az az alap, amire ráállt, amire felépítette egész életét, amit másoknak is meggyőződéssel hirdetett, amihez szakadatlanul igazodott ő maga is, amit most, a halál küszöbén is a legfontosabbnak és a legigazabbnak tart. Mi az, amiért érdemes élni, sőt amiért érdemes még meghalni is, aminek az igazságtartalma az idő múlásával sem változik. Biztatja az ifjú Timóteust, hogy ő is ezt higgye, ezt hirdesse, mert ezzel használ a legtöbbet azoknak, akik között szolgál, akiknek hirdetheti az igét.
A bevezetőben röviden emlékezteti Timóteust arra, hogy honnan jött. Azt írja neki, hogy el ne felejtsd, hogy neked olyan nagyanyád volt, akiben képmutatás nélküli hit lakozott. El ne felejtsd, hogy az édesanyád imádkozó és Isten-félő asszony volt, és te ebben az imasátorban nőttél fel otthon, és képmutatás nélküli hívő embereket láthattál. Micsoda lelki örökséget kap az, aki ilyen otthonból indulhat el! Arra bátorítja Timó-teust, hogy neki is ilyen élete legyen, és minél többeket segítsen el az ilyen képmutatás nélküli hitre.
Vajon a mi gyermekeink, unokáink vagy a körülöttünk élők elmondhatják-e majd azt, hogy áldott legyen az Isten, hogy képmutatás nélküli hitet láttam otthon a szüleimtől, nagyszüleimtől, hívő ismerőseimtől? Ez a hit az, ami megtartja gyerekeinket, ez a kincs az, amit senki nem tud elvenni tőlük.
Ez után a bevezetés után Pál azonnal a mondanivalójának a lényegére tér. A felolvasott alapigénkben azt fogalmazza meg, hogy mi volt az ő életének tartalma. Ezzel a két szóval jelzi ezt, amely kifejezést más leveleiben is használ: az üdvösség evangéliuma. Ez elméletien hangzik, de mindjárt látni fogjuk, mennyire gyakorlati mondanivalója van ennek.
Mit jelent ez a görög szó: evangélium? Azt, hogy jó hír, örömhír. Pál apostol azt az örömhírt hirdette egész életében, hogy lehet üdvösséget kapnia az embernek. Ma este én is ezt a jó hírt szeretném nektek hirdetni: az üdvösség evangéliumát.
Mi az üdvösség?
Vannak olyan szavak a Bibliában, amiket gyakran használunk, de tartalmuk megfoghatatlan, homályos, ködös a szá-munkra. Ilyen az üdvösség is, pedig a Szentírás világosságában nagyon egyszerű ennek a szónak a jelentése. Azt jelenti: közösség Istennel. Az Istennel közösségben lefolytatott élet: üdvösség. Ezért az üdvösség már itt elkezdődik a hívő életében. A biológiai halálunk után csak kiteljesedik, de már itt tudjuk, hogy mienk Istennek ez az ajándéka, és már itt egészen másként tölti el bármilyen körülmények között is ezt a néhány évet vagy évtizedet az, akinek üdvössége van.
Ebben az üdvösséges állapotban, az Istennel közösségben élve válik mindenki igazán emberré, a szó bibliai, magasztos értelmében emberré. Mert csak ebben a közösségben formálódik ki bennünk a krisztusi jellem. Hiszen az üdvösség ezt is jelenti, hogy Isten egészen újat teremt abban, aki az üdvösséget tőle hittel elfogadta. Egészen újjá formálja, Krisztushoz hasonló jelleme lesz.
Éppen ez a mi nagy bajunk, hogy mindnyájan üdvösség nélkül születünk. Mert pontosan ez az Istennel való közösség szakadt meg akkor, amikor fellázadtunk ellene. És ez az Isten nélküli állapot vezet oda, hogy olyan lett az élet, amilyen. Vannak, akik agyonlövik tulajdon gyermeküket, hogy rokon népek engesztelhetetlen gyűlölettel irtják, pusztítják egymást, ahol és ahogyan csak lehet. Hogy kíméletlen anyagi érdekek döntik el azt, hogyan alakul az emberiség jövője, és ilyen piszkos pénzügyektől függ az, hogy az emberiség egész jövőjét, sorsát, létét befolyásoló dolgokban hogyan döntenek az illetékesek.
Ez vezetett oda, hogy tele van az élet olyan szenvedélyekkel, amik tönkreteszik az embert testileg-lelkileg. Tönkreteszik őt magát, a házasságát, a családját, az egész környezetét. Ennek a következménye az, hogy emberek milliói rohannak a kárhozatba, ami az Isten nélkül eltöltött élet egyenes folytatása, ahol véglegessé válik az Isten nélküli állapot, s ahol ezt már mindenki világosan látja, és látja azt is, hogy ott már nem lehet változtatni rajta. És ez okozza azt a szenvedést, amiről a Biblia a kárhozattal kapcsolatban ír.
Ettől akar megszabadítani minket Isten, és ennek az evangéliumát, örömhírét hirdette Pál apostol. Azt, hogy az üdvösség evangéliuma pontosan ezt jelenti: Emberek, vissza lehet térni Istenhez. Ezzel kezdődött alapigénk: „Isten megszabadított minket…” Jézus Krisztus utánunk jött, utat készített vissza Istenhez. Előttünk jár ezen az úton, késszé teszi a benne hívőket arra, hogy elinduljanak, végigkíséri őket, és megérkezünk egyszer majd abba a mennyei dicsőségbe, ahova ez az út vezet. Nem azért, mert egy csöppet is jobbak lennének az ilyen emberek, mint azok, akik nem érkeznek meg oda, hanem azért, mert megnyitották a szívüket az üdvösség evangéliuma előtt, ráléptek erre az útra, és engedik, hogy Jézus vigye őket, vezesse, ők pedig követik a megváltó Krisztust.
Jézus szabadított meg minket. Jézus a szabadító, Jézus a megváltó, Jézus az üdvözítő. Ez a három magyar szó ugyanazzal az egy görög szóval van kifejezve a Bibliában. Ő a mi üdvözítőnk attól kezdve, hogy karácsony éjszakáján felharsant az angyalok öröméneke, hogy üdvözítő született ma nektek, a Krisztus Jézus a Dávid városában. Attól kezdve tudhatjuk, hogy van lehetőség visszatérni az Istennel való közösségbe. Nem kell úgy elpusztulnunk, ahogy születtünk, nélküle, hanem visszatérhetünk hozzá már itt. Mert vagy itt visszatér valaki, vagy soha nem térhet vissza. Csak a biológiai halálunkon innen lehetséges helyreállítani ezt a közösséget, amit Jézus tett lehetővé a számunkra.
És megint mondom: egészen másként tölti el ezt a rövid és sokszor sok nyomorúsággal teli földi életet az, aki belépett az üdvösségbe, és egy pillanatra sincs egyedül ettől kezdve, hanem együtt van az ő Megváltójával, és egészen más lesz az, vele tölteni el az örökkévalóságot, mint nélküle szenvedni.
Pál apostol ebben a két nehéz mondatban, amit most innen a levél elejéről felolvastam, elmondja, mi ennek az üdvösségnek a tartalma, mi a forrása, és miért lehetséges, mi az alapja?
Mi a tartalma?
Ilyeneket szoktunk gondolni: persze, akinek üdvössége van, azt a jó Isten megsegíti, vagy annak gondviselő Istene van. Jó lenne, ha nem fokoznánk le az üdvösséget ennyire. Ennél sokkal több az üdvösség. Ennél sokkal mélyebben nyúl bele Isten annak az életébe, akinek Ő üdvösséget ád, és aki ezt tőle hittel elfogadja. Teremtés történik az ilyen ember életében. Valami olyan isteni jó jön létre benne, ami nem volt addig, csirájában sem volt. Krisztushoz hasonlóvá formál minket a teremtő Isten.
Három lépésben szokott ez történni: megbocsátja bűneinket, az Ő Szentlelkével átalakít minket, hogy Krisztushoz legyünk hasonlókká, és a Krisztushoz hasonlóvá vált új ember részesedik az Ő dicsőségében. A teológia így szokta ezt kifejezni: megigazít Isten, megszentel és megdicsőít. Ez megtalálható a Római levélben is. (Róm 8,29-30.)
Megigazít, vagyis Jézus halálára való tekintettel megbocsátja minden bűnét annak, aki üdvösséget kapott. Nem kell rossz lelkiismerettel, lelkiismeret-furdalással, szorongva élnie. Nem kell szenvedve gondolni arra a sok gaztettre, amit elkövetett, hanem bizonyos lehet abban, hogy teljes bocsánatot kapott. Igazzá teszi és nyilvánítja Isten, és ugyanakkor elkezdi benne ezt a teljes átalakítást is, amit megszentelődésnek nevez a Biblia. Jézushoz kezd hasonlítani az ilyen új ember gondolkozása, viselkedése, cselekedetei, egész élete.
Ez az út beletorkollik az örökkévalóságba, abba a mennyei közösségbe, ahol a megváltottak együtt lesznek az ő Urukkal és részesednek az Ő dicsőségében is. Nem kevesebb az üdvösség, mint ez.
Az evangélium, az üdvösségről szó-ló örömhír egyebek közt azt is mondja, hogy akár ma elkezdődhet bárkinek az üdvösség. Jézus kinyitotta az Atyához visszavezető kaput, aki ezen hittel belép, aki komolyan veszi, hogy rászorul, hogy nincs más megoldás, de nem is kell, mert itt a megoldás, az belépett az üdvösségbe. Ez tehát az üdvösség tartalma.
És mi annak a forrása?
Itt az apostol valami titokra utal. „Ő szabadított meg minket, és Ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.”
Vagyis ha elmegyünk az üdvösségfolyam forrásához, a kezdetéhez, akkor túl kell lépnünk az időn, és belátunk az örökkévalóságba. Mert Istennek ez a kegyelmi kiválasztása nem az idő része, hanem az örökkévalóságé. Ezért nem tudjuk azt felfogni a mi véges elménkkel.
Mindenesetre az nyilvánvaló Isten kijelentéséből, hogy nem a mi cselekedeteink alapján ad nekünk üdvösséget, hanem az Ő kegyelmi döntése alapján. Ez a döntés nem önkényes, hanem kegyelmes. De ez a döntés megszületett már a mi születésünk előtt. Következésképpen nyilvánvaló, hogy ha mi sem jót, sem rosszat még nem tehettünk, Isten már akkor elkészítette nekünk az üdvösséget, akkor az nem a mi cselekedeteink alapján történik, hanem az Ő végtelen és érthetetlen nagy kegyelme alapján, a történelmi idő előtt, az örökkévalóságban.
A Bibliának ez a tanítása nem arra való, hogy felgerjessze a kíváncsiságunkat, és végképp nem arra, hogy okoskodásra indítson bennünket, hanem a Biblia világosan tanítja, hogy az arra való, hogy alázatossá, hálássá és bizonyossá tegyen minket. Alázatossá, hogy semmi jót nem érdemlünk Istentől, nem érdemeink alapján ad üdvösséget, hanem az Ő ingyen kegyelme alapján, ajándékként. Hálásakká, hogy ha érdemeink nélkül kapunk ilyen nagy ajándékot, akkor csak azt tudjuk tenni, hogy megköszönjünk, és arra használjuk, amire kaptuk. De bizonyosakká is ez tesz bennünket, mert ha Isten végez el valamit, akkor az biztos, hogy tökéletes.
Ha a cselekedeteinktől függne az, hogy kapunk-e üdvösséget, akkor állandóan bizonytalanságban lehetnénk amiatt, hogy elég jót tettünk-e már azért, hogy Isten előtt jók legyünk és megérdemeljük az üdvösséget. De ez a bizonytalanság ismeretlen annak, aki komolyan veszi, hogy nem a cselekedeteink alapján, hanem az Ő örökkévalóságban hozott kegyelmes döntése alapján. A mi lehetőségünk és szép feladatunk csak az, hogy amikor Ő kínálja ezt az ajándékot, mi azt benne való bizalommal, köszönettel elfogadjuk. Aztán bontsuk ki a csomagot, és adjunk hálát mindenért, ami abban van.
A harmadik, amely kérdésre itt válaszol az apostol, az, hogy miért lehetséges ez egyáltalán? Mi az alapja annak, hogy megszabadított minket, és az Ő saját végzése és kegyelme alapján üdvösséget ad nekünk?
Jogos a kérdés, mert aki nem felejtette el azt, hogy milyen komiszul hagytuk mi ott Istent, az okkal csodálkozik azon, hogyan lehetséges, hogy Isten mégis így viszonyul hozzánk? Mi ennek az oka? Erről is világosan beszél a Szentírás, és a legtöbben tudjátok is ezt. Az az oka, hogy Jézus eleget tett Isten igazságának. Az az oka, hogy Isten nem akar emlékezni arra, ahogyan otthagytuk Őt, csak azt látja, hogy szükségben vagyunk, és nagy szeretettel és kegyelemmel, Jézus kereszthaláláért újra kinyitotta előttünk az atyai ház kapuját. Jézus az alapja annak, hogy visszamehetünk hozzá. Az Ő szolgáló élete, megváltó halála és dicsőséges feltámadása tette lehetővé azt, ami lehetetlen lett volna egyébként, és amit mi semmiféle cselekedetünkkel nem tudtunk volna elérni, hogy a megengesztelődött Isten újra visszafogad minket.
Isten az örökkévalóságban így döntött, Jézus pedig itt a történelem egy páratlan eseménye kapcsán, az Ő kereszthalála által hozzáférhetővé tette számunkra az üdvösséget. Ez az üdvösség evangéliuma. Ez az a nagy örömhír, amit ne engedjünk el a fülünk mellett, hanem engedjük mélyre a szívünkbe, és legyen az örömünk forrása.
Pál itt még egy kicsit részletezi is, hogy mit végzett el Jézus, amikor meghalt a kereszten és utána dicsőségesen feltámadott. Azt mondja: „Ez most nyílvánvalóvá lett a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot.” Egyrészt megtörte a halál erejét, másrészt kínálja nekünk a saját életét és a halhatatlanságot.
Mit jelent, hogy megtörte a halál erejét?
A Biblia háromféle halálról beszél: a biológiai halálról, amelyik egyszer mindannyiunk életében bekövetkezik, hacsak előbb az Úr Jézus vissza nem jön másodszor, aztán a lelki halálról, amiben mindnyájan benne vagyunk addig, amíg az üdvösségbe be nem lépünk, és beszél az örök halálról, amibe beletorkollik mindenkinek a földi élete, ha nem lépett be az üdvösségbe, ha nem fogadta el közben Jézus Krisztust.
Melyik halálnak az erejét törte meg Jézus Krisztus? Mind a háromét.
Az elsőét úgy, hogy a benne hívőknek nem kell többé félniük tőle. Mert aki elmondhatja azt, amit Pál apostol szintén egy börtönben írt levelében, a Filippi levélben leír, hogy „mivel nekem az élet Krisztus, ezért a meghalás is nyereség”, tehát még a halálom is közelebb visz hozzá, az az ember nem fél a haláltól. Az keresztülnéz a halálon.
Úgy, mint ahogy ugyanez a Pál apostol írja az 1Korinthus 15-ben: „Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te győzedelmed? Hálát adunk Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Vagyis azt mondja: tudom, halál, hogy eljössz, egyszer az én szívem is megáll és eltemetnek valahova, valamilyen szép beszéd kíséretében, de én tudom, hogy kihez megyek. Tudom, hogy mi van utána. Nemcsak addig látok, a koporsómig, a temetésemig, hanem túllátok azon. Mintegy keresztülnézek a halál válla felett, és látom ott az én dicsőséges Uramat, aki vár engem a túlsó parton. Akit én ismerek, mert nékem az élet Krisztus. Vele töltöttem el ezt az életet, és Ő vár engem odaát előre elkészített hellyel. Ő megígérte és Ő nem hazudik, ez biztosan igaz. (Jn 14,1-3)
Az, hogy egy alagúton át kell oda megérkezni, hát… mi van akkor? Tudom, hogy az alagút, tehát nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. És már most látom hitben azt a fényességet, ami ott a kijárat után tölt be mindent, és tölt be majd engem is. Tehát megtörte a biológiai halál hatalmát, és nem ijesztgethet minket.
A Zsidókhoz írt levél 2. részében olvassuk: „vannak, akiket a haláltól való félelem egy életen át rabságban tart.” Ismerek ilyen embereket. Ki sem szabad ejteni előttük ezt a szót, meg ezt a tényt, ami mindnyájunk életében be fog következni.
Tehát megtörte az erejét, de megtörte az erejét Jézus a lelki halálnak is, amin meg azt érti a Szentírás, hogy Istentől elszakítva halál fia vagyok, és arasznyi létem, néhány évtizedes földi küszködésem után az örök halál, a tőle való végleges elszakítottság a sorsom. Megtörte úgy, hogy kitörhetek ebből. Kinyitotta ennek a cellának az ajtaját, kijöhetek a halálból az életbe.
János apostol az, aki többször is ujjong az evangéliumában és leveleiben is, hogy mi, akik hiszünk Jézusban, átmentünk a halálból az életbe, és a lelki halálnak nincs hatalma többé rajtunk. És megtörte a harmadik értelemben is a halálnak az erejét, az örök halál erejét, hiszen, aki az üdvösséget már e földön megkapta, az már nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életbe. Ezt jelenti tehát röviden az, hogy megtörte a halálnak az erejét.
És mit jelent, hogy nekünk ajándékozza az életet és a halhatatlanságot?
Sokan azt mondják, hogy ez úgynevezett hendiadioin, amikor két szóval ugyanazt írja le az apostol. Lehetséges, de ő azért nem szokott ilyen megoldáshoz folyamodni. Az ő szótárában az élet az a Krisztusban megkapott élet, amit már itt a földön elkezdünk. A halhatatlanság meg az, amibe ez beletorkollik, az örökélet, az üdvösség a halálunk után is.
Jézus tehát nekünk ajándékozza az életet és a halhatatlanságot. Ezt a kettőt olyan szépen összefoglalta, amikor Mártát és Máriát vigasztalta Bethániában és azt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki bennem hisz (vagyis kapcsolata van velem), az ha meghal is, él.” És biztonságból rákérdezett: „Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26)
Hadd kérdezzem igaz tisztelettel és szeretettel: hiszitek-e ezt? Hogy aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak a számára elveszítette rémítő jellegét a halál a szó mindenféle értelmében. Az megkapta az életet, és már most bizonyos lehet abban, hogy az övé a halhatatlanság, és mindez ajándék. Gondoljatok bele, hogy ezért mi semmit nem tettünk, nem is tehetünk. Ezt veszítettük el, ennek a hiánya miatt kínlódunk, szenvedünk milliárd szám itt a földön, és ebből az állapotból hív ki minket a mi Urunk szent hívással, ahogy itt olvastuk, és kínálja nekünk ezt az új életet.
Az ilyen ember azt éli át, (legalábbis nekem ez volt igazán nagy élményem, amikor a megtérésem után egy idővel tudatosodott bennem), hogy milyen státuszváltozást történt: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lehettem. Ez fantasztikus. Mit jelent ez? Ez lassan bomlott ki és lassan értettem meg, hogy azt jelenti: egyáltalán nem kell, hogy terheljen a múltam. Az a temérdek bűn, istentelenség, embertelenség, ami terhelt a megtérésemig, teljes bocsánatot kaptam, és kapok folyamatosan menet közben is, ha még vétkezem. Óriási dolog. Szabad vagyok tőle. Nem kell, hogy féljek a jövőtől, mert az bizonytalan, meg lehet, hogy nincs is jövőnk. Ha meg lesz, ki tudja, mit hoz a holnap és holnapután. Ez sokféle változatban ott van a szívünkben. Néha ezt felelősségnek nevezzük, pedig sokszor inkább aggodalmaskodás, félelem.
Nem kell, hogy féljünk a jövőtől, a minket szerető Isten kezében van a következő perc, a következő óra, a mai éjszakánk, a holnapi nap, s amit még itt a földön élünk, és az örökkévalóság. Be vagyok biztosítva egy örökkévalóságra. Nem kell félni tőle. Minden erőm megmarad arra, hogy a jelenben helytálljak. Hogy azt tegyem, amivel Ő bízott meg. Hogy örömmel szolgáljam Őt. Hogy ö-römmel szolgáljam azokat, akiket rám bízott. Ez egyik nagy különbség azok között, akik hittel elfogadták az üdvösség ajándékát, meg akik még nem kapták meg az üdvösséget.
A lelkigondozói szolgálatból tudom, hogyan meg tud nyomorítani egy embert a múltnak a terhe, a jövőtől való félelem, és sokszor alig marad ereje, hogy a jelenben helytálljon. Ezért borulnak ki sokan. Elszívja a másik kettő az energiákat. Isten egyebek közt erre is el akar segíteni minket. Tiszta a múltam, mert Jézusért bocsánatot kaptam. Készen van nála a jövőm, és rábízom azt is, hogy meddig maradok itt, azt is, hogy ott mit készített el, és akkor egy dolgom van: hűségesen szolgáljam itt Őt, és azokat, akikért felelőssé tett.
Egyszerű ezt így elmondani, és összetettebb ez, meg a bűn megnehezíti ennek a megvalósítását sokszor, de akkor is így igaz. Ezt mondja nekünk Isten igéje, és erről szól az üdvösség evangéliuma.
Tulajdonképpen az lenne jó, ha egyikünk sem menne innen haza úgy, hogy nem kéri és fogadja el ezt az üdvösséget, és akkor elkezdődhetne ez az új élet már most, már ma, már itt a földön, ami egyre inkább kiteljesedik, és majd beletorkollik abba a mennyei dicsőségbe, amit Isten készített az Őt szeretőknek.

Ma van 485 éve annak, hogy 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte híressé vált 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Innen számítják a XVI. századi egyház-reformáció érdemi megindulását.
A reformátorokat az jellemezte, hogy a hitélet és a hétköznapi élet minden kérdésére Isten írott igéjéből: a Szentírásból kerestek választ. Így arra a kérdésre is, hogy ki nevezhető keresztyénnek? Ez egyáltalán nem valamiféle formai kérdésfeltevés volt, mert mint látni fogjuk, ettől függ minden embernek a földi élete, tartalmassága is, és az örök élete, az üdvössége is, hogy a szó bibliai értelmében keresztyén-e vagy sem.
Ezt a fogalmat is reformálni kellett, mert deformálódott. Egészen sajátos dolgokat értettek keresztyénségen, mint ahogy ma is a közgondolkozásban a Bibliától teljesen távolálló értelmezéssel is találkozunk.
Ilyen tévedések hangzanak el: Ki keresztyén? Az, aki Európában születet. Az, akit megkereszteltek. Az, aki magáévá tette a keresztyén erkölcsi értékeket. És így tovább, folytathatnánk még. Fontos, hogy személy szerint ne csapjuk be magunkat. Isten Szentlelkének csodálatos munkája lenne, ha ma este mindannyiunk számára világossá válna, hogy ebben az állapotban, amiben vagyunk, keresztyénnek nevezhető-e az életünk?
Ki a keresztyén? Mit mond erről a Biblia?
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint először Antiókhiába nevezték először keresztyénnek Jézus Krisztus tanítványait. Azok kapták ezt a megjelölést, akik a názáreti Jézust Isten fiának, a megígért Messiásnak vallották, és mint Uruknak, engedelmeskedtek is neki. Aki tehát Jézushoz tartoztak és Jézushoz akartak hasonlítani is.
Maga a görög szó: keresztyén vagy keresztény azt jelenti: krisztusi. Krisztushoz tartozó és Krisztushoz hasonló. Ez a megjelölés tehát, hogy keresztyén, egy viszont feltételez, viszont jellemez. Mégpedig egy megélt, valós és vállalt kapcsolatot. Amikor egy ember elmondhatja és el is mondja, hogy Jézushoz tartozik és Őhozzá akar hasonlítani egyre jobban. (Csak zárójelben jegyzem meg, teljesen mindegy, hogy keresztyént vagy keresztényt mondunk-e, mert ugyanannak a szónak kétféle kiejtése. Először szláv közvetítéssel érkezett el hozzánk a keresztyénség, és ott az eredeti görög szót egy kicsit szlávosítva, krisztyánnak ejtették, ebből lett magyarítva a keresztyén. Később megérkezett nyugatról latin közvetítéssel, és ott ugyanennek a szónak a keményebb, latinos szónak a kiejtése, a keresztény honosodott meg. De mind a kettő a krisztusi görög szónak a kétféle ejtése.)
Ki tehát keresztyén?
Az, aki összekötötte az életét Jézus Krisztussal. Aki együtt él a feltámadott Úrral, és ennek az együttélésnek a során engedelmeskedik is neki. Az ilyen emberen kezdenek kiütközni Jézus Krisztus jellemvonásai. Pál apostol írja a galatáknak: gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, míg kiábrázolódik rajtatok a Krisztus. A krisztusi emberen, vagyis a keresztyénen, sajátosan krisztusi jellemvonások ütköznek ki: a gondolkozása, lelkülete, egész jelleme egyre inkább Krisztushoz kezd hasonlítani.
Keresztyénnek tehát senki nem születik. Még akkor sem, ha a szülei hívő keresztyének voltak. A megkeresztelkedésünk sem tesz minket keresztyénekké a szó bibliai értelmében. Attól sem lesz valaki keresztyénné, hogy becsületesen igyekszik élni. Az a keresztyén a szó bibliai értelmében, aki Krisztussal együtt él. Aki Őt követi. Vagyis, aki sehova nem megy el, ahova Krisztus nem megy előtte, de mindenhova kész elmenni, ahova az ő Ura hívja, vagy küldi.
A Krisztustól való teljes függés, a vele való benső azonosulás, a benne való feltétlen bizalom és a neki való folyamatos engedelmeskedés, ezek a keresztyénség jellemvonásai.
A Szentírás alapján azt nézzük meg ma, mi szükséges ahhoz, hogy valaki keresztyénné váljék? Illetve milyen veszélyek leselkednek ránk, amikor azt gondoljuk, hogy keresztyének vagyunk, pedig ez nem felel meg a valóságnak. Három olyan megfigyelést szeretnék említeni röviden, amikre a Szentírás külön felhívja a figyelmünket.
Az első, hogy az lesz keresztyénné, akinek az életében van egy világos, egyértelmű elindulás. Mivelhogy nem született keresztyénnek senki sem, valamikor el kell határozni, hogy azzá akar válni és van egy világos, látható indulás az életében. Nem születünk bele, nem fejlődünk bele, a Biblia lelki evolúcióról sem tud, hanem egy döntés kell ahhoz, hogy valaki kereszténnyé akar válni, és tudatosan el kell indulnia ezen az úton.
Jézus Krisztus így mondja ezt a Hegyi beszédben: „Menjetek be a szoros kapun.” Ez azt jelenti, hogy annak az útnak az elején, amelyikről Jézus mondja, hogy az életre vezet, amelyiken a hívő ezt a földi életet is tartalmasan és értelmesen Isten akarata szerint töltheti el, és amelyik út az örök életbe, az üdvösségre is vezet, ennek az útnak az elején van egy szoros kapu. Annyira szoros, hogy semmi nem fér be rajta, csak a hívő. Mindenét kívül kell hagynia. Mindenét kívül szabad, kívül lehet hagynia.
Kinn kell hagynia a bűneit, minden tisztátalanságot, mindent, ami Isten törvényébe ütközik. Minden Isten és emberek ellen elkövetett vétket kívül lehet és kell hagynia. De kinn kell hagynia az érdemeit is. Senki nem kíváncsi ott belül arra, hogy ő milyen hőstetteket hajtott végre, és arra sem, hogy mennyit szenvedett. Ott egyedül az érettünk meghalt Jézus Krisztus szenvedésére hivatkozhat a hívő, és ott egyedül az Ő érdemeiben reménykedve lehet belépni. Hiába hivatkozunk jó cselekedeteinkre, az erényeinkre, egyedül Jézus erénye, a vele való kapcsolatunk számít. És ehhez az őszinte, konkrét bűnbánat, bűnvallás vezet, és az a bizonyosság, hogy Jézus érdeméért Isten megbocsát a hívőnek.
Ezen a szoros kapun csak az Úr Jézussal együtt lehet belépni. Ő nélküle, egyedül magában bízva, senki nem lépheti át. Ezt próbálja Pál apostol megfogalmazni ebben a tömör mondatban: „Hiszen kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
Ezt akarta szemléltet az Úr Jézus a tékozló fiú jól ismert példázatával is. Az a fiú, aki szemtelenül otthagyta a családját, eltékozolta a kikövetelt apai örökséget, most az éhhalál szélén állva csak abban az egyben bizakodva merészelhet hazamenni, hogy az apja szeretettel megbocsát neki. És meg is bocsát. De ez nem tette feleslegessé azt, hogy az első mondat, amit kimondott és ki kellett mondania, így hangzott: Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok arra méltó, hogy fiadnak tekints. De ha itthon maradhatok, mint egy béres, kész vagyok újra feltétel nélkül engedelmeskedni neked.
Ez a szoros kapun való belépés. Amikor néven nevezem a bűneimet, kimondom azokat minden szépítés és mentegetőzés nélkül, és kifejezésre juttatom azt az akaratomat, hogy újra az Atya, a mennyei Atya akarata szerint szeretnék élni a továbbiakban.
Kell tehát egy határozott, világos indulás. Csak az lesz keresztyénné, akinek az életében elhangzik egy ilyen őszinte, konkrét bűnvallás és másként folytatja az életét, mint ahogyan az addig zajlott. Soha nem lesz keresztyénné az, akinek az életében nincs egy ilyen világos, egyértelmű indulás, a szoros kapun való belépés.
Fontos, hogy ne álltassuk magunkat. Ez a szoros kapun való belépés semmivel nem téveszthető össze, és semmi mással nem pótolható. Volt-e már az életünkben ilyen? Isten különösen nagy kegyelme az, hogy akár ma este is sor kerülhet rá, és akkor végre keresztyénné válnánk.
A másik, amit Isten igéjének említ: keresztyénné lenni nem lehet elméletben. Sokan megpróbálják ezt. Azt gondolják, mintha a keresztyénség, a Krisztus-követés egyfajta intellektuális tevékenység, vagy csupán valami erkölcsi kérdés lenne. Mintha az lenne keresztyén, aki sokat tud már Jézus Krisztusról, vagy valamennyire ismeri a Bibliát, vagy megpróbál saját erejéből Jézushoz hasonlóan élni.
Beszéltem olyanokkal, akik meg voltak győződve: azért keresztyének ők, mert sok Jézusról szóló előadást hallottak, sőt tartottak is. A gyakorlatban azonban semmi közük nem volt Jézushoz, tőle teljesen független volt a gondolkozásuk, az életgyakorlatuk, az úgynevezett hitéletük. Ők nem követték Jézust, egyáltalán nem, mint Úrnak engedelmeskedtek, csak tudtak róla sok mindent.
Vannak sokan, akik egyetértenek sok mindennel, amit Jézus nekünk tanított, de gondosan megőrizték a tőle való függetlenségüket. Márpedig láttuk: keresztyén az, aki minden tekintetben tökéletesen függ Jézustól, aki bízik benne, aki feltétel nélkül engedelmeskedik neki, aki belsőleg is azonosul vele. Az ilyen emberek nem követik Jézust, éppen ezért Jézus nélkül zajlik az életük, következésképpen nem is érkezhetnek és érkeznek meg oda soha, ahova az Úr Jézus az Ő követőit vezeti, a mennyei Atyához, a mennyországba. Ezek az emberek soha, sem ember, sem Isten előtt nem vallották meg, hogy Uruknak tekintik a megváltó Krisztust. Soha nem hangzott el az ajkukon az a megrendítő eltökéltség, amivel Saul-Pál a damaszkuszi úton ezt mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ez hiányzik. Azt gondolják, hogy lehet elméletben is keresztyénnek lenni.
Márpedig ez épp úgy lehetetlen, mint ahogy lehetetlen elméletben házasságban élni, gyermekeket nevelni, elméletben épületeket tervezni és megvalósítani, felépíteni, vagy elméletben egy világkörüli utazást tenni. Aki csak elméletben keresztyén, az biztos, hogy nem az, mert az nem Jézussal jár.
A harmadik, amire figyelmeztet minket Isten igéje, hogy ugyan így nem lehet félig követni Jézust. Nem lehet félig keresztyénnek lenni, úgy bizonyos mértékig, úgy tisztes távolból követni Őt, mint ahogy Péter próbálta meg nagycsütörtök estéjén a Gecsemáné kerttől Kajafás udvaráig.
Sokan megpróbálják ezt mai is. Szeretnének keresztyénnek lenni, de ugyanakkor ragaszkodnak a világhoz a szó mindenféle értelmében. Kialakul egy sajátos kettőség az életükben a gondolkozásukat, időtöltésüket, gazdálkodásukat, egész életüket tekintve. Ott van a szívükben a vágy az igazi keresztyénség után, ugyanakkor nem engednek el egy csomó dolgot, ami viszont nem engedi őket, hogy Krisztust kövessék, és valóban keresztyénekké váljanak. Vasárnap ott vannak a templomban, hétköznap semmi különbség nincs köztük és a teljesen istentelen, hitetlen emberek viselkedése, élete között. Szombat éjszaka ott bóbiskolnak a tv előtt és nézik, hogyan kell ölni, paráználkodni. Másnap eljönnek a templomba, talán még úrvacsoráznak is. Ott van egy furcsa kettősség, és azt hiszik ez a keresztyénség.
Ez a keresztyénség paródiája, megcsúfolása. Itt semmi függés nincs. Mennyiben függ egy ilyen ember Krisztustól? Mennyiben szívügye neki az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És mennyiben cselekszi azt, amit az ő Ura akar? Nem is tudja, mit jelentene az, hogy Jézus Úr legyen az ő életének minden területén.
Ezt próbálta meg Péter a tanítványok közül, félig követni Jézust. Rajongott érte, de bensőleg soha nem azonosult Jézussal egészen nagypéntekig. Ott mellette is megőrizte a maga függetlenségét. Egyáltalán nem értette, és nem is akarta megérteni Jézus kereszthalálának az okát és célját. Ezért mondja azt neki: „Nem történhet ez meg veled…” És ezzel tulajdonképpen a szíve mélyén, rejtve, megtagadta Őt. Nem fogadta el annak, aki Ő volt, és akinek kijelentette magát.
Az ilyen rejtett Krisztus-tagadás az élet egy-egy kritikus helyzetében menthetetlenül nyílt Krisztus-tagadássá válik. Úgy, ahogy Péternél is. Letagadta, hogy valaha is ismerte Jézust. Esküvel tagadta. Három évet vele töltött. Mert csak félig akarta Őt követni. Aki a szívében félig-meddig, diszkréten megtagadja Őt, aki nem fogadja el Őt mindenestől, úgy is mint érettem meghalt Megváltót, és neki parancsoló Urat, az az élet egy-egy kritikus helyzetében biztos, hogy nyíltan is meg fogja Őt tagadni. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat!
Nem lehet Jézust félig követni, nem lehet félig keresztyénnek lenni úgy, hogy szeretné élvezni valaki a keresztyénséggel járó áldásokat, de ugyanakkor megőrzi a maga önállóságát Jézus Krisztus mellett.
Ahhoz tehát, hogy valaki igazán keresztyénné váljék, kell egy határozott, világos indulás. Azután haladni kell ezen az úton ott, a Megváltó közvetlen közelében és nem tisztes távolból, úgy hogy én szabom meg a mértékét meg a módját, meg a határait a keresztyénségnek és a Krisztus-követésnek, nehogy túlzásban vigyem — ahogy szokták mondani sokan —, követni kell Őt a közvetlen közelében, és a neki való engedelmeskedés közben bontakozik ki igazán egy ember. Eközben válik azzá, akinek Isten elgondolta. Az új teremtés így valósul meg mindig a hívőknek az életében.
A reformáció szó azt jelenti: visszaalakítani. Semmiféle hitújítás nem történt a XVI. században. Semmi újat nem hozott Luther, Kálvin és a többiek. Ellenkezőleg: visszamentek az eredetihez, amit Jézus mondott, ami a Szentírásban írva van. A régihez mentek vissza, és ahhoz formálták a gondolkozást, a tanítást, a kegyességet, a hívő életet.
Nos, ha ez így van, akkor a reformáció emlékestéjén azt kérdezi tőlünk szerető Istenünk: hol szorul ma reformációra gondolkozásunk, vallásosságunk, hétköznapi életünk? Hol tértünk el az egyetlen hiteles mércétől, Istennek a Szentírásban kijelentett akaratától? Vajon keresztyénnek nevezhető-e az életünk abban az állapotában, amiben most van? Ez nem formai kérdés, ez üdvösség kérdése. Mert csak, akik Krisztussal együtt járnak, azok érkeznek meg oda, ahova Ő megy. Csak Krisztusban van üdvösségünk. Ő nélküle, lehet valaki bármilyen vallásos, bármilyen művelt, bármilyen becsületes, csak Őreá való tekintettel kapunk mennyei Atyánktól bocsánatot, új életet és üdvösséget. Jézussal vagy Jézus nélkül járjuk az életutunkat? Ezt kérdezi tőlünk ma az ige.
Jézus első szava: „Menjetek be a szoros kapun.” A második biztatása: „Kövessetek engem”. A harmadik egy nagy ígéret: „Aki nékem szolgál, engem kövessen. Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. Aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Egy ilyen magunkfajta nyomorult bűnöst, az Ő egyszülött Fiára való tekintettel.
Kegyelem, hogy lehet újat kezdeni, kegyelem, hogy lehet újra kezdeni, ha valaki elfáradt és abba hagyta a Krisztus-követést, kegyelem, hogy elég nekünk az Ő bűnbocsánata minden bűnünkre, és még az is kegyelem, hogy miután valaki elfogadta az Ő kegyelmét és az üdvösséget, felismeri azokat a jó cselekedeteket, amiket Isten készített el nekünk, hogy azok szerint éljünk.
Nem ezek a jó cselekedetek szerzik az üdvösséget, hanem miután ajándékba kaptuk azt, kinyílik a szemünk és meglátjuk, hogy milyen jó szolgálatokkal dicsőíthetjük a mi mennyei atyánkat.
Ez az ige arról szól, hogy elég nekünk is az Ő kegyelme. Lehet ebből a kegyelemből élni. Rábízhatjuk magunkat egészen erre a kegyelemre.

Az evangélizációs hét óta többen bekapcsolódtak gyülekezetünkbe, és itt vannak a vasárnapi istentiszteleten is. Most kezdik tanulgatni, hogy mi-minden van itt, és miért történik az, ami. Részben ők kérdezték, részben pedig olyanok, akik régebb óta járnak már a gyülekezetbe: miért éppen ilyen egy istentisztelet, mint amilyen ez? Miért kell né-ha felállni, miért ilyen elemek követik egymást? Miért nem lenne elég csak egy prédikáció? Miért kell bonyolítani azzal, hogy énekeskönyvet hozzunk, énekeljünk közösen?
Egészen bizonyos, hogy vannak ennél égetőbb kérdéseink is a hétköznapi gondjainkkal vagy hitéletünkkel kapcsolatosan, de úgy gondolom, rászánhatunk egy alkalmat arra, hogy megnézzük: mit tanít nekünk a Szentírás az istentisztelet céljáról? A második részben pedig próbálom röviden elmondani, hogy miért ilyen elemekből áll egy istentisztelet, idegen szóval a liturgia, a sorrend?
I.
Mindenekelőtt azt kell komolyan meggondolnunk, hogy az istentisztelet nem egyszemélyes produkció, hanem közösségi alkalom. Egy istentisztelet középpontjában semmiképpen nem a lelkipásztor áll, aki valamit ott produkál, de még csak nem is a gyülekezet, hanem az élő Isten. Ő szólítja meg az Ő népét, amely összegyűlt, hogy Őt dicsőítse, és neki válaszolunk mi énekben, imádságban és több egyéb módon. Lehet tehát érvényes istentiszteletet tartani lelkipásztor nélkül is.
Egy hétig most Kárpátalja gyülekezeteiben szolgálhattam, és újra elmondották több helyen, hogy amikor a nehéz időkben a templomok is állami tulajdonba mentek át, és a lelkipásztorok jó részét Szibériába hurcolták, akkor is voltak istentiszteletek. Arra a legtöbb helyen engedélyt kaptak, hogy heti egy órában, vasárnap a gyülekezet használhassa a templomot istentiszteleti célokra. Természetesen az ügyeletes fülek ott voltak, és elő volt írva, hogy mi hangozhat el és mi nem. A gondnok vagy egy presbiter felolvasott a Szentírásból — az is alig volt már, mert ötven éve nem jutottak Bibliához és énekeskönyvhöz. Sokszor kézzel másolták, hogy a fiataloknak meg tudják tanítani az énekeket. Olvastak a Szentírásból, imádsággal feleltek arra, és énekeltek jó félórán keresztül. Tizenöt-húsz versszakos énekeket is fejből tudnak az idősebbek a mai napig. És ez istentisztelet volt, mert ők valóban Istent tisztelni jöttek össze, és az egymással való testvéri összetartozásban erősödtek meg mint gyülekezet, amely dicsőíti, imádja Istenét.
Jó lenne, ha ezt a banálisnak tűnő, de alapvetően fontos igazságot megforgatnánk a szívünkben és a fejünkben, hogy az Isten-tisztelet célja: Isten tisztelése. Nem az, hogy egymással találkozzunk, nem az, hogy meghallgassunk vagy megnézzünk valakit, aki ott szónokol, hanem hogy Istent tiszteljük. Ebben a világban, amelyik egyre nagyobb szabadságban gyalázza Istent, amelyikben egyre természetesebbnek tűnik káromolni a szent Istent, ahol egyre gőgösebben tagadják sokan Istent, vagy a többség egyszerűen csak negligálja, semmibe veszi, teljes kö-zönnyel fordul Istennel szembe; ebben a világban, azok, akik tudjuk már, hogy Ő kicsoda, és hisszük, hogy egyedül Ő az Isten, Ő ennek a világmindenségnek a gazdája és ura, jöjjünk össze és tudatosan, a világ előtt is megvallva ezt a hitünket, akarjuk, és tudjuk dicsőíteni, tisztelni Őt. Azzal, hogy megvalljuk énekben és imádságban, kinek tartjuk Őt. Azzal, hogy neki adunk hálát mindenért, amit tőle kaptunk és nem a szerencsének tulajdonítjuk. Azzal, hogy tőle kérünk feloldozást és bocsánatot a bűneink alól, mert csak Ő adhat érvényes feloldozást és bocsánatot. Azzal, hogy megvalljuk a benne való bizalmunkat úgy, hogy tőle kérünk tanácsot, vezetést, védelmet, testi és lelki szükségeink kielégítését, és mindazt, amit Ő nekünk egyébként is ígér.
Az istentisztelet célja az, hogy az egy igaz, élő Istent tudjuk, merjük hangosan és nyilvánosan is Istenként tisztelni. Közben pedig legyen bennünk az a tudatos vágyakozás, hogy vele találkozva, a vele való közösségben tisztuljon, változzék, alakuljon, legyen egészen újjá az életünk.
A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, azt hiszem, nyugodtan összefoglalhatjuk a Biblia istentiszteletről szóló tanítását ebbe a két szóba: tisztelni és tisztulni. Tisztelni a mi Istenünket, és tisztulni, erre tudatosan vágyni, törekedni, ezt akarni az Ő színe előtt, az Ő igéjét hallgatva.
Azért olvastam fel az Ézsaiás könyvének első részét, és szeretném javasolni mai olvasmányként, hogy az egész fejezetet olvassátok el, mert Isten ott szokatlan élességgel mutat rá arra, hogy ha ez a kettő hiányzik az istentiszteletből, akkor az csak úgynevezett istentisztelet lesz. Azt mondja: ha nem tudtok engem igazán tisztelni, és nem akartok előttem igazán tisztulni, akkor hagyjátok abba az egészet, mert ez nem istentisztelet, csak cirkusz.
Azt gondoljátok, nekem szükségem van a ti véres áldozataitokra? Azt gondoljátok, attól lesztek jó vallásosak, hogy betartjátok a vallás előírásait, közben ugyanúgy mentek haza, ahogy idejöttetek? Nem erre való az istentisztelet. Hagyjátok abba! Még ilyet is mond Isten: utálom azt, amit így csináltok.
De ha azért jöttök oda, hogy megvalljátok: én vagyok egyedül Isten, és elmondjátok, miben tapasztaltátok ezt meg, azért jöttök oda, mert látjátok, hogy bűneitek olyan vörösek, mint a vér, és meg akartok tisztulni, hiszitek, hogy hófehérek lehettek, mint a gyapjú, akkor gyertek! Mert akkor az Isten tisztelése kiemel a hétköznapi gondokból, önmagunk fölé emel minket. Egyszerre rálátásunk lesz onnan, az Ő közeléből az egész valóságra. Kitágul a horizont. Helyesen fogunk tudni értékelni és ítéletet alkotni. Közben meg fog tisztulni a gondolkozásunk, a jellemünk, a szokásaink, az egész hétköznapi életünk.
Aki Őt tisztelni, maga pedig tisztulni akar, az gyakorol istentiszteletet. Annak az istentiszteleten való részvételén lesz soksok áldás.
Ehhez természetesen őszinte és mély alázat kell, hogy lássam, milyen kicsi vagyok a nagy Isten előtt, és lássam, mennyire rászorulok az Ő bűnbocsátó kegyelmére, mindenféle ajándékára. Éppen ezért az vesz részt igazán egy istentiszteleten, aki arra készül. Nemcsak a lelkipásztornak kell készülnie az igehirdetés elmondására, meg arra, hogy újra és újra gondolja végig az egé-szet, hogy lehetőleg ne tévessze el, hanem mindnyájunknak készülnünk kell erre az egyedülálló találkozásra az élő és mindenható Istennel.
Bennem a mai napig mély nyomott hagyott az, hogy otthon gyerekkoromban az egész heti kemény munka után szombat estére elcsendesedett mindenki. Szombat este már kikészítette ki-ki az ünneplő ruháját. A szüleim kikészítették az előszobába az énekeskönyvet, mellé a perselypénzt, és vasárnap reggel olyan különös csend volt otthon. Beszéltünk azért egymással, semmi rendkívüli vagy beteges nem történt, de áhítatos csend volt. Mindenki hangolódott az istentiszteletre. Az ige befogadására. Néha még az is előfordult, hogy mielőtt elindultunk, együtt imádkoztunk vagy elénekeltünk egy éneket. Készültünk az istentiszteletre. A harangszó már mindig ott talált minket a padokban, meg a többieket is, csendesen imádkozva.
Aki nem készül rá, csak úgy elmegy, mint egy akármilyen rendezvényre, az nehezen fogja tudni tisztelni Istent, mert az nem tud szívvel-lélekkel, egész lényével részt venni aktívan az istentiszteleten. Mert mondjátok meg: ha valaki éneklés közben a mennyezetet vizsgálgatja, vagy a fenyőfa ágait az ablakon keresztül, az részt vesz az Isten közös imádásában? Az ilyen ember nem tiszteli Istent. Úgy tűnik, hogy istentiszteletre jött, de nincs itt sem az értelme, sem a szíve. Vagy: ha valaki áldásmondás közben zsebre dugott kézzel álldogál, tudja, hogy ki az, aki most meg akar áldani minket, és akinek az áldására rászorulunk, és még a testtartásunkkal is kifejezzük, hogy alázatosan hódolunk előtte? Vagy ha valaki nem azzal a tudatos, tiszta szándékkal jön ide: másként akarok innen kimenni, mint ahogy bejöttem, és vágyom arra, hogy Isten igenis szóljon bele az életembe, adjon nekem tanácsot, parancsot, vigasztalást, amit Ő akar, még csak nem is azt, amire úgy gondolom, hogy szükségem van, — azt is szabad kérni —, de amit Ő akar, s ugyan- úgy távozik, mint ahogy idejött: azt olvassuk, hogy annak az istentisztelete hiábavaló. Ez csak úgynevezett istentisztelet.
Aki beesik az istentisztelet harmadánál vagy felénél rendszeresen, az például soha nem hallja Isten felolvasott igéjét. Az neki nem fontos, csak valami más célja volt az eljövetelének?
Mondjuk ki egyszer élesen: ami itt történik, az nem mozi, nem színház, nem hangverseny, ahol egy produkciót megnéz vagy végighallgat az ember, és utána, vagy közben másra gondol, hanem ez találkozás. Olyan megtisztelő, kivételes találkozás, hogy a mindenható Isten fogad bennünket, akikről Ő mindent tud, és akinél minden el van készítve ahhoz, hogy értelmes, tartalmas, harmonikus, boldog életünk legyen, és örök életet kapjunk már itt. Ez a célja a vele való találkozásnak: Őt tisztelni, és az Ő jelenlétében tisztulni. Mindez pedig nem véletlenül, magától történik, ez csak annak az életében történik meg, aki erre tudatosan készül, ezt akarja, és ezen munkálkodik is.
A református istentiszteletben a legfőbb eszköz a Szentírás. Nem véletlen az, hogy semmi dekórum itt nincs, csak egy nyitott Biblia van minden református templomban az úrasztalán. Szentírási mondattal kezdjük, Szentírásból vett idézettel fejezzük be, az áldással. Több alkalommal is olvasunk a Bibliából, és az istentisztelet legterjedelmesebb része, az igehirdetés is egy igének a megmagyarázása és a magunkra alkalmazása.
A Szentíráshoz kötött tehát a mi istentiszteletünk, de úgy, hogy a liturgia, az istentiszteleti sorrend, igyekszik párbeszédes formában adni nekünk Isten igéjét. Van, amikor Isten szól hozzánk, s van, amiben mi válaszolunk neki. A bibliaolvasásban, az igemagyarázaton keresztül, az áldásban Isten szólítja meg az Ő népét. Az éneklésben, imádságban és az adakozásban, mint a mi hálánk egyik kifejeződésében, válaszolunk Istennek. Mindig Ő kezdi, de aki ráfigyel, és örül annak, hogy szóba áll velünk, az azonnal válaszol is rá.
Figyeljük meg, milyen szépen váltakozik ez. Most volt a hosszú bibliaolvasás, az Ézsaiás könyvéből. Azt mondta Isten nekünk. Utána imádkoztunk. Utána elhangzott az Ő feloldozása: ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek… Utána arra vá-laszoltunk egy énekkel. Szól Ő, felelünk mi. Ez is aktivitást követelt. Aktív, tevékeny részvételt, hogy figyeljünk oda, mit mondott Ő, s aztán szívünkből, értelmünkből fakadóan egyaránt adjunk reá választ.
A lelkipásztor az istentiszteleten csak közvetít odavissza. Közvetíti a gyülekezet imádságát, mert ez nem olyan alkalom, hogy mindnyájan külön-külön imádkozhatnánk. Arra a bibliaóra való. Azt az imádságot, amit a lelkész, a liturgus mond, azt a gyülekezetnek együtt lehet és kell mondani magában vele. Azt az igét, amit az igehirdető hirdet, nem saját magától mondja, hanem — mint ahogy itt olvastuk, és amire még visszatérünk — az Istennek általunk hirdetett beszédét hallhatja a gyülekezet. Jó, ha ezt soha nem felejtjük el.
Az igehirdető lelkipásztor is egy tagja a gyülekezetnek. Én ugyanúgy figyelek arra az igére, amit mondok, továbbadok a gyülekezetnek. Időrendben én vagyok az első, aki megtudom, hogy bizonyos alkalommal Isten miről akar velünk beszélni. De az ugyan-úgy kötelező rám, és szeretném is komolyan venni, mielőtt a szószékre jövök, már akkor.
II.
Nézzük meg ezek után az istentisztelet alkotóelemeit. Ez a liturgia, istentiszteleti rend, amit mi itt tíz órakor használunk, egy kicsit eltér attól, ami a legtöbb magyar református gyülekezetben használatos. Mégpedig azért, mert Ravasz László püspök úr, aki a liturgikának is professzora és doktora volt, a megszokott és általánosságban elterjedt, előírt liturgia mellett kidolgozta ezt a másik fajtát is. Ezt ő alapos teológiai megfontolás alapján biblikusnak találta, és a Kálvin téren ezt kezdték el használni. Mivel a gyülekezet első lelkipásztora, Joó Sándor ott volt segédlelkész Ravasz László mellett, amikor ide megválasztották őt, és elindult egy új gyülekezet a maga útján, hozta magával ide azt a liturgiát, amit szépnek és biblikusnak talált. Az is szép és biblikus, amin mi vidéken nőttünk. Nem olyan nagy az eltérés: eggyel több ének, eggyel több imádság és eggyel több bibliaolvasás van a Ravasz-féle liturgiában. Ezt, amikor elkezdtem a szolgálatomat, szépnek találtuk, semmi mó-don nem láttuk indokoltnak megváltoztatni, ezért tér el a mienk egy kicsit az általánosan megszokottól.
Miről is van itt szó? Amikor bejön a lelkipásztor, feláll a gyülekezet. Nem az ő tiszteletére, (ő is áll), hanem ezzel a testtartással is ki akarjuk fejezni, hogy tudjuk, ki előtt állunk: a mindenható Isten előtt, aki előtt nem vetem el magamat kényelmesen egy széken. Majd utána kényelmesen ülhetek és figyelhetek az igére, de egy pillanatig a testtartásommal is kifejezem, hogy felállok, meghajtom a fejemet, tudom, kinek a tiszteletére jöttem, és együtt alázzuk meg magunkat előtte. Ez egy pillanat.
Utána mindjárt elhangzik egy fohász: A mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett mindent… Ez meg azt van hivatva kifejezni, hogy Istent még tisztelni sem tudjuk az Ő segítsége nélkül. Nem vagyunk képesek Őt neki kedves módon tisztelni, hacsak Ő nem segít. Egyben pedig hitvallás is ez a mondat: hisszük, hogy annak az Istennek a tisztelésére jöttünk össze, aki szavával teremtette ezt az egész világmindenséget.
Szeretném kérni, hogy egyszer kíméletlen őszinteséggel vizsgáljuk meg, hogy hisszük-e ezt? Valóban az az Isten teremtett mindent, ami van, akinek a tiszteletére időnként összejövünk? Nem tudom, mi lesz az őszinte válasz. Nem baj, ha az lesz: nem hisszük, mert akkor legalább tudjuk, hogy mely hitetlenségünkből kell kigyógyulnunk. Csak meg ne tévesszük magunkat!
Utána elhangzik egy köszöntés, ami Pál apostol majdnem minden levelének az elején olvasható: Kegyelem néktek és békesség… Ez meg arra hívja fel a figyelmünket, hogy ajándékosztásra gyűltünk össze. A mi Istenünk, aki teremtett minket, most ajándékokat akar nekünk adni. Az ajándékainak a foglalata az Ő kegyelme és az a békesség, amit Jézus Krisztusban kínál a benne hívőknek. Mert a Biblia nyelvén a békesség nem azt jelenti, hogy éppen nincs veszekedés, hanem olyan közeg, amiben kibontakozhat valaki, egyre gazdagabb emberségre. A végén olyanná válhat, amilyennek Isten elgondolta. Olyan közeg, amiben élni lehet, nemcsak vegetálni, kínlódni, szenvedni, várni a végét, hanem élni. Boldogan, tartalmasan, Istennel közösségben. Tehát a második mondat erre emlékeztet, hogy itt ajándékok vannak kilátásban. Tessék tartani a kezeket, erősítsük a hitünket, s várjuk, hogy ebből az összességből most milyen részajándékot akar nekünk adni a mi Urunk.
Ezután következik a fennálló ének, amiben lényegében együtt elmondjuk ugyanezt valamilyen más megfogalmazásban. Ezt kö-veti a hosszabb bibliaolvasás. Ezután az imádság jön. Ezt az első imádságot nevezik bűnvalló imádságnak vagy közgyónásnak. Az erdélyi református gyülekezetekben Kálvin János bűnvalló imádságát ilyenkor mindig elmondják, ugyanúgy, mint az istentisztelet végén a Mi Atyánkot el szoktuk mondani.
Sok minden lehet ebben az imádságban, de bűnvallásnak mindenképpen lennie kell, vagyis annak, hogy ki-ki közülünk tudatosítja, amit a kapernaumi százados mondott Jézusnak: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj… Nem vagyok méltó, hogy szóba állj velem, arra meg végképp nem, hogy itt most ajándékokkal halmozz el engem. De rád szorulok, és mégis csak kérem szépen ezt, és bizalommal várom ezt. De ha semmit nem adsz, az is nagy dolog, hogy magad elé engedtél, és a hívőkkel együtt dicsérhetlek téged.
Ezt a bűnvalló imádságot követi egy ige, az a bizonyos feloldozás vagy abszolúció, amelyik ige az Isten bűnbocsátó kegyelmére hívja fel a figyelmünket, és azt hirdeti. Itt következik egy hosszabb ének, amelyikkel már készülünk az igehirdetésre. Itt szeretném kérni, hogy vegyünk részt mindnyájan az éneklésben. Nem tudom azt semmivel sem menteni, amikor valaki istentiszteletre jön és kivonja magát az Isten közös tiszteléséből, közben valami egészen mással foglalkozik. Nem kell ahhoz valakinek kitűnő hangjának lenni. Olyan hangon, amilyen van, a gyülekezet közösségében elvegyülve mondja együtt mindnyájukkal ezeket a szép ének-imádságokat. Vagy ha nem akarja, hogy hang jöjjön ki a torkán, akkor is a szemével követi, és az értelme meg a szíve imádkozik. Ez az imádság háza. Jézus is azt mondta. Amikor közösen imádkozunk, az pótolhatatlan, azt nem lehet otthon megvalósítani. Azt csak itt, a hívők kö-zösségében lehet. Próbáljuk ki. Vásároljunk egy énekeskönyvet, hozzuk magunkkal mindig. Ismerjük meg az énekeskönyvünket ugyanúgy, mint a Bibliát, és ha valamelyik mellettünk ülő kedves testvérnél nincs éppen, akkor tartsuk oda, és vele együtt mondjuk ezeket az imádságokat.
Ez után az ének után hangzik el az alapige, idegen szóval textus, és annak a megmagyarázása: az igehirdetés. Ma azért olvastam fel alapigének éppen ezt, amit hallottunk, mert Pál apostol, amikor évekkel azután, hogy ott járt Thesszalonikában, és bizonyságtétele nyomán keresztyén gyü-lekezet jött létre, azon gondolkodik: minek is örül ő azóta is a legjobban, akkor leírja nekik ebben a levélben, minek örül: Azóta is és szüntelen hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
Vagyis mit mond itt az apostol? Azt mondja: nézzetek végig magatokon meg egymáson. Milyenek voltatok egy évvel ezelőtt, és milyenek vagytok most? Ég és föld! S mit gondoltok, mitől változtatok meg? Attól, hogy tanultunk retorikát és gyönyörűen beszéltünk nektek? Nem! Hanem attól, hogy amit Istentől vett igeként mondtunk, azt ti Istentől származó igeként befogadtátok, és ez munkálkodik bennetek. Akik hittel befogadták… nem azt mondták, milyen nyiszlett ember ez a Pál apostol, milyen hibákat ejt a görög nyelvben, látszik, hogy nem anyanyelve. Nem azt mondták, milyen furcsákat tanít — mint Athénben, hanem azt mondták: ezt üzeni nekünk az élő Isten? Akkor ehhez kell igazítani az életünket, és munkához láttak. Annak megfelelően kezdtek el élni, és az ige dolgozott bennük továbbra is. Kialakított bennük egy újfajta gondolkozást, új jellemet, ami Krisztushoz hasonlított. Új emberekké váltak.
Minden igehirdetés során ez történhet meg, és ez is beletartozna a testvérek készülésébe, hogy ezért könyörögjünk már hét közben is, hogy az a szegény lelkész, aki nincs birtokában az Isten igéjének, hanem neki is úgy kell elkérnie alkalomról-alkalomra, néha gyötrelmes módon, hadd értse meg, mit üzen Isten nekünk, és ne a saját ötleteit és olvasmányait ismertesse itt, fárasztva vele a gyülekezetet, hanem igét mondjon. Istentől vett élő igét, ami formálja az ő életét is meg a többiekét is. Igaz legyen: hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, adja néki a szívét.
Ha ezért buzgóbban könyörögnénk, megváltoznék az istentiszteleteink légköre. Erő-teljesebb ige hangozna, és Isten hatalmasan formálná mindannyiunk életét.
Ezután már csak egy ének következik, imádság, csendesperc, Mi Atyánk. Jó lenne, ha a csendesperc alatt valóban imádkoznánk mindnyájan. Ez a mi személyes imádságunk alkalma, és jó lenne, ha a Mi Atyánkot nem „ledarálnánk”, nem idéznénk, hanem minden alkalommal imádkoznánk. Egyszer, amikor Isten megfeddett emiatt, hogy így mondtam el, hogy oda sem figyeltem közben, azóta még arra is vigyázok, hogy az asztalnál a családi körben elmondott és megszokott imádságokat minden alkalommal imádkozzam. Legyen az minden alkalommal újra hálaadás a mindennapi kenyérért és könyörgés Krisztus jelenlétéért.
Itt hangzanak el a hirdetések, amin sokan vitatkoznak, hogy kell, vagy nem kell. Úgy vagyok vele, hogy egyebek közt a hirdetésekből is kitűnik, hogy mint egy nagy család, úgy élünk, és egyre inkább így kellene élni. Amelyik családban vannak segítségre szorulók és vannak segíteni készek. Ezeknek azonban kölcsönösen tudniuk kellene egymásról. Ez itt történik meg. Ahol vannak pénzügyek, vannak új és új feladatok, amikre újabb és újabb vállalkozók, szolgálattevők kellenek. Nyilván törekedni kell arra, hogy minél rövidebben mondjuk el a hirdetéseket. Azon is lehet vitatkozni — amit sokan mondanak —, hogy jobb lenne az istentisztelet elején, hogy ne a végén zavarja meg az igehirdetésben kapott gondolatokat. Lehet, hogy egyszer áttérünk erre, de most minálunk a végén van.
Ezután vagy egy befejező ének és az áldás. Azt hiszem, mondani sem kell megint, hogy nem a lelkipásztor áldja meg a gyülekezetet. Mi ugyanúgy rászorulunk Isten áldására, és vágyakozunk az Ő áldása után, mint ahogy nem a lelkipásztor bocsátja meg a bűnöket, hanem hirdeti Isten bűnbocsánatát. Így hirdeti, hogy Isten meg akarja áldani az Ő népét, vagyis minden jó készen van Őnála, Őhozzá forduljunk továbbra is.
Ezt követi az istentisztelet befejező aktusa, az adakozás. A legtöbb gyülekezetben ezt külön szokták hirdetni. Mi tudatosan nem hirdetjük, azért, mert az az igazi, tiszta adomány, amire valakit Isten Szentlelke indít. Az nem fogja elfelejteni, és nem itt fog keresgélni a pénztárcában, hogy az aprójától hogyan szabaduljon meg, hanem az úgy jön ide, hogy elkészített adománya van. Ezt is Kárpátalján tapasztaltam most. Ott a templomba befelé jövet teszik a hívek az adomá-nyokat a perselybe. Az első aktus a hálának az aktusa. Hálát adok Istennek azért, hogy ezen a héten is hordozott, számíthattam rá, és egyebek közt így is kifejezem a hálámat. Ez se legyen előírás. Kit hogyan indít Isten Szentlelke, az az igazi.
Sok gyülekezetben legvégül el szokták még énekelni a Himnuszt. A Himnusz nem tartozik az istentiszteleti liturgiához. Annak nem szerves része, függelék a végén. Szeretném azonban megemlíteni, hogy nincs még egy nép, amelyiknek a nemzeti himnusza Istenhez címzett imádság lenne. A múltkor elolvastam néhány nemzeti himnuszt. Magasztalják a királyt, dicshimnuszokat zengnek a nép hőstetteiről, vagy egyszerűen üres a szöveg.
Nekünk megadatott, hogy a nemzeti Himnuszunk imádság lehet, tudom, hogy sokan vitatják egyik-másik kitételét, de ha csak annyit mond valaki hittel: Isten, áldd meg a magyart jó keggyel bőséggel (ahogy az eredetiben van ez, tehát kegyelemmel, mégpedig bőséges kegyelemmel, ott nem vessző van közte: jó kedvvel, vidámsággal és bővölködéssel áldd meg, hanem bőséges kegyelemmel, ezt kéri). Nincs még egy ilyen himnusz. Akkor mondjuk ezt el jó lelkiismerettel a mi Atyánknak, és ugyanolyan áhí-tattal, mint az összes többit.
Ennyit arról röviden, hogy mi történik egy istentisztelet alatt. Most kellene arról beszélni, hogyan kell ennek folytatódnia onnantól kezdve, hogy átlépjük az ajtó küszöbét. Mert a Biblia szerint Krisztus tanítványának vagy az egész élete istentisztelet, vagy semmit nem ér az az egy-egy óra sem, amit istentiszteletként ünnepel. Mert annak, ami itt történt, meg kell határoznia a továbbiakat. Ha Isten segít, erről majd jövő vasárnap este lesz szó. Csak szeretném megemlíteni, hogy nincs vége az istentiszteletnek az áldással, adakozással és a Himnusszal, hanem elkezdődhet valami új, valami jobb, valami más annak az életében, aki valóban tisztelte Istent, és közben tisztult az élete.

Az elmúlt héten Isten kegyelméből sokan napról-napra hallhattuk az Ő hívó szavát, a Bibliában megfogalmazott örömhírt. Sok mindent elvégzett Isten az Ő igéjével. Csak ami kiderült a múlt hét beszélgetéseiből, vagy akár egy-egy röpke mondatból vagy tekintetből, azért is hálásak lehetünk, de annál egészen bizonyosan többet munkálkodik Isten a szívünkben. Magam is hálás vagyok azért, hogy személyes életembe beleszólt, sok mindent világosságra hozott, és sok tekintetben újat szeretnék kezdeni. Többen vagyunk így ma, hogy az úrvacsora jelképesen is új kezdést jelent.
Mi a legfontosabb Jézus Krisztus tanítá-sa szerint, ha valaki lelkileg újat akar kezdeni? Az, hogy vele sokkal mélyebb, személyes közösségre jusson a hívő. Az, hogy szeretetközösségben éljen folyamatosan Jézussal.
Erről szeretnék ma beszélni, és semmi másról. Mert rettenetes veszedelem sok hívő és jó szándékú ember számára is az, hogy megpróbálunk egyfajta félkeresztyénséget, „fékezett habzású” keresztyénséget megvalósítani, és ezt mindig tragédiák kísérik. Ebből feltétlenül bukás lesz. Aki nem szereti teljes szívéből Jézust, aki nem kész alkudozás nélkül engedni neki és követni mindenhova, ahova menni akar és vezet minket, az előbb-utóbb feltétlenül meg fogja tagadni Őt.
Péter nem is gondolta volna, hogy ő egyszer megtagadja azt a Jézust, akiért rajongott. Akiért még az életét is felajánlotta. Mivel azonban a szíve nem volt Jézusé, mivel nem tudta, mit jelent az szeretni Jézust (nem rajongani kell érte, hanem szeretni és követni), erre nem volt kész, ezért egyszer bekövetkezett egy pillanat, amikor Kajafás udvarán az arcába nézett egy szolgálólány és csak ennyit mondott: te is a názáreti Jézushoz tartozol. Lehet, ha azt mondja: így van, — semmi baja nem lett volna. De megijedt, a félelem pedig nagy úr, és elkezdett hazudozni. Letagadta Jézust. Azután esküvel kellett megerősítenie, hogy nem ismeri Őt, és az a tragédia lett belőle, ami nagypéntek hajnalán azon az udvaron bekövetkezett.
Hogy került sor erre a párbeszédre? Miért tekinti Jézus ezt a legfontosabbnak Péter jövője szempontjából, hogy szeresse Őt?
Nem ez volt az első találkozásuk. Az első az volt, amikor Jézus megállt a Genezá-reti tó partján, és kedves, csendes szóval, de ellenállhatatlan erővel elhívta Pétert tanítványául: Kövess engem, és én azt mívelem, hogy embereket fogsz kihalászni a halálból az életre. Péter otthagyott mindent és követte Őt.
Ezután jött három gyönyörű esztendő, amikor ő mindent hallhatott, amit Jézus mondott, mindent láthatott, amit Jézus cselekedett. Ott volt mindig a közvetlen közelében, és egyre jobban rajongott a Mesteréért.
A szíve mélyén azonban soha nem értett egyet Jézussal mindenben. Mégpedig a legfontosabban nem tudott egyetérteni vele. Az ellen tiltakozott, néha hangos szóval is kifakadt belőle: Uram, nem eshetik az meg veled, hogy téged keresztre feszítsenek.
Péternek nem kellett olyan Messiás, akit keresztre lehet feszíteni. Nem kellett neki olyan Pásztor, aki az életét adja a juhokért. Péter nem akart ilyen Pásztornak az elveszett és megtalált báránya lenni. Péter úr akart maradni a maga életén, sőt még Jézust is megpróbálta irányítani. Nem Ő idomult ahhoz mindenben, amit Jézus jónak tartott, hanem Jézust igazította ki többször, és rá akarta erőltetni azt, amit Péter jónak tartott. Belsőleg soha nem azonosult vele. Mindig vitatkozott. Nem értette, és nem volt hajlandó elfogadni Jézusnak a szenvedését. Tiltakozott a kereszt ellen.
Sok helyre követte Őt, de nem követte Őt mindenhova, és ebből lett azután a baj.
Csodálta Jézust, de nem szerette. Ebből következett a tagadás. Miután harmadszor is letagadta, hogy valaha is ismerte azt a Jézust, akivel három évet közvetlen közelségben együtt töltött, akkor vezették át Jézust Kajafás kihallgató terméből a házi börtönbe. (Lukács részletesen leírja ezt.) Az összevert, felpofozott, leköpdösött Jézussal, ahogy átviszik az udvaron, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Ez összetörte Pétert. Azt olvassuk: Kiment onnan és keservesen sírt.
Egy harcedzett halászember, egy kemény férfiember nem sír akármikor. Különösen ilyen nem, mint Péter, aki előző este még fogadkozott. Amikor Jézus vacsora közben csendesen bejelentette, hogy holnap mindnyájan elhagytok engem, akkor ő felháborodott. Mit képzelsz te rólam, Uram?! Lehet, hogy ezek a hitványak igen, de én soha. Az életemet kész vagyok odaadni érted. Kész vagyok veled börtönbe vagy a halálba is menni.
Felajánlja magát mint Jézus testőrét. Majd ő rendezi a dolgokat. Majd ő megvédi Őt minden rossztól. Majd ő irányítja az eseményeket. Bizonyos vagyok abban, hogy őszintén gondolta ezt, hogy Jézusért mindenre kész, de emögött nem szeretet volt, hanem csupán rajongás. A rajongásban nincs erő. A rajongó meghátrál akkor, amikor áldozatot kell hoznia azért, amiről beszélt. Ő Jézusért nem volt hajlandó áldozatot hozni, mert Péter minden áldozattól irtózott. Amíg ő volt a fontos, amíg a véleményét kinyilváníthatta, amíg a saját hangját hallathatta, addig jól érezte magát. De ahol meg kellett hajtani a fejét, ahol ütni kezdték volna, mert Jézusnak a tanítványa, ott még erre is képes volt: Nem ismerem azt az embert. Éveket együtt töltöttek, ő a nagy rajongó, előző este még a testőréül akar szegődni, és hajnalban megesküszik arra: nem is ismeri.
Jézus látványa, az összevert, a megalázott, a meggyalázott Mester, aki még ott egy pillantásában is szeretetére méltatja a tagadó tanítványt, összetörte Pétert, és kimenvén onnan, keservesen sírt.
Azon a hajnalon lett világossá számára, ki ő valójában. Hogy a nagy hangú, hősködő tanítvány gyáva nyuszi. Mennyi gyávaság, mennyi képmutatás, milyen sok megalkuvás és az arra való készség lapul e mögött a rajongás mögött. Nincs benne szeretet Jézus iránt, mert nem vállalja őt, és nem vállal érte semmit.
De ugyanazon a hajnalon lett világossá számára, kicsoda Jézus. A szelíd Jézusnak ez a megalázott állapota, és hogy így is vállalja a tagadó tanítványt, törte össze a szívét. Ott jött rá arra, hogy mégis csak kell a kereszt. Nem véletlenül mondta Jézus: az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott a vénektől és írástudóktól sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia.
Miért kell? Mert ilyenek vagyunk, mint Péter, és ugyanígy nem tudjuk, hogy ilyenek vagyunk, mint ahogy ő nem tudta egészen addig, míg Megváltója engedte, hogy ez kiderüljön. Amíg megengedte neki, hogy lásson bele végre a saját szívébe. Lássa meg, hogy mennyi aljasság, mennyi sötétség van ott. Az csak a felszín, hogy érted mindenre kész vagyok. Mivel azonban a szíve nem Jézusé, mivel nincs vele igazi lelki közössége, mivel nem mondott mindenre igent, amit Jézus fontosnak tartott, ezért előbb-utóbb ki fog mondani egy határozott nemet Jézusra. Ilyen gyalázatos, szégyenletes mó-don, mint ahogy az Kajafás udvarán történt.
Végre meglátta, ki ő valójában, felragyogott előtte, kicsoda Jézus valójában, és iszonyodhatott attól is, hogy milyen hatalom a bűn. Ezek után azt mondta: pontosan ilyen Messiás kell a világnak, akit keresztre lehet szegezni. Pontosan ilyen Pásztorra van szükség, aki életét adja a juhokért. Ő nagyon hálás, ha lehetne még igazából elveszettből megtalált báránykája.
Ezután került sor erre a beszélgetésre, amit itt olvastunk. Péter mindenre el lehetett készülve, amikor húsvét után néhány nappal találkozott Jézussal. Minden rosszat indokoltnak talált volna. Ha Jézus őt megszidja a többiek előtt, ha nyilvánosan megszégyeníti, ha elemzi azt a magatartást: hogy is volt az nagypéntek reggelén ott az udvaron? ha egyszer s mindenkorra kiközösíti a tanítványok közül, ha fejére olvassa a bűneit, ha szóra sem méltatja őt, ha rá sem néz… mindez elviselhetőbb lett volna, mint ez a szeretet, amivel közeledett hozzá. Az, hogy vele külön beszélgetett, az, hogy egy szóval sem említi az árulást, de beszél a jövőről, és egy kérdést viszont háromszor is feltesz neki: Szeretsz-e engem? Jézusnak ez a megbocsátó szeretete pirította pirosra Péternek az arcát.
Jézus ma tőlünk kérdezi: Szeretsz-e engem? Mert a Biblia azt mondja: amik ott megírattak, azok a tanulságunkra írattak meg.
Vannak közöttünk, akik most keresik Őt. Vannak, akik ízlelgetik, milyen is lenne az, az Ő tanítványául szegődni. Vannak, akik elindultak már utána, aztán valahol megálltak. Vannak, akik elindultak, lobogtak, és most sehol nincsenek. Az első szeretetedet elhagytad — mondja az ilyeneknek Jézus — térj meg azért, és az előbbi cselekedeteket cselekedd.
Sokféle helyzetben vagyunk lelkileg, de e mögött a kérdés mögött az van: van-e közünk Jézushoz? Mert hogy szeretsz-e engem, azt jelenti: hogyan viszonyulsz hozzám? Mi közöd van neked hozzám? Van-e igazi közösséged velem? Olyan, amiből fenntartás nélküli Krisztus-követés következik. Mert amíg valaki csak hallgatja, vagy csodálja, vagy tagadja Jézust, és azt, amit Ő hozott, addig messze van tőle. Közel az kerül hozzá — és éppen ezért az Ő védettségében csak az él, és az Ő szentsége csak azt járja át —, aki szereti Őt. Akinek a szíve Jézusé. Aki nem maga akarja megszabni a Krisztus-követés határát. Mert a Krisztusnak való engedelmesség határtalan. Egyáltalán semminek a határát nem ő akarja megszabni, — mert Péternek ez volt az alapállása: majd ő megmondja, meddig lehet, s honnan nem.
Amikor valaki egészen rábízza a Mesterre, amikor valaki nem tisztes távolból követi Őt, hanem közvetlen közel van hozzá. Ezt olvassuk az evangéliumban, hogy amikor a Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust, a tanítványok szétfutottak. „Péter pedig követte Őt távolról egészen a főpap udvaráig.” Aki távolról követi őt, az előbb-utóbb biztos, hogy megtagadja Őt. Ez a rejtett Krisztus-tagadás: én csak távolról, hogy ne lássák, hogy ki ne derüljön, hogy bajom ne legyen miatta, s ez beletorkollik mindig a nyílt Krisztus-tagadásba.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni azt, ami számomra ebből az igéből következett, azt mondanám: félig nem lehet Jézust követni. Ezzel ne is kísérletezzetek. Számtalan esetben láttam, hogy aki ezt megpróbálja, a biztos Krisztus-tagadásba érkezik meg. A szívem szorul össze, amikor fiatalok itt a gyülekezetben rákapnak a jó ízére annak, milyen lehetne ma, a XXI. században Jézushoz tartozni. Mit ad Ő a benne hívőknek, milyen ajándékokat, milyen feladatokat, milyen próbákon át edzi őket, megkívánják ezt, azt teszik, amit az egyik énekünk mond: már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, — és akkor megijednek a teljes odaszánástól, és megpróbálják ezt félig csinálni. Bizonyos, számukra kényelmes, még elfogadható dolgokat komolyan vesznek abból, amit Jézus mond, de a másik kezükkel ragaszkodnak a világhoz, meg a világias gondolkozásmódhoz és élethez, és nem akarják elveszíteni azt sem. A világ viszont előbb-utóbb beszippantja őket.
Fiatal házasoknál hányszor látom ezt. Az esküvő előtti beszélgetések során felragyog előttük, mitől lehetne egy életen át boldog egy házasság? Hogyan lehet azt a rengeteg kísértést, támadást, ami állandóan veszélyezteti a házasságokat, kivédeni, hogy lehet győzedelmeskedni Jézussal. Mit jelent az a gyakorlatban, hogy ketten hármasban élünk Ővele, a láthatatlan, de valóságosan jelen levő Úrral? Megkívánják ezt, tétován el is kezdik, de a régi barátok, a régi gondolkozásmód köti őket, az igazi megtérés nélkü-li vágyakozás előbb-utóbb eltűnik, és ugyanolyan hitetlenül élnek, mintha soha nem hallottak volna Jézusról. Egy év múlva már jönnek: baj van. Ezt nem lehet félig csinálni.
Amikor elindul valaki a hitben, felragyog előtte, milyen lehetőséget rejt magában Jézussal élni ezt a néhány évtizedet és vele tölteni az örökkévalóságot, de ezt nem hajlandó úgy tenni, hogy szereti is Őt, hogy mindenben egyetért vele, mindenhova kész elmenni, ahova Jézus megy, és sehova nem megy, ahova Jézus nem megy előtte — sokszor ez a nehezebbik —, akkor előbb-utóbb langyos pancsikálássá válik a keresztyénsége, visszafogott, óvatos, a végén nyíltan Krisztustól eltávolodó élet lesz belőle.
Jézus Krisztust nem lehet fél szívvel követni. Aki ezt megpróbálja, az előbb-utóbb meg fogja Őt tagadni. Isten őrizzen meg ettől minket! Templomaink tele vannak ilyen emberekkel, akik azt hiszik, az a keresztyénség, amit ők csinálnak. Hogy az kimerül abban, hogy időnként elmegy templomba, hogy erkölcsösebb életet igyekszik élni, mint az átlag, hogy nem tagadja Istent.
Szeretném ilyenkor megkérdezni: ezzel szívességet tesz Istennek? Isten attól függetlenül létezik, és szereti őt, hogy ő hogyan vélekedik róla. Ne gondoljuk, hogy az valami, hogy nem tagadjuk Istent. A valami ott kezdődik: egészen neki adom a szívemet. Nem én akarom magamhoz igazítani Jézust, hanem engedem, hogy mindenben úgy igazítson engem, ahogy Ő akar. Értem, nem értem, egyetértek vele, vagy nem, — majd menet közben meggyőz engem, hogy az az igaz, az a helyes, az a jó nekem is, meg ennek az egész világnak, amit Ő mond, Ő hoz, Ő kínál.
Ezt el kell kezdeni, de eltökéltség nélkül ez nem megy.
Péternek be kellett látnia a saját szívébe. Lássa meg, mi van ott valójában. Nehogy azt higgye: ő a hős, aki jobban tud mindent, aki mindenkinél jobban szereti Jézust. Aki még az életét is kész odaadni érte. Dehogy kész! Azt nem képes bevallani: hozzá tartozott, hogy a tanítványi kör tagja volt.
Nagy úr a félelem, nagy úr a gyávaság, nagy úr az érdek, nagy úr a bűn. Amíg nem látjuk olyan veszélyesnek a bűnt és mindazt, ami Jézustól idegen, addig előbb-utóbb az áldozatává válunk.
Olvastam egyszer, hogy egy híres cirkuszban volt egy állatidomár, aki sok csodálatos számot produkált. A legsikeresebb az volt, amit az óriáskígyóval csinált. Mindenféle mutatvány végén ő vigyázzba állt, és az óriáskígyó köréje tekeredett. Először csak a lábát csavarta be, azután az egész embert, aztán felmagasodott a feje és várta a tapsot. Mindig nagy taps volt, míg egyszer, amikor elült a taps, lehetett hallani egy kétségbeesett sikolyt, meg egy roppanást. Az óriáskígyó összeroppantotta áldozatát. Mert a vadállatokkal nem lehet szórakozni. Egy ideig eljátssza azt, hogy ő marad alul, az idomár felül, és minden úgy történik, ahogy az idomár akarja, de előbb-utóbb kiderül, melyik az erősebb. A bűnnel nem lehet szórakozni.
Amikor valaki azt mondta a múltkor, hogy már-már kezd lassan leszokni a bűnről; ő tudja, hogy az, amit csinál, az bűn, Isten törvényébe ütközik, el is ítéli, de majd lassan elmarad az. Ő szabja meg a határt, meddig lehet vétkezni. Meddig megengedhető még a bűn. — Ha valami bűn, akkor az meddig engedhető meg? Ha valami méreg, akkor abból hány grammot vagy milligrammot óhajtok a levesembe rakni? Abból egy csipetnyi sem kell! Nem lehet így szórakozni, hogy én szabom meg a határokat, mint ahogy Péter is akarta. A határt megszabta Isten. Ő gyűlöli a bűnt, annak minden formáját és minden mennyiségét. Azzal nekünk egy dolgunk van, amit a Példabeszédek könyve így mond: aki megvallja és elhagyja. Ez az egyetlen lehetőség a győzelemre.
A bűnről nem lehet lassanként leszokni. A bűnnel csak szakítani lehet. Amíg ez a szakítás nem történik meg az önmagunk istenítésével is, ami Péternek jellemző bűne volt, addig nem tudjuk teljes szívből szeretni Jézust.
Csodálatos a mi Urunk bölcs pedagógiája. Először azt kérdezi Pétertől: jobban szeretsz-e engem, mint a többiek — mert Péterre ez volt jellemző, hogy jobban tudja, mint a többiek. Péter nem mondja: igen, Uram, jobban szeretlek, csak azt mondja: tudod, hogy szeretlek. Mivel háromszor tagadta meg, háromszor kell ezt az igent kimondania: te mindent tudsz, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!
Mit mondunk arra, ha Jézus minket kérdez: Szeretsz-e engem? Péter nem látta, hogy rab. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgá-ja a bűnnek — ezt mondja Jézus. Csak akit a Fiú megszabadít, az lesz szabad. Nem volt ő bűnösebb, mint a többi ember, és sok eré-nye is volt. De el kellett jutnia oda, hogy elfogadja Jézust annak, aki Ő, hogy elmegy mindenhova, ahova Jézus küldi, hogy kész mindent megtenni, amit mond neki, hogy kész mindent elhagyni, amit Jézus elítél, hogy belsőleg is azonosul vele.
Ha valakit érdekel, konkrétan mit jelent az Úr Jézust szeretni, akkor olvassa el ennek az evangéliumnak a 14. részét, ahol Jézus ezt meghatározza: „Aki ismeri és megtartja az én parancsaimat, az szeret engem. Azt szeretni fogja az én Atyám is, én is szeretni fogom, és kijelentem magamat annak. Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igé-met. Azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, elmegyünk hozzá és szállást készítünk magunknak nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet.” (Jn 14,21. 23-24)
Vagyis két feltétele vannak annak, hogy Jézust szeressük, és két következménye van. Az egyik feltétele: ismerni kell az Ő igéjét, egyebek között ezért olvassa szenvedélyesen a hívő ember a Szentírást. Ezért nem lehet kifogynunk abból, hogy újabb és újabb vonásait ismerhetjük meg a mi Megváltónk jellemének és gondolatainak. A másik: ahhoz igazítani folyamatosan az életünket. Megőrizni azt a szívünkben, és engedni, hogy hasson. Ezzel kezdődik, nem tudom, ez megvan-e mindnyájunknál? Naponta, szenvedélyesen kutatni, mi is az Ő akarata, és folyamatosan ahhoz igazítani gondolkozásunkat és életgyakorlatunkat.
Ennek két csodálatos következménye lesz: az egyik, hogy „kijelentem magamat annak” — mondja Jézus —, feltárja az Ő személyének a titkát. Egyre közelebb engedi magához a hívőt, egyre teljesebben tudja szeretni Jézust az, aki elkezdi Őt szeretni, de már ezt is Ő munkálja. A másik csodálatos ígéret: szállást készítünk nála magunknak. Összeköltözünk Jézussal. Ezt jelenti keresztyénnek és tanítványnak lenni. Nem, hogy mit gondolok, mit nem, mit tudok elfogadni belőle, mit nem. Mindig újra megmagyarázom, miért nem lehet teljesíteni azt, amit Ő mond, ahelyett, hogy csinálnám. Ezt jelenti keresztyénnek lenni: összeköltözni az élő Krisztussal, és együtt lakni vele.
Készek vagyunk-e erre? Akkor kapunk tőle csodálatos feladatot. Pétert ezek után munkatársává teszi Jézus: Legeltesd az én bárányaimat! Rábízza a maga elkezdett munkájának a folytatását.
És búcsúzóul mond neki valami furcsát: „Kövess engem!” Ezt már egyszer mondta az út elején. Ezzel kezdődött az ismeretségük. Megállt mellette, ahogy a halászhálóval babrált, azt mondta: Kövess engem! Igen ám, csak közben megállt és visszacsúszott a tanítvány. Ez a kegyelem, hogy a Krisztus-követést újra lehet kezdeni. Az is kegyelem, hogy el lehet kezdeni, hogy Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé válhatunk, de ha bekövetkezik valamiféle tagadás, olyan nagy az Ő kegyelme, hogy újra lehet kezdeni. Meg lehet bánni. Sírok miatta vagy nem, de a lelkem sír, amikor látom, ki vagyok én, és hogy szeret engem mégis, ennek ellenére. Nem mondja azt, hogy most már te is látod: semmirevaló vagy, ilyenekkel nem foglalkozom. Ezt nem mondja Jézus soha.
Jézus azt mondja: gyere, kövess engem úgy, hogy szeretsz is engem. Most már belsőleg is egyetértesz velem. Most már nem vitatkozol, nem tiltakozol. Most már ismersz engem, Péter. Most már meg vagy győződve arról, hogy szeretlek téged. Szerettelek akkor is, amikor leköptél, meggyaláztál, letagadtál. Ezért kell a kereszt, Péter. Ezért nincs megoldása az emberiség helyzetének kereszt nélkül, Jézus kereszthalála nélkül. Mivel azonban vállalta mindazt, amit vállalt, van lehetőség az újrakezdésre. Van bocsánat még erre a bűnre is.
Kövess engem! Most már teljes szíveddel, úgy, hogy szeretsz is engem.

Isten kegyelméből egy héten át hallgathattuk az Ő hívó szavát. Sok fontos bibliai igazságot. Hallottuk az örömhírt azokról az ajándékokról, lehetőségekről, amiket Jézus Krisztus szenvedésével, feltámadásával, egész szolgáló életével megszerzett nekünk.
Ma este arra a kérdésre kell válaszolnunk: mindezek nyomán mi fog megváltozni az életünkben? Hadd kérdezzem: Egyáltalán miért jöttünk ide? Csakugyan Jézushoz jöttünk, s csakugyan gyógyulni akarunk? Elfogadjuk az Ő diagnózisát? Volt fülünk arra, hogy meghallottunk valamit, ami egészen személyesen érvényes ránk, és nyújtottuk is a kezünket azért az ajándékért?
Isten igéje munkálkodik és Ő sok mindent elvégez bennünk. Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek olyan boldogan írta: „Hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Isten igéjének ez a természete, hogy munkálkodik. Vajon akarjuk-e, hogy munkálkodjék? Akarjuk-e azt, amit Isten el akar érni az életünkben? Sokféleképpen lehet ám igét hallgatni, de nagy felelősség, ha valaki nem úgy hallgatja, mint Istennek hozzánk szóló beszédét, és fékezi a munkáját az életünkben.
Ezékiel könyvében mondja Isten egyszer a prófétának, hogy milyen rosszul hallgatta a nép az ő igehirdetését. „Rólad beszélget a nép a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek egymás közt: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! — akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (33,30-33)
Így is lehet hallgatni Isten igéjét, hogy elakad az ember az eszköznél, a közvetítőnél, és nem akarja azt, amit Isten el akar végezni az életünkben az Ő igéjével. Az ilyen igehallgató úgy járhat, mint az egyszeri fogfá-jós beteg, aki elment a fogorvoshoz, aztán, ahogy az olykor előfordul, a várószobában elmúlik a fájdalom. Egy-két folyóiratot átlapozgatott és hazament. Otthon azonban megint fájni kezdett. Másnap megint elment, a várószobában enyhült a fájdalom, egy-két folyóiratot átlapozgatott és megint hazament. Így járt egy hétig a fogorvosi váróba folyó-iratot olvasni. Ebből nem lett gyógyulás.
Gyógyulás csak akkor lesz, ha valaki lelkileg is vállalja azt, amit a fogorvosnál mindnyájunknak vállalnunk kell. Beülünk abba a székbe, kinyitjuk a szánkat, és attól kezdve nincs belebeszélés. Attól kezdve rá-bíztuk magunkat egy idegen emberre, aki azt tesz velünk, amit jónak lát. Ehhez feltétlenül bizalom is kell, meg az arról való meggyőződés, hogy rászorulunk most az ő segítségére, és mindent készek vagyunk vállalni a gyógyulás érdekében.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy úgy menjünk haza ma este, hogy csak a váróig jutottunk el, mert a templom csak váró. A rendelő ott van, amikor valaki leborul az áldott Orvos előtt, elmondja neki a baját, vagy megkérdezi Őt: mi is a bajom, mert azt te jobban tudod, és elfogadja azt a kezelést és azt a gyógyszert, amit Jézus Krisztus javasol.
Ezért áll meg mellettünk most ezen az utolsó estén a mi Urunk és kérdezi ma tőlünk személyesen: Akarsz-e meggyógyulni? Meggyógyulni akarsz-e, vagy csak hallgatni ezt-azt betegségekről, gyógyulásról? Nézelődni, egymással találkozni akarsz? Ez is kedves és hasznos dolog, csak nem üdvözít. Márpedig Jézus Krisztus alapjában akarja megoldani az életünket. Idéztük többször Péter leveléből, hogy Ő azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen, és ott a vele helyreállt közösségben gyógyul azután meg életünknek sok betegsége.
Mit vihetünk magunkkal ebből a történetből?
Egy bizonyos Juh-kapuról olvastunk itt. Aki észak felől érkezett Jeruzsálembe, annak ezen a Juh-kapun át lehetett belépnie a szent városba. De ha nem ment be, hanem egy kicsit elment a falak mellett, akkor talált ott egy forrást. Hamar rájöttek, hogy gyógyhatású vize van ennek a forrásnak. Csak az volt a gond vele, hogy időszaki forrás volt, nem jött belőle folyamatosan víz. Néha sokáig kellett várni, hogy jöjjön. Ezért építettek oda egy medencét, amibe felfogták a gyógyvizet. S mivel sokáig kellett várni, hogy ne a tűző napon szenvedjenek a betegek, körbevették négy tornáccal a medencét. Aztán kicsinek bizonyult egy, építettek odébb egy másikat is, és a kettőt összekötötték még egy ilyen tornáccal, ezért volt öt tornáca. Amikor nem olyan régen kiásták, pontosan olyannak találták, ahogy itt a Bibliában le van írva. Többnyire ízületi bántalmaktól szenvedő betegek mentek oda, de olvastuk, hogy mindenféle egyéb nyomorúsággal is mentek, abban a reménységben, hogy hátha segíteni fog.
Ez önmagában már beszédes kép. Ott van a fényes nagyváros, és mellette a falakon kívül nyomorultak és nyomorékok sokasága. A templom közvetlen közelében van a Betesda, reménykedő vagy egyre kevésbé reménykedő betegeknek a sóvárgó szüksége. Ezzel a képpel sokféle változatban találkozhatunk. A nagyvárosok fényei mellett ott van mindig az árnyék is. Ez a világ hihetetlen technikai haladást mutat fel az utóbbi időben, ugyanakkor naponta ezrek halnak éhen, és nem tudjuk megoldani. A civilizáció rohamosan fejlődik úgy, hogy azt sokan már nem is fejlődésnek tekintik, de az írástudatlanok száma szintén rohamosan nő, noha mindent igyekszünk megtenni ellene. Csodálatos palotákat, lakóparkokat építenek, amelyek között ott vannak az elfekvők és elvonók a maguk sűrű levegőjével és sűrű ágyaival. Jeruzsálem mellett a Betesdák.
A Betesda szó azt jelenti: irgalmasság háza. Van-e vajon irgalmasság Betesdában? Ezek a betegek, segítségre szorulók talán megértőbbek, mint az egészségesek, és jobban segítik egymást. Kiderül: nem. Ott is az ököljog érvényesül. Aki erősebb, vagy akinek van pénze megfizetni egy segítőt, az jut be előbb a medencébe. Emiatt panaszkodik itt ez az ember is. Aki erre nem képes, az évekig ott aszalódhat a partján.
Ma is nyüzsögnek ám sánták, vakok, asztmások és mindenféle nyomorúságban szenvedő emberek, akik a szó átvitt értelmében is ilyen betegek. Egyre több sánta ember él körülöttünk, akik nem tudnak egyenesen beszélni. Akik nem tudnak már egyenesen gondolkozni sem. Akik sokszor valami rosszban sántikálnak, és miközben beszélnek, ki kellene találni, hogy most mire gondolnak, vagy mi a szándékuk. Meg akik kétfelé sántikálnak. Képtelenek egyértelmű igeneket és egyértelmű nemeket mondani.
És körülvesznek minket a vakok — talán mi is közéjük tartozunk —, akik nincsenek tekintettel másokra. Akik nem veszik észre a másikat. Keresztülnéznek rajta, és ezért mennek neki. Ezért is van olyan sok összeütközés a társadalomban. — És az asztmások. Sokszor szoktuk használni ezt a hasonlatot: az imádkozás a hívő életében olyan, mint a lélegzés. Olyan kevesen tudják, hogy mire való valójában az imádkozás, és kevesen használják arra. — És ó, de sokan vannak, akiket láthatatlan kötelékek kötnek hozzá ahhoz az ágyhoz, hordágyhoz, amivel szinte már összenőttek, egy-egy bűnhöz, szenvedélyhez, családi örökséghez, amitől nem tudnak szabadulni.
Nem kell nekünk messzire menni, itt a gyülekezetben és a templomban is vannak ilyenek. Hányan vannak, akik évtizedeken át, akár harminc vagy harmincnyolc évig ott ülnek a szószék alatt, és maradnak ugyanolyan betegek és nyomorultak lelkileg, amilyenek voltak.
És nem ugyanezt tapasztaljuk-e otthon? Egyre szebb otthonokba lehet járni. Szépen, komfortosan berendezett, gépesített otthonaink vannak, és olyan feszültséget érez az ember sokszor már belépéskor, hogy ha nyílt lángot használna, robbanna a feszültség. Megvan minden bőven, már a második vagy harmadik televízió, mindig a korszerűbb, már a második feleség vagy férj, már a nem tudom hányadik számítógép, mert haladni kell a korral, de a bűnök, a jellemző rossz szokások, a rossz beidegződések ugyanolyanok maradtak, mint évekkel, évtizedekkel azelőtt. Ezeket viszik magukkal emberek egyik kapcsolatból a másikba, és átadja egyik nemzedék a másiknak, nem is gondolva, hogy ettől szabadulni lehetne és kellene, és nem tudva arról, hogy ki tudna ebből szabadulást adni.
Jézus így áll meg mellettünk, mai betegek mellett, és kérdezi: akarsz-e meggyó-gyulni, vagy óhajtasz ragaszkodni továbbra is azokhoz a nyomorúságokhoz, amikben szenvedsz? Mert ábrándozni, elmélkedni, vá-gyakozni kevés. Abból nem lesz gyógyulás és szabadulás. El kell dönteni, akarni kell, és engedni, hogy Ő meggyógyítson.
Mi van a szívünkben? Vajon ott is nem így van egymás mellett Jeruzsálem és Betesda? Valami fény és árnyék. Kétségtelenül van fény is sok ember szívében. Vannak értékek, erények, teljesítmények, amiknek örülni lehet. És ezek mellett közvetlenül ott van egy csomó képmutatás, erőtlenség, szeretetlenség, tehetetlenség, amit próbálunk ellensúlyozni nagyhangúsággal vagy kegyeskedéssel, ki-ki vérmérséklete és szokásai szerint. Olyan kevés szív van tele azzal a szeretettel, amiről Pál apostol azt írja: „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe.” (Róm 5,5)
Így áll meg itt, e mellett a beteg mellett a falon kívül a nyomorultak között Jézus, és megszólítja ezt az embert: „Akarsz-e meggyógyulni?” Egészen bizonyos, hogy meglepődhetett, mert nem ismerte Jézust, és nem volt szokás, hogy valaki megálljon a betegek mellett és beszélgetni kezdjen velük. Jézus azonban ismerte őt, mindent tudott róla. Úgy szólítja meg, mintha régi ismerősök lennének.
Az nem baj, ha mi még nem ismerjük Jézust, az a fontos, hogy Ő már ismer minket, mindent tud rólunk. Ismeri a gyermekkorunkat, a szomorúságunk okait, fájdalmainkat, sebeinket, titkainkat, vágyainkat, terveinket és a bűneinket is.
Miért kérdezi tőle, hogy akarsz-e meggyógyulni? Hiszen minden beteg meg akar gyógyulni, nem? Ennek a betegnek a válaszából mintha más derülne ki. Jézus hallani akarja tőle, hogy ő igenis meg akar gyógyulni. Miért? Mert aki ezt kimondja: akarok, az egyrészt elismerte, hogy beteg, másrészt elismerte, hogy magán nem tud segíteni, ez harmincnyolc év alatt kiderült, elismerte, hogy más sem tudott segíteni, ez is kiderült ilyen hosszú idő alatt.
És végül, ha ezt valaki határozottan kimondja Jézusnak, abban a szívben már egy pici bizalom biztos, hogy van Jézus iránt. Miért mondaná neki, ha nem azért, mert esetleg tőle vár gyógyulást? Nem baj, ha ott van ez az „esetleg” mellette. Akármilyen kicsi az a hit, Ő arra a hitre néz, és nem a nagy hitetlenségre, ami ott van mellette. Ez múlhatatlanul szükséges ahhoz, hogy valakinek az élete megváltozzék. Aki nyomorúságban vergődőkkel foglalkozik, aki szenvedélybetegeken próbál segíteni, az újra és újra tapasztalja, hogy amíg valaki ki nem mondja egyértelműen, hogy beteg vagyok, alkoholista vagyok, parázna vagyok, addig nem lehet neki hirdetni az evangéliumot, nem lehet kisegíteni onnan. Amíg sumákol, mesél, mindenféle magyarázatot mond, addig nem lehet segíteni.
Akarsz-e meggyógyulni? Az első: akarok, mert beteg vagyok. A második: akarok, mert nem tudok magamon segíteni. Megpróbáltam mindent, tehetetlen vagyok. Ez esetben kiderült, hogy mások sem tudnak rajtam segíteni. Nem is kísérletezem tovább, harmincnyolc év után hova kísérleteznék? Rólad mindenfélét mondanak, Úr Jézus. Te esetleg tudnál segíteni? Még egy ilyen nyomorulton is? Még ezen a bajon is? Még akkor is, ha nem tudom megfizetni? Még akkor is, ha nincs elég hitem? Aki már belebocsátkozik ebbe a párbeszédbe Jézussal, akármilyen formában is, akár egy egyszerű imádság, vagy valakivel való beszélgetés során, abban már megmozdul a bizalom. És Jézus a legkisebb belé vetett bizalmat és hitet is komolyan veszi. Utána bármi jó megtörténhet.
Nos, ezért akarja hallani tőle ezt: akarok. De nem hallja. Nem mondja a beteg. Mellébeszél. Azt mondja: itt nem az a kérdés, Uram, hogy mit akarok, hanem nincs emberem, aki bevigyen a gyógyvizes medencébe. Itt ez a probléma. Mert ugye a beteg a gyógyvízben gyógyul. Ez az egyetlen lehetőség, ami neki eszébe jut. S vajon ő mitől gyógyult meg? A gyógyvíztől? Nem került be a medencébe, Jézus sem vitte be. Akkor mitől gyógyult meg? Jézus szavától. Az Ő igéjétől. Jézus az Ő igéjével gyógyít ma is minden lelki nyomorúságot is. Ne mi szabjuk már meg neki, hogy mit csináljon, hogy meggyógyíthasson minket. Majd ha oda beviszel, akkor esetleg… Neki sokkal több, számtalan megoldási lehetősége van. Bízzuk ezt nyugodtan Őreá. Azt kell komolyan venni, amit mond.
Itt időzzünk még egy kicsit. Nem jön ki belőle az: akarok. Spekulál, ötletei vannak, javaslatokat tesz, meg panaszkodik. Gondoljunk egy másik jelenetre, ahol Jézus szintén kérdést intéz egy gyógyíthatatlan beteghez, Bartimeushoz. Amikor Bartimeus meghallotta, hogy Jézus arra jön, elkezdett kiabálni: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Ő vak volt. Csitították, el akarták hallgattatni. Annál jobban kiabált. Úgy volt vele, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!”
Jézus mondta: hívják oda. Jellemző, hogy ledobta magáról a felsőruháját, hogy minél könnyebben és gyorsabban odajuthasson. Kérdezi tőle Jézus: Mit akarsz, hogy tegyek veled? Nem kezd spekulálni, kapásból mondja a választ: Uram, hogy lássak! Nem azt kéri tőle, ha te Isten Fia vagy, adj egy kicsivel több adományt nekem, mint amit ezek a keményszívű járókelők adnak. Nem egy kicsit komfortosabb vakságot kér, hanem a látását kéri. Isten Fiától isteni ajándékot. Azonnal tudta, hogy mit kér, mert tudta, kitől kéri.
Ez a harmincnyolc éve beteg ezt nem tudta. Ő már nem is remélte talán, hogy meggyógyulhat. Nem ismerte még Jézust sem, hogy ezt kérte volna.
Mi már valamennyire ismerjük. Ha máskor nem, ezekben a napokban sok mindent hallottunk róla, és az Úr Jézus ezt a határozott, eltökélt kérést és akarást várja tőlünk: Nagy baj van. Nem tudok segíteni, más sem tud segíteni. De nem mondok le arról, hogy segíteni lehet rajtam. Ő biztos, hogy tud, akkor most tőle várom ezt.
Fontos, hogy ne mondjunk le arról, hogy Ő tud rajtunk segíteni, akármilyen lelki vagy egyéb gubancba került az életünk, az Ő igéjével ugyanúgy tud segíteni, mint ahogy itt ezen a betegen segített.
Majd hallani fogunk egy szép éneket, amelyikben elhangzik ez a bizonyságtétel:

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis Ő.
Itt áll, és türelmesen vár még,
mit késel? Nincs már sok idő.
Ó, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd!
Váltságát tedd a magadévá,
Hidd: ez számodra is elég.

Ehhez kellene bátorságot vennünk, és akkor beállna a gyógyulás.
Egy héten át eljöttetek ide, ami sok időt vett igénybe, ami áldozatot jelentett. Otthon maradt a munka. Elmaradt sok minden, nem is tudják némelyek, hogy fogják behozni. S vajon mi haszna lesz ennek? Egészen bizonyos vagyok abban, hogy lesznek olyanok, akik azt mondják: mindent megért nekem. Az, hogy végre kiszolgáltattam magamat az áldott Orvosnak, és meggyógyult az életem.
Vajon nem lesznek-e olyanok is, akik szintén elmondhatnák ezt, mivel azonban nem akarnak meggyógyulni, mivel nem nevezik néven a nyomorúságukat, a bűneiket, a bajaikat, és legalább egy kicsi bizalommal nem a szabadító Jézushoz fordulnak, marad minden a régiben.
Ez nem úgy szokott lenni, hogy pont olyan marad, mint volt, hanem rosszabb lesz. Az ítéletünk is nagyobb lesz. Mert amelyik szolga tudta, hogy mit kellett volna tennie, és nem tette, az többel büntettetik meg, mint amelyik nem tudta. Isten nekünk nagyon sok mindent tudomásunkra hozott ezen a héten.
Bár engednénk az Ő parancsainak és hí-vásának, mert akkor elkezdődne a gyógyulás. Akarod-e, hogy meggyógyítsa a szívedet? Azt a kemény szívet, amelyik olyan nehezen tud megbocsátani. S ha állítólag megbocsátott, akkor újra és újra felemlegeti. Azt a kemény szívet, amelyikről visszapattant már olyan sokszor Istennek sok drága, igaz igéje. Azt az önző és irgalmatlan szívet. Azt az érzéketlen szívet, amelyikkel nem tudod belegondolni magadat mások helyzetébe. És akarod-e, hogy Isten ne reparálgassa ezt, mert nem ez a szokása, hanem új szívet ígér. „Elveszem a kőszívet a testetekből és adok nektek új szívet, és az én Lelkemet adom belétek — ezt mondja a mindenható Isten.” Akarjuk-e ezt? Erre akár most sor kerülhet.
És akarjuk-e, hogy kigyógyítson a beszédhibáinkból? Abból, hogy kényszerű mó-don oly sokat beszélünk önmagunkról. Elbeszéljük hőstetteinket sokféle változatban, a végén már magunk sem tudjuk, melyik volt az igazi, vagy egyáltalán megtörtént-e, amit újra és újra el szoktunk mesélni. Kigyógyít abból a hibánkból, hogy szívesen mondunk rosszat másokról. Ez a legolcsóbb időtöltés. Összejön a társaság vagy a család. Ki nincs ott? Tárgyaljuk ki a hibáit. Ki mit hallott ró-la? Volt-e már egyszer is bátorságunk ahhoz, hogy szeretettel leállítsuk az ilyen mocskolódást? A Biblia súlyos bűnnek tartja ezt, és súlyos ítéletet helyez kilátásba.
Kigyógyít felelőtlen fecsegésünkből. Nem kell mindent elmondani, amit tudunk. Mit kell elmondani? Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építéshez, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. (Ef 4,29) Ez van a Bibliában. Ezt kell elmondani. Ami hasznos, ami építi a másikat, és amit szükséges most elmondanom az ő érdekében. Nem azért, mert nekem beszélhetnékem van. Semmi mást. Isten meg tudja gyógyítani a beszédünket is.
Ki tud gyógyítani sokféle elvakultságból. Sokszor valóban nem vesszük észre egymást, keresztülnézünk egymáson. Szemgyógyító írral megkeni a szemünket, hogy lássunk.
Meg tud gyógyítani a tisztátalan fantáziálásból, a pénz szerelméből, még akkor is, ha kicsiben jelentkezik, vagy valami más tisztátalan szerelemből. Ki tud gyógyítani a magányosságból, mert ennek te is oka vagy, nemcsak a többiek, akik nem törődnek veled elég nagy szeretettel. Ki tud gyógyítani félelmeinkből, mindenféle aggodalmaskodásunkból, ami mögött közönséges hitetlenség van. Nem látjuk Jézust olyan nagynak, mint amekkora, és nem merjük reá bízni magunkat.
Kigyógyít az ítélkezésünkből, és ki tud gyógyítani akármilyen szenvedélyből, mert Ő — mint láttuk — Szabadító is, és Ő a szabadítás munkáját végzi el az életünkben.
Az a helyzet, hogy néha okosabbak akarunk lenni, mint Jézus. Úgy, mint ez a beteg is, mert elmagyarázza Jézusnak, hogy itt nem arról van szó, hogy ki mit akar, hanem nincs emberem, hogy bevigyen a tóba, mert ott lehetne meggyógyulni. Nem ismeri azt, amit a kapernaumi százados, hogy nem kell itt menni sehova, Uram, csak szólj egy szót, s meggyógyul a te szolgád. Ilyen hittel is megajándékozhat minket, hogy az Ő gyógyító szavát kérjük akár a magunk, akár mások nyavalyáira.
Ezt mondja tehát Jézus, és ez a gyógyí-tó szó: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Gondoljunk bele, hogy ez az ember harmincnyolc év óta nem állt a lábán. Hogy mondhat ilyet neki Jézus, kelj fel? Ha nem tudnánk, hogy Ő mondja, még arra gondolnánk, hogy gúnyolódik. Kelj fel, vedd az ágyat és járj! Ezt egyáltalán nem volt könnyű komolyan venni. De ő felkelt, és meg tudott állni a lábán. Mert akinek Jézus gyógyító igét mond, annak a hitet is megadja hozzá, hogy komolyan vegye azt, és az az ige hasson az életében. De azért lábra állni mégis csak neki kellett. Nem ott az ágyon elmélkedett tovább, hogy most komolyan vegyem, ne vegyem? Igazat mond, nem mond? Nekem mondta ezt, vagy valaki másnak, vagy általában? Nem. Ha egyszer Ő azt mondta: kelj fel! — megpróbálja, és megy. Itt már Jézus isteni teremtő hatalma érvényesül. Ha Ő mondja, akkor az is valóság lesz, ami emberileg képtelenségnek tűnik.
Ő ma is sokaknak mond ilyeneket: tedd le a poharat. Neked mostantól szabad nem innod. Vagy akármilyen más szenvedélyre is gondolhatnánk. Neked szabad most szívből megbocsátanod. És ha ezentúl eszedbe jut is, hálát adhatsz Istennek, hogy ugyanúgy meg tudtál bocsátani, mint ahogy Ő megbocsátott neked. Itt akad el sokszor a gyógyulás az életünkben. Elkezdünk elmélkedni. Elhangzott Jézus világos parancsa, mit kell itt most nekem tennem — ez félreérthetetlen volt, hogy az neki szólt, világos parancs volt. Akkor elkezdünk gondolkozni: mit szólnak hozzá? Hátha mégsem sikerül? — és maradunk a hordágyunkon.
Jézus azt mondja: kelj fel! Egy kis mozdulatot vár ettől az embertől. Az egészet Ő intézi el, Ő teremti újjá azt a nyomorék embert, de egy kis mozdulatot neki kellett megtennie.
Ezen az utolsó estén ezt szeretném hirdetni nektek. Egy kicsi mozdulatot vár mindannyiunktól a mi Urunk, hogy aztán Ő nagy csodákat cselekedhessen az életünkben. Talán csak a fejünket kellene egy kicsit lehajtani. Nem kell azt olyan gőgösen, magasan hordani. Vagy néha szemet kellene hunynunk dolgokon. Nem kell mindent szóvá tenni. Vagy éppen hogy ki kellene nyitnunk a szemünket, és végre észrevenni azokat, akiket reánk bízott, akikkel egy fedél alatt élünk. Észrevenni például: a gyerekeink megnőttek, s ne tekintsük kicsinek őket. Észrevenni, hogy az öregjeink napról-napra gyengülnek, és a gyengeségeikkel együtt elfogadni és szeretni őket.
Kelj fel! Lehet, hogy ezt szó szerint kellene vennünk, és minden reggel egy kicsit korábban felkelni, elővenni az Ő igéjét, imádsággal indulni a napra. Egészen mások lennének a napjaink. Felkelni vasárnap reggel is. Jönni a gyülekezetbe és dicsérni Őt a hívekkel együtt, és hallgatni az Ő igéjét.
Isten eget-földet megmozgatott azért, hogy az életünk meggyógyulhasson. Angyalok szálltak seregestől menny és föld között karácsonykor, nagypénteken és húsvétkor is. Elsötétült a nap, belerendült a föld, megnyíltak a sírok, amikor az Úr Jézus meghalt a kereszten. Tőlünk csak egy kicsi mozdulatot vár. Készek vagyunk-e ma megkérdezni Őt: Uram, mi ez, amit most nekem kell megtennem? Akarom, hogy te meg végezd el mindazt az életemben, amit te most akarsz.
Jellemző és szívet melegítő az, hogy azt, amin odavitték ezt a beteget, ő viszi haza a vállán. Addig ő is teher volt, akit vinni kellett, most pedig teherhordóvá válik. Addig el kellett hordozni őt, most meg ő kezdi hordozni másoknak a terhét. Egy ideig a család hordoz minket mint terhet, amíg a sok bűnből ki nem szabadulunk, aztán egyszerre mi válunk teherhordóvá. Vagy egy gyülekezet hordoz imádságban, aztán mi is beállunk az imádkozó teherhordók közé, és Isten csodáit tapasztalhatjuk.
Ez az ember azt mondta: minden baj oka, hogy nincs emberem. Legyen áldott Isten, hogy nekünk van emberünk. Ma este az a Krisztus áll itt meg mellettünk, akiről Pilátus azt mondta: Íme, az ember. És Ő kérdezi tőlünk: Akarsz-e meggyógyulni? Ha Ő meggyógyít minket, akkor minket állít majd oda mások mellé, hogy legyünk sokaknak az embere.
Akarsz-e meggyógyulni?

Jézus az utcán találkozott Mártával, aki elément, és ott mondott ennek a gyászoló asszonynak fontosat az élet lényegéről. Mi az élet? Erről sokféle meghatározást mondtak már a történelem során. Egy jellemzőt hadd idézzek. A XX. század egyik legjelentősebb filozófusa, Martin Heidegger írja: az emberi élet nem más, mint halálra szánt lét.
Jézus valami mást nevez itt életnek. Éppen a két meghatározás közti különbség az, ami nagy örömhír lehet számunkra, és amiben rejlik az az ajándék, amit Isten kínál.
A pszichológusok az utóbbi időben többféle megfogalmazásban írnak arról, hogy sok ember elveszíti a középpontját, a közepét. Érdekes megfogalmazás ez. Érdemes elgondolkozni rajta, hogy sokan elveszítik a közepüket, az életük tartalmát. Azt a belső mű-helyt, ahonnan kiindulhat sok minden. Ezzel együtt az életük értelmét is. Miközben egyre többet tudunk az életről, egyre kevésbé tudunk élni.
Ezért fontos, hogy Isten Szentlelkének segítségét kérjük: tegye Ő ma mindannyiunk számára világossá, mit tanít a mi megváltó Urunk Jézus az életről?
Mi az élet? Kiderül, hogy már a kérdésünk is rossz, mert csak ezen a kategórián belül tudunk gondolkozni, hogy valami fogalmi meghatározást adjunk. Jézus azt mondja: ki az élet? Az élet egy személy. Ő maga az élet. „Én vagyok a feltámadás és az élet…” — mondja itt Mártának. És aki hisz Őbenne, abba beleárad ez az isteni élet. A hitünk az a csatorna, amin keresztül Jézus maga és az Ő isteni élete belénk áradhat. Enélkül lehetünk akármilyen gazdagok szellemiekben, anyagiakban, nincs életünk. Halál fiai vagyunk.
Ha vele valaki kapcsolatba kerül, és az összeköttetésen át az Ő élete belénk árad, akkor viszont a biológiai halált is túléljük. Az nem zavarja meg ezt az életet, mert efelett nincs hatalma. „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” Mit jelent ez?
Nézzük meg először röviden, mikor mondta ezt Jézus Mártának, milyen állapotában, aztán sokkal részletesebben azt, mit ért Ő életen, és végül: miért a hitét kéri szá-mon, hogy hiszed-e ezt? Kérdezhetné azt is: érted-e ezt?
1. Mikor mondta ezt Jézus Mártának? Akkor, amikor elesett állapotban volt. Egészen hirtelen, váratlanul meghalt a család egyetlen férfi tagja. Három testvér élt együtt: Mária, Márta és Lázár. Lázár beteg lett, és rövid idő alatt elvitte egy súlyos betegség. Ez nagy veszteség volt nekik, és friss volt még a seb, hiszen mindössze négy napja temették el.
Ráadásul csalódás is érte őket, mert üzentek Jézusnak, amikor beteg lett, hogy jöjjön, de nem jött idejében, elkésett, és nem értették, miért. Most jön, de már nem lehet segíteni. Nem véletlen, hogy Mártából azonnal ez a keserűség fakadt ki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Van ebben egy kis szemrehányás, vád is, de mindenképpen az a keserűség, hogy ha valaki tudott volna segíteni, az te lettél volna, de most még rád sem számíthattunk. Mi lehet ennek az oka? Aztán érzi, hogy majdnem kemény volt, és enyhítésül hozzáteszi: de tudom, hogy akármit kérsz az Istentől, megadja neked. Tudom, hogy legközelebb te vagy az Istenhez, s ha mondhatsz valamit az érdekünkben… Ezt most már teljesen reád bízom, mert segíteni úgysem lehet.
Jézus vigasztalja Mártát: „feltámad a testvéred”. Márta így felel: „tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Ezt a hittanórán tanulták az akkori gyerekek. Ő itt felmondja a leckét. Jézus azt mondja: nem erről van szó. Ez igaz, amit mondtál, de most másfajta életre és feltámadásra gondoltam. Itt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, és aki velem összeköttetésbe kerül, az él. Az él igazán ez alatt a néhány évtized alatt is, és az, hogyha meghal is, él. Az kap olyan életet, ami túléli a halálát. E felett az élet felett nincs hatalma a biológiai halálnak. Erre kérdezi: Hiszed-e ezt?
2. Mit ért Jézus életen? Miért hangsúlyozza, hogy ezt kell hinnie annak, aki tőle akar segítséget kérni, mert ez a hit fog közvetíteni neki valamit?
Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez és csak ez a keresztyén hit. Egyedül ez az üdvözítő hit: a feltámadott Jézus Krisztussal való összeköttetés. Az üdvözítő hit a Biblia tanítása szerint nem hittételek igaznak tartása csupán, hanem kapcsolat egy élő személlyel, mégpedig egy pontosan meghatározott és senki mással nem helyettesíthető élő személlyel, Jézus Krisztussal. Ez a hit közvetít nekünk üdvösséget. Azért fontos ezt tudnunk, mert sokféle hit létezik a világon. Ha valaki azt mondja: hiszek, ezzel még semmit nem mondott. Meg kell kérdezni, mit hiszel, vagy még inkább: kiben hiszel? És akkor lehet azt minősíteni.
A Biblia azt tanítja, hogy egyedül a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit, vagyis a vele való személyes összeköttetés közvetíti nekünk az üdvösséget és Isten minden áldását.
A Cselekedetek könyvében olvassuk, az egyik apostol igehirdetésében ezt a kategorikus mondatot: „… és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által megtartatnánk (üdvözülhetnénk), csak Jézus Krisztus” (4,12) Ez arra épül, amit Jézus is kategorikusan mondott: „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” De Őáltala van menetelük az Atyához azoknak, akik hisznek benne, akárhonnan érkeztek is. (Jn 14,6)
Amikor egy öngyilkosjelölt kétségbeesetten kérdezi Pál apostoltól, mit tegyek, hogy üdvözüljek, akkor ő így felel: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” (Ap Csel 16,31) Ez az egyetlen módja. Egyedül Jézus tudja nekünk az üdvösséget és Isten országának minden kincsét közvetíteni, és egyedül a vele való összeköttetésben, a benne való hit által kaphatjuk ezeket.
Miért egyedül csak Ő? Mert láttuk tegnap, hogy egyedül csak Ő halt meg helyettünk a kereszten, és egyedül csak az Ő helyettes elégtételét fogadta el és fogadja el Isten érvényes elégtételnek. Nincs más. Ezt senki nem csinálhatja utána, következésképpen Ő az a kizárólagos személy, aki nekünk mindent visszaad, amit elveszítettünk, amikor Istent otthagytuk.
Egyszer már részletesen foglalkoztunk ezzel, de nem árt átismételni, hogy az Újszövetség eredeti szövegében két különböző szó van az élet kifejezésére. Más-mást jelent ez a két szó. Az egyik, amit sokféle változatban ismerünk, a biosz. Ez inkább mennyiségi kifejezés. Az élet kereteit jelöli. Az élelem, ruházat, lakás, közösség — tulajdonképpen az egész kultúra és civilizáció is ez alá a címszó alá írható. Az anyagi javakat is jelenti, sokszor úgy is fordítja a Biblia. A biosz azokat a feltételeket jelöli, amelyek kellenek ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy létezzünk.
Ezekkel a javakkal azonban sokféleképpen lehet élni. Vannak emberek, akik ha kevés van nekik ezekből, mindig zúgolódnak, elégedetlenek és irigyek. Vagy erőszakos módon kipótolják. Vannak, akiknek ugyanannyijuk van, és elégedettek, hálásak, sőt megosztják még másokkal is. Miből adódik ez a különbség? A biosz mennyisége ugyanannyi, de egészen másként élnek vele. Azt a lelkületet, azt a gondolkozásmódot, ahogyan valaki a bioszával él, azt fejezi ki a má-sik, a minőséget jelző szó, a dzóé görög szó. Biosza az állatnak is van. Az a célja, hogy megtömje a hasát, ne legyen se túl meleg, se túl hideg neki, s időnként párosodhasson. Ezzel kielégült.
Isten az embert minőségi életre teremtette. Az embernek ezenkívül még az elveszített életet, a vele való kapcsolatot is vissza akarja ajándékozni, mert akkor fogunk tudni jól élni az anyagi és egyéb lehetőségeinkkel is, akármennyi az.
Pál apostol, akinek szoros kapcsolata volt Krisztussal, azt írja a börtönből a Filippi gyülekezetnek: Köszönöm a szeretetcsomagot, amit küldtetek. Most egy ideig bővölködni fogok, aztán nyilván majd megint szűkölködni. De nekem majdnem mindegy, mert én megtanultam bővölködni is, szűkölködni is. Ismerős vagyok a jóllakással és az éhezéssel is. Minden körülmények között elégedett vagyok, mert mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Be van ágyazva az élete a Krisztussal való közösségbe, és örül annak, ha nem kell szű-kölködnie, de nem esik kétségbe, ha mégis kell. Viszont nem bízza el magát, ha hirtelen bőségbe jut. Azzal is ugyanolyan fegyelem alatt és ugyanazzal a lelkülettel él, mint amikor kevés van valamiből. Ez az, amikor már megjelent az élet, ez a minőségi élet, a dzóé valakinek a bioszában.
A két fogalom közti különbséget jól lehet szemlélni két Ady verssel. Az egyik: A grófi szérűn. Kigyullad a grófnak az érett gabonája, és a korgó gyomrú magyar parasztnak fáj ez, akkor is, ha nem az övé. Szomorúan nézi, hogy „fut, reszket a riadt mezőn az égő élet heve”, hiába mondják neki:

„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha…
(…)
Élethez, szemhez nincs közöd…

Az élet ebben a versben a szemet, a gabonaszemet, a gabonát, a kenyeret jelöli. Azt, amire feltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy valahogy életben maradjunk. Kalács ritkán van, néha a szalonna is elmarad a kenyér mellől, néha csak kenyér és uborka az ebédjük az embereknek, de a kenyér fontos. Az kell a létezéshez.
Van egy másik verse, amelyikben az élet szót az előbb említett másik értelmében használja. Az Élet helyett órák című verse ez, ahol leírja, milyen sok szerelmi élményben volt része, és várná, hogy eljönne végre az igazi, ami után nem marad szomjas az ember. Ami kitölti, kielégíti, ami maga az élet lenne. Erre vár, de ez nem jött el. Így fejezi be:

Most itt állok, akaratlan, dermedtje
Ezer hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rámszórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák,
S az Élet helyett nem jöttek, csak órák.

Várja az életet jelentő nagy élményt, és az elmarad. Jönnek élményecskék, jönnek órák, pásztorórák is, de az órák nem állnak össze életté, hanem az órákban jelenhetne meg az élet. A bioszban jelenhet meg a dzóé, de a bioszt növelhetjük, ameddig akarjuk, milliomos is lehet valaki, attól még nem biztos, hogy boldog, és biztos, hogy nincs még olyan élete, ami örök élet, ami túléli a halálát. Mert az, hogy milliomos, mennyiségi fogalom, az hogy isteni élet, minőségi megjelölés. Ezt veszítettük el, amikor Istent otthagytuk, és Jézus Krisztus azért jött utánunk, az Isten Fia azért lett emberré, hogy elhozza nekünk ezt az életet. Aki Őbenne hisz, az kerül vele összeköttetésbe. A hit csatornáján belénk áradhat az isteni élet. Efelett nincs hatalma a biológiai halálnak. A biológiai halálunk a bioszunkat pusztítja el, a dzóé felett azonban nincs hatalma.
A hit által bennem élő Krisztus nem fog elpusztulni, amikor engem eltemetnek. A bennem élő Krisztus túléli a bioszomat. Ezzel akar megajándékozni minket, vagyis önmagával akar megajándékozni minket. Ezért mondja itt: „Én vagyok az élet”… Ne elmélkedjünk azon, hogy mi lesz az utolsó napon. A halottak feltámadnak, Istennek van erre vonatkozó ígérete. De nem mindegy, mire támadnak fel! Az most dől el. Ha te most hiszel énbennem, tied az az élet, amit nem lehet elveszíteni. Tied az örök élet, és akkor az örök életre fogsz feltámadni. Ha most nem hiszel bennem, akkor az örök kárhozatra fogsz feltámadni, és a meghalásod után már változtatni nem lehet. Odaát nincs változtatási lehetőség. Ezért itt higgyél énbennem. Én vagyok a feltámadás és az élet — mondja Jézus.
Ha itt a tiéd lesz ez az élet, Márta, másként fogod elfogadni Lázárnak az elvesztését. Másként éled át az élet terheit, csapásait, veszteségeit, örömeit, sikereit, mindent, mert megjelenik a te bioszodban, a te puszta létedben Krisztus. Újra kapcsolatba kerülsz az élő Istennel.
Hadd említsem meg Jézusnak két példá-zatát, amikben szemléletesen mutatja be ezt.
Az egyik a szőlőtő példázata: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magá-tól, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszá-rad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,4-6)
Ha egy szőlővesszőt már levágtak, és az ott hever a földön, az már nem fog teremni soha az életben többet. Ha pedig rajta marad a tőkén, akármilyen kis nyiszlett vessző, csodálatos szőlőfürtök jelennek meg rajta. Nem ő produkálja magában ott sem, (akkor tudna ott is produkálni, amikor levágják,) hanem a gyökér meg a tőke együtt közreműködik abban, hogy ízt, zamatot, színt, nedvességet, mindent oda felnyomjanak, és tudjon teremni.
Azt mondja Jézus: ugyanígy van a ti velem való közösségetek. Egymagatokban, úgy, ahogy megszülettetek, eldobott szőlővessző vagytok. Előbb-utóbb kiszárad és a tűzre vetik. A kárhozat tüzébe. Ha azonban szoros közösség, ha szerves közösség alakul ki köztetek és köztem, akkor olyan gyümölcsöket fogtok teremni, ami rám, a tőkére jellemző. Jézusra jellemző tulajdonságok jelennek meg az ilyen emberben.
Ez az, amit nem szabad és nem is lehet összetévesztenünk semmivel. Mindig szomorúan hallom, amikor emberek azt hiszik, ez azonos azzal, hogy ő vallásos, templomba jár, szülei is azok voltak, egyházi tisztséget viseltek, vagy jó érzésű ember… Ez nem azonos azzal. Jézus azt kérdezi itt: hiszel-e énbennem? Hiszed-e azt, hogy én vagyok az élet, és össze van-e kötve már a te bioszod az én életemmel? Ezt meg lehet állapítani, mert akkor ott vannak a gyümölcsök. Meg ott vannak az életjelek. Ha pedig nincsenek ott, ne hitessétek el magatokkal, hogy nektek van üdvösségetek.
Nem az a nagy tragédia, ha valakinek nincs, hanem az, ha nem látja, hogy nincs, és nem kap ezen a lehetőségen, hogy Jézusból az élet árad belénk. Vagy ha elhiteti magával, hogy van, de nincs közössége Jézussal. Meg lehet különböztetni az élet illatát és a hullaszagot. Olyan sok vallásos, jó szándékú ember élete ilyen hullaszagú. Nincsenek jézusi gyümölcsök rajta. Hogy lennének, mikor nincs közössége Jézussal? Nem hiszi, hogy Ő az élet, ő meg rászorul arra, hogy az élettel kapcsolatba kerüljön, és sose volt olyan, hogy kinyújtotta volna a hit kezét: Uram, rád szorulok, nélküled semmit sem cselekedhetek, fogadj el engemet. Mihelyt ez bekövetkezik, beleárad a mennyei élet.
A másik példázat a tékozló fiúról szól (Lk 15). Ott ez a két szó különös hangsúllyal jön elő. Amikor a kisebbik fiú odaáll az apja elé, ezt mondja: „add ki nekem a vagyon rám eső részét”. Itt a biosz van. Add ide az én bioszomat. Megkapja, de az atyá-tól kapott bioszt az atyától távol, nélküle csak eltékozolni lehet. Ezt tesszük mi is. Kaptunk mindnyájan a mi Atyánktól egészséges testet, és módszeresen tesszük tönkre. Tesszük tönkre ezt a világot, pedig Isten azt mondta: műveljed és őrizzed azt. Nélküle azt, amit tőle kapunk, nem tudjuk megőrizni. Végül eljut a tékozló fiú arra a felismerésre, ha így marad minden, elpusztul. Akkor hazamegy. S az említett bűnvallása után mit mond az apja? „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,24)
Hogy halt volna meg? Élte világát. Ezért volt dühös a bátyja, amikor hazament, mert paráznákra költötte a te vagyonodat — mondja az apjának. Voltak haverok, nők, pénz, szórakozás — minden. Hogyhogy meghalt? Jézus éppen ezt akarja kifejezésre juttatni, hogy Ő mást ért életen és halálon. Az él, aki Ővele közösségben él, és akinek Ővele nincs közössége, az meghalt.
A tékozló fiú lelkileg abban a pillanatban meghalt, mihelyt becsukta maga mögött az atyai ház kapuját. Mihelyt visszalépett oda, és az apja visszafogadta, újra élt. Feltámadott, különösen, mivel azt mondta, hogy mint béres hadd legyek itthon. Tehát függeni akarok tőled. Te parancsolsz, én engedelmeskedem. Azt mondja az apja: feltámadt, újra életre virult. Ezt kell megértenünk, mert ott a dzóé szó szerepel.
Mi is így jártunk. Kikértük a magunkét a mi Atyánktól, és elmentünk tőle messzi földre. Itt eltékozoljuk, amit tőle kaptunk, és sokan nem veszik észre, hogy minden bajuk oka, hogy nem élnek. Nincs életük, mert nincsenek kapcsolatban az élet forrásával.
Szeretném megkérdezni: te élsz már, vagy még halott vagy? Akik innen kimennek majd az áldás után, azok között mennyi a halott, és hányan vannak már élők? Ez nem tréfa. Az ige azt mondja: „Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és akkor felragyog neked a Krisztus” (Ef 5,14). Mindezt ingyen lehet kapni. Kínálja szeretetből. Mi sokszor minden egyébbel kísérletezünk, ahelyett, hogy nyújtanánk a hitünk kezét, és azt mondanánk, mint a tékozló fiú: nélküled nem élet az élet, én élni szeretnék, ha adsz rá lehetőséget. Szeretnék neked engedelmeskedni. Akkor elkezdődhetne az élet valakinek a számára.
Hiába van valakinek gazdag biosza, mégsem lesz boldog e nélkül az igazi élet nélkül. De ha ezt a Krisztusban való életet megkapta, akármilyen nyomorúsága ellenére is boldog. Mondok egy példát erre.
Pál apostolnak szoros közössége volt Jé-zus Krisztussal, de a bioszában nagy hiány volt. Gyógyíthatatlan betegsége volt, ami megnehezítette a munkáját. Több nekifutásban könyörgött Istenhez, gyógyítsa meg őt. Olyan sokakat meggyógyított, van hatalma rá. Akkor Isten azt mondja: Többet ezért ne könyörögj, mert beteg maradsz. Ennek megvan az értelme és a célja. Így lesz egyértelmű az, ha így betegen is olyan nagy dolgok történnek általad, amik továbbra is majd történnek, akkor mindenki látja, hogy nem te produkáltad azokat, hanem Jézus. Mit mond erre Pál? Ezt: Így egészen más, Uram. Akkor nemcsak, hogy elfogadom ezt tőled, hanem még dicsekszem is azzal, hogy bizony, én erőtlen vagyok, és a hatalmas Krisztus munkálkodik általam. Egyedül Övé legyen a dicsőség.
A hiányos biosszal is teljes és boldog életet él valaki, ha van dzóéja, ha közösségben él Krisztussal. Ezért fontosabb ez mindennél. Ezért nem kezdi Jézus ott az utcán vigasztalgatni Mártát. Jézus a legfontosabbat mondja neki: Akkor fogsz te megvigasztalódni, ha hiszed, hogy én vagyok az élet. Akkor belédárad az élet, és akár visszakapjátok Lázárt, akár nem, boldog emberek lesztek. Nekünk is erre van szükségünk.
3. Végül röviden arról, hogy miért a hitére kérdez rá? Miért nem azt kérdezi: érted-e most már, mit mondtam neked? Vagy tapasztalod-e, hogy én vagyok az élet? Végképp nem kérdezi Jézus azt, amit a rajongó gyülekezetekben kérdeznek: mit érzel, amikor itt most beszélgetek veled, és az életet kínálom? Teljesen mindegy, hogy ki mit érez. Az a döntő, hogy ki mit hisz. Vagyis hogy igaznak tartja-e azt, amit Jézus mond, és amit neki mond, azt magára veszi-e?
A hitnek folytatása mindig az engedelmesség. A Biblia tele van erről szóló tanítással. A hit mindig egyben engedelmesség is. Ha elhiszem, amit Jézus mond, akkor elkezdem cselekedni. Ha Ő azt mondja: én vagyok az élet, akkor már nyújtom is a hitem kezét, és azt mondom: Uram, kérem szépen ezt az életet. Vagy legalább azt kérem tőle, mutasd meg, mi az akadálya annak, hogy igazán enyém legyen a te életed.
A hit az az érzékszervünk, amivel az élő Krisztust, az Ő valóságát érzékelhetjük, mint ahogyan az orrunkkal az illatokat. Hiába hallgatózik valaki egy nyári estén a virágos kertben, a fülével nem fogja az illatokat érzékelni. Egy Bach kantátát meg nem szagolgatni kell, azt hallani kell, mert az azon a csatornán érkezik be hozzánk. A Krisztus valósága a hitnek a csatornáján érkezik be.
Ezért nem értette Tamás, láttuk tegnap, hogy Jézus feltámadott. Azt nem az értelmével fogja fel az ember. Azt a hitével ragadhatta volna meg, miután tíz megbízható jó barátja állítja, hogy láttuk az Urat, örvendezzünk, vigadjunk, feltámadt a halálból. Erre Tamás azt mondja: nem. Nem fér be az én agyamba. S ami ide nem fér be, az nincs. De oda éppen úgy nem fér be, mint az orromba nem fér be a gyönyörű összhang, amit hallanom kell.
Hiszed-e ezt, amit a hiteddel foghatsz fel és vehetsz komolyan? Azt megragadod-e? Hogy a hit mennyire engedelmesség mindig, arra egyetlen mondatot hadd idézzek még: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36).
Eszerint Isten nem akkor haragszik meg ránk, ha nem hiszünk neki vagy engedetlenek vagyunk. Úgy születünk, hogy az Isten haragja van rajtunk. Ez alól akar kihívni minket Jé-zus Krisztus. Ha nem megyek, nem hiszek, akkor az Isten haragja marad rajtam. Akkor az igazságos ítéletet nekem kell elszenvednem.
Fontos az is, hogy a benne való hit közvetíti az örök életet. Ez azt is jelenti, hogy az örök élet vagy ezen a földön a mienk lesz, vagy nem lesz a mienk soha. Azt csak addig kaphatjuk tőle, amíg képesek vagyunk hinni, a halálunk után nincs sorsváltoztatási lehetőség. — Utal ez a mondat arra is, hogy hit és engedelmesség ugyanazt jelenti. Ezek szinonimák a Bibliában. Aki hisz énbennem, örök élete van. Aki nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta. Aki hisz, az engedelmeskedik. Engedelmeskedni csak az tud, aki már hisz, aki már nyújtja a kezét, és akit Isten az Ő Szentlelkével segít erre.
Amikor a végén Márta ezt a szép hitvallást mondja, hogy hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki eljövendő, akkor ezután tulajdonképpen Jézus azt mondja neki: hidd, amit hiszel. Te annyira tudod már, mit kell hinni. Szépen felmondtad a Kátét, a hittankönyvet, de ha igazán hinnéd, akkor most nem lennél ennyire kétségbeesve. Gyönyörű hitvallást mondtál, minden szava igaz, — de érzékeled, milyen komoly és igaz hitvallást mondtál? Ezt kellene hinned. Eszerint kellene cselekedned, és akkor egy új világ nyílik ki előtted. Megjelenik Jézus élete benned.
Válaszoljunk erre a kérdésre őszintén: Élek-e, van-e olyan életem, hogy ha meghalok is, élni fogok, és ebben bizonyos is vagyok, vagy én vagyok az, akiket Jézus úgy nevez a Jelenések könyvében: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vegyük komolyan a figyelmeztetését: „Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14)

Jézus előbb azt kérdezte: kinek tartják Őt általában az emberek? Aztán ezt: és ti kinek mondotok engem?
Megpróbálom röviden összefoglalni, mit tanít a Szentírás Jézus váltságművének a jelentőségéről, és utána szeretném elmondani, hogyan ismertem meg Őt, hogyan bontja ki előttem az Ő isteni személyének kimeríthetetlen gazdagságát a mai napig. Nem rólam lesz szó, hanem arról a Jézusról, aki miközben kérdez minket, kinek mondjuk Őt, kijelenti magát azoknak, akiket érdekel, kicsoda Ő valójában. Hogyan lehet megismerni Őt?
Mit mond a Szentírás az előbb emlí-tett kérdésről? Azt már az előző estéken is láttuk, hogy az az alapbajunk, hogy fellázadtunk Isten ellen, függetlenítettük magunkat tőle, és ebben az Isten nélküli állapotban csak vétkezni tudunk. Csak úgy tudunk gondolkozni, beszélni és cselekedni, ahogy az Isten számára utálatos. Ezt a sok bűnt nem tudjuk ellensúlyozni, kiegyenlíteni semmivel, úgynevezett jó cselekedetekkel sem. Azért nem, mert ebben az állapotban nem tudunk semmi olyat cselekedni, ami Isten minősítése szerint jó lenne. Ebben csak vétkezni tudunk. Ennek viszont ítélet a következménye, mert Isten igazságos. A bűnünk lesz a büntetésünk. Ha függetlenül akartunk élni Istentől, akkor az ítélet az, hogy mindörökre tőle függetlenül kell az embernek élnie. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. A kárhozat gyötrelme az, hogy abban az ember egy örökkévalóságon át bánkódik amiatt, hogy elszakadt Istentől, illetve a mi esetünkben, ha egész életében hiába hí-vogatta Isten és nem tért vissza hozzá. A halálunk után ezen már változtatni nem lehet. Ez a Biblia tanítása az állapotunkról.
Itt állt elő a mi Urunk Jézus Krisztus, és azt mondta a mindenható Istennek: Atyám, engedd meg, hogy ezt a büntetést én szenvedjem el helyettük. Ő, aki nem volt független az Atyától, hanem földi szolgálata alatt is minden pillanatban a legszorosabb közösségben és a legteljesebb neki való engedelmességben élt, azt mondta: amit mi érdemelnénk az Isten elleni lázadásunkért, azt Ő magára vállalja azért, hogy ne minket sújtson ez az ítélet, és lehetőségünk legyen arra, hogy visszataláljunk az Atyához, és visszakapjuk mindazt, amit elveszítettünk. Azt a békességet, biztonságot, bőséget, boldogságot, és tudjunk újra bízni a mi teremtő Istenünkben.
Ahhoz viszont, hogy Jézus helyettünk magára vállalhassa ítéletünket, emberré kellett válnia. Mert az ember büntetését nyilvánvaló, hogy csak ember szenvedheti el. Ugyanakkor Istennek kellett maradnia, mert minden ember bűnterhét senki ember fia nem tudja magára venni, ahhoz az Ő isteni erejére volt szükség. Az Ő isteni természete mellé tehát magára vette a mi emberi természetünket. Ez a magyarázata a karácsony csodájának, ezért volt arra szükség. Tökéletes Isten és tökéletes ember egy személyben, ez Jézus Krisztus.
Azt hiszem, ezt a mi értelmünkkel soha nem fogjuk felfogni. Számomra furcsa is lenne, ha Isten Fia személyének a titkát felfoghatnánk, mert akkor az eszünk nagyobb lenne, mint Ő, ha belefér az eszünkbe az Ő titka. Egyebek közt ez is bizonyítja számomra az Ő istenségét, hogy az Ő személyének titka nem fér bele a mi agyunkba, de azt komolyan vehetjük a hitünkkel. Isten igéjét komolyan vé-ve, a hitével megragadhatja az ember. Aki ezt megteszi, annak az a különös tapasztalata lesz, hogy utána kezdi megérteni is.
Egyszer Jézus kemény dolgokat mondott a prédikációiban és sokan otthagyták. Ekkor provokálta a tanítványokat, hogy ti nem akartok elmenni? Akkor mondta Péter: „Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad, mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Jn 6,69)
Előbb elhitték, aztán Jézus racionálisan is megmagyarázott belőle annyit, amennyit felfoghattak. Megismerték. Ez a sorrend megfordíthatatlan. Előbb a bizalmammal bizonyítom, hogy Őt igazmondó Istennek tartom, elhiszem, amit mond, utána neki lesz gondja arra, hogy megvilágosítja homályos elmémet, és ami az Ő titkából felfogható, azt meg is fogom ismerni.
Ezt a titkot mondta ki Péter ebben a jelenetben, amiből most olvastunk egy részletet. Jézus néha a tanítványokkal kü-lönvonult, hogy igazán mély és komoly dolgokról beszélgessen velük. Ez is ilyen alkalom volt. Bevezetőnek kérdezi tőlük, hogy miket beszélnek rólam az emberek, kinek mondanak engem? Aztán mondják a sokféle választ, hipotézist, amikben akkor is bővölködtek már a vallásos emberek. Van, aki azt mondja: Keresztelő Já-nos, vagy Jeremiás, de mindenesetre nagyformátumú próféta. Jézus tudomásul veszi, nem reagál rá, és akkor hangzik el ez az éles kérdés: „Hát ti kinek mondotok engem?” Nagy csend, nyilván mindenki gondolkozik, még sosem fogalmazták meg eddig, mit is hisznek, hogyan lehet azt elmondani. Ekkor Péter nagy határozottsággal kimondja ezt a csodálatos hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Te vagy a Messiás, és maga az élő Isten hajolt hozzánk közel a te személyedben.
Honnan veszi ezt, és hogy meri ilyen határozottan állítani? Valószínűnek tartom, hogy ezen ő csodálkozott a legjobban. Jézus mindjárt meg is magyarázza neki: Ezt nem tanultad, nem test és vér jelentette meg neked, hanem az én Atyám adta most ezt a gondolatot és bizonyosságot a szívedbe és a szádra. Isteni kijelentést adott tovább Péter, ami neki is új volt, mert neki is isteni kijelentés volt.
Jézus Krisztus igaz megismerése maga az igazi élet, az örök élet. Csak egy mondatot idézek az Ő főpapi imájából: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Figyeljük csak, a tegnapi igehirdetésre emlékezve, Jézus milyen precízen fogalmaz. Oda teszi, hogy „az egyedül igaz Istent” — mert vannak úgynevezett istenek —, „és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust”, mert nélküle senki sem ismerheti meg az egyedül igaz Istent. Csak rajta keresztül juthat el oda mindenki. Ő hozta közel nekünk, Ő jelentette ki az Atyát, az Isten titkát. Jézus megismerése tehát üdvösség kérdése.
Hogyan lehet Őt megismerni? Szeretném egyszerűen elmondani, hogy előttem hogyan bontogatja a titkát. Neki számtalan útja és módja van arra, hogy közel jöjjön hozzánk. Mindannyiunk szívéhez van kulcsa, mindannyiunk értelmét csak az Ő Szentlelke tudja megvilágosítani, hogy felfogjuk kijelentését. Ez csak egy példa arra, hogy például így kezdi és folytatja az Ő munkáját emberek életében. De vannak olyan pontjai, amik mindenkinek az életében azonosak, és ezek a legfontosabbak.
Sokat hallottam Jézusról, de nem ismertem Őt. Ezt soha nem szabad összetéveszteni, hogy valaki hallgatója Jézusnak, vagy a tanítványa. Hallgatója voltam, de egyáltalán nem ismertem Őt. Volt általános istenhitem, de éltem a magam életét Istentől teljesen függetlenül. Ez a gyakorlati ateizmus, a gyakorlati Istennélkü-liség. A vallásos emberek többsége is így él. Nem tagadják Istent, de nem része Isten az életüknek. Legfőképpen pedig nem Ura. Akkor került sor a szülővárosomban egy ugyanilyen sorozatra, amelyikre elmentem. Az elején nem túl nagy érdeklődéssel. Egyik este meglepődtem, mert amit ott elmondtak arról, miféle botlások, tisztátalan gondolatok, bűnök kísérik az emberek életét általában, egy az egyben rám is igaz. Annak egy részét láttam már addig is, hogy milyen cselekedeti bűnöket, gondolati bűnöket, a beszédemmel milyen bűnöket követek el nap mint nap. Egy részétől szerettem volna szabadulni, sokszor elhatároztam, hogy megjavulok. Bizonyos módszereket ki is dolgoztam arra. Természetesen egyik sem vezetett eredményre.
Azon az estén, mintha reflektor vilá-gított volna be a szívem rejtett bugyraiba is, látnom kellett, ki vagyok valójában. Még a viszonylag elfogadható szép máz mögött is mi van. Mennyi mocsok lehet valakiben, akit egyébként gyakran dicsérnek, és akiről sok jót el lehet mondani. Ez zavart engem, de nem tudtam megváltoztatni magam. Most, mintha tükröt tartottak volna elém, világosság támadt. Még jobban kellett látnom, ki vagyok valójában. Még inkább úrrá lett az a félelem rajtam, hogy ennek következményei lesznek. Isten igazságos, azt akkor már tudtam, és a bűnt megbünteti.
Az igazságos Istentől való félelem kezdett eluralkodni rajtam. Az Ő különös kegyelme volt már az is, hogy bevilágított az életembe, és fájni kezdett a bűnöm. Folytatódott az Ő kegyelmének a munká-ja azzal, hogy a következő estéken arról volt szó, hogy Isten igazságos, de a Biblia hangsúlyozza, hogy Isten kegyelmes is. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. A cél tehát, hogy éljen, van ebből kiút, az ezen keresztül vezet, hogy megtérjen gonosz útjáról. De mit jelent ez, mit kell ehhez tennem?
Akkor azon a héten világossá tette Isten számomra azt, amiről biztos, hogy sokszor hallottam előtte az istentiszteleteken, de ott hallottam meg. Ott tette egészen személyes igazsággá számomra Isten a kereszt igazságát. Pontosan mit? Azt, hogy Isten a bűnt büntető igazságát, amitől féltem, már érvényesítette. Az ellenem szóló halálos ítéletet végrehajtotta. Mikor? Nagypénteken. Hogyhogy nagypénteken? Akkor még nem is éltem. Az rendben van, de amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor minden ember minden bűnének az Isten szerint igazságos ítéletét magára vállalta. Az enyémet is? Azt is. Honnan tudhatom ezt meg? A Bibliából.
Aki ezt hittel komolyan veszi és magára nézve is érvényesnek tartja, az megkapta a teljes bocsánatot minden addigi és azutáni bűnére. Ez olyan jó hír volt, hogy nagy örömmel telt meg a szívem.
Egyúttal az is kezdett világossá válni számomra, hogy mit jelent hinni. (Dobá-lózunk az ilyen szavakkal, de nincs konkrét, megfogható tartalmuk.) Eszerint tehát ebben a vonatkozásban azt jelenti hinni, hogy komolyan veszem, amit a Biblia erről mond. A Biblia erről azt mondja, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és XY akármikor élő földi ember elrontott élete között közvetlen összefüggés van. Annak a halálnak az oka én voltam, mert ő nem hazudott, nem lopott, nem paráználkodott. Én hazudtam, loptam, gondolatban sokat paráználkodtam. Mindennek a büntetését Ő szenvedte el. Ha én ezt komolyan veszem — ezt jelenti: hiszek Jézusban —, akkor bizonyos lehetek abban, hogy azt az ítéletet, amit megérdemeltem, azt a jogerős, érvényes halálos ítéletet, amire rászolgáltam, Isten még egyszer rajtam nem hajtja végre, mert végrehajtotta a Golgotán az Ő Fián.
Az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt teljes bizonyossággal hittem. Ő munkálja ám a hitet abban, aki hallgatja az igét, és törekszik változni. Lemond arról, hogy magát megjobbítja, és elfogadja az Ő felkínált kegyelmét. Visszatekintve meg kell állapítani, hogy minden az Ő munkája volt. Az is, hogy titeket ma este idehívott, az is, hogy éppen erről van szó. Az is, ha valakinek a szívében a fizikai fáradtsága ellenére is vágyat ébreszt. Az is, ha valaki ki fogja nyitni a szíve ajtaját — ez is az Ő csodája. A mi felelősségünk, hogy egyik fülemen beengedem és a másikon ki, vagy pedig a fülemen át megy le a szívbe, és ott elvégzi Isten a maga munkáját.
Ez olyan nagy örömmel töltött el engem, hogy még azon a héten az egyik este, amit akkor már bűnnek láttam, megvallottam, mert erről is szó volt. Jézus mondja: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Ő jön oda és zörget, utána Ő jön be és adja nekem mindenét. Az én feladatom: ha meghallom, nyissam ki az ajtót. Mit jelent kinyitni az ajtót? Mi választ el Jézustól? A Biblia szerint a bűneim. A bűnvallás az ajtónyitás. Én úgy voltam, hogy sarkig akarom nyitni minél előbb. Nem a jövő héten, nem holnapután, most.
Így került sor életemben először őszinte, radikális bűnvallásra. Csodálkoztam, hogy Isten még újabbakat és újabbakat juttat eszembe, és módszeres nagytakarítást végez az ilyen ember életében. Tisztogat a mai napig, és tisztogat minden hí-vőt. Egyre érzékenyebbekké tesz minket arra, ami Őneki utálatos. A hívő is elkö-vet utálatosságokat, ő is engedetlen olykor, de nagy különbség van a hívő élet meg a megelőző között. Mert nem ez a jellemző már, hogy cselekszem nyakra-főre azt, ami Istennek utálatos. Ha mégis előfordul, észreveszem, fáj, és azonnal rendezni akarom. Tudom, hogy ezt csak úgy lehet rendezni, ahogy az út elején rendezte Isten: jövök, megvallom, és ké-rem a bocsánatát. Megtanulok kegyelemből élni. Megtanulom azt, hogy elég nekem az Ő kegyelme.
A kegyelemmel nem szabad visszaélni. Aki átélte, hogy mit jelent teljes bocsánatot kapni minden bűnére, az nem is akar visszaélni, hanem fáj neki a bűne. Amíg ebben a testben járunk, addig ismétlődnek a bűnök, de Pál apostol azt írja: nem a bűn uralkodik már az ilyen emberen, hanem Jézus.
Először úgy ismertem meg Jézust, mint az én Megváltómat, akinek a haláláért nekem teljes bocsánatot ad Isten. Azóta fontos igém a 2Kor 5, az egész fejezet, de különösen a 21. vers: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő-benne.” Rajta kívül olyanok vagyunk, amilyenek. Tele bűnnel. De a Krisztusban elrejtőzve, rajta keresztül lát minket Isten. Tulajdonképpen Őt látja, és mivel mi Őhozzá ragaszkodunk, minket is olyannak lát, mint az Ő egyszülött Fia. Ez megint nagy felfedezés volt a számomra.
Ezért lett életem egyik legkedvesebb éneke az, amit itt hétfőn hallottunk: Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok. Anélkül, magamban, tiszta mocsok vagyok. De véredbe rejtve én Isten minősítése szerint is tiszta és igaz vagyok.
Ezt mondja el a Heidelbergi Káté is (javasolom, hogy mindenki olvassa el ezt a gyönyörű hitvallást), amelyik kérdésfelelet formájában dolgozza fel a hitünk tartalmát. A 60. kérdés így hangzik: „Mi módon igazulsz meg Isten előtt? Felelet: Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és soha azoknak csak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, — Isten mégis, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz voltát) és szentségét, — mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus, — de csak akkor, ha e jó-téteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Vagyis mindez el van készítve a szá-momra. Krisztus kereszthalála ezt elkészí-tette, de jelentkeznem kell érte: Uram, rászorulok erre, kérem a te bocsánatodat. Ez jelenti azt, hogy tartom a hitem kezét, és azzal elfogadom ezt az ajándékot, amit Jézus nekünk megszerzett.
Először tehát Jézust mint Megváltómat ismertem meg. Utána a bibliaolvasás során beleütköztem ebbe a megállapításba, Jézus azt mondja: Ti az én barátaim vagytok. Nem akartam hinni a szememnek. Én, az Ő barátja?
Ezt szentül és alázatosan, de komolyan kell venni. Ez azt jelenti, hogy akkor én soha többet nem leszek egyedül. Az én barátom meg is ígéri több helyen: velünk van minden napon. Sem nappal, sem éjjel, sem egészségesen, sem betegen, sem egyedül, sem társaságban, sem munkában, sem munka nélkül vagy pihenésben, soha nem marad egyedül a hí-vő. Soha nincs kiszolgáltatva semmilyen sötét erőnek, sem emberek kénye-kedvének. Mert egyszer kiszolgáltatta magát Jé-zusnak, és neki gondja van rá. A hívővel semmi nem történhet véletlenül. És ezt tudja is. És még ha ártanak is neki mások, csak annyit árthatnak, amennyire szüksége van ahhoz, hogy erősödjék a hite, vagy megmaradjon az alázatban. Erre a nagy barát, Jézus Krisztus a garancia.
Ezért énekelem sokszor magamban: Ó, mi hű barátunk Jézus, hordja bűnünk, bánatunk, S mily dicsőség, hogy nevében magához a mindenható Istenhez fordulhatunk. Őreá hivatkozom, és a Mindenhatónak kiönthetem a szívemet. Amikor az embert csalódások érik, akkor is mondhatja bízvást: Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, töröld le könnyedet, Jézus szeret.
Utána megismertem Őt mint Szabadítót. Egy csendeshéten Jézusnak az új arca ragyogott fel előttem, mint aki nemcsak a bűneimet bocsátja meg, hanem bizonyos megkötözöttségekből is kiszabadít. Milyen megkötözöttségekből? Elhangzott ott egy előadás, amely említette, hogy van olyan, hogy sokszor felnőtt férfiember is fél, persze ezt nem meri bevallani, hanem leplezi. Meg olyan indulati késztetések, olyan fantáziaképek mozdulnak meg bennünk, amiknek jobban örülnénk, ha nem mozdulnának. Ezeknek sokszor az lehet az oka, hogy az illető valami babonasággal foglalkozott, vagy kiskorában vele tettek olyat, mint nagyon sokunkkal, akik vidéken nőttünk fel, akik meg nagyvárosban, azok a modern babonáknak hódolnak és fertőzik magukat és a gyermekeiket. Vagy esetleg a felmenő rokonok közt foglalkozott intenzíven valaki ilyennel. Mondták-mondták, és én magamban mindegyikre csak bólintani tudtam: egytől egyig mind megvan, csak az összefüggést nem tudtam a tünetek és azok oka között.
Nem könnyen hittem ezt el, mint ahogy a legtöbb ember tiltakozik ez ellen, mert olyan képzettek és természettudományosan felvilágosultak vagyunk, hogy benne maradunk a kötelékeinkben. A Szentírás azonban meggyőzött. Sokkal többször van a Bibliában erről szó, mint ahogy sejtjük. Akkor ott határozott, átgondolt, radikális imádságban az én Megváltómnak, Jézus Krisztusnak minden ilyesmit megvallottam, s megtagadtam, és újra elköteleztem magamat mellette. Ezt pedig egy csodálatos felszabadulás követte. Azóta vallom: Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten Bárányát. (Csak azt sajnálom néha, hogy nem tudom ezt kánonban énekelni, mert úgy igazán szép és erőteljes.)
Azután megismertem Őt mint Urat. Eddig is megismerhettem volna már, de valahogy nem volt szemem arra, hogy a Bibliának ezeket az üzeneteit meglássam. Valakinek idéztem egyszer az előbb említett János 15-ből, hogy Jézus mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek.” Megdöbbentem, hogy a mondat má-sodik felére még soha nem figyeltem oda. Hálás voltam, hogy Ő a barátjának fogadott el, — de ennek feltétele is van: ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek.
Felragyogott előttem, hogy Jézus Krisztus Úr, és Ő csak ilyen minőségében hajlandó beköltözni valakinek az életébe és uralkodni az életén. Elvileg, globálisan átadtam én az életem felett a rendelkezést neki, de akkor derült ki, milyen sok részterület van, ahol még nem Ő az úr, hanem én. Meg kellett tanulnom, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem. Legalábbis semmit sem, ami neki értékes, ami tiszta, ami szent, és amivel Ő bíz meg. Szépen sorban át kellett adni az élet területei felett az uralmat. A pénzügyeket, szerelmi ügyeket, időbeosztást, olvasmányaimat, baráti kapcsolataimat… mindet csak az én Uram határozhatja meg. Mert igaz ám, amit szoktunk énekelni: „Ő a fő, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei — eddig szép és költői, de most jön, ami ellen tiltakozunk —, mi cselédek, Ő a gazda. Ő miénk, Övéi mi.” Mi cselédek és Ő a gazda, ez egyértelmű felállás a Bibliában. Akinek ez nem tetszik, soha nem fogja őt megismerni. Viszont eközben a neki való egyre teljesebb, tudatos, önkéntes engedelmesség közben jutunk el igazi Krisztus-ismeretre és bontakozhat ki igazán minden ember, mert itt kerülünk a helyünkre.
Valaki egyszer mondta, hogy amikor az ellenség bevesz egy várat, akkor az a legfontosabb neki, hogy a kapukon belülre jusson. A kapukulcsot kell megkapni, vagy azt kifeszíteni. De még sok kulcs működik a váron belül, ami ajtókat, esetleg rejtett kamrák ajtóit, vagy fiókokat, szekrényeket, titkos ládikókat nyit, és akkor van igazán birtokon belül valaki, ha minden kulcs ott van nála. Kevés, hogy a vár kapukulcsa ott van.
Nos, ez történik a megtéréskor. Boldogan átadjuk a vár kapukulcsát Jézusnak. De kezdetben nem mindenki veszi komolyan, hogy ez azt jelenti, hogy az összes kulcsot oda kell tenni elé, és minden felett Ő gazdálkodik. Ez nem megnyomorítja az életemet, hanem ettől virágzik ki, mert akkor rendeződik, akkor kerül a helyére minden. Akkor kapja meg minden a neki megfelelő hangsúlyt és jelentőséget. Az a nagytakarítás, amit elkezdett először, az folytatódik, és teljességbe megy.
Egy alkalommal a Római levél 8. ré-szét tanulmányoztam. És ott is meglepődtem egy mondaton, pedig ez az a fejezet, amiből sokan a legtöbbet tudjuk könyv nélkül. „Jézus Krisztus az első a sok atyafi között.” Ez azt jelenti, hogy a testvérek közt Ő a legidősebb. Vagyis: Ő az én legidősebb bátyám az Isten családjában. Mivel aki befogadja Őt, azt Isten befogadja a maga családjába (Jn 1,12). Én már hittem, hogy Isten gyermeke vagyok, de erre sose gondoltam, hogy Ő az én testvérem. Igaz, fogadott testvére vagyok, de ezt olyan komolyan veszi Isten, hogy még az örökségben is részesedünk. Örököstársai vagyunk Krisztusnak, és örökösei Istennek. (Róm 8).
Ő az én legidősebb bátyám. Ez meg az imaéletemet forradalmasította. Van ké-pem akkor elkeseredni valami miatt, vagy azt képzelni, hogy neki valami lehetetlen? Ő az én legidősebb bátyám, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Aki jobban szeretett engem, nyomorultat, mint önmagát, mert az életét adta értem. És aki az Atyánál szüntelen közbenjár értem. Eszembe ne jusson elcsüggedni, meg kétségbeesni, felnagyítani a veszedelmet, meg elképzelni bajokat, és azok miatt aggodalmaskodni. Milyen bántó hitetlenség ez? Örüljek ennek, és ennek a tudatában éljek és dolgozzam.
Nem sorolom tovább. Vannak ezen az úton próbák is. Sokszor nehézségekkel, csapásokkal, veszteségekkel edzi az övéinek a hitét, és éppen ezekben dicsőíti meg magát, és ezek között látjuk meg, milyen hatalmas Ő, és neki valóban minden lehetséges.
Vannak, mint említettem, bukások, bűnök a hívő életében is, de egyre nagyobbra nő az Ő végtelen kegyelme, mert újrakezdést engedélyez. A bűnbocsánatban ezt látom a legnagyobbnak. Azok után is, annak ellenére is van bocsánat, és lehet újra indulni. Hiszem azt, hogy egyszer majd megjelenik nagy hatalommal és dicsőségben, és minden szem meg fogja Őt látni: Azok, akik nem hittek benne, egy pillanatra, hogy Ő az, akit visszautasítottak, azok pedig, akik hittünk benne — azt mondja a Szentírás — mindörökké szemlélni fogjuk.
Ez az út azzal kezdődik, hogy az ajtó előtt áll és zörget. Ha valaki meghallja és kinyitja, akkor bemegy ahhoz, és mindenét neki adja.
Krisztus kereszthalálának a jelentőségét és bennünket átformáló hatalmát, Túrmezei Erzsébet egy csodálatos versben leírta. Ennek a versnek egy részét szeretném befejezésül felolvasni. Arról a Barabbásról szól ez, akit Pilátus szeretett volna kivégeztetni, hogy Jézust szabadon engedjék. Ezért tette fel a nagy ünnep kérdését a népnek: melyiket akarjátok, hogy szabadon engedjem? Remélte, hogy egy olyan gonosztevőt, mint amilyen Barabbás volt, nem akarnak szabadlábon látni, és inkább megesik a szívük a szelíd Jézuson, de nem. Kiabálták: Jézust feszítsd meg, Barabbást engedd szabadon!
A vers arról szól, hogy Barabbás értesül a börtönben arról, hogy szabad. A börtönőr ki is kíséri az ajtóig, és mehet, ahova akar. Nem tudja miért, hogyan, és egyelőre nem tudja azt sem, hova menjen. Innen folytatom:

Aki helyett a Krisztus vérezett
(…)

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit…

s ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen, más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett.”

Oly hosszú út vezet a Golgotára…
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye… az a szent ajak…
a hulló vér… Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
— S ölbe vettem… egy síró gyermeket.

Megsimogattam… lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át az életem.
Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

„Ki az? Ki zörget?” — kérdik majd. „Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett.”
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Hiszem, hogy jézus a Krisztus, a megígért Messiás, Isten egyszülött Fia, Úr mindenek felett, aki az én Megváltóm is. Helyettem is szenvedett a kereszten, s nem szé-gyelli barátainak, sőt testvéreinek nevezni azokat, akik hisznek benne (Zsid 2,11).
És ti — kinek mondjátok őt?