Isten kérdései

Az elmúlt héten Isten kegyelméből sokan napról-napra hallhattuk az Ő hívó szavát, a Bibliában megfogalmazott örömhírt. Sok mindent elvégzett Isten az Ő igéjével. Csak ami kiderült a múlt hét beszélgetéseiből, vagy akár egy-egy röpke mondatból vagy tekintetből, azért is hálásak lehetünk, de annál egészen bizonyosan többet munkálkodik Isten a szívünkben. Magam is hálás vagyok azért, hogy személyes életembe beleszólt, sok mindent világosságra hozott, és sok tekintetben újat szeretnék kezdeni. Többen vagyunk így ma, hogy az úrvacsora jelképesen is új kezdést jelent.
Mi a legfontosabb Jézus Krisztus tanítá-sa szerint, ha valaki lelkileg újat akar kezdeni? Az, hogy vele sokkal mélyebb, személyes közösségre jusson a hívő. Az, hogy szeretetközösségben éljen folyamatosan Jézussal.
Erről szeretnék ma beszélni, és semmi másról. Mert rettenetes veszedelem sok hívő és jó szándékú ember számára is az, hogy megpróbálunk egyfajta félkeresztyénséget, „fékezett habzású” keresztyénséget megvalósítani, és ezt mindig tragédiák kísérik. Ebből feltétlenül bukás lesz. Aki nem szereti teljes szívéből Jézust, aki nem kész alkudozás nélkül engedni neki és követni mindenhova, ahova menni akar és vezet minket, az előbb-utóbb feltétlenül meg fogja tagadni Őt.
Péter nem is gondolta volna, hogy ő egyszer megtagadja azt a Jézust, akiért rajongott. Akiért még az életét is felajánlotta. Mivel azonban a szíve nem volt Jézusé, mivel nem tudta, mit jelent az szeretni Jézust (nem rajongani kell érte, hanem szeretni és követni), erre nem volt kész, ezért egyszer bekövetkezett egy pillanat, amikor Kajafás udvarán az arcába nézett egy szolgálólány és csak ennyit mondott: te is a názáreti Jézushoz tartozol. Lehet, ha azt mondja: így van, — semmi baja nem lett volna. De megijedt, a félelem pedig nagy úr, és elkezdett hazudozni. Letagadta Jézust. Azután esküvel kellett megerősítenie, hogy nem ismeri Őt, és az a tragédia lett belőle, ami nagypéntek hajnalán azon az udvaron bekövetkezett.
Hogy került sor erre a párbeszédre? Miért tekinti Jézus ezt a legfontosabbnak Péter jövője szempontjából, hogy szeresse Őt?
Nem ez volt az első találkozásuk. Az első az volt, amikor Jézus megállt a Genezá-reti tó partján, és kedves, csendes szóval, de ellenállhatatlan erővel elhívta Pétert tanítványául: Kövess engem, és én azt mívelem, hogy embereket fogsz kihalászni a halálból az életre. Péter otthagyott mindent és követte Őt.
Ezután jött három gyönyörű esztendő, amikor ő mindent hallhatott, amit Jézus mondott, mindent láthatott, amit Jézus cselekedett. Ott volt mindig a közvetlen közelében, és egyre jobban rajongott a Mesteréért.
A szíve mélyén azonban soha nem értett egyet Jézussal mindenben. Mégpedig a legfontosabban nem tudott egyetérteni vele. Az ellen tiltakozott, néha hangos szóval is kifakadt belőle: Uram, nem eshetik az meg veled, hogy téged keresztre feszítsenek.
Péternek nem kellett olyan Messiás, akit keresztre lehet feszíteni. Nem kellett neki olyan Pásztor, aki az életét adja a juhokért. Péter nem akart ilyen Pásztornak az elveszett és megtalált báránya lenni. Péter úr akart maradni a maga életén, sőt még Jézust is megpróbálta irányítani. Nem Ő idomult ahhoz mindenben, amit Jézus jónak tartott, hanem Jézust igazította ki többször, és rá akarta erőltetni azt, amit Péter jónak tartott. Belsőleg soha nem azonosult vele. Mindig vitatkozott. Nem értette, és nem volt hajlandó elfogadni Jézusnak a szenvedését. Tiltakozott a kereszt ellen.
Sok helyre követte Őt, de nem követte Őt mindenhova, és ebből lett azután a baj.
Csodálta Jézust, de nem szerette. Ebből következett a tagadás. Miután harmadszor is letagadta, hogy valaha is ismerte azt a Jézust, akivel három évet közvetlen közelségben együtt töltött, akkor vezették át Jézust Kajafás kihallgató terméből a házi börtönbe. (Lukács részletesen leírja ezt.) Az összevert, felpofozott, leköpdösött Jézussal, ahogy átviszik az udvaron, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Ez összetörte Pétert. Azt olvassuk: Kiment onnan és keservesen sírt.
Egy harcedzett halászember, egy kemény férfiember nem sír akármikor. Különösen ilyen nem, mint Péter, aki előző este még fogadkozott. Amikor Jézus vacsora közben csendesen bejelentette, hogy holnap mindnyájan elhagytok engem, akkor ő felháborodott. Mit képzelsz te rólam, Uram?! Lehet, hogy ezek a hitványak igen, de én soha. Az életemet kész vagyok odaadni érted. Kész vagyok veled börtönbe vagy a halálba is menni.
Felajánlja magát mint Jézus testőrét. Majd ő rendezi a dolgokat. Majd ő megvédi Őt minden rossztól. Majd ő irányítja az eseményeket. Bizonyos vagyok abban, hogy őszintén gondolta ezt, hogy Jézusért mindenre kész, de emögött nem szeretet volt, hanem csupán rajongás. A rajongásban nincs erő. A rajongó meghátrál akkor, amikor áldozatot kell hoznia azért, amiről beszélt. Ő Jézusért nem volt hajlandó áldozatot hozni, mert Péter minden áldozattól irtózott. Amíg ő volt a fontos, amíg a véleményét kinyilváníthatta, amíg a saját hangját hallathatta, addig jól érezte magát. De ahol meg kellett hajtani a fejét, ahol ütni kezdték volna, mert Jézusnak a tanítványa, ott még erre is képes volt: Nem ismerem azt az embert. Éveket együtt töltöttek, ő a nagy rajongó, előző este még a testőréül akar szegődni, és hajnalban megesküszik arra: nem is ismeri.
Jézus látványa, az összevert, a megalázott, a meggyalázott Mester, aki még ott egy pillantásában is szeretetére méltatja a tagadó tanítványt, összetörte Pétert, és kimenvén onnan, keservesen sírt.
Azon a hajnalon lett világossá számára, ki ő valójában. Hogy a nagy hangú, hősködő tanítvány gyáva nyuszi. Mennyi gyávaság, mennyi képmutatás, milyen sok megalkuvás és az arra való készség lapul e mögött a rajongás mögött. Nincs benne szeretet Jézus iránt, mert nem vállalja őt, és nem vállal érte semmit.
De ugyanazon a hajnalon lett világossá számára, kicsoda Jézus. A szelíd Jézusnak ez a megalázott állapota, és hogy így is vállalja a tagadó tanítványt, törte össze a szívét. Ott jött rá arra, hogy mégis csak kell a kereszt. Nem véletlenül mondta Jézus: az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott a vénektől és írástudóktól sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia.
Miért kell? Mert ilyenek vagyunk, mint Péter, és ugyanígy nem tudjuk, hogy ilyenek vagyunk, mint ahogy ő nem tudta egészen addig, míg Megváltója engedte, hogy ez kiderüljön. Amíg megengedte neki, hogy lásson bele végre a saját szívébe. Lássa meg, hogy mennyi aljasság, mennyi sötétség van ott. Az csak a felszín, hogy érted mindenre kész vagyok. Mivel azonban a szíve nem Jézusé, mivel nincs vele igazi lelki közössége, mivel nem mondott mindenre igent, amit Jézus fontosnak tartott, ezért előbb-utóbb ki fog mondani egy határozott nemet Jézusra. Ilyen gyalázatos, szégyenletes mó-don, mint ahogy az Kajafás udvarán történt.
Végre meglátta, ki ő valójában, felragyogott előtte, kicsoda Jézus valójában, és iszonyodhatott attól is, hogy milyen hatalom a bűn. Ezek után azt mondta: pontosan ilyen Messiás kell a világnak, akit keresztre lehet szegezni. Pontosan ilyen Pásztorra van szükség, aki életét adja a juhokért. Ő nagyon hálás, ha lehetne még igazából elveszettből megtalált báránykája.
Ezután került sor erre a beszélgetésre, amit itt olvastunk. Péter mindenre el lehetett készülve, amikor húsvét után néhány nappal találkozott Jézussal. Minden rosszat indokoltnak talált volna. Ha Jézus őt megszidja a többiek előtt, ha nyilvánosan megszégyeníti, ha elemzi azt a magatartást: hogy is volt az nagypéntek reggelén ott az udvaron? ha egyszer s mindenkorra kiközösíti a tanítványok közül, ha fejére olvassa a bűneit, ha szóra sem méltatja őt, ha rá sem néz… mindez elviselhetőbb lett volna, mint ez a szeretet, amivel közeledett hozzá. Az, hogy vele külön beszélgetett, az, hogy egy szóval sem említi az árulást, de beszél a jövőről, és egy kérdést viszont háromszor is feltesz neki: Szeretsz-e engem? Jézusnak ez a megbocsátó szeretete pirította pirosra Péternek az arcát.
Jézus ma tőlünk kérdezi: Szeretsz-e engem? Mert a Biblia azt mondja: amik ott megírattak, azok a tanulságunkra írattak meg.
Vannak közöttünk, akik most keresik Őt. Vannak, akik ízlelgetik, milyen is lenne az, az Ő tanítványául szegődni. Vannak, akik elindultak már utána, aztán valahol megálltak. Vannak, akik elindultak, lobogtak, és most sehol nincsenek. Az első szeretetedet elhagytad — mondja az ilyeneknek Jézus — térj meg azért, és az előbbi cselekedeteket cselekedd.
Sokféle helyzetben vagyunk lelkileg, de e mögött a kérdés mögött az van: van-e közünk Jézushoz? Mert hogy szeretsz-e engem, azt jelenti: hogyan viszonyulsz hozzám? Mi közöd van neked hozzám? Van-e igazi közösséged velem? Olyan, amiből fenntartás nélküli Krisztus-követés következik. Mert amíg valaki csak hallgatja, vagy csodálja, vagy tagadja Jézust, és azt, amit Ő hozott, addig messze van tőle. Közel az kerül hozzá — és éppen ezért az Ő védettségében csak az él, és az Ő szentsége csak azt járja át —, aki szereti Őt. Akinek a szíve Jézusé. Aki nem maga akarja megszabni a Krisztus-követés határát. Mert a Krisztusnak való engedelmesség határtalan. Egyáltalán semminek a határát nem ő akarja megszabni, — mert Péternek ez volt az alapállása: majd ő megmondja, meddig lehet, s honnan nem.
Amikor valaki egészen rábízza a Mesterre, amikor valaki nem tisztes távolból követi Őt, hanem közvetlen közel van hozzá. Ezt olvassuk az evangéliumban, hogy amikor a Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust, a tanítványok szétfutottak. „Péter pedig követte Őt távolról egészen a főpap udvaráig.” Aki távolról követi őt, az előbb-utóbb biztos, hogy megtagadja Őt. Ez a rejtett Krisztus-tagadás: én csak távolról, hogy ne lássák, hogy ki ne derüljön, hogy bajom ne legyen miatta, s ez beletorkollik mindig a nyílt Krisztus-tagadásba.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni azt, ami számomra ebből az igéből következett, azt mondanám: félig nem lehet Jézust követni. Ezzel ne is kísérletezzetek. Számtalan esetben láttam, hogy aki ezt megpróbálja, a biztos Krisztus-tagadásba érkezik meg. A szívem szorul össze, amikor fiatalok itt a gyülekezetben rákapnak a jó ízére annak, milyen lehetne ma, a XXI. században Jézushoz tartozni. Mit ad Ő a benne hívőknek, milyen ajándékokat, milyen feladatokat, milyen próbákon át edzi őket, megkívánják ezt, azt teszik, amit az egyik énekünk mond: már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, — és akkor megijednek a teljes odaszánástól, és megpróbálják ezt félig csinálni. Bizonyos, számukra kényelmes, még elfogadható dolgokat komolyan vesznek abból, amit Jézus mond, de a másik kezükkel ragaszkodnak a világhoz, meg a világias gondolkozásmódhoz és élethez, és nem akarják elveszíteni azt sem. A világ viszont előbb-utóbb beszippantja őket.
Fiatal házasoknál hányszor látom ezt. Az esküvő előtti beszélgetések során felragyog előttük, mitől lehetne egy életen át boldog egy házasság? Hogyan lehet azt a rengeteg kísértést, támadást, ami állandóan veszélyezteti a házasságokat, kivédeni, hogy lehet győzedelmeskedni Jézussal. Mit jelent az a gyakorlatban, hogy ketten hármasban élünk Ővele, a láthatatlan, de valóságosan jelen levő Úrral? Megkívánják ezt, tétován el is kezdik, de a régi barátok, a régi gondolkozásmód köti őket, az igazi megtérés nélkü-li vágyakozás előbb-utóbb eltűnik, és ugyanolyan hitetlenül élnek, mintha soha nem hallottak volna Jézusról. Egy év múlva már jönnek: baj van. Ezt nem lehet félig csinálni.
Amikor elindul valaki a hitben, felragyog előtte, milyen lehetőséget rejt magában Jézussal élni ezt a néhány évtizedet és vele tölteni az örökkévalóságot, de ezt nem hajlandó úgy tenni, hogy szereti is Őt, hogy mindenben egyetért vele, mindenhova kész elmenni, ahova Jézus megy, és sehova nem megy, ahova Jézus nem megy előtte — sokszor ez a nehezebbik —, akkor előbb-utóbb langyos pancsikálássá válik a keresztyénsége, visszafogott, óvatos, a végén nyíltan Krisztustól eltávolodó élet lesz belőle.
Jézus Krisztust nem lehet fél szívvel követni. Aki ezt megpróbálja, az előbb-utóbb meg fogja Őt tagadni. Isten őrizzen meg ettől minket! Templomaink tele vannak ilyen emberekkel, akik azt hiszik, az a keresztyénség, amit ők csinálnak. Hogy az kimerül abban, hogy időnként elmegy templomba, hogy erkölcsösebb életet igyekszik élni, mint az átlag, hogy nem tagadja Istent.
Szeretném ilyenkor megkérdezni: ezzel szívességet tesz Istennek? Isten attól függetlenül létezik, és szereti őt, hogy ő hogyan vélekedik róla. Ne gondoljuk, hogy az valami, hogy nem tagadjuk Istent. A valami ott kezdődik: egészen neki adom a szívemet. Nem én akarom magamhoz igazítani Jézust, hanem engedem, hogy mindenben úgy igazítson engem, ahogy Ő akar. Értem, nem értem, egyetértek vele, vagy nem, — majd menet közben meggyőz engem, hogy az az igaz, az a helyes, az a jó nekem is, meg ennek az egész világnak, amit Ő mond, Ő hoz, Ő kínál.
Ezt el kell kezdeni, de eltökéltség nélkül ez nem megy.
Péternek be kellett látnia a saját szívébe. Lássa meg, mi van ott valójában. Nehogy azt higgye: ő a hős, aki jobban tud mindent, aki mindenkinél jobban szereti Jézust. Aki még az életét is kész odaadni érte. Dehogy kész! Azt nem képes bevallani: hozzá tartozott, hogy a tanítványi kör tagja volt.
Nagy úr a félelem, nagy úr a gyávaság, nagy úr az érdek, nagy úr a bűn. Amíg nem látjuk olyan veszélyesnek a bűnt és mindazt, ami Jézustól idegen, addig előbb-utóbb az áldozatává válunk.
Olvastam egyszer, hogy egy híres cirkuszban volt egy állatidomár, aki sok csodálatos számot produkált. A legsikeresebb az volt, amit az óriáskígyóval csinált. Mindenféle mutatvány végén ő vigyázzba állt, és az óriáskígyó köréje tekeredett. Először csak a lábát csavarta be, azután az egész embert, aztán felmagasodott a feje és várta a tapsot. Mindig nagy taps volt, míg egyszer, amikor elült a taps, lehetett hallani egy kétségbeesett sikolyt, meg egy roppanást. Az óriáskígyó összeroppantotta áldozatát. Mert a vadállatokkal nem lehet szórakozni. Egy ideig eljátssza azt, hogy ő marad alul, az idomár felül, és minden úgy történik, ahogy az idomár akarja, de előbb-utóbb kiderül, melyik az erősebb. A bűnnel nem lehet szórakozni.
Amikor valaki azt mondta a múltkor, hogy már-már kezd lassan leszokni a bűnről; ő tudja, hogy az, amit csinál, az bűn, Isten törvényébe ütközik, el is ítéli, de majd lassan elmarad az. Ő szabja meg a határt, meddig lehet vétkezni. Meddig megengedhető még a bűn. — Ha valami bűn, akkor az meddig engedhető meg? Ha valami méreg, akkor abból hány grammot vagy milligrammot óhajtok a levesembe rakni? Abból egy csipetnyi sem kell! Nem lehet így szórakozni, hogy én szabom meg a határokat, mint ahogy Péter is akarta. A határt megszabta Isten. Ő gyűlöli a bűnt, annak minden formáját és minden mennyiségét. Azzal nekünk egy dolgunk van, amit a Példabeszédek könyve így mond: aki megvallja és elhagyja. Ez az egyetlen lehetőség a győzelemre.
A bűnről nem lehet lassanként leszokni. A bűnnel csak szakítani lehet. Amíg ez a szakítás nem történik meg az önmagunk istenítésével is, ami Péternek jellemző bűne volt, addig nem tudjuk teljes szívből szeretni Jézust.
Csodálatos a mi Urunk bölcs pedagógiája. Először azt kérdezi Pétertől: jobban szeretsz-e engem, mint a többiek — mert Péterre ez volt jellemző, hogy jobban tudja, mint a többiek. Péter nem mondja: igen, Uram, jobban szeretlek, csak azt mondja: tudod, hogy szeretlek. Mivel háromszor tagadta meg, háromszor kell ezt az igent kimondania: te mindent tudsz, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!
Mit mondunk arra, ha Jézus minket kérdez: Szeretsz-e engem? Péter nem látta, hogy rab. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgá-ja a bűnnek — ezt mondja Jézus. Csak akit a Fiú megszabadít, az lesz szabad. Nem volt ő bűnösebb, mint a többi ember, és sok eré-nye is volt. De el kellett jutnia oda, hogy elfogadja Jézust annak, aki Ő, hogy elmegy mindenhova, ahova Jézus küldi, hogy kész mindent megtenni, amit mond neki, hogy kész mindent elhagyni, amit Jézus elítél, hogy belsőleg is azonosul vele.
Ha valakit érdekel, konkrétan mit jelent az Úr Jézust szeretni, akkor olvassa el ennek az evangéliumnak a 14. részét, ahol Jézus ezt meghatározza: „Aki ismeri és megtartja az én parancsaimat, az szeret engem. Azt szeretni fogja az én Atyám is, én is szeretni fogom, és kijelentem magamat annak. Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igé-met. Azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, elmegyünk hozzá és szállást készítünk magunknak nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet.” (Jn 14,21. 23-24)
Vagyis két feltétele vannak annak, hogy Jézust szeressük, és két következménye van. Az egyik feltétele: ismerni kell az Ő igéjét, egyebek között ezért olvassa szenvedélyesen a hívő ember a Szentírást. Ezért nem lehet kifogynunk abból, hogy újabb és újabb vonásait ismerhetjük meg a mi Megváltónk jellemének és gondolatainak. A másik: ahhoz igazítani folyamatosan az életünket. Megőrizni azt a szívünkben, és engedni, hogy hasson. Ezzel kezdődik, nem tudom, ez megvan-e mindnyájunknál? Naponta, szenvedélyesen kutatni, mi is az Ő akarata, és folyamatosan ahhoz igazítani gondolkozásunkat és életgyakorlatunkat.
Ennek két csodálatos következménye lesz: az egyik, hogy „kijelentem magamat annak” — mondja Jézus —, feltárja az Ő személyének a titkát. Egyre közelebb engedi magához a hívőt, egyre teljesebben tudja szeretni Jézust az, aki elkezdi Őt szeretni, de már ezt is Ő munkálja. A másik csodálatos ígéret: szállást készítünk nála magunknak. Összeköltözünk Jézussal. Ezt jelenti keresztyénnek és tanítványnak lenni. Nem, hogy mit gondolok, mit nem, mit tudok elfogadni belőle, mit nem. Mindig újra megmagyarázom, miért nem lehet teljesíteni azt, amit Ő mond, ahelyett, hogy csinálnám. Ezt jelenti keresztyénnek lenni: összeköltözni az élő Krisztussal, és együtt lakni vele.
Készek vagyunk-e erre? Akkor kapunk tőle csodálatos feladatot. Pétert ezek után munkatársává teszi Jézus: Legeltesd az én bárányaimat! Rábízza a maga elkezdett munkájának a folytatását.
És búcsúzóul mond neki valami furcsát: „Kövess engem!” Ezt már egyszer mondta az út elején. Ezzel kezdődött az ismeretségük. Megállt mellette, ahogy a halászhálóval babrált, azt mondta: Kövess engem! Igen ám, csak közben megállt és visszacsúszott a tanítvány. Ez a kegyelem, hogy a Krisztus-követést újra lehet kezdeni. Az is kegyelem, hogy el lehet kezdeni, hogy Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé válhatunk, de ha bekövetkezik valamiféle tagadás, olyan nagy az Ő kegyelme, hogy újra lehet kezdeni. Meg lehet bánni. Sírok miatta vagy nem, de a lelkem sír, amikor látom, ki vagyok én, és hogy szeret engem mégis, ennek ellenére. Nem mondja azt, hogy most már te is látod: semmirevaló vagy, ilyenekkel nem foglalkozom. Ezt nem mondja Jézus soha.
Jézus azt mondja: gyere, kövess engem úgy, hogy szeretsz is engem. Most már belsőleg is egyetértesz velem. Most már nem vitatkozol, nem tiltakozol. Most már ismersz engem, Péter. Most már meg vagy győződve arról, hogy szeretlek téged. Szerettelek akkor is, amikor leköptél, meggyaláztál, letagadtál. Ezért kell a kereszt, Péter. Ezért nincs megoldása az emberiség helyzetének kereszt nélkül, Jézus kereszthalála nélkül. Mivel azonban vállalta mindazt, amit vállalt, van lehetőség az újrakezdésre. Van bocsánat még erre a bűnre is.
Kövess engem! Most már teljes szíveddel, úgy, hogy szeretsz is engem.

Isten kegyelméből egy héten át hallgathattuk az Ő hívó szavát. Sok fontos bibliai igazságot. Hallottuk az örömhírt azokról az ajándékokról, lehetőségekről, amiket Jézus Krisztus szenvedésével, feltámadásával, egész szolgáló életével megszerzett nekünk.
Ma este arra a kérdésre kell válaszolnunk: mindezek nyomán mi fog megváltozni az életünkben? Hadd kérdezzem: Egyáltalán miért jöttünk ide? Csakugyan Jézushoz jöttünk, s csakugyan gyógyulni akarunk? Elfogadjuk az Ő diagnózisát? Volt fülünk arra, hogy meghallottunk valamit, ami egészen személyesen érvényes ránk, és nyújtottuk is a kezünket azért az ajándékért?
Isten igéje munkálkodik és Ő sok mindent elvégez bennünk. Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek olyan boldogan írta: „Hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Isten igéjének ez a természete, hogy munkálkodik. Vajon akarjuk-e, hogy munkálkodjék? Akarjuk-e azt, amit Isten el akar érni az életünkben? Sokféleképpen lehet ám igét hallgatni, de nagy felelősség, ha valaki nem úgy hallgatja, mint Istennek hozzánk szóló beszédét, és fékezi a munkáját az életünkben.
Ezékiel könyvében mondja Isten egyszer a prófétának, hogy milyen rosszul hallgatta a nép az ő igehirdetését. „Rólad beszélget a nép a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek egymás közt: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! — akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (33,30-33)
Így is lehet hallgatni Isten igéjét, hogy elakad az ember az eszköznél, a közvetítőnél, és nem akarja azt, amit Isten el akar végezni az életünkben az Ő igéjével. Az ilyen igehallgató úgy járhat, mint az egyszeri fogfá-jós beteg, aki elment a fogorvoshoz, aztán, ahogy az olykor előfordul, a várószobában elmúlik a fájdalom. Egy-két folyóiratot átlapozgatott és hazament. Otthon azonban megint fájni kezdett. Másnap megint elment, a várószobában enyhült a fájdalom, egy-két folyóiratot átlapozgatott és megint hazament. Így járt egy hétig a fogorvosi váróba folyó-iratot olvasni. Ebből nem lett gyógyulás.
Gyógyulás csak akkor lesz, ha valaki lelkileg is vállalja azt, amit a fogorvosnál mindnyájunknak vállalnunk kell. Beülünk abba a székbe, kinyitjuk a szánkat, és attól kezdve nincs belebeszélés. Attól kezdve rá-bíztuk magunkat egy idegen emberre, aki azt tesz velünk, amit jónak lát. Ehhez feltétlenül bizalom is kell, meg az arról való meggyőződés, hogy rászorulunk most az ő segítségére, és mindent készek vagyunk vállalni a gyógyulás érdekében.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy úgy menjünk haza ma este, hogy csak a váróig jutottunk el, mert a templom csak váró. A rendelő ott van, amikor valaki leborul az áldott Orvos előtt, elmondja neki a baját, vagy megkérdezi Őt: mi is a bajom, mert azt te jobban tudod, és elfogadja azt a kezelést és azt a gyógyszert, amit Jézus Krisztus javasol.
Ezért áll meg mellettünk most ezen az utolsó estén a mi Urunk és kérdezi ma tőlünk személyesen: Akarsz-e meggyógyulni? Meggyógyulni akarsz-e, vagy csak hallgatni ezt-azt betegségekről, gyógyulásról? Nézelődni, egymással találkozni akarsz? Ez is kedves és hasznos dolog, csak nem üdvözít. Márpedig Jézus Krisztus alapjában akarja megoldani az életünket. Idéztük többször Péter leveléből, hogy Ő azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen, és ott a vele helyreállt közösségben gyógyul azután meg életünknek sok betegsége.
Mit vihetünk magunkkal ebből a történetből?
Egy bizonyos Juh-kapuról olvastunk itt. Aki észak felől érkezett Jeruzsálembe, annak ezen a Juh-kapun át lehetett belépnie a szent városba. De ha nem ment be, hanem egy kicsit elment a falak mellett, akkor talált ott egy forrást. Hamar rájöttek, hogy gyógyhatású vize van ennek a forrásnak. Csak az volt a gond vele, hogy időszaki forrás volt, nem jött belőle folyamatosan víz. Néha sokáig kellett várni, hogy jöjjön. Ezért építettek oda egy medencét, amibe felfogták a gyógyvizet. S mivel sokáig kellett várni, hogy ne a tűző napon szenvedjenek a betegek, körbevették négy tornáccal a medencét. Aztán kicsinek bizonyult egy, építettek odébb egy másikat is, és a kettőt összekötötték még egy ilyen tornáccal, ezért volt öt tornáca. Amikor nem olyan régen kiásták, pontosan olyannak találták, ahogy itt a Bibliában le van írva. Többnyire ízületi bántalmaktól szenvedő betegek mentek oda, de olvastuk, hogy mindenféle egyéb nyomorúsággal is mentek, abban a reménységben, hogy hátha segíteni fog.
Ez önmagában már beszédes kép. Ott van a fényes nagyváros, és mellette a falakon kívül nyomorultak és nyomorékok sokasága. A templom közvetlen közelében van a Betesda, reménykedő vagy egyre kevésbé reménykedő betegeknek a sóvárgó szüksége. Ezzel a képpel sokféle változatban találkozhatunk. A nagyvárosok fényei mellett ott van mindig az árnyék is. Ez a világ hihetetlen technikai haladást mutat fel az utóbbi időben, ugyanakkor naponta ezrek halnak éhen, és nem tudjuk megoldani. A civilizáció rohamosan fejlődik úgy, hogy azt sokan már nem is fejlődésnek tekintik, de az írástudatlanok száma szintén rohamosan nő, noha mindent igyekszünk megtenni ellene. Csodálatos palotákat, lakóparkokat építenek, amelyek között ott vannak az elfekvők és elvonók a maguk sűrű levegőjével és sűrű ágyaival. Jeruzsálem mellett a Betesdák.
A Betesda szó azt jelenti: irgalmasság háza. Van-e vajon irgalmasság Betesdában? Ezek a betegek, segítségre szorulók talán megértőbbek, mint az egészségesek, és jobban segítik egymást. Kiderül: nem. Ott is az ököljog érvényesül. Aki erősebb, vagy akinek van pénze megfizetni egy segítőt, az jut be előbb a medencébe. Emiatt panaszkodik itt ez az ember is. Aki erre nem képes, az évekig ott aszalódhat a partján.
Ma is nyüzsögnek ám sánták, vakok, asztmások és mindenféle nyomorúságban szenvedő emberek, akik a szó átvitt értelmében is ilyen betegek. Egyre több sánta ember él körülöttünk, akik nem tudnak egyenesen beszélni. Akik nem tudnak már egyenesen gondolkozni sem. Akik sokszor valami rosszban sántikálnak, és miközben beszélnek, ki kellene találni, hogy most mire gondolnak, vagy mi a szándékuk. Meg akik kétfelé sántikálnak. Képtelenek egyértelmű igeneket és egyértelmű nemeket mondani.
És körülvesznek minket a vakok — talán mi is közéjük tartozunk —, akik nincsenek tekintettel másokra. Akik nem veszik észre a másikat. Keresztülnéznek rajta, és ezért mennek neki. Ezért is van olyan sok összeütközés a társadalomban. — És az asztmások. Sokszor szoktuk használni ezt a hasonlatot: az imádkozás a hívő életében olyan, mint a lélegzés. Olyan kevesen tudják, hogy mire való valójában az imádkozás, és kevesen használják arra. — És ó, de sokan vannak, akiket láthatatlan kötelékek kötnek hozzá ahhoz az ágyhoz, hordágyhoz, amivel szinte már összenőttek, egy-egy bűnhöz, szenvedélyhez, családi örökséghez, amitől nem tudnak szabadulni.
Nem kell nekünk messzire menni, itt a gyülekezetben és a templomban is vannak ilyenek. Hányan vannak, akik évtizedeken át, akár harminc vagy harmincnyolc évig ott ülnek a szószék alatt, és maradnak ugyanolyan betegek és nyomorultak lelkileg, amilyenek voltak.
És nem ugyanezt tapasztaljuk-e otthon? Egyre szebb otthonokba lehet járni. Szépen, komfortosan berendezett, gépesített otthonaink vannak, és olyan feszültséget érez az ember sokszor már belépéskor, hogy ha nyílt lángot használna, robbanna a feszültség. Megvan minden bőven, már a második vagy harmadik televízió, mindig a korszerűbb, már a második feleség vagy férj, már a nem tudom hányadik számítógép, mert haladni kell a korral, de a bűnök, a jellemző rossz szokások, a rossz beidegződések ugyanolyanok maradtak, mint évekkel, évtizedekkel azelőtt. Ezeket viszik magukkal emberek egyik kapcsolatból a másikba, és átadja egyik nemzedék a másiknak, nem is gondolva, hogy ettől szabadulni lehetne és kellene, és nem tudva arról, hogy ki tudna ebből szabadulást adni.
Jézus így áll meg mellettünk, mai betegek mellett, és kérdezi: akarsz-e meggyó-gyulni, vagy óhajtasz ragaszkodni továbbra is azokhoz a nyomorúságokhoz, amikben szenvedsz? Mert ábrándozni, elmélkedni, vá-gyakozni kevés. Abból nem lesz gyógyulás és szabadulás. El kell dönteni, akarni kell, és engedni, hogy Ő meggyógyítson.
Mi van a szívünkben? Vajon ott is nem így van egymás mellett Jeruzsálem és Betesda? Valami fény és árnyék. Kétségtelenül van fény is sok ember szívében. Vannak értékek, erények, teljesítmények, amiknek örülni lehet. És ezek mellett közvetlenül ott van egy csomó képmutatás, erőtlenség, szeretetlenség, tehetetlenség, amit próbálunk ellensúlyozni nagyhangúsággal vagy kegyeskedéssel, ki-ki vérmérséklete és szokásai szerint. Olyan kevés szív van tele azzal a szeretettel, amiről Pál apostol azt írja: „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe.” (Róm 5,5)
Így áll meg itt, e mellett a beteg mellett a falon kívül a nyomorultak között Jézus, és megszólítja ezt az embert: „Akarsz-e meggyógyulni?” Egészen bizonyos, hogy meglepődhetett, mert nem ismerte Jézust, és nem volt szokás, hogy valaki megálljon a betegek mellett és beszélgetni kezdjen velük. Jézus azonban ismerte őt, mindent tudott róla. Úgy szólítja meg, mintha régi ismerősök lennének.
Az nem baj, ha mi még nem ismerjük Jézust, az a fontos, hogy Ő már ismer minket, mindent tud rólunk. Ismeri a gyermekkorunkat, a szomorúságunk okait, fájdalmainkat, sebeinket, titkainkat, vágyainkat, terveinket és a bűneinket is.
Miért kérdezi tőle, hogy akarsz-e meggyógyulni? Hiszen minden beteg meg akar gyógyulni, nem? Ennek a betegnek a válaszából mintha más derülne ki. Jézus hallani akarja tőle, hogy ő igenis meg akar gyógyulni. Miért? Mert aki ezt kimondja: akarok, az egyrészt elismerte, hogy beteg, másrészt elismerte, hogy magán nem tud segíteni, ez harmincnyolc év alatt kiderült, elismerte, hogy más sem tudott segíteni, ez is kiderült ilyen hosszú idő alatt.
És végül, ha ezt valaki határozottan kimondja Jézusnak, abban a szívben már egy pici bizalom biztos, hogy van Jézus iránt. Miért mondaná neki, ha nem azért, mert esetleg tőle vár gyógyulást? Nem baj, ha ott van ez az „esetleg” mellette. Akármilyen kicsi az a hit, Ő arra a hitre néz, és nem a nagy hitetlenségre, ami ott van mellette. Ez múlhatatlanul szükséges ahhoz, hogy valakinek az élete megváltozzék. Aki nyomorúságban vergődőkkel foglalkozik, aki szenvedélybetegeken próbál segíteni, az újra és újra tapasztalja, hogy amíg valaki ki nem mondja egyértelműen, hogy beteg vagyok, alkoholista vagyok, parázna vagyok, addig nem lehet neki hirdetni az evangéliumot, nem lehet kisegíteni onnan. Amíg sumákol, mesél, mindenféle magyarázatot mond, addig nem lehet segíteni.
Akarsz-e meggyógyulni? Az első: akarok, mert beteg vagyok. A második: akarok, mert nem tudok magamon segíteni. Megpróbáltam mindent, tehetetlen vagyok. Ez esetben kiderült, hogy mások sem tudnak rajtam segíteni. Nem is kísérletezem tovább, harmincnyolc év után hova kísérleteznék? Rólad mindenfélét mondanak, Úr Jézus. Te esetleg tudnál segíteni? Még egy ilyen nyomorulton is? Még ezen a bajon is? Még akkor is, ha nem tudom megfizetni? Még akkor is, ha nincs elég hitem? Aki már belebocsátkozik ebbe a párbeszédbe Jézussal, akármilyen formában is, akár egy egyszerű imádság, vagy valakivel való beszélgetés során, abban már megmozdul a bizalom. És Jézus a legkisebb belé vetett bizalmat és hitet is komolyan veszi. Utána bármi jó megtörténhet.
Nos, ezért akarja hallani tőle ezt: akarok. De nem hallja. Nem mondja a beteg. Mellébeszél. Azt mondja: itt nem az a kérdés, Uram, hogy mit akarok, hanem nincs emberem, aki bevigyen a gyógyvizes medencébe. Itt ez a probléma. Mert ugye a beteg a gyógyvízben gyógyul. Ez az egyetlen lehetőség, ami neki eszébe jut. S vajon ő mitől gyógyult meg? A gyógyvíztől? Nem került be a medencébe, Jézus sem vitte be. Akkor mitől gyógyult meg? Jézus szavától. Az Ő igéjétől. Jézus az Ő igéjével gyógyít ma is minden lelki nyomorúságot is. Ne mi szabjuk már meg neki, hogy mit csináljon, hogy meggyógyíthasson minket. Majd ha oda beviszel, akkor esetleg… Neki sokkal több, számtalan megoldási lehetősége van. Bízzuk ezt nyugodtan Őreá. Azt kell komolyan venni, amit mond.
Itt időzzünk még egy kicsit. Nem jön ki belőle az: akarok. Spekulál, ötletei vannak, javaslatokat tesz, meg panaszkodik. Gondoljunk egy másik jelenetre, ahol Jézus szintén kérdést intéz egy gyógyíthatatlan beteghez, Bartimeushoz. Amikor Bartimeus meghallotta, hogy Jézus arra jön, elkezdett kiabálni: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Ő vak volt. Csitították, el akarták hallgattatni. Annál jobban kiabált. Úgy volt vele, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!”
Jézus mondta: hívják oda. Jellemző, hogy ledobta magáról a felsőruháját, hogy minél könnyebben és gyorsabban odajuthasson. Kérdezi tőle Jézus: Mit akarsz, hogy tegyek veled? Nem kezd spekulálni, kapásból mondja a választ: Uram, hogy lássak! Nem azt kéri tőle, ha te Isten Fia vagy, adj egy kicsivel több adományt nekem, mint amit ezek a keményszívű járókelők adnak. Nem egy kicsit komfortosabb vakságot kér, hanem a látását kéri. Isten Fiától isteni ajándékot. Azonnal tudta, hogy mit kér, mert tudta, kitől kéri.
Ez a harmincnyolc éve beteg ezt nem tudta. Ő már nem is remélte talán, hogy meggyógyulhat. Nem ismerte még Jézust sem, hogy ezt kérte volna.
Mi már valamennyire ismerjük. Ha máskor nem, ezekben a napokban sok mindent hallottunk róla, és az Úr Jézus ezt a határozott, eltökélt kérést és akarást várja tőlünk: Nagy baj van. Nem tudok segíteni, más sem tud segíteni. De nem mondok le arról, hogy segíteni lehet rajtam. Ő biztos, hogy tud, akkor most tőle várom ezt.
Fontos, hogy ne mondjunk le arról, hogy Ő tud rajtunk segíteni, akármilyen lelki vagy egyéb gubancba került az életünk, az Ő igéjével ugyanúgy tud segíteni, mint ahogy itt ezen a betegen segített.
Majd hallani fogunk egy szép éneket, amelyikben elhangzik ez a bizonyságtétel:

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis Ő.
Itt áll, és türelmesen vár még,
mit késel? Nincs már sok idő.
Ó, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd!
Váltságát tedd a magadévá,
Hidd: ez számodra is elég.

Ehhez kellene bátorságot vennünk, és akkor beállna a gyógyulás.
Egy héten át eljöttetek ide, ami sok időt vett igénybe, ami áldozatot jelentett. Otthon maradt a munka. Elmaradt sok minden, nem is tudják némelyek, hogy fogják behozni. S vajon mi haszna lesz ennek? Egészen bizonyos vagyok abban, hogy lesznek olyanok, akik azt mondják: mindent megért nekem. Az, hogy végre kiszolgáltattam magamat az áldott Orvosnak, és meggyógyult az életem.
Vajon nem lesznek-e olyanok is, akik szintén elmondhatnák ezt, mivel azonban nem akarnak meggyógyulni, mivel nem nevezik néven a nyomorúságukat, a bűneiket, a bajaikat, és legalább egy kicsi bizalommal nem a szabadító Jézushoz fordulnak, marad minden a régiben.
Ez nem úgy szokott lenni, hogy pont olyan marad, mint volt, hanem rosszabb lesz. Az ítéletünk is nagyobb lesz. Mert amelyik szolga tudta, hogy mit kellett volna tennie, és nem tette, az többel büntettetik meg, mint amelyik nem tudta. Isten nekünk nagyon sok mindent tudomásunkra hozott ezen a héten.
Bár engednénk az Ő parancsainak és hí-vásának, mert akkor elkezdődne a gyógyulás. Akarod-e, hogy meggyógyítsa a szívedet? Azt a kemény szívet, amelyik olyan nehezen tud megbocsátani. S ha állítólag megbocsátott, akkor újra és újra felemlegeti. Azt a kemény szívet, amelyikről visszapattant már olyan sokszor Istennek sok drága, igaz igéje. Azt az önző és irgalmatlan szívet. Azt az érzéketlen szívet, amelyikkel nem tudod belegondolni magadat mások helyzetébe. És akarod-e, hogy Isten ne reparálgassa ezt, mert nem ez a szokása, hanem új szívet ígér. „Elveszem a kőszívet a testetekből és adok nektek új szívet, és az én Lelkemet adom belétek — ezt mondja a mindenható Isten.” Akarjuk-e ezt? Erre akár most sor kerülhet.
És akarjuk-e, hogy kigyógyítson a beszédhibáinkból? Abból, hogy kényszerű mó-don oly sokat beszélünk önmagunkról. Elbeszéljük hőstetteinket sokféle változatban, a végén már magunk sem tudjuk, melyik volt az igazi, vagy egyáltalán megtörtént-e, amit újra és újra el szoktunk mesélni. Kigyógyít abból a hibánkból, hogy szívesen mondunk rosszat másokról. Ez a legolcsóbb időtöltés. Összejön a társaság vagy a család. Ki nincs ott? Tárgyaljuk ki a hibáit. Ki mit hallott ró-la? Volt-e már egyszer is bátorságunk ahhoz, hogy szeretettel leállítsuk az ilyen mocskolódást? A Biblia súlyos bűnnek tartja ezt, és súlyos ítéletet helyez kilátásba.
Kigyógyít felelőtlen fecsegésünkből. Nem kell mindent elmondani, amit tudunk. Mit kell elmondani? Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építéshez, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. (Ef 4,29) Ez van a Bibliában. Ezt kell elmondani. Ami hasznos, ami építi a másikat, és amit szükséges most elmondanom az ő érdekében. Nem azért, mert nekem beszélhetnékem van. Semmi mást. Isten meg tudja gyógyítani a beszédünket is.
Ki tud gyógyítani sokféle elvakultságból. Sokszor valóban nem vesszük észre egymást, keresztülnézünk egymáson. Szemgyógyító írral megkeni a szemünket, hogy lássunk.
Meg tud gyógyítani a tisztátalan fantáziálásból, a pénz szerelméből, még akkor is, ha kicsiben jelentkezik, vagy valami más tisztátalan szerelemből. Ki tud gyógyítani a magányosságból, mert ennek te is oka vagy, nemcsak a többiek, akik nem törődnek veled elég nagy szeretettel. Ki tud gyógyítani félelmeinkből, mindenféle aggodalmaskodásunkból, ami mögött közönséges hitetlenség van. Nem látjuk Jézust olyan nagynak, mint amekkora, és nem merjük reá bízni magunkat.
Kigyógyít az ítélkezésünkből, és ki tud gyógyítani akármilyen szenvedélyből, mert Ő — mint láttuk — Szabadító is, és Ő a szabadítás munkáját végzi el az életünkben.
Az a helyzet, hogy néha okosabbak akarunk lenni, mint Jézus. Úgy, mint ez a beteg is, mert elmagyarázza Jézusnak, hogy itt nem arról van szó, hogy ki mit akar, hanem nincs emberem, hogy bevigyen a tóba, mert ott lehetne meggyógyulni. Nem ismeri azt, amit a kapernaumi százados, hogy nem kell itt menni sehova, Uram, csak szólj egy szót, s meggyógyul a te szolgád. Ilyen hittel is megajándékozhat minket, hogy az Ő gyógyító szavát kérjük akár a magunk, akár mások nyavalyáira.
Ezt mondja tehát Jézus, és ez a gyógyí-tó szó: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Gondoljunk bele, hogy ez az ember harmincnyolc év óta nem állt a lábán. Hogy mondhat ilyet neki Jézus, kelj fel? Ha nem tudnánk, hogy Ő mondja, még arra gondolnánk, hogy gúnyolódik. Kelj fel, vedd az ágyat és járj! Ezt egyáltalán nem volt könnyű komolyan venni. De ő felkelt, és meg tudott állni a lábán. Mert akinek Jézus gyógyító igét mond, annak a hitet is megadja hozzá, hogy komolyan vegye azt, és az az ige hasson az életében. De azért lábra állni mégis csak neki kellett. Nem ott az ágyon elmélkedett tovább, hogy most komolyan vegyem, ne vegyem? Igazat mond, nem mond? Nekem mondta ezt, vagy valaki másnak, vagy általában? Nem. Ha egyszer Ő azt mondta: kelj fel! — megpróbálja, és megy. Itt már Jézus isteni teremtő hatalma érvényesül. Ha Ő mondja, akkor az is valóság lesz, ami emberileg képtelenségnek tűnik.
Ő ma is sokaknak mond ilyeneket: tedd le a poharat. Neked mostantól szabad nem innod. Vagy akármilyen más szenvedélyre is gondolhatnánk. Neked szabad most szívből megbocsátanod. És ha ezentúl eszedbe jut is, hálát adhatsz Istennek, hogy ugyanúgy meg tudtál bocsátani, mint ahogy Ő megbocsátott neked. Itt akad el sokszor a gyógyulás az életünkben. Elkezdünk elmélkedni. Elhangzott Jézus világos parancsa, mit kell itt most nekem tennem — ez félreérthetetlen volt, hogy az neki szólt, világos parancs volt. Akkor elkezdünk gondolkozni: mit szólnak hozzá? Hátha mégsem sikerül? — és maradunk a hordágyunkon.
Jézus azt mondja: kelj fel! Egy kis mozdulatot vár ettől az embertől. Az egészet Ő intézi el, Ő teremti újjá azt a nyomorék embert, de egy kis mozdulatot neki kellett megtennie.
Ezen az utolsó estén ezt szeretném hirdetni nektek. Egy kicsi mozdulatot vár mindannyiunktól a mi Urunk, hogy aztán Ő nagy csodákat cselekedhessen az életünkben. Talán csak a fejünket kellene egy kicsit lehajtani. Nem kell azt olyan gőgösen, magasan hordani. Vagy néha szemet kellene hunynunk dolgokon. Nem kell mindent szóvá tenni. Vagy éppen hogy ki kellene nyitnunk a szemünket, és végre észrevenni azokat, akiket reánk bízott, akikkel egy fedél alatt élünk. Észrevenni például: a gyerekeink megnőttek, s ne tekintsük kicsinek őket. Észrevenni, hogy az öregjeink napról-napra gyengülnek, és a gyengeségeikkel együtt elfogadni és szeretni őket.
Kelj fel! Lehet, hogy ezt szó szerint kellene vennünk, és minden reggel egy kicsit korábban felkelni, elővenni az Ő igéjét, imádsággal indulni a napra. Egészen mások lennének a napjaink. Felkelni vasárnap reggel is. Jönni a gyülekezetbe és dicsérni Őt a hívekkel együtt, és hallgatni az Ő igéjét.
Isten eget-földet megmozgatott azért, hogy az életünk meggyógyulhasson. Angyalok szálltak seregestől menny és föld között karácsonykor, nagypénteken és húsvétkor is. Elsötétült a nap, belerendült a föld, megnyíltak a sírok, amikor az Úr Jézus meghalt a kereszten. Tőlünk csak egy kicsi mozdulatot vár. Készek vagyunk-e ma megkérdezni Őt: Uram, mi ez, amit most nekem kell megtennem? Akarom, hogy te meg végezd el mindazt az életemben, amit te most akarsz.
Jellemző és szívet melegítő az, hogy azt, amin odavitték ezt a beteget, ő viszi haza a vállán. Addig ő is teher volt, akit vinni kellett, most pedig teherhordóvá válik. Addig el kellett hordozni őt, most meg ő kezdi hordozni másoknak a terhét. Egy ideig a család hordoz minket mint terhet, amíg a sok bűnből ki nem szabadulunk, aztán egyszerre mi válunk teherhordóvá. Vagy egy gyülekezet hordoz imádságban, aztán mi is beállunk az imádkozó teherhordók közé, és Isten csodáit tapasztalhatjuk.
Ez az ember azt mondta: minden baj oka, hogy nincs emberem. Legyen áldott Isten, hogy nekünk van emberünk. Ma este az a Krisztus áll itt meg mellettünk, akiről Pilátus azt mondta: Íme, az ember. És Ő kérdezi tőlünk: Akarsz-e meggyógyulni? Ha Ő meggyógyít minket, akkor minket állít majd oda mások mellé, hogy legyünk sokaknak az embere.
Akarsz-e meggyógyulni?

Jézus az utcán találkozott Mártával, aki elément, és ott mondott ennek a gyászoló asszonynak fontosat az élet lényegéről. Mi az élet? Erről sokféle meghatározást mondtak már a történelem során. Egy jellemzőt hadd idézzek. A XX. század egyik legjelentősebb filozófusa, Martin Heidegger írja: az emberi élet nem más, mint halálra szánt lét.
Jézus valami mást nevez itt életnek. Éppen a két meghatározás közti különbség az, ami nagy örömhír lehet számunkra, és amiben rejlik az az ajándék, amit Isten kínál.
A pszichológusok az utóbbi időben többféle megfogalmazásban írnak arról, hogy sok ember elveszíti a középpontját, a közepét. Érdekes megfogalmazás ez. Érdemes elgondolkozni rajta, hogy sokan elveszítik a közepüket, az életük tartalmát. Azt a belső mű-helyt, ahonnan kiindulhat sok minden. Ezzel együtt az életük értelmét is. Miközben egyre többet tudunk az életről, egyre kevésbé tudunk élni.
Ezért fontos, hogy Isten Szentlelkének segítségét kérjük: tegye Ő ma mindannyiunk számára világossá, mit tanít a mi megváltó Urunk Jézus az életről?
Mi az élet? Kiderül, hogy már a kérdésünk is rossz, mert csak ezen a kategórián belül tudunk gondolkozni, hogy valami fogalmi meghatározást adjunk. Jézus azt mondja: ki az élet? Az élet egy személy. Ő maga az élet. „Én vagyok a feltámadás és az élet…” — mondja itt Mártának. És aki hisz Őbenne, abba beleárad ez az isteni élet. A hitünk az a csatorna, amin keresztül Jézus maga és az Ő isteni élete belénk áradhat. Enélkül lehetünk akármilyen gazdagok szellemiekben, anyagiakban, nincs életünk. Halál fiai vagyunk.
Ha vele valaki kapcsolatba kerül, és az összeköttetésen át az Ő élete belénk árad, akkor viszont a biológiai halált is túléljük. Az nem zavarja meg ezt az életet, mert efelett nincs hatalma. „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” Mit jelent ez?
Nézzük meg először röviden, mikor mondta ezt Jézus Mártának, milyen állapotában, aztán sokkal részletesebben azt, mit ért Ő életen, és végül: miért a hitét kéri szá-mon, hogy hiszed-e ezt? Kérdezhetné azt is: érted-e ezt?
1. Mikor mondta ezt Jézus Mártának? Akkor, amikor elesett állapotban volt. Egészen hirtelen, váratlanul meghalt a család egyetlen férfi tagja. Három testvér élt együtt: Mária, Márta és Lázár. Lázár beteg lett, és rövid idő alatt elvitte egy súlyos betegség. Ez nagy veszteség volt nekik, és friss volt még a seb, hiszen mindössze négy napja temették el.
Ráadásul csalódás is érte őket, mert üzentek Jézusnak, amikor beteg lett, hogy jöjjön, de nem jött idejében, elkésett, és nem értették, miért. Most jön, de már nem lehet segíteni. Nem véletlen, hogy Mártából azonnal ez a keserűség fakadt ki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Van ebben egy kis szemrehányás, vád is, de mindenképpen az a keserűség, hogy ha valaki tudott volna segíteni, az te lettél volna, de most még rád sem számíthattunk. Mi lehet ennek az oka? Aztán érzi, hogy majdnem kemény volt, és enyhítésül hozzáteszi: de tudom, hogy akármit kérsz az Istentől, megadja neked. Tudom, hogy legközelebb te vagy az Istenhez, s ha mondhatsz valamit az érdekünkben… Ezt most már teljesen reád bízom, mert segíteni úgysem lehet.
Jézus vigasztalja Mártát: „feltámad a testvéred”. Márta így felel: „tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Ezt a hittanórán tanulták az akkori gyerekek. Ő itt felmondja a leckét. Jézus azt mondja: nem erről van szó. Ez igaz, amit mondtál, de most másfajta életre és feltámadásra gondoltam. Itt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, és aki velem összeköttetésbe kerül, az él. Az él igazán ez alatt a néhány évtized alatt is, és az, hogyha meghal is, él. Az kap olyan életet, ami túléli a halálát. E felett az élet felett nincs hatalma a biológiai halálnak. Erre kérdezi: Hiszed-e ezt?
2. Mit ért Jézus életen? Miért hangsúlyozza, hogy ezt kell hinnie annak, aki tőle akar segítséget kérni, mert ez a hit fog közvetíteni neki valamit?
Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez és csak ez a keresztyén hit. Egyedül ez az üdvözítő hit: a feltámadott Jézus Krisztussal való összeköttetés. Az üdvözítő hit a Biblia tanítása szerint nem hittételek igaznak tartása csupán, hanem kapcsolat egy élő személlyel, mégpedig egy pontosan meghatározott és senki mással nem helyettesíthető élő személlyel, Jézus Krisztussal. Ez a hit közvetít nekünk üdvösséget. Azért fontos ezt tudnunk, mert sokféle hit létezik a világon. Ha valaki azt mondja: hiszek, ezzel még semmit nem mondott. Meg kell kérdezni, mit hiszel, vagy még inkább: kiben hiszel? És akkor lehet azt minősíteni.
A Biblia azt tanítja, hogy egyedül a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit, vagyis a vele való személyes összeköttetés közvetíti nekünk az üdvösséget és Isten minden áldását.
A Cselekedetek könyvében olvassuk, az egyik apostol igehirdetésében ezt a kategorikus mondatot: „… és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által megtartatnánk (üdvözülhetnénk), csak Jézus Krisztus” (4,12) Ez arra épül, amit Jézus is kategorikusan mondott: „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” De Őáltala van menetelük az Atyához azoknak, akik hisznek benne, akárhonnan érkeztek is. (Jn 14,6)
Amikor egy öngyilkosjelölt kétségbeesetten kérdezi Pál apostoltól, mit tegyek, hogy üdvözüljek, akkor ő így felel: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” (Ap Csel 16,31) Ez az egyetlen módja. Egyedül Jézus tudja nekünk az üdvösséget és Isten országának minden kincsét közvetíteni, és egyedül a vele való összeköttetésben, a benne való hit által kaphatjuk ezeket.
Miért egyedül csak Ő? Mert láttuk tegnap, hogy egyedül csak Ő halt meg helyettünk a kereszten, és egyedül csak az Ő helyettes elégtételét fogadta el és fogadja el Isten érvényes elégtételnek. Nincs más. Ezt senki nem csinálhatja utána, következésképpen Ő az a kizárólagos személy, aki nekünk mindent visszaad, amit elveszítettünk, amikor Istent otthagytuk.
Egyszer már részletesen foglalkoztunk ezzel, de nem árt átismételni, hogy az Újszövetség eredeti szövegében két különböző szó van az élet kifejezésére. Más-mást jelent ez a két szó. Az egyik, amit sokféle változatban ismerünk, a biosz. Ez inkább mennyiségi kifejezés. Az élet kereteit jelöli. Az élelem, ruházat, lakás, közösség — tulajdonképpen az egész kultúra és civilizáció is ez alá a címszó alá írható. Az anyagi javakat is jelenti, sokszor úgy is fordítja a Biblia. A biosz azokat a feltételeket jelöli, amelyek kellenek ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy létezzünk.
Ezekkel a javakkal azonban sokféleképpen lehet élni. Vannak emberek, akik ha kevés van nekik ezekből, mindig zúgolódnak, elégedetlenek és irigyek. Vagy erőszakos módon kipótolják. Vannak, akiknek ugyanannyijuk van, és elégedettek, hálásak, sőt megosztják még másokkal is. Miből adódik ez a különbség? A biosz mennyisége ugyanannyi, de egészen másként élnek vele. Azt a lelkületet, azt a gondolkozásmódot, ahogyan valaki a bioszával él, azt fejezi ki a má-sik, a minőséget jelző szó, a dzóé görög szó. Biosza az állatnak is van. Az a célja, hogy megtömje a hasát, ne legyen se túl meleg, se túl hideg neki, s időnként párosodhasson. Ezzel kielégült.
Isten az embert minőségi életre teremtette. Az embernek ezenkívül még az elveszített életet, a vele való kapcsolatot is vissza akarja ajándékozni, mert akkor fogunk tudni jól élni az anyagi és egyéb lehetőségeinkkel is, akármennyi az.
Pál apostol, akinek szoros kapcsolata volt Krisztussal, azt írja a börtönből a Filippi gyülekezetnek: Köszönöm a szeretetcsomagot, amit küldtetek. Most egy ideig bővölködni fogok, aztán nyilván majd megint szűkölködni. De nekem majdnem mindegy, mert én megtanultam bővölködni is, szűkölködni is. Ismerős vagyok a jóllakással és az éhezéssel is. Minden körülmények között elégedett vagyok, mert mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Be van ágyazva az élete a Krisztussal való közösségbe, és örül annak, ha nem kell szű-kölködnie, de nem esik kétségbe, ha mégis kell. Viszont nem bízza el magát, ha hirtelen bőségbe jut. Azzal is ugyanolyan fegyelem alatt és ugyanazzal a lelkülettel él, mint amikor kevés van valamiből. Ez az, amikor már megjelent az élet, ez a minőségi élet, a dzóé valakinek a bioszában.
A két fogalom közti különbséget jól lehet szemlélni két Ady verssel. Az egyik: A grófi szérűn. Kigyullad a grófnak az érett gabonája, és a korgó gyomrú magyar parasztnak fáj ez, akkor is, ha nem az övé. Szomorúan nézi, hogy „fut, reszket a riadt mezőn az égő élet heve”, hiába mondják neki:

„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha…
(…)
Élethez, szemhez nincs közöd…

Az élet ebben a versben a szemet, a gabonaszemet, a gabonát, a kenyeret jelöli. Azt, amire feltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy valahogy életben maradjunk. Kalács ritkán van, néha a szalonna is elmarad a kenyér mellől, néha csak kenyér és uborka az ebédjük az embereknek, de a kenyér fontos. Az kell a létezéshez.
Van egy másik verse, amelyikben az élet szót az előbb említett másik értelmében használja. Az Élet helyett órák című verse ez, ahol leírja, milyen sok szerelmi élményben volt része, és várná, hogy eljönne végre az igazi, ami után nem marad szomjas az ember. Ami kitölti, kielégíti, ami maga az élet lenne. Erre vár, de ez nem jött el. Így fejezi be:

Most itt állok, akaratlan, dermedtje
Ezer hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rámszórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák,
S az Élet helyett nem jöttek, csak órák.

Várja az életet jelentő nagy élményt, és az elmarad. Jönnek élményecskék, jönnek órák, pásztorórák is, de az órák nem állnak össze életté, hanem az órákban jelenhetne meg az élet. A bioszban jelenhet meg a dzóé, de a bioszt növelhetjük, ameddig akarjuk, milliomos is lehet valaki, attól még nem biztos, hogy boldog, és biztos, hogy nincs még olyan élete, ami örök élet, ami túléli a halálát. Mert az, hogy milliomos, mennyiségi fogalom, az hogy isteni élet, minőségi megjelölés. Ezt veszítettük el, amikor Istent otthagytuk, és Jézus Krisztus azért jött utánunk, az Isten Fia azért lett emberré, hogy elhozza nekünk ezt az életet. Aki Őbenne hisz, az kerül vele összeköttetésbe. A hit csatornáján belénk áradhat az isteni élet. Efelett nincs hatalma a biológiai halálnak. A biológiai halálunk a bioszunkat pusztítja el, a dzóé felett azonban nincs hatalma.
A hit által bennem élő Krisztus nem fog elpusztulni, amikor engem eltemetnek. A bennem élő Krisztus túléli a bioszomat. Ezzel akar megajándékozni minket, vagyis önmagával akar megajándékozni minket. Ezért mondja itt: „Én vagyok az élet”… Ne elmélkedjünk azon, hogy mi lesz az utolsó napon. A halottak feltámadnak, Istennek van erre vonatkozó ígérete. De nem mindegy, mire támadnak fel! Az most dől el. Ha te most hiszel énbennem, tied az az élet, amit nem lehet elveszíteni. Tied az örök élet, és akkor az örök életre fogsz feltámadni. Ha most nem hiszel bennem, akkor az örök kárhozatra fogsz feltámadni, és a meghalásod után már változtatni nem lehet. Odaát nincs változtatási lehetőség. Ezért itt higgyél énbennem. Én vagyok a feltámadás és az élet — mondja Jézus.
Ha itt a tiéd lesz ez az élet, Márta, másként fogod elfogadni Lázárnak az elvesztését. Másként éled át az élet terheit, csapásait, veszteségeit, örömeit, sikereit, mindent, mert megjelenik a te bioszodban, a te puszta létedben Krisztus. Újra kapcsolatba kerülsz az élő Istennel.
Hadd említsem meg Jézusnak két példá-zatát, amikben szemléletesen mutatja be ezt.
Az egyik a szőlőtő példázata: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magá-tól, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszá-rad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,4-6)
Ha egy szőlővesszőt már levágtak, és az ott hever a földön, az már nem fog teremni soha az életben többet. Ha pedig rajta marad a tőkén, akármilyen kis nyiszlett vessző, csodálatos szőlőfürtök jelennek meg rajta. Nem ő produkálja magában ott sem, (akkor tudna ott is produkálni, amikor levágják,) hanem a gyökér meg a tőke együtt közreműködik abban, hogy ízt, zamatot, színt, nedvességet, mindent oda felnyomjanak, és tudjon teremni.
Azt mondja Jézus: ugyanígy van a ti velem való közösségetek. Egymagatokban, úgy, ahogy megszülettetek, eldobott szőlővessző vagytok. Előbb-utóbb kiszárad és a tűzre vetik. A kárhozat tüzébe. Ha azonban szoros közösség, ha szerves közösség alakul ki köztetek és köztem, akkor olyan gyümölcsöket fogtok teremni, ami rám, a tőkére jellemző. Jézusra jellemző tulajdonságok jelennek meg az ilyen emberben.
Ez az, amit nem szabad és nem is lehet összetévesztenünk semmivel. Mindig szomorúan hallom, amikor emberek azt hiszik, ez azonos azzal, hogy ő vallásos, templomba jár, szülei is azok voltak, egyházi tisztséget viseltek, vagy jó érzésű ember… Ez nem azonos azzal. Jézus azt kérdezi itt: hiszel-e énbennem? Hiszed-e azt, hogy én vagyok az élet, és össze van-e kötve már a te bioszod az én életemmel? Ezt meg lehet állapítani, mert akkor ott vannak a gyümölcsök. Meg ott vannak az életjelek. Ha pedig nincsenek ott, ne hitessétek el magatokkal, hogy nektek van üdvösségetek.
Nem az a nagy tragédia, ha valakinek nincs, hanem az, ha nem látja, hogy nincs, és nem kap ezen a lehetőségen, hogy Jézusból az élet árad belénk. Vagy ha elhiteti magával, hogy van, de nincs közössége Jézussal. Meg lehet különböztetni az élet illatát és a hullaszagot. Olyan sok vallásos, jó szándékú ember élete ilyen hullaszagú. Nincsenek jézusi gyümölcsök rajta. Hogy lennének, mikor nincs közössége Jézussal? Nem hiszi, hogy Ő az élet, ő meg rászorul arra, hogy az élettel kapcsolatba kerüljön, és sose volt olyan, hogy kinyújtotta volna a hit kezét: Uram, rád szorulok, nélküled semmit sem cselekedhetek, fogadj el engemet. Mihelyt ez bekövetkezik, beleárad a mennyei élet.
A másik példázat a tékozló fiúról szól (Lk 15). Ott ez a két szó különös hangsúllyal jön elő. Amikor a kisebbik fiú odaáll az apja elé, ezt mondja: „add ki nekem a vagyon rám eső részét”. Itt a biosz van. Add ide az én bioszomat. Megkapja, de az atyá-tól kapott bioszt az atyától távol, nélküle csak eltékozolni lehet. Ezt tesszük mi is. Kaptunk mindnyájan a mi Atyánktól egészséges testet, és módszeresen tesszük tönkre. Tesszük tönkre ezt a világot, pedig Isten azt mondta: műveljed és őrizzed azt. Nélküle azt, amit tőle kapunk, nem tudjuk megőrizni. Végül eljut a tékozló fiú arra a felismerésre, ha így marad minden, elpusztul. Akkor hazamegy. S az említett bűnvallása után mit mond az apja? „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,24)
Hogy halt volna meg? Élte világát. Ezért volt dühös a bátyja, amikor hazament, mert paráznákra költötte a te vagyonodat — mondja az apjának. Voltak haverok, nők, pénz, szórakozás — minden. Hogyhogy meghalt? Jézus éppen ezt akarja kifejezésre juttatni, hogy Ő mást ért életen és halálon. Az él, aki Ővele közösségben él, és akinek Ővele nincs közössége, az meghalt.
A tékozló fiú lelkileg abban a pillanatban meghalt, mihelyt becsukta maga mögött az atyai ház kapuját. Mihelyt visszalépett oda, és az apja visszafogadta, újra élt. Feltámadott, különösen, mivel azt mondta, hogy mint béres hadd legyek itthon. Tehát függeni akarok tőled. Te parancsolsz, én engedelmeskedem. Azt mondja az apja: feltámadt, újra életre virult. Ezt kell megértenünk, mert ott a dzóé szó szerepel.
Mi is így jártunk. Kikértük a magunkét a mi Atyánktól, és elmentünk tőle messzi földre. Itt eltékozoljuk, amit tőle kaptunk, és sokan nem veszik észre, hogy minden bajuk oka, hogy nem élnek. Nincs életük, mert nincsenek kapcsolatban az élet forrásával.
Szeretném megkérdezni: te élsz már, vagy még halott vagy? Akik innen kimennek majd az áldás után, azok között mennyi a halott, és hányan vannak már élők? Ez nem tréfa. Az ige azt mondja: „Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és akkor felragyog neked a Krisztus” (Ef 5,14). Mindezt ingyen lehet kapni. Kínálja szeretetből. Mi sokszor minden egyébbel kísérletezünk, ahelyett, hogy nyújtanánk a hitünk kezét, és azt mondanánk, mint a tékozló fiú: nélküled nem élet az élet, én élni szeretnék, ha adsz rá lehetőséget. Szeretnék neked engedelmeskedni. Akkor elkezdődhetne az élet valakinek a számára.
Hiába van valakinek gazdag biosza, mégsem lesz boldog e nélkül az igazi élet nélkül. De ha ezt a Krisztusban való életet megkapta, akármilyen nyomorúsága ellenére is boldog. Mondok egy példát erre.
Pál apostolnak szoros közössége volt Jé-zus Krisztussal, de a bioszában nagy hiány volt. Gyógyíthatatlan betegsége volt, ami megnehezítette a munkáját. Több nekifutásban könyörgött Istenhez, gyógyítsa meg őt. Olyan sokakat meggyógyított, van hatalma rá. Akkor Isten azt mondja: Többet ezért ne könyörögj, mert beteg maradsz. Ennek megvan az értelme és a célja. Így lesz egyértelmű az, ha így betegen is olyan nagy dolgok történnek általad, amik továbbra is majd történnek, akkor mindenki látja, hogy nem te produkáltad azokat, hanem Jézus. Mit mond erre Pál? Ezt: Így egészen más, Uram. Akkor nemcsak, hogy elfogadom ezt tőled, hanem még dicsekszem is azzal, hogy bizony, én erőtlen vagyok, és a hatalmas Krisztus munkálkodik általam. Egyedül Övé legyen a dicsőség.
A hiányos biosszal is teljes és boldog életet él valaki, ha van dzóéja, ha közösségben él Krisztussal. Ezért fontosabb ez mindennél. Ezért nem kezdi Jézus ott az utcán vigasztalgatni Mártát. Jézus a legfontosabbat mondja neki: Akkor fogsz te megvigasztalódni, ha hiszed, hogy én vagyok az élet. Akkor belédárad az élet, és akár visszakapjátok Lázárt, akár nem, boldog emberek lesztek. Nekünk is erre van szükségünk.
3. Végül röviden arról, hogy miért a hitére kérdez rá? Miért nem azt kérdezi: érted-e most már, mit mondtam neked? Vagy tapasztalod-e, hogy én vagyok az élet? Végképp nem kérdezi Jézus azt, amit a rajongó gyülekezetekben kérdeznek: mit érzel, amikor itt most beszélgetek veled, és az életet kínálom? Teljesen mindegy, hogy ki mit érez. Az a döntő, hogy ki mit hisz. Vagyis hogy igaznak tartja-e azt, amit Jézus mond, és amit neki mond, azt magára veszi-e?
A hitnek folytatása mindig az engedelmesség. A Biblia tele van erről szóló tanítással. A hit mindig egyben engedelmesség is. Ha elhiszem, amit Jézus mond, akkor elkezdem cselekedni. Ha Ő azt mondja: én vagyok az élet, akkor már nyújtom is a hitem kezét, és azt mondom: Uram, kérem szépen ezt az életet. Vagy legalább azt kérem tőle, mutasd meg, mi az akadálya annak, hogy igazán enyém legyen a te életed.
A hit az az érzékszervünk, amivel az élő Krisztust, az Ő valóságát érzékelhetjük, mint ahogyan az orrunkkal az illatokat. Hiába hallgatózik valaki egy nyári estén a virágos kertben, a fülével nem fogja az illatokat érzékelni. Egy Bach kantátát meg nem szagolgatni kell, azt hallani kell, mert az azon a csatornán érkezik be hozzánk. A Krisztus valósága a hitnek a csatornáján érkezik be.
Ezért nem értette Tamás, láttuk tegnap, hogy Jézus feltámadott. Azt nem az értelmével fogja fel az ember. Azt a hitével ragadhatta volna meg, miután tíz megbízható jó barátja állítja, hogy láttuk az Urat, örvendezzünk, vigadjunk, feltámadt a halálból. Erre Tamás azt mondja: nem. Nem fér be az én agyamba. S ami ide nem fér be, az nincs. De oda éppen úgy nem fér be, mint az orromba nem fér be a gyönyörű összhang, amit hallanom kell.
Hiszed-e ezt, amit a hiteddel foghatsz fel és vehetsz komolyan? Azt megragadod-e? Hogy a hit mennyire engedelmesség mindig, arra egyetlen mondatot hadd idézzek még: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36).
Eszerint Isten nem akkor haragszik meg ránk, ha nem hiszünk neki vagy engedetlenek vagyunk. Úgy születünk, hogy az Isten haragja van rajtunk. Ez alól akar kihívni minket Jé-zus Krisztus. Ha nem megyek, nem hiszek, akkor az Isten haragja marad rajtam. Akkor az igazságos ítéletet nekem kell elszenvednem.
Fontos az is, hogy a benne való hit közvetíti az örök életet. Ez azt is jelenti, hogy az örök élet vagy ezen a földön a mienk lesz, vagy nem lesz a mienk soha. Azt csak addig kaphatjuk tőle, amíg képesek vagyunk hinni, a halálunk után nincs sorsváltoztatási lehetőség. — Utal ez a mondat arra is, hogy hit és engedelmesség ugyanazt jelenti. Ezek szinonimák a Bibliában. Aki hisz énbennem, örök élete van. Aki nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta. Aki hisz, az engedelmeskedik. Engedelmeskedni csak az tud, aki már hisz, aki már nyújtja a kezét, és akit Isten az Ő Szentlelkével segít erre.
Amikor a végén Márta ezt a szép hitvallást mondja, hogy hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki eljövendő, akkor ezután tulajdonképpen Jézus azt mondja neki: hidd, amit hiszel. Te annyira tudod már, mit kell hinni. Szépen felmondtad a Kátét, a hittankönyvet, de ha igazán hinnéd, akkor most nem lennél ennyire kétségbeesve. Gyönyörű hitvallást mondtál, minden szava igaz, — de érzékeled, milyen komoly és igaz hitvallást mondtál? Ezt kellene hinned. Eszerint kellene cselekedned, és akkor egy új világ nyílik ki előtted. Megjelenik Jézus élete benned.
Válaszoljunk erre a kérdésre őszintén: Élek-e, van-e olyan életem, hogy ha meghalok is, élni fogok, és ebben bizonyos is vagyok, vagy én vagyok az, akiket Jézus úgy nevez a Jelenések könyvében: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vegyük komolyan a figyelmeztetését: „Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14)

Jézus előbb azt kérdezte: kinek tartják Őt általában az emberek? Aztán ezt: és ti kinek mondotok engem?
Megpróbálom röviden összefoglalni, mit tanít a Szentírás Jézus váltságművének a jelentőségéről, és utána szeretném elmondani, hogyan ismertem meg Őt, hogyan bontja ki előttem az Ő isteni személyének kimeríthetetlen gazdagságát a mai napig. Nem rólam lesz szó, hanem arról a Jézusról, aki miközben kérdez minket, kinek mondjuk Őt, kijelenti magát azoknak, akiket érdekel, kicsoda Ő valójában. Hogyan lehet megismerni Őt?
Mit mond a Szentírás az előbb emlí-tett kérdésről? Azt már az előző estéken is láttuk, hogy az az alapbajunk, hogy fellázadtunk Isten ellen, függetlenítettük magunkat tőle, és ebben az Isten nélküli állapotban csak vétkezni tudunk. Csak úgy tudunk gondolkozni, beszélni és cselekedni, ahogy az Isten számára utálatos. Ezt a sok bűnt nem tudjuk ellensúlyozni, kiegyenlíteni semmivel, úgynevezett jó cselekedetekkel sem. Azért nem, mert ebben az állapotban nem tudunk semmi olyat cselekedni, ami Isten minősítése szerint jó lenne. Ebben csak vétkezni tudunk. Ennek viszont ítélet a következménye, mert Isten igazságos. A bűnünk lesz a büntetésünk. Ha függetlenül akartunk élni Istentől, akkor az ítélet az, hogy mindörökre tőle függetlenül kell az embernek élnie. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. A kárhozat gyötrelme az, hogy abban az ember egy örökkévalóságon át bánkódik amiatt, hogy elszakadt Istentől, illetve a mi esetünkben, ha egész életében hiába hí-vogatta Isten és nem tért vissza hozzá. A halálunk után ezen már változtatni nem lehet. Ez a Biblia tanítása az állapotunkról.
Itt állt elő a mi Urunk Jézus Krisztus, és azt mondta a mindenható Istennek: Atyám, engedd meg, hogy ezt a büntetést én szenvedjem el helyettük. Ő, aki nem volt független az Atyától, hanem földi szolgálata alatt is minden pillanatban a legszorosabb közösségben és a legteljesebb neki való engedelmességben élt, azt mondta: amit mi érdemelnénk az Isten elleni lázadásunkért, azt Ő magára vállalja azért, hogy ne minket sújtson ez az ítélet, és lehetőségünk legyen arra, hogy visszataláljunk az Atyához, és visszakapjuk mindazt, amit elveszítettünk. Azt a békességet, biztonságot, bőséget, boldogságot, és tudjunk újra bízni a mi teremtő Istenünkben.
Ahhoz viszont, hogy Jézus helyettünk magára vállalhassa ítéletünket, emberré kellett válnia. Mert az ember büntetését nyilvánvaló, hogy csak ember szenvedheti el. Ugyanakkor Istennek kellett maradnia, mert minden ember bűnterhét senki ember fia nem tudja magára venni, ahhoz az Ő isteni erejére volt szükség. Az Ő isteni természete mellé tehát magára vette a mi emberi természetünket. Ez a magyarázata a karácsony csodájának, ezért volt arra szükség. Tökéletes Isten és tökéletes ember egy személyben, ez Jézus Krisztus.
Azt hiszem, ezt a mi értelmünkkel soha nem fogjuk felfogni. Számomra furcsa is lenne, ha Isten Fia személyének a titkát felfoghatnánk, mert akkor az eszünk nagyobb lenne, mint Ő, ha belefér az eszünkbe az Ő titka. Egyebek közt ez is bizonyítja számomra az Ő istenségét, hogy az Ő személyének titka nem fér bele a mi agyunkba, de azt komolyan vehetjük a hitünkkel. Isten igéjét komolyan vé-ve, a hitével megragadhatja az ember. Aki ezt megteszi, annak az a különös tapasztalata lesz, hogy utána kezdi megérteni is.
Egyszer Jézus kemény dolgokat mondott a prédikációiban és sokan otthagyták. Ekkor provokálta a tanítványokat, hogy ti nem akartok elmenni? Akkor mondta Péter: „Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad, mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Jn 6,69)
Előbb elhitték, aztán Jézus racionálisan is megmagyarázott belőle annyit, amennyit felfoghattak. Megismerték. Ez a sorrend megfordíthatatlan. Előbb a bizalmammal bizonyítom, hogy Őt igazmondó Istennek tartom, elhiszem, amit mond, utána neki lesz gondja arra, hogy megvilágosítja homályos elmémet, és ami az Ő titkából felfogható, azt meg is fogom ismerni.
Ezt a titkot mondta ki Péter ebben a jelenetben, amiből most olvastunk egy részletet. Jézus néha a tanítványokkal kü-lönvonult, hogy igazán mély és komoly dolgokról beszélgessen velük. Ez is ilyen alkalom volt. Bevezetőnek kérdezi tőlük, hogy miket beszélnek rólam az emberek, kinek mondanak engem? Aztán mondják a sokféle választ, hipotézist, amikben akkor is bővölködtek már a vallásos emberek. Van, aki azt mondja: Keresztelő Já-nos, vagy Jeremiás, de mindenesetre nagyformátumú próféta. Jézus tudomásul veszi, nem reagál rá, és akkor hangzik el ez az éles kérdés: „Hát ti kinek mondotok engem?” Nagy csend, nyilván mindenki gondolkozik, még sosem fogalmazták meg eddig, mit is hisznek, hogyan lehet azt elmondani. Ekkor Péter nagy határozottsággal kimondja ezt a csodálatos hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Te vagy a Messiás, és maga az élő Isten hajolt hozzánk közel a te személyedben.
Honnan veszi ezt, és hogy meri ilyen határozottan állítani? Valószínűnek tartom, hogy ezen ő csodálkozott a legjobban. Jézus mindjárt meg is magyarázza neki: Ezt nem tanultad, nem test és vér jelentette meg neked, hanem az én Atyám adta most ezt a gondolatot és bizonyosságot a szívedbe és a szádra. Isteni kijelentést adott tovább Péter, ami neki is új volt, mert neki is isteni kijelentés volt.
Jézus Krisztus igaz megismerése maga az igazi élet, az örök élet. Csak egy mondatot idézek az Ő főpapi imájából: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Figyeljük csak, a tegnapi igehirdetésre emlékezve, Jézus milyen precízen fogalmaz. Oda teszi, hogy „az egyedül igaz Istent” — mert vannak úgynevezett istenek —, „és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust”, mert nélküle senki sem ismerheti meg az egyedül igaz Istent. Csak rajta keresztül juthat el oda mindenki. Ő hozta közel nekünk, Ő jelentette ki az Atyát, az Isten titkát. Jézus megismerése tehát üdvösség kérdése.
Hogyan lehet Őt megismerni? Szeretném egyszerűen elmondani, hogy előttem hogyan bontogatja a titkát. Neki számtalan útja és módja van arra, hogy közel jöjjön hozzánk. Mindannyiunk szívéhez van kulcsa, mindannyiunk értelmét csak az Ő Szentlelke tudja megvilágosítani, hogy felfogjuk kijelentését. Ez csak egy példa arra, hogy például így kezdi és folytatja az Ő munkáját emberek életében. De vannak olyan pontjai, amik mindenkinek az életében azonosak, és ezek a legfontosabbak.
Sokat hallottam Jézusról, de nem ismertem Őt. Ezt soha nem szabad összetéveszteni, hogy valaki hallgatója Jézusnak, vagy a tanítványa. Hallgatója voltam, de egyáltalán nem ismertem Őt. Volt általános istenhitem, de éltem a magam életét Istentől teljesen függetlenül. Ez a gyakorlati ateizmus, a gyakorlati Istennélkü-liség. A vallásos emberek többsége is így él. Nem tagadják Istent, de nem része Isten az életüknek. Legfőképpen pedig nem Ura. Akkor került sor a szülővárosomban egy ugyanilyen sorozatra, amelyikre elmentem. Az elején nem túl nagy érdeklődéssel. Egyik este meglepődtem, mert amit ott elmondtak arról, miféle botlások, tisztátalan gondolatok, bűnök kísérik az emberek életét általában, egy az egyben rám is igaz. Annak egy részét láttam már addig is, hogy milyen cselekedeti bűnöket, gondolati bűnöket, a beszédemmel milyen bűnöket követek el nap mint nap. Egy részétől szerettem volna szabadulni, sokszor elhatároztam, hogy megjavulok. Bizonyos módszereket ki is dolgoztam arra. Természetesen egyik sem vezetett eredményre.
Azon az estén, mintha reflektor vilá-gított volna be a szívem rejtett bugyraiba is, látnom kellett, ki vagyok valójában. Még a viszonylag elfogadható szép máz mögött is mi van. Mennyi mocsok lehet valakiben, akit egyébként gyakran dicsérnek, és akiről sok jót el lehet mondani. Ez zavart engem, de nem tudtam megváltoztatni magam. Most, mintha tükröt tartottak volna elém, világosság támadt. Még jobban kellett látnom, ki vagyok valójában. Még inkább úrrá lett az a félelem rajtam, hogy ennek következményei lesznek. Isten igazságos, azt akkor már tudtam, és a bűnt megbünteti.
Az igazságos Istentől való félelem kezdett eluralkodni rajtam. Az Ő különös kegyelme volt már az is, hogy bevilágított az életembe, és fájni kezdett a bűnöm. Folytatódott az Ő kegyelmének a munká-ja azzal, hogy a következő estéken arról volt szó, hogy Isten igazságos, de a Biblia hangsúlyozza, hogy Isten kegyelmes is. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. A cél tehát, hogy éljen, van ebből kiút, az ezen keresztül vezet, hogy megtérjen gonosz útjáról. De mit jelent ez, mit kell ehhez tennem?
Akkor azon a héten világossá tette Isten számomra azt, amiről biztos, hogy sokszor hallottam előtte az istentiszteleteken, de ott hallottam meg. Ott tette egészen személyes igazsággá számomra Isten a kereszt igazságát. Pontosan mit? Azt, hogy Isten a bűnt büntető igazságát, amitől féltem, már érvényesítette. Az ellenem szóló halálos ítéletet végrehajtotta. Mikor? Nagypénteken. Hogyhogy nagypénteken? Akkor még nem is éltem. Az rendben van, de amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor minden ember minden bűnének az Isten szerint igazságos ítéletét magára vállalta. Az enyémet is? Azt is. Honnan tudhatom ezt meg? A Bibliából.
Aki ezt hittel komolyan veszi és magára nézve is érvényesnek tartja, az megkapta a teljes bocsánatot minden addigi és azutáni bűnére. Ez olyan jó hír volt, hogy nagy örömmel telt meg a szívem.
Egyúttal az is kezdett világossá válni számomra, hogy mit jelent hinni. (Dobá-lózunk az ilyen szavakkal, de nincs konkrét, megfogható tartalmuk.) Eszerint tehát ebben a vonatkozásban azt jelenti hinni, hogy komolyan veszem, amit a Biblia erről mond. A Biblia erről azt mondja, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és XY akármikor élő földi ember elrontott élete között közvetlen összefüggés van. Annak a halálnak az oka én voltam, mert ő nem hazudott, nem lopott, nem paráználkodott. Én hazudtam, loptam, gondolatban sokat paráználkodtam. Mindennek a büntetését Ő szenvedte el. Ha én ezt komolyan veszem — ezt jelenti: hiszek Jézusban —, akkor bizonyos lehetek abban, hogy azt az ítéletet, amit megérdemeltem, azt a jogerős, érvényes halálos ítéletet, amire rászolgáltam, Isten még egyszer rajtam nem hajtja végre, mert végrehajtotta a Golgotán az Ő Fián.
Az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt teljes bizonyossággal hittem. Ő munkálja ám a hitet abban, aki hallgatja az igét, és törekszik változni. Lemond arról, hogy magát megjobbítja, és elfogadja az Ő felkínált kegyelmét. Visszatekintve meg kell állapítani, hogy minden az Ő munkája volt. Az is, hogy titeket ma este idehívott, az is, hogy éppen erről van szó. Az is, ha valakinek a szívében a fizikai fáradtsága ellenére is vágyat ébreszt. Az is, ha valaki ki fogja nyitni a szíve ajtaját — ez is az Ő csodája. A mi felelősségünk, hogy egyik fülemen beengedem és a másikon ki, vagy pedig a fülemen át megy le a szívbe, és ott elvégzi Isten a maga munkáját.
Ez olyan nagy örömmel töltött el engem, hogy még azon a héten az egyik este, amit akkor már bűnnek láttam, megvallottam, mert erről is szó volt. Jézus mondja: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Ő jön oda és zörget, utána Ő jön be és adja nekem mindenét. Az én feladatom: ha meghallom, nyissam ki az ajtót. Mit jelent kinyitni az ajtót? Mi választ el Jézustól? A Biblia szerint a bűneim. A bűnvallás az ajtónyitás. Én úgy voltam, hogy sarkig akarom nyitni minél előbb. Nem a jövő héten, nem holnapután, most.
Így került sor életemben először őszinte, radikális bűnvallásra. Csodálkoztam, hogy Isten még újabbakat és újabbakat juttat eszembe, és módszeres nagytakarítást végez az ilyen ember életében. Tisztogat a mai napig, és tisztogat minden hí-vőt. Egyre érzékenyebbekké tesz minket arra, ami Őneki utálatos. A hívő is elkö-vet utálatosságokat, ő is engedetlen olykor, de nagy különbség van a hívő élet meg a megelőző között. Mert nem ez a jellemző már, hogy cselekszem nyakra-főre azt, ami Istennek utálatos. Ha mégis előfordul, észreveszem, fáj, és azonnal rendezni akarom. Tudom, hogy ezt csak úgy lehet rendezni, ahogy az út elején rendezte Isten: jövök, megvallom, és ké-rem a bocsánatát. Megtanulok kegyelemből élni. Megtanulom azt, hogy elég nekem az Ő kegyelme.
A kegyelemmel nem szabad visszaélni. Aki átélte, hogy mit jelent teljes bocsánatot kapni minden bűnére, az nem is akar visszaélni, hanem fáj neki a bűne. Amíg ebben a testben járunk, addig ismétlődnek a bűnök, de Pál apostol azt írja: nem a bűn uralkodik már az ilyen emberen, hanem Jézus.
Először úgy ismertem meg Jézust, mint az én Megváltómat, akinek a haláláért nekem teljes bocsánatot ad Isten. Azóta fontos igém a 2Kor 5, az egész fejezet, de különösen a 21. vers: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő-benne.” Rajta kívül olyanok vagyunk, amilyenek. Tele bűnnel. De a Krisztusban elrejtőzve, rajta keresztül lát minket Isten. Tulajdonképpen Őt látja, és mivel mi Őhozzá ragaszkodunk, minket is olyannak lát, mint az Ő egyszülött Fia. Ez megint nagy felfedezés volt a számomra.
Ezért lett életem egyik legkedvesebb éneke az, amit itt hétfőn hallottunk: Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok. Anélkül, magamban, tiszta mocsok vagyok. De véredbe rejtve én Isten minősítése szerint is tiszta és igaz vagyok.
Ezt mondja el a Heidelbergi Káté is (javasolom, hogy mindenki olvassa el ezt a gyönyörű hitvallást), amelyik kérdésfelelet formájában dolgozza fel a hitünk tartalmát. A 60. kérdés így hangzik: „Mi módon igazulsz meg Isten előtt? Felelet: Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és soha azoknak csak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, — Isten mégis, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz voltát) és szentségét, — mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus, — de csak akkor, ha e jó-téteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Vagyis mindez el van készítve a szá-momra. Krisztus kereszthalála ezt elkészí-tette, de jelentkeznem kell érte: Uram, rászorulok erre, kérem a te bocsánatodat. Ez jelenti azt, hogy tartom a hitem kezét, és azzal elfogadom ezt az ajándékot, amit Jézus nekünk megszerzett.
Először tehát Jézust mint Megváltómat ismertem meg. Utána a bibliaolvasás során beleütköztem ebbe a megállapításba, Jézus azt mondja: Ti az én barátaim vagytok. Nem akartam hinni a szememnek. Én, az Ő barátja?
Ezt szentül és alázatosan, de komolyan kell venni. Ez azt jelenti, hogy akkor én soha többet nem leszek egyedül. Az én barátom meg is ígéri több helyen: velünk van minden napon. Sem nappal, sem éjjel, sem egészségesen, sem betegen, sem egyedül, sem társaságban, sem munkában, sem munka nélkül vagy pihenésben, soha nem marad egyedül a hí-vő. Soha nincs kiszolgáltatva semmilyen sötét erőnek, sem emberek kénye-kedvének. Mert egyszer kiszolgáltatta magát Jé-zusnak, és neki gondja van rá. A hívővel semmi nem történhet véletlenül. És ezt tudja is. És még ha ártanak is neki mások, csak annyit árthatnak, amennyire szüksége van ahhoz, hogy erősödjék a hite, vagy megmaradjon az alázatban. Erre a nagy barát, Jézus Krisztus a garancia.
Ezért énekelem sokszor magamban: Ó, mi hű barátunk Jézus, hordja bűnünk, bánatunk, S mily dicsőség, hogy nevében magához a mindenható Istenhez fordulhatunk. Őreá hivatkozom, és a Mindenhatónak kiönthetem a szívemet. Amikor az embert csalódások érik, akkor is mondhatja bízvást: Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, töröld le könnyedet, Jézus szeret.
Utána megismertem Őt mint Szabadítót. Egy csendeshéten Jézusnak az új arca ragyogott fel előttem, mint aki nemcsak a bűneimet bocsátja meg, hanem bizonyos megkötözöttségekből is kiszabadít. Milyen megkötözöttségekből? Elhangzott ott egy előadás, amely említette, hogy van olyan, hogy sokszor felnőtt férfiember is fél, persze ezt nem meri bevallani, hanem leplezi. Meg olyan indulati késztetések, olyan fantáziaképek mozdulnak meg bennünk, amiknek jobban örülnénk, ha nem mozdulnának. Ezeknek sokszor az lehet az oka, hogy az illető valami babonasággal foglalkozott, vagy kiskorában vele tettek olyat, mint nagyon sokunkkal, akik vidéken nőttünk fel, akik meg nagyvárosban, azok a modern babonáknak hódolnak és fertőzik magukat és a gyermekeiket. Vagy esetleg a felmenő rokonok közt foglalkozott intenzíven valaki ilyennel. Mondták-mondták, és én magamban mindegyikre csak bólintani tudtam: egytől egyig mind megvan, csak az összefüggést nem tudtam a tünetek és azok oka között.
Nem könnyen hittem ezt el, mint ahogy a legtöbb ember tiltakozik ez ellen, mert olyan képzettek és természettudományosan felvilágosultak vagyunk, hogy benne maradunk a kötelékeinkben. A Szentírás azonban meggyőzött. Sokkal többször van a Bibliában erről szó, mint ahogy sejtjük. Akkor ott határozott, átgondolt, radikális imádságban az én Megváltómnak, Jézus Krisztusnak minden ilyesmit megvallottam, s megtagadtam, és újra elköteleztem magamat mellette. Ezt pedig egy csodálatos felszabadulás követte. Azóta vallom: Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten Bárányát. (Csak azt sajnálom néha, hogy nem tudom ezt kánonban énekelni, mert úgy igazán szép és erőteljes.)
Azután megismertem Őt mint Urat. Eddig is megismerhettem volna már, de valahogy nem volt szemem arra, hogy a Bibliának ezeket az üzeneteit meglássam. Valakinek idéztem egyszer az előbb említett János 15-ből, hogy Jézus mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek.” Megdöbbentem, hogy a mondat má-sodik felére még soha nem figyeltem oda. Hálás voltam, hogy Ő a barátjának fogadott el, — de ennek feltétele is van: ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek.
Felragyogott előttem, hogy Jézus Krisztus Úr, és Ő csak ilyen minőségében hajlandó beköltözni valakinek az életébe és uralkodni az életén. Elvileg, globálisan átadtam én az életem felett a rendelkezést neki, de akkor derült ki, milyen sok részterület van, ahol még nem Ő az úr, hanem én. Meg kellett tanulnom, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem. Legalábbis semmit sem, ami neki értékes, ami tiszta, ami szent, és amivel Ő bíz meg. Szépen sorban át kellett adni az élet területei felett az uralmat. A pénzügyeket, szerelmi ügyeket, időbeosztást, olvasmányaimat, baráti kapcsolataimat… mindet csak az én Uram határozhatja meg. Mert igaz ám, amit szoktunk énekelni: „Ő a fő, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei — eddig szép és költői, de most jön, ami ellen tiltakozunk —, mi cselédek, Ő a gazda. Ő miénk, Övéi mi.” Mi cselédek és Ő a gazda, ez egyértelmű felállás a Bibliában. Akinek ez nem tetszik, soha nem fogja őt megismerni. Viszont eközben a neki való egyre teljesebb, tudatos, önkéntes engedelmesség közben jutunk el igazi Krisztus-ismeretre és bontakozhat ki igazán minden ember, mert itt kerülünk a helyünkre.
Valaki egyszer mondta, hogy amikor az ellenség bevesz egy várat, akkor az a legfontosabb neki, hogy a kapukon belülre jusson. A kapukulcsot kell megkapni, vagy azt kifeszíteni. De még sok kulcs működik a váron belül, ami ajtókat, esetleg rejtett kamrák ajtóit, vagy fiókokat, szekrényeket, titkos ládikókat nyit, és akkor van igazán birtokon belül valaki, ha minden kulcs ott van nála. Kevés, hogy a vár kapukulcsa ott van.
Nos, ez történik a megtéréskor. Boldogan átadjuk a vár kapukulcsát Jézusnak. De kezdetben nem mindenki veszi komolyan, hogy ez azt jelenti, hogy az összes kulcsot oda kell tenni elé, és minden felett Ő gazdálkodik. Ez nem megnyomorítja az életemet, hanem ettől virágzik ki, mert akkor rendeződik, akkor kerül a helyére minden. Akkor kapja meg minden a neki megfelelő hangsúlyt és jelentőséget. Az a nagytakarítás, amit elkezdett először, az folytatódik, és teljességbe megy.
Egy alkalommal a Római levél 8. ré-szét tanulmányoztam. És ott is meglepődtem egy mondaton, pedig ez az a fejezet, amiből sokan a legtöbbet tudjuk könyv nélkül. „Jézus Krisztus az első a sok atyafi között.” Ez azt jelenti, hogy a testvérek közt Ő a legidősebb. Vagyis: Ő az én legidősebb bátyám az Isten családjában. Mivel aki befogadja Őt, azt Isten befogadja a maga családjába (Jn 1,12). Én már hittem, hogy Isten gyermeke vagyok, de erre sose gondoltam, hogy Ő az én testvérem. Igaz, fogadott testvére vagyok, de ezt olyan komolyan veszi Isten, hogy még az örökségben is részesedünk. Örököstársai vagyunk Krisztusnak, és örökösei Istennek. (Róm 8).
Ő az én legidősebb bátyám. Ez meg az imaéletemet forradalmasította. Van ké-pem akkor elkeseredni valami miatt, vagy azt képzelni, hogy neki valami lehetetlen? Ő az én legidősebb bátyám, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Aki jobban szeretett engem, nyomorultat, mint önmagát, mert az életét adta értem. És aki az Atyánál szüntelen közbenjár értem. Eszembe ne jusson elcsüggedni, meg kétségbeesni, felnagyítani a veszedelmet, meg elképzelni bajokat, és azok miatt aggodalmaskodni. Milyen bántó hitetlenség ez? Örüljek ennek, és ennek a tudatában éljek és dolgozzam.
Nem sorolom tovább. Vannak ezen az úton próbák is. Sokszor nehézségekkel, csapásokkal, veszteségekkel edzi az övéinek a hitét, és éppen ezekben dicsőíti meg magát, és ezek között látjuk meg, milyen hatalmas Ő, és neki valóban minden lehetséges.
Vannak, mint említettem, bukások, bűnök a hívő életében is, de egyre nagyobbra nő az Ő végtelen kegyelme, mert újrakezdést engedélyez. A bűnbocsánatban ezt látom a legnagyobbnak. Azok után is, annak ellenére is van bocsánat, és lehet újra indulni. Hiszem azt, hogy egyszer majd megjelenik nagy hatalommal és dicsőségben, és minden szem meg fogja Őt látni: Azok, akik nem hittek benne, egy pillanatra, hogy Ő az, akit visszautasítottak, azok pedig, akik hittünk benne — azt mondja a Szentírás — mindörökké szemlélni fogjuk.
Ez az út azzal kezdődik, hogy az ajtó előtt áll és zörget. Ha valaki meghallja és kinyitja, akkor bemegy ahhoz, és mindenét neki adja.
Krisztus kereszthalálának a jelentőségét és bennünket átformáló hatalmát, Túrmezei Erzsébet egy csodálatos versben leírta. Ennek a versnek egy részét szeretném befejezésül felolvasni. Arról a Barabbásról szól ez, akit Pilátus szeretett volna kivégeztetni, hogy Jézust szabadon engedjék. Ezért tette fel a nagy ünnep kérdését a népnek: melyiket akarjátok, hogy szabadon engedjem? Remélte, hogy egy olyan gonosztevőt, mint amilyen Barabbás volt, nem akarnak szabadlábon látni, és inkább megesik a szívük a szelíd Jézuson, de nem. Kiabálták: Jézust feszítsd meg, Barabbást engedd szabadon!
A vers arról szól, hogy Barabbás értesül a börtönben arról, hogy szabad. A börtönőr ki is kíséri az ajtóig, és mehet, ahova akar. Nem tudja miért, hogyan, és egyelőre nem tudja azt sem, hova menjen. Innen folytatom:

Aki helyett a Krisztus vérezett
(…)

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit…

s ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen, más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett.”

Oly hosszú út vezet a Golgotára…
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye… az a szent ajak…
a hulló vér… Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
— S ölbe vettem… egy síró gyermeket.

Megsimogattam… lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át az életem.
Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

„Ki az? Ki zörget?” — kérdik majd. „Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett.”
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Hiszem, hogy jézus a Krisztus, a megígért Messiás, Isten egyszülött Fia, Úr mindenek felett, aki az én Megváltóm is. Helyettem is szenvedett a kereszten, s nem szé-gyelli barátainak, sőt testvéreinek nevezni azokat, akik hisznek benne (Zsid 2,11).
És ti — kinek mondjátok őt?

Egyszer Isten mondta ezt az Ő népének: Hol vannak isteneid, amelyeket ké-szítettél? Keljenek fel, és most, amikor bajban vagy, segítsenek rajtad, ha tudnak! Miféle istenekről beszél itt Isten az Ő választott népének?
Ilyen ostobává lett a nép — ezt olvassuk a megelőző mondatban: „Mert ezt mondjátok a fának: Te vagy az apám! — a kőnek pedig: Te szültél engem! A hátukat fordítják nekem — mondja az Úr —, és nem arcukat, de majd ha baj éri őket, ezt fogják mondani: Kelj föl, segíts rajtunk!”
Izráel népének állandó kísértése volt, hogy a környező pogány népek fából és kőből készült bálványszobrait istenként tiszteljék. Soha nem tagadták meg az élő Istent, nem helyette tiszteltek bálványokat, hanem mellette. A gyakorlatban ez csaknem minden esetben azt jelentette, hogy helyette. Ezektől a kitalált, faragott, úgynevezett istenektől vártak segítséget, és nem az Úrtól. Ez volt akkor.
Milyen úgynevezett istenei lehetnek egy mai embernek? Milyen bálványokat kínál nekünk a környező pogány világ? Milyen isteneket készítünk sokszor mi magunknak? Elmondok egy igaz történetet:
Egyik este ismeretlen férfi kért beszélgetést a lelkipásztortól. A gyerekkorával kezdte. Elmondta: hívő szülei voltak, akikkel kiskora óta szívesen járt istentiszteletekre. Otthon is olvasták a Bibliát, ő is elkezdte azt fiatalon olvasni. Nagy segítséget jelentett neki bimbózó hite az ifjúkor sokféle küzdelmében.
Egyszer felfigyelt arra, hogy szép fi-únak tartják. Rájött, fizikai erővel is veri kortársait. A siker ezután istenévé lett. Azt mondta — és ezt aztán több változatban ismételte —: mindenre képes voltam, hogy sikert érjek el. Valóban, voltak sikerei, csakhogy két úrnak nem lehet szolgálni. Ahogy a sikereit egyre jobban élvezte és begyűjtötte, egyre inkább elmaradt a gyülekezetből. Abbamaradtak a reggeli csendességei. A szülők csendes hívását visszautasította, lelkiismeretének hangját elhallgattatta, és minden szabadidejét társaságokban töltötte.
Amikor dolgozni kezdett, hamar rá-jött arra, hogyan lehet sok pénzt keresni. Az új istent mammonnak hívták. Mindenre kész volt azért, hogy pénzhez jusson. Ez viszont csak úgy megy, hogy közben elhanyagolta családját — akkor már voltak apró gyerekei is —, elhanyagolta az egészségét, ami azután később csúnyán visszaütött. Közben valami hiányérzet maradt a lelkében, de ezt különböző kalandokkal akarta elfojtani, elhallgattatni.
Kalandozásai során belehabarodott valakibe, akivel azután össze is költözött. Otthagyta a családját, és mindenkinek lelkendezte, hogy most találkozott az igazi szerelemmel. Az új isten neve szex volt. Hódolt ennek az istennek, és büszke volt arra, hogy ő két asszonyt is el tud tartani. A lelki szomjúság azonban maradt. Hogy valahogy csendesítse, pótszereket használt:
Belevetette magát a munkába. Kiderült, hogy nagy a munkabírása, ezért meg is becsülik: utaztatták, jutalmazták. Rohamosan haladt felfelé a ranglétrán. Az aktuális istent karriernek hívták. Mindent alárendelt annak, hogy a karrierjét építse.
Közben azonban hogy-hogy nem, hűlni kezdett a nagy szerelem. Minél jobban becsülték a munkahelyén, annál kevésbé becsülte élettársa. Egyre öregebbnek látta, fáradtabbnak. Egy kicsit aggasztotta a férfi elhatalmasodó betegsége is. Egy hosszabb külföldi kiküldetés alatt pedig elköltözött a közös lakásból. Otthagyta őt úgy, mint ahogy ő otthagyta annakidején a családját. A különbség csak az volt, hogy ez a hölgy minden mozdíthatót magával is vitt.
Így jött haza a hosszú kiküldetésből nagy ajándékokkal az üres lakásba. Maradt egy heverő, egy szekrény a ruháival, meg a könyvei — azokra nem volt szüksége az illetőnek.
Ahogy ott ült kifosztva, magányosan az üres szobában, üres szívvel, úgy érezte: rászakadt az egész élete. Kidőltek az oszlopai. Kidőltek az istenek, amikre egymás után épített. A siker már a múlté volt, a pénz nem érdekelte, a szextől megcsömörlött, a karrierbe belefáradt. Eszé-be jutott a régi Isten. Azok az otthoni esték a kinyitott Biblia körül, a jó beszélgetések, az együttes imádkozások, az a békesség, ami otthon volt. Elégedettség a kevéssel is, szeretet mások iránt — egyáltalán a közösség. Tartozik ő még valahova? Fontos ő még valakinek?
Megpróbált imádkozni. Nem ment. Szeretett volna sírni. Nem sikerült. Aztán ahogy a szétdobált könyveken jártatta a tekintetét, feltűnt a földön a Biblia. Évek óta nem volt a kezében. A konfirmációjára kapta. Lehajolt, csak úgy a kezével leporolta, és eközben kiesett belőle egy jelző. Az édesanyja írása volt rajta, és ezt a mondatot olvasta: „Hol vannak isteneid, akiket készítettél? Keljenek fel, és segítsenek rajtad nyomorúságodban!” Eleredtek a könnyei. Aztán csak úgy gépiesen megfordította a jelzőt és látta, hogy a másik oldalán is van írás. Ott meg ez a mondat volt: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)
Arra gondolt hirtelen, ez olyan, mintha egy telefonszámot kapott volna. Isten telefonszáma. Hívj segítségül engem! Letérdelt, és most már ment az imádság.
A folytatást most nem mondom, mert hosszú, és minket ez a része érdekel elsősorban. Hogy van ez ma egy művelt emberrel, férfiemberrel, hogy csak úgy gyártja, mint egy üzemben, egymás után az isteneket? Hol ezt isteníti, hol azt. Mindig van egy aktuális? Melyik az igazi? Van-e olyan, amelyikre mindig lehet építeni és számítani fiatalon is, derékkorban is, meg majd — ha megéri — öregen is? Van ilyen?
A Biblia is beszél erről, hogy vannak az úgynevezett istenek, amiket mi készítünk magunknak. Az ókorban fából és kőből, ma különböző képzetekből és elképzelésekből. Ezek, mivel korszerű és divatos istenek, a korral és a divattal együtt letűnnek, és ha baj van, nem tudnak segíteni. Van az egy igaz, élő Isten, a valódi Isten, aki hall, lát, érez, együtt- érez, emlékezik, emlékeztet és vár… megvár bennünket. Akár ilyen mélységek után is, mint ahogy ezt a férfit megvárta. Hív és ajándékokat készít el azok szá-mára, akik hozzá fordulnak.
Miért cseréljük fel az élő Istent ilyen csinált, úgynevezett istenekre? Erről részletesen ír a Szentírás, majd erre visszatérünk, most csak megemlítem, hogy ha valaki nem hajlandó meggyőződéssel, hittel imádni az egyetlen, igazi Istent, biztos, hogy elkezd imádni úgynevezett isteneteket, mert az ember gyógyíthatatlanul vallásos, és valakit, valamit mindig imádnia kell. Ezt használják ki a diktátorok. Mi pedig mindig találunk valakit vagy valamit, és ez törvényszerű. Ha valaki nem tiszteli a Teremtőt Teremtőként, és nem imádja Őt olyan imádattal, ami csak az egy élő Istennek jár ki, akkor fog imádni másokat. Ez történt vele is, és ez ismétlődik sokakkal.
Meglepő, hogy az emberiség alapproblémái mennyire ugyanazok maradnak. Kétezerötszáz évvel ezelőtt született a Jeremiás könyve, amit most olvastunk. Akkor mondta Isten szomorúan az Ő né-pének ezt. Ugyanez elmondható ma is. Szeretném, ha otthon elolvasnák a testvérek a Jeremiás könyve 2. részét. Hosszú, azért nem olvastam el. Az elején Isten emlékezteti népét: emlékezz csak vissza, milyen volt kezdetben a kapcsolatunk? Mint egy szerelmespáré. Bíztál bennem, jöttél utánam mindenütt. Hallgattál szavamra. Boldog voltál. Aztán lecseréltél engem — ez a furcsa szó van ott. És záporoznak Isten kérdései. Ez csak egy kérdés a sok közül, ami ebben a fejezetben van.
Azt kérdezi a néptől: Van-e olyan nép, amelyik kicserélte isteneit? Pedig azok nem istenek, úgy csinálták maguknak, és sose segítettek rajtuk. Nem csereberéli egy nép sem az istenét. Ti pedig kicseréltetek engem fára és kőre. Mit vétettem ellenetek, mivel bántottalak meg titeket? Tudjátok — mondja Isten a népnek — mit csináltatok most, amikor fához és kőhöz fordultok bizalommal és nem hozzám? Azt, hogy otthagytátok a forrást, amiből buzgott a víz száraz időben is mindig bőven. Ciszternákat, víztartó gödröket ástatok magatoknak, de ahhoz sem értetek, mert repedezett falúakat ástatok, amikből eltűnik az összegyűjtött esővíz. Víz nélkül maradtok és szomjan haltok.
Hogy születnek ezek az istenek, és mi az oka annak, hogy oly sokan ma is otthagyják az élő Istent, vagy egyáltalán nem is őt keresik, hanem gyártják maguknak vég nélkül az isteneket, amikben aztán újra és újra csalódnak?
Nagy kísértés ez, hogy bármi istenné válhat az életünkben, ami az élő Istennel egyenlő vagy hozzá hasonló fontosságú lesz, amitől vagy akitől ugyanúgy várunk segítséget, mint Istentől. Akiben vagy amiben úgy bízunk, mint ahogy a hívők az élő Istenben bíznak, és mint ahogy Isten minket erre bátorít is. Csakugyan bármi lehet. Lehet egy személy, egy szeretett személy, aki abszolút tekintéllyé válik számunkra. Őt becsüljük, tiszteljük, úgy, mint Istent. Vagy majdnem úgy, mint Istent. Ez teljesen mindegy, mert két úrnak senki sem szolgálhat. És ha már ő a nagy tekintély, akkor Isten háttérbe szorul az ilyen ember életében. Lehet ez egy tárgy, egy szokás, a hobbija valakinek, amit szinte istenként tisztel. Ahhoz a szobasarokhoz vagy kamrához, amiben azt míveli, senki nem nyúlhat, senki nem tehet odébb semmit. Ami időt pedig arra szánt, azt nem adja semmi másra.
Mint tragikomikus emlék, jutott eszembe: kezdő segédlelkész koromban egy negyedórai gyaloglásra laktam a gyü-lekezettől. Abban az időben még kevés embernek volt autója, és ha volt is, kétütemű. Nos, ennek az illetőnek Moszkvicsa volt, ami szuper autónak számított akkor. Majdnem minden vasárnap, amikor mentem az istentiszteletre, ott térdelt az utcán az autója előtt és fényesítette. Mindig az jutott eszembe: ez egy kultusz. Térdel az istene előtt. Az élő Istenre nincs ideje, bár tíz percre lakott a templomtól. Hallotta a harangszót mindig. Arra nem mozdult, Istent nem kereste. De ez fontos volt, kellett, nem kellett, fényesítette, foglalkozott vele, imádta az autóját.
Sokszor nem mondja ki valaki, hogy ez az én istenem, csak éppen gyakorlatilag azzá lesz. Ez a veszély tehát fennáll mindannyiunk életében. Ez szükségképpen bekövetkezik — írja Pál apostol a Római levél első részében. Ha valaki nem imádja Istent, imádni fogja Isten valamely teremtményét.
Itt történik a végzetes baj, mert a Biblia azt tanítja, hogy aki az élő Isten helyett maga készítette isteneket vagy bármi mást imád, tisztel, benne bízik, benne reménykedik, tőle vár segítséget, az (tudja vagy nem tudja) Isten nagy ellenségének, az ördögnek a befolyása alá kerül.
Amikor a Korinthusi levélben részletesen tárgyalja Pál apostol, miért ne vegyenek részt bálványkultuszban a frissen keresztyénné lett hívők, akkor egyebek közt ezt írja nekik: „Azt mondom nektek, hogy amit a pogányok áldoznak, azt ördögöknek áldozzák és nem Istennek: azt pedig nem szeretném, ha ti az ördögökkel lennétek közösségben.” (1Kor 10,20) Nem az ördögöknek áldoztak azok, hanem a Mammonnak, a Baálnak, az Aserának — megvoltak a neveik ezeknek az isteneknek, akiket ők isteneknek tartottak, akiket ők készítettek, ezeknek áldoztak. De azt mondja az apostol: ha nem tudják is, a mögöttük rejlő sötét szellemi erővel kerülnek kapcsolatba.
Minden olyan imádatot, amit valaki tudatosan nem az élő Istenhez intéz, kisajátít az ördög. Ezek az ő befolyása alá kerülnek. Ezért tiltja Isten olyan szigorúan azt, hogy rajta kívül bárkit, bármit istenként tiszteljünk, vagy a bizalmunkat belévessük, vagy tőle várjunk segítséget, mert ennek mindig megvannak a szomorú következményei. Különböző félelmek, kényszergondolatok, lelki besötétedés és így tovább.
Nem véletlenül hívja fel Isten erre a figyelmünket: óvakodj az istenektől! A Tízparancsolatban az első ezzel kezdődik: Én vagyok az Úr, a te Istened. Én hoztalak ki a rabságból. Ne legyenek idegen isteneid énmellettem! Ő helyette meg végképp ne.
Nem olyan bonyolult megmagyarázni azt, ha valaki otthon felejt valamit, és nem mer érte visszamenni. Miért nem? Mitől fél? Kitől fél? Vagy miért kopogja le, ha valami sikerről beszámol? Miért fél attól, ha valaki azt mondja: ne kopogd le? Akkor mi fog következni és ki okozza azt, ami esetleg következni fog?
Ne feledjük, hogy az ördögnek a trükkje mindig az, hogy megmarad az anonimitásnak, a névtelenségnek a homályá-ban. Letagadtatja magát. Ő nincs. Csak beoltja az emberek szívébe ezt a félelmet, meg ráveszi őket, hogy benne bízzanak, tőle tudjuk meg a jövőnket, az ő segítsé-gével próbáljunk meg beszélni a halottak lelkeivel, és gyakoroljuk azt a temérdek modern babonaságot és okkult praktikát, amivel ma tele van a világ körülöttünk.
Isten azt mondja: két úrnak nem lehet szolgálni. A hitnek csak egy vegyértéke van. Vagy Istenhez kapcsolódik, vagy valamilyen más, úgynevezett istenhez, de akkor Istentől elszakadtunk. Ezt vegyük tudomásul. Akárki, akármi ilyet csinál, arra érvényes, amit itt Isten mond: „háttal fordulnak nekem és nem az arcukat mutatják.” Tehát, ha te ilyennel foglalkozol, hátat fordítottál Istennek és nem szá-míthatsz rá.
Ebből hív megtérésre ma a mi Urunk. Az Ő igéje világosan előadja, kicsoda Ő. Valóban nincs más élő Isten, akiben érdemes bíznunk. Fontos, hogy személyes hitvallásunkként el tudjuk mondani azt, amit az apostol itt az előbb olvasott fejezet előtt ír: „Van ugyan sok, úgynevezett Isten, nekünk azonban egyetlen Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi és őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,5-6)
Be van népesítve a világ úgynevezett istenekkel, az emberiség fogja gyártani az egyre modernebbeket, a tudományból is istent csinálnak már lassan, pedig nem az a feladata. Az áltudományokból még inkább. Ezzel számolnunk kell. Mi azonban — mondja Pál apostol — hisszük, hogy egy Istenünk van, az Atya, aki teremtette a mindenséget, benne minket is, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által teremtetett a mindenség, és mi is Őáltala.
Istent nem lehet lecserélni, az élő Istent nem lehet senkivel, semmivel pótolni. Az élő Istent, nem lehet besorolni az úgynevezett istenek sorába. Az élő Istent nem szabad azonosítani egyik nagy vallás úgynevezett istenével sem. A Szent-írásban nekünk magát kijelentő élő Isten nem azonos Allahhal, nem azonos Buddhával, és nem azonos senki mással. Ő önmagával azonos. Ő az, aki teremtette ezt a világot, aki hatalma szavával fenntartja, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ilyet rajta kívül senki más nem tett. Nem is tudna, de nincs is rá szükség.
Ma este tisztáznunk kell: kiben hiszünk mi? Ne higgyünk olyan bálványokban, mint a jó istenke, akiről a múltkor beszélt nekem valaki. Akinek az a dolga, hogy elforduljon, amikor disznólkodom — mondta. Micsoda istengyalázás ez? Mi az, hogy istenke? Mi az, hogy az a dolga? Nekem az a dolgom, hogy dicsőítsem Őt. Erre teremtett. És csak benne bízzam és senki másban, akkor majd megtapasztalom, hogy Ő nem istenke, hanem Ő az a mindenható Úr, aki engem gyengéden szerető Atyám is, akire minden pillanatban számíthatok, és akiben nem fogok csalódni.
Hogy lehet Őt megismerni? Mindenekelőtt a Szentírásból. Itt az Ő nagy tetteit megismerhetjük, és az Ő ígéreteiről biztosít bennünket. Éppen a Bibliából tudjuk, meg sokan már személyesen is tapasztaljuk, hogy egészen közel hajolt hozzánk az Ő egyszülött Fiában, Jézusban. Jézus azt mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát.” Azt olvassuk, hogy az Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő kijelentette nekünk. Aki Jézust megismeri, az egyre jobban megismeri a láthatatlan Istent, egyre jobban bízik benne, és Ő kiirtja az életéből az úgynevezett isteneket.
Hogy lehet Jézusban megismerni az Istent? Mondok erre egy példát.
Volt egyszer egy férfiember, akinek az istene az esze volt, — (pedig még a francia forradalom előtt élt). Úgy hívták: Tamás. Neki tíz felnőtt kollegája egybehangzóan állította, hogy Jézus halála után három nappal látták az élő Jézust. Beszéltek vele, megjelent közöttük. Tamás nem volt ott akkor. Mire Tamás: Majd ha az ujjamat bedughatom az Ő sebeinek a helyébe, akkor elhiszem. Egy hét múlva újra meglátogatta Jézus húsvét után a tanítványait. Egyenesen Tamáshoz ment, és a reá jellemző szelídséggel mondta: itt vannak a sebek, gyere, dugd bele az ujjadat. Itt van az oldalamon is még a seb. És Tamás nem dugta bele, hanem megrendülve egy rövid mondatot mondott. Olyan mondatot, ami zsidó embernek a száját nem hagyhatta el abban az időben. Azt mondta az ember Jézusnak: Én Uram és én Istenem! (Jn 20,24-29)
A feltámadott Krisztusban felismerte Jahvenak, az egy igaz, élő Istennek a jelenlétét, és meghódolt előtte. „Én Uram és én Istenem.” Aki felismeri Jézusban az Istent, aki elismeri Őt Urának, az megismeri majd egyre mélyebben és teljesebben, hogy kicsoda a mi Istenünk. Ez a sorrend ma is. Jézussal találkozva ismerjük fel, hogy benne Isten jött közel hozzánk. Aki megalázza magát, leszáll a maga trónjáról és elismeri Őt Urának és Istenének — és ezt nem restelli megvallani sem a nyilvánosság előtt —, az fogja megismerni igazán a láthatatlan, élő, de egyedül valóságos Istent. Az ilyen ember kíméletlenül kipusztítja hitéből a bálványokat. Nagy bálványdöntögetés követi mindig az ilyen felismerést, ami azt jelenti, hogy minden ilyen babonaságot is, amikből egyet-kettőt említettem, minden okkult dolgot is egy határozott és hangosan elmondott imádságban megtagad, és elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett. Elvagdalja azokat a szálakat, amelyek láthatatlanul az ördöghöz kötötték, és hittel elkötelezi magát a mellett a Krisztus mellett, akinek a sebei arról tanúskodnak, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az ő barátaiért.
Mert azt, hogy kicsoda Jézus, Tamás végül is abból ismerte meg, hogy mit tett érte Jézus. Jézus sebei győzték őt meg személyének titkáról. Ez az egyetlen Isten-bizonyíték, amiről a Biblia tud. Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Ezzel bizonyítja magát. Aki ezt hittel elfogadja, az felismeri Őt, s elismeri Urának, meg fogja ismerni, és kiirt az életéből mindenféle bálványt.
Kezd kirajzolódni ugye az, amin Isten végig akar vezetni minket. Első nap arról volt szó, hogy vele rendezzük a kapcsolatunkat, ami megszakadt. Azután arról, hogy egymással rendezzük a megromlott kapcsolatokat. Tegnap arról, hogy önmagunkkal is rendeznünk kell sok mindent: Hol az Istentől kijelölt helyem, mi az Istentől kapott feladatom, ott vagyok-e, azt végzem-e? Azonos vagyok-e önmagammal és azzal, akivé Isten akar formálni? Ma pedig arra bátorít minket Isten: vagdaljuk el ezeket a szálakat, amik az úgynevezett istenekhez kötnek minket. Akkor is, ha nem tudunk ilyenekről. Isten előtt megtagadhatjuk, ha bármi ilyen volt: Uram, én nem akarok semmiféle sötét erő-ben bízni, és azokhoz tartozni. Egyedül csak tehozzád. Te vagy az én Uram és Istenem!
Ne felejtsük el Isten telefonszámát: Zsoltárok könyve 50,15. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Van egy kedves barátom, aki sokáig idegen isteneknek szolgált, azután megismerte az élő Istent. Ő megszabadította, és ma dicsőíti Őt. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Köszönöm Istennek, hogy itt lehetek ma este. Ez négy évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy itt állhatok és elmondhatom a saját szavaimmal, hogy Isten hogyan vezetett ki és szabadított meg a romokban heverő életemből.
N. P.-nak hívnak, harminckilenc éves vagyok, és négy csemete édesapja most már. Isten országán kívül az életem a megszületésemmel kezdődött el. Folytatódott sok iskolán keresztül, egészen a családalapításig. Mély szerelem után vettem el házastársamat, és a házasságkötés meg is hozta az első problémákat. Nem tudtuk, mit kezdjünk egymással. Pontosabban: szerettük egymást, de nem tudtuk, hogyan néz ki egy házasság. Aztán a vállalkozás mellett tettünk voksot. Nem mintha bűn lenne több pénzt keresni, jobban élni, csak nem tudtuk, hogy az átgondolatlan vállalkozás megborítja a családi életet.
Így történt velünk, és így sodródtunk a pótmama korszakba, ahol reggel 8-ra jött az egyik pótmama és délután 4-kor váltotta őt a másik, mert este kilenc vagy még később volt, mire valamelyikünk hazament. Akkor feleségemmel, É.-vel nem azt beszéltük meg, hogy lelkileg mi történt napközben, hanem azt, hogy ki mennyit keresett saját cégével, milyen üzleteket kötött, milyen új területeket nyitottunk, milyen csodálatosak vagyunk, és erősen rivalizáltunk is egymással.
A lelkem üres volt, és kerestem — most már tudom — azokat az isteneket, amik nem léteznek, bár nem én voltam az igehirdetésben elhangzott történet alanya, de én is végigjártam ezt az utat.
Az első volt a sportisten. Kigyúrtam, kisportoltam magamat, és gondoltam, hogy fogok én tetszeni majd — nem a feleségemre gondoltam. A második a karrieristen. Amikor a sportból kiábrándultam, akkor a karrier különböző formáit kóstolgattam. Utána jöttek a nők, majd a sort bezárva a pénz. Mindenekfelett a pénzt láttam, azt kerestem. Minél több pénzt akartam a zsebemben tudni. Így érkeztem el családommal együtt abba az állapotba, ha megkérdezték volna tőlünk, hogy is van ez? akkor azt mondtam volna: nem, mi nem haldoklunk, mi így élünk.
Bekövetkezett az összeomlás a családunkban. Feleségem elköltözött otthonról. Én ugyan nagy embernek tartottam magam, de még a családomat sem tudtam összetartani. Még a gyerekeket sem tudtam „kezelni”, a feleségemet sem tudtam szeretni. Sodródtunk a válás felé, és ezzel, hogy É. elment otthonról, ez meg is pecsételődött. Ügyvédhez mentünk, osztozkodtunk. Ebben az egész sorozatban, ami magától is megtörtént volna, de hogy még gyorsabb legyen, É. úgy gondolta, segítségként őszinte szívvel keresett tanácsot egy természetgyógyásznál. A természetgyógyászattal egy bizonyos pontig nincs baj, amíg füveket ajánlanak, amiket valóban lehet használni betegségekre, de amikor a lelkekben kezdenek turkálni, akkor talán ők maguk sem tudják legtöbben, a gonosz eszközei. É. így sodródott a kártyavetésbe, jóslásba, asztaltáncoltatásba, és az életét erre tette fel. Ennek az embernek hitt, aki azt mondta, a végén parancsolta: el kell válnod, hagyd el a férjedet. A gyerekek nem érdekesek. Én sem voltam semmivel sem jobb, ellenkező esetben én tettem volna meg.
Ebben az állapotban egy szerda délután ücsörögtem az irodámban lelkileg teljesen szétziláltan és megrökönyödve, hogy én, a nagy ember, nem tudok megoldani egy problémát: azt, hogy a családomat este otthon lássam. Felvettem a telefont, felhívtam a tudakozót. Elkértem a Torockó tér számát. Ide telefonáltam, és időpontot kaptam egy lelkipásztortól vasárnapra. Jártam párszor itt a Torockó téren. Édesanyám mondta: menjünk el, fiam. Egy évben egyszer-kétszer rá is tudott venni erre. Mindig azt éreztem, amikor itt voltam igehirdetésen, mintha megfognának és kiemelnének a székből. Megráznának, ejnye, mit csináltál? Aztán utána szeretetteljes szavak követték, hogy mit kéne tenned.
Ezeket igyekeztem gyorsan elfelejteni, hogy azért ez mégsem. Én ennél komolyabb ember vagyok. A templomba az idősek, a gyengék, a tehetségtelenek járnak. Azok, akiknek mindenféle mankóra van szükségük. Csak magamat nem láttam, hogy nekem milyen mankóra lenne szükségem.
Eljöttünk — mert É. is eljött velem — ide a templomba, és igehirdetés után bementünk a lelkészi hivatalba. Már ott éreztük, hogy lelkileg otthon járunk. Nem voltunk ott soha, de éreztük, hogy a szívünket átjárja valami őszinteség. Egy órán keresztül beszéltünk, a lelkipásztor öt percet, ha beszélt összesen. Kaptam egy igét: „Annakokáért elhagyja a férfi atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) Abban a pillanatban éreztem, hogy ez igaz, ezt nem az eszemmel, hanem a szívemmel éreztem. Nem hagytam el se anyámat, se apámat, és ez azt jelenti, (és jól kell érteni, hogy az ember nem az ajtót csapja a szüleire és szeretetlenül elfordul, hanem) új családot alapít és most már a feleségével beszéli meg azokat a dolgokat. Nem az édesanya, édesapa, testvér az, akivel az élet fontos kérdéseit megvitatom, és a feleségem pedig valahol a századik helyen kullog. Ez az ige mondta el, hogy ragaszkodik a feleségéhez. Én nem ragaszkodtam hozzá, sokszor volt, hogy nem álltam ki mellette. Megalázó helyzet volt ez saját magamnak is. Lesznek ketten egy testté — ezt is megtapasztaltam, mert a vá-lás közben mindig úgy éreztem, mintha valaki szét akarna tépni. Tehát igaz, amit Isten mond.
Régen állítólag a lottótalálatokat úgy vizsgálták, hogy sablonokat tettek a szelvényre, és akkor jött ki, kinek hány találata volt. Istennek ez az igéje volt a sablon, amit rátett az életemre, és telitalálata volt. Azzal a biztos tudattal jöttem el onnan, hogy Isten létezik. Jézust nem ismertem még. Nem tudtam pontosan, mi a Szentháromság. De hogy Isten létezik, ebben biztos voltam és reményteljes.
Kiültünk a Torockó térre, egy órát sírtunk mind a ketten az életünk romjai felett. A lelkipásztor úr búcsúzóul annyit mondott: Csak az imádságba ágyazott élet az, ami megmentheti magukat, semmi más. Az első időkben erősen sumákoltunk két napig. De még vasárnap visszaköltözött É. hozzánk. Újra együtt volt a család, de két napig nem akartunk imádkozni, mert az a legnehezebb dolog: Imádkozni az embernek Istenhez a saját szavaival. El tudjuk mondani a Mi Atyánkot, és nagyon sok imádságot, de hogy egyszer tiszta szívből szóljunk Istenhez, az nehéz.
Ez történt azonban azon az estén. Behívtuk Jézust a szívünkbe, és csodálatos dolog történt. Megláttuk a bűneinket. Ki-ki a saját bűnét az életében. Én láttam a bűnömet: elhagytam a családomat, nem szerettem a feleségemet, nem viseltem gondját a gyerekeimnek. Hódoltam a sportnak, karriernek, pénznek, nőknek … mindennek, csak azt az utat nem jártam, amit Isten nekem adott.
Megvallottam bűneimet Istennek, megismertem Jézus Krisztust is személyesen. Felszabadult a lelkem, mert kipattant az a bűndugó, miután a korábban elkövetett bűneim olyanok voltak, mintha abban a percben követtem volna el. Megvallottam, és Isten megbocsátotta. Egyszerűvé vált, hogy a világ kétpólusú, amit nem akarunk észrevenni. Igen, a jó és rossz, akármilyen dedósan is hangzik. Isten a jó, a gonosz a rossz. Ennyi.
S ha megkérdeznétek, mit hiszek? Hiszem, hogy az Isten megkegyelmezett ennek a világnak, mégpedig úgy, hogy Jézus Krisztust elküldte közénk. Jézus az életét adta, vérét folyatta, Istenként járt közöttünk. Megfeszítették a kereszten. Aki ezt hiszi, hogy Jézus Krisztus a bűneinkért halt meg, annak üdvössége van. Én ezt hiszem. Hiszem, ha meghalok, ha ebben a pillanatban meghalnék, Istenhez érkeznék meg. Tudom, hogy üdvösségem van.
Sok imádság követte még ezt az imádságot. Felszámoltuk a cégeinket: amit Isten csalásnak, lopásnak, korrupciónak nevezett, azt én is annak neveztem. Csalás, lopás, korrupció — ezekre épültek a vállalkozásaim. Erre voltam büszke. Ki tud többet lopni? — az a nagy fiú. De Isten nem ezt mondja. Csodálatos módon kaptunk még két gyereket Istentől, befejeztük a házunkat. Kaptunk még egy zsoltárt, a 127-diket is, amit szeretnék felolvasni, mert abban így szólt hozzánk Isten: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. Ímé, az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét. Nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.”
Ez a zsoltár egész életünket összefoglalja. Felépült a házunk, megszülettek a gyermekeink, és boldogok vagyunk, mert az anyaméh gyümölcse jutalom. Csodálatosan, boldogságban élünk. Nem mindennap arany, nem mindennap úgy ébred az ember, hogy ez az érzés egyforma hőfokkal ég benne, de akkor rögtön ott van Jézus, megfogja a kezemet, tudok imádkozni, és meg tudjuk oldani a problémáinkat. Ez nem üres beszéd, ez igaz, mert Jézus él, és mindenkinek az életében ezt szeretné elvégezni.
Még egy csodálatos igét kaptunk. Feleségemmel megnéztük azt a videó felvételt, amit házasságunk kötése alkalmával készítettek a Kálvin téri templomban. Amíg én szemmel láthatóan a plafont bámultam, addig az Isten így szólt hozzám: „Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez. Lesznek ketten egy testté. Úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.”
Megvárt engem Isten. Megvárt és meghallhattam azt az igét, amit akkor is elmondott, de már nem a plafont bámultam, hanem reá figyeltem, és azóta Őt követem. Boldog ember vagyok. Legyen hála ezért Istennek és szent Fiának, Jézus Krisztusnak!

Az első este azt láttuk, hogy milyen nagy ostobaságot követett el az ember, hogy fellázadt Teremtője ellen. Amikor megszakadt az Istennel való közössége, akkor elveszítette azt a békességet, amiben igazán kibontakozhatott, azt a biztonságot, ami miatt ismeretlen volt neki a félelem, és azt a bőséget, amiben mindene megvolt. Ezt az Istentől elszakadt, Isten nélküli állapotot nevezi a Biblia bűnnek.
Tegnap láttuk, hogy ebben az állapotban, a bűn állapotában csak bűnöket tud elkövetni az Isten nélküli ember. A maga ura akart lenni, és kiderült: nem tud uralkodni magán, hanem sötét erők rabjává vált, és a bűn uralkodik rajta. A szülők Istentől szakadtak el, s Kain már agyonüti Ábelt. Ábel vére azonban az égre kiált, de hallottuk a Szentírásnak azt a nagy örömhírét, hogy Jézus Krisztus vére is az égre kiált, csak nem ítéletért, hanem kegyelemért.
Folytassuk a Biblia gondolatmenetét, ami arról szól, hogy ez az Istentől elszakadt ember, aki nem ura magának, és a bűn uralkodik rajta, szenvedélyesen keresi a helyét. Mivel az igazi helyét, ahol jól érezte magát, ahol ember lehetett, elveszítette, sehol nem találja azt, sőt ahhoz hasonlót sem. Az ördög azzal hitegeti, hogy ha megváltoztat valamit maga körül, akkor majd jobban érzi magát.
Környezetváltozásra van szüksége. Le kell cserélni a házastársát. Rosszul házasodott, az az oka a boldogtalanságának. Munkahelyet kell változtatnia, sőt foglalkozást kell változtatnia. Hazát kell cserélnie, már ha ez sikerülne. Még nevet is képes cserélni. Mindent megpróbáltat cseréltetni az ördög, csak bennünk ne változzék meg semmi. Az alapállás ne változzék meg. Azt a régit, azt az igazi békességet azonban nem találja az ember sehol.
Isten különös szeretetének a bizonyí-téka az, hogy ezt a helyét kereső és sehol sem találó embert néha megszólítja, megállítja a lázas keresésben, a nagy rohanásban, és kérdéseket intéz hozzá. Há-gár is ilyen helyét kereső ember volt, és Isten az ő angyalán keresztül ezt kérdezi tőle: Honnan jössz és hová mész? Eszmélteti arra, hogy nincs a helyén. Ott a pusztában nem lehet sokáig élnie egy embernek. Valahonnan jön, ahova vissza kellene mennie. Mondja is utána neki: alázd meg magad és menj vissza a te úrnődhöz.
A Jelenések könyvéből az a mondat juthat eszünkbe, amikor Jézus Krisztus a gyülekezetnek mondja: „Emlékezzél meg, honnan estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5) Lényegében ezt mondja ma nekünk is.
Ki volt Hágár? Ábrahám feleségének, Szárajnak (magyarosan Sárának) a szolgálója. Abban az időben az volt a szokás, hogy ha az úrnő gyermektelen maradt, akkor a szolgálója szülhetett neki gyermeket, és az az úrnő gyerekének számított. Ezt a tanácsot adja Sára Ábrahámnak, mivel nem volt türelme kivárni, hogy Isten ígérete beteljesedjék. Így lesz terhes Há-gár, és születik meg majd később Izmael. Amikor terhes lett, elkezdte bosszantani az úrnőjét. Csúfolta őt. Sára sem maradt adós, ő meg elkezdett kellemetlenkedni neki. Visszaélt a hatalmával, gyötörte Há-gárt, ő egy idő után nem bírta tovább és megszökött. Így került a pusztába.
És a pusztában mi vár rá? Éhezés, vadállatok, magány, és a végén a biztos szomjhalál. Nos, ide küldi Isten utána az angyalát. Angyal azt jelenti: küldött. Isten egy küldöttet küld és üzen neki. Mindenekelőtt eszmélteti: honnan jössz, és tudod-e, hová mész? Utána parancsot ad neki: alázd meg magad, és menj vissza oda, ahonnan jössz! Ezután pedig nagy ígéreteket kap. Kiderül, hogy az Úr mindent tud róla: Terhes vagy, fiad fog szü-letni. Nagy néppé teszem, és még sok minden egyebet is ígér Isten neki. Hágár komolyan veszi Isten parancsát, visszamegy Szárajhoz, és ezek az ígéretek mind beteljesednek az életében.
Ebben a történetben — mint cseppben a tenger — benne van az egész emberiség története. Mert mi is megszöktünk otthonról, pedig velünk nem bánt rosszul a mi mennyei Atyánk. Tejben-vajban fürdetett. Mindene megvolt az embernek a vele való közösségben. De kivettük Isten kezéből a sorsunk intézését és magunk vettük azt a kezünkbe: majd mi, Őnélküle. Így kerültünk a pusztába, és a puszta nyomorúságai miatt embertömegek szenvednek ma is. A magány miatt, ami ha nem egyedül éli át valaki, hanem közösségben, még fájóbb. Sokféle szükség, ínség miatt, éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek gyötri az emberiséget. A vadállatok miatt, amik sokszor belülről támadnak, mint indulatok, sötét gondolatok, néha meg kívülről, akár úgy, mint a hozzánk legközelebb álló embertársak.
Egyszóval a puszta nyomorúságait éljük át ma. Közben keressük a helyünket, és nem találjuk. Menekülünk. Ez a világ tele van menekülő emberekkel, akik valami elől vagy valamibe menekülnek. Mi-minden elől menekülnek emberek? Sokan a valóság vagy a kötelesség elől. Mások a lelkiismeretük vagy a vádoló tekintetek elől.
Ismerek valakit, akit nem győznek már kitüntetni a munkahelyén. Mindent learatott, amit csak lehet, annyira élmunkás. Sokszor a szó szoros értelmében éjjel-nappal ott van a munkahelyén, és kevesen tudjuk róla, hogy súlyos lelkiismereti vád hajszolja őt, amivel nem hajlandó szembenézni. Valamit, amit régen tisztáznia kellene, nem hajlandó tisztázni. A tisztázás elől belemenekül a munkába.
Ismerek másik valakit, akinek ki kellene mondani végre évek óta egy döntést. Egy világos, átgondolt igent, ugyanakkor azzal együtt egy nemet, és ettől több embernek a jövője függ. Nem akarja, vagy nem tudja kimondani. Egyik tanfolyamot a másik után végzi. Lassan mindent megtanul, amit ma itt meg lehet tanulni. Belemenekül a tanulásba. Nem a tanulás rossz, de ha valaki nem mer kimondani egy visszavonhatatlan igent és ugyanakkor egy nemet, hanem menekül, az nagy baj. Ebből nemcsak neki lesz baja, hanem másoknak. is.
Sokan meg a szenvedélyekbe menekülnek. A legtöbb szenvedély rabja menekül valahonnan. Legalább addig, amíg annak hódol, nem kell arra gondolnia, ami megoldatlan az életében. Nehéz az ő helyzetük, megértőnek kell lennünk, de ők maguk mondják el: semmit nem oldott meg az, ahova próbáltak menekülni.
Menekülünk újabb és újabb kapcsolatokba, és nem hiszik el az emberek, hogy viszik az újabb kapcsolatba önmagukat. És ami miatt az előző elromlott, amiatt fog elromlani a következő is.
Nos, tele van ez a világ menekülő emberekkel, lehet, hogy itt közöttünk is vannak ilyenek. Vagy ha éppen nem menekülünk, akkor hajszoljuk magunkat. Elképesztő hajtásban élünk sokan. Ebben a hajtásban az ember szinte elfeledkezik arra gondolni: hova is igyekszem ennyire? Ez az út, amin rohanok, hova vezet? Hova fogok megérkezni, ha a végére érek? Vagy ennek nincs vége?
Reggel, amikor elnyomjuk a csörgő órát, felhúzzuk magunkat és pörgünk egész nap, és ide már fáradtan és kifacsarva jö-vünk. Lehet, hogy még munkát viszünk haza. De valamit még szeretnének némelyek megnézni a tévében is. Fél szeme a tévén, fél szeme a füzeten, amibe valamit bele kellene írni, aztán egyik sem ér semmit. De holt fáradtan esik az ágyba. Másnap megint csörög az óra, elnyomja, magát felhúzza… és ez így megy vég nélkül, vagy meddig? És hova vezet ez?
Ritkán gondolunk erre, és én ezért is tartom Isten nagy ajándékának, hogy né-ha egy kicsit megállít minket. Most is félre kellett tennünk sok mindent, hogy ide eljöhessünk. Isten tanít gondolkozni, és feltesz ilyen kérdéseket, amikkel — mint ahogy láttuk — egyrészt eszméltet, figyelmeztet, másrészt hív, vissza magá-hoz. Mert sokszor csakugyan nem tudjuk, hova igyekszünk ennyire.
Van egy kedves kollegám, aki vonaton utazván egyszer az útitársával Isten dolgairól kezdett beszélgetni és ezt is megkérdezte tőle: ha egyszer majd az élete végére ér, tudja-e, hova érkezik meg? Mire azt mondta: ilyeneken még nem gondolkozott, de nem is óhajt, mert nem olyan fontos dolog. Akkor lépett be a kalauz. Megkérdezi a kollegám a jegykezelőt: hány éve kalauz? Húsz éve. Volt már olyan utasa, aki nem tudta, hova utazik? Nem, olyan még nem volt. Azaz egyszer volt, de szóltam is a rendőrnek.
Azt azért illik tudni, hova akarok megérkezni, amikor megváltom a jegyet, és miért akarok megérkezni. A legfontosabb úton, a legdöntőbb célállomást mégsem tudjuk megjelölni. Ha ennyire rohanunk, hova akarunk megérkezni?
Ugyanennek a lelkésztársamnak a zakóján van egy kis jelvény, amelyiken semmi sincs, csak két kérdőjel. Sokan megkérdezik, hogy mi az. Azt mondja, az egyik fontos kérdés, amire mindnyájunknak tudni kell a választ: ha meghalnék, hova jutnék? (Sok mindent elárul egy emberről, hogy erre mit válaszol.) A másik: ha megérkezem az örökkévalóság kapujába, szeretnék ott bejutni, mire fogok hivatkozni?
Azt azonban tudni kell, hogy ennek az útnak mi van a végén, és hova fogok jutni — mert ez meghatározza ezt a néhány évtizedet is, meg az örökkévalóságot, amit valahol el kell töltenünk.
Nem tudom, felfigyeltünk-e arra, hogy erre a kérdésre: hová? Hágár sem felel. A kérdés így hangzik: „Honnan jössz és hová mész?” És mit válaszol? „Az én úrnőm elől, Száraj elől futok.” Hová? Nem tudja. Ez maga a pusztulás, ha nem tudjuk. Isten ezért is figyelmeztet erre.
Jó harminc évvel ezelőtt volt egy népszerű táncdal, amit mindenfelé énekeltek. Ez roppant jellemzően fogalmazta meg ezt az életérzést, amikor valaki nem tudja, hová. Amikor az első kérdőjelre nincs válasza. Így kezdődött ez a táncdal: „Né-ha furcsa hangulatban az utcát járom egymagamban. Nincsen semmihez sem kedvem, érzem azt, hogy nincs ez rendben így.” És akkor jön a refrén: „Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!” Az utolsó versszakot hadd idézzem még — az ember szinte maga előtt látja ezt a fiatalt: „Lámpavasnak támaszkodva, embereket nézek sorba. Fáradt arccal, hogy sietnek, és ők tudják, hova mennek? Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!”
Ő legalább becsületes. Próbálja felmérni a helyzetet. Most itt vagyok, sietek, de hova? Becsületesen beismeri: nem tudom. Sőt még azt is hozzáteszi: nincs ez rendben így. Nagy eredmény, ha valaki ezen már gondolkozni kezd. Ha a valóságot megfogalmazza, és azt mondja: ez így nincs rendben! Meg kell állapítanom, hova tartok, vagy vezet-e ez az út valahova? Vagy nekem hova kell megérkeznem? Hátha rossz irányba megyek? s akkor kár a gőzért. Tönkreteszem magam, lóg a nyelvem minden estére, és nem oda fogok megérkezni, ahova szeretnék? Egyáltalán, hova szeretnék? Jön ám egyik kérdés a másikból, ha gondolkozni kezd valaki, és becsületesen gondolkozik.
Ugyanezt fogalmazza meg Dürrenmatt, a neves svájci író Az alagút című novellájában. Arról szól, hogy egy fiatalember minden nap vonattal jár be a munkahelyére. Útközben a vonat mindig egy rövid alagúton fut át. Amikor beér, felkapcsolják a villanyokat, amikor kiszalad belőle, elalszanak a villanyok.
Egyik reggel is megy a munkahelyére. Olvas a vonaton, felkapcsolódnak a villanyok, olvas tovább, de egyszer csak elbizonytalanodik. Mióta vagyunk már az alagútban? Ez sokkal rövidebb ideig szokott tartani. Égnek a villanyok, kinn teljes sötét. Egy ideig vár, aztán nem bírja tovább. Megkeresi a jegykezelőt, az pró-bálja megnyugtatni, hogy mindjárt vége lesz, mindjárt kifutunk. Aztán áll egymás mellett a két férfi. Egy idő után elfogy a türelmük és szinte egyszerre az órájukra néznek. Az órák azonban megálltak. Még idegesebbek lesznek. A kalauz meghúzza a vészféket, a vonat nem áll meg. Akkor előrecsörtetnek a vezetőfülkébe, feltépik az ajtaját, s megdöbbenve látják: a fülke üres.
Vég nélküli sötét alagút, időtlen utazás, és nincs vezetője a vonatnak. Sok embernek az életérzése ám ez! Aki ezt átéli, az megérti, hogy Sartre miért mondta ezt: „Legfőbb reménységünk az lehet, hogy talán fájdalom nélkül fogunk meghalni.” Csakugyan ennyi lenne? Nem tudunk többet mondani egymásnak? Megalapozottabb reményt önteni egymásba? Ilyen alapon nem! Ha bizonytalan, hogy hova megyünk, ha nincs vezetője a vonatnak, ha végtelen az alagút, akkor nem tudunk ennél többet mondani.
Az ilyen Hágár-féle menekülő emberek sokféleképpen átélik ezt. Megyünk a nagy semmibe, bizonytalan a jövő, vagy talán nincs is jövő, és ebből egyenesen következik az, hogy ember, akkor ma legalább érezd jó magad! Ezzel a torz gondolkozással egyre gyakrabban találkozom rémülten a fiataljaink között. Az élet célja semmi más, csak jó evés és jó ivás! Ma érezd jól magad, mert mit tudod: lesz-e holnap? Talán érezzük, hogy ebből: érezd jól magad, kimarad mindenki más, nincs közösség, nincs sehova tartozás. Eleve kimarad Isten. Eszébe sem jut, hogy megkérdezze: Ő mit akar velem? Ő talán nincs is, vagy ha van, maradjon magának. Én a saját kezembe vettem a sorsom intézését. Az istentelen, gőgös embernek ez a sokszor be nem vallott, de a gondolkozása mögött ott levő valóság. És ott van a reménytelenség, a kétségbeesés.
Mint ahogy itt Hágárnak. Mögötte a ház becsukott kapuja, előtte a bizonytalan, körülötte a puszta sivatag, benne pedig nagy üresség, nagy hiányérzet. Ezt élte át ott, és ide jutottunk mi is mindnyájan, Istentől elszakadva. Ezen belül sokféle változat van, de az a dolgok lényegén nem változtat.
Ebbe a pusztaságba küldte utána Isten az angyalát, mert Istennek minden Hágár nagyon fontos. Az ilyen kis semmik, aki először gyötri a másikat, aztán a másik gyötri őt, aztán már elviselhetetlen, ahogy ma mondanák: besokall és elmenekül. Hova? Nem tudja. Mi lesz vele? Nem tudja, csak ott ne kelljen maradni. De itt sem jó, ahol most van. Sehol sem jó, pedig a helyét keresi. Azt hitte, jobb lesz, ha onnan eljön.
S egy ilyen fejét vesztett, kétségbeesett rabszolganő után Isten angyalt küld. Először eszmélteti: Honnan jössz? Hova mész? Nem erőszakolja, hogy mondjon választ arra, amire nem tudott, hanem folytatja. Parancsot kap: „Menj haza és alázd meg magad!” Ígéretet kap. Istennek szép terve van veled. Téged még használni akar, fel a fejjel! Nincs vége mindennek! Isten látja a nyomorúságodat. De itt a pusztában nem oldódik meg a nyomorúságod. Az csak Őhozzá visszatérve fog megoldódni. De ott olyan megoldást kapsz, amit meg sem álmodsz a magad pusztájában. Ennek az ára: alázd meg magadat!
Ez megy a legnehezebben az Istentől elszakadt büszke embernek. De ha kész rá, ha úgy megy haza: tévedtem, elrontottam, (mint ahogy láttuk a tékozló fiú példázatából), akkor jönnek az ígéretek. Akkor otthona lesz, és ha azt, amit kivett eredetileg Isten kezéből, a maga sorsa feletti uralmat, teljes bizalommal visszaadja neki, akkor lát csodát. Akkor Isten elkezdi használni, kivirul, kibontakozik és mások számára is hasznos emberré lesz.
Figyeljük meg, mennyi kedvesség, a szeretetnek milyen melegsége van ebben az egy-két mondatban, amit Isten Hágárnak üzen küldöttjén keresztül. Először is nevén szólítja. Őt talán soha senki sem szólította a nevén. Egy rabszolgát… Az nem volt szokás. Azután biztosítja arról, hogy mindent tud róla. Hallatlan tapintattal figyelmezteti, hogy nincs a helyén Hágár. Honnan derül ez ki? Azt mondja: Hágár, Száraj szolgálója! Szárajt csak otthon lehet szolgálni, itt a pusztában nem. Ebben benne van az, hogy nem vagy a helyeden. Tudod, hogy nem vagy a helyeden? Itt nem lehetsz Száraj szolgálója. Márpedig neked az a feladatod. És a végén az ígéretek.
Sokszor figyelmeztet ám Isten minket is arra, ha nem vagyunk a helyünkön. Van-e fülünk meghallani és komolyan venni azt, amit Ő mond?
Ugyanúgy, ahogy ő nem volt ott a pusztában a helyén, ugyanúgy lehetne ilyeneket mondani, hogy te becsületes, tisztességes embernek tartod magadat, hogy bonyolódtál bele ilyen tisztátalan pénzügyekbe? Te valakinek a férje vagy felesége vagy. Mit keresel abban a presszóban egy idegen partnerrel? Nem vagy a helyeden. Te hívő családból jöttél, hogy lehet így kétségbeesni az élet nehézségei láttán?
Vagy az előbb, a Jelenések könyvéből idézett mondat kiegészítése: „Emlékezzél, honnan estél ki, és térj meg, mert az első szeretetet elhagytad!” Mindebben benne van Isten hívása: Alázd meg magad, és gyere haza! A pusztában, a magad nagy gőgjében biztos elpusztulsz! Ha kész vagy megalázni magadat, Isten kezében kedves eszköz leszel, sokak számára áldás, és nagy ígéretek fognak beteljesedni. A pusztában nem lehet más célja az embernek, mint a puszta lét. A túlélés valahogy. Ott nem tud alkotni, kibontakozni. Nem tud igazán emberré válni. Csak otthon.
Erről a kérdésről beszélgetve egyszer valaki azt mondta: Miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, hogy tudnunk kell, hova érkezünk meg? Hát a halálba, nem? Mindnyájan a halálba. — Ez rendben van, csak a Biblia azt tanítja, hogy a halál nem a boldog megsemmisülés, ahol végre megszűnik minden probléma és megoldást kapunk minden kétségre. Nem! A Bibliában ez van megírva szó szerint: „Elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak és utána az ítélet.” (Zsid 9,27) Az holt biztos, hogy meghalunk, de ugyanilyen holt biztos az is, hogy utána jön az ítélet. Az Isten kérdéseire ott felelni kell. Hacsak — és itt szólal meg az evangélium — itt, ebben az életben be nem következik az, amiről tegnap este volt szó: Valaki hittel komolyan veszi, hogy Jézus Krisztus már elszenvedte személy szerint a mi ítéletünket a kereszten, és ezért Isten már rajtunk nem hajtja végre. Hinni azt jelenti, hogy valaki ezt komolyan veszi. Sokféle hit van, de az üdvözítő hit ez. Akkor a mondat második fele már elmarad. Akkor csak az, hogy elvégzett dolog, hogy egyszer mi is meghalunk — és utána a mennyei dicsőség következik. Mert akik ezt hiszik, azokról azt írja a Biblia, hogy átmentek már itt ebben az életben a lelki halál állapotából az élet, az örök élet állapotába.
Ezért tudott Pál apostol olyan nagy derűvel és emelkedetten beszélni életről és halálról. Amikor már sejthető volt, hogy ki fogják végezni a hite miatt, akkor a Filippi gyülekezetnek ezt írta: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam, nem tudom. Szorongat ez a kettő. Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél. Miattatok azonban nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.”
Egyszer valaki némi felháborodással mondta: hogy lehet így írni ilyen komoly dolgokról, mint az élet és halál? Úgy, hogy őt már felemelte Megváltója, és van rálátása. Tudja, mi az élet és mi a halál. Azt mondja: Az élet Krisztus. Akinek Krisztussal a hit által valóságos személyes közössége van, az él. Akkor is, ha majd utolsót dobban a szíve és lefogják a szemét. Mert, aki hisz énbennem — mondja Jézus —, ha meghal is, él. Ezen semmi nem változtat már. Ezért nem fél a haláltól.
De nem fél az élettől sem. Azért nem lesz öngyilkos, mert azt mondja: ott sokkal jobb. Mert ha szabadon engedik, akkor megy Filippibe és még szolgál nekik. Akkor Isten használja őt. Vagyis azt mondja itt az apostol: Mindenképpen jól járok. Ha kivégeznek, én járok jól. Megszabadulok minden rossztól, és megyek az én Uramhoz az Ő dicsőségébe. Ha szabadon engednek, ti jártok jól, mert megyek, és segítek még nektek. Csak jó dolog történhet. Ezt ő komoly meggyőződéssel és átgondoltan írja.
Ez az egész azzal kezdődik: mivel nekem az élet Krisztus. Ő már visszatalált. Otthon, az atyai házban, az Atya gyermekeivel csak jó dolog történhet. Még ha próbatétel éri őket, az is a javukat munkálja.
Hadd fejezzem be azzal, hogyan reagált Hágár minderre. Van ennek a fejezetnek a végén egy nehezen lefordítható mondat. Küszködnek vele a Biblia-fordítók. Egy olyan tömörített héber mondat, egy sajátos kifejezés benne, ami érzékelteti, hogy Hágár nem találta hirtelen a szavakat, hogyan rakja sorba őket, hogy abból mondat jöjjön ki. Végül is így lehet ezt leginkább lefordítani: láttam azt, aki engem sokkal előbb látott. Kezdem megismerni azt az Istent, aki engem öröktől fogva ismer. Szeretem azt az Istent, aki engem szeret. Ezért alázta meg magát, és engedelmeskedett Isten parancsának.
Tudjuk-e, hogy Ő öröktől fogva szeret mindnyájunkat? Arra vár, hogy végre ezt a szeretetet befogadnánk, hogy aztán ez a szeretet visszatükröződjék Őreá a mi szívünkből, meg átáradjon rajtunk másokra. Ő előbb szeretett minket, és ez a nagy rácsodálkozás minden hitre jutott emberben ott van: végre kezdem látni Őt, aki előbb látott engem. Kezdem megismerni Őt, aki mindent tud rólam, és öröktől fogva ismer engem. Szeretem Őt, aki öröktől szeretett engem. Ezért adom vissza neki azt, amit kivettem a kezéből: a sorsom feletti rendelkezést. Megalázom magam és hazamegyek. Így a helyére zökkenve, az ember tapasztalja azt, hogyan jön helyre sok minden más is az életében. Hogy kerülnek helyükre a dolgok. Ami eddig nagyon fontos volt, kiderül: teljesen mellékes. Amire addig oda sem figyelt, az előkelő helyre kerül az életében. Más lesz az időbeosztása, pénzbeosztása… Rendbe jön az élete.
Első este arról volt szó, hogy elszakadtunk Istentől, de visszatalálhatunk hozzá. Tegnap este azt láttuk, hogy ez az elszakadás elszakít minket egymástól is, és Isten azt a feladatot adta, hogy hozzuk rendbe az emberi kapcsolatainkat Őreá figyelve, és engedjük, hogy Ő hozza rendbe. Ma ez a történet arról szól, hogy önmagunkkal is rendbe kell jönnünk. Önmagunkat is meg kell végre igazán találnunk. Hol is vagyok én? Nem vagyok a helyemen. Hol lenne a helyem? És hazamenni az atyai házba. Megalázkodni Isten előtt, és kérni: Ő uralkodjék rajtunk. Ezt az uralomátadást nevezik megtérésnek.

Mielőtt ezért imádkozunk, hadd jelentsem be: van egy kedves jó barátom, aki egyszer mélyen átélte ezt a pusztai magányt és kiszolgáltatottságot. Még olyat is mondtak neki: magából már nem lesz ember. Aztán Isten szeretete őt is, mint Hágárt, utolérte, és embert, mégpedig új embert formált belőle. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. W. M. vagyok. Igyekszem elszakadni Há-gár történetétől, ami csodálatos, és a magam dolgára figyelni. Honnan jövök, hova tartok? Én egy Nógrád megyei kis városban gyermekeskedtem. Szüleim egyszerű, szeretetre méltó emberek voltak. Nem hívők, habár tizennégy éves korunkig jártunk diákmisére, első-áldoztunk, bérmálkoztunk, étkezés, elalvás előtt imádkoztunk. Jó-indulattal azt is mondhatnám: mintha minden rendben lett volna. De nem. Édesapám katonai zenei főiskolára szánt, én ezt megtagadtam. Mondtam neki, hogy tisztában vagyok a képességeimmel, teherbírásommal. Nem vagyok akárki, eminens tanuló vagyok. Iskolában két hangszeren játszottam. Elég volt abból, hogy az elemi nyolc osztályban délelőtt tanár, napköziben tanár, a zeneiskolában tanár, most meg a honvédségnél huszonnégy órás katonai fegyelem. Köszönöm szépen, ebből nem kérek! Bejelentettem, hogy a két kezem munkájából meg fogom mutatni azt, hogy nem vagyok akárki. Így is lett.
Elvégeztem egy akkor menőnek számító szakközépiskolát, amivel Budapesten elhelyezkedtem. Volt ajánlóm is. Eleinte nem is volt baj. Ahogy egy tervező vállalathoz kerültem, megindult az én sorsom a lejtőn lefelé. Már a bemutatkozásnál illett italt vinni. Aztán jöttek a névnapok. Hatszáz embernek elég sok névnapja van. Nem beszélve az állami ünnepekről. A végén nem is néztük, ünnep-e vagy nem, nem akartuk ráfogni semmire. Csak nem csinálunk ebből ekkora ügyet? Mindennek megvolt a maga helye. A konyak a hűtőajtóban, a többiek a hűtőben. Nem volt zugivás egy pillanatig sem. Arcátlan, szemérmetlen nyílt ivászat volt éveken keresztül. Egy másodpercig sem jutott eszembe az, hogy időnként elővesz a rosszullét, vagy a lábam kezd bénulni, ebből nagyobb baj is lehet. Sőt, annyira el voltam telve önmagammal, hogy én vagyok a magam istene, nekem nem parancsol senki. Bárki láthatja, hogy én ezt bírom.
A rendszerváltás előtti években mindenki stabilabb munkahelyet keresett. Döntsék el, van-e ördög: elmentem az Unicum Gyárba. Ezt a hat évet inkább nem részletezném. Nonstop mámor. Ha reggel még nem ittam meg a kocsmában a felest, még a buszra sem tudtam felszállni, mert a kezem remegett. Volt családom, azt elveszítettem. Rokonaim nem álltak velem szóba. Legvégén munkahelyemről is elbocsátottak. De még akkor sem adtam fel. Volt egy autóm, január vége volt és volt 10-15 fok hideg, nem könyörögtem: engedjenek vissza, meghúztam magam az autóban. Egy darabig ment is ez, de teltek-múltak a napok, és egyre inkább kezdett erőt venni rajtam a pörgés a gondolataimban. A harmadik hét végén, amikor majdnem megfagytam már, annyira a téboly határán voltam, imádkoztam. Istenem, nem akarok meghalni, öngyilkos sem akarok lenni. Én nyomorult vagyok, nyomorék is vagyok. Kérlek, segíts! Tégy értem valamit.
Annyi történt, hogy másnap hajnalban lecsúszkáltam a jég hátán a sarki kocsmába, ott hidegvízben megmostam az arcom, kezem. Megborotválkoztam és elmentem Pomáz Dolinára, egy alkoholelvonó intézetbe. Ott a főorvos végigmért és közölte kurtán-furcsán: belőlem ember már nem lesz. Ott Dolinán ebben az intézetben működött egy kis bibliakör, amit a Pasaréti testvérek vezettek, és az egyik hölgy hívogatott, hogy menjek. Én mondtam, hogy nem! A következő vasárnap viszont bevitt ebbe a körbe a lábam, ami engem is megdöbbentett. Igyekeztem a legtávolabbi sarokba ülni, de az ige mellett békességem lett. Attól kezdve rendre eljártam minden vasárnap. Kezdtek fogyni a kérdőjelek, és rácsodálkoztam, hogy az az Isten, akiről olyan keveset tudtam még, azt is rosszul, hajlandó szóba állni még magamfajtával is. Megértettem és megéreztem, hogy ez az Isten engem szeret, csak a bennem levő szennyel nem vállalja a közösséget.
Teltek-múltak a hónapok. Minden időmet arra szántam, hogy a Bibliámat olvassam, és kölcsönöztem, vásároltam evangéliumi könyveket. Néhány hónap múlva Dömösre kerültem egy tizenkét napos konferenciára, a Református Iszákosmentő Misszióba. Meglepett, hogy ott egy olyan lelkésszel találkoztam, aki már tizenegy évvel korábban hívott egy bibliaórára. Ő nem lepődött meg, nevemen nevezett, nem felejtette el a dolgokat. Mielőtt ezek a dolgok történtek, az, aki odavitt, a szomszéd presbiter, elmondta, hogy három volt kollégámat az alkohol miatt eltemették.
Dömösön mindjárt az első este egy kis kártyát kaptunk, amin egy ige volt, amit fel kellett olvasni a nevünk mellé bemutatkozásként. Az állt rajta: És most összetöröm a te igádat, és köteleidet szétszaggatom. (Náhum 1,13) Nem voltam járatlan már a Bibliában, de célzott találatnak tűnt. És csak tovább fokozta ezt a hatást a 25. Zsoltár, mert a Balogh Zoli bácsi ezt magyarázta. Én pedig sűrűn jegyzeteltem, hogy majd megmagyarázom: Nem vagyok én annyira rossz ember, bankot nem raboltam, embert nem öltem. — Az volna a bűnöm, hogy nem fenyegetett a szomjhalál? A 15. vers így szólt: „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” Ez telibe talált. Csapda van, lábam van, én dugtam be a csapdába. Tudtam, hová dugom. Kihúzni nem tudom. Ez már biztos.
Ezután jegyzeteimet összetéptem. A legutolsó nap az volt, hogy aki akarta, elmondhatta, mit kapott ezen a konferencián. Nálam a válasz készen volt. Itt nincs választék. Nem mondhatom, hogy majd megjavulok, majd jobban odafigyelek. Tudtam azt, hogy nem választhatok mást, csak Jézust, és csak Őt, mert Ő napi huszonnégy órára igényt tart rám. Ezzel a bizonyossággal mentem vissza az elvonóba. Ott ugyan gúnyoltak: vallásos, szent szatyor. Vittem a vasárnapi órára a zongorámat, kérdezték: melyik aluljáróba mész kéregetni? de nem bántott.
A pasaréti férfi bibliaórán kezdtem erősödni, ahol szeretettel fogadtak. Két idősebb testvér pártfogolt, de mindenki kedves volt és tapintatos. Innen mentem az első egyhetes Biblia Ószövetségi turnusra. Ezek után mindenre elmentem, ami csak elérhető volt. Ezek után került sor arra, hogy Dolinán éreztem, hogy azt a kis fényt, amit Jézustól kaptam (nem valami fényszóró), nem tehetem az ágy alá, a talentumomat nem áshatom el, így minden szerdán és pénteken tartottunk egy kis házi kört, szerényet, mert mankókra szorultam, hiszen ismereteim hiányosak voltak. Úgy éreztem azonban, hogy Isten gazdagon megáldotta. Sokat énekeltünk. Az igét a magunk módján meg is értettük. A főorvos mindenben támogatta. Így volt ez addig, amíg onnan el nem jöttem.
Hogy Isten mit végzett el bennem, és mit kaptam tőle? Sok mindent. Nyolc év óta az italozástól szabad vagyok. Teljesen szabad. Aztán Isten pártfogolta az életemet is. A régit nem hánytorgatta fel. Ő mondta: erről nem emlékezik meg. Nem nyomorgat. Megajándékozott hívő feleséggel, hívő szülőkkel — az enyémek már nincsenek, és százannyi férfi- és nőtestvérrel. Két otthonom is van: a Nagyvárad téri és ez a gyülekezet is, mivel innen indultam el, és itt mindig szeretettel várnak, én pedig örömmel jövök.
Mindezért Istené a dicsőség, aki a Fiára nézve elvégezte bennem mindezt. És ha vannak kísértések, amikor már nagy keresztyénnek szeretném érezni magam, akkor mindig eszembe jut: mid van, amit nem kaptál?

Tegnap láttuk, hogy az ember milyen boldog volt abban a meghitt közösségben, amiben teremtő Istenével élt. Mindene megvolt, ami szükséges a teljes élethez: békesség, biztonság, bőség, és ebből jött a boldogság, mert bízott abban az Istenben, aki őt szeretetével körülvette.
Aztán a nagy baj akkor történt, amikor megvonta bizalmát Istentől. Akkor kiesett ebből a közösségből, és úgy járt, mint a madárfióka, ami ha kiesik a fészekből, ezzel megpecsételte a jövőjét és elpusztul. Ez a pusztulás kezdődött el az emberiség életében.
Az ember a maga ura akart lenni, hogy ne Isten uralkodjék rajta, és kiderült, hogy olyan sötét erők rabszolgája lett, amiket addig nem is ismert. Amikről Isten beszélt neki, és óvta, de ő mégis inkább választotta ezt a rabságot.
Hamarosan látnia kellett az első embernek, hogy mennyit ártott magának, ekkor azonban már késő volt. Megjelent életében mindaz a sok szörnyűség, ami miatt azóta is szenvedünk: a félelem, a fájdalom, a nélkülözés, a betegség, a gyűlölet, a viszály, a szükség és a halál, annak minden velejárójával együtt.
Mai történetünk arról szól, hogy hamarosan kitűnt, hogy az Isten elleni lázadás, a bűn, olyan, mint a lavina. Egyre jobban nő és egyre szörnyűbb erővel rombol. Mert mi történt itt? Az első házaspár elszakadt Istentől, a gyerekeik már elszakadtak egymástól is. Az első nemzedék szembe helyezkedett az Úrral, a második nemzedék tagjai már szembe helyezkedtek egymással. A szülők elengedték Isten kezét, gyermekeik már kezet emeltek egymásra. Ádámnak feleslegessé vált Isten, Kainnak pedig már útjában van a testvére is, és el is teszi láb alól rövid úton. A vallási bűnesetet így követte a szociális bűneset.
Aki elszakad Istentől, az feltétlenül szembe kerül a testvérével, a hozzá legközelebb állókkal is. A hitbeli megzavarodásnak mindig erkölcsi romlás a folytatása. Ezért van az, hogy mindnyájan vetélytársként nézünk egymásra. Sokszor egymáshoz legközelebb álló emberek is mint ellenségre tekintenek a másikra — például egy válóperi tárgyaláson vagy egy örökösödési vitában. Akkor ott elkezdődött ez a folyamat, és rettenetes következményekkel tart azóta is. A mindennapi perpatvarokon kezdve, a harcterek há-borúin keresztül, inkvizíciók és pogromok során, vérrel és könnyel írja a maga szörnyű történetét, és nem tudjuk megállítani. Aki még ezek után is azt mondja, hogy az ember természettől fogva alapvetően jó, az csakugyan idealista.
Miről van szó ebben a történetben? Azt olvassuk, két testvér istentiszteletet tartott. Ott az egyik megsértődött a másikra, irigy, féltékeny lett. Megharagudott rá, és egy óvatlan pillanatban agyonütötte. Megölte a testvérét. Az egyetlen testvérét. Aztán hamar eltüntette a nyomokat. Napirendre tért az esemény felett. Senki nem látta, soha nem fog kiderülni. Mert ugyebár bűn az, ami kiderül. Itt pedig eszerint szó sincs bűnről.
Csakhogy valaki mégis látta, és szóvá is teszi. Isten kérdőre vonja Kaint. Csak úgy záporoznak Isten kérdései: Miért gerjedtél haragra? Hol van a testvéred? Mit tettél? Mégiscsak látta valaki, és a kérdéseivel eszmélteti ezt a gyilkost. Vajon van-e valamiféle megoldás erre a helyzetre? Nyilvánvaló a gyilkosság. A testvéred vére kiált az égre hozzám — mondja Isten. Égbekiáltó bűnt követett el valaki, és ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Itt nem lehet senkit kárpótolni, nem lehet semmit jóvátenni, nem lehet — közönségesen szólva — visszacsinálni. Ez jóvátehetetlen bűn. Van-e erre megoldás, vagy pedig Kain egy életen át hallani fogja a lelkiismeretében: Hol van a testvéred? Éjszakánként lucskosra izzadva arra ébred, hogy látta az agyonütött öccsének az arcát? Így kell eltöltenie az életét? Van-e az ilyesmire bocsánat?
Vegyük sorra Isten kérdéseit.
1) Miért gerjedtél haragra? Ezzel Isten arra figyelmezteti Kaint, és arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy a gyilkosság sokkal előbb kezdődik, mint hogy agyonütjük egymást, és a gyökerei sokkal mélyebben vannak, mint az látható lenne.
Hol kezdődött az, hogy az ember képes gyilkolni? Ott, amikor nem vette többé komolyan, hogy Isten Isten, az ember ember, és a Teremtő uralkodik a teremtményein. Ő akart Istenné lenni — emlékszünk a tegnapi igéből, ezt ígérte a kísértő az embernek —, ő akar uralkodni a többieken. Márpedig ezt nem engedte meg Isten nekünk. A teremtés után azt mondta legkedvesebb teremtményének, az embernek, hogy itt van ez a csodálatos világ, uralkodjál rajta. Ott van egy hosszú felsorolás a Mózes első könyve 1. fejezetének a végén, hogy mindenen uralkodjál, amit Isten teremtett. Csak egymáson nem szabad uralkodni. Véletlenül sem. Semmilyen összefüggésben. Egyik ember a másikon nem uralkodhat, mert Isten uralma alatt élhetnek és így lesznek boldogok. Sőt egymást védeni, őrizni kell. Isten parancsa az volt: őrizője legyél a te testvérednek. És ha ez kölcsönös, akkor lesz boldog az emberiség.
Ehelyett az uralomvágy rabságába került az ember, és ennek során könnyű eljutni oda, hogy felesleges lesz a másik. Tulajdonképpen utamban van a másik. Tehát ha a másik nem lenne, nekem könnyebb lenne. Ha a másik meghalna, én előbbre jutnék, nekem több jutna. Ezért kérdezi itt Isten Kaint: Miért gerjedtél haragra? Ott kezdődött ez a gyilkosság.
Legyünk őszinték: hányan lehetnek közöttünk, akiken még soha nem futott át ilyen gondolat: ha a másik nem lenne, könnyebben érnék célt? Ha meghalna az idős beteg, könnyebb lenne a családnak. Aztán beleborzongunk a gondolatba: nem, dehogyis, nem akarjuk mi. A gondolat azonban átfutott rajtunk. Tehát van valami ilyen a szívünkben.
Ha egy autó elütné azt a másik srácot, enyém lenne a kislány szíve. Ha megütné a guta ezt az örökké kellemetlenkedő szomszédot, végre nyugalom lenne a házban. Agyonütni nem merjük, bár úgy lehetne csak elhallgattatni, de ha bekövetkezne, milyen jó lenne!
Ott van a szívünk mélyén ez: ha a másik meghalna, megoldódna valami megoldhatatlan, kellemetlen, kényelmetlen helyzet. Az, hogy ez a gondolat megszülethet a fejünkben, azt jelenti, hogy azt a másikat a szívünkben már megöltük. Ő többé már nem testvérem, akinek őrizője vagyok. Rá nem vigyázni kell, hanem arra várok, hogy minél előbb vége lenne neki.
A gyilkosság gyökere tehát valamiféle sértettség, irigység, keserűség és harag. Ezeknek az a tulajdonságuk, hogy egyre jobban nőnek, ha valaki nyakon nem csípi őket. Az, hogy ilyesmi megszületik a szívünkben, vele jár a romlott természetünkkel. A Biblia tanítása szerint a felelősségünk ott kezdődik, hogy mit csinálunk velük. Hogy abban a pillanatban ellenségnek tekintjük-e a saját keserűségünket, irigységünket és féltékenységünket, és gyökerestől kiírtjuk-e a szívünkből, vagy pedig engedjük, hogy tenyésszen, sőt olykor még tápláljuk is, vagy évtizedekre konzerváljuk.
A haragnak az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb gyűlöletté válik. A gyűlölet lényegét pedig megértjük akkor, ha ezt a szót szótagolva mondjuk. Először gyűlni szokott, azután öl minket, mérgezi azt, aki gyűlöletet, haragot hordoz magában, és egy óvatlan pillanatban ölet. Az ördög előbb-utóbb ad a kezünkbe egy furkósbotot és elkészít egy olyan helyzetet, amelyikben lecsap a bot Ábelre, és lehet, hogy a gyilkos maga is megretten, hogy mit cselekedtem, de ugyanakkor fellélegzik: megszabadultam tőle!
Ez a természetrajza a haragnak, a gyű-löletnek és a gyilkosságnak. Mind e mögött az a nagy szellemi hatalom áll, akiről Jézus olyan nyíltan és világosan beszélt. Azt mondta: az ördög emberölő volt kezdettől fogva. Lehet, hogy valaki hosszú ideig jól beilleszkedik a közösségbe, annak hasznos tagja, a gyűlölködésnek, gyilkosságra való hajlamnak az árnyéka sem látszik rajta, és egyszer csak előtör ez a benne levő keserűség, harag vagy akármilyen sötét indulat, és sor kerülhet ilyesmire, mint amit az a köztiszteletben álló férfi abban a dunántúli faluban, a közelmúltban tett. Mindenki csak jót mond ró-la, és egyszer csak kiírtja a családját. Ez a sötét hatalom kerítette kezébe Kaint, és így került sor erre a gyilkosságra.
Jézus Krisztus szerint azonban ölni nemcsak bottal, fegyverrel vagy méreggel lehet, hanem másként is. Amikor Ő a hatodik parancsolatot magyarázza a Hegyi beszédben, akkor ezt mondja: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik az ő testvérére, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja a testvérének: Ostoba! — méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! — méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,21-22).
Vagyis lehet ölni haraggal és szóval is. Aki haragszik az ő testvérére, vagy aki azt mondja neki, — az a szó, ami itt van (azt a görög Biblia nem is fordítja le, hanem arámul mondja), olyan csúnya kifejezés volt, ami a másikat a maga emberi méltóságában bántotta meg. Most nem akarok ilyeneket mondani innen a szószékről, de amikor durván őt mint embert akarja megbántani, megsérteni indulattal a másik. Jézus azt mondja: ez ugyanolyan gyilkosság.
Mondok egy mai példát. Adva van egy család, szülők és két tizenéves fiú. Azt mondja az idősebbik: A tesómat minden nap megverem, ha kell, ha nem. Laposra kalapálom. Tudja miért? Mert hülye. Egy rongy, kretén, nulla, sőt, két nulla — mondja nevetve. Annyira fél már tőlem, hogy bezárkózik a szobájába. A múltkor is ezt tette, de én odaálltam és mindenfélét ígértem neki az ajtó előtt. Akkor kinyitotta, elkaptam és megvertem. Mostanában kétszer verem meg naponta, mert éjszakánként bevizel. Egyszer csak úgy, egyszer meg a tócsá-ért, amit az ágyban csinált.
A szívem szorult össze, amikor ezt hallottam. Adva van egy tízéves kisgyerek, aki retteg együtt maradni az édes testvérével. Mert ha az ígér is neki valamit, és ő még bí-zik benne, akkor is csalódnia kell, mert akkor is elkapja és megveri. Csak úgy… Ütést kap attól, aki esetleg megsimogathatná, mint idősebb bátoríthatná, biztathatná. Segíthetne a tanulásban. Együtt játszhatnának. Példa lehetne előtte. Üti azt, aki — ez kiderült — még így is felnéz rá, és így is szereti mint bátyját.
Most túlzásba esem, ha azt mondom: üti azt, akivel esténként esetleg együtt imádkozhatnának? Netán a szülőkkel együtt. Csak ott nem imádság hangzik, hanem kiderült, hogy ezt a nagyobbikat az apja is ugyanígy időnként elagyabugyálja, sőt a gyerekek szeme láttára egyszer-egyszer az anyjukat is megverte. Azonkívül ez a fiú mindennap megnéz egy jó bunyós filmet — ahogy ő fogalmazta. Mindennap méreggel etetik, és csodálkoznak, hogy mérges lesz. Ha kell, ha nem. És nem tud, nem is akar uralkodni magán. Ide jutottunk.
Kezdődött azzal, hogy nem bízunk Istenben. A gyerekeik már agyonütik egymást, és a mieink meg ehhez hasonlókat csinálnak. Itt nem folyik vér, itt mindenki életben marad. Kifelé akár még mintacsaládnak is tűnhetnek. Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy amit ez a fiú tesz, ugyanolyan gyilkosság, mint amit Kain követett el Ábel ellen. Ez lélekgyilkosság, ami megnyomoríthatja egy életre a testvérének az életét. Mert aki haragszik az ő testvérére — mondja Jézus —, az is emberölő. És aki azt mondja róla, hogy… — most hadd ne idézzem ismét ezt a fiút — az is embergyilkos.
Vajon mi soha nem mondtunk ilyet senkiről, vagy ehhez hasonlót? Vajon nem őrzünk a szívünkben olyan keserűséget, ami bármikor átcsaphat haragba, az meg gyűlöletté válhat, és ki tudja, hova vezethet? Néha talán még büszkék is vagyunk rá, hogy emlékszünk arra a sérelemre, és reméljük, hogy valaki, vagy a jó Isten majd megtorolja azon az ellenségünkön.
Ma este itt az ideje annak, hogy kigyomláljuk ezeket a lelkünkből. Jézus azt mondja: mind embergyilkos az, aki ilyet megőriz a szívében. Lehet ezeknek személyes vagy családi okuk. Lehet anyagi, politikai vagy nemzeti oka. Mindegy, mi az oka, az akkor is keserűség, harag és gyűlölet, és az a természete, hogy gyűlik, öl és ölet. Ettől Isten őrizzen meg bennünket. Ezért kérdezi Isten tőlünk is ma este: Miért gerjedtél haragra? Nyilván azért, mert harag van a szívedben. Ezt akarja Ő kivenni onnan.
2) A másik kérdése az volt: Hol van Ábel, a testvéred? Milyen szemtelen és cinikus a válasz: Nem tudom! Talán őrizője vagyok a testvéremnek? Pontosan tudta, hol van, csak ez azt mutatja: már tudni sem akar róla. Leírta a testvérét már életében, most pedig, hogy meghalt, végleg. Csakhogy ezzel nem fejeződött be a tragédia, mert Isten azt mondja: Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről.
Hol van a testvéred? Ha Isten ezt ma tőlünk kérdezi, mit mondunk rá? Tényleg, hol van az, aki hozzánk a legközelebb áll? Nem biztos, hogy vérrokon, lehet az egy jó barát, barátnő, vagy munkatárs is, vagy szomszéd. Hol van az, akire azt mondod: ez olyan, mintha a testvérem lenne?
Hol van a házastársad? Ha itt ül melletted, vajon tudod-e, hol van, mi zajlik a lelkében? Mitől lett olyan hallgatag? Kivé vált melletted és miattad? Ha pedig nincs itt, akkor hol van, és ki a felelős azért, hogy nincs itt? Hol vannak a gyerekeid? Hol járkálnak most ezen az estén? Mi az oka annak, hogy a család nem együtt hallgatja az igét? Hol van lelkileg az, aki hozzánk közel áll? Tudjuk-e róla, érdekel-e az minket? Ismerjük-e azokat a sebeit, amiket mi ütöttünk rajta? Fáj-e nekünk, ha ártottunk neki, és megteszünk-e mindent a gyógyulásáért?
Hol van a magzatod, akit egy felgerjedt órában nemzettél? Aztán pár hét múlva a kislányt elküldted abortuszra, vagy azóta sem néztél a tájára se? Hol van?
Hol van a szomszédunk, aki azért nem érdeklődik Isten ügye iránt, mert látja az életünket és ebből nem kér, pedig itt lehetne mellettünk?
Hol van Ábel, a testvéred? Akkor is, ha azt hiszed, hogy ellenséged, vagy te lettél ellenségévé, akkor is testvéred, és Isten szá-mon kéri rajtad.
A tegnapi ige arra bátorított minket, hogy az élő Istennel való megszakadt kapcsolatunkat állítsuk helyre. Arról szólt az örömhír, hogy Isten kinyitotta előttünk azt a kaput, amit becsaptunk büszkén magunk mögött. Hogy Jézus Krisztus utat készített az atyai házba. Haza lehet menni. Újra Isten gyermekeivé válhatunk.
A mai ige pedig az emberi kapcsolatok rendbetételére bátorít. Minden kapcsolatunk rendben van? Ha nincs, akkor Isten arra bá-torít: lássunk hozzá a rendezéshez még ma. Ő segíteni fog. Szabad imádságban elkérni a bölcsességet, az időpontot, az egésznek a mikéntjét, hogyanját, de ne nyugodjunk bele abba, ha megzavarodtak ezek a kapcsolatok.
3) A harmadik kérdés így hangzik: Mit tettél? — Minek ezt kérdezni? Tudja azt Kain. Isten azonban, mint tegnap láttuk, egyrészt eszméltetni akar a kérdéseivel, másrészt hívogat. Keres minket. Még Kaint is? Majd mindjárt meglátjuk.
Olyan büszkén mondjuk sokszor: tudom, mit csinálok. Néha még ki is kérik emberek maguknak, ha valaki próbál tanácsot adni, vagy óvatosan megkérdezi: te, jó lesz ez így? Mert tudom, hogy az nem lesz jó, de azt nem szabad mondani, mert megbántja a büszkeségét. Akkor szelíden megkérdezem. — Én tudom, mit csinálok. Valóban tudjuk? Mindig tudjuk? Akkor nem kellett volna Jézusnak a kereszten haldokolva is azért imádkoznia, hogy Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
A szívem szorul össze sokszor, amikor szemmel látható, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Verekednek, és nem tudják, hogy ez a gyilkolásnak egy formája. Gúnyolják, rágalmazzák egymást, és nem tudják, mit cselekszenek. Pletykálkodnak, és nem tudják: méreg van a nyelvük alatt, és ez megmérgez másokat. Ó de sokszor lehet látni, hogy házasodnak, és nem tudják, mit cselekszenek, mire vállalkoznak. Hát még akkor, amikor elválnak, és mennyire nem tudják, hogy mit cselekszenek! Mi fog a nyakukba szakadni, meg a gyermekeikébe ezen túl is.
Gyerekeket szülnek és gyerekeket ölnek, és sokszor nem tudják, mit cselekszenek. Gyereket kényeztetnek és éheztetnek, és nem tudják, mit cselekszenek. Kihagyják Istent az életükből, és nem tudják, mitől fosztják meg magukat és gyermekeiket. Végig rohannak néhány évtizeden Isten nélkül, és belerohannak egy váratlan pillanatban a halálba, és csak akkor tudják meg, hogy nem tudták, mit cselekszenek.
Úgy, ahogy Jézus mondja Noé napjairól: az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, és nem vettek észre semmit. És akkor eljött az özönvíz. Pedig észrevehették volna, ha figyelnek Isten szavára.
Egyebek között ezért is tekintem nagy ajándéknak, amikor Isten egy-egy ilyen csendeshetet elkészít nekünk, és kérdésekkel kezd eszméltetni és hívogatni. Mert ha mi elfelejtettük is az Ábeljeinket, és valamennyire megnyugtattuk is évek, évtizedek alatt lelkiismeretünket, az Ábelek kiontott vére az égre kiált — azt mondja Isten.
Testvérek, hány meggyötört, megkínzott, megölt kisgyermek, felnőtt és öreg né-ma sikolya kiált az égre az anyaméhtől kezdve a szakadatlan családi perpatvarokon, a harcterek háborúin, a gázkamrák szörnyűségein keresztül egészen odáig, hogy napjainkban is tízezrével ölik meg a keresztyéneket csak azért, mert Jézus Krisztust megváltójuknak vallják. Isten ezt a kiáltást hallja akkor is, ha a fülünk megszokta, akkor is, ha bedugjuk a fülünket, akkor is, ha pró-báljuk túlharsogni sokféle módon.
Ez a kiáltás hangzik, és a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy Isten igazságos, és az Ábelek vérét ítélet követi. Mert minden egymás ellen elkövetett bűn Isten ellen elkövetett vétek is. Úgy, ahogy tegnap a tékozló fiú szavait idéztük: Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Amikor egymást bántjuk, akkor azt az Istent is bántjuk, akinek a képére teremtetett az ember.
Van-e erre bocsánat? Mert elég kilátástalan így a helyzetünk. Van-e az ilyesmikre bocsánat? Ezt kérdezte tőlem egyszer egy szép szál fiatalember, akivel megbeszéltük az édesanyja temetését. Még sokáig ült a széken hallgatva, és egyszer csak elkezdte rázni a zokogás. Amikor levegőhöz jutott, rám nézett és azt mondta: Lelkész úr, én öltem meg az anyámat. Mert ha csak egyszer is meglátogattam volna a betegségében, ha egyszer elvittem volna megmutatni az unokáit, ha egy szál virágot letettem volna a paplanjára, még most is élne. De megölte a bánat. Én vagyok a gyilkosa.
Tudjuk-e azt, hogy sokkal több gyilkos van itt közöttünk, mint ahogy gondolnánk? Isten minősítése szerint talán még mi is azok vagyunk. Van-e bocsánat a gyilkosoknak? Lezárhatnak-e egy sötét szakaszt és elkezdhetnek-e tiszta lappal egy újat? Mit mond erről a Biblia?
A Biblia azt írja, hogy egyszer valakit szintén ártatlanul megöltek. Ő volt az egyetlen ezen a földön, aki soha, semmi bűnt nem követett el sem Isten, sem emberek ellen. Az Ő vére is kifolyt. Először a homlokából kezdett folyni, amikor egy tüskékből font koszorút rányomtak katonák nevetve a fejére, aztán az egész teste vérzett, mert korbáccsal a meztelen felső testét végigverték, és a szíjak végébe állatfogak voltak kötve, azok valósággal lenyúzták az áldozatokról nemcsak a bőrt, a húst is. Aztán ezzel a csupa seb háttal felfeszítették a keresztre. Amikor már meghalt, az egyik ró-mai katona az előírások szerint még dárdával a szíve tájékán beszúrt, és olvassuk a leírásból: vizenyő és alvadt vér jött ki onnan, a frissen beállt halál jeleként. Az Ő vére is az égre kiált. Csakhogy az Ő vére nem ítéletért kiált, hanem kegyelemért. Az Ő vére nem ellenünk kiált, hanem érettünk. Mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére váltságdíj volt. Ezzel fizette ki azt az árat, amivel minket kiszabadíthatott abból a rabságból, amibe belekerültünk, amikor Istent elhagytuk. Aki ezt hiszi, hogy Ő a halálával a kereszten kifizette személy szerint mindnyájunkért a váltságdíjat, az szabad. Olyan, mintha kinyitnák a börtönajtót, és azt mondanák: szabadok vagytok. Aki ezt elhiszi, az kijön, aki nem, az bennmarad.
Így oszlik ma is két táborra az emberiség. Vannak, akik hiszik, hogy Jézus kinyitotta a börtönünk ajtaját, és Isten szabad, boldog gyermekeiként élnek, tudva azt, hogy az egész múltjukra bocsánatot kaptak. Vannak, akik ezt nem hiszik, és azok tovább is a bűnnek a rabságában élnek.
A Biblia tele van arról szóló boldog bizonyságtétellel, hogy ez valóság. A Zsidókhoz írt levél több fejezeten át áradozik erről. Csak két mondatot olvasok most a 9. meg a 10. fejezetből. Azt olvassuk: Krisztus a tulajdon vére által ment be egyszer és mindenkorra a szentélybe, az Istennel való közvetlen közösségbe, és oda utat készített a benne hívőknek. „Éppen ezért testvéreim — írja lelkendezve — bizodalmunk van nekünk is a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, aki új és élő út gyanánt ment oda. Járuljunk hát hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől.”
Nem szabad, hogy vádoljon tovább a lelkiismeretem. Valóban kifolyt az Ábel vé-re és miattam folyt ki, de kifolyt Jézus vére is, és érettem folyt ki. Éppen ezért bizonyos lehetek abban, hogy az Ő vérének kiáltása hangosabb, mint az Ábel vérének, mint az én gonosz természetem áldozatainak a kiáltása. És ha kész vagyok Isten előtt néven nevezni, megvallani minden ilyen gonoszságomat, bizonyos lehetek abban, hogy bocsánatot kaptam.
Tegnap idéztük az 1János l,7-t, hadd idézzem most a folytatását, a 8-9. verset: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
Egyszer édesapámat gonoszul megbántottam. Mivel éppen akkor elutaztam, nem volt módom egy ideig bocsánatot kérni sem. Rettenetesen fájt a dolog. Amikor hazajöttem és bocsánatot kértem, ő mosolyogva azt mondta, hogy ő már akkor megbocsátott, mikor elmentem. Ezért hálás voltam. De akkor este ott az idegenben, ahova el kellett utazni szolgálni, azt kérdeztem Istentől: Uram, tudom, hogy minden bűnre van bocsánat. Ne haragudj ezért a buta kérdésért: még erre is? És ez néha megfogalmazódik ám bennünk, amikor ilyeneket mondunk: elhiszem, hogy Isten megbocsátja, de én nem tudom megbocsátani magamnak. Ez is egyfajta istenkedés. Az én dolgom, hogy megvallom, és hiszem, hogy „minden hamisságtól” — és nincs zárójelben, hogy kivéve XY-nak ezt vagy azt a csúnya bűnét.
Ezt olvassuk a Péter levelében mindjárt az elején: „Tudjátok, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1,18-19)
Hadd bátorítsak mindenkit, hogy ne aludjunk el ma addig, amíg oda nem állunk Isten elé és megkérdezzük tőle: Uram, ezekből a bűnökből, amikből ki szokott fejlődni az, amit gyilkosságnak minősítesz, mi van az én szívemben? Milyen rendezetlen dolgok vannak ezen a téren? Nem akarok egy napig sem tovább élni ezekkel. Kész vagyok megvallani neked minden keserűséget, irigységet, gonosz szót, bántó gondolatot, tisztátalan indulatot. Nem beszélve a haragról, gyű-löletről. Kérem ezekre a bocsánatodat. Hiszem azt, hogy a te véred megtisztít engem minden bűntől. Ha ezt hittel elmondjuk, akkor a mi szívünkben is felharsan az ének:

Isten Báránya, te ott a Golgotán
Teljes győzelmet vettél a harc után.
Üdvöt találhat már az egész világ,
Mert megfizetted ott bűnünk váltságdíját;
Fennszóval hirdetéd a kereszten:
„Elvégeztem, elvégeztem!”

(…)

Jézus, Megváltóm, hála és üdv neked,
Néked, győzelmes, zengek dicséneket.
Védő kegyelmed nékem menhelyt adott,
Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok.
Bárány, légy áldva, ki elvérezél,
S értem mindent elvégezél!

Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.
A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.
Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.
Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!
Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.
Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség — ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét — lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sö-tétben.
Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.
Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.
Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?
Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.
Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról anynyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.
Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.
Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.
Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.
Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már — akkor minderre ez a válasz: ezért.
Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?
És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?
Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.
Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?
Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? — Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? — Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik „bátrak” erre és meg is teszik?
Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jé-zushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.
„Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.”
Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekü-lünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.
Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?
Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Istennélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsü-letes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? „Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed.” És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.
Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke „jósá-godból”, és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.
Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a „megtartsa” szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.
Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod — vizsgáztatott ott az utcán —, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől.”
Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.
Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi — vagy talán már mi sem pontosan —, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle — Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:

Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!