Köszönjük, Atyánk, hogy gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban. Bárhogyan is telt eddigi életünk, egészen bizonyos, hogy elég nekünk a te kegyelmed.
Bocsásd meg, ha eddig magunkban bíztunk. Bocsásd meg, ha nem tudtunk teljes bizalommal, őszinte bűnvallással leborulni előtted. Szeretnénk rábízni magunkat erre a te végtelen gazdag kegyelmedre.
Szeretnénk végre komolyan venni, hogy mindent érdemeink nélkül, kegyelemből ajándékozol nekünk. Könyörülj rajtunk, hogy legyen hitünk, amivel elfogadjuk ajándékaidat.
Gyógyíts ki minket minden okoskodásból, minden téves elképzelésből. Szeretnénk mindenben hozzáigazodni a te igaz igédhez. Taníts meg minket igeszerűen gondolkozni, a te akaratodnak megfelelően élni és cselekedni.
Tedd világossá számunkra keresztyének vagyunk-e most ebben a pillanatban, s ha nem, bátoríts minket határozott indulásra. Te kísérj át a szoros kapun, megváltó Urunk, Jézus Krisztus. És te kísérj végig minket hátralevő földi utunkon, hogy majd veled tölthessük az örökkévalóságot is.
Kérünk, beszélj velünk tovább is még ezen az igén keresztül.
Ámen.
Mindenható Istenünk, magasztalunk azért, mert nem vagy néma, mint a bálványok, hanem kijelentetted magadat nekünk, és köszönjük, hogy ennek van írásban rögzített formája is, a te áldott igéd: a Szentírás.
Köszönjük, hogy gondod volt a Bibliára a történelem viharai között. Köszönjük, hogy olyan biztos mércét adtál benne nekünk, amihez újra és újra mérhetjük a gondolkozásunkat, életgyakorlatunkat, életünk minden kérdésére választ kaphatunk belőle.
Köszönjük a XVI. századi reformációt, amikor az élet minden kérdését igéd mérlegére tették a hívő eleink.
Bocsásd meg, Urunk, ha bármiben deformálódott gondolkozásunk, hitünk, életgyakorlatunk. Köszönjük a megújulás lehetőségeit, amiket készítesz. Köszönjük, hogy igéd ma is hangzik, olvashatjuk, és újra és újra hozzá igazodhatunk.
Segíts minket, hogy valóban gyakoroljuk ezt. Hadd legyen ez a mai este is előtted való elcsendesedés, amikor mindazt, amiről szó lesz, igéd világosságába helyezzük és elfogadjuk azt, amit a Szentírásban mondasz nekünk. Segíts, hogy igazat tudjunk adni neked.
Segíts minket egy átdolgozott munkanap végén elcsendesedni és azokat az ajándékokat, amiket mára készítettél nekünk, hittel elfogadni.
Könyörgünk azokért, akik ezekben a napokban megállnak egy-egy sírnál, vagy újra gondolnak valakire, aki már nincs velük. Könyörgünk most egy családdal együtt, akik itt vannak közöttünk, akiknek még mindig fáj az eltávozott édesapa és nagyapa. Kérünk, segítsd őket, hogy túllássanak a láthatókon: emlékeken, tárgyakon, könnyeiken és lássanak téged, aki életnek és halálnak, élőknek és holtaknak egyaránt Ura vagy. Ajándékozd meg őket azzal a vigasztalással, amit csak te tudsz adni a benned hívőknek.
De ajándékozd meg mindnyájunkat válasszal a kérdéseinkre, vigasztalással, bátorítással, ha csüggedünk, és most a te személyese hozzánk szóló igéddel. Köszönjük, hogy igéddel minden jót el tudsz végezni a szívünkben.
Így várjuk most a te munkádat. Engedd, hogy veled legyen itt találkozásunk.
Ámen.
A szokásosnál ünnepélyesebbé teszi a mai napunkat az, hogy mielőtt Isten igéjére figyelünk, meghallgatunk majd két olyan költeményt, ami a két nagy reformátornak: Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak állít emléket, és a kórus is készült egy szolgálattal.
Amikor Luther Márton a wittenbergi könyvtárban azt az egyetlen leláncolt nagy Bibliát elkezdte olvasni, legelőször az a mondat hasított a szívébe, ami többször is ismétlődik a Szentírásban, „Az igaz ember a hite által él.” Hogy tehát az üdvösséget nem lehet kiérdemelni, nem lehet megszolgálni, nem lehet benyújtanunk Istennek a számlát, hogy mennyi jót cselekedtünk, és mennyit szenvedtünk, hogy nekünk mi jár. Nekünk csak az Ő igazságos ítélete járna, de Ő kegyelemből ad nekünk bocsánatot és örök életet, amit hittel tudunk elfogadni.
Ma van 485 éve annak, hogy 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte híressé vált 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Innen számítják a XVI. századi egyház-reformáció érdemi megindulását.
A reformátorokat az jellemezte, hogy a hitélet és a hétköznapi élet minden kérdésére Isten írott igéjéből: a Szentírásból kerestek választ. Így arra a kérdésre is, hogy ki nevezhető keresztyénnek? Ez egyáltalán nem valamiféle formai kérdésfeltevés volt, mert mint látni fogjuk, ettől függ minden embernek a földi élete, tartalmassága is, és az örök élete, az üdvössége is, hogy a szó bibliai értelmében keresztyén-e vagy sem.
Ezt a fogalmat is reformálni kellett, mert deformálódott. Egészen sajátos dolgokat értettek keresztyénségen, mint ahogy ma is a közgondolkozásban a Bibliától teljesen távolálló értelmezéssel is találkozunk.
Ilyen tévedések hangzanak el: Ki keresztyén? Az, aki Európában születet. Az, akit megkereszteltek. Az, aki magáévá tette a keresztyén erkölcsi értékeket. És így tovább, folytathatnánk még. Fontos, hogy személy szerint ne csapjuk be magunkat. Isten Szentlelkének csodálatos munkája lenne, ha ma este mindannyiunk számára világossá válna, hogy ebben az állapotban, amiben vagyunk, keresztyénnek nevezhető-e az életünk?
Ki a keresztyén? Mit mond erről a Biblia?
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint először Antiókhiába nevezték először keresztyénnek Jézus Krisztus tanítványait. Azok kapták ezt a megjelölést, akik a názáreti Jézust Isten fiának, a megígért Messiásnak vallották, és mint Uruknak, engedelmeskedtek is neki. Aki tehát Jézushoz tartoztak és Jézushoz akartak hasonlítani is.
Maga a görög szó: keresztyén vagy keresztény azt jelenti: krisztusi. Krisztushoz tartozó és Krisztushoz hasonló. Ez a megjelölés tehát, hogy keresztyén, egy viszont feltételez, viszont jellemez. Mégpedig egy megélt, valós és vállalt kapcsolatot. Amikor egy ember elmondhatja és el is mondja, hogy Jézushoz tartozik és Őhozzá akar hasonlítani egyre jobban. (Csak zárójelben jegyzem meg, teljesen mindegy, hogy keresztyént vagy keresztényt mondunk-e, mert ugyanannak a szónak kétféle kiejtése. Először szláv közvetítéssel érkezett el hozzánk a keresztyénség, és ott az eredeti görög szót egy kicsit szlávosítva, krisztyánnak ejtették, ebből lett magyarítva a keresztyén. Később megérkezett nyugatról latin közvetítéssel, és ott ugyanennek a szónak a keményebb, latinos szónak a kiejtése, a keresztény honosodott meg. De mind a kettő a krisztusi görög szónak a kétféle ejtése.)
Ki tehát keresztyén?
Az, aki összekötötte az életét Jézus Krisztussal. Aki együtt él a feltámadott Úrral, és ennek az együttélésnek a során engedelmeskedik is neki. Az ilyen emberen kezdenek kiütközni Jézus Krisztus jellemvonásai. Pál apostol írja a galatáknak: gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, míg kiábrázolódik rajtatok a Krisztus. A krisztusi emberen, vagyis a keresztyénen, sajátosan krisztusi jellemvonások ütköznek ki: a gondolkozása, lelkülete, egész jelleme egyre inkább Krisztushoz kezd hasonlítani.
Keresztyénnek tehát senki nem születik. Még akkor sem, ha a szülei hívő keresztyének voltak. A megkeresztelkedésünk sem tesz minket keresztyénekké a szó bibliai értelmében. Attól sem lesz valaki keresztyénné, hogy becsületesen igyekszik élni. Az a keresztyén a szó bibliai értelmében, aki Krisztussal együtt él. Aki Őt követi. Vagyis, aki sehova nem megy el, ahova Krisztus nem megy előtte, de mindenhova kész elmenni, ahova az ő Ura hívja, vagy küldi.
A Krisztustól való teljes függés, a vele való benső azonosulás, a benne való feltétlen bizalom és a neki való folyamatos engedelmeskedés, ezek a keresztyénség jellemvonásai.
A Szentírás alapján azt nézzük meg ma, mi szükséges ahhoz, hogy valaki keresztyénné váljék? Illetve milyen veszélyek leselkednek ránk, amikor azt gondoljuk, hogy keresztyének vagyunk, pedig ez nem felel meg a valóságnak. Három olyan megfigyelést szeretnék említeni röviden, amikre a Szentírás külön felhívja a figyelmünket.
Az első, hogy az lesz keresztyénné, akinek az életében van egy világos, egyértelmű elindulás. Mivelhogy nem született keresztyénnek senki sem, valamikor el kell határozni, hogy azzá akar válni és van egy világos, látható indulás az életében. Nem születünk bele, nem fejlődünk bele, a Biblia lelki evolúcióról sem tud, hanem egy döntés kell ahhoz, hogy valaki kereszténnyé akar válni, és tudatosan el kell indulnia ezen az úton.
Jézus Krisztus így mondja ezt a Hegyi beszédben: „Menjetek be a szoros kapun.” Ez azt jelenti, hogy annak az útnak az elején, amelyikről Jézus mondja, hogy az életre vezet, amelyiken a hívő ezt a földi életet is tartalmasan és értelmesen Isten akarata szerint töltheti el, és amelyik út az örök életbe, az üdvösségre is vezet, ennek az útnak az elején van egy szoros kapu. Annyira szoros, hogy semmi nem fér be rajta, csak a hívő. Mindenét kívül kell hagynia. Mindenét kívül szabad, kívül lehet hagynia.
Kinn kell hagynia a bűneit, minden tisztátalanságot, mindent, ami Isten törvényébe ütközik. Minden Isten és emberek ellen elkövetett vétket kívül lehet és kell hagynia. De kinn kell hagynia az érdemeit is. Senki nem kíváncsi ott belül arra, hogy ő milyen hőstetteket hajtott végre, és arra sem, hogy mennyit szenvedett. Ott egyedül az érettünk meghalt Jézus Krisztus szenvedésére hivatkozhat a hívő, és ott egyedül az Ő érdemeiben reménykedve lehet belépni. Hiába hivatkozunk jó cselekedeteinkre, az erényeinkre, egyedül Jézus erénye, a vele való kapcsolatunk számít. És ehhez az őszinte, konkrét bűnbánat, bűnvallás vezet, és az a bizonyosság, hogy Jézus érdeméért Isten megbocsát a hívőnek.
Ezen a szoros kapun csak az Úr Jézussal együtt lehet belépni. Ő nélküle, egyedül magában bízva, senki nem lépheti át. Ezt próbálja Pál apostol megfogalmazni ebben a tömör mondatban: „Hiszen kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
Ezt akarta szemléltet az Úr Jézus a tékozló fiú jól ismert példázatával is. Az a fiú, aki szemtelenül otthagyta a családját, eltékozolta a kikövetelt apai örökséget, most az éhhalál szélén állva csak abban az egyben bizakodva merészelhet hazamenni, hogy az apja szeretettel megbocsát neki. És meg is bocsát. De ez nem tette feleslegessé azt, hogy az első mondat, amit kimondott és ki kellett mondania, így hangzott: Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok arra méltó, hogy fiadnak tekints. De ha itthon maradhatok, mint egy béres, kész vagyok újra feltétel nélkül engedelmeskedni neked.
Ez a szoros kapun való belépés. Amikor néven nevezem a bűneimet, kimondom azokat minden szépítés és mentegetőzés nélkül, és kifejezésre juttatom azt az akaratomat, hogy újra az Atya, a mennyei Atya akarata szerint szeretnék élni a továbbiakban.
Kell tehát egy határozott, világos indulás. Csak az lesz keresztyénné, akinek az életében elhangzik egy ilyen őszinte, konkrét bűnvallás és másként folytatja az életét, mint ahogyan az addig zajlott. Soha nem lesz keresztyénné az, akinek az életében nincs egy ilyen világos, egyértelmű indulás, a szoros kapun való belépés.
Fontos, hogy ne álltassuk magunkat. Ez a szoros kapun való belépés semmivel nem téveszthető össze, és semmi mással nem pótolható. Volt-e már az életünkben ilyen? Isten különösen nagy kegyelme az, hogy akár ma este is sor kerülhet rá, és akkor végre keresztyénné válnánk.
A másik, amit Isten igéjének említ: keresztyénné lenni nem lehet elméletben. Sokan megpróbálják ezt. Azt gondolják, mintha a keresztyénség, a Krisztus-követés egyfajta intellektuális tevékenység, vagy csupán valami erkölcsi kérdés lenne. Mintha az lenne keresztyén, aki sokat tud már Jézus Krisztusról, vagy valamennyire ismeri a Bibliát, vagy megpróbál saját erejéből Jézushoz hasonlóan élni.
Beszéltem olyanokkal, akik meg voltak győződve: azért keresztyének ők, mert sok Jézusról szóló előadást hallottak, sőt tartottak is. A gyakorlatban azonban semmi közük nem volt Jézushoz, tőle teljesen független volt a gondolkozásuk, az életgyakorlatuk, az úgynevezett hitéletük. Ők nem követték Jézust, egyáltalán nem, mint Úrnak engedelmeskedtek, csak tudtak róla sok mindent.
Vannak sokan, akik egyetértenek sok mindennel, amit Jézus nekünk tanított, de gondosan megőrizték a tőle való függetlenségüket. Márpedig láttuk: keresztyén az, aki minden tekintetben tökéletesen függ Jézustól, aki bízik benne, aki feltétel nélkül engedelmeskedik neki, aki belsőleg is azonosul vele. Az ilyen emberek nem követik Jézust, éppen ezért Jézus nélkül zajlik az életük, következésképpen nem is érkezhetnek és érkeznek meg oda soha, ahova az Úr Jézus az Ő követőit vezeti, a mennyei Atyához, a mennyországba. Ezek az emberek soha, sem ember, sem Isten előtt nem vallották meg, hogy Uruknak tekintik a megváltó Krisztust. Soha nem hangzott el az ajkukon az a megrendítő eltökéltség, amivel Saul-Pál a damaszkuszi úton ezt mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ez hiányzik. Azt gondolják, hogy lehet elméletben is keresztyénnek lenni.
Márpedig ez épp úgy lehetetlen, mint ahogy lehetetlen elméletben házasságban élni, gyermekeket nevelni, elméletben épületeket tervezni és megvalósítani, felépíteni, vagy elméletben egy világkörüli utazást tenni. Aki csak elméletben keresztyén, az biztos, hogy nem az, mert az nem Jézussal jár.
A harmadik, amire figyelmeztet minket Isten igéje, hogy ugyan így nem lehet félig követni Jézust. Nem lehet félig keresztyénnek lenni, úgy bizonyos mértékig, úgy tisztes távolból követni Őt, mint ahogy Péter próbálta meg nagycsütörtök estéjén a Gecsemáné kerttől Kajafás udvaráig.
Sokan megpróbálják ezt mai is. Szeretnének keresztyénnek lenni, de ugyanakkor ragaszkodnak a világhoz a szó mindenféle értelmében. Kialakul egy sajátos kettőség az életükben a gondolkozásukat, időtöltésüket, gazdálkodásukat, egész életüket tekintve. Ott van a szívükben a vágy az igazi keresztyénség után, ugyanakkor nem engednek el egy csomó dolgot, ami viszont nem engedi őket, hogy Krisztust kövessék, és valóban keresztyénekké váljanak. Vasárnap ott vannak a templomban, hétköznap semmi különbség nincs köztük és a teljesen istentelen, hitetlen emberek viselkedése, élete között. Szombat éjszaka ott bóbiskolnak a tv előtt és nézik, hogyan kell ölni, paráználkodni. Másnap eljönnek a templomba, talán még úrvacsoráznak is. Ott van egy furcsa kettősség, és azt hiszik ez a keresztyénség.
Ez a keresztyénség paródiája, megcsúfolása. Itt semmi függés nincs. Mennyiben függ egy ilyen ember Krisztustól? Mennyiben szívügye neki az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És mennyiben cselekszi azt, amit az ő Ura akar? Nem is tudja, mit jelentene az, hogy Jézus Úr legyen az ő életének minden területén.
Ezt próbálta meg Péter a tanítványok közül, félig követni Jézust. Rajongott érte, de bensőleg soha nem azonosult Jézussal egészen nagypéntekig. Ott mellette is megőrizte a maga függetlenségét. Egyáltalán nem értette, és nem is akarta megérteni Jézus kereszthalálának az okát és célját. Ezért mondja azt neki: „Nem történhet ez meg veled…” És ezzel tulajdonképpen a szíve mélyén, rejtve, megtagadta Őt. Nem fogadta el annak, aki Ő volt, és akinek kijelentette magát.
Az ilyen rejtett Krisztus-tagadás az élet egy-egy kritikus helyzetében menthetetlenül nyílt Krisztus-tagadássá válik. Úgy, ahogy Péternél is. Letagadta, hogy valaha is ismerte Jézust. Esküvel tagadta. Három évet vele töltött. Mert csak félig akarta Őt követni. Aki a szívében félig-meddig, diszkréten megtagadja Őt, aki nem fogadja el Őt mindenestől, úgy is mint érettem meghalt Megváltót, és neki parancsoló Urat, az az élet egy-egy kritikus helyzetében biztos, hogy nyíltan is meg fogja Őt tagadni. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat!
Nem lehet Jézust félig követni, nem lehet félig keresztyénnek lenni úgy, hogy szeretné élvezni valaki a keresztyénséggel járó áldásokat, de ugyanakkor megőrzi a maga önállóságát Jézus Krisztus mellett.
Ahhoz tehát, hogy valaki igazán keresztyénné váljék, kell egy határozott, világos indulás. Azután haladni kell ezen az úton ott, a Megváltó közvetlen közelében és nem tisztes távolból, úgy hogy én szabom meg a mértékét meg a módját, meg a határait a keresztyénségnek és a Krisztus-követésnek, nehogy túlzásban vigyem — ahogy szokták mondani sokan —, követni kell Őt a közvetlen közelében, és a neki való engedelmeskedés közben bontakozik ki igazán egy ember. Eközben válik azzá, akinek Isten elgondolta. Az új teremtés így valósul meg mindig a hívőknek az életében.
A reformáció szó azt jelenti: visszaalakítani. Semmiféle hitújítás nem történt a XVI. században. Semmi újat nem hozott Luther, Kálvin és a többiek. Ellenkezőleg: visszamentek az eredetihez, amit Jézus mondott, ami a Szentírásban írva van. A régihez mentek vissza, és ahhoz formálták a gondolkozást, a tanítást, a kegyességet, a hívő életet.
Nos, ha ez így van, akkor a reformáció emlékestéjén azt kérdezi tőlünk szerető Istenünk: hol szorul ma reformációra gondolkozásunk, vallásosságunk, hétköznapi életünk? Hol tértünk el az egyetlen hiteles mércétől, Istennek a Szentírásban kijelentett akaratától? Vajon keresztyénnek nevezhető-e az életünk abban az állapotában, amiben most van? Ez nem formai kérdés, ez üdvösség kérdése. Mert csak, akik Krisztussal együtt járnak, azok érkeznek meg oda, ahova Ő megy. Csak Krisztusban van üdvösségünk. Ő nélküle, lehet valaki bármilyen vallásos, bármilyen művelt, bármilyen becsületes, csak Őreá való tekintettel kapunk mennyei Atyánktól bocsánatot, új életet és üdvösséget. Jézussal vagy Jézus nélkül járjuk az életutunkat? Ezt kérdezi tőlünk ma az ige.
Jézus első szava: „Menjetek be a szoros kapun.” A második biztatása: „Kövessetek engem”. A harmadik egy nagy ígéret: „Aki nékem szolgál, engem kövessen. Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. Aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Egy ilyen magunkfajta nyomorult bűnöst, az Ő egyszülött Fiára való tekintettel.
Kegyelem, hogy lehet újat kezdeni, kegyelem, hogy lehet újra kezdeni, ha valaki elfáradt és abba hagyta a Krisztus-követést, kegyelem, hogy elég nekünk az Ő bűnbocsánata minden bűnünkre, és még az is kegyelem, hogy miután valaki elfogadta az Ő kegyelmét és az üdvösséget, felismeri azokat a jó cselekedeteket, amiket Isten készített el nekünk, hogy azok szerint éljünk.
Nem ezek a jó cselekedetek szerzik az üdvösséget, hanem miután ajándékba kaptuk azt, kinyílik a szemünk és meglátjuk, hogy milyen jó szolgálatokkal dicsőíthetjük a mi mennyei atyánkat.
Ez az ige arról szól, hogy elég nekünk is az Ő kegyelme. Lehet ebből a kegyelemből élni. Rábízhatjuk magunkat egészen erre a kegyelemre.