Mit hoz a jövő?

Két alkalommal kerestük már a választ Isten igéjében erre a sokunkat izgató kérdésre: mit hoz a jövő. Először láttuk, milyen sokféleképpen viszonyulnak az emberek a jövőhöz, milyen sok helytelen, veszélyes viszonyulás és szemlélet is van, és hogyan akar kigyógyítani ezekből minket Isten.
Múlt vasárnap pedig kitűnt, hogy a futurológia, a várható jövőt kutató tudomány aggasztó adatokat közöl, és ha csak erre gondolunk, minden okunk megvan a kétségbeesésre. De olvastuk azt az igét, amelyik arra bátorított minket, hogy mégse csüggedjünk el és ne essünk kétségbe, mert nemcsak a várható jövőt nézzük, hanem a jövőnek az Urát is, és hisszük, hogy azt hozza a jövő, amit a jövő Ura elkészít. Sőt mint ádventi emberek, Isten sok ígérete alapján hisszük, hogy magát Jézust hozza a jövő, mert Ő eljön ítélni élőket és holtakat. Akinek Ővele már itt valóságos élő közössége van a hit által, annak minden oka megvan a reménységre, és bizonyos lehet abban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.
Ma arról szeretnék beszélni ennek a rövid sorozatnak a befejezéseképpen, hogy Jézus Krisztus hogyan készítette fel a benne hívőket a jövőre. Egyrészt tájékoztatta őket arról, hogy az utolsó időkben a gonoszság elhatalmasodik, másrészt pedig megígérte határozottan az Ő jelenlétét, oltalmát és ígéreteinek teljesedését a benne hívők számára.
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy amit Jézus és Ő nyomán az apostolok utolsó időnek neveznek, az most van. Az utolsó idő Jézussal kezdődött el, az Ő földi tevékenységével, megváltó munkájával. Tehát, amit Ő erről tanít, az a mi korunkra érvényes. Így érthetjük ezt helyesen.
Mit tanít Jézus erről? Azt, hogy ebben az időben fokozatosan elhatalmasodik a gonoszság, az erőszak, a hazugság, de ez semmit nem változtat azon, hogy az Ő kezében marad az események irányítása, Ura marad a helyzetnek, a jelennek is, meg a jövőnek is, mert egyedül neki adatott minden hatalom mennyen és földön.
Mit jelent az, hogy megsokasodik a gonoszság? Egész listáját olvastuk most itt ennek, amiben Megváltónk részletezi ezt a szomorú tényt. Mindenekelőtt arra utalt, hogy sok tévtanító támad, akik messiási igénnyel lépnek fel, és fellépésük fájdalmasan eredményes lesz. Sokakat megtévesztenek, mert az emberi váradalmak húrjain játszanak. Gazdagságot ígérnek, sikert, feltétlen egészséget, boldog jövendőt, és hamis tanításuknak sokan áldozatul esnek.
Ezen a világon pillanatnyilag több mint tíz olyan hamis tanító működik, akik Krisztusnak állítják magukat. Híveket toboroznak, és mindegyiknek van tábora. Híveik zsebéből kiszedik a pénzt, hitüket pedig lekötik a maguk zavaros, téves tanaival.
Aztán azt mondja Jézus: egyre több háborúnak a híréről fogunk hallani, és ezek a háborúk egyre pusztítóbb erejűek lesznek. Megnő az elemi csapások száma és pusztító ereje is, és a hagyományosok mellé jönnek olyan újak, amikről korábban nem is tudtunk, lásd az óriás tankerek tengeri baleseteit, amik iszonyatos kárt okoznak, s amikkel gyilkos és végső soron öngyilkos módon pusztítjuk a környezetünket.
Az a válság, amit a gonoszság címszóval jelöl Jézus, meghatározza az egyház és a világ viszonyát is. Az Isten-ellenes lázadó erők megmutatják igazi arcukat, és minden elképzelhető módon támadják Isten népét, Isten gyermekeit. De bejön a válság az egyházba is. Azt olvastuk: sokan elbuknak a próbák alatt. A szeretet helyett gyűlölet lesz a szívükben, és hajdani testvérek áruló módon közös ellenségüknek szolgáltatják ki egymást.
Ez a meghasonlás még az egyház igehirdető szolgálatába is beférkőzik. Az igaz utat megmutató helyes prófétai igehirdetést túlharsogja a hamis prófécia, amivel sokakat megtévesztenek, és így azok, akik elbuktak, másokat is a bukásba rántanak.
A szeretet sokak szívében kihűl, kialszik. Általánossá lesz a hazugság és erőszak, lásd akárcsak azt, amit olvasni lehet naponta és látni a médiában. Isten parancsait semmibe veszik az emberek, és az önzésre, öntörvényűségre épülő szabadosság elárasztja az egész életet.
Természetesen ebből az következik, hogy akik valóban Jézus Krisztushoz tartoznak, azoknak egyre többet kell szenvedniük. Egyre nagyobb lesz a különbség, sőt az ellentét igazság és hamisság, isteni és démoni, világosság és sötétség között.
Erről olvastunk a felolvasott igeszakaszban. Nem akarom most ezt újraolvasni, inkább csak más szavakkal elmondtam, amit hallottunk. De erről beszél itt Jézus a folytatásban is, amikor azt mondja: hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő. Jeleket és csodákat tesznek — ne tévesszen meg minket az, ha valaki jeleket és csodákat tud tenni, nem mindenki Isten erejével teszi —, hogy megtévesszék — ha lehet — még a választottakat is.
Ugyanezt írja le Pál apostol még ennél is részletesebben a Timóteushoz írt leveleiben. „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak.” (1Tim 4,1)
Utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben ezt írja: „Azt pedig tudd meg fiam, Timóteus, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gő-gösek, Isten-káromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, könyörtelenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, a jóra nem hajlandók, árulók, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el ezektől!” (2Tim 3,1-5)
„Mindazokat pedig, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldözni fogják. A gonosz emberek és az ámítók továbbmennek a rosszban, tévelyegve és másokat is eltévelyítve.” Majd a levél végén még egyszer visszatér erre. „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mendemondákhoz odafordulnak.” (2Tim 3,12-13, 4,3-4)
És folytathatnánk tovább. Jézus felkészíti a benne hívőket, hogy egyre nehezebb lesz hozzá tartozni, de mindjárt hozzátette azt is — alapigénkben láttuk —, hogy aki viszont mindvégig ragaszkodik Őhozzá, azt Ő megőrzi, az üdvözül.
Mert nemcsak erről az általános romlásról tájékoztat Jézus, ami az Ő második eljöveteléhez közeledve egyre jobban elhatalmasodik a világban, hanem az Ő ígéreteit is megújítja és megerősíti. Biztosítja a benne hívőket arról, amivel elbúcsúzott mennybemenetelekor tőlük: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. Biztosítja őket újra és újra arról, amit szintén akkor mondott először: „Én pedig tiveletek vagyok minden napon…” Nem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen pillanat sincs az életünkben, amikor Jézus nélkül, az Ő háta mögött, kiszolgáltatott helyzetben kellene élnünk.
Aki valóban hisz Őbenne, és naponta megerősíti a vele való lelki közösségét, az az Ő színe előtt él. Az tudhatja, hogy az, akié minden hatalom, szemmel tartja őt. Az nincs kiszolgáltatva semmiféle más hatalomnak, ha csakugyan kiszolgáltatta magát Jézusnak. Sok felesleges félelemtől, szorongástól, aggódástól megment ez minket éppen a nehéz időkben. Hiszen Jézusnak a gyengéd szeretetét ilyen ígéretei is mutatják, amit szintén a Máté 24-ben olvashatunk, hogy az utolsó időknek a nyomorúságait megrövidíti az övéire való tekintettel. Ennyire gondja van reájuk. Biztosít minket, hogy senki ki nem ragadhat bennünket az Ő kezéből. Jönnek farkasok és jönnek báránybőrbe bújt farkasok, hogy az Ő nyájából elragadozzanak, de senki ki nem ragadhat bennünket az Ő kezéből.
Péter levelében pedig különösen szép ígéretet olvashatunk arra nézve, hogy menynyire be vannak biztosítva azok, akik Jézus mellett döntöttek és hozzá ragaszkodnak. Azok, akiknek Péter ezt a levelet írta, sokat kellett, hogy szenvedjenek a hitükért. Időnként már abban is elbizonytalanodtak, hogy vajon helyesen hisznek-e ők, nem kellene még valami erőfeszítést tenniük a megmaradásukért? Azt írja nekik: nem kell. „…Titeket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.” (1Pt 1,5-7)
Isten hatalma őriz titeket az üdvösségre. Senki el nem veheti tőletek az üdvösséget. Méltán írhatta Pál apostol az előbb olvasott utolsó levelében Timóteusnak. „Meg vagyok győződve, hogy el van téve számomra az igazság koronája, amit megad nekem az igaz Bíró ama napon. És nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” Egészen bizonyos jövőjük van azoknak, akik Jézusra bízták az életüket, és tőle várják a jövendőjüket is.
Mert Ő egészen bizonyosan eljön. És amikor Ő másodszor megjelenik, véget vet majd minden gonoszságnak, nyomorúságnak, szenvedésnek. Leleplez minden hazugságot. Képzeljétek el: mindenről ki fog derülni országvilág színe előtt, hogy hazugság volt, és meglesz a következménye is. Megszünteti a nélkülözésnek minden formáját, és miután ez a teremtett világ, amit sok tekintetben tönkretettünk a bűneinkkel, elmúlik, új eget és új földet teremt a mi Urunk, amelyben igazság lesz. (2Pt 3,13)
Azt mondta valaki, amikor arról beszélgettünk, hogy vajon mit hoz a jövő, és ki mit gondol erről, hogy teljesen kár erről ennyit elmélkedni. A jövő egy valamit hoz mindnyájunknak: egyszer mindnyájan meghalunk és utána nincs jövő. Vigyázzunk ezzel a téves gondolattal, mert Jézus Krisztus egészen mást tanít!
Azt olvassuk a Bibliában: „Amint elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, így Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsid 9,27-28)
Mit jelent ez a kicsit zsúfolt mondat? Azt jelenti, hogy elvégzett dolog, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, hacsak nem földi életünk idején jön vissza megváltó Urunk, akkor meg átváltozunk (erről Pál apostol ír). Elvégzett dolog, hogy egyszer vége lesz ennek a földi életnek mindannyiunk számára. És utána? Utána azoknak, akik Jézus nélkül éltek, jön az ítélet, és azoknak, akik hiszik, hogy az ő bűnükért áldoztatott fel, jön a vele való még teljesebb közösség, az üdvösség. Azok már nem mennek ítéletre.
János apostol írja az evangéliumban, hogy akik Jézusban igazán hisznek, azok már nem mennek ítéletre, mert átmentek a halálból az életbe. Mert ők hiszik, hogy az ítéletüket Jézus szenvedte el, amikor meghalt a kereszten. Jézus tudniillik nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte, mert neki nem volt bűne. Akkor miért kellett olyan szörnyű halállal meghalnia, olyan halállal, amiről a Biblia azt mondja: átkozott mindenki, aki fán függ? Miattunk. Magára vállalta az ítéletünket. Aki ezt hiszi, az már nem megy az ítéletre, az Jézussal együtt bemegy az üdvösségbe. Aki ezt visszautasítja akármilyen okból kifolyólag, annak viszont el kell szenvednie bűnei Isten szerint igazságos büntetését.
Ezért mondja itt: elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak, és utána következik az ítélet, — vagy utána következik, hogy akik hiszik, hogy Krisztus őértük áldoztatott fel, azok az Ő üdvösségébe mennek be. Ezért fontos, nemcsak életfontosságú, hanem örök- életfontosságú az, hogyan viszonyulunk Jézushoz. Mindazt, amit a Biblia az Ő földi munkájáról, megváltó haláláról, feltámadásáról, majdani eljöveteléről ír, csupán tudomásul vesszük-e, vagy pedig a hitünkkel megragadjuk és felismerjük, hogy emiatt lehet nekünk életünk. Igazi, teljes, örök életünk már itt, amiben semmi kárt nem tehet majd az sem, amikor meghalunk, mert még közelebb kerülünk Őhozzá.
Ezt írta Pál apostol a kivégzése előtt Filippibe: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” Én nem veszítek azzal, ha kivégeznek — írja a filippibelieknek. Nekem az élet Krisztus, ezt az életet nem tudják tőlem elvenni, csak ezt a biológiai életet. De azt az életet, amit Krisztusban kaptam, azt én tovább is élem Őnála, Ővele.
Ha valami jelenthet nekünk vigasztalást, akkor az pontosan ez a bibliai igazság és bibliai ígéret. Ennek alapján merte leírni az apostol, amit az előbb idéztem. Ennek alapján merheti közülünk is bárki bizonyosan hinni és remélni, hogy eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megád nekünk a mi Urunk ama napon. Nemcsak nekünk pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő eljövetelét.
Mindennapi gondjaink, sokféle tennivalónk, az a sok váratlan nehézség, amibe beleütközünk, nagyon elvonja a figyelmünket erről. Ki gondol arra, hogy Jézus eljön, mikor jön, mit tegyek azért, hogy készen legyek?
Olyan nagy dolog, hogy Megváltónk ilyen világosan felkészíti azokat, akik Őreá figyelnek. Számoljunk azzal, hogy egyre nehezebb lesz Krisztus tanítványának lenni, egyre többet kell szenvedniük a hívőknek a gonoszságok miatt. De számoljunk azzal is, hogy amit Ő megmondott, az igaz: velünk van minden napon, elkészítette a jövőnket. Még arra is volt gondja, hogy ilyen ígéretekről tájékoztasson, hogy a mennyei Atya házában helyet foglal mindazoknak, akik Őbenne hisznek, és akik nem a maguk igazában bizakodnak, hanem egyedül az Ő helyettünk bemutatott keresztáldozatában, de abban bizakodnak, és bizonyosak benne, hogy Jézusért, egyedül Őérte van nekünk foglalt helyünk a mennyben. (Jn 14,1-3)
Nagy a felelősségünk önmagunkért és azokért, akik még itt vannak körülöttünk. Akinek az élet Krisztus, annak virágzik ki az élete itt a földön is, még ha nehéz körülmények között kell is élnie, és az lehet bizonyos abban, hogy még a meghalás is nyereség a számára. (Fil 1,21)
Adjunk hálát ezért!

Két héttel ezelőtt kezdtünk választ keresni arra a sokakat izgató kérdésre, hogy mit hoz a jövő. Láttuk, hogy sokféleképpen viszonyulnak az emberek a jövőhöz. Van, aki egyáltalán nem gondol rá, és ennek általában erkölcsi züllés szokott a következménye lenni. Jeremiás siralmaiból olvastuk azt a szomorú mondatot, amit Jeruzsálem pusztulása után mondott: „Nem gondolt a jövőjére, szörnyű mélyre süllyedt.” Sir 1,9)
Vannak, akik ijesztőnek látják vagy képzelik el a jövőt, és megpróbálnak menekülni. Vannak, akiket a bizonytalanság gyötör, és igyekeznek bebiztosítani magukat minden módon, természetesen csak erre az életre. Vannak, akik cinikusan nevetnek Jézus Krisztusnak a jövőre vonatkozó minden ígéretén is, mondván: ha eddig nem jött vissza, ezután már bizonyosan nem jön.
Jó volt ezek után hallani az Istent igazán ismerő és benne bízó embernek a csöndes, boldog bizonyságtételét a 33. zsoltárból: „Lelkünk az Urat várja, Ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, hiszen mi benned reménykedünk!” (Zsolt 33,20-22)
Folytassuk a kérdésre keresett választ: mit hoz a jövő? Annyira izgalomba hozta az emberiséget ez a kérdés és maga a probléma, hogy egy külön tudományágat hívott létre. Ez a futurológia. Futurum latinul azt jelenti: jövő, a futurológia a várható jövőnek a kutatása, az erről való gondolkozás.
Ez a feladat nem kisebb tekintélyű közösséget mozgatott meg, mint a tudósokból álló úgynevezett Római Klub. Ez a tudós társaság harminc évvel ezelőtt, 1972-ben kiadott egy azóta híressé vált könyvet, aminek a címe: A növekedés határai. A címlapján a földgolyó áll, amit egy óriás eltapos, mintha csak gyurmából lenne. Az akkori folyamatok irányát igyekeztek megállapítani a tudósok, hogy a változások milyen irányban hatnak. A tapasztalataikat a matematika nyelvére fordítva az adatokat számítógépre vitték és így keresték, hogy mi várható, ha mindaz, ami most folyik, így folytatódik tovább. Öt területet vizsgáltak: az iparosítást, a népesség növekedését, az élelmiszer-ellátást, az energiaforrások helyzetét és a környezetszennyezést. Ezek kölcsönösen összefüggenek egymással. Az eredmény az volt, hogy ha minden úgy folytatódik, ahogy harminc évvel ezelőtt észlelték, akkor 2000 és 2100 között a világ összeomlik. Ezt nem a Jehova tanúi mondták, hanem tudós férfiak. Nemcsak a gazdaság omlik össze ezek szerint a számítások szerint, hanem egy nagy világ-összeroppanás előtt állunk.
Ezt a könyvet követte még két másik: Fordulóponton az emberiség és A pazarlás vége. Az előbbinek a címlapján egy óra számlapja látható, s a mutató 23.50 percet mutat, ami azt jelenti, nem túl sok van hátra.
Azt kellett megállapítaniuk, hogy az említett öt területen folytatott vizsgálatok nem lineáris növekedést mutatnak, tehát nem azt, hogy szépen, fokozatosan minden növekszik, hanem exponenciálisat, vagyis, hogy hirtelen és fokozódó sebességgel növekszik minden. Egyetlen adat: harminc év alatt a világ lakossága megkétszereződött. Ez a tömeg sokkal rövidebb idő alatt fog még megkétszereződni. Lesz-e élelem ennyi embernek? Mennyivel rövidebb idő alatt merülnek ki az energiaforrások? Milyen iszonyatos környezetszennyeződést fog okozni ilyen sokaságnak a földön való élete és annak az eltartása. Így jutottak el ilyen kifejezésekhez: a „föld haláláról” elmélkednek ma már a futurológusok, és azt mondják: azok az eredmények, amikre jutnak, a „borzalom statisztikái”.
Tény az, hogy egyre jobban tönkretesszük a természetet, és ez öngyilkosságot jelent. Egyetlen élőlény sincs, amelyik olyan mértékben pusztítaná az őt éltető környezetet, mint az ember. Minden állat értelmesebben vigyáz a környezetére. Ha viszont ez így folytatódik tovább, akkor ez a pusztuláshoz vezet. Úgy, hogy ide zsugorodott a futurológusok felszólítása: gyökeres változtatás, vagy pusztulás. Ez a lehetséges választás a számunkra.
A nagy kérdés az: képes-e az ember gyökeresen megváltozni, megváltoztatni a gondolkozását, szokásait, igényeit, és akkor elkerülni a pusztulást? Az idén Johannesburgban tartott világkonferencia azt bizonyította: nem képes. A világ leggazdagabbjai, akik ezeket a folyamatokat mozgatják, nem is akarnak sem változni, sem változtatni. Akkor viszont jön a pusztulás.
Az egyik legnevesebb ma élő német filozófus a „csüggedés társadalmáról” ír. Arról, hogy a csüggedés társadalmában milyen újabb nyomorúságok, betegségek fogják megterhelni az embert és az emberiséget.
Mindig vannak azonban naiv optimisták, akik a tudatlanságuk miatt rózsaszínű álmokat kergetnek, vagy akikben oly mértékű lett a közömbösség, hogy megvonják a vállukat, és azt mondják: csak az én életemben legyen még beszívható levegő és elegendő élelem. Vagy azt mondják: nem az én dolgom, oldják meg az illetékesek. Vagy, ami a legszánalmasabb: majd csak lesz valahogy.
Ha mindezt komolyan vesszük, akkor arra a kérdésre: mit hoz a jövő? nem is merünk válaszolni, hanem lehet rettegni ettől a jövőtől, vagy lehet a fejünket a homokba dugni.
Ad-e valami segítséget a Biblia ebben a helyzetben? Ad. Többféle segítséget is ad. Tényleges segítséget ad.
Először is tudnunk kell azt, hogy a Szentírás alapján tájékozódó és az Istenben igazán hívő ember nem a jövőt várja, hanem a jövő Urát. A hívő nép kulcsszava nem a futurum, hanem az ádvent. Mégpedig ennek a szónak eredeti értelmében, ahonnan lerövidült: adventus Domini. Azt jelenti: az Úr eljövetele. Mi ennek a világmindenségnek a teljhatalmú Urát várjuk, amikor a jövőt kutatjuk. Az Ő ígéreteinek a valóra válását reméljük, és bizonyosak vagyunk abban, hogy egyebek között ez az ígérete is beteljesedik: teremt új eget és új földet, amelyekben majd igazság lakozik.
Ismerjük azt a Jézus Krisztust, akit várunk. És aki ismeri Őt, az nem fél tőle. Aki pedig nem fél tőle, az nem fél a jövőtől, és ezért tudnak a hívő emberek megalapozott reménységgel élni ennek a jelen világnak temérdek nyomorúsága és csüggesztő körülménye között is. Ezért tudunk reménységgel előre nézni a jövőbe, bármilyen számításokon gondolkozunk is el.
Pontosan ez tehát az alapkérdés: Ismerjük-e azt a Jézus Krisztust, akit várunk? Ijesztő, amilyen sok torz elképzelés él vallásos emberekben is Jézus személyét illetően. Egyáltalán Istenről mi-mindent gondolnak, képzelődnek emberek, mint akivel lehet alkudozni, mint aki hatalmas ugyan, de nem teljhatalmú, mint akitől elvárhatják, hogy ne nézzen oda, amikor ők vétkeznek, vagy mint akitől rettegni kell, mert jön majd a nagy bottal és elveri a port a vétkeseken. Kivetítjük a magunk torz gondolatait, és keveseknek van igazi Isten-ismeretük. Kevesen vesszük komolyan, hogy Jézus Krisztus valóban az, akinek önmagát kijelentette, és akinek hívő életünk során olyan sokféleképpen megbizonyította már magát.
Ezért fontos, ha a jövőről gondolkozunk, hogy Jézust megismerjük. Bizonyosak legyünk abban, hogy Ő az a gazda, akiről a most hallott példázat szól. Bizonyosak legyünk abban, hogy van gazdája ennek a világnak. És akik az Ő megváltott gyermekei, azok hozzá tartoznak. Az Ő udvartartásában tölthetik el ezt a néhány évet és évtizedet. És ha azt végezzük mint a Gazda szolgái, amivel Ő megbízott minket, akkor értelmes ez a néhány évtized, amit eltöltünk. Akkor nem kell rettegnünk a folytatástól sem, hogy mit hoz a jövő.
Mi hát a hívők feladata ebben a világban, amikor a gondolkozókat aggasztja, a tudatlanokat pedig rózsaszínű álomba ringatja ez a kérdés: mit hoz a jövő? Két idegen, de jól ismert szóban szeretném összefoglalni, mi a hívő nép feladata.
Az egyik szó így hangzik: misszió. Most ezen pontosan azt értem, amiről az előbb volt szó, hogy megismertetni Jézust másokkal. Nekünk magunknak is egyre inkább meg kell Őt ismernünk, és éppen a vele való együttmunkálkodás, a neki való szolgálat közben tárul fel az Ő titka egyre teljesebben a hívők előtt. Utána, ha egy pici felelősséget érzünk másokért, ha egy icipicit szeretjük azokat, akik között élünk, akkor a legfontosabb, hogy megismertessük velük azt, aki eljövendő. Mert ha izgat minket, hogy mit hoz a jövő, akkor nekünk arról kell beszélnünk, hogy kit hoz a jövő. Ki jön, ki az eljövendő, és mi teljesedik be majd akkor, mi következik utána?
De mindez már csak következmény, mert először Őt kell megismernünk. Már csak azért is, mert egyedül az hoz alapvető változást egy ember életébe, amikor Jézus Krisztussal összeköti az életét. És ha ez az alternatíva, hogy gyökeres változás vagy pusztulás, akkor a gyökeres változást csak az evangéliummal lehet munkálnunk. Mert igazában, alapjaiban csak annak az embernek a gondolkozása és életvitele változik meg, aki Jézus uralma alá helyezte magát. Akit Ő tisztít meg az Ő bocsánatával. Akinek Ő ad programot. Aki tőle vesz eszközöket és fogad el célokat. Ők tudnak alapvetően megváltozni, és a hívő nép feladata, hogy ezeknek a számát sokasítsa ezen a világon. Ezért kell Jézust megismertetni úgy is, hogy tudunk róla artikuláltan és hitelesen beszélni, és úgy is, hogy szavak nélkül is Őreá mutat az életünk. Hogy egyre valóságosabb lesz az, hogy csakugyan nem mi élünk többé, hanem él bennünk Krisztus. A hitetlen világ láthatja a hívők életében, hogy kicsoda Krisztus. Hogy megkívánhatja tőlük ezt az életet. És ezek után hitelesen lehet mutatni másoknak a Jézushoz vezető utat.
Aki megismeri Őt, az úgy ismeri meg, mint aki alapvetően irgalmas Úr. Aki például azért késik az Ő második eljövetelével, hogy minél többen megszabaduljanak ez alatt az idő alatt. Akiről azt olvassuk, hogy az övéiért még a legvégső idők nagy nyomorúságait is megrövidíti majd. Ilyen Urat várunk mi vissza. Ezért nem félünk tőle, és ezért nem félünk a jövőtől.
Az egyik feladatunk tehát a misszió. Megismertetni Jézust a világgal minden lehető módon.
A másik feladatunk — és ezt most a szó általános értelmében mondom— a diakónia. Ez a szó azt jelenti: szolgálat. Többnyire arra szoktuk használni, ha segítségre szorulóknak valami alkalmi segítséget adunk. De most ne így értsük, hanem az eredeti jelentésében. Azt jelenti: szolgálat. Valakinek az alkalmazásában tevékenykedni — ezt jelenti a diakónia.
Ez a hívő népnek a feladata a mi Urunk második eljöveteléig, amiről itt a példázatban Ő maga beszélt. A gazda elmegy otthonról, a szolgákra rábízza a feladatokat, és egyet megbíz, hogy adja ki a gazda háza népének az ennivalót a szükséges időben. Minden a gazdáé, lehet, hogy még a sáfár is. Sokszor rabszolgákat bíztak meg ilyesmivel. A gazdáé maga a sáfár, a gazdáé mindaz, amivel gazdálkodnia kell addig, amíg nincs otthon az ő ura, a gazdáé a háznép, a gazda adott utasítást mindenre, mikor kinek, miből mennyit, a szolga feladata pedig, hogy ezt teljesítse. Azzal az örömmel és bizonyossággal, hogy bármikor visszajöhet az ő ura, s akkor el kell számolnia, s de jó lesz, hogy el tud számolni, mert azzal töltötte a gazda távollétében eltelt időt, amivel őt megbízták.
Így végezni szolgálatként a napi munkát, a mindennapi kötelességet. Azt is a mi gazdánk megbízásából. Egyszerre bearanyozódik sok nemszeretem kötelesség is. Így hordozni felelősséget azokért, akikért első renden felelőssé tett minket: a családért, a munkatársakért stb. Így segíteni menet közben azoknak, akik segítségre szorulnak, mit sem várva érte, mert mi majd a gazdától kapjuk meg a jutalmat. Egészen másként tölti az életét bármilyen körülmények között az, aki ezzel a szemlélettel él.
Ez azonban egyáltalán nem könnyű, sőt egyre nehezebb lesz. Miért? Mert a körülöttünk levő világ mindenben az ellenkezőjét sugallja annak, amit a Gazdánk mond nekünk az igében, az evangéliumban. Két példát mondok.
Van egy Forrester nevű amerikai tudós, aki kitalálta a Ne segíts! parancsát. Az tudniillik az elmélete, hogy az ember megzavarja a földi folyamatok egyensúlyát. Az ember nélkül ezek a folyamatok természetesen kiegyenlítenék egymást. De mivel mi beleavatkozunk, ebből jönnek a problémák. Például: a népességrobbanást kordában tartanák az éhínségek és a járványok. Be kell tehát szüntetni a gabonaszállítmányokat és az antibiotikum adományokat. Egyáltalán az adományokat. Hadd menjen minden úgy, ahogy az magától menne.
Úgy gondolom, egy mondatot sem érdemes tékozolnunk arra, hogy bizonygassam, hogy Isten igéje és a mi Urunk, Jézus Krisztus egészen másra tanít minket. De ezt halljuk és ez felel meg a megromlott természetünknek: Ne segíts!
Egy másik példa, ami nehezei azt, hogy igazán a mi Gazdánk parancsainak szellemében éljük: látjátok, milyen hatalmasak a világ problémái, nem tudjuk megoldani ezeket. Teljesen hiábavaló minden erőlködés. A katasztrófa elkerülhetetlen, tudomásul kell vennünk. Például: meg van írva, hogy háború háborút fog követni. Hagyjuk abba a békéltetés szolgálatát. Házastársakat se békítgessünk, személyeket se az ismeretségi körben, meg népeket se. Hiábavaló fáradozás! Remélem, érezzük ebben is a hamisságot. Hogy van benne valami igazság, de mindenképpen féligazság.
Mit tegyünk ilyen közegben, ahol az ellenkezőjét sugallja sok minden annak, amire a mi Urunk indít minket? Luther Mártonnak tulajdonítják azt a mondást, amit sokszor szoktunk idézni, aki azt mondta volna egyszer: ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, ma még elültetnék egy almafát. Ez a bibliai szemlélet.
Ha tudnám, hogy holnap vége lesz, ma még végzem azt, amivel megbízott az én Uram. Mert ha holnap lesz vége, akkor ma még nincs vége. Akkor ma még érvényes az, amivel Ő megbízott, és nem számítgatom, hogy lesz-e ideje ennek a fácskának teremni, vagy egyáltalán megfogja-e, mert holnapig biztos nem ereszt gyökeret, de faültetéssel bízott meg az én Uram, akkor ültetek. Az meg az Ő dolga, hogy csakugyan holnap jön-e vissza, ezt nem tudhatom, egészen bizonyos, hogy nem tudhatom, mert Ő megmondta: nem tudhatom. Tehát nem számítgatom. Ha mégis, akkor erről már nem szüretelünk, de abban a világban már nem is kell nekünk alma.
Ez a biblikus józanság, ez az az elkötelezettség, amikor valaki tudja: van gazdám. Aki tudja, mit csinál, s tudja, mit parancsol. Aki azt akarja, hogy jól érezzem magamat ezen a világon még így is, hogy mindent megteszünk azért, hogy elviselhetetlen legyen az élet. Van tőle kapott küldetésem, és abban megállok, helytállok.
Úgy, ahogy itt olvastuk: „Éppen ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”. Károli úgy fordítja: álljatok meg mozdíthatatlanul.
Korinthusban nagy téma volt, mit hoz a jövő. Ott is mindenféle badarság elhangzott: találgatás, ijesztgetés, álmodozás, kezdve attól: ihaj, csuhaj! sose halunk meg, egészen odáig: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. (Ez a mondat idézet az 1Kor 15-ből). Ez az összevisszaság megzavarta a fiatal hívőknek a gondolkozását. Ezért írja egyebek közt Pál apostol ezt a levelet oda, és ennek a végén a grandiózus 15. fejezetet, amelyik elejétől a végéig, 57 versen keresztül arról szól, hogy Krisztus feltámadott, minket is feltámaszt. Krisztus ura a halálnak, ura a mulandóságnak, ura az időnek, és mi Őt várjuk vissza. Neki tartozunk felelősséggel. Az Ő megbízatásában élünk itt. Miután ez 57 versen keresztül megy, a befejező gondolat ez az 58: Éppen ezért — írja Pál apostol —, szeretett testvéreim, erősen álljatok, mozdíthatatlanul és így buzgólkodjatok az Úrnak a munkájában, mint az Ő megbízottai, tudván azt, hogy a ti fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.
Nagy lelkigondozói ereje volt ennek, mert ezzel, hogy mozdíthatatlanul álljatok, azt írja Pál a korinthusiaknak, hogy ne lehessen kibillenteni titeket abból az egyensúlyból, amibe a ti Uratok állított titeket. Se elkeseredés, se álmodozás ne mozdíthasson ki ebből. Aki mozdíthatatlanul áll, az helytáll mindaddig, amíg arra lehetősége van. És mi mindaddig, amíg Ő eljön majd másodszor, végezhetjük azt, amivel megbízott. Mi Őt várjuk, és neki kell majd elszámolnunk. Ez a felelősségünk alapja. És tudjuk, hogy amivel Ő bízott meg, azt tulajdonképpen Ő maga végzi rajtunk keresztül. Ez a reménységünk alapja, hogy ez nem hiábavaló. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer vége lesz mindennek a nyomorúságnak, és magához vesz minket. Ez a mi bizalmunknak az alapja. Ezért nem hiábavaló, amit itt most teszünk.
Nem akármire mondja, hogy nem hiábavaló, csak erre érvényes: az Úrnak dolgában. Ha azt végzitek, amivel Ő bízott meg titeket, és Őreá való tekintettel álltok helyt a nyomorúságok között is, akkor amit csináltok, az nem hiábavaló.
Biztos ez? Akkor sem hiábavaló, ha nyilvánvalóan hiábavaló volt? Valaki évekig küzdött egy drogos fiatalember életéért. Beszélt vele, vitte mindenhova, ahol segítséget remélt. Imádkozott érte. Már-már úgy tűnt, megszabadul. S egyszer hallotta a hírt: túladagolás miatt meghalt huszonévesen. Akkor hiábavaló volt mindaz, amit tett? Ennek az igének az alapján bizonyos vagyok benne, hogy nem volt hiábavaló. Miért? Mert először is ő, aki küzdött érte, az Ő Ura megbízásából olyat tett, amivel megbízott minket a mi Urunk. Értelmesen töltötte el az életét. Mint engedelmes szolga töltötte. Aki ilyet csinál, annak jó illata van — ahogy Pál apostol szintén a korinthusiaknak írja. Az a környezetében is reménységet ébreszt. Annak a puszta élete, hogy az Úrtól kapott feladatát végzi, hat. Maga sem tudja, hogyan, hányféleképpen, de biztos. Nem is kell ezt neki számontartania. Ezért sem volt hiábavaló.
Azért sem volt hiábavaló, mert nem tudjuk, hogy azok az igék, amiket mondott ennek a barátjának, menet közben mit végeztek el benne. Az kiszámíthatatlan, nem is kell nekünk tudnunk. Jézus megígérte, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat. Akit Ő szólít meg, az a megszólítás biztos, hogy nem hiábavaló. Azért sem hiábavaló az ilyen, mert másokra is jó hatással van.
Tehát ha emberileg nyilvánvalóan hiábavalónak látszik is valami, ha az az Úr dolga nem volt, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem hiábavaló.
Épp így nem hiábavaló egyetlen, szeretetből mondott igaz szó sem, akkor is, ha nem látjuk azonnal a következményét és a gyümölcseit. Az almafáknak sem látjuk azonnal a gyümölcsét, sőt sokszor azt látjuk: nekimegy az autó, letördeli az ágát valaki. Egy szem van ott fenn, nem éri el, de az alatta levő nagy ágat letörte, amíg ugrált. Ez fáj az ültetőknek, de mégsem hagyjuk abba az ültetést. Nem hagyjuk abba a magvetést akkor sem, ha némelyik az útfélre esik, a másik a köves helyre, a harmadik a bozótba, de a negyedik jó földbe, és annyit terem, amire a mezőgazdaságban nincs példa. Jézus nyilván tudatosan mondott ilyen nagy számot, hogy hatvanszor meg százszor annyit. Ilyen nincs. De azt mondja, ha az Ő igéje hullik valakinek az életébe, ott akkora változás lesz, hogy az emberek azt mondják rá: ez nem igaz! Pedig valóban igaz. Ennyire nem hiábavaló, ha valamit az Ő küldetésében, neki engedelmeskedve teszünk.
Valóban ijesztő dolgok történnek ezen a földön. Valóban rohanunk a biztos pusztulás felé. Valóban nem tudjuk megváltoztatni gyökeresen sem magunkat, sem egymást. Valóban nem tudjuk megmenteni az emberiséget gonoszságainak a következményeitől. de amíg a mi Urunk időt ad, addig legyünk az Ő hű és bölcs szolgái, akik azt tesszük, amivel megbízott, akik igyekszünk felragyogtatni Jézust másoknak szóval és hiteles élettel. Akik arra törekszünk, hogy mindig diakóniaként végezzük, amit végezhetünk, vagy végeznünk kell mindennap, és akkor felragyog az életünkön a mi Urunk dicsősége.
Ha még egy idegen szót szabad végül mondani: misszió, diakónia és ebből doxológia (Isten dicsőítése) lesz. Egyszer elmúlik ez a világ, és mindaz, ami ebben van. Feleslegessé válik a misszió és diakónia, de megmarad a doxológia. Éppen ezért, ha van valami, ami biztos, hogy nem hiábavaló, az az Isten dicsőítése. Erre rendelt minket. Ez az, aminek az ellenkezőjétől harsog ez a világ. Aki vállalja a mi eljövendő Urunkat, az mintegy kis fényjelzés, mégis világosságot ad ebben a világban. Őreá mutat, és mutatja a hozzá vezető utat.
Foglalkozzunk olyasmivel, ami nem hiábavaló! Tegyük a mindennapi dolgunkat is úgy, mint akik tudjuk, hogy ha az az Úrban van, akkor bizonyos, hogy nem hiábavaló.

*****
Szeretettel köszöntöm a testvéreket ádvent első vasárnapján. Van egy gyerekkorban tanult ádventi ének, ami ilyenkor mindig megszólal a szívemben.

Drága ádvent, köszöntünk,
Lelkünk téged epedve várt.
Hajnalfényed közöttünk
Hintsen szerte aranysugárt.

Jövel ádventnek Királya, népek Messiása!
Krisztusunk, alázattal fogadunk, szent hódolattal.

Jó lenne, ha tudatosan ráállítanánk magunkat a most következő hetekben a Krisztus-király várására. Adjunk hálát Istennek, hogy megérhettük ennek az évnek az ádventjét is, hogy békében érhettük meg, és frissítsük fel magunkban azokat az ígéreteket, amiket Jézus a második eljövetelére nézve adott nekünk. Ő mindenben igazat mond, és ezek az ígéretek minden részletükben teljesedni fognak. Van bennük bátorítás, biztatás és sok olyan, ami minket serkent feladatokra, engedelmességre. Legyen ez az ádventi idő most tudatos készülődés arra, hogy „majd ha jön, készen legyünk.”
*****

Ádvent első vasárnapja van, és egyben az új egyházi esztendő első napja is. Mindkettő a jövőre irányítja a figyelmünket. Mit hoz a jövő? Sokszor kérdeztük ezt már magunktól és egymástól szorongva, reménykedve, félve, bizonytalanul, találgatva sok mindent, amit nem tudtunk.
Néhány vasárnapon át legyen most erről szó, ki hogyan viszonyul a jövőhöz. Mit vár tőle. Ahogy ma divatossá vált kifejezéssel mondják: milyen jövőképünk van? Az ádvent szó a latin adventus rövidebb változata, ami azt jelenti: aki eljön. Tehát nem várakozást jelent. Az eljövendő Jézusra irányítja figyelmünket mindig az ádventi időszak.
Az Ő első eljövetelére vonatkozó próféciák szó szerint beteljesedtek. A legrövidebben talán Pál apostol foglalja össze a Galata levélben: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (4,4-5)
Ez volt Jézus első eljövetelének a célja, hogy Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé lehessünk. A törvény átka alól váltott ki minket úgy, hogy Ő maga lett átokká helyettünk és érettünk, hogy mi Isten gyermekeivé lehessünk.
Kereszthalála előtt azonban megígérte, hogy még egyszer eljön majd, akkor már nagy hatalommal és dicsőséggel, hogy ítéletet tartson. És mi ebben a világkorszakban várjuk a mi dicsőséges Urunkat, aki véget vet majd második eljövetelekor minden gonoszságnak, szenvedésnek és nélkülözésnek. Magához veszi a benne hívőket, leleplez minden hazugságot, felragyogtatja az Ő csodálatos igazságát és az Isten nélkül élőket meghagyja a maguk állapotában.
Ez lesz a második ádventnek a beteljesedése, amivel egy új világkorszak kezdődik. Minden ilyen esztendővégi ádventi időszak erre figyelmeztet bennünket, különösen is azért, mert Jézus hangsúlyozta, hogy az Ő második eljövetele váratlanul köszönt majd be. Amikor megjelenik, már nem lehet kapkodni és rendezni a vele való viszonyunkat, most kell azt rendezni. Most találhatunk vissza a mi Atyánkhoz. Most fogadhatjuk el Megváltónknak és Urunknak azt, aki akkor majd visszajön ítélni élőket és holtakat.
Ezek után nézzük meg, ki hogyan viszonyul a jövőhöz, milyen jellegzetes gondolkozás és magatartásformák vannak, és mit ígér, mit tanít nekünk Isten igéje erről.
Ma négy téves viszonyulást szeretnék megemlíteni, amikkel a lelkigondozás során gyakran találkozunk, és azt, hogy azokkal kapcsolatban milyen örömhírt mond el nekünk Isten igéje. Aztán, ha élünk, két hét múlva majd arról lesz szó, hogy Jézus mit tanított arról, hogyan viszonyuljunk a jövőhöz.
1) Az első ilyen téves viszonyulás azoké, akik egyáltalán nem is gondolnak a jövőre. Olykor úgy tűnik, mintha nem is létezne számukra jövő. Csak a mának élnek és csak magukra gondolnak mindig. Úgy, ahogy a régi latin felszólítás is bátorít: carpe diem! = élvezd a napot! — vagyis a mai napot. Mert ez a biztos, a ma. A holnap teljesen bizonytalan. Jobb ma egy kevés, mint holnap semmi — ez a mi történelmi tapasztalatunk is. Éppen ezért a mára kell figyelni.
Ma embermilliók vagy milliárdok célkitűzése ez: ma érezd jól magad! Az a fontos, hogy te magadat jól érezd, a többi pukkadjon meg, az nem érdekel. Az a fontos, hogy ma jól érezd magad, és ez a jó érzés kizárólag a testre vonatkozik. Csak magára, csak a mára és többnyire csak az anyagra, a testiekre gondol az ilyen ember.
Ez a szemlélet mérhetetlen önzéshez és felelőtlenséghez vezet. Mert aki csak ezekre gondol, annak nem fontos a másik. Észre sem veszi a másikat, vagy a másiknak a szükségét, baját, gondját. Az ilyen ember semmit nem tesz azért a közösségért, amelyiknek a tagja. Hányszor hallom azt: oldja meg ő maga! Az az ő gondja. Mindenki oldja meg a magáét, vagy az intézmények jöjjenek segítségére az egyénnek. Én ma jól akarom érezni magamat.
Az ilyen emberek nem tudnak várni semmire. Nem tudnak áldozatot hozni sem, mert nem hajlandók ma lemondani semmiről a holnapért. Mert hátha nem is lesz holnap, vagy egyáltalán nem is gondolnak arra. Viszont ma a maguk kényelme és élvezetei érdekében sok olyasmit tesznek, ami kártékonyan befolyásolja a jövőt, a sajátjukat is, meg a közösségét is. De kit érdekel ez? Ők nem gondolnak a jövőre.
Kipusztítják az erdőket, és ezzel felborítják az éghajlatot az egész világon, meg árvizeket okoznak. Kit érdekel? Addig termeljük ki, amíg a mienk, amíg lehet. Képtelenek mérsékelni az ipari termelést. Kit érdekel, hogy van felettünk ózonpajzs, vagy nincs? Mai élvezeteikkel tönkreteszik az egészségüket, nem gondolnak arra, ha megérik az öregkort, annak jelentős részét orvosi várókban fogják eltölteni. A maguk kényelme miatt nem vállalnak gyermekeket, ki gondol arra, hogy majd a nyugdíjukat, ha megérik a nyugdíjas kor, ki fogja megtermelni. Ma te érezd jól magad…
Ez a torz szemlélet hihetetlenül terjed, és egyre többeket megfertőz körülöttünk. Mintha nem lenne ilyen törvény a világon, hogy amit vet az ember, azt aratja is. És ha kukoricát vetett el, ott nem fog búzát aratni. Ez mindenkinek magától értetődik. De érdekes, az nem értetődik magától, hogy aki lustaságot vet, szegénységet fog aratni. Aki iszik, beteg lesz. Hány alkoholistával beszéltem és beszélek, aki ezt egészen addig nem hiszi el, amíg aztán jelentkeznek a tünetek. Aki fajtalankodik, könnyebben kap nemi betegséget vagy AIDS-t
Amit vet az ember, azt aratja is. Ez vastörvény. Olyan, mint a nehézkedés. És a másik oldala is, hogy aki tudatosan és felelősen készül a jövőre, tanul, dolgozik, megőrzi az egészségét, az fog tudni gazdagítani másokat, és ezek viszik előbbre a világot. E nélkül a felelősség nélkül nem lehet országot és nemzetet építeni, de az egyéni boldogságot sem lehet hosszú távon előkészíteni és megtartani. Csak az lesz gazdag lelkiekben, szellemiekben, és tud gazdagítani másokat is, aki a jövőre tekintő felelősséggel tesz vagy nem tesz meg valamit a jelenben.
Jeremiás siralmainak a könyvében van egy szívszorító megállapítás. Miután Jeruzsálem elpusztult, a népet elhurcolták Babilonba, a templomot lerombolták, értékeit elrabolták, Jeremiás még ott van és sír, és keresi mindennek az okait. Ezt olvassuk az első fejezetben: „Odalett Sión leányának minden ékessége. Vezérei olyanok lettek, mint a szarvasok, amelyek nem találnak legelőt: erőtlenül kellett menniük üldözőik előtt. (…) Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. (…) Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt…” (1,6-9)
Aki úgy él, hogy nem gondol a jövendőre, az előbb-utóbb szörnyű mélyre süllyed és süllyeszt másokat is, akikért felelőssé tette Isten. Aki csak magára, csak a mára, csak a testiekre és anyagiakra gondol önző és felelőtlen módon, az megindul az erkölcsi züllés lejtőjén, és akarva-akaratlan magával ránt vagy sodor másokat is.
Minket az ádventi időszak arra is kell, hogy figyelmeztessen, hogy lássuk ezt a kísértést. Ha mi is áldozataivá váltunk akármilyen csekély mértékben, akkor irtsuk ki magunkból ezt a felelőtlenséget és önzést, és engedjük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus által felragyogtatott jövendő határozza meg a mában is minden szavunkat, cselekedetünket, még a gondolatainkat is. Legyünk hasonlóak azokhoz a szolgákhoz, akikről olyan szép és ugyanakkor megdöbbentő példázatot mondott Jézus: azokhoz hasonlítsunk, akik az ő uruk távollétében is úgy élnek, mint akik tudják, hogy rajtuk van az ő uruknak a tekintete, és akkor is azt akarják tenni, amit az egyelőre távollévő úr parancsolt nekik. És mindig azt teszik, nem kezdenek el enni-inni, verekedni, mint ahogy olvassuk a másikakról, akik azt mondják: odébb van még az ő visszajövetele, vagy talán vissza sem jön.
Isten segítsen minket arra, hogy tudatosan és örömmel a hű és bölcs szolgáknak a magatartása jellemezzen minket!
2) Egy másik gyakori szemlélet az, amikor olyan ijesztő jövőt lát maga előtt, vagy olyan ijesztő jövőt fest maga elé valaki, hogy attól megretten és elkezd menekülni. Sokszor van okunk arra, hogy megijedjünk az esetleg bekövetkezhető jövőtől. De nem szabad rémüldöznünk. Mi tudjuk, mit hoz a jövő. Azt hozza, amit a mi szerető Urunk elkészített. Sőt, mi tudjuk, a jövő magát Jézust hozza. Mi Őt várjuk. Nem valamit, nem a világ végét, nem azt, hogy bekövetkezzék, ami a sors könyvében meg van írva. Mi Őt várjuk, a mi szerető gazdánkat. Akinek a szeretetében addig is élünk, és akinek a szeretetét bizonyosra vehetjük akkor is, ha megjelenik.
Olyan szépen írják a Heidelbergi Káté szerzői: Miért kellene félnünk az utolsó ítélettől, amikor azt a Bírót várjuk vissza, aki előbb odaült helyettünk a vádlottak padjára és elszenvedte a mi halálos ítéletünket. Ennyire szeretett minket. És mi Őt várjuk vissza. Most is az Ő jelenlétében élünk, ezért tudunk sok nyomorúság között is örvendezve, reménykedve, minden láthatón túllátva élni. Ezért vesszük komolyan a láthatókat, de ugyanolyan komolyan számolunk azokkal is, amiket még nem látunk, de amiket Ő megígért. Mert Ő igazmondó Isten.
Nem kell rémüldözni, és nem kell egymást ijesztgetni semmivel. És hogyha a meglevő valós okok miatt úgy érezzük, hogy okkal kétségbeeshetnénk, akkor sem esünk kétségbe, mert nem csak ezekre nézünk, hanem Őreá, aki a történelemnek és a világnak az Ura, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk, és aki szeret minket, és mi készülünk a vele való találkozásra.
Sokszor fizikális betegségeket okoz az, hogy valakiben szorongássá sűrűsödik ez az aggodalmaskodás vagy félelem. És ha ez feloldódik, a fizikai betegségek is meggyógyulnak. Volt egy ismerősöm, akit igézetébe ejtett a jövőtől való félelem, főleg a saját jövőjének a kilátástalansága. Munkája mellett festegetett képeket, de senki nem figyelt fel képeire. Egyebek között emiatt is megkeseredett, meg sok más történt vele, amit nem tudott feldolgozni, és azután egyik betegség a másikat érte. Akkor valaki elvetődött hozzá, meglátta a képeit a falon meg az asztalon, meg szanaszét, mert mindenhol azok voltak, és azt mondta: neki éppen ilyen témájú és ilyen típusú képekre lenne szüksége, de nagyobb mennyiségben. Elkezdett dolgozni ez az ember, és késő öregségéig boldogan alkotott és dolgozott.
Ha kilátástalan a jövő, ha rászakad a kétségbeesés, ha senki nem gyújt világosságot ebben az egyre sűrűsödő sötétben, akkor feladja és belemenekül a betegségbe. Sok mindenbe bele tudunk mi menekülni: mámorba, alkohol, drog, túlhajszolt munka, betegség… széles a választék. De ha egyszerre van jövő, akkor mit nekem a betegség… még fizikálisan is meggyógyul. Isten őrizzen meg minket attól, hogy akármilyen szempontból belebetegedjünk a csüggedésbe, a magunk sajnálásába. Sokszor az elképzelt, esetleg bekövetkező nehézségektől való félelembe. Nekünk nem azt kell néznünk, ami esetleg bekövetkezhet, hanem azt, aki bizonyosan eljön, és aki megígérte: „veletek vagyok minden napon…” Ő átsegít minket még a csüggedésnek a mocsarain és nehéz útszakaszain is.
Ő mondta: Ne aggodalmaskodjatok, a ti Atyátoknak gondja van rátok.
Azért olvastam fel a zsoltárból ezt a néhány verset. Ma nem ezt a néhány verset akarom magyarázni, de ennek a szellemében szeretném elmondani mindazt, amit mondok. Nehéz helyzetben mondja ezt a zsoltáros, de figyeljük meg milyen megalapozott, masszív hittel vallja: „Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.” Van olyan, hogy ha körülnézek, semmi okom az örömre. De neki mindig van oka az örömre, mert az Úrban van az ő öröme. „Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” Ha minden reménytelennek tűnnék is, Őbenne akkor is reménykedhetünk.
Nem szabad tehát engedni az ijesztésnek sem.
3) A harmadik gyakori helytelen viszonyulás az, amikor valaki bizonytalannak látja a jövőjét, benne a saját sorsát is, és kétségbeesetten be akarja biztosítani magát minden módon. Kapkod fűhöz-fához, ingatlannal, ami ugye sose inog meg (lásd TSZesítést), pénzzel, összeköttetésekkel, tartalékok halmozásával bebiztosítsa magát. De mire vagy meddig? Csak erre a földi életre. Eszébe sem jut, hogy van ezenkívül még valami.
Mint az a bolond gazdag — Jézus ritkán használta, de még egyszer használja ezt a jelzőt a bolond szüzekre, akik nem készültek a vőlegény várására —, aki felhalmozta a nagy vagyonát, aztán elengedte magát: egyél, igyál, gyönyörködjél, sok vagyonod van sok évre eltéve… S azt mondja Isten: bolond, az éjjel meghalsz, és azzal, amit gyűjtöttél, mi lesz? És a lelkeddel mi lesz? Arra nem gondoltál.
Nos, ez is veszélyes, életveszélyes tévedés, amikor valaki a bizonytalanságtól tartva be akarja biztosítani magát, de csak erre az életre. Itt megint csak a testről és csak anyagiakról van szó. Ez után a kemény mondat után a példázatban azt mondja Isten: „Így jár mindenki, aki kincset gyűjt magának itt, és nem az Istenben gazdag.” (Lk 12,21)
Isten azt mondja: Ő gondoskodik rólunk, és gondoskodjunk magunkról és a ránk bízottakról itt, fontos a mindennapi kenyér, de több az élet, mint az eledel, és több az élet, mint ez a néhány évtized, amit itt végigküszködünk, s ami az utána következőkre is gondoljunk. Az élő Istennel való közösségünk legyen egyre mélyebb már itt, akkor az Istenben leszünk gazdagok. Akkor tudjuk, hogy nem bizonytalan a jövő. Egészen bizonyos a jövőnk, Jézus elkészítette. Még arra is gondja volt, hogy a benne hívőknek helyük legyen, foglalt helyük a mennyei Atya házában, és Ő ebben a tekintetben is igazat mond. Aki ezt tudja, afelett nem hatalmasodhat el a félelem.
4) Van még egy olyan jellemző rossz viszonyulás a jövőhöz, amiről a Szentírás is ír, különösen Péter apostol részletesen a levelében, amikor valaki a jövőre vonatkozó minden figyelmeztetésen és ígéreteken, az isteni ígéreteken is, cinikusan nevet. Legyint, és hahotázva azt mondja Jézus visszajövetelére, hogy ha eddig nem jött vissza, ezután már biztos, hogy nem jön. Ezt nyugodtan kihagyhatjuk kalkulációinkból. Ebből aztán sok minden következhet, sokféleképpen lehet folytatni a mondatot.
Márpedig ez nyilván nem nyomós érv, hogy ha valamit megígértek, de eddig nem teljesítették, akkor most már biztos, hogy nem teljesítik. Ez egyszerűen butaság. Ezekkel vitatkozik Péter apostol második levelében. Hadd olvassak néhány mondatot: „Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” (3,3-4)
Akkor ő megmagyarázza, hogy miért késik a mi Urunk, hiszen még késése mögött is az Ő szeretete van. „Nem késik el az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik. Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy Ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösségnek tartsátok.” (3,9-15)
Mi tehát Jézus ígéretei alapján várjuk vissza Őt, amikor egy napon váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel. És mivel várjuk, és mivel az Ő ígéreteit frissen tartja magában a hívő nép, ezért Ő megőriz minket ezektől a tévedésektől. Ezért tudunk felelősen élni, másokért élni, a mi Urunknak szolgálni, mégpedig az iránta való szeretetből és hálából, és eközben bontakozik ki mindenki maga is, miközben neki szolgál és másokért él. Ezért nem félünk, és nem menekülünk sehova a jövő elől, hiszen Ő a jövőnek az Ura, és mi Őt várjuk, amikor azt kérdezzük: mit hoz a jövő? A vele való boldog találkozást hozza nekünk.
Ezért mi nemcsak ittenre akarjuk bebiztosítani magunkat, és végképp nem kétségbeesetten biztosítgatjuk magunkat, hanem Őreá bízzuk az egész sorsunkat, és igyekezünk az Istenben is gazdagnak lenni. Ezért nem zavar minket az sem, hogy Ő késik. Az Isten hívő népe sokszor felsóhajtott: meddig még, Uram?! Egyre jobban elhatalmasodik körülöttünk a gonoszság, egyre nehezebb hozzád hűségesnek maradni. Jövel, Uram Jézus! Marana tha! Ez volt az őskeresztyének egyik rövid imádsága. Jövel, Uram! Vágyakoztak, különösen a keresztyének üldözése idején felerősödött ez a vágy. Legyen vége már, Uram, olyan sok a vértanú. Ne kelljen szenvednünk, jövel Uram, Jézus!
Néha mi is felsóhajtunk így, de akkor jusson eszünkbe Péternek ez a kedves lelkigondozói beszéde, hogy nem késik el az Úr. Nem felejti el, hogy megígérte, és nem jön később, mint ahogy az a legjobb lesz. Arra vár, hogy minél többen visszatérjenek hozzá. Ti pedig Istenfélelemben és szentségben töltsétek ezt az időt. — Megadja itt a programot is.
Legyen hát a mi saját bizonyságtételünk is a zsoltárnak a bizonyságtétele: „Lelkünk az Urat várja, Ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi benned reménykedünk!”