Cseri Kálmán

Egyszer Isten mondta ezt az Ő népének: Hol vannak isteneid, amelyeket ké-szítettél? Keljenek fel, és most, amikor bajban vagy, segítsenek rajtad, ha tudnak! Miféle istenekről beszél itt Isten az Ő választott népének?
Ilyen ostobává lett a nép — ezt olvassuk a megelőző mondatban: „Mert ezt mondjátok a fának: Te vagy az apám! — a kőnek pedig: Te szültél engem! A hátukat fordítják nekem — mondja az Úr —, és nem arcukat, de majd ha baj éri őket, ezt fogják mondani: Kelj föl, segíts rajtunk!”
Izráel népének állandó kísértése volt, hogy a környező pogány népek fából és kőből készült bálványszobrait istenként tiszteljék. Soha nem tagadták meg az élő Istent, nem helyette tiszteltek bálványokat, hanem mellette. A gyakorlatban ez csaknem minden esetben azt jelentette, hogy helyette. Ezektől a kitalált, faragott, úgynevezett istenektől vártak segítséget, és nem az Úrtól. Ez volt akkor.
Milyen úgynevezett istenei lehetnek egy mai embernek? Milyen bálványokat kínál nekünk a környező pogány világ? Milyen isteneket készítünk sokszor mi magunknak? Elmondok egy igaz történetet:
Egyik este ismeretlen férfi kért beszélgetést a lelkipásztortól. A gyerekkorával kezdte. Elmondta: hívő szülei voltak, akikkel kiskora óta szívesen járt istentiszteletekre. Otthon is olvasták a Bibliát, ő is elkezdte azt fiatalon olvasni. Nagy segítséget jelentett neki bimbózó hite az ifjúkor sokféle küzdelmében.
Egyszer felfigyelt arra, hogy szép fi-únak tartják. Rájött, fizikai erővel is veri kortársait. A siker ezután istenévé lett. Azt mondta — és ezt aztán több változatban ismételte —: mindenre képes voltam, hogy sikert érjek el. Valóban, voltak sikerei, csakhogy két úrnak nem lehet szolgálni. Ahogy a sikereit egyre jobban élvezte és begyűjtötte, egyre inkább elmaradt a gyülekezetből. Abbamaradtak a reggeli csendességei. A szülők csendes hívását visszautasította, lelkiismeretének hangját elhallgattatta, és minden szabadidejét társaságokban töltötte.
Amikor dolgozni kezdett, hamar rá-jött arra, hogyan lehet sok pénzt keresni. Az új istent mammonnak hívták. Mindenre kész volt azért, hogy pénzhez jusson. Ez viszont csak úgy megy, hogy közben elhanyagolta családját — akkor már voltak apró gyerekei is —, elhanyagolta az egészségét, ami azután később csúnyán visszaütött. Közben valami hiányérzet maradt a lelkében, de ezt különböző kalandokkal akarta elfojtani, elhallgattatni.
Kalandozásai során belehabarodott valakibe, akivel azután össze is költözött. Otthagyta a családját, és mindenkinek lelkendezte, hogy most találkozott az igazi szerelemmel. Az új isten neve szex volt. Hódolt ennek az istennek, és büszke volt arra, hogy ő két asszonyt is el tud tartani. A lelki szomjúság azonban maradt. Hogy valahogy csendesítse, pótszereket használt:
Belevetette magát a munkába. Kiderült, hogy nagy a munkabírása, ezért meg is becsülik: utaztatták, jutalmazták. Rohamosan haladt felfelé a ranglétrán. Az aktuális istent karriernek hívták. Mindent alárendelt annak, hogy a karrierjét építse.
Közben azonban hogy-hogy nem, hűlni kezdett a nagy szerelem. Minél jobban becsülték a munkahelyén, annál kevésbé becsülte élettársa. Egyre öregebbnek látta, fáradtabbnak. Egy kicsit aggasztotta a férfi elhatalmasodó betegsége is. Egy hosszabb külföldi kiküldetés alatt pedig elköltözött a közös lakásból. Otthagyta őt úgy, mint ahogy ő otthagyta annakidején a családját. A különbség csak az volt, hogy ez a hölgy minden mozdíthatót magával is vitt.
Így jött haza a hosszú kiküldetésből nagy ajándékokkal az üres lakásba. Maradt egy heverő, egy szekrény a ruháival, meg a könyvei — azokra nem volt szüksége az illetőnek.
Ahogy ott ült kifosztva, magányosan az üres szobában, üres szívvel, úgy érezte: rászakadt az egész élete. Kidőltek az oszlopai. Kidőltek az istenek, amikre egymás után épített. A siker már a múlté volt, a pénz nem érdekelte, a szextől megcsömörlött, a karrierbe belefáradt. Eszé-be jutott a régi Isten. Azok az otthoni esték a kinyitott Biblia körül, a jó beszélgetések, az együttes imádkozások, az a békesség, ami otthon volt. Elégedettség a kevéssel is, szeretet mások iránt — egyáltalán a közösség. Tartozik ő még valahova? Fontos ő még valakinek?
Megpróbált imádkozni. Nem ment. Szeretett volna sírni. Nem sikerült. Aztán ahogy a szétdobált könyveken jártatta a tekintetét, feltűnt a földön a Biblia. Évek óta nem volt a kezében. A konfirmációjára kapta. Lehajolt, csak úgy a kezével leporolta, és eközben kiesett belőle egy jelző. Az édesanyja írása volt rajta, és ezt a mondatot olvasta: „Hol vannak isteneid, akiket készítettél? Keljenek fel, és segítsenek rajtad nyomorúságodban!” Eleredtek a könnyei. Aztán csak úgy gépiesen megfordította a jelzőt és látta, hogy a másik oldalán is van írás. Ott meg ez a mondat volt: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)
Arra gondolt hirtelen, ez olyan, mintha egy telefonszámot kapott volna. Isten telefonszáma. Hívj segítségül engem! Letérdelt, és most már ment az imádság.
A folytatást most nem mondom, mert hosszú, és minket ez a része érdekel elsősorban. Hogy van ez ma egy művelt emberrel, férfiemberrel, hogy csak úgy gyártja, mint egy üzemben, egymás után az isteneket? Hol ezt isteníti, hol azt. Mindig van egy aktuális? Melyik az igazi? Van-e olyan, amelyikre mindig lehet építeni és számítani fiatalon is, derékkorban is, meg majd — ha megéri — öregen is? Van ilyen?
A Biblia is beszél erről, hogy vannak az úgynevezett istenek, amiket mi készítünk magunknak. Az ókorban fából és kőből, ma különböző képzetekből és elképzelésekből. Ezek, mivel korszerű és divatos istenek, a korral és a divattal együtt letűnnek, és ha baj van, nem tudnak segíteni. Van az egy igaz, élő Isten, a valódi Isten, aki hall, lát, érez, együtt- érez, emlékezik, emlékeztet és vár… megvár bennünket. Akár ilyen mélységek után is, mint ahogy ezt a férfit megvárta. Hív és ajándékokat készít el azok szá-mára, akik hozzá fordulnak.
Miért cseréljük fel az élő Istent ilyen csinált, úgynevezett istenekre? Erről részletesen ír a Szentírás, majd erre visszatérünk, most csak megemlítem, hogy ha valaki nem hajlandó meggyőződéssel, hittel imádni az egyetlen, igazi Istent, biztos, hogy elkezd imádni úgynevezett isteneteket, mert az ember gyógyíthatatlanul vallásos, és valakit, valamit mindig imádnia kell. Ezt használják ki a diktátorok. Mi pedig mindig találunk valakit vagy valamit, és ez törvényszerű. Ha valaki nem tiszteli a Teremtőt Teremtőként, és nem imádja Őt olyan imádattal, ami csak az egy élő Istennek jár ki, akkor fog imádni másokat. Ez történt vele is, és ez ismétlődik sokakkal.
Meglepő, hogy az emberiség alapproblémái mennyire ugyanazok maradnak. Kétezerötszáz évvel ezelőtt született a Jeremiás könyve, amit most olvastunk. Akkor mondta Isten szomorúan az Ő né-pének ezt. Ugyanez elmondható ma is. Szeretném, ha otthon elolvasnák a testvérek a Jeremiás könyve 2. részét. Hosszú, azért nem olvastam el. Az elején Isten emlékezteti népét: emlékezz csak vissza, milyen volt kezdetben a kapcsolatunk? Mint egy szerelmespáré. Bíztál bennem, jöttél utánam mindenütt. Hallgattál szavamra. Boldog voltál. Aztán lecseréltél engem — ez a furcsa szó van ott. És záporoznak Isten kérdései. Ez csak egy kérdés a sok közül, ami ebben a fejezetben van.
Azt kérdezi a néptől: Van-e olyan nép, amelyik kicserélte isteneit? Pedig azok nem istenek, úgy csinálták maguknak, és sose segítettek rajtuk. Nem csereberéli egy nép sem az istenét. Ti pedig kicseréltetek engem fára és kőre. Mit vétettem ellenetek, mivel bántottalak meg titeket? Tudjátok — mondja Isten a népnek — mit csináltatok most, amikor fához és kőhöz fordultok bizalommal és nem hozzám? Azt, hogy otthagytátok a forrást, amiből buzgott a víz száraz időben is mindig bőven. Ciszternákat, víztartó gödröket ástatok magatoknak, de ahhoz sem értetek, mert repedezett falúakat ástatok, amikből eltűnik az összegyűjtött esővíz. Víz nélkül maradtok és szomjan haltok.
Hogy születnek ezek az istenek, és mi az oka annak, hogy oly sokan ma is otthagyják az élő Istent, vagy egyáltalán nem is őt keresik, hanem gyártják maguknak vég nélkül az isteneket, amikben aztán újra és újra csalódnak?
Nagy kísértés ez, hogy bármi istenné válhat az életünkben, ami az élő Istennel egyenlő vagy hozzá hasonló fontosságú lesz, amitől vagy akitől ugyanúgy várunk segítséget, mint Istentől. Akiben vagy amiben úgy bízunk, mint ahogy a hívők az élő Istenben bíznak, és mint ahogy Isten minket erre bátorít is. Csakugyan bármi lehet. Lehet egy személy, egy szeretett személy, aki abszolút tekintéllyé válik számunkra. Őt becsüljük, tiszteljük, úgy, mint Istent. Vagy majdnem úgy, mint Istent. Ez teljesen mindegy, mert két úrnak senki sem szolgálhat. És ha már ő a nagy tekintély, akkor Isten háttérbe szorul az ilyen ember életében. Lehet ez egy tárgy, egy szokás, a hobbija valakinek, amit szinte istenként tisztel. Ahhoz a szobasarokhoz vagy kamrához, amiben azt míveli, senki nem nyúlhat, senki nem tehet odébb semmit. Ami időt pedig arra szánt, azt nem adja semmi másra.
Mint tragikomikus emlék, jutott eszembe: kezdő segédlelkész koromban egy negyedórai gyaloglásra laktam a gyü-lekezettől. Abban az időben még kevés embernek volt autója, és ha volt is, kétütemű. Nos, ennek az illetőnek Moszkvicsa volt, ami szuper autónak számított akkor. Majdnem minden vasárnap, amikor mentem az istentiszteletre, ott térdelt az utcán az autója előtt és fényesítette. Mindig az jutott eszembe: ez egy kultusz. Térdel az istene előtt. Az élő Istenre nincs ideje, bár tíz percre lakott a templomtól. Hallotta a harangszót mindig. Arra nem mozdult, Istent nem kereste. De ez fontos volt, kellett, nem kellett, fényesítette, foglalkozott vele, imádta az autóját.
Sokszor nem mondja ki valaki, hogy ez az én istenem, csak éppen gyakorlatilag azzá lesz. Ez a veszély tehát fennáll mindannyiunk életében. Ez szükségképpen bekövetkezik — írja Pál apostol a Római levél első részében. Ha valaki nem imádja Istent, imádni fogja Isten valamely teremtményét.
Itt történik a végzetes baj, mert a Biblia azt tanítja, hogy aki az élő Isten helyett maga készítette isteneket vagy bármi mást imád, tisztel, benne bízik, benne reménykedik, tőle vár segítséget, az (tudja vagy nem tudja) Isten nagy ellenségének, az ördögnek a befolyása alá kerül.
Amikor a Korinthusi levélben részletesen tárgyalja Pál apostol, miért ne vegyenek részt bálványkultuszban a frissen keresztyénné lett hívők, akkor egyebek közt ezt írja nekik: „Azt mondom nektek, hogy amit a pogányok áldoznak, azt ördögöknek áldozzák és nem Istennek: azt pedig nem szeretném, ha ti az ördögökkel lennétek közösségben.” (1Kor 10,20) Nem az ördögöknek áldoztak azok, hanem a Mammonnak, a Baálnak, az Aserának — megvoltak a neveik ezeknek az isteneknek, akiket ők isteneknek tartottak, akiket ők készítettek, ezeknek áldoztak. De azt mondja az apostol: ha nem tudják is, a mögöttük rejlő sötét szellemi erővel kerülnek kapcsolatba.
Minden olyan imádatot, amit valaki tudatosan nem az élő Istenhez intéz, kisajátít az ördög. Ezek az ő befolyása alá kerülnek. Ezért tiltja Isten olyan szigorúan azt, hogy rajta kívül bárkit, bármit istenként tiszteljünk, vagy a bizalmunkat belévessük, vagy tőle várjunk segítséget, mert ennek mindig megvannak a szomorú következményei. Különböző félelmek, kényszergondolatok, lelki besötétedés és így tovább.
Nem véletlenül hívja fel Isten erre a figyelmünket: óvakodj az istenektől! A Tízparancsolatban az első ezzel kezdődik: Én vagyok az Úr, a te Istened. Én hoztalak ki a rabságból. Ne legyenek idegen isteneid énmellettem! Ő helyette meg végképp ne.
Nem olyan bonyolult megmagyarázni azt, ha valaki otthon felejt valamit, és nem mer érte visszamenni. Miért nem? Mitől fél? Kitől fél? Vagy miért kopogja le, ha valami sikerről beszámol? Miért fél attól, ha valaki azt mondja: ne kopogd le? Akkor mi fog következni és ki okozza azt, ami esetleg következni fog?
Ne feledjük, hogy az ördögnek a trükkje mindig az, hogy megmarad az anonimitásnak, a névtelenségnek a homályá-ban. Letagadtatja magát. Ő nincs. Csak beoltja az emberek szívébe ezt a félelmet, meg ráveszi őket, hogy benne bízzanak, tőle tudjuk meg a jövőnket, az ő segítsé-gével próbáljunk meg beszélni a halottak lelkeivel, és gyakoroljuk azt a temérdek modern babonaságot és okkult praktikát, amivel ma tele van a világ körülöttünk.
Isten azt mondja: két úrnak nem lehet szolgálni. A hitnek csak egy vegyértéke van. Vagy Istenhez kapcsolódik, vagy valamilyen más, úgynevezett istenhez, de akkor Istentől elszakadtunk. Ezt vegyük tudomásul. Akárki, akármi ilyet csinál, arra érvényes, amit itt Isten mond: „háttal fordulnak nekem és nem az arcukat mutatják.” Tehát, ha te ilyennel foglalkozol, hátat fordítottál Istennek és nem szá-míthatsz rá.
Ebből hív megtérésre ma a mi Urunk. Az Ő igéje világosan előadja, kicsoda Ő. Valóban nincs más élő Isten, akiben érdemes bíznunk. Fontos, hogy személyes hitvallásunkként el tudjuk mondani azt, amit az apostol itt az előbb olvasott fejezet előtt ír: „Van ugyan sok, úgynevezett Isten, nekünk azonban egyetlen Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi és őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,5-6)
Be van népesítve a világ úgynevezett istenekkel, az emberiség fogja gyártani az egyre modernebbeket, a tudományból is istent csinálnak már lassan, pedig nem az a feladata. Az áltudományokból még inkább. Ezzel számolnunk kell. Mi azonban — mondja Pál apostol — hisszük, hogy egy Istenünk van, az Atya, aki teremtette a mindenséget, benne minket is, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által teremtetett a mindenség, és mi is Őáltala.
Istent nem lehet lecserélni, az élő Istent nem lehet senkivel, semmivel pótolni. Az élő Istent, nem lehet besorolni az úgynevezett istenek sorába. Az élő Istent nem szabad azonosítani egyik nagy vallás úgynevezett istenével sem. A Szent-írásban nekünk magát kijelentő élő Isten nem azonos Allahhal, nem azonos Buddhával, és nem azonos senki mással. Ő önmagával azonos. Ő az, aki teremtette ezt a világot, aki hatalma szavával fenntartja, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ilyet rajta kívül senki más nem tett. Nem is tudna, de nincs is rá szükség.
Ma este tisztáznunk kell: kiben hiszünk mi? Ne higgyünk olyan bálványokban, mint a jó istenke, akiről a múltkor beszélt nekem valaki. Akinek az a dolga, hogy elforduljon, amikor disznólkodom — mondta. Micsoda istengyalázás ez? Mi az, hogy istenke? Mi az, hogy az a dolga? Nekem az a dolgom, hogy dicsőítsem Őt. Erre teremtett. És csak benne bízzam és senki másban, akkor majd megtapasztalom, hogy Ő nem istenke, hanem Ő az a mindenható Úr, aki engem gyengéden szerető Atyám is, akire minden pillanatban számíthatok, és akiben nem fogok csalódni.
Hogy lehet Őt megismerni? Mindenekelőtt a Szentírásból. Itt az Ő nagy tetteit megismerhetjük, és az Ő ígéreteiről biztosít bennünket. Éppen a Bibliából tudjuk, meg sokan már személyesen is tapasztaljuk, hogy egészen közel hajolt hozzánk az Ő egyszülött Fiában, Jézusban. Jézus azt mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát.” Azt olvassuk, hogy az Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő kijelentette nekünk. Aki Jézust megismeri, az egyre jobban megismeri a láthatatlan Istent, egyre jobban bízik benne, és Ő kiirtja az életéből az úgynevezett isteneket.
Hogy lehet Jézusban megismerni az Istent? Mondok erre egy példát.
Volt egyszer egy férfiember, akinek az istene az esze volt, — (pedig még a francia forradalom előtt élt). Úgy hívták: Tamás. Neki tíz felnőtt kollegája egybehangzóan állította, hogy Jézus halála után három nappal látták az élő Jézust. Beszéltek vele, megjelent közöttük. Tamás nem volt ott akkor. Mire Tamás: Majd ha az ujjamat bedughatom az Ő sebeinek a helyébe, akkor elhiszem. Egy hét múlva újra meglátogatta Jézus húsvét után a tanítványait. Egyenesen Tamáshoz ment, és a reá jellemző szelídséggel mondta: itt vannak a sebek, gyere, dugd bele az ujjadat. Itt van az oldalamon is még a seb. És Tamás nem dugta bele, hanem megrendülve egy rövid mondatot mondott. Olyan mondatot, ami zsidó embernek a száját nem hagyhatta el abban az időben. Azt mondta az ember Jézusnak: Én Uram és én Istenem! (Jn 20,24-29)
A feltámadott Krisztusban felismerte Jahvenak, az egy igaz, élő Istennek a jelenlétét, és meghódolt előtte. „Én Uram és én Istenem.” Aki felismeri Jézusban az Istent, aki elismeri Őt Urának, az megismeri majd egyre mélyebben és teljesebben, hogy kicsoda a mi Istenünk. Ez a sorrend ma is. Jézussal találkozva ismerjük fel, hogy benne Isten jött közel hozzánk. Aki megalázza magát, leszáll a maga trónjáról és elismeri Őt Urának és Istenének — és ezt nem restelli megvallani sem a nyilvánosság előtt —, az fogja megismerni igazán a láthatatlan, élő, de egyedül valóságos Istent. Az ilyen ember kíméletlenül kipusztítja hitéből a bálványokat. Nagy bálványdöntögetés követi mindig az ilyen felismerést, ami azt jelenti, hogy minden ilyen babonaságot is, amikből egyet-kettőt említettem, minden okkult dolgot is egy határozott és hangosan elmondott imádságban megtagad, és elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett. Elvagdalja azokat a szálakat, amelyek láthatatlanul az ördöghöz kötötték, és hittel elkötelezi magát a mellett a Krisztus mellett, akinek a sebei arról tanúskodnak, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az ő barátaiért.
Mert azt, hogy kicsoda Jézus, Tamás végül is abból ismerte meg, hogy mit tett érte Jézus. Jézus sebei győzték őt meg személyének titkáról. Ez az egyetlen Isten-bizonyíték, amiről a Biblia tud. Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Ezzel bizonyítja magát. Aki ezt hittel elfogadja, az felismeri Őt, s elismeri Urának, meg fogja ismerni, és kiirt az életéből mindenféle bálványt.
Kezd kirajzolódni ugye az, amin Isten végig akar vezetni minket. Első nap arról volt szó, hogy vele rendezzük a kapcsolatunkat, ami megszakadt. Azután arról, hogy egymással rendezzük a megromlott kapcsolatokat. Tegnap arról, hogy önmagunkkal is rendeznünk kell sok mindent: Hol az Istentől kijelölt helyem, mi az Istentől kapott feladatom, ott vagyok-e, azt végzem-e? Azonos vagyok-e önmagammal és azzal, akivé Isten akar formálni? Ma pedig arra bátorít minket Isten: vagdaljuk el ezeket a szálakat, amik az úgynevezett istenekhez kötnek minket. Akkor is, ha nem tudunk ilyenekről. Isten előtt megtagadhatjuk, ha bármi ilyen volt: Uram, én nem akarok semmiféle sötét erő-ben bízni, és azokhoz tartozni. Egyedül csak tehozzád. Te vagy az én Uram és Istenem!
Ne felejtsük el Isten telefonszámát: Zsoltárok könyve 50,15. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Van egy kedves barátom, aki sokáig idegen isteneknek szolgált, azután megismerte az élő Istent. Ő megszabadította, és ma dicsőíti Őt. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Köszönöm Istennek, hogy itt lehetek ma este. Ez négy évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy itt állhatok és elmondhatom a saját szavaimmal, hogy Isten hogyan vezetett ki és szabadított meg a romokban heverő életemből.
N. P.-nak hívnak, harminckilenc éves vagyok, és négy csemete édesapja most már. Isten országán kívül az életem a megszületésemmel kezdődött el. Folytatódott sok iskolán keresztül, egészen a családalapításig. Mély szerelem után vettem el házastársamat, és a házasságkötés meg is hozta az első problémákat. Nem tudtuk, mit kezdjünk egymással. Pontosabban: szerettük egymást, de nem tudtuk, hogyan néz ki egy házasság. Aztán a vállalkozás mellett tettünk voksot. Nem mintha bűn lenne több pénzt keresni, jobban élni, csak nem tudtuk, hogy az átgondolatlan vállalkozás megborítja a családi életet.
Így történt velünk, és így sodródtunk a pótmama korszakba, ahol reggel 8-ra jött az egyik pótmama és délután 4-kor váltotta őt a másik, mert este kilenc vagy még később volt, mire valamelyikünk hazament. Akkor feleségemmel, É.-vel nem azt beszéltük meg, hogy lelkileg mi történt napközben, hanem azt, hogy ki mennyit keresett saját cégével, milyen üzleteket kötött, milyen új területeket nyitottunk, milyen csodálatosak vagyunk, és erősen rivalizáltunk is egymással.
A lelkem üres volt, és kerestem — most már tudom — azokat az isteneket, amik nem léteznek, bár nem én voltam az igehirdetésben elhangzott történet alanya, de én is végigjártam ezt az utat.
Az első volt a sportisten. Kigyúrtam, kisportoltam magamat, és gondoltam, hogy fogok én tetszeni majd — nem a feleségemre gondoltam. A második a karrieristen. Amikor a sportból kiábrándultam, akkor a karrier különböző formáit kóstolgattam. Utána jöttek a nők, majd a sort bezárva a pénz. Mindenekfelett a pénzt láttam, azt kerestem. Minél több pénzt akartam a zsebemben tudni. Így érkeztem el családommal együtt abba az állapotba, ha megkérdezték volna tőlünk, hogy is van ez? akkor azt mondtam volna: nem, mi nem haldoklunk, mi így élünk.
Bekövetkezett az összeomlás a családunkban. Feleségem elköltözött otthonról. Én ugyan nagy embernek tartottam magam, de még a családomat sem tudtam összetartani. Még a gyerekeket sem tudtam „kezelni”, a feleségemet sem tudtam szeretni. Sodródtunk a válás felé, és ezzel, hogy É. elment otthonról, ez meg is pecsételődött. Ügyvédhez mentünk, osztozkodtunk. Ebben az egész sorozatban, ami magától is megtörtént volna, de hogy még gyorsabb legyen, É. úgy gondolta, segítségként őszinte szívvel keresett tanácsot egy természetgyógyásznál. A természetgyógyászattal egy bizonyos pontig nincs baj, amíg füveket ajánlanak, amiket valóban lehet használni betegségekre, de amikor a lelkekben kezdenek turkálni, akkor talán ők maguk sem tudják legtöbben, a gonosz eszközei. É. így sodródott a kártyavetésbe, jóslásba, asztaltáncoltatásba, és az életét erre tette fel. Ennek az embernek hitt, aki azt mondta, a végén parancsolta: el kell válnod, hagyd el a férjedet. A gyerekek nem érdekesek. Én sem voltam semmivel sem jobb, ellenkező esetben én tettem volna meg.
Ebben az állapotban egy szerda délután ücsörögtem az irodámban lelkileg teljesen szétziláltan és megrökönyödve, hogy én, a nagy ember, nem tudok megoldani egy problémát: azt, hogy a családomat este otthon lássam. Felvettem a telefont, felhívtam a tudakozót. Elkértem a Torockó tér számát. Ide telefonáltam, és időpontot kaptam egy lelkipásztortól vasárnapra. Jártam párszor itt a Torockó téren. Édesanyám mondta: menjünk el, fiam. Egy évben egyszer-kétszer rá is tudott venni erre. Mindig azt éreztem, amikor itt voltam igehirdetésen, mintha megfognának és kiemelnének a székből. Megráznának, ejnye, mit csináltál? Aztán utána szeretetteljes szavak követték, hogy mit kéne tenned.
Ezeket igyekeztem gyorsan elfelejteni, hogy azért ez mégsem. Én ennél komolyabb ember vagyok. A templomba az idősek, a gyengék, a tehetségtelenek járnak. Azok, akiknek mindenféle mankóra van szükségük. Csak magamat nem láttam, hogy nekem milyen mankóra lenne szükségem.
Eljöttünk — mert É. is eljött velem — ide a templomba, és igehirdetés után bementünk a lelkészi hivatalba. Már ott éreztük, hogy lelkileg otthon járunk. Nem voltunk ott soha, de éreztük, hogy a szívünket átjárja valami őszinteség. Egy órán keresztül beszéltünk, a lelkipásztor öt percet, ha beszélt összesen. Kaptam egy igét: „Annakokáért elhagyja a férfi atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) Abban a pillanatban éreztem, hogy ez igaz, ezt nem az eszemmel, hanem a szívemmel éreztem. Nem hagytam el se anyámat, se apámat, és ez azt jelenti, (és jól kell érteni, hogy az ember nem az ajtót csapja a szüleire és szeretetlenül elfordul, hanem) új családot alapít és most már a feleségével beszéli meg azokat a dolgokat. Nem az édesanya, édesapa, testvér az, akivel az élet fontos kérdéseit megvitatom, és a feleségem pedig valahol a századik helyen kullog. Ez az ige mondta el, hogy ragaszkodik a feleségéhez. Én nem ragaszkodtam hozzá, sokszor volt, hogy nem álltam ki mellette. Megalázó helyzet volt ez saját magamnak is. Lesznek ketten egy testté — ezt is megtapasztaltam, mert a vá-lás közben mindig úgy éreztem, mintha valaki szét akarna tépni. Tehát igaz, amit Isten mond.
Régen állítólag a lottótalálatokat úgy vizsgálták, hogy sablonokat tettek a szelvényre, és akkor jött ki, kinek hány találata volt. Istennek ez az igéje volt a sablon, amit rátett az életemre, és telitalálata volt. Azzal a biztos tudattal jöttem el onnan, hogy Isten létezik. Jézust nem ismertem még. Nem tudtam pontosan, mi a Szentháromság. De hogy Isten létezik, ebben biztos voltam és reményteljes.
Kiültünk a Torockó térre, egy órát sírtunk mind a ketten az életünk romjai felett. A lelkipásztor úr búcsúzóul annyit mondott: Csak az imádságba ágyazott élet az, ami megmentheti magukat, semmi más. Az első időkben erősen sumákoltunk két napig. De még vasárnap visszaköltözött É. hozzánk. Újra együtt volt a család, de két napig nem akartunk imádkozni, mert az a legnehezebb dolog: Imádkozni az embernek Istenhez a saját szavaival. El tudjuk mondani a Mi Atyánkot, és nagyon sok imádságot, de hogy egyszer tiszta szívből szóljunk Istenhez, az nehéz.
Ez történt azonban azon az estén. Behívtuk Jézust a szívünkbe, és csodálatos dolog történt. Megláttuk a bűneinket. Ki-ki a saját bűnét az életében. Én láttam a bűnömet: elhagytam a családomat, nem szerettem a feleségemet, nem viseltem gondját a gyerekeimnek. Hódoltam a sportnak, karriernek, pénznek, nőknek … mindennek, csak azt az utat nem jártam, amit Isten nekem adott.
Megvallottam bűneimet Istennek, megismertem Jézus Krisztust is személyesen. Felszabadult a lelkem, mert kipattant az a bűndugó, miután a korábban elkövetett bűneim olyanok voltak, mintha abban a percben követtem volna el. Megvallottam, és Isten megbocsátotta. Egyszerűvé vált, hogy a világ kétpólusú, amit nem akarunk észrevenni. Igen, a jó és rossz, akármilyen dedósan is hangzik. Isten a jó, a gonosz a rossz. Ennyi.
S ha megkérdeznétek, mit hiszek? Hiszem, hogy az Isten megkegyelmezett ennek a világnak, mégpedig úgy, hogy Jézus Krisztust elküldte közénk. Jézus az életét adta, vérét folyatta, Istenként járt közöttünk. Megfeszítették a kereszten. Aki ezt hiszi, hogy Jézus Krisztus a bűneinkért halt meg, annak üdvössége van. Én ezt hiszem. Hiszem, ha meghalok, ha ebben a pillanatban meghalnék, Istenhez érkeznék meg. Tudom, hogy üdvösségem van.
Sok imádság követte még ezt az imádságot. Felszámoltuk a cégeinket: amit Isten csalásnak, lopásnak, korrupciónak nevezett, azt én is annak neveztem. Csalás, lopás, korrupció — ezekre épültek a vállalkozásaim. Erre voltam büszke. Ki tud többet lopni? — az a nagy fiú. De Isten nem ezt mondja. Csodálatos módon kaptunk még két gyereket Istentől, befejeztük a házunkat. Kaptunk még egy zsoltárt, a 127-diket is, amit szeretnék felolvasni, mert abban így szólt hozzánk Isten: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. Ímé, az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét. Nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.”
Ez a zsoltár egész életünket összefoglalja. Felépült a házunk, megszülettek a gyermekeink, és boldogok vagyunk, mert az anyaméh gyümölcse jutalom. Csodálatosan, boldogságban élünk. Nem mindennap arany, nem mindennap úgy ébred az ember, hogy ez az érzés egyforma hőfokkal ég benne, de akkor rögtön ott van Jézus, megfogja a kezemet, tudok imádkozni, és meg tudjuk oldani a problémáinkat. Ez nem üres beszéd, ez igaz, mert Jézus él, és mindenkinek az életében ezt szeretné elvégezni.
Még egy csodálatos igét kaptunk. Feleségemmel megnéztük azt a videó felvételt, amit házasságunk kötése alkalmával készítettek a Kálvin téri templomban. Amíg én szemmel láthatóan a plafont bámultam, addig az Isten így szólt hozzám: „Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez. Lesznek ketten egy testté. Úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.”
Megvárt engem Isten. Megvárt és meghallhattam azt az igét, amit akkor is elmondott, de már nem a plafont bámultam, hanem reá figyeltem, és azóta Őt követem. Boldog ember vagyok. Legyen hála ezért Istennek és szent Fiának, Jézus Krisztusnak!

Az első este azt láttuk, hogy milyen nagy ostobaságot követett el az ember, hogy fellázadt Teremtője ellen. Amikor megszakadt az Istennel való közössége, akkor elveszítette azt a békességet, amiben igazán kibontakozhatott, azt a biztonságot, ami miatt ismeretlen volt neki a félelem, és azt a bőséget, amiben mindene megvolt. Ezt az Istentől elszakadt, Isten nélküli állapotot nevezi a Biblia bűnnek.
Tegnap láttuk, hogy ebben az állapotban, a bűn állapotában csak bűnöket tud elkövetni az Isten nélküli ember. A maga ura akart lenni, és kiderült: nem tud uralkodni magán, hanem sötét erők rabjává vált, és a bűn uralkodik rajta. A szülők Istentől szakadtak el, s Kain már agyonüti Ábelt. Ábel vére azonban az égre kiált, de hallottuk a Szentírásnak azt a nagy örömhírét, hogy Jézus Krisztus vére is az égre kiált, csak nem ítéletért, hanem kegyelemért.
Folytassuk a Biblia gondolatmenetét, ami arról szól, hogy ez az Istentől elszakadt ember, aki nem ura magának, és a bűn uralkodik rajta, szenvedélyesen keresi a helyét. Mivel az igazi helyét, ahol jól érezte magát, ahol ember lehetett, elveszítette, sehol nem találja azt, sőt ahhoz hasonlót sem. Az ördög azzal hitegeti, hogy ha megváltoztat valamit maga körül, akkor majd jobban érzi magát.
Környezetváltozásra van szüksége. Le kell cserélni a házastársát. Rosszul házasodott, az az oka a boldogtalanságának. Munkahelyet kell változtatnia, sőt foglalkozást kell változtatnia. Hazát kell cserélnie, már ha ez sikerülne. Még nevet is képes cserélni. Mindent megpróbáltat cseréltetni az ördög, csak bennünk ne változzék meg semmi. Az alapállás ne változzék meg. Azt a régit, azt az igazi békességet azonban nem találja az ember sehol.
Isten különös szeretetének a bizonyí-téka az, hogy ezt a helyét kereső és sehol sem találó embert néha megszólítja, megállítja a lázas keresésben, a nagy rohanásban, és kérdéseket intéz hozzá. Há-gár is ilyen helyét kereső ember volt, és Isten az ő angyalán keresztül ezt kérdezi tőle: Honnan jössz és hová mész? Eszmélteti arra, hogy nincs a helyén. Ott a pusztában nem lehet sokáig élnie egy embernek. Valahonnan jön, ahova vissza kellene mennie. Mondja is utána neki: alázd meg magad és menj vissza a te úrnődhöz.
A Jelenések könyvéből az a mondat juthat eszünkbe, amikor Jézus Krisztus a gyülekezetnek mondja: „Emlékezzél meg, honnan estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5) Lényegében ezt mondja ma nekünk is.
Ki volt Hágár? Ábrahám feleségének, Szárajnak (magyarosan Sárának) a szolgálója. Abban az időben az volt a szokás, hogy ha az úrnő gyermektelen maradt, akkor a szolgálója szülhetett neki gyermeket, és az az úrnő gyerekének számított. Ezt a tanácsot adja Sára Ábrahámnak, mivel nem volt türelme kivárni, hogy Isten ígérete beteljesedjék. Így lesz terhes Há-gár, és születik meg majd később Izmael. Amikor terhes lett, elkezdte bosszantani az úrnőjét. Csúfolta őt. Sára sem maradt adós, ő meg elkezdett kellemetlenkedni neki. Visszaélt a hatalmával, gyötörte Há-gárt, ő egy idő után nem bírta tovább és megszökött. Így került a pusztába.
És a pusztában mi vár rá? Éhezés, vadállatok, magány, és a végén a biztos szomjhalál. Nos, ide küldi Isten utána az angyalát. Angyal azt jelenti: küldött. Isten egy küldöttet küld és üzen neki. Mindenekelőtt eszmélteti: honnan jössz, és tudod-e, hová mész? Utána parancsot ad neki: alázd meg magad, és menj vissza oda, ahonnan jössz! Ezután pedig nagy ígéreteket kap. Kiderül, hogy az Úr mindent tud róla: Terhes vagy, fiad fog szü-letni. Nagy néppé teszem, és még sok minden egyebet is ígér Isten neki. Hágár komolyan veszi Isten parancsát, visszamegy Szárajhoz, és ezek az ígéretek mind beteljesednek az életében.
Ebben a történetben — mint cseppben a tenger — benne van az egész emberiség története. Mert mi is megszöktünk otthonról, pedig velünk nem bánt rosszul a mi mennyei Atyánk. Tejben-vajban fürdetett. Mindene megvolt az embernek a vele való közösségben. De kivettük Isten kezéből a sorsunk intézését és magunk vettük azt a kezünkbe: majd mi, Őnélküle. Így kerültünk a pusztába, és a puszta nyomorúságai miatt embertömegek szenvednek ma is. A magány miatt, ami ha nem egyedül éli át valaki, hanem közösségben, még fájóbb. Sokféle szükség, ínség miatt, éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek gyötri az emberiséget. A vadállatok miatt, amik sokszor belülről támadnak, mint indulatok, sötét gondolatok, néha meg kívülről, akár úgy, mint a hozzánk legközelebb álló embertársak.
Egyszóval a puszta nyomorúságait éljük át ma. Közben keressük a helyünket, és nem találjuk. Menekülünk. Ez a világ tele van menekülő emberekkel, akik valami elől vagy valamibe menekülnek. Mi-minden elől menekülnek emberek? Sokan a valóság vagy a kötelesség elől. Mások a lelkiismeretük vagy a vádoló tekintetek elől.
Ismerek valakit, akit nem győznek már kitüntetni a munkahelyén. Mindent learatott, amit csak lehet, annyira élmunkás. Sokszor a szó szoros értelmében éjjel-nappal ott van a munkahelyén, és kevesen tudjuk róla, hogy súlyos lelkiismereti vád hajszolja őt, amivel nem hajlandó szembenézni. Valamit, amit régen tisztáznia kellene, nem hajlandó tisztázni. A tisztázás elől belemenekül a munkába.
Ismerek másik valakit, akinek ki kellene mondani végre évek óta egy döntést. Egy világos, átgondolt igent, ugyanakkor azzal együtt egy nemet, és ettől több embernek a jövője függ. Nem akarja, vagy nem tudja kimondani. Egyik tanfolyamot a másik után végzi. Lassan mindent megtanul, amit ma itt meg lehet tanulni. Belemenekül a tanulásba. Nem a tanulás rossz, de ha valaki nem mer kimondani egy visszavonhatatlan igent és ugyanakkor egy nemet, hanem menekül, az nagy baj. Ebből nemcsak neki lesz baja, hanem másoknak. is.
Sokan meg a szenvedélyekbe menekülnek. A legtöbb szenvedély rabja menekül valahonnan. Legalább addig, amíg annak hódol, nem kell arra gondolnia, ami megoldatlan az életében. Nehéz az ő helyzetük, megértőnek kell lennünk, de ők maguk mondják el: semmit nem oldott meg az, ahova próbáltak menekülni.
Menekülünk újabb és újabb kapcsolatokba, és nem hiszik el az emberek, hogy viszik az újabb kapcsolatba önmagukat. És ami miatt az előző elromlott, amiatt fog elromlani a következő is.
Nos, tele van ez a világ menekülő emberekkel, lehet, hogy itt közöttünk is vannak ilyenek. Vagy ha éppen nem menekülünk, akkor hajszoljuk magunkat. Elképesztő hajtásban élünk sokan. Ebben a hajtásban az ember szinte elfeledkezik arra gondolni: hova is igyekszem ennyire? Ez az út, amin rohanok, hova vezet? Hova fogok megérkezni, ha a végére érek? Vagy ennek nincs vége?
Reggel, amikor elnyomjuk a csörgő órát, felhúzzuk magunkat és pörgünk egész nap, és ide már fáradtan és kifacsarva jö-vünk. Lehet, hogy még munkát viszünk haza. De valamit még szeretnének némelyek megnézni a tévében is. Fél szeme a tévén, fél szeme a füzeten, amibe valamit bele kellene írni, aztán egyik sem ér semmit. De holt fáradtan esik az ágyba. Másnap megint csörög az óra, elnyomja, magát felhúzza… és ez így megy vég nélkül, vagy meddig? És hova vezet ez?
Ritkán gondolunk erre, és én ezért is tartom Isten nagy ajándékának, hogy né-ha egy kicsit megállít minket. Most is félre kellett tennünk sok mindent, hogy ide eljöhessünk. Isten tanít gondolkozni, és feltesz ilyen kérdéseket, amikkel — mint ahogy láttuk — egyrészt eszméltet, figyelmeztet, másrészt hív, vissza magá-hoz. Mert sokszor csakugyan nem tudjuk, hova igyekszünk ennyire.
Van egy kedves kollegám, aki vonaton utazván egyszer az útitársával Isten dolgairól kezdett beszélgetni és ezt is megkérdezte tőle: ha egyszer majd az élete végére ér, tudja-e, hova érkezik meg? Mire azt mondta: ilyeneken még nem gondolkozott, de nem is óhajt, mert nem olyan fontos dolog. Akkor lépett be a kalauz. Megkérdezi a kollegám a jegykezelőt: hány éve kalauz? Húsz éve. Volt már olyan utasa, aki nem tudta, hova utazik? Nem, olyan még nem volt. Azaz egyszer volt, de szóltam is a rendőrnek.
Azt azért illik tudni, hova akarok megérkezni, amikor megváltom a jegyet, és miért akarok megérkezni. A legfontosabb úton, a legdöntőbb célállomást mégsem tudjuk megjelölni. Ha ennyire rohanunk, hova akarunk megérkezni?
Ugyanennek a lelkésztársamnak a zakóján van egy kis jelvény, amelyiken semmi sincs, csak két kérdőjel. Sokan megkérdezik, hogy mi az. Azt mondja, az egyik fontos kérdés, amire mindnyájunknak tudni kell a választ: ha meghalnék, hova jutnék? (Sok mindent elárul egy emberről, hogy erre mit válaszol.) A másik: ha megérkezem az örökkévalóság kapujába, szeretnék ott bejutni, mire fogok hivatkozni?
Azt azonban tudni kell, hogy ennek az útnak mi van a végén, és hova fogok jutni — mert ez meghatározza ezt a néhány évtizedet is, meg az örökkévalóságot, amit valahol el kell töltenünk.
Nem tudom, felfigyeltünk-e arra, hogy erre a kérdésre: hová? Hágár sem felel. A kérdés így hangzik: „Honnan jössz és hová mész?” És mit válaszol? „Az én úrnőm elől, Száraj elől futok.” Hová? Nem tudja. Ez maga a pusztulás, ha nem tudjuk. Isten ezért is figyelmeztet erre.
Jó harminc évvel ezelőtt volt egy népszerű táncdal, amit mindenfelé énekeltek. Ez roppant jellemzően fogalmazta meg ezt az életérzést, amikor valaki nem tudja, hová. Amikor az első kérdőjelre nincs válasza. Így kezdődött ez a táncdal: „Né-ha furcsa hangulatban az utcát járom egymagamban. Nincsen semmihez sem kedvem, érzem azt, hogy nincs ez rendben így.” És akkor jön a refrén: „Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!” Az utolsó versszakot hadd idézzem még — az ember szinte maga előtt látja ezt a fiatalt: „Lámpavasnak támaszkodva, embereket nézek sorba. Fáradt arccal, hogy sietnek, és ők tudják, hova mennek? Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek én!”
Ő legalább becsületes. Próbálja felmérni a helyzetet. Most itt vagyok, sietek, de hova? Becsületesen beismeri: nem tudom. Sőt még azt is hozzáteszi: nincs ez rendben így. Nagy eredmény, ha valaki ezen már gondolkozni kezd. Ha a valóságot megfogalmazza, és azt mondja: ez így nincs rendben! Meg kell állapítanom, hova tartok, vagy vezet-e ez az út valahova? Vagy nekem hova kell megérkeznem? Hátha rossz irányba megyek? s akkor kár a gőzért. Tönkreteszem magam, lóg a nyelvem minden estére, és nem oda fogok megérkezni, ahova szeretnék? Egyáltalán, hova szeretnék? Jön ám egyik kérdés a másikból, ha gondolkozni kezd valaki, és becsületesen gondolkozik.
Ugyanezt fogalmazza meg Dürrenmatt, a neves svájci író Az alagút című novellájában. Arról szól, hogy egy fiatalember minden nap vonattal jár be a munkahelyére. Útközben a vonat mindig egy rövid alagúton fut át. Amikor beér, felkapcsolják a villanyokat, amikor kiszalad belőle, elalszanak a villanyok.
Egyik reggel is megy a munkahelyére. Olvas a vonaton, felkapcsolódnak a villanyok, olvas tovább, de egyszer csak elbizonytalanodik. Mióta vagyunk már az alagútban? Ez sokkal rövidebb ideig szokott tartani. Égnek a villanyok, kinn teljes sötét. Egy ideig vár, aztán nem bírja tovább. Megkeresi a jegykezelőt, az pró-bálja megnyugtatni, hogy mindjárt vége lesz, mindjárt kifutunk. Aztán áll egymás mellett a két férfi. Egy idő után elfogy a türelmük és szinte egyszerre az órájukra néznek. Az órák azonban megálltak. Még idegesebbek lesznek. A kalauz meghúzza a vészféket, a vonat nem áll meg. Akkor előrecsörtetnek a vezetőfülkébe, feltépik az ajtaját, s megdöbbenve látják: a fülke üres.
Vég nélküli sötét alagút, időtlen utazás, és nincs vezetője a vonatnak. Sok embernek az életérzése ám ez! Aki ezt átéli, az megérti, hogy Sartre miért mondta ezt: „Legfőbb reménységünk az lehet, hogy talán fájdalom nélkül fogunk meghalni.” Csakugyan ennyi lenne? Nem tudunk többet mondani egymásnak? Megalapozottabb reményt önteni egymásba? Ilyen alapon nem! Ha bizonytalan, hogy hova megyünk, ha nincs vezetője a vonatnak, ha végtelen az alagút, akkor nem tudunk ennél többet mondani.
Az ilyen Hágár-féle menekülő emberek sokféleképpen átélik ezt. Megyünk a nagy semmibe, bizonytalan a jövő, vagy talán nincs is jövő, és ebből egyenesen következik az, hogy ember, akkor ma legalább érezd jó magad! Ezzel a torz gondolkozással egyre gyakrabban találkozom rémülten a fiataljaink között. Az élet célja semmi más, csak jó evés és jó ivás! Ma érezd jól magad, mert mit tudod: lesz-e holnap? Talán érezzük, hogy ebből: érezd jól magad, kimarad mindenki más, nincs közösség, nincs sehova tartozás. Eleve kimarad Isten. Eszébe sem jut, hogy megkérdezze: Ő mit akar velem? Ő talán nincs is, vagy ha van, maradjon magának. Én a saját kezembe vettem a sorsom intézését. Az istentelen, gőgös embernek ez a sokszor be nem vallott, de a gondolkozása mögött ott levő valóság. És ott van a reménytelenség, a kétségbeesés.
Mint ahogy itt Hágárnak. Mögötte a ház becsukott kapuja, előtte a bizonytalan, körülötte a puszta sivatag, benne pedig nagy üresség, nagy hiányérzet. Ezt élte át ott, és ide jutottunk mi is mindnyájan, Istentől elszakadva. Ezen belül sokféle változat van, de az a dolgok lényegén nem változtat.
Ebbe a pusztaságba küldte utána Isten az angyalát, mert Istennek minden Hágár nagyon fontos. Az ilyen kis semmik, aki először gyötri a másikat, aztán a másik gyötri őt, aztán már elviselhetetlen, ahogy ma mondanák: besokall és elmenekül. Hova? Nem tudja. Mi lesz vele? Nem tudja, csak ott ne kelljen maradni. De itt sem jó, ahol most van. Sehol sem jó, pedig a helyét keresi. Azt hitte, jobb lesz, ha onnan eljön.
S egy ilyen fejét vesztett, kétségbeesett rabszolganő után Isten angyalt küld. Először eszmélteti: Honnan jössz? Hova mész? Nem erőszakolja, hogy mondjon választ arra, amire nem tudott, hanem folytatja. Parancsot kap: „Menj haza és alázd meg magad!” Ígéretet kap. Istennek szép terve van veled. Téged még használni akar, fel a fejjel! Nincs vége mindennek! Isten látja a nyomorúságodat. De itt a pusztában nem oldódik meg a nyomorúságod. Az csak Őhozzá visszatérve fog megoldódni. De ott olyan megoldást kapsz, amit meg sem álmodsz a magad pusztájában. Ennek az ára: alázd meg magadat!
Ez megy a legnehezebben az Istentől elszakadt büszke embernek. De ha kész rá, ha úgy megy haza: tévedtem, elrontottam, (mint ahogy láttuk a tékozló fiú példázatából), akkor jönnek az ígéretek. Akkor otthona lesz, és ha azt, amit kivett eredetileg Isten kezéből, a maga sorsa feletti uralmat, teljes bizalommal visszaadja neki, akkor lát csodát. Akkor Isten elkezdi használni, kivirul, kibontakozik és mások számára is hasznos emberré lesz.
Figyeljük meg, mennyi kedvesség, a szeretetnek milyen melegsége van ebben az egy-két mondatban, amit Isten Hágárnak üzen küldöttjén keresztül. Először is nevén szólítja. Őt talán soha senki sem szólította a nevén. Egy rabszolgát… Az nem volt szokás. Azután biztosítja arról, hogy mindent tud róla. Hallatlan tapintattal figyelmezteti, hogy nincs a helyén Hágár. Honnan derül ez ki? Azt mondja: Hágár, Száraj szolgálója! Szárajt csak otthon lehet szolgálni, itt a pusztában nem. Ebben benne van az, hogy nem vagy a helyeden. Tudod, hogy nem vagy a helyeden? Itt nem lehetsz Száraj szolgálója. Márpedig neked az a feladatod. És a végén az ígéretek.
Sokszor figyelmeztet ám Isten minket is arra, ha nem vagyunk a helyünkön. Van-e fülünk meghallani és komolyan venni azt, amit Ő mond?
Ugyanúgy, ahogy ő nem volt ott a pusztában a helyén, ugyanúgy lehetne ilyeneket mondani, hogy te becsületes, tisztességes embernek tartod magadat, hogy bonyolódtál bele ilyen tisztátalan pénzügyekbe? Te valakinek a férje vagy felesége vagy. Mit keresel abban a presszóban egy idegen partnerrel? Nem vagy a helyeden. Te hívő családból jöttél, hogy lehet így kétségbeesni az élet nehézségei láttán?
Vagy az előbb, a Jelenések könyvéből idézett mondat kiegészítése: „Emlékezzél, honnan estél ki, és térj meg, mert az első szeretetet elhagytad!” Mindebben benne van Isten hívása: Alázd meg magad, és gyere haza! A pusztában, a magad nagy gőgjében biztos elpusztulsz! Ha kész vagy megalázni magadat, Isten kezében kedves eszköz leszel, sokak számára áldás, és nagy ígéretek fognak beteljesedni. A pusztában nem lehet más célja az embernek, mint a puszta lét. A túlélés valahogy. Ott nem tud alkotni, kibontakozni. Nem tud igazán emberré válni. Csak otthon.
Erről a kérdésről beszélgetve egyszer valaki azt mondta: Miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, hogy tudnunk kell, hova érkezünk meg? Hát a halálba, nem? Mindnyájan a halálba. — Ez rendben van, csak a Biblia azt tanítja, hogy a halál nem a boldog megsemmisülés, ahol végre megszűnik minden probléma és megoldást kapunk minden kétségre. Nem! A Bibliában ez van megírva szó szerint: „Elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak és utána az ítélet.” (Zsid 9,27) Az holt biztos, hogy meghalunk, de ugyanilyen holt biztos az is, hogy utána jön az ítélet. Az Isten kérdéseire ott felelni kell. Hacsak — és itt szólal meg az evangélium — itt, ebben az életben be nem következik az, amiről tegnap este volt szó: Valaki hittel komolyan veszi, hogy Jézus Krisztus már elszenvedte személy szerint a mi ítéletünket a kereszten, és ezért Isten már rajtunk nem hajtja végre. Hinni azt jelenti, hogy valaki ezt komolyan veszi. Sokféle hit van, de az üdvözítő hit ez. Akkor a mondat második fele már elmarad. Akkor csak az, hogy elvégzett dolog, hogy egyszer mi is meghalunk — és utána a mennyei dicsőség következik. Mert akik ezt hiszik, azokról azt írja a Biblia, hogy átmentek már itt ebben az életben a lelki halál állapotából az élet, az örök élet állapotába.
Ezért tudott Pál apostol olyan nagy derűvel és emelkedetten beszélni életről és halálról. Amikor már sejthető volt, hogy ki fogják végezni a hite miatt, akkor a Filippi gyülekezetnek ezt írta: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam, nem tudom. Szorongat ez a kettő. Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél. Miattatok azonban nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.”
Egyszer valaki némi felháborodással mondta: hogy lehet így írni ilyen komoly dolgokról, mint az élet és halál? Úgy, hogy őt már felemelte Megváltója, és van rálátása. Tudja, mi az élet és mi a halál. Azt mondja: Az élet Krisztus. Akinek Krisztussal a hit által valóságos személyes közössége van, az él. Akkor is, ha majd utolsót dobban a szíve és lefogják a szemét. Mert, aki hisz énbennem — mondja Jézus —, ha meghal is, él. Ezen semmi nem változtat már. Ezért nem fél a haláltól.
De nem fél az élettől sem. Azért nem lesz öngyilkos, mert azt mondja: ott sokkal jobb. Mert ha szabadon engedik, akkor megy Filippibe és még szolgál nekik. Akkor Isten használja őt. Vagyis azt mondja itt az apostol: Mindenképpen jól járok. Ha kivégeznek, én járok jól. Megszabadulok minden rossztól, és megyek az én Uramhoz az Ő dicsőségébe. Ha szabadon engednek, ti jártok jól, mert megyek, és segítek még nektek. Csak jó dolog történhet. Ezt ő komoly meggyőződéssel és átgondoltan írja.
Ez az egész azzal kezdődik: mivel nekem az élet Krisztus. Ő már visszatalált. Otthon, az atyai házban, az Atya gyermekeivel csak jó dolog történhet. Még ha próbatétel éri őket, az is a javukat munkálja.
Hadd fejezzem be azzal, hogyan reagált Hágár minderre. Van ennek a fejezetnek a végén egy nehezen lefordítható mondat. Küszködnek vele a Biblia-fordítók. Egy olyan tömörített héber mondat, egy sajátos kifejezés benne, ami érzékelteti, hogy Hágár nem találta hirtelen a szavakat, hogyan rakja sorba őket, hogy abból mondat jöjjön ki. Végül is így lehet ezt leginkább lefordítani: láttam azt, aki engem sokkal előbb látott. Kezdem megismerni azt az Istent, aki engem öröktől fogva ismer. Szeretem azt az Istent, aki engem szeret. Ezért alázta meg magát, és engedelmeskedett Isten parancsának.
Tudjuk-e, hogy Ő öröktől fogva szeret mindnyájunkat? Arra vár, hogy végre ezt a szeretetet befogadnánk, hogy aztán ez a szeretet visszatükröződjék Őreá a mi szívünkből, meg átáradjon rajtunk másokra. Ő előbb szeretett minket, és ez a nagy rácsodálkozás minden hitre jutott emberben ott van: végre kezdem látni Őt, aki előbb látott engem. Kezdem megismerni Őt, aki mindent tud rólam, és öröktől fogva ismer engem. Szeretem Őt, aki öröktől szeretett engem. Ezért adom vissza neki azt, amit kivettem a kezéből: a sorsom feletti rendelkezést. Megalázom magam és hazamegyek. Így a helyére zökkenve, az ember tapasztalja azt, hogyan jön helyre sok minden más is az életében. Hogy kerülnek helyükre a dolgok. Ami eddig nagyon fontos volt, kiderül: teljesen mellékes. Amire addig oda sem figyelt, az előkelő helyre kerül az életében. Más lesz az időbeosztása, pénzbeosztása… Rendbe jön az élete.
Első este arról volt szó, hogy elszakadtunk Istentől, de visszatalálhatunk hozzá. Tegnap este azt láttuk, hogy ez az elszakadás elszakít minket egymástól is, és Isten azt a feladatot adta, hogy hozzuk rendbe az emberi kapcsolatainkat Őreá figyelve, és engedjük, hogy Ő hozza rendbe. Ma ez a történet arról szól, hogy önmagunkkal is rendbe kell jönnünk. Önmagunkat is meg kell végre igazán találnunk. Hol is vagyok én? Nem vagyok a helyemen. Hol lenne a helyem? És hazamenni az atyai házba. Megalázkodni Isten előtt, és kérni: Ő uralkodjék rajtunk. Ezt az uralomátadást nevezik megtérésnek.

Mielőtt ezért imádkozunk, hadd jelentsem be: van egy kedves jó barátom, aki egyszer mélyen átélte ezt a pusztai magányt és kiszolgáltatottságot. Még olyat is mondtak neki: magából már nem lesz ember. Aztán Isten szeretete őt is, mint Hágárt, utolérte, és embert, mégpedig új embert formált belőle. Hadd mondja el röviden ennek a történetét.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. W. M. vagyok. Igyekszem elszakadni Há-gár történetétől, ami csodálatos, és a magam dolgára figyelni. Honnan jövök, hova tartok? Én egy Nógrád megyei kis városban gyermekeskedtem. Szüleim egyszerű, szeretetre méltó emberek voltak. Nem hívők, habár tizennégy éves korunkig jártunk diákmisére, első-áldoztunk, bérmálkoztunk, étkezés, elalvás előtt imádkoztunk. Jó-indulattal azt is mondhatnám: mintha minden rendben lett volna. De nem. Édesapám katonai zenei főiskolára szánt, én ezt megtagadtam. Mondtam neki, hogy tisztában vagyok a képességeimmel, teherbírásommal. Nem vagyok akárki, eminens tanuló vagyok. Iskolában két hangszeren játszottam. Elég volt abból, hogy az elemi nyolc osztályban délelőtt tanár, napköziben tanár, a zeneiskolában tanár, most meg a honvédségnél huszonnégy órás katonai fegyelem. Köszönöm szépen, ebből nem kérek! Bejelentettem, hogy a két kezem munkájából meg fogom mutatni azt, hogy nem vagyok akárki. Így is lett.
Elvégeztem egy akkor menőnek számító szakközépiskolát, amivel Budapesten elhelyezkedtem. Volt ajánlóm is. Eleinte nem is volt baj. Ahogy egy tervező vállalathoz kerültem, megindult az én sorsom a lejtőn lefelé. Már a bemutatkozásnál illett italt vinni. Aztán jöttek a névnapok. Hatszáz embernek elég sok névnapja van. Nem beszélve az állami ünnepekről. A végén nem is néztük, ünnep-e vagy nem, nem akartuk ráfogni semmire. Csak nem csinálunk ebből ekkora ügyet? Mindennek megvolt a maga helye. A konyak a hűtőajtóban, a többiek a hűtőben. Nem volt zugivás egy pillanatig sem. Arcátlan, szemérmetlen nyílt ivászat volt éveken keresztül. Egy másodpercig sem jutott eszembe az, hogy időnként elővesz a rosszullét, vagy a lábam kezd bénulni, ebből nagyobb baj is lehet. Sőt, annyira el voltam telve önmagammal, hogy én vagyok a magam istene, nekem nem parancsol senki. Bárki láthatja, hogy én ezt bírom.
A rendszerváltás előtti években mindenki stabilabb munkahelyet keresett. Döntsék el, van-e ördög: elmentem az Unicum Gyárba. Ezt a hat évet inkább nem részletezném. Nonstop mámor. Ha reggel még nem ittam meg a kocsmában a felest, még a buszra sem tudtam felszállni, mert a kezem remegett. Volt családom, azt elveszítettem. Rokonaim nem álltak velem szóba. Legvégén munkahelyemről is elbocsátottak. De még akkor sem adtam fel. Volt egy autóm, január vége volt és volt 10-15 fok hideg, nem könyörögtem: engedjenek vissza, meghúztam magam az autóban. Egy darabig ment is ez, de teltek-múltak a napok, és egyre inkább kezdett erőt venni rajtam a pörgés a gondolataimban. A harmadik hét végén, amikor majdnem megfagytam már, annyira a téboly határán voltam, imádkoztam. Istenem, nem akarok meghalni, öngyilkos sem akarok lenni. Én nyomorult vagyok, nyomorék is vagyok. Kérlek, segíts! Tégy értem valamit.
Annyi történt, hogy másnap hajnalban lecsúszkáltam a jég hátán a sarki kocsmába, ott hidegvízben megmostam az arcom, kezem. Megborotválkoztam és elmentem Pomáz Dolinára, egy alkoholelvonó intézetbe. Ott a főorvos végigmért és közölte kurtán-furcsán: belőlem ember már nem lesz. Ott Dolinán ebben az intézetben működött egy kis bibliakör, amit a Pasaréti testvérek vezettek, és az egyik hölgy hívogatott, hogy menjek. Én mondtam, hogy nem! A következő vasárnap viszont bevitt ebbe a körbe a lábam, ami engem is megdöbbentett. Igyekeztem a legtávolabbi sarokba ülni, de az ige mellett békességem lett. Attól kezdve rendre eljártam minden vasárnap. Kezdtek fogyni a kérdőjelek, és rácsodálkoztam, hogy az az Isten, akiről olyan keveset tudtam még, azt is rosszul, hajlandó szóba állni még magamfajtával is. Megértettem és megéreztem, hogy ez az Isten engem szeret, csak a bennem levő szennyel nem vállalja a közösséget.
Teltek-múltak a hónapok. Minden időmet arra szántam, hogy a Bibliámat olvassam, és kölcsönöztem, vásároltam evangéliumi könyveket. Néhány hónap múlva Dömösre kerültem egy tizenkét napos konferenciára, a Református Iszákosmentő Misszióba. Meglepett, hogy ott egy olyan lelkésszel találkoztam, aki már tizenegy évvel korábban hívott egy bibliaórára. Ő nem lepődött meg, nevemen nevezett, nem felejtette el a dolgokat. Mielőtt ezek a dolgok történtek, az, aki odavitt, a szomszéd presbiter, elmondta, hogy három volt kollégámat az alkohol miatt eltemették.
Dömösön mindjárt az első este egy kis kártyát kaptunk, amin egy ige volt, amit fel kellett olvasni a nevünk mellé bemutatkozásként. Az állt rajta: És most összetöröm a te igádat, és köteleidet szétszaggatom. (Náhum 1,13) Nem voltam járatlan már a Bibliában, de célzott találatnak tűnt. És csak tovább fokozta ezt a hatást a 25. Zsoltár, mert a Balogh Zoli bácsi ezt magyarázta. Én pedig sűrűn jegyzeteltem, hogy majd megmagyarázom: Nem vagyok én annyira rossz ember, bankot nem raboltam, embert nem öltem. — Az volna a bűnöm, hogy nem fenyegetett a szomjhalál? A 15. vers így szólt: „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” Ez telibe talált. Csapda van, lábam van, én dugtam be a csapdába. Tudtam, hová dugom. Kihúzni nem tudom. Ez már biztos.
Ezután jegyzeteimet összetéptem. A legutolsó nap az volt, hogy aki akarta, elmondhatta, mit kapott ezen a konferencián. Nálam a válasz készen volt. Itt nincs választék. Nem mondhatom, hogy majd megjavulok, majd jobban odafigyelek. Tudtam azt, hogy nem választhatok mást, csak Jézust, és csak Őt, mert Ő napi huszonnégy órára igényt tart rám. Ezzel a bizonyossággal mentem vissza az elvonóba. Ott ugyan gúnyoltak: vallásos, szent szatyor. Vittem a vasárnapi órára a zongorámat, kérdezték: melyik aluljáróba mész kéregetni? de nem bántott.
A pasaréti férfi bibliaórán kezdtem erősödni, ahol szeretettel fogadtak. Két idősebb testvér pártfogolt, de mindenki kedves volt és tapintatos. Innen mentem az első egyhetes Biblia Ószövetségi turnusra. Ezek után mindenre elmentem, ami csak elérhető volt. Ezek után került sor arra, hogy Dolinán éreztem, hogy azt a kis fényt, amit Jézustól kaptam (nem valami fényszóró), nem tehetem az ágy alá, a talentumomat nem áshatom el, így minden szerdán és pénteken tartottunk egy kis házi kört, szerényet, mert mankókra szorultam, hiszen ismereteim hiányosak voltak. Úgy éreztem azonban, hogy Isten gazdagon megáldotta. Sokat énekeltünk. Az igét a magunk módján meg is értettük. A főorvos mindenben támogatta. Így volt ez addig, amíg onnan el nem jöttem.
Hogy Isten mit végzett el bennem, és mit kaptam tőle? Sok mindent. Nyolc év óta az italozástól szabad vagyok. Teljesen szabad. Aztán Isten pártfogolta az életemet is. A régit nem hánytorgatta fel. Ő mondta: erről nem emlékezik meg. Nem nyomorgat. Megajándékozott hívő feleséggel, hívő szülőkkel — az enyémek már nincsenek, és százannyi férfi- és nőtestvérrel. Két otthonom is van: a Nagyvárad téri és ez a gyülekezet is, mivel innen indultam el, és itt mindig szeretettel várnak, én pedig örömmel jövök.
Mindezért Istené a dicsőség, aki a Fiára nézve elvégezte bennem mindezt. És ha vannak kísértések, amikor már nagy keresztyénnek szeretném érezni magam, akkor mindig eszembe jut: mid van, amit nem kaptál?

Tegnap láttuk, hogy az ember milyen boldog volt abban a meghitt közösségben, amiben teremtő Istenével élt. Mindene megvolt, ami szükséges a teljes élethez: békesség, biztonság, bőség, és ebből jött a boldogság, mert bízott abban az Istenben, aki őt szeretetével körülvette.
Aztán a nagy baj akkor történt, amikor megvonta bizalmát Istentől. Akkor kiesett ebből a közösségből, és úgy járt, mint a madárfióka, ami ha kiesik a fészekből, ezzel megpecsételte a jövőjét és elpusztul. Ez a pusztulás kezdődött el az emberiség életében.
Az ember a maga ura akart lenni, hogy ne Isten uralkodjék rajta, és kiderült, hogy olyan sötét erők rabszolgája lett, amiket addig nem is ismert. Amikről Isten beszélt neki, és óvta, de ő mégis inkább választotta ezt a rabságot.
Hamarosan látnia kellett az első embernek, hogy mennyit ártott magának, ekkor azonban már késő volt. Megjelent életében mindaz a sok szörnyűség, ami miatt azóta is szenvedünk: a félelem, a fájdalom, a nélkülözés, a betegség, a gyűlölet, a viszály, a szükség és a halál, annak minden velejárójával együtt.
Mai történetünk arról szól, hogy hamarosan kitűnt, hogy az Isten elleni lázadás, a bűn, olyan, mint a lavina. Egyre jobban nő és egyre szörnyűbb erővel rombol. Mert mi történt itt? Az első házaspár elszakadt Istentől, a gyerekeik már elszakadtak egymástól is. Az első nemzedék szembe helyezkedett az Úrral, a második nemzedék tagjai már szembe helyezkedtek egymással. A szülők elengedték Isten kezét, gyermekeik már kezet emeltek egymásra. Ádámnak feleslegessé vált Isten, Kainnak pedig már útjában van a testvére is, és el is teszi láb alól rövid úton. A vallási bűnesetet így követte a szociális bűneset.
Aki elszakad Istentől, az feltétlenül szembe kerül a testvérével, a hozzá legközelebb állókkal is. A hitbeli megzavarodásnak mindig erkölcsi romlás a folytatása. Ezért van az, hogy mindnyájan vetélytársként nézünk egymásra. Sokszor egymáshoz legközelebb álló emberek is mint ellenségre tekintenek a másikra — például egy válóperi tárgyaláson vagy egy örökösödési vitában. Akkor ott elkezdődött ez a folyamat, és rettenetes következményekkel tart azóta is. A mindennapi perpatvarokon kezdve, a harcterek há-borúin keresztül, inkvizíciók és pogromok során, vérrel és könnyel írja a maga szörnyű történetét, és nem tudjuk megállítani. Aki még ezek után is azt mondja, hogy az ember természettől fogva alapvetően jó, az csakugyan idealista.
Miről van szó ebben a történetben? Azt olvassuk, két testvér istentiszteletet tartott. Ott az egyik megsértődött a másikra, irigy, féltékeny lett. Megharagudott rá, és egy óvatlan pillanatban agyonütötte. Megölte a testvérét. Az egyetlen testvérét. Aztán hamar eltüntette a nyomokat. Napirendre tért az esemény felett. Senki nem látta, soha nem fog kiderülni. Mert ugyebár bűn az, ami kiderül. Itt pedig eszerint szó sincs bűnről.
Csakhogy valaki mégis látta, és szóvá is teszi. Isten kérdőre vonja Kaint. Csak úgy záporoznak Isten kérdései: Miért gerjedtél haragra? Hol van a testvéred? Mit tettél? Mégiscsak látta valaki, és a kérdéseivel eszmélteti ezt a gyilkost. Vajon van-e valamiféle megoldás erre a helyzetre? Nyilvánvaló a gyilkosság. A testvéred vére kiált az égre hozzám — mondja Isten. Égbekiáltó bűnt követett el valaki, és ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Itt nem lehet senkit kárpótolni, nem lehet semmit jóvátenni, nem lehet — közönségesen szólva — visszacsinálni. Ez jóvátehetetlen bűn. Van-e erre megoldás, vagy pedig Kain egy életen át hallani fogja a lelkiismeretében: Hol van a testvéred? Éjszakánként lucskosra izzadva arra ébred, hogy látta az agyonütött öccsének az arcát? Így kell eltöltenie az életét? Van-e az ilyesmire bocsánat?
Vegyük sorra Isten kérdéseit.
1) Miért gerjedtél haragra? Ezzel Isten arra figyelmezteti Kaint, és arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy a gyilkosság sokkal előbb kezdődik, mint hogy agyonütjük egymást, és a gyökerei sokkal mélyebben vannak, mint az látható lenne.
Hol kezdődött az, hogy az ember képes gyilkolni? Ott, amikor nem vette többé komolyan, hogy Isten Isten, az ember ember, és a Teremtő uralkodik a teremtményein. Ő akart Istenné lenni — emlékszünk a tegnapi igéből, ezt ígérte a kísértő az embernek —, ő akar uralkodni a többieken. Márpedig ezt nem engedte meg Isten nekünk. A teremtés után azt mondta legkedvesebb teremtményének, az embernek, hogy itt van ez a csodálatos világ, uralkodjál rajta. Ott van egy hosszú felsorolás a Mózes első könyve 1. fejezetének a végén, hogy mindenen uralkodjál, amit Isten teremtett. Csak egymáson nem szabad uralkodni. Véletlenül sem. Semmilyen összefüggésben. Egyik ember a másikon nem uralkodhat, mert Isten uralma alatt élhetnek és így lesznek boldogok. Sőt egymást védeni, őrizni kell. Isten parancsa az volt: őrizője legyél a te testvérednek. És ha ez kölcsönös, akkor lesz boldog az emberiség.
Ehelyett az uralomvágy rabságába került az ember, és ennek során könnyű eljutni oda, hogy felesleges lesz a másik. Tulajdonképpen utamban van a másik. Tehát ha a másik nem lenne, nekem könnyebb lenne. Ha a másik meghalna, én előbbre jutnék, nekem több jutna. Ezért kérdezi itt Isten Kaint: Miért gerjedtél haragra? Ott kezdődött ez a gyilkosság.
Legyünk őszinték: hányan lehetnek közöttünk, akiken még soha nem futott át ilyen gondolat: ha a másik nem lenne, könnyebben érnék célt? Ha meghalna az idős beteg, könnyebb lenne a családnak. Aztán beleborzongunk a gondolatba: nem, dehogyis, nem akarjuk mi. A gondolat azonban átfutott rajtunk. Tehát van valami ilyen a szívünkben.
Ha egy autó elütné azt a másik srácot, enyém lenne a kislány szíve. Ha megütné a guta ezt az örökké kellemetlenkedő szomszédot, végre nyugalom lenne a házban. Agyonütni nem merjük, bár úgy lehetne csak elhallgattatni, de ha bekövetkezne, milyen jó lenne!
Ott van a szívünk mélyén ez: ha a másik meghalna, megoldódna valami megoldhatatlan, kellemetlen, kényelmetlen helyzet. Az, hogy ez a gondolat megszülethet a fejünkben, azt jelenti, hogy azt a másikat a szívünkben már megöltük. Ő többé már nem testvérem, akinek őrizője vagyok. Rá nem vigyázni kell, hanem arra várok, hogy minél előbb vége lenne neki.
A gyilkosság gyökere tehát valamiféle sértettség, irigység, keserűség és harag. Ezeknek az a tulajdonságuk, hogy egyre jobban nőnek, ha valaki nyakon nem csípi őket. Az, hogy ilyesmi megszületik a szívünkben, vele jár a romlott természetünkkel. A Biblia tanítása szerint a felelősségünk ott kezdődik, hogy mit csinálunk velük. Hogy abban a pillanatban ellenségnek tekintjük-e a saját keserűségünket, irigységünket és féltékenységünket, és gyökerestől kiírtjuk-e a szívünkből, vagy pedig engedjük, hogy tenyésszen, sőt olykor még tápláljuk is, vagy évtizedekre konzerváljuk.
A haragnak az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb gyűlöletté válik. A gyűlölet lényegét pedig megértjük akkor, ha ezt a szót szótagolva mondjuk. Először gyűlni szokott, azután öl minket, mérgezi azt, aki gyűlöletet, haragot hordoz magában, és egy óvatlan pillanatban ölet. Az ördög előbb-utóbb ad a kezünkbe egy furkósbotot és elkészít egy olyan helyzetet, amelyikben lecsap a bot Ábelre, és lehet, hogy a gyilkos maga is megretten, hogy mit cselekedtem, de ugyanakkor fellélegzik: megszabadultam tőle!
Ez a természetrajza a haragnak, a gyű-löletnek és a gyilkosságnak. Mind e mögött az a nagy szellemi hatalom áll, akiről Jézus olyan nyíltan és világosan beszélt. Azt mondta: az ördög emberölő volt kezdettől fogva. Lehet, hogy valaki hosszú ideig jól beilleszkedik a közösségbe, annak hasznos tagja, a gyűlölködésnek, gyilkosságra való hajlamnak az árnyéka sem látszik rajta, és egyszer csak előtör ez a benne levő keserűség, harag vagy akármilyen sötét indulat, és sor kerülhet ilyesmire, mint amit az a köztiszteletben álló férfi abban a dunántúli faluban, a közelmúltban tett. Mindenki csak jót mond ró-la, és egyszer csak kiírtja a családját. Ez a sötét hatalom kerítette kezébe Kaint, és így került sor erre a gyilkosságra.
Jézus Krisztus szerint azonban ölni nemcsak bottal, fegyverrel vagy méreggel lehet, hanem másként is. Amikor Ő a hatodik parancsolatot magyarázza a Hegyi beszédben, akkor ezt mondja: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik az ő testvérére, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja a testvérének: Ostoba! — méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! — méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,21-22).
Vagyis lehet ölni haraggal és szóval is. Aki haragszik az ő testvérére, vagy aki azt mondja neki, — az a szó, ami itt van (azt a görög Biblia nem is fordítja le, hanem arámul mondja), olyan csúnya kifejezés volt, ami a másikat a maga emberi méltóságában bántotta meg. Most nem akarok ilyeneket mondani innen a szószékről, de amikor durván őt mint embert akarja megbántani, megsérteni indulattal a másik. Jézus azt mondja: ez ugyanolyan gyilkosság.
Mondok egy mai példát. Adva van egy család, szülők és két tizenéves fiú. Azt mondja az idősebbik: A tesómat minden nap megverem, ha kell, ha nem. Laposra kalapálom. Tudja miért? Mert hülye. Egy rongy, kretén, nulla, sőt, két nulla — mondja nevetve. Annyira fél már tőlem, hogy bezárkózik a szobájába. A múltkor is ezt tette, de én odaálltam és mindenfélét ígértem neki az ajtó előtt. Akkor kinyitotta, elkaptam és megvertem. Mostanában kétszer verem meg naponta, mert éjszakánként bevizel. Egyszer csak úgy, egyszer meg a tócsá-ért, amit az ágyban csinált.
A szívem szorult össze, amikor ezt hallottam. Adva van egy tízéves kisgyerek, aki retteg együtt maradni az édes testvérével. Mert ha az ígér is neki valamit, és ő még bí-zik benne, akkor is csalódnia kell, mert akkor is elkapja és megveri. Csak úgy… Ütést kap attól, aki esetleg megsimogathatná, mint idősebb bátoríthatná, biztathatná. Segíthetne a tanulásban. Együtt játszhatnának. Példa lehetne előtte. Üti azt, aki — ez kiderült — még így is felnéz rá, és így is szereti mint bátyját.
Most túlzásba esem, ha azt mondom: üti azt, akivel esténként esetleg együtt imádkozhatnának? Netán a szülőkkel együtt. Csak ott nem imádság hangzik, hanem kiderült, hogy ezt a nagyobbikat az apja is ugyanígy időnként elagyabugyálja, sőt a gyerekek szeme láttára egyszer-egyszer az anyjukat is megverte. Azonkívül ez a fiú mindennap megnéz egy jó bunyós filmet — ahogy ő fogalmazta. Mindennap méreggel etetik, és csodálkoznak, hogy mérges lesz. Ha kell, ha nem. És nem tud, nem is akar uralkodni magán. Ide jutottunk.
Kezdődött azzal, hogy nem bízunk Istenben. A gyerekeik már agyonütik egymást, és a mieink meg ehhez hasonlókat csinálnak. Itt nem folyik vér, itt mindenki életben marad. Kifelé akár még mintacsaládnak is tűnhetnek. Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy amit ez a fiú tesz, ugyanolyan gyilkosság, mint amit Kain követett el Ábel ellen. Ez lélekgyilkosság, ami megnyomoríthatja egy életre a testvérének az életét. Mert aki haragszik az ő testvérére — mondja Jézus —, az is emberölő. És aki azt mondja róla, hogy… — most hadd ne idézzem ismét ezt a fiút — az is embergyilkos.
Vajon mi soha nem mondtunk ilyet senkiről, vagy ehhez hasonlót? Vajon nem őrzünk a szívünkben olyan keserűséget, ami bármikor átcsaphat haragba, az meg gyűlöletté válhat, és ki tudja, hova vezethet? Néha talán még büszkék is vagyunk rá, hogy emlékszünk arra a sérelemre, és reméljük, hogy valaki, vagy a jó Isten majd megtorolja azon az ellenségünkön.
Ma este itt az ideje annak, hogy kigyomláljuk ezeket a lelkünkből. Jézus azt mondja: mind embergyilkos az, aki ilyet megőriz a szívében. Lehet ezeknek személyes vagy családi okuk. Lehet anyagi, politikai vagy nemzeti oka. Mindegy, mi az oka, az akkor is keserűség, harag és gyűlölet, és az a természete, hogy gyűlik, öl és ölet. Ettől Isten őrizzen meg bennünket. Ezért kérdezi Isten tőlünk is ma este: Miért gerjedtél haragra? Nyilván azért, mert harag van a szívedben. Ezt akarja Ő kivenni onnan.
2) A másik kérdése az volt: Hol van Ábel, a testvéred? Milyen szemtelen és cinikus a válasz: Nem tudom! Talán őrizője vagyok a testvéremnek? Pontosan tudta, hol van, csak ez azt mutatja: már tudni sem akar róla. Leírta a testvérét már életében, most pedig, hogy meghalt, végleg. Csakhogy ezzel nem fejeződött be a tragédia, mert Isten azt mondja: Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről.
Hol van a testvéred? Ha Isten ezt ma tőlünk kérdezi, mit mondunk rá? Tényleg, hol van az, aki hozzánk a legközelebb áll? Nem biztos, hogy vérrokon, lehet az egy jó barát, barátnő, vagy munkatárs is, vagy szomszéd. Hol van az, akire azt mondod: ez olyan, mintha a testvérem lenne?
Hol van a házastársad? Ha itt ül melletted, vajon tudod-e, hol van, mi zajlik a lelkében? Mitől lett olyan hallgatag? Kivé vált melletted és miattad? Ha pedig nincs itt, akkor hol van, és ki a felelős azért, hogy nincs itt? Hol vannak a gyerekeid? Hol járkálnak most ezen az estén? Mi az oka annak, hogy a család nem együtt hallgatja az igét? Hol van lelkileg az, aki hozzánk közel áll? Tudjuk-e róla, érdekel-e az minket? Ismerjük-e azokat a sebeit, amiket mi ütöttünk rajta? Fáj-e nekünk, ha ártottunk neki, és megteszünk-e mindent a gyógyulásáért?
Hol van a magzatod, akit egy felgerjedt órában nemzettél? Aztán pár hét múlva a kislányt elküldted abortuszra, vagy azóta sem néztél a tájára se? Hol van?
Hol van a szomszédunk, aki azért nem érdeklődik Isten ügye iránt, mert látja az életünket és ebből nem kér, pedig itt lehetne mellettünk?
Hol van Ábel, a testvéred? Akkor is, ha azt hiszed, hogy ellenséged, vagy te lettél ellenségévé, akkor is testvéred, és Isten szá-mon kéri rajtad.
A tegnapi ige arra bátorított minket, hogy az élő Istennel való megszakadt kapcsolatunkat állítsuk helyre. Arról szólt az örömhír, hogy Isten kinyitotta előttünk azt a kaput, amit becsaptunk büszkén magunk mögött. Hogy Jézus Krisztus utat készített az atyai házba. Haza lehet menni. Újra Isten gyermekeivé válhatunk.
A mai ige pedig az emberi kapcsolatok rendbetételére bátorít. Minden kapcsolatunk rendben van? Ha nincs, akkor Isten arra bá-torít: lássunk hozzá a rendezéshez még ma. Ő segíteni fog. Szabad imádságban elkérni a bölcsességet, az időpontot, az egésznek a mikéntjét, hogyanját, de ne nyugodjunk bele abba, ha megzavarodtak ezek a kapcsolatok.
3) A harmadik kérdés így hangzik: Mit tettél? — Minek ezt kérdezni? Tudja azt Kain. Isten azonban, mint tegnap láttuk, egyrészt eszméltetni akar a kérdéseivel, másrészt hívogat. Keres minket. Még Kaint is? Majd mindjárt meglátjuk.
Olyan büszkén mondjuk sokszor: tudom, mit csinálok. Néha még ki is kérik emberek maguknak, ha valaki próbál tanácsot adni, vagy óvatosan megkérdezi: te, jó lesz ez így? Mert tudom, hogy az nem lesz jó, de azt nem szabad mondani, mert megbántja a büszkeségét. Akkor szelíden megkérdezem. — Én tudom, mit csinálok. Valóban tudjuk? Mindig tudjuk? Akkor nem kellett volna Jézusnak a kereszten haldokolva is azért imádkoznia, hogy Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
A szívem szorul össze sokszor, amikor szemmel látható, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Verekednek, és nem tudják, hogy ez a gyilkolásnak egy formája. Gúnyolják, rágalmazzák egymást, és nem tudják, mit cselekszenek. Pletykálkodnak, és nem tudják: méreg van a nyelvük alatt, és ez megmérgez másokat. Ó de sokszor lehet látni, hogy házasodnak, és nem tudják, mit cselekszenek, mire vállalkoznak. Hát még akkor, amikor elválnak, és mennyire nem tudják, hogy mit cselekszenek! Mi fog a nyakukba szakadni, meg a gyermekeikébe ezen túl is.
Gyerekeket szülnek és gyerekeket ölnek, és sokszor nem tudják, mit cselekszenek. Gyereket kényeztetnek és éheztetnek, és nem tudják, mit cselekszenek. Kihagyják Istent az életükből, és nem tudják, mitől fosztják meg magukat és gyermekeiket. Végig rohannak néhány évtizeden Isten nélkül, és belerohannak egy váratlan pillanatban a halálba, és csak akkor tudják meg, hogy nem tudták, mit cselekszenek.
Úgy, ahogy Jézus mondja Noé napjairól: az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, és nem vettek észre semmit. És akkor eljött az özönvíz. Pedig észrevehették volna, ha figyelnek Isten szavára.
Egyebek között ezért is tekintem nagy ajándéknak, amikor Isten egy-egy ilyen csendeshetet elkészít nekünk, és kérdésekkel kezd eszméltetni és hívogatni. Mert ha mi elfelejtettük is az Ábeljeinket, és valamennyire megnyugtattuk is évek, évtizedek alatt lelkiismeretünket, az Ábelek kiontott vére az égre kiált — azt mondja Isten.
Testvérek, hány meggyötört, megkínzott, megölt kisgyermek, felnőtt és öreg né-ma sikolya kiált az égre az anyaméhtől kezdve a szakadatlan családi perpatvarokon, a harcterek háborúin, a gázkamrák szörnyűségein keresztül egészen odáig, hogy napjainkban is tízezrével ölik meg a keresztyéneket csak azért, mert Jézus Krisztust megváltójuknak vallják. Isten ezt a kiáltást hallja akkor is, ha a fülünk megszokta, akkor is, ha bedugjuk a fülünket, akkor is, ha pró-báljuk túlharsogni sokféle módon.
Ez a kiáltás hangzik, és a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy Isten igazságos, és az Ábelek vérét ítélet követi. Mert minden egymás ellen elkövetett bűn Isten ellen elkövetett vétek is. Úgy, ahogy tegnap a tékozló fiú szavait idéztük: Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Amikor egymást bántjuk, akkor azt az Istent is bántjuk, akinek a képére teremtetett az ember.
Van-e erre bocsánat? Mert elég kilátástalan így a helyzetünk. Van-e az ilyesmikre bocsánat? Ezt kérdezte tőlem egyszer egy szép szál fiatalember, akivel megbeszéltük az édesanyja temetését. Még sokáig ült a széken hallgatva, és egyszer csak elkezdte rázni a zokogás. Amikor levegőhöz jutott, rám nézett és azt mondta: Lelkész úr, én öltem meg az anyámat. Mert ha csak egyszer is meglátogattam volna a betegségében, ha egyszer elvittem volna megmutatni az unokáit, ha egy szál virágot letettem volna a paplanjára, még most is élne. De megölte a bánat. Én vagyok a gyilkosa.
Tudjuk-e azt, hogy sokkal több gyilkos van itt közöttünk, mint ahogy gondolnánk? Isten minősítése szerint talán még mi is azok vagyunk. Van-e bocsánat a gyilkosoknak? Lezárhatnak-e egy sötét szakaszt és elkezdhetnek-e tiszta lappal egy újat? Mit mond erről a Biblia?
A Biblia azt írja, hogy egyszer valakit szintén ártatlanul megöltek. Ő volt az egyetlen ezen a földön, aki soha, semmi bűnt nem követett el sem Isten, sem emberek ellen. Az Ő vére is kifolyt. Először a homlokából kezdett folyni, amikor egy tüskékből font koszorút rányomtak katonák nevetve a fejére, aztán az egész teste vérzett, mert korbáccsal a meztelen felső testét végigverték, és a szíjak végébe állatfogak voltak kötve, azok valósággal lenyúzták az áldozatokról nemcsak a bőrt, a húst is. Aztán ezzel a csupa seb háttal felfeszítették a keresztre. Amikor már meghalt, az egyik ró-mai katona az előírások szerint még dárdával a szíve tájékán beszúrt, és olvassuk a leírásból: vizenyő és alvadt vér jött ki onnan, a frissen beállt halál jeleként. Az Ő vére is az égre kiált. Csakhogy az Ő vére nem ítéletért kiált, hanem kegyelemért. Az Ő vére nem ellenünk kiált, hanem érettünk. Mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére váltságdíj volt. Ezzel fizette ki azt az árat, amivel minket kiszabadíthatott abból a rabságból, amibe belekerültünk, amikor Istent elhagytuk. Aki ezt hiszi, hogy Ő a halálával a kereszten kifizette személy szerint mindnyájunkért a váltságdíjat, az szabad. Olyan, mintha kinyitnák a börtönajtót, és azt mondanák: szabadok vagytok. Aki ezt elhiszi, az kijön, aki nem, az bennmarad.
Így oszlik ma is két táborra az emberiség. Vannak, akik hiszik, hogy Jézus kinyitotta a börtönünk ajtaját, és Isten szabad, boldog gyermekeiként élnek, tudva azt, hogy az egész múltjukra bocsánatot kaptak. Vannak, akik ezt nem hiszik, és azok tovább is a bűnnek a rabságában élnek.
A Biblia tele van arról szóló boldog bizonyságtétellel, hogy ez valóság. A Zsidókhoz írt levél több fejezeten át áradozik erről. Csak két mondatot olvasok most a 9. meg a 10. fejezetből. Azt olvassuk: Krisztus a tulajdon vére által ment be egyszer és mindenkorra a szentélybe, az Istennel való közvetlen közösségbe, és oda utat készített a benne hívőknek. „Éppen ezért testvéreim — írja lelkendezve — bizodalmunk van nekünk is a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, aki új és élő út gyanánt ment oda. Járuljunk hát hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől.”
Nem szabad, hogy vádoljon tovább a lelkiismeretem. Valóban kifolyt az Ábel vé-re és miattam folyt ki, de kifolyt Jézus vére is, és érettem folyt ki. Éppen ezért bizonyos lehetek abban, hogy az Ő vérének kiáltása hangosabb, mint az Ábel vérének, mint az én gonosz természetem áldozatainak a kiáltása. És ha kész vagyok Isten előtt néven nevezni, megvallani minden ilyen gonoszságomat, bizonyos lehetek abban, hogy bocsánatot kaptam.
Tegnap idéztük az 1János l,7-t, hadd idézzem most a folytatását, a 8-9. verset: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
Egyszer édesapámat gonoszul megbántottam. Mivel éppen akkor elutaztam, nem volt módom egy ideig bocsánatot kérni sem. Rettenetesen fájt a dolog. Amikor hazajöttem és bocsánatot kértem, ő mosolyogva azt mondta, hogy ő már akkor megbocsátott, mikor elmentem. Ezért hálás voltam. De akkor este ott az idegenben, ahova el kellett utazni szolgálni, azt kérdeztem Istentől: Uram, tudom, hogy minden bűnre van bocsánat. Ne haragudj ezért a buta kérdésért: még erre is? És ez néha megfogalmazódik ám bennünk, amikor ilyeneket mondunk: elhiszem, hogy Isten megbocsátja, de én nem tudom megbocsátani magamnak. Ez is egyfajta istenkedés. Az én dolgom, hogy megvallom, és hiszem, hogy „minden hamisságtól” — és nincs zárójelben, hogy kivéve XY-nak ezt vagy azt a csúnya bűnét.
Ezt olvassuk a Péter levelében mindjárt az elején: „Tudjátok, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1,18-19)
Hadd bátorítsak mindenkit, hogy ne aludjunk el ma addig, amíg oda nem állunk Isten elé és megkérdezzük tőle: Uram, ezekből a bűnökből, amikből ki szokott fejlődni az, amit gyilkosságnak minősítesz, mi van az én szívemben? Milyen rendezetlen dolgok vannak ezen a téren? Nem akarok egy napig sem tovább élni ezekkel. Kész vagyok megvallani neked minden keserűséget, irigységet, gonosz szót, bántó gondolatot, tisztátalan indulatot. Nem beszélve a haragról, gyű-löletről. Kérem ezekre a bocsánatodat. Hiszem azt, hogy a te véred megtisztít engem minden bűntől. Ha ezt hittel elmondjuk, akkor a mi szívünkben is felharsan az ének:

Isten Báránya, te ott a Golgotán
Teljes győzelmet vettél a harc után.
Üdvöt találhat már az egész világ,
Mert megfizetted ott bűnünk váltságdíját;
Fennszóval hirdetéd a kereszten:
„Elvégeztem, elvégeztem!”

(…)

Jézus, Megváltóm, hála és üdv neked,
Néked, győzelmes, zengek dicséneket.
Védő kegyelmed nékem menhelyt adott,
Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok.
Bárány, légy áldva, ki elvérezél,
S értem mindent elvégezél!

Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.
A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.
Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.
Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!
Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.
Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség — ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét — lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sö-tétben.
Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.
Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.
Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?
Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.
Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról anynyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.
Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.
Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.
Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.
Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már — akkor minderre ez a válasz: ezért.
Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?
És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?
Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.
Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?
Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? — Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? — Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik „bátrak” erre és meg is teszik?
Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jé-zushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.
„Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.”
Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekü-lünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.
Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?
Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Istennélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsü-letes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? „Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed.” És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.
Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke „jósá-godból”, és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.
Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a „megtartsa” szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.
Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod — vizsgáztatott ott az utcán —, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől.”
Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.
Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi — vagy talán már mi sem pontosan —, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle — Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:

Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!

Egyik bibliaóránkon Jairus történetéről beszélgettünk, és azt vizsgáltuk mit tanít a Szentírás a hitről. Láttuk, hogy ez a történet egyebek közt azt is roppant szemléletesen elmondja, hogy aki hinni kezd Jézusban, annak az útján különféle akadályok nehezítik, hogy előre haladjon a hitben. Ezek az akadályok olykor alkalmasak arra, hogy az illető megtorpanjon, megálljon, meghátráljon. A hívőknek ez életveszélyes.
Éppen ezért azt nézzük meg most a Bibliából, hogyan lehet legyőznie a hívő embernek azokat az akadályokat, amik a hite útján eléje állnak. Ez egyáltalán nem elméleti kérdés, hanem akik komolyan veszik Jézus Krisztus követését, azok tudják, hogy ez létkérdés. Valóban kemény harcokat kell megharcolnunk, és a mi Urunk, aki elkezdte bennünk a hitet, győ-zelmet ígért nekünk. Mégis olyan sok kudarc éri a hívőket ezen az úton.
Miért nem vesszük az akadályokat? Hogyan lehet azokon győzedelmeskedni? Erről lesz ma szó.
Egyáltalán mi a hit?
Mindenfélét gondolunk és beszélünk erről. Éppen ezért hadd mondjam, hogy a Szentírás szerint a hit nemcsak bizonyos hittételek igaznak tartása, hanem kapcsolat egy élő személlyel. Egészen konkrétan és kizárólagosan a bibliai hit: kapcsolat a feltámadott, élő Jézus Krisztussal.
Az hisz, aki Ővele már közösségre jutott, aki ott van az Ő közelében, aki csak oda megy, ahol Jézus előtte megy, aki nem megy sehova, ahol Jézus nem megy vele. Az hisz, akinek állandó, folyamatos, egyre mélyülő és tartalmasabb közössége van az élő Jézus Krisztussal. Az ilyen hívő viszont ma is tapasztalja, hogyan áradnak Jézus isteni erői, és ebben a vele való közösségben sokféle segítséget és szabadítást él át. Ezért torpedózza az ördög a hívőknek a Jézussal való közösségét, ezért igyekszik azt minden módon gyengíteni, lazítani, erőtleníteni, ha lehet megszakítani, és ezért szükséges nekünk ezt a közösséget naponta erősítenünk, frissen tartanunk, mélyítenünk.
Milyen akadályok vannak a hit útján? Három ismert bibliai történeten szeretném ezt most szemléltetni. Három, egymástól egészen különböző ember került kapcsolatba Jézussal, vagyis kezdtek el hitben járni, és mind a hármuknak az útján sok akadály támadt.
Hogy vitte át őket Jézus ezeken az akadályokon? Ugyanígy segít minket is győzelemre.
Az első legyen Jairus, akit említettem. Ő a helyi zsinagóga egyik vezetője volt. Hivatalból Jézus ellenségeinek a táborába tartozott. A tizenkét éves leánykája azonban súlyos beteg lett, s nem tudtak rajta segíteni. Már a halálán volt, és akkor ez a tekintélyes közéleti férfiú a nyílt utcán, sok ember szeme láttára leborult Jézus előtt és azt mondta: Jöjj és segíts, mert a leányom halálán van. Tedd reá a kezedet, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon. (Nk 5,23)
Jézus azonnal elindul Jairus háza felé. Igen ám, csak azt olvassuk: nagy sokaság vette körül Jézust, és a tömeg lomhán szokott mozogni, és ezzel a nehézkes tempó-val indult el Jézus. Nem nehéz beleképzelni magunkat egy ilyen helyzetben aggódó, szorongó édesapa lelki állapotába. Ő legszívesebben azt szerette volna: gyere ki abból a tömegből, mi ketten menjünk gyorsan előre, aztán majd visszajössz ezekhez az emberekhez és őket is tanítod. Most velem foglalkozzál, hiszen én kértem segítséget, és az én házamhoz indultál el.
Jézus azonban egyáltalán nem siet, sőt megáll. Körülnéz. Megkérdezi: ki érintette a ruhámat? Most ez miért fontos? Innen löknek, onnan löknek. Ne ezzel foglalkozzunk, hanem gyerünk, hogy idejében érjünk oda, és a leányomat megmenthesd a haláltól. Ez van Jairus szívében. Jézus meg elkezd beszélgetni azzal az asszonnyal, aki hittel hozzáért, ott helyben meggyógyult, és el kell mondania neki az egész történetet. Az meg elmondja részletesen. Jairusban egyre nagyobb a feszültség, és egyszer csak mint egy távirat, megérkezik a szörnyű hír: Leányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert. Ez lett a vége. Ezért kellett késlekedni. Akkor tényleg nem érdemes továbbmenni.
Amikor Jézus hallja ezt a mondatot, azonnal lelki elsősegélyben részesíti Jairust és azt mondja neki: Ne félj, csak higgy! S mintha mi sem történt volna, megy tovább Jairus háza felé.
Ez kényes pont, hogy megy vele Jairus, vagy próbál udvarias lenni, és utána szólni: Uram, már nincs értelme. Elhiszem, hogy szívesen segítettél volna, de hallottad: meghalt, ne fáradj tovább. Jézus viszont azt mondta: Ne félj, csak higgy! Mit jelent ez? Maga sem tudja pontosan, de ezen az akadályon is átemeli őt Jézus, és követi őt. Megérkeznek az udvarra.
Ott már elkezdődött a temetés előjá-téka. Fizetett siratóasszonyoknak kellett sírniukríniuk, a furulyásoknak gyászénekeket fújniuk. Mindez már beindult, és akkor a más ingatlanán Jézus elkezd intézkedni. Kizavarja onnan ezeket a zenebonásokat. Azt mondja: Menjetek innen, a kislány nem halt meg, csak alszik. Kinevetik Őt, de nem törődik velük. Ő szabja meg, hogy ki mehet be a halottas szobába. Anya, apa, Péter, János, Jakab. Az összes többi menjen ki.
Ez furcsa volt ám akkor. Először van ott életében, és Ő rendelkezik Jairus házában. Jairus azonban ezt tudomásul veszi. Ez a hitnek a gesztusa. Tudomásul veszem, hogy Jézus az úr.
Aztán ott állnak a halott kislány ágya mellett, és Jézus, mintha valami egyszerű dolgot mondana, azt mondja: Leányka, ébredj fel! Mintha csak iskolába menet előtt ébresztgetné: itt az idő, most kell indulni. A halál visszaadja a zsákmányát: a kislány felül.
Ilyenkor szakad fel emberek szívében a kérdés: kicsoda ez? Ilyet még nem láttunk. Ezt senki sem kérte, senki sem várta tőle. Ilyen lehetőség eszünkbe sem jutott. Úgy hangzott a kérés: Siess hamar, hogy amíg él, meggyógyíthasd. A halál után már nincs segítség. És mégis csak van? Kicsoda ez, hogy a viharos tenger elcsendesedik egyetlen szavára, gyógyíthatatlan leprások megtisztulnak? Csak annyit mond: akarom, tisztuljatok meg! S percek alatt elmúlnak a fehér foltok, fekélyek. És a halál visszaadja zsákmányát.
Nos, mik voltak az akadályok Jairus útján?
Mindenekelőtt a pozíciója. Egy ilyen vezető ember, akinek nem illett Jézussal barátkoznia sem, nemhogy segítséget kérni tőle, leborul előtte és kéri a segítségét. Ezt még meg lehet érteni, mert a gyerekéért mindenki kész mindenre. Akkor elindulnak, s újabb akadály a hite előtt a lassú tempó. Gyerünk, gyerünk, mert elkésünk! Akkor megáll, mással foglalkozik. Mindenki fontosabb Jézusnak, mint én? Én voltam az első, nem is igazságos. Oda erőszakoskodik valaki, és azzal előbb foglalkozik, mint énvelem. Ez is olyan, mint a többi! Kár is volt tőle segítséget kérni!
Ilyen kételyek szoktak ám megszólalni egy kétségbeesett ember szívében, amikor a hite ellen támadás indul. Jairus hitt Jézusban, és ezt bizalommal elmondta egy egymondatos imádságban. Erre jobbról-balról támadás éri a hitét. Akkor megjön a vészhír: meghalt… Akkor már semmi értelme nincs, hogy továbbjöjjön. Akkor tényleg nem érdemes továbbjönnie? Azt a mi értelmünk szabja meg, hogy Jézus mire képes és mire nem?
Hányszor volt olyan, hogy megállt az ész, és Ő tovább végezte nyugodtan a maga munkáját. Mivelhogy Ő Isten, és isteni teljhatalommal segített azokon, akik benne hittek. Csak le ne maradjanak mö-güle, fel ne adják! Jairus azonban követte ebben a kritikus helyzetben is. Így nagyobb csodát láthatott, mint amit kért. Számtalan akadály volt a hite útján, de Jézus átemelte őt mindegyiken.
Amikor azt mondja az értelmünk, hogy már nincs értelme, amikor a tapasztalatainkra hivatkozva már feladnánk, amikor az egész környezetünk kórusban le akar beszélni arról, hogy komolyan vegyük azt, hogy Jézus segíthet, hinni azt jelenti: akkor is megyek tovább. Mindezek ellenére mégis ragaszkodom ahhoz, amit Ő ígért. Ez a mégis hit Jairusnak a hite. Ez a dacos „mégis” kell a kísértések között, hogy valaki, aki hitben indult el, meg is maradjon abban. Ez az egyik történet.
A másik történet ennek az asszonynak az esete, akiről most olvastunk. Jairus vallásos, zsidó férfi, ő meg egy pogány asszony. Neki is a lányával van baj. Nem is beteg, hanem ördögi megkötözöttségben szenved. Éppen úgy tehetetlenek ma is ezzel szemben az emberek, mint ahogy akkor. Jézus nem! Legalábbis az asszony ezt reméli. Ezért szólítja meg így: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Szabadítsd meg a lányomat!
Ebben a megszólításban benne van az a hite, hogy ez a názáreti Jézus a megí-gért Messiás, az Isten Krisztusa, az Isten Fia. Ezért érdemes hozzá jönnöm, ezért várom, kérem tőle a segítséget.
Igen ám, de Jézus szóra sem méltatja ezt az asszonyt. Meg se hallja, amit mond. Azt olvastuk: semmit nem felelt neki. Erre egy kicsit felemeli a hangját az asszony és kiabálni kezd. A tanítványok kérik Jé-zust: szólj már rá, küldd el, mert utánunk kiált. Meddig fogja ezt csinálni? Erre Jé-zus azt mondja: én úgysem jöttem, csak az Izráel elveszett juhaihoz. Pogányok, tehát ki vannak rekesztve a segítés köréből. Az asszony azonban utoléri őket, leborul előtte úgy, mint Jairus, úgy, ahogy csak Isten előtt szoktak leborulni, és azt mondja: Uram, légy segítségül nékem! Erre Jézus azt mondja: Nem jó elvenni a fiak kenyerét, és kutyáknak adni. Mire az asszony: Úgy van, Uram, de a kutyáknak is adnak valamit enni. Ami maradék van az asztalon, abból odalöknek nekik valamit. Nekem az is elég, ha odalöksz valamit.
Erre néz körül Jézus: Láttatok már ekkora hitet? Ez hit! Eredj haza, a leányod meggyógyult. És megszabadult a le-ány abban a pillanatban.
Jézus elutasító, látszólag közömbös. A magatartása sértő, bántó, megalázó, de mindez olyan akadály, amin felülemelkedik ez az asszony. Neki mondhat Jézus amit akar, Megsértheti, ahogy akarja, csak a lányán segítsen, mert Ő az, aki segíteni tud. Mert Ő Úr — figyeljük meg, a farizeusok véletlenül sem szólították Jézust Uramnak, mindig csak Mester, Rabbi. Ő Úr, Ő Isten Fia, Ő a Dávid Fia, és Ő biztos, hogy tud segíteni. Nem bánom, hogy közben mit mond nekem, csak segítsen, mert Ő tud. Ehhez ragaszkodik, és ez segíti át a hite útján elé meredő akadályokon. Mindegy, hogy a tanítványok mint tanácsolnak Jézusnak, meg Jézus hogyan néz rá, ő az Isten Fia, ehhez ragaszkodik.
Megint Jézus személye, a személyébe vetett bizalom az, ami átsegíti minden egyéb mellékessé váló külső körülményen. Így tapasztalhatja meg az Ő erejét.
A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy győ-zelmet nyerjünk.” Ez az asszony nem hátrált meg.
Egy harmadik történet, ami egy egészen kiváló emberről szól. Valakiről, akikre azt szoktuk mondani: ők a nagyok, akik példák lehetnek, akikkel biztos nem esik meg ilyen, hogy meginognak a hitükben.
Én, egyszerű mezei keresztyén, persze bukdácsolok, de a nagyok — mint például Keresztelő János, az Ó- és Újszövetség határán működő nagy próféta. S mit olvastunk róla az imént? Heródes börtönbe csukatta azért, mert megmondta az igazat neki. János már hónapok óta ott van magánzárkában. Hónapok óta szót sem válthat senkivel. Nem volt akkor még séta sem a börtön udvarán. Iszonyatos körülmények között van és rászakad a reménytelenség. Meddig tartják még ott fogva? Egyáltalán szabadon engedik-e még valaha? Teljesen bizonytalan a jövő. Egyetlen kérdés kezdi foglalkoztatni: érdemes-e még élnie? Mert ha ez a názáreti Jézus a megígért Messiás, akinek Isten őt útkészítőjéül rendelte, akkor bármelyik nap nagy békességgel meghal, mert akkor elvégezte a feladatát. De ha Jézus nem a Krisztus, akkor neki még feladata van, amit más nem végezhet el helyette. Akkor innen ki kell kerülnie. És mit lehet megtenni azért, hogy kikerüljön valahogy?
Aki egyedül van, és ezt megbeszélni sem tudja egy másikkal, az beletekeredik ám az ilyen kérdésekbe, és elkezdik gyötörni ezek a kételyek. János is ide jutott. Amikor végre meglátogathatja két tanítványa, azonnal elküldi őket: menjetek, kérdezzétek meg Jézustól, hogy te vagy, aki eljövendő, vagy mást várjunk?
Milyen bölcs és kedves Jézusnak a lelkigondozása. Azt üzeni: mondjátok meg Jánosnak azt, amit a saját szemetekkel láttatok. A vakok látnak, a sánták járnak. Csupa messiási jelet sorol fel, amiket Ő cselekedett. Mondjátok meg: János gondolkozzék ezen, és állapítsa meg maga, hogy mi következik ebből. Ő maga fog választ találni a saját kérdésére. És boldog, aki bennem nem kételkedik.
Jánosnak a hite megerősödik, és nem sokkal ezután ezzel a békességgel szenvedi el a vértanúhalált, mert Heródes kivégeztette őt.
Még a nagy Jánosnak, a nagy Keresztelőnek a hite is meginoghatott. Mert amikor ennyire összejönnek a bajok, akkor a legerősebb hit is megrendülhet. Amikor ilyen össztüzet zúdítanak a kételyek valakinek a hitére, akkor az meginoghat. De mi gyógyította meg? Ki gyó-gyította meg? Kételkedései közepette is Jézushoz küldött. Jézus kilétében kezdett kételkedni, de Őt kérdezi: te vagy-e az, vagy mást várjunk? Jézus kigyógyítja a kételkedésből és a hitetlenségből.
Ez a válasz a kérdésünkre. Nem kell azon kétségbeesni, ha meginog a hitünk, de ott keressünk gyógyulást, ahonnan egyedül kaphatunk. Egyedül az a Jézus tud talpra állítani, helyre állítani, a helyünkre állítani bennünket, akiben elkezdtünk hinni.
Jairus belekapaszkodott Jézusnak egyetlen mondatába, az igébe: Azt mondta: Ne félj, csak higgy! Lehet, hogy nem érted abban a feszült helyzetben, mit jelent ez: ne félj, — mitől ne félj? Hogyan kell hinni? De ment Jézus után. Nem szakadt ki Jézus vonzásköréből.
A kánaáni pogány asszony ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus az, akinek magát kijelentette, akinek megismerte, ahogy hallott róla. Úr és Dávid Fia, Isten Fia. És akármi történik, ő ehhez ragaszkodik. És ez segítette át az akadályokon.
Keresztelő János is Jézushoz küldött. Ő már menni nem tudott, de küldött. És Jé-zustól érkező ige erősítette meg újra a hitét, adott neki békességet és bizonyosságot.
Amit Jézus mond, arra újra rááll a ké-telyekkel küszködő hívő, mint egy sziklára, és ezért nem süllyed el a kételkedés mocsarában.
Pál apostol arra biztatja Timótheust, hogy harcold meg a hitnek szép harcát. Ez harc, de azért szép harc, mert minden egyes küzdelem, ütközet után erősebb lesz az embernek a hite. Jobban megismeri azt a Jézust, akiben elkezdett hinni, akármilyen picike hittel. Bátrabban mer bízni benne, mert újra és újra bizonyságát adja Jé-zus annak, hogy Ő senkit nem csap be, nem vezet félre. Aki valóban Őbenne hisz és nem valami magacsinálta hamis képben, az nem szégyenül meg soha.
Engedjük, hogy minket is kételkedéseink idején újra és újra Ő erősíthessen meg! Akár azzal az igével, amiben éppen kételkedni kezdtünk, vagy egy másikkal. Engedjük, hogy felhasználjon minket arra, hogy körülöttünk vergődő, hitük harcait vívó embereket talán általunk erősítsen meg. Sokszor elég egyetlen helyén mondott ige. Vagy elég az, ha sugárzik valakiből a Jézusba vetett bizalom kritikus helyzetekben is. Isten felhasználhat minket is.
Készülésem végén juttatott eszembe Isten Szentlelke egy csodálatos igét. Hadd fejezzem be azzal. Eszembe jutott ez a jelzős szerkezet: kipróbált hit. Hol van erről szó a Bibliában? Megtaláltam Péter első levele első részében. Egy hosszabb szakaszt hadd olvassak, mert akiknek ez a levél íródott, sokat kellett szenvedniük Jézus miatt, a hitük megvallása miatt. Ezt írja nekik Péter: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre. Őt szeretitek, pedig nem láttátok, Őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.” (1Pt 1,5-9)
Minden szón érdemes elmélkednünk. Ajánlom délután elmélkedésre. Most csak erre a szóra irányítom a figyelmet: a ti kipróbált hitetek. Isten azt akarja, hogy nekünk ne ilyen-olyan ingatag hitecskénk legyen, hanem kipróbált, masszív, teherbíró, viharálló hit, amelyik biztos talajra épül, az Ő ígéreteire, kijelentésére. Amelyik biztos kézbe kapaszkodik, a helyettünk is meghalt és érettünk feltámadott, dicsőségesen uralkodó, élő Jézus Krisztusba.
Ahhoz, hogy ilyen kipróbált hitünk legyen, ezt a hitet előbb meg kell próbálnia Istennek. A megpróbálások edzik, egyre kipróbáltabb hitté. Ezért ne ijedjünk meg az akadályoktól. Az akadályok arra valók, hogy legyőzzük őket. Ráadásul nem is nekünk kell legyőzni azokat, hanem az a Jézus, aki egyszer megfogta a hívőnek a kezét, és kezébe vette az életét, átemeli ezeken az akadályokon. Csak ne legyünk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk! (Zsid 10,39

Remélem, emlékeztek még arra, hogy több vasárnapon keresztül láttuk ebből a bibliai könyvből, milyen nehéz sora volt Isten népének Egyiptomban a rabszolgaság idején. Úgy kellett építkezniük, hogy az építő-anyagot is nekik kellett előállítani, és ami nem volt kéznél, azt nekik kellett összegyűjteni, valahonnan messziről összefuvarozni, és úgy elkészíteni a szükséges anyagot. Egyre többet követeltek tőlük a rabtartóik, és mivel nem tudták teljesíteni, csattogott az ostor a hátukon. Ütötték-verték őket, ők meg kénytelenek voltak ezt tűrni, mert tehetetlenek voltak. Nem tudták kiszabadítani magukat ebből a rabszolgaságból, és senki nem volt, aki kiszabadíthatta volna őket. Egyet tehettek, hogy kiáltottak. Kihez?
Voltak köztük azért, akik még bíztak Istenben. Sokan már azt mondták: rajtunk Isten sem segít. Ha ezt megengedi Isten, hogy bennünket így kínozzanak, akkor talán nincs is, vagy nem is szeret már bennünket, vagy elfeledkezett arról, hogy mi az Ő népe vagyunk. Voltak azonban, akik sírva, jajgatva is Istenhez kiáltottak és rendületlenül bíztak abban, hogy Isten hallja ezt a kiáltást és valami módon válaszolni fog rá. Bíztak abban, hogy ha van valaki, aki segíthet rajtuk, az a mindenható, élő Isten.
És nem hiába reménykedtek Istenben. Isten hallotta ezt a kiáltást, számon tartotta az imádságukat. És megbízott valakit azzal, hogy járjon közben értük. Ki volt az, akit megbízott Isten? Mózest. Volt neki egy testvére, aki szépen tudott beszélni, Áron. Őket bízta meg Isten azzal, hogy kérjék meg az egyiptomi királyt, a fáraót, hogy engedje el a népet, hogy áldozatot mutasson be. Ők meg is jelentek a fáraónál, a fáraó azonban elkergette őket, hallani sem akart erről: még csak az hiányoznék, hogy eltűnjön az országból az ingyen munkaerő. Semmiképpen nem engedte el őket. Megkeményítette magát.
Akkor Isten különböző csapásokkal puhította a fáraó kemény szívét. És most, ha magunk között lennénk és összeszedegethetnénk, akkor biztos mind a kilencet, amiről eddig szó volt, el tudnátok sorolni. Én most csak néhányra emlékeztetlek titeket: Ihatatlanná vált az ivóvíz, békák lepték el az egész országot. Lapá-tolni lehetett a békákat. Én egyszer láttam ilyet a mi országunkban is. Azután járvány pusztított: először az állatok közül hullott el sok, azután az emberek közül betegedtek meg és haltak meg sokan. Olyan jégeső volt, hogy még a leveleket is leverte a fákról, nemcsak a gyümölcsöt. Ami még megmaradt zöld növény, azt megették a sáskák. Majd sötétség volt három napig.
Amikor egy ilyen csapás jött, a fáraó mindig megígérte: elmehettek, csak kérjétek Istent, vigye el rólunk ezt a csapást. Isten elvitte a csapást, a fáraó pedig azt mondta: nem mentek sehova. És ez így ismétlődött kilencszer egymás után. Mehettek, nem mehettek… Akkor Isten azt mondta: elég! Most fog történni valami olyan szörnyűség, ami összetöri a fáraó kemény szívét, és nemhogy elengedi, hanem elküldi a népet az országból. Erről a szörnyűségről szeretnék ma beszélni nektek.
Erről azonban Isten az Ő népét előre tájékoztatta, hogy őket ne érje semmi veszedelem. Ők tudhatták, hogy mi Isten terve, és védekezhettek a baj ellen úgy, ahogy Isten azt is megmondta pontosan, hogyan védekezzenek. Furcsa volt Istennek ez a parancsa, de olyan szép ez itt a Bibliában, hogy amikor meghallotta a nép Mózestől és Árontól, hogy mit parancsol nekik Isten, mindent pontosan úgy cselekedtek, ahogy azt az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak.
Mit parancsolt az Úr Mózesnek és Áronnak?
Először megmondta, mi történik azon az éjszakán. Az fog történni, hogy minden családban meghal a legidősebb gyerek, sőt még az állatok legidősebb kölyke is elpusztul, és ez fogja megtörni a fá-raó szívét, mert az ő legidősebb fia, a trónörökös is meg fog halni, és az óriási csapás egy uralkodóházban. Éppen ezért a nép előző este csomagoljon össze, öltözzenek fel, vegyék fel a sarut. Akkori szokás szerint kössék körül a ruhájukat egy övvel; abba bele lehetett tűrni a hosszú ruhát, hogy ne legyen útban a gyaloglásnál, és valami különöset csináljon minden család:
Ennek a hónapnak a tízedikén vegyenek egy bárányt. Azt négy napig etessék otthon, és tizennegyedikén minden család vágja le a bárányt. A véréből egy keveset kenjenek az ajtófélfára meg a szemöldökfára. Mert amikor éjszaka jön majd az öldöklő angyal, a bárány véréről ismeri meg, hogy ott Isten népe lakik. Oda nem fog bemenni, csak az egyiptomiak házába. Utána pedig süssék meg a bárányt úgy egészben, és az éjszaka folyamán egyék meg a húsát. Ha túl kicsi egy család, beszéljenek össze a szomszéddal, és két család ülje körül a bárányt, mert ez a bárány Istennek bemutatott áldozat, de ebből most ők is részesedhetnek. Ez azt fejezte ki, hogy meg kell erősíteni az Istennel való kapcsolatukat, és meg kell erősíteni az egymással való összetartozásukat. Ezért kellett az egész családnak ott lennie minden házban. Ha mégis maradna a bárányból, azt reggel égessék el.
Ezt Mózes és Áron elmondták az embereknek, az emberek pedig mindent pontosan így cselekedtek. Ez nem volt kis dolog. Miért nem volt kis dolog, hogy pontosan így cselekedtek? Mert kilencszer már volt huzavona: mehettek, nem mehettek, mehettek, nem mehettek. Itt már mondhatták volna nyugodtan: velünk ne szórakozzék senki sem. Se a fáraó, se Mózes. Most összecsomagolunk, útra ké-szen vagyunk, és a végén még sem mehetünk el.
Érdekes, hogy ezt senki nem mondta, mert amikor Isten valami komoly parancsot ad az Ő népének, és ez a nép bízik Istenben, akkor Isten hitet is ad ahhoz, hogy komolyan vegyék a szavát. Mindenki összecsomagolt és útra készen voltak. És valóban így történt: tizedikén minden családba beköltözött egy bárányka. A gyerekek megsimogatták a puha bundáját, és négy napig etették, itatták. Négy nap múlva levágták. A családfő, az édesapa egy kis vért kent az ajtófélfára. Pontosan úgy, ahogy azt Isten mondta. Azután megsütötték. Körülülte a család, és azt az éjszakát ébren töltötték. A kicsiknek is szabad volt fennmaradniuk és együtt várták — mit vártak? —, hogy mit fog Isten cselekedni. Hogyan fogja Isten megvalósítani azt, amit megígért. Isten ígéretére vártak. Istennek engedelmeskedtek, mert azt tették, amit mondott, és Isten ígé-retének a beteljesedésére vártak. Együtt.
Hajnalban elhangzott a királyi parancs: menjetek innen minél gyorsabban! S milyen jó volt, hogy összecsomagoltak este, hogy fel is öltözött mindenki, hogy útra készek voltak. Semmi tennivaló nem volt, csak körülnéztek még, hogy nem felejtenek-e ott valamit. Mindenki felvette a kis motyóját,és nekiindultak a szabadulás útjára. Vissza arra a földre, ahonnan valamikor kikerültek. És még a hitetleneknek is látniuk kellett, hogy bizony szó szerint igaz az, amit Isten az Ő népének többször megígért, hogy „én vagyok az Úr és rajtam kívül nincs Szabadító!”
Íme, a leghitetlenebbek is kénytelenek voltak látni, hogy Isten ki tudja őket szabadítani ebből a reménytelen helyzetből is. Isten tud olyat tenni, ami összetöri még a fáraó kemény szívét is. Isten nem feledkezett el arról, amit még jóval régebben megígért az Ő népének, amit most Mózeséken keresztül újra megígért. Isten nem beszél össze-vissza a levegőbe. Ő igazat mond, emlékszik arra, amit meg-ígért és pontosan beteljesíti. Látniuk kellett, hogy csakugyan Ő az Úr, és rajta kívül nincs szabadító.
Még azt is megparancsolta Isten Mó-zeséken keresztül a népnek, hogy ha majd megérkeztek az ősi földre, ahol atyáitok laktak, akkor ezt a napot mindig ünnepeljétek meg. A niszán hónap tizennegyedikét. Két dolgot igyekezett mindenki megjegyezni, és a legkisebb gyerek fejébe és szívébe is belevésték ezt a két dolgot. Az egyik az volt, hogy a bárány vére megmentett minket a haláltól. Amikor minden családban volt halott, ott sehol sem volt, ahol a bárány vére az ajtón. És Isten ki tudott szabadítani minket ebből a reménytelen rabszolgaságból is. A bárány vére megmentett a haláltól, és Isten kihozott minket a rabszolgaságból.
Sőt Isten még azt is mondta nekik, hogy ne csak egy napig ünnepeljenek, mert ez olyan nagy dolog, ami történt akkor, hogy egy hétig ünnepeljenek: tizennegyedikétől huszonegyedikéig. Az elején is legyen egy teljes ünnepnap, a végén is. Közben tanítsák meg a gyerekeket is arra, hogy milyen hatalmas a mi Urunk, aki annak idején őseinket megmentette a haláltól és kihozta a rabszolgaságból. Minden gyereknek tudnia kellett: „Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs szabadító.” Így is történt ez, megünnepelték minden esztendőben.
Most két dolgot szeretnék ebből a történetből kiemelni. Pontosabban két kérdést szeretnék feltenni nektek. Az egyik látszólag nem tartozik ide, semmi köze az egészhez, de meglátjátok, milyen szorosan idetartozik.
Ki tudja, hogy az Úr Jézus milyen napon halt meg, amikor a Golgotán keresztre feszítették? Erre az is válasz: nagypénteken, de akkor azt kérdezem: nagypéntek akkor melyik hónap hányadikára esett? Niszán hónap tizennegyedikére. Ez vajon véletlen volt? Ez tudatos volt. Azért ette meg Jézus előző este a tanítványokkal a páskavacsorát, mert Ő akkor akart meghalni a kereszten, amikor minden családban vágni kezdték a páska bárányt, amelyik arra emlékeztette az embereket, hogy a bárány vére megmentett minket a haláltól és Isten ki tud szabadítani mindenféle rabszolgaságból.
Amikor a páska bárányokat ölték, és jelképesen akkor is még egy kicsi bárányvért az ajtóra kentek, akkor folyt ki az Úr Jézus vére a kereszten, mert ténylegesen kifolyt. Az egyik római katona az oldalába döfött egy dárdát, és János pontosan leírja, hogy vizenyő és alvadt vér folyt ki onnan, ami a frissen beállt halálnak a jele volt. És ekkor értették meg Jézus tanítványai is, hogy mit mondott Keresztelő János, amikor Jézust elő-ször mutatta be a sokaságnak, és a Jordánban megkeresztelte. Azt mondta: „Íme az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét.” Itt van az összefüggés, most értették meg. Eddig minden család azon a napon levágott egy bárányt és emlékeztek arra, hogy Isten annakidején a bá-rány vérével mentette meg őket a haláltól, és kihozta őket a rabszolgaságból.
Most pedig nagypénteken az Isten Bá-ránya hal meg, és mostantól kezdve nem kell bárányokat öldösni, mert azok csak emlékeztettek arra, hogy Isten mit tett. Jézus Krisztus kereszthalála viszont egyszer és mindenkorra minden ember szá-mára azt jelentette, hogy aki hisz Őbenne, azt megmenti az örök haláltól, a kárhozattól is, és ki tudja szabadítani mindenféle rabságból.
Miféle rabságban vannak emberek? Milyen rabság kötöz meg sokszor minket is? Nem olyan régen mondta valaki közületek, mint nagy-nagy örömét és újságot, hogy képzeljem el: neki most már szabad nem bántania a testvérét. Ez így bután hangzik, de aki ismerte őt régen, az érti, hogy a család legfőbb bánata az volt, hogy nem tudott elmenni az öccse mellett úgy, hogy legalább bele ne csípjen, meg ne húzza a haját, oda ne firkáljon valamit a füzetébe. Ebből aztán folyamatos veszekedés és békétlenség volt. Ez a fiú az egyik nyári csendeshéten kinyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, és azt mondta: Úr Jézus, én azt akarom tenni mostantól, amit te akarsz. Nem volt nehéz felismernie azt, hogy az Úr Jézus nem akarja, hogy örökké az öccsét szekírozza. Sőt, sok kedvességet és jót tesz vele azóta. Neki ez nagy élmény: szabad nem bántanom. Ez bután hangzik, de annak, aki hosszú ideig amiatt szenvedett, hogy mindig bántanom kell, mert valami arra sarkall, hogy valami rosszat tegyek neki, annak ez nagy öröm ám, hogy nem kell, sőt szabad valami jót tennem. Kiszabadította Jézus ebből a rabságból.
Ugyanezt mondta el nekem nem olyan régen egy férfi, aki sokáig italozott, alkoholista volt, és ugyanígy az Úr Jézust befogadta a szívébe. Azt mondta: szabad nem innom. Addig nem tudta megállni, hogy ne igyék. Ha nem kínálták is. Most meg szabad nem innia. Ez nagy szabadság ám!
Eszembe jutott valaki, aki meg amiatt örvendezett, hogy szabad nem hazudnia. El lehet mondani a dolgokat pontosan úgy, ahogy történt. Nem kell megváltoztatni. Addig mindig valami kanyart adott az elbeszélésében. Lehetőleg úgy, hogy ő jobb színben tűnjék fel, valaki mást meg befeketített. Most nem kell. Úgy is el lehet mondania, ahogy pontosan volt. Még akkor is, ha ő volt a hibás. Ezt szé-gyenkezve be lehet vallani: sajnos én szúrtam el, bánom, legközelebb nem szeretném. Ehhez azonban ki kellett szabadítani őt a hazugság rabságából, a másikat az ital rabságából, azt a kisfiút meg abból, hogy örökké bosszantsa az öccsét.
Jézus Krisztus ma is ilyen szabadságra segít el minket. Kiszabadít mindenből, ami megkötöz, ami kényszerít, ami rosszra visz, és felszabadít mindarra, ami Istennek kedves, ami az embereknek is jó, és ami nekünk is örömöt szerez.
Bizony, nekünk is érdemes a fejünkbe és szívünkbe vésni, hogy a Bárány vé-re megment a haláltól, vagyis: aki hiszi, hogy Jézus Krisztus helyette halt meg a kereszten, azt Ő egészen megtisztítja.
Tanultuk aranymondásként a János leveléből azt, hogy „Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől.” Ez azt jelenti: Aki hiszi, hogy Ő helyettünk halt meg a kereszten, az teljes bocsánatot kapott. Azt Isten olyan tisztának látja, mint az Ő egyszülött Fiát, Jézust. A másik: Ő ma is ki tud szabadítani mindenféle rabszolgaságból. Abból is, amiből a magunk erejéből nem tudtunk megszabadulni. Abból is, ahol a nevelés minden eszköze csődött mond. Mert ma is igaz, amit Isten mondott: „Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs Szabadító!” Ez az egyik, amit szerettem volna kérdezni, illetve mondani.
A másik pedig: kinek parancsolta itt Isten, hogy mindezt, amit részletesen elsoroltam, hajtsák végre? Vegyenek bárányt, süssék meg, egyék meg, közben várjanak. Nem kivételezett embereknek, nem csupán a nép vezetőinek, hanem a családoknak. A családnak kellett megvásárolnia a bárányt, megsütni, körülülni, együtt elfogyasztani. Legfeljebb, ha a szomszédban volt egy kis létszámú család, azzal összefogtak, de akkor is mint család ülték körül ezt, és engedelmeskedtek Istennek. A család volt a népnek az a sejtje, az a legkisebb egység, amelyik, ha egészséges, egészséges a nép. Amelyik, ha beteg, beteg a nép.
Nálunk a családokban sokféle betegség rombol. Sok helyen van veszekedés. Veszekednek a szülők egymással, veszekednek a gyerekek egymással, veszekednek a gyerekek a szülőkkel, és viszont. Veszekednek a szomszédok egymással. Nem tisztelik az időseket. Az idősek meg néha úgy akarnak segíteni, hogy az nem segítség, nem lenne szabad beleszólni má-sok életébe. Mindenütt bajok és a bajoknak a következményei.
Isten ennek a tanévnek az elején arra irányítja a figyelmünket, hogy a család körülülheti az élő Jézus Krisztust, az Istennek Bárányát. Minden család középpontjába kerülhet Jézus Krisztus. A család minden tagja pedig kérdezheti: Úr Jézus, mit akarsz, hogy cselekedjünk? Nekem is van ötletem, a másiknak is — ezt mind elmondjuk, és most arra várunk csendesen, útra készen, mint akkor Izráel népe, hogy Te merre akarsz indítani minket. Mi csakugyan azt akarjuk tenni, amit te fogsz nekünk mutatni. Mert tudjuk, hogy szeretsz minket. Tudjuk, hogy jobban tudod, mi jó nekünk, mint mi magunk. Ezért kérdezünk tisztelettel téged, hogy most, ebben az esetben, mit tegyünk. Ezért nyitjuk ki a Bibliát, mert szeretnénk egyre jobban megismerni téged és a te akaratodat. Ezért imádkozunk együtt is, mert szeretnénk tőled elkérni mindent, és neked megköszönni mindent.
Ahol így Jézus egy család középpontjába kerül, ott meggyógyul a család. Erre nézve is tudnék soksok példát mondani. Egyszer csak elmaradtak a veszekedések — mondta a múltkor valaki. Kérdeztem: mégis, minek tulajdonítja ezt? Mikor kezdődött ez el? Mettől kezdve maradtak el? Az ám! Minden este összejövünk és tíz percig Bibliát olvasunk, meg imádkozunk, és azóta valahogy nincsenek veszekedések. Nincsenek, mert beköltözött a családba az, aki azt mondta magáról: Én vagyok a békesség. Jézus Krisztus.
Van egy javaslatom. Mi lenne, ha minden család, akikből ma itt van valaki, ma elkezdenek egy ilyen körülülést? Minden este tíz percet rászánni, hogy körülüljük az Úr Jézust, aki az Ő igéjében jelen van. Itt is itt van. Elővenni egy Bibliát (gyermek-, vagy felnőtt-), abból egy rövid szakaszt elolvasni. Ha van kedvük a gyerekeknek, megbeszélni, utána imádkozni. Megköszönni az elmúlt napot, Isten elé vinni a problémáinkat, és nyugodalmas jó éjszakát kívánni egymásnak. Tessék kipróbálni, milyen változások fogják ezt követni.
Aki erről csak elmélkedik, meg tervezgeti, de nem kezdi el, annak az életébe semmilyen változás nem fog bekövetkezni, ezt előre meg lehet mondani. De ahol ilyen módon Jézust behívják, beengedik a családba, és a család körülüli Őt, ott elkezd változni emberek gondolkozása, érzelemvilága. Az az indulat lesz bennünk, ami Jézusban, és nem az, amivel sebezzük egymást. Ott istentiszteletté válik minden ilyen csendesség, és elkezdődik a szabadulás. Sokféle rossz szokástól megszabadulhattok. Sokféle félelemtől megszabadít minket az Úr Jézus: önzéstől, békétlenségtől és így tovább.
Ha nem tudnátok, Jézusnak a neve is azt jelenti: Szabadító. Amikor ma aranymondásnak megtanuljuk, hogy „Én vagyok az Úr és rajtam kívül nincs Szabadító”, akkor ti nyugodtan gondolhattok a szabadító Jézus Krisztusra, aki mint Isten Báránya helyettünk is elvérzett a kereszten, és aki minket is ki tud szabadítani minden rosszból, amiből saját erőnkből nem tudunk megszabadulni.
Azt szeretném most javasolni, hogy egy percig maradjunk csendben, és aki akarja, magában köszönje meg az Úr Jé-zusnak, hogy az Ő vére minket is megszabadít az örök haláltól, és kérje Őt arra, hogy szabadítsa ki valamiből, amiből most szeretne megszabadulni. Valamilyen bűnből, rossz szokásból, félelemből. Pró-báljunk mindnyájan az Úr Jézussal beszélni.

A napokban valaki emlékeztetett arra, hogy miről volt szó az esztendő első napján, és azt mondta, jó lenne azt feleleveníteni, hiszen most is sokan közülünk egy új kezdés előtt állnak. Hamarosan véget ér ennek az évnek kétharmad része, és nemcsak új tanévet kezdenek sokan, hanem új munkaévet is, a gyülekezetekben új missziói évet. Egy kicsi újév a szeptember eleje a nagy esztendőn belül.
Ettől függetlenül is jó, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy mivel indított el minket Isten erre az évre. Nem tudom, ki emlékszik még rá? Salamon imádságából az a mondat volt az induló igénk, amelyikben ő bölcsességet kért Istentől. Azt kérte: adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjon különbséget tenni rossz és jó között, mert enélkül kicsoda kormányozhatja a te nagy népedet.
Amikor Isten a huszonévesen királlyá lett Salamonnak felkínálta, hogy kérjen, amit akar, akkor ő nem gazdagságot, nem dicsőséget kért, hanem bölcs szívet. S láttuk, hogy ez a szó ott azt jelenti: halló szív, amely érti Isten kijelentését, amelyik értelmes, amelyikkel lehet szót értenie Istennek. Ilyen szívet kért, hogy tudjon különbséget tenni az Isten szerinti jó és gonosz között, és legyen bátorsága mindig azt választani, ami Isten szerint jó. Akármit mond a világ, akármit tanácsolnak a tanácsosok, az ő fő tanácsadója az élő Isten legyen, ő pedig képes legyen hallgatni rá és engedelmeskedni neki.
Láttuk akkor, hogy az okosság olyan adottság, amely több-kevesebb mértékben velünk születik. A tudás az az ismeretanyag, amit tanulással el lehet sajátítani. A bölcsesség azonban sem nem velünk született tulajdonság, sem nem sajátítható el, hanem ajándék. Isten ajándéka. Annak adja, aki már látja, hogy nincs neki bölcsessége, és kéri Istentől.
Olyan kedves Jakab levelének az elején, hogy Isten azt mondja: szemrehányás nélkül adja. Nem szid le előtte, nem csodálkozik, hogyan lehetek ennyire bölcsesség nélküli. Isten tudja leginkább, hogy mindnyájan bölcsesség nélkül születünk. Ezt csak Tőle lehet kapni. Aki kéri, annak szemrehányás nélkül adja. Az ilyen ember pedig képes lesz különbséget tenni az Isten szerinti jó és rossz között, és képes lesz újra és újra azt választani, ami Isten szerint jó.
Újévkor elhangzott, hogy mit tanít a Biblia erről a bölcsességről. Nem az újévi prédikációt akarom újra elmondani, hanem folytassuk a felolvasott Ige alapján azzal, hogy mi ennek a bölcsességnek az eredete és mik a jellemvonásai.
Mi az eredete?
Különös kijelentés a Szentírásban, hogy a bölcsesség Isten egészen sajátos tulajdonsága. Pál apostol meg Júdás is a levelében egy furcsa kifejezést használ: az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség! Egyedül Isten bölcs. Ezzel a bölcsességgel teremtette meg ezt a csodálatos, bonyolult, tökéletes világot. Ezzel a bölcsességgel kormányozza ezt, és itt jön a meglepő tanítás: Ő ezt a tulajdon bölcsességét kész ajándékozni a benne hívőknek. Ezt a bölcsességet azonban csak a Vele való szoros közösségben kaphatja a hívő. Így olvassuk a 32. zsoltárban. Isten saját ígérete ez. „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton járj, szemeimmel tanácsollak téged.” (32,8)
Ez az utolsó félmondat utal arra, hogy milyen szoros, valóságos, bensőséges, meghitt lelki közösségre juthat a hívő az élő Istennel a hit által. Ebben a közösségben kapja a tanácsot és kapja azt a készséget, hogy bölcs lévén értse Istennek a tanácsát és cselekedje is azt. Bölccsé teszlek — ebben benne van az, hogy természetünknél fogva nem vagyunk bölcsek, de Ő kész nekünk ajándékozni ezt.
Többször olvassuk a Szentírásban, és mivel sokan olvassák most a kalauz szerint az Ézsaiás könyvét, utalok arra, hogy abban is sokszor előfordul, hogy Isten kész adni bölcsességet. „Ő ád csodás tanácsot és nagyságos bölcsességet” (Ézs 28), de Ő el is tudja venni a bölcsességet azoktól, akik nagyképűen maguknak tulajdonítják ezt és kérkednek, dicsekszenek vele. „Elveszem a bölcsek bölcsességét” — olvassuk a 29. fejezetben. Jézus Krisztusról is azt olvassuk, hogy Ő bölcs tanácsadó.
Pál apostol pedig egyenesen kijelenti, hogy a bölcsesség maga Jézus Krisztus. A Kolosséi levélben olvassuk, hogy „Őbenne van a bölcsesség minden kincse elrejtve”. És ezt írja azoknak a tudálékosan okoskodó, nagyképű kolosséiaknak, akik azt mondták, hogy Jézustól sok mindent meg lehet tanulni, de ki kell ezt egészíteni az ő sajátos filozófiájukkal is, akkor jutnak el a teljességre. Erre Pál azt mondja: nem, mert Jézusban van a bölcsességnek minden kincse elrejtve. Aki bölcsebb akar lenni, az Jézust ismerje meg még jobban, az Hozzá jusson még közelebb, az tanuljon meg Neki engedelmeskedni teljesebben, és eközben fog egyre nagyobb bölcsességet kapni Tőle. Mert a bölcsesség Ő maga. Jézus adatott nékünk Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul (1Kor 1,30).
Amikor az evangéliumok az Úr Jézusról írnak, különös, hogy már a kis Jézusról is azt írják, hogy egyre jobban gyarapodott bölcsességben. Amikor először prédikál ott, ahol felnevelkedett, a názáretiek összesúgnak: honnan van ennek ilyen nagy bölcsessége?
Mi tehát a bölcsesség eredete? Mindebből világosan kitűnik: Isten minden bölcsesség forrása. Ő annak ad bölcsességet, aki Jézus Krisztust hittel befogadja az életébe. Jézus adatott nékünk bölcsességül.
Tehát ezt jelenti tartalmilag, amit itt Jakab így ír: „Ez a bölcsesség felülről való…” Két fejezettel előbb olvassuk: „minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való és a világosságok atyjától száll alá.” (Jak 1,17)
Miért fontos ezt tudnunk? Azért, mert van alulról való bölcsesség is, amiről itt alapigénkben ír Jakab:„ Amikor keserű irigység, viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.”
Van tehát egy alulról jövő ajánlat is — ezt nem nevezném bölcsességnek, ha leírnánk, csak idézőjelben írható le —, ez ravaszság, huncutkodás, ügyeskedés, erőszakoskodás és nem bölcsesség. De kapunk ajánlatot a sötétség fejedelmétől is, hogyan kell egy helyzetből kivágni magunkat. Csak egy kis hazugság kell hozzá. Hogyan kell a célunkat elérni? Csak egy kicsit kell becsapni és félrevezetni a másikat. Ez az alulról való „bölcsesség”, amelyikbe mindig belekeveredik a ravaszság, a hazugság, és amit mindig kísér és követ a civakodás, a feszültség, a viszálykodás, a veszekedés.
Mi jellemzi ezt az alulról való „bölcsességet”, arra csak egy példát mondok, aztán felejtsük el és a másikról beszéljünk.
Van egy kedves jó barátom, aki elmondta, hogy a megtérése előtt nagy elismerésnek örvendett a munkahelyén, mert annak a gyárnak minden rossz termékét képes volt eladni. A selejtből pénzt csinált, mindent eladott. A pénz pedig dőlt az ő üzletkötői munkája nyomán. Kellőképpen jutalmazták is érte, és agyba-főbe dicsérték. Ő is egyre büszkébb lett. Érteni kell ahhoz, hogy lyukat beszéljen a vevők hasába — ahogy ő mondta. Értett is hozzá. Amikor találkozott az Úr Jézussal és egész múltját a keresztjéhez tette, látta már, hogy mi bűn abban és mi nem, és megvallotta bűneit, akkor nehéz volt komolyan vennie, hogy Isten erre a temérdek becsapásra, csalásra, félrevezetésre is bocsánatot ad. Ő azonban elhitte és békességet is kapott. Később bevallotta, hogy álmaiban időnként előjön, hogy mennyi embert csapott be, mennyit csalt és hazudott üzletkötői munkája során. Azt mondta, hogy nem üzletkötő voltam én, hanem alávaló lókötő.
Ez az alulról való „bölcsesség”, amikor lehengerlően tudok lyukat beszélni mások hasába, ráveszem őket mindenre, amire akarom. Becsapom és otthagyom. Tudom, hogy még egyszer neki már nem tudok eladni semmit, de nem baj. Egy ideig így is el lehet boldogulni, csak éppen békessége nem lesz az embernek. Ez az alulról való „bölcsesség”, nekünk azonban Isten a felülről valót kínálja.
Milyen a felülről való bölcsesség?
Látjuk, hogy az eredete Istennél van, most elmondja Igénk a jellemvonásait. Nem részletezi Jakab, csak felsorol hét jellemvonást. Én sem akarom nagyon részletezni, inkább csak ezeket a jelzőket pontosítani.
A felülről való bölcsesség először is tiszta, ami azt jelenti: egyenes, becsületes. Tiszták az indítékai, céljai és eszközei, amikkel el akar jutni ahhoz a célhoz. Áttekinthető, átlátszó. Nem hallgat el semmit. Nemcsak a felét mondja el a valóságnak. Nem akar becsapni és félrevezetni senkit. Mindent lehet tudni róla, nem ferdíti el a valóságot. Nincs álnokság abban, amit mond és tesz.
Kiről írja ezt a Szentírás, hogy a „szájában álnokság nem találtatott”? Az Úr Jézusról. A felülről való bölcsesség Jézusra jellemző, és akik ezt kapják, azok Jézusra kezdenek hasonlítani.
Először is tiszta, azután békeszerető. Ez a kifejezés azt jelenti: rendben vannak a kapcsolatai. Elsősorban vertikálisan, az Istennel való kapcsolata rendbe jött. Azt kéri Pál: „béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5). Ennek következtében vízszintesen, az emberi kapcsolatai is rendbe jönnek. Békessége van Istennel, és békességben van az emberekkel, ami azt jelenti, hogy senkit nem támad, senkit nem akar maga alá gyűrni, senki fölött nem akar diadalmaskodni úgy, hogy az neki rossz legyen. Nem diadalmaskodni akar, hanem szolgálni, segíteni békeszerető módon.
A harmadik, amit említ: engedékeny. Ez félreérthető egy kicsit. Ez pontosan azt jelenti, hogy mindig tekintettel van a másikra. A saját érdeke is szeme előtt van, mert meg kell élnie valamiből neki is, meg a családjának is, de a másikra is, és a másik rovására soha nem hajlandó előnyökhöz jutni. Ha az bárkinek hátrányt jelent, inkább félreáll. Adott esetben képes átengedni az elsőbbséget a másiknak. Engedékeny. Ez nem valamiféle gyengeség vagy megalkuvás, ehhez sok erő kell, ehhez bátorság kell. Ebből ilyen gyümölcsök következnek, mint a figyelmesség, a tapintat. Az a képesség, amivel nagyon kevesen rendelkeznek, hogy tud a másik fejével gondolkozni, és így megelőz sok bajt. Így megőrzi őt is esetleg sok bajtól. Semmi köze hozzá, neki semmi haszna belőle, de látja, hogy kára lenne egy másiknak és kész áldozatot is hozni azért, hogy ne essék kára neki. Engedékeny, tekintettel van a másikra. Jellemző-e ez ránk?
A negyedik jellemvonás az, hogy engedelmes. Ez azt jelenti, hogy könnyű rávenni arra, ami felülről jön. Fogékony mindenre, ami Istentől jön. Szívesen engedelmeskedik annak, amiben Isten akaratát ismeri fel.
Többször idéztünk már egy mondatot a II. Helvét Hitvallás bevezetéséből. Ebben a mondatban szépen tükröződik ez a tulajdonság és ez a szemlélet. Azt írja a Káténak a szerzője: „Ha pedig valaki minket a Szentírásból ennél jobbra tanít, köszönetünk kifejezése mellett készséggel engedünk neki.” Nem szép? Nem azt mondja, hogy ez pedig így van, mert így látom, és mondhat bárki bármit, nem érdekel. Dehogy nem érdekli. Azt mondja: én ennyire jutottam el, de ez biztos, hogy nem a tökéletesség, ha valaki a Szentírásból — nem a saját ötleteiből! — ennél jobbra tanít minket, nemcsak engedünk, még meg is köszönjük.
Ez az engedelmes. Ami Istentől jön, annak kész vagyok mindig engedni. Nyitott és fogékony vagyok. Így kellene mindig eljönnünk a templomba. Ami itt Istentől eredő Ige, annak azonnal kész vagyok engedni akkor is, ha az kényelmetlen vagy kellemetlen. Akkor is, ha a megoldási lehetőségek között ez nem jutott eszembe. Biztos, hogy ez lesz a legjobb, mert ez Istentől jön.
Azután ez a bölcsesség teljes irgalmassággal és jó gyümölcsökkel. Érdekes adalék, hogy az irgalmasság a Biblián kívüli szóhasználat szerint az ókorban azt jelentette, hogy aki igazolhatóan saját hibáján kívül került bajba, ahhoz irgalmas. A Biblia is ezt tanítja? Hála Istennek, nem! Nagy bajban lennénk, ha Isten akkor segítene rajtunk, ha saját hibánkon kívül estünk bajba, mert mi a saját hibánk miatt estünk bajba. Magunktól hagytuk ott Istent, önként tettük az ellenkezőjét annak, amit Ő mondott nekünk. A saját hibánk miatt vagyunk ennyi bajban, mint amennyiben vagyunk. Isten irgalma azt jelenti, hogy nem latolgatja, hogy hibánkból vagy hibánkon kívül, bajban vagyunk, és Ő ebből a bajból akar kisegíteni.
Ezért jött el Jézus. És akinek Ő ad bölcsességet, az szintén nem mérlegeli, hogy az illető saját hibájából vagy attól függetlenül került nehéz helyzetbe, nehéz helyzetben van. Tudok rajta segíteni? Tudok. Akkor, tessék! Azt is tudnunk kell, a bibliai irgalmasság soha nem csupán érzület, érzelem, szánalom, hanem mindig cselekedet. Az, hogy megesik rajta a szívem, még nem azt jelenti, irgalmas vagyok. Ha megmozdult a két kezem is, és megtettem, amit megtehettem, akkor vagyok irgalmas. Amikor arról szólnak az evangéliumok, hogy Jézus milyen helyzetekben mutatta meg az irgalmasságát, ott mindig cselekedet is van.
Még két negatívumot említ itt Jakab, hogy milyen nem a felülről való bölcsesség. Azt mondja: nem részrehajló. Világos, hogy nem is lehet részrehajló, vagyis elfogult, ha az a fontos neki: Isten szerint mi jó. Ez objektív mérce. Ezt nem én döntöm el most, hogy ez rokonszenves, ez ellenszenves. Neki esetleg segítek, neki majd később, ha esetleg más nem, akkor én. Ezt nem én latolgatom.
Ha nekem az a fontos, hogy Isten szerint mi jó és mi rossz, én pedig azt akarom választani, ami szerinte jó, akkor itt ki van zárva a részrehajlás, a személyválogatás, az elfogultság. Akkor itt tárgyilagossá formálódik az ember, és ez fontos ebben az összefüggésben. Ugyanakkor azt is jelenti ez a szó, hogy az ilyen ember mindig ugyanaz. Minden közegben, miliőben megőrzi identitását. Ha ő Isten újjászületett gyermeke, akkor ő az akkor is, ha senki nincs ott körülötte hívő ember, akkor is, ha emiatt gúnyolják, akkor is, ha ebből hátránya származik, és ezt nem is rejti véka alá. Nem részrehajló.
És az utolsó: „nem képmutató”. Vagyis azt mondja, amit gondol, és azt fogja tenni, amit mondott. Ez a három mindig egybeesik.
Vannak emberek, akik csodálatos technikára, és nagy gyakorlatra tettek már szert abban, hogy ez a három, három. Tudhatom, hogy nem azt gondolja, amit mond, és nem azt fogja tenni. Nem tudom, mit fog tenni, de valószínű nem azt. Ez borzasztó! Ez az alulról jövő, amikor belekavar az ördögi. A felülről való bölcsesség nem képmutató. Azt is jelenti: nem köpönyegforgató.
Mi olyan időben élünk, amikor képesek emberek arra a csodára, hogy megmutatják: a köpönyegüknek még csak nem is két oldala van, hanem három vagy négy is, ahány kell. Mint ahogy némely télikabátot ki lehet fordítani és más színű lesz, úgy ők is forgatják a köpönyeget. Ez az ördögi. Az Istentől való nem képmutató. Az tiszta. Visszaérkeztünk az elsőhöz. Bezárul a kör. Tiszta, békeszerető, engedékeny (tekintettel van a másikra), engedelmes, irgalmas, nem elfogult és nem képmutató.
Jakab azt hangsúlyozza itt, hogy mindezek nem szavak és nem elmélet, hanem ez a hívő ember egész életében mutatkozik meg. A teljes életére jellemző.
Sokan az úrasztalához is készülünk most. Szeretnénk itt hagyni bűnöket. Szeretnénk továbbmenni megtisztult lélekkel. Néhány lelkiismeret-vizsgáló kérdést jó, ha felteszünk magunknak.
Engem is meglepett, hogy az egyik tudományos Biblia-magyarázat erről az igeszakaszról szóló magyarázatát ilyen gyakorlati kérdésekkel fejezi be. Azt mondja: ezek után válaszoljunk őszintén arra, hogy komolyan vesszük-e, hogy úgy születtünk mindnyájan, hogy nincs igazi bölcsességünk? Sokan tiltakoznak ez ellen. Hogyhogy nincs? Nincs. Komolyan vesszük-e, hogy ezt csak Istentől lehet ajándékba kapni? Kértük-e már? Azt mondja, annak adja, aki kéri, mert az fogja megbecsülni, az fogja arra használni, amire való. Az hálás lesz érte. Kértük-e már? Mert annak adja szemrehányás nélkül.
Nem keveredik-e valami alulról való is sokszor magatartásunkba? Nem győzzük-e meg magunkat arról, hogy azért néha nem lehet továbbmenni egy kis hazugság nélkül? Azért mégis csak értse meg a világ, hogy elfogult vagyok ez iránt és azzal szemben. Nem lehet elfogulatlanul, részrehajlás nélkül ítélni és élni.
Nem kísért-e minket az, hogy a gyerekeinkbe belecsöpögtetünk valami ördögi bölcsességet, hogy ne legyen olyan anyámasszony katonája? Ebben a világban, ahol mindenki letapossa a másikat, mindenki az ő hátán fog fát vágni… Legyen egy kis életrevalóság benne. Fiam, nem kell mindig elmondani az igazságot. Adott esetben mondj helyette mást, mindig úgy, ahogy az érdekeid kívánják. Ne legyél tekintettel másokra, mert nem lehet úgy boldogulni és előrehaladni. A magad érdekeit képviseld! Nem számíthatsz senkire, csak magadra! — És egyre jobban belejönnek ezek a szülők és nagyszülők az oktatásba, és már észre sem veszik, hogy ez az a bölcsesség, ami földi, emberi és ördögi, és ez nem felülről való.
Van-e bátorságunk vállalni, hogy csak a felülről való bölcsesség eszközeivel élünk? Ennek lehet, hogy az lesz az ára, hogy olykor a rövidebbet húzzuk. Olykor lemaradunk mások mögött és nem fogunk úgy boldogulni, mint a többi, de az bizonyos, hogy boldogabbak leszünk, mégpedig tartósan boldogabbak. Nem olyan egyszerű ebben a kérdésben sem döntést hozni.
Hagyjunk egy kis időt magunknak délután, és olvassuk el még egyszer lassan a Jakab levele 3. részének a végét. Legyen ez tükör a számunkra. Milyen vagyok én, Uram? Van-e ilyen bölcsességem? Kívánom-e ezt, és merem-e vállalni csak ezt? Nem keverve, kutyulva az ördögivel, az alulról jövővel. Csak a felülről valót. Hiszem azt, Jézus Krisztus, hogy Te adattál nekem is Istentől bölcsességül.

Egy vacsorán zajlott le ez a jelenet. Jézust is meghívták és ezen a vacsorán két emberrel beszélget. A két ember két külön világ. Kitűnik ebből a beszélgetésből, hogy mindenkire nézve döntő az, hogyan viszonyul Jézushoz. Ennek megfelelően értékeli magát, és ennek megfelelően alakulnak a kilátásai. Nemcsak ebben a földi életben, hanem az örökkévalóságban is. Két kép: Simon farizeus és ez az asszony. Ma este nézzünk bele az Ige tükrébe és állapítsuk meg: melyikhez hasonlítunk?
Az egyik a közvélemény szerint derék ember, a másik bűnös. Az egyik köztiszteletben áll, a másik megvetett. Az egyik vallásos, nagyon vallásos, a másikat kiközösítették a vallási közösségből, a kultuszközösségből is. Simon farizeus és egy prostituált.
Nagy különbség van köztük. Simon farizeus szerint az a különbség, hogy ő igaz, az a másik pedig bűnös.
Jézus szerint az a különbség, hogy Simon farizeus még nem látja mennyire bűnös, ez az asszony pedig már látja. Sőt, már azt is tudja, hogy van bocsánat, sőt már meg is kapta ezt a bocsánatot.
Jézus arra figyelmeztet, hogy az előbbi életveszélyes állapot. Amikor valaki csak mutogatni tud, ítélkezni, meg van győződve arról, hogy ő igaz — vagy olykor szelídebben: igazabb —, mint a többiek. Mindenki gyarló ugyebár, de mégis igazabb, mint a többiek. Ez életveszélyes állapot, mert addig, amíg nem látja, hogy mennyire szüksége van bocsánatra, és mire kaphat bocsánatot, addig nem lesz az övé a bocsánat. Neki is el van készítve, de ha így éli le az életét, akkor neki kell ezért az ítéletet elszenvedni.
Mi az oka annak, hogy az egyik megmarad ilyen vaknak, mint ez a Simon, a másiknak pedig egyszerre csak kinyílik a szeme, elképed a saját bűnösségén, ugyanúgy elképed az Isten bűnbocsátó irgalmát látva, és két kézzel nyúl ez után az irgalom után?
Eszembe jutott egy régebbi emlékem. Egy kis városban élt két asszony. Egy házban laktak, jóban is voltak. Mind a kettőjükről közel egy időben állapították meg a szomorú diagnózist. Mind a kettőjüknek azonnali műtétet javasoltak. Az egyikük azonnal jelentkezett is, meg is operálták és a mai napig él. A másik valami miatt húzta-halasztotta, nem ment ez után a diagnózis után orvoshoz. Amikor pedig nagyon rosszul lett, újra elment, de akkor már nem lehetett segíteni. Már el is ment az élők sorából. Amikor újra elment, kérdezte az orvos: miért tette ezt egy értelmes asszony, felelős, magas beosztásban? Bevallotta, hogy elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy pucérra vetkőztetve feküdjön egy műtőasztalon ő, akinek olyan nagy tekintélye van a városban.
Többször eszembe jut ez a történet, amikor emberek nem hajlandók az élő Isten előtt pucérra vetkőzni. Amikor mindent latba vetve takargatják azt, amit úgy is lehet látni, meg a következményeit. Azt a sok tisztátalanságot, lelki fertőzöttséget, engedetlenséget, bűnt. Azt gondolják, hogy a végtelenségig lehet azokkal együtt élni, és azokat rejtegetni. Pedig, aki így rejtegetni akarja, azt előbb-utóbb megfojtja, megöli a bűne.
Jézus ebben a történetben az irgalmas Isten képét is felragyogtatja előttünk. Lehet azt az utat is járni, amit ez az asszony. Akiről mindenkinek meg volt a véleménye, és aki az egész díszes társaságban mégis az egyetlen volt, aki már volt egy egész életet meghatározó döntésen. Azon, hogy Jézusnak bevallott mindent és Tőle megkapta az Isten bűnbocsátó kegyelmét. Ez a hála, ez a szabadság, ez az öröm viszi most oda Jézushoz. Nincs különbség.
Pál apostol a Római levél 3. részében részletesen leírja, és ezt is írja szó szerint: nincs különbség ember és ember között e tekintetben. Mindnyájan elhajlottak. Egyetemlegesen haszontalanokká lettek. Nincs egyetlen igaz sem. Mindnyájan szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Mindnyájan csak az Isten kegyelmébe vetett hit által igazulhatnak meg. E tekintetben nincs különbség a Simon farizeusok meg a prostituáltak között. Mindketten bűnösök, mindketten rászorulnak Isten kegyelmére. A nagy különbség az, hogy ha az egyik lehorgonyoz ebben az állapotban, és azt gondolja: igaz, a másik meg bevallja a bűneit, megragadja a bocsánatot és egy egészen új életet kezd el. Erről az asszonyról ezt tudjuk itt meg.
Nézzük meg közelebbről is Simon farizeust, aztán az asszonyt, aztán magunkat.
Mit tudunk meg erről az emberről?
„Egy farizeus arra kérte Jézust, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába és asztalhoz telepedett.” Nem tudjuk, miért hívta meg. (Később még erre visszatérek mit akart Jézustól, amikor ennyire nem veszi Őt komolyan. Amikor ennyire nem kell neki az, amit Jézus hozott. Amikor ennyire nem érti, hogy miért jött Jézus.) Meghívta valami miatt. Jézus elmegy mindenhova, ahova meghívják. Ahhoz is, meg az ellenségéhez is. Mert hogy Ő mindkettőt egyenlően szereti. Mindnyájunkat szeret.
Elmegy oda, de az első perctől kezdve lehet látni, hogy ez a vendéglátó roppant tartózkodóan és kritikusan viselkedik Jézussal szemben. A vendéglátás elemi velejárója volt, hogy a mezítlábas szandálban gyalog érkezett vendégnek a lábát megmosták, vagy lehetőséget adtak arra, hogy megmossa. Ez itt elmaradt. Ha nagyon tisztelt vendég volt, akkor a házigazda a homlokán megcsókolta. Ha még inkább kedveskedni akartak neki, akkor egy csepp illatos olajat vagy kenőcsöt a szakállára vagy a hajára csöppentettek, hogy illatozzék ott az egész vendégsereglet nagy gyönyörűségére. Ez itt mind elmarad.
Jézus meg is említi Simonnak. Nem számon kérőleg. Jézus nem várta el mindezt, és nem volt megsértődve, hogy nem kapta meg. Csak azért említi, mert kiprovokálja a helyzet, és úgy érzi, az asszony védelmében nem árt, ha erre gondol Simon farizeus.
Azt mondja Jézus: „Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ő pedig a könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat.”
Simon tehát nem tisztelettel fogadta Jézust, szeretetről egyáltalán beszélni sem lehet. Ott Jézussal egy asztalnál, de egy világ választja el őket egymástól. Egészen alacsony, kb. 20-30 centiméter magas asztalok voltak, a vendégek a földre heveredtek, gyékényekre, az asztal tengelyére merőlegesen, többnyire úgy, hogy bal könyökükre támaszkodtak, a jobb kezükkel ettek. Így feküdtek, könyököltek, nem ültek, sorban az asztalnál. A fejek közel voltak egymáshoz. Simon is ott van Jézus közelében, és mégis mérhetetlenül távol van Tőle. Lepereg a szívéről minden szó, amit Jézus mond. Semmi fogékonyság, semmi lelki nyitottság nem érezhető rajta. Hat lépés távolság ettől a Mestertől.
Mi adja ezt a távolságot, mi jelenti a válaszfalat? Az ő önigazultsága. Ő igaz ember. Ő farizeus. Betartja vagy igyekszik betartani a törvényeket. Teljesíti a vallás előírásait, és nem követ el ilyen nyilvánvaló bűnöket, mint ez a szemérmetlen fehérnép.
Sokan vannak ám így. Eljárnak a templomba. Ott ülnek még a bibliaórán is. Akár még Bibliát is olvasgatnak olykor-olykor, csak éppen be ne menjen a szívükbe Isten Igéje, meg ne ítélje őket. Nehogy valamire azt kelljen mondani: elrontottam, bocsánatot kérek, másként akarom folytatni. Ők nem rontanak el semmit. Tévedni emberi dolog. Az mindnyájunkkal előfordul. Ezen máris keresztül lehet lépni. Meg sem nevezik azt a tévedést. Ismeretlen ezeknél az embereknél, hogy a bűnüket néven nevezzék, mégpedig élesen, keményen. Így ismeretlen az is, hogy bocsánatért tudjanak esedezni, és a bocsánatot megkapva boldogan menjenek tovább.
Sokan vannak a mai farizeusok között is, akik vágyakoznak valami tisztább életre, hogy másként folytathatnák, de ugyanakkor félnek is attól, hogy radikálisan elítéljék magukat. Úgy ahogy Isten. Úgy ahogy Isten Igéje elítél minket, és radikálisan újat kezdjenek. Vágyakozás és félelem ambivalenciája (felemássága, kettőssége), így mondják ezt. Nem merik a félelmüket félretenni, és azt mondani egyszer: mitől félek én? Attól, hogy kiderüljön az igazság? Derüljön ki! Milyen állapotban vagyok most, hova akar Isten elsegíteni, és kerül amibe kerül, lemondok a szégyen takargatásáról, menjünk arra, amerre Isten akar vezetni. Ez nem könnyű döntés, de csak ez segíti ki az embert ebből a tehetetlen alakoskodásból, ami itt Simon farizeust is jellemezte.
Valóban nem tudjuk, mit akart azzal, hogy meghívta Jézust. Lehet, hogy még ez is taktika volt. De hogy nem ismerte Őt, az biztos. Semmi jele nincs annak, hogy tudná, valójában kit hívott meg. Mi kapható ettől a Jézustól? Ő is legjobban arra szorul rá, amire az a nyomorult, megvetett asszony. Itt kínálja neki ezt tálcán Jézus. Hogy megint nem ő van felül, aki megvendégeli gazdagon ezt a Mestert, hanem Jézus van mérhetetlenül felette mindenkinek, és Jézus kínál tálcán valamit, ami nélkül tényleg nem lehet meglenni. Anélkül, amit ő tesz az asztalra, meg lehet lenni. De a kegyelem nélkül nem. De őneki nem kell a kegyelem, hiszen ő kegyes ember, őt ne gyanúsítsa senki.
Ezekre mondja a Szentírás, Isten mondja: „Ez a nép szájával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” Ma este ezt kérdezi tőlünk a mi Urunk: kié a szíved? Benne van-e a szívünk-lelkünk abban, hogy Jézust követjük, hogy Isten gyermekeivé lettünk vagy azok akarunk lenni? Mire vagyunk készek azért, hogy Vele maradhassunk? A nyomdokaiban mindig. Ne válasszon el Tőle semmi engedetlenség, tisztátalanság, bűn. Ha meg közbejön valami, készek vagyunk tüstént néven nevezni és kivetni onnan. Mert nekünk mindennél és mindenkinél fontosabb Ő maga, az Ő személye.
Nem az, hogy így reprezentáljunk, mint a Simon farizeus, hogy elmondhassa: ott volt nála Jézus is, vagy megtesztelje Jézust, vagy — mondom — nem tudjuk, miért hívta meg. Hanem azért, hogy tudom, miért hívom meg. Nem vendégnek hívom, hanem Úrnak hívom. Ő legyen Úr a házamban, a gondolataimban, a szívemben. S ami Neki utálatos: fújj! azonnal kivetem, nekem is utálatos. S ami szerinte érték, azon pedig kapva kapok, és minden mást kiteszek a kezemből csakhogy az az enyém lehessen. Ez távol állt Simon farizeustól.
Mit tudunk meg az asszonyról?
Ott feküdtek a vendégek. Bejön tétován ez az asszony. Hívatlanul. Nem volt hivatalos a vendégségre, de ahol egy rabbi megjelent, ott bárki hívás nélkül is jöhetett. Nem volt ő azért udvariatlan. Mindenki tudta róla, hogy kicsoda és senki sem örült, ha átlépte a háza küszöbét. Ő azonban most átlépi. Megáll Jézus lábánál, szorongat valamit a kezében. Tudjuk a másik evangéliumból, hogy azt az alabástrom edénykét hozta el, amiben az az illatos kenőcs volt, amit a legtöbb ember - még a legszegényebbek is - igyekezett élete folyamán összetakarékoskodni, hogy elhunyta alkalmával majd ezzel őt bekenjék. Nem balzsamozás volt ez, csak ilyen illatos kenőcsökkel bekenték, amivel az asszonyok húsvét reggelén Jézus holttestét meg akarták kenni. Ezek értékes, illatos kenőcsök voltak. Ebből szoktak néha egy cseppet a legkedvesebb vendég hajára vagy szakállára csöppenteni. Ilyet még ember nem hallott, hogy az egészet, eltörve azt a drága üvegcsét — ami maga is drága volt, a tartalma meg a sokszorosa —, és az egészet rákeni Jézus lábára. Teljesen képtelen volt, mindenkinek megállt a falat a szájában. Mit csinál ez? Elment az esze? Ráadásul ez a Jézus nem tudja kicsoda ez. Engedi, hogy ilyen hozzáérjen? Ezzel Őt is tisztátalanná teszi.
Jellemző, hogy mennyire nem tudta Simon farizeus kicsoda Jézus, hogy elkezd spekulálni: próféta? Nem próféta? Ha próféta lenne, tudnia kellene ki ez az asszony! Engedi, hogy hozzáérjen, akkor mégse próféta. Ennyire nem tudja kicsoda Jézus. De ami ennél szomorúbb, vagy ugyanilyen szomorú, hogy ennyire nem tudja, hogy milyen az, amikor valaki az életét kapta vissza Jézustól. Új életet kapott Tőle és ezért olyan hálás, hogy a háláját nem tudja hogyan kifejezni. Ami neki a legdrágább, azt is kész „eltékozolni”, hogy kifejezze a háláját.
Szomorú, hogy ez a mocskos fantáziájú korunk, amelyikben ilyen Jézus Krisztus szupersztár és egyéb szörnyűségek is születnek, elkezd fantáziálni, hogy biztos szerelmes volt az asszony Jézusba, meg Jézus az asszonyba. Szeretném, ha ezeket a mocskos gondolatokat, amik teljesen távol állnak a Szentírásban írottaktól, törölnénk, és soha nem vennénk komolyan. Itt senki nem volt szerelmes a másikba. Itt Jézus, mint Isten Fia, isteni hatalommal tökéletes bocsánatot adott egy bűneiben fuldokló embernek. Ez a bűneiben fuldokló ember meg, ahogy feljött a víz színére és megtanul lélegezni, talajt kapott a lába alá, a szívét kitenné hálából annak, akitől az életét visszakapta. Itt erről van szó.
Boldog vagyok, hogy ezen a nyáron is találkozhattam ilyenekkel. Nemcsak a magam akkori hasonló élményére kell visszaemlékeznem, hanem láthatom, hogy ma hogyan történik az, amikor egy ember odakerül az Úr Jézus közelébe, aki az Ő Igéjében és Szentlelkében ma ugyanolyan valóságosan itt van közöttünk, mint ahogy akkor ott feküdt félkönyökre ereszkedve Simon farizeus asztalánál. Jézus Igéjének a világosságában rádöbben, elrontotta az életét. Ő nem tévedett, nem hibácskái vannak, hanem mindenestől vétkes és nincs módja, hogy megváltoztassa magát. De íme, itt kínálja neki Jézus a bocsánatot és az új életet, és ő megragadja hittel ezt a bocsánatot és új életet. Úgy megy haza, hogy repül, tele van a szíve hálával, és mivel tudja, hogy Jézusnak ezt megfizetni nem tudja, még meghálálni sem, ezért elkezd szolgálni annak, aki éppen a közelében van, hogy valamit törlesszen abból, amivel tartozik a Megváltójának. Egy életen át ez a boldog törlesztés jellemzi az ilyen újjászületett embereket. Itt erről van szó.
Ez a süket és vak társaság, amelyik ott eszegetett az asztalnál ebből semmit sem ért. Hogy mi zajlik le ennek az asszonynak a szívében, hogy mit jelentett neki, hogy bocsánatot kapott, hogy ki lett neki Jézus, hogy éppen amikor leborult bűneivel előtte, akkor ismerte fel kicsoda Ő, hogy benne az Isten van itt, és azért bocsáthat meg minden bűnt. Ez egészen új kezdést adott neki, és a többiek ebből semmit sem érzékelnek. Ilyen alagsori gondolataik vannak, hogy próféta, nem próféta, miért engedi, hogy hozzáérjen, minek jött ide ez, jobb lett volna, ha nem jön. De legalább kiderült, hogy ez a Jézus se az, akinek hittük. Minden gondolatuk és feltételezésük melléfogás. Fogalmuk sincs arról ki Jézus, fogalmuk sincs arról kicsodák ők, és fogalmuk sincs arról milyenekké lehetnének, ha tudnának végre a bűneikről bűnbánattal beszélni, és Isten érthetetlen és mérhetetlen kegyelmét hittel megragadni.
Itt csak ketten értik miről van szó: Jézus és az, aki Tőle már bocsánatot kapott. Az összes többi csak botránkozik.
Melyik képhez hasonlítunk, ha belenézünk az Ige tükrébe?
Volt-e már ilyen az életünkben, hogy fájni kezdett mindaz, ami bűn? Ahogy Pál apostol írja: bűnné lett a bűn. Hogy odamentünk vele, ahol egyedül van annak a megoldása. Ahhoz a Krisztushoz, aki helyettünk szenvedte el ezeknek a bűnöknek a büntetését. És ezek után abbahagyva a bűnöket, komolyan véve a bocsánatot, új emberekként éltünk tovább. Ismerős-e ez már?
Ismerős-e az, hogy esetleg még a könnyünk is kicsordult? Akkor is, amikor fájni kezdett a bűn és láttuk annak következményeit, hogy mit csináltunk mások életében is, meg Isten ellen mit követtünk el, meg akkor is, amikor a hálánkat akarjuk valahogy kifejezni. Hálakönnyek is léteznek. Nem a könnyezés minősíti a bűnbánat őszinteségét, de ennek az asszonynak a könnyeiről is van itt szó.
És mindezt ő nem szégyelli, mert nem szégyelli Jézust. Mivel, hogy nem szégyellte őt Jézus, vállalta őt, mint bocsánatot nyert bűnöst országvilág előtt. Ott a vallásosok vizsgáztató szeme előtt is vállalja őt minden további nélkül. Ők már összetartoznak. Miért? Azért, mert azt olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus azokat, akik a Tőle kapott bocsánatot hittel elfogadták, nem szégyelli testvéreinek nevezni. Ezt a Zsidókhoz írt levélben olvassuk. Pál apostol meg azt írja a Római levélben, hogy Jézus a mi legidősebb bátyánk. Első szülött sok atyafi között. Ez azt jelenti. Atyafi testvér, aki első szülött a testvérek sorában, az a legidősebb testvérünk. Őreá való tekintettel fogadott mindnyájunkat Isten gyermekévé, akik hiszünk Benne. Azt nem lehet megkerülni, hogy a bűnt bűnnek nevezem, a kegyelmet hittel megragadom, és bizonyos leszek abban, hogy bocsánatot kaptam. Ezt követi ez a hála.
Ezt próbálja Jézus megértetni ezzel a farizeussal, és ezért mondja el neki ezt a rövid példázatot: Volt két ember, mind a ketten kölcsön kértek. Az egyik ötszáz dénárt, a másik ötvenet. Egyik sem tudott fizetni — ez nagyon fontos. Nem arról van szó, hogy az egyik az igaz, az ki tudja fizetni Istent, mert ő vallásos meg jó, amaz, a prostituált meg nem tud fizetni. Mind a kettő fizetésképtelen. A jók sem tudják kiegyenlíteni bűneiket Istennél. Mind a kettő reménytelen helyzetben van. Nem tud fizetni. Ez az isteni kegyelem, hogy mind a kettőnek elengedi. Nem azt számolgatja, hogy melyik a kisebb, melyik a nagyobb összeg. Egyik sem tud fizetni, akkor engedjük el nekik — ez a feltétlen kegyelem.
És akkor — kérdezi Jézus az embert — szerinted melyik szereti jobban a hitelezőjét? Okos ember volt Simon és azt mondja óvatosan: úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedtek el. Ez az — mondja Jézus. Így van. Ezért nem értitek, mi történik most itt. Ennek az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg. Ezt mutatja, hogy ennyire szeret. Akinek kevesebb bocsáttatik meg, mert még a többit nem látja, hogy bocsánatot kérjen, az kevésbé szeret. Akinek meg semmi se bocsáttatott meg, mint Simonnak, az meg egyáltalán nem szeret. Ez ilyen egyszerű. Ha majd ő is látni fogja, és Isten megajándékozza a bűnbánat könnyeivel, meg a bűnbocsánat örömével, akkor ő is fogja szeretni Jézust. És ez a fajta szeretet mentes mindentől, amit a szennyes fantáziánk hozzáképzel.
Ez az a szeretet, amivel Dávid a 18. zsoltárban leírta, hogy szeretlek, Uram, én erősségem! Ez a kegyelmet nyert hívőknek, az Istenért mindenre készeknek, a megszabadultaknak, a tiszta, szent szeretete, amelyikben ott van a tisztelet, az imádat. Az, amit egyedül csak annak az Istennek adnak meg, akinek egyedül köszönhetik az új életüket.
Erre akar elsegíteni minket a mi Urunk. Mert csak az ilyenek használhatók az Ő harcmezején. Csak ezek az emberek készek mindenre Jézusért. Ezek nem latolgatják, hogy ez mibe kerül, hogy ez kényelmetlen, ez kellemetlen, alkalmatlan időben van. Amit az Uruk mond, azt boldogan teszik akkor is, ha kényelmetlen, kellemetlen, meg ki mit szól hozzá. Ezek az emberek szabadok az engedelmes, a győzelmes életre. Erre akar minket elsegíteni.
Ezt lenne jó, ha megvizsgálnánk ma. Vajon mi jellemez minket? Nem ilyen alkalmi együttléteink vannak-e nekünk is Jézussal, mint Simonnak? Vagy folyamatosan együtt élünk Vele? Éjjel, nappal, munka közben, közlekedés közben — mindig. Ahogy Ő mondta: ti énbennem, én pedig tibennetek. Ez nem alkalmi találkozás ünnepi vacsorákon, vagy úrvacsorákon, hanem állandó együttlét — a hétköznapok sűrűjében is.
Vajon ez a hűvös kimértség jellemez-e minket, vagy az a mérhetetlen odaadás és szeretet, ami ennek az asszonynak a magatartásában volt? Ilyen távolságtartás, hogy ha nekem kellemetlen lenne, ne derüljön ki, hogy Jézushoz tartozom, vagy pedig az, hogy mindig vállalom Őt. Dehogy tartok távolságot! Az életet jelenti, hogy ott legyek a közvetlen közelében. Még csak az hiányoznék, hogy három vagy hat lépés… Semmi ne legyen! Egészen egy akarok Vele maradni mindig. Ahol Őt szidják, ott engem is szidnak. Ez magától értetődik, hiszen összetartozunk. De ahol megszólalok, ott Ő szólal meg és abban erő, vigasztalás és útmutatás lesz.
Milyen kapcsolatban vagyunk Jézussal? Jó lenne, ha a langyos, szórakozott, olykor még szórakoztató felszínes kapcsolatokat, mint bűnt megvallanánk, és ha Ő azt mondja: evezz a mélyre, akkor mennénk Vele most a mélyre. Az engedelmességnek, a tiszta életnek, a szentségnek, az odaszánásnak a mély vizeire, ahol az Ő nagy hatalmát megtapasztalhatjuk.
Mert, és ezt szeretném végül megemlíteni, nem is csak ez a lehetőség, hogy valamelyik képhez hasonlítsunk és lehetőleg ne Simon farizeushoz, mert őt most kellőképpen ellenszenvessé tettem, hanem a bűnös nőhöz. Van egy harmadik lehetőség is. Jézushoz hasonlítsunk.
Az újjászületetteknek kilátásba helyezte, hogy kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Hogy Ő olyan valóságosan és egyre hatalmasabban élhet hit által a hívőben, hogy egyre inkább az történik, hogy aki a hívővel találkozik, Vele találkozik. S amikor az Ő engedelmes, tiszta életű gyermeke megszólal, Ő szólal meg. Megtanulunk az Ő szemével nézni, az Ő értelmével gondolkozni. Pál leírja: „Bennünk a Krisztus értelme van”. (1Kor 2) és az Ő Lelkével, a Szentlélekkel élni az egész életünket. Ne mondjunk le erről, ide akar Ő elsegíteni minket. Ne tévesszük meg magunkat akármilyen formális vallásoskodással. Abból legfeljebb ez lesz, ami Simon farizeusnál, hogy meghívjuk néha vendégnek az Úr Jézust. Ez az asszony meg a hozzá hasonlók együtt akarnak élni Vele. Mindenüket odaadják Neki, állnak rendelkezésére és így tudja használni őket.
Jó lenne, ha gondolkoznánk még ezen és kérnénk Isten Lelkét: tegye egészen világossá számunkra: nem engedünk-e ennek a Simoni kísértésnek? Nem félünk-e ettől a teljes odaszánástól? Tegyük félre ezt a félelmet, hogy eljussunk mi is oda: Szeretlek, Uram, én erősségem!

Ma ennek az asszonynak az alakját vizsgáljuk meg, és mindazt, amit róla itt az evangélium leír. Mondtuk, hogy Jairus és Jairus leányának a történetébe betét ez a történet. Egy közjáték, ami Jairus számára váratlanul történt ott az utcán. Kezdjük az elején.
Élte világát ez az asszony, és egyszer csak jelentkezett a baj. Elkezdett vérezni és nem állt el a vérzés. Ez nemcsak kellemetlen volt, nemcsak fizikailag gyengíthette, hanem mondom már: kizárta őt minden közösségből. Ugyanúgy kiközösítették az ilyeneket, mint a leprásokat. Hozzá sem érhetett egészségesekhez, ha tudták róla, hogy ez a baja. A családból is ki kellett mennie, ha tudták. Templomba sem mehetett. Nem vehetett részt semmiféle közösségi alkalmon.
Aztán az egyik szomszédasszony is, a másik is, ajánlott orvost. Az enyém jobb, amarról azt hallottuk, hogy ez meg ennek a specialistája, és megy orvostól-orvosig. Sok orvostól sokat szenvedett. És ott mennyibe kerül, ha foglalkoznak velem? Ennyibe. Az sok, de mégis megfizeti. Mindent megfizet az ember az egészségéért, addig, amíg van miből fizetni. Aztán eljutott oda, hogy mindenét elköltötte. Még ha újabb szomszédasszony újabb csodadoktort ajánlana, akkor sem lehet most már továbbmenni. Tehát: reménytelen a helyzet.
Elúszott a vagyon, elúszott a reménység is. Tizenkét év óta kísérletezik és kísérleteznek vele, és nemhogy jobban lett volna, hanem sokkal rosszabbul lett. — ezt olvastuk itt.
És mindezt titkolni is kellett, amennyire lehetett, és akik előtt még lehetett. Ezért furakodik Jézus közelébe titokban, ezért próbálja megérinteni a ruháját hátulról, ezért akar eltűnni utána. Lehetőleg ez ne derüljön ki, mert nagy baj lehet belőle, ha kiderül, hogy ő közösségbe ment, ott a tolongás közt másokhoz is hozzáért akaratlanul, és hozzáért egy férfi ruhájához, egy rabbi ruhájához — ez már önmagában elitélendő volt.
Aztán egyszer csak hallott Jézusról. Állítólag Ő a Messiás, az Isten Fia. Isteni teljhatalommal munkálkodik. Hallott a gyógyításairól. Vakon születettnek megadta a látását. Leprásokat gyógyított meg. Erre eddig még senki nem volt képes. Hátha őt is meg tudná gyógyítani. De hogyan lehet vele találkozni?
Nos, innen érthető ez az erőszakosság, ahogy itt odafurakodik Jézus közelébe, ahogy hátulról legalább a ruháját meg akarja érinteni. Majd részletesen is kibontjuk ennek a menetrendjét, de már most szeretném felhívni a figyelmet: mindig ez a sorrend. Hall valami jó hírt Jézusról, görögül úgy mondják: evangélium, hallja az evangéliumot. Ez bizalmat ébreszt a szívében Jézus iránt. Nagyon nyomasztja már a maga helyzete, és látja, hogy nem tud rajta segíteni senki, és eljut oda: csak Jézus az, aki segíthet. És ha Ő segít, akkor van megoldás, ha nem, akkor nincs. Ezért személyes kapcsolatba akar kerülni ezzel a Jézussal, még ha így titokban és hátulról is.
Annak, hogy a ruháját akarta érinteni, az a magyarázata, hogy a Mózes könyveiből talán emlékszünk arra a leírásra (bár az ilyen fejezeteket szokták átugorni még a Biblia olvasok is), amikor a papi öltözetekről van szó, és ott arról van szó, hogy a papok ruhájának az aljára kis bojtokat varnak, és ezt a rabbik is átvették. A rabbik ruhájának az alján is kis bojtok voltak körben, amik a szövetségre emlékeztettek. Arra, hogy mi az Isten szövetséges népe vagyunk. Mi számíthatunk az élő Istenre, és Isten ígéretei érvényesek ránk.
Tehát, amikor ő hittel a bojtokat megérinti Jézus ruháján, akkor ő az igébe kapaszkodik bele. Isten ígéreteibe. Ahhoz ragaszkodik, hogy ő is a szövetséges nép tagja. Tudniillik az ilyeneket már nem tekintették annak, mert tisztátalan volt. A Zákeus-féléket sem tekintették annak. Azért mondja Jézus, hogy ő is Ábrahám fia. Ezzel ott megbotránkoztatott mindenkit, fel is háborodtak, akik hallották ott Jerikóban, Zákeus esetében.
Nos, ez az asszony nem valami mágikus hiedelemmel akarja megérinteni a csodarabbi ruháját, hanem ő az Isten igéjét veszi komolyan ezzel, hogy a szövetség hivatkozik. Az Isten ígéretei rá is érvényesek. Talán nem taszította ki őt az Isten. Az emberek kitaszítják is tisztátalansága miatt, amiről ráadásul nem is tehet, Isten talán nem taszította ki. És ha az ígéret rá is érvényes, akkor az Isten Fia fog rajta segíteni. Ez a hit volt ott az ő magatartása és mozdulata mögött, és ez a hit volt az, amire Jézus válasza az volt: erő áradt ki belőle.
Majd szombaton tanulmányozzuk a hitnek a természetrajzát, és ott látni fogjuk, hogy a hit tényleg olyan, mint egy kinyújtott kéz: tőled várom a segítséget. Rászorulok a segítségre, nem másfelé mászkálok, Uram, egyedül tőled várom. Itt van az üres kezem. És az üres kezeket Jézus mindig megrakja ajándékkal. Aki hittel közeledik hozzá, annak Ő ad.
Ezért volt az egészen más, minthogy ha Jézust innen-onnan lökdösték, vagy hogy ha valaki így célzottan, tudatosan, hittel fogta meg az Ő ruháját. A tanítványok azt hitték ez az asszony is csak a lökdösök közül való, Jézus tudta, hogy ez hittel jött, és ezért erő áradt ki belőle.
És itt van a közjátékban a közjáték, amiről tegnap is szóltunk, és most arra gondoltam, nem részletezem már, hogy ki mit vesz észre. Jézus azonnal észrevette, hogy ott lelki erők áradnak, és csoda történt, Isten avatkozott be. A többiek meg azt hiszik, hogy a sokaság tolong.
A mögött, hogy ez az asszony úgy nyújtotta ki a kezét Jézus felé, hogy ha csak a ruhájának a szegélyét megfoghatom, meggyógyulok, ez mutatta, hogy neki nem akármilyen hite volt. Ez komoly nagy hit volt.
Olyan nagy hit, mint a kapernaumi századosé, aki azt mondta Jézusnak: Uram, nem szükséges fáradnod, hogy eljöjjél hozzám. Te ugyanúgy parancsolsz a betegségnek, meg mindennek, mint ahogy én parancsolok a beosztottaimnak. Azt mondom: odamész és odamegy. Idejössz, idejön. Te azt mondod a betegségnek: távozz, akkor távozik. Csak egy szót szólj, és otthon meggyógyul az én szolgám. Jézus erre mondja azt, körültekintvén a sokaságon, amelyik körülvette: látjátok ezt a pogányt? Izráelben nem találtam ilyen hitet.
Mert a hit mindig azt jelenti: komolyan veszem, hogy Jézus az, aki. Komolyan veszem, amit Ő mondott, az igaz. Ebben az esetben is, és énrám is. Ezt jelenti hinni.
Ez az asszony ilyen hittel közeledett Jézushoz. Kiderül a leírásból, hogy ő pontosan tudta ki volt az, aki megérintette, de nem maradhatott titokban a dolog. Hanem: erre a kérdésre válaszolni kellett: ki érintett meg engem? És akkor az asszony, mivel tudta mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte és elmondta neki a teljes igazságot. És ezután hangzik el Jézusnak a feloldozó szava: „Leányom, a hited megtartott téged, menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges.”
Ma erről szeretnék tulajdonképpen beszélni. Mert addig nincs gyógyulás, amíg el nem mondjuk Jézusnak a teljes igazságot. Amíg az ember magyaráz, mesemese meskete, megmagyarázza a bizonyítványát, vádolja a környezetét, mellébeszél, vagy nem beszél, addig nincs feloldozás. El kell jönnie annak a pillanatnak mindannyiunk életében, amikor kitálalunk. Amikor kiöntjük a szívünket, a benne levő mocskot is annak a Jézusnak, aki egyedül tud megtisztítani minket minden tisztátalanságtól. Ezt az ember általában félve és remegve teszi, különösen, ha valakivel együtt, egy gyóntatóval együtt viszi a bűneit az Úr Jézus elé, mert mindnyájan szégyelljük, a disznóságainkat, de nincs szabadulás és gyógyulás addig, amíg Őelőtte leborulva el nem mondjuk a teljes igazságot. Akkor viszont elhangzik: Leányom, vagyis befogadja a családba Jézus azt, aki így elmondta neki a teljes igazságot, Isten gyermekévé lesz, békességet hirdet neki: eredj el békességgel, helyreállt az Istennel való kapcsolata az ilyen embernek (láttuk, hogy csak Istennel kapcsolatban, közösségben van békességünk), és elhangzik ez a szó, amit itt így fordít a Biblia: megtartott téged (az üdvösséget is ezzel a szóval fejezi ki az Újszövetség), és bajodtól megszabadulva légy egészséges.
Ezt szeretném ma, remélem hosszas magyarázat nélkül, a testvérek szívére helyezni: ne vonakodjunk Jézusnak elmondani a teljes igazságot. Nemcsak egy részét, hanem a teljeset. Legyünk végre őszinték legalább magunkhoz, aztán majd könnyebb lesz Őhozzá is, meg egymáshoz is.
Itt egy csomó vérző élet van együtt. Mindenkinek vérzik valahol az élete. Van, aki már látja, van, aki még nem — az a nagyobb baj. Vérzik a házassága, vagy a gyerekei élnek össze-vissza életet, és amiatt szenved. Vérzik az egészségénél. Sokaknak egészen súlyosan. Vérzik ott, hogy olyan félelmek és különös tűnetek kísérik az életünket, amiket szégyellünk elmondani másoknak is. Próbálunk együtt élni velük, pedig nem kellene. Meg lehet szabadulni, mert van Szabadító.
Csak amíg az ember magához sem őszinte, meg Istenhez sem őszinte, addig nem lehet rajta segíteni. Amíg nem fáj a bűn, amíg nem akar szabadulni, mint ez az asszony is, meg ahogy Jaírus is ott dörömbölt Jézusnál, hogy gyere, gyere, mert te tud segíteni és tőled várjuk, addig valóban nem lehet segíteni. És vérzik sok ember élete ott, hogy teljesen össze-vissza van az önértékelésével, hányódik a végletek között. Maga sem tudja már, hogy kicsoda ő. Sokan szenvednek a magányosságuk miatt, sokaknak egzisztenciálisan zűrzavaros és emberileg kilátástalan, reménytelen az életük, a jövőjük. Nagyon sok ember, talán közülünk is, eljut oda, ahova ez az asszony, hogy ment orvostól-orvosig. Ráköltötte a vagyonát és még sokkal rosszabbul lett, ami azt jelenti, hogy semmi remény nincs arra, hogy másként folytatódhat az élete.
Őbenne az volt a nagyszerű, és ez legyen ma példa számunkra egyebek közt, hogy mégsem mondott le arról, hogy lehet ezen változtatni. Reménytelen, de ha Jézus feltűnik, ha igaz az, amit róla hallottam, akkor, ha csak a ruhája szélét megérintem is, valaminek történnie kell. Nem tudom, hogy minek, de ha igaz, amit Jézusról mondtak, Ő tud segíteni. És vállalja ezt a nagy kockázatot, amiért ott helyben megkövezhették volna, ha kiderül róla, hogy közösségbe ment, emberekhez ért stb. Vállal mindent. Ez az egyetlen és utolsó lehetőség, ha Jézus segít.
Azután: azt is meg kellene gondolnunk, hogy milyen sokszor miattunk véreznek mások. A mi éles nyelvünk miatt. Olyan sebeket ejtünk embereken, emberi kapcsolatokon, amit utána nem is tudunk begyógyítani. Odamondtunk valamit, vagy elfecsegtük róla másoknak, és ezzel akkora sebet ütöttünk, hogy ha szeretnénk is bekötözni, nem tudjuk. Vagy miattunk véreznek emberi kapcsolatok.
Miattunk vérzik a házasságunk. Be kellene ezt egyszer vallani. Vagy a keménységünk miatt vérzik másoknak az élete, vagy a gyengeségünk miatt, hogy nem állunk a helyünkön. Nem merjük kedvesen, de magyarul határozottan megmondani azoknak, akiknek nekünk kellene megmondani valamit, hogy most ez a helyzet. Nem számíthatnak ránk azok, akik pedig ránk támaszkodhatnának joggal, és ránk kellene számitaniok, mint ahogy tegnap délután is itt elhangzott. Például a házasságban. Nem tudatosodik sokakban az, hogy a hozzám legközelebb álló ember, az a párom, ha van. És így sorolhatnánk tovább.
Folyik a vér, a szó lelki értelmében bennünk is, meg miattunk is, és közben tétovázunk, és várjuk: majd valami lesz.
Ez az asszony nem azt várta, hogy majd valami lesz. Azt várta, hogy Jézus cselekedjék. Odament hozzá akkora hittel, amekkora neki volt, és tőle várta a szabadítást.
Jaírus is leborult, ugyanúgy, mint ez az asszony leborult ott a nyilvánosság előtt, és elkezdett esedezve könyörögni (ezt olvastuk itt): a kislányom halálán van, gyere, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és életben maradjon.
Nagy a baj, és nem törődtek bele abba, hogy még nagyobb legyen, vagy konzerválódjék a baj. Így nem lehet élni. És úgy sem lehet élni tovább sok házasságban, ahogy az pillanatnyilag van. Ezen lehet változtatni. Lehetséges, hogy mindenki boldog legyen, békesség legyen, biztonságban érezze magát, és újra lelkileg is bőség legyen. De ehhez: egyszer le kell borulni Jézus előtt, és elmondani neki mindent igazán, vagy ahogy itt olvastuk: elmondani a teljes igazságot.
Lehet kapni az iratterjesztésben is egy kis piros könyvecskét, amelyik képekben ábrázolja azt, hogy mit próbálunk tenni a bűneinkkel. Van erről a kicsi könyvecskéről egy nagyított változat, hadd mutassam meg ezeket a képeket.
Ez a kis ember akármelyikünk lehetne. Az a nagy batyu meg, amit cipel, az a bűne. És nagy dolog, ha valaki már görnyed a bűne alatt, ha elkezd fájni. Ez az első lépés afelé, hogy meg is szabadulhat tőle. De hogyan lehet megszabadulni? Egy csomó kísérletet teszünk arra, hogy valami legyen, aztán nem lesz semmi. Átéljük azt, hogy a bűn mindig elválaszt bennünket a többiektől. Titkolni kell, takarni kell, mint ezt az asszonyt. Izolálta. Ő kilépett ebből, és ez már a gyógyulás felé vezette. Ezt mindenki átéli, hogy a bűn elválaszt a többiektől.
Akkor munkához látunk, és elkezdjük a feketét lemeszelni. Hol egy vödör mész, meg egy pemzli, aztán mondjuk azt, hogy ez nem is olyan fekete. Megmagyarázzuk a bizonyítványunkat. Ettől azonban még megmarad, és a súlya ugyanakkora marad, és ugyanúgy kell cipelni. Ő meg megpróbálja elrejteni, mert ugyebár bűn az, ami kiderül — ahogy ezt nagy bölcsen mondta nekem valaki egyszer. És amíg nem derül ki, addig olyan, mintha nem lenne. Csakhogy lelkiismerete van az embernek és hála Istennek az jó esetben még jelez. El lehet altatni hosszú ideig, de ha egyszer felriad álmából, abból az lehet, ami Júdásnál is volt. Ez nem megoldás, az a bűn megvan, az ott van a fal mögött, de bármelyik pillanatban leomolhat a fal, vagy éppen rábukkan valaki, és ez ugyanúgy nyomasztja az embert.
Ez meg dekorál. Teleragasztja matricákkal ezt a bűnt. Igaz ugyan, hogy hazavittem a munkahelyemről, de a gyerekeimért tettem. Akkor az már nem bűn.
Vagy nem olyan sok géppapírt loptam — jaj, ne, ezt a szót nem is szabad kiejteni. Ez nem lopás. Örömöt szereztem nekik. De a matricák mögött ugyanaz van, és előbb-utóbb az kiderül.
Sajnos olyan időket élünk, amikor még ünnepeltetheti is magát az, aki vétkezett. Feláll a saját bűne tetejére, és ő lesz a hős, mert ő többet tud lopni, mint a többi, és gátlástalanul töri meg a házasságát és másokét, mint mások.
Ez meg próbálja megosztani a felelősséget. Ha vannak cimborák, bűntársak, akkor mi van? Akkor kisebb lesz, amin ülnek? Ugyanakkora. És ő is tudja, mindenki tudja, hogy ő követte el. Semmit nem old meg. Olyan szánalmas, bárgyú kísérleteink vannak arra, hogy könnyítsünk magunkon.
Ő már szeretne szabadulni, de nem kell senkinek. Szeretné átadni valahogy, valamilyen ideológiával, de azt mondja mindenki: kösz, nekünk is van bőven, nem kérünk belőle.
Ez meg bűnbakot keres. Megpróbálja átgurítani a másiknak a hátára, de attól az ugyanakkora marad, és erről is mindenki tudja, leginkább ő maga, hogy az az ő bűne.
Ez meg szegény mutogat, hogy más is ugyanígy csinálja. És ettől kisebb lesz az, ami őt nyomasztja? Ő is, mindenki így él. Mindenki paráználkodik a házassága előtt is, a házasságában is. Először is sose igaz, mert nem mindenki. Másodszor meg nem ad megoldást.
A Biblia azt mondja, hogy egyetlen hely van, ahova oda akaszthatjuk és onnan nem dobja vissza ránk senki. Ez pedig Jézus Krisztus keresztje. Ez a kép egy bibliai igének a szemléltetése. A Kolossé 2,14-ben azt olvassuk: Jézus Krisztus odaszögezte a keresztfára a minket vádoló adóslevelet. Kifizette a mi adósságunkat, nem tartozunk sem Istennek, sem embernek, ha leborulunk előtte, és mindent igazán elmondunk neki. Ő átveszi. Ő a mi bűneinket vitte fel testében a keresztfára — hogy egy másik igét idézzek.
Ez ennek a lelki megoldása. De meg kell oldani itt a földön is. Oda lehet vinni, de már úgy, hogy magam előtt gurítom, mert bevallom, beismerem. Valakihez, akivel együtt megvallhatjuk Istennek. Az a másik egy gyóntató, egy lelkigondozó, egy lelki testvér. Nem neki vallom meg, mert ő mit kezdjen vele? De kell segítség. Vele együtt megvallom Istennek, és Ő majd hirdeti nekem Isten bocsánatát. Nem Ő bocsátja meg, mert nincs ember, aki megbocsáthatná az Isten ellen elkövetett bűneinket. Azt csak Isten bocsáthatja meg. De ő hirdetheti, hogy megvan írva: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól (1Jn 1,9).
De nem így, hogy a cikis részét elrejtem a hátam mögé. A nagyját elmondom, de a legkellemetlenebbeket nem. Ezért nagyon fontos ebben az igében: ő pedig elmondta neki a teljes igazságot. Semmit nem rejtek el.
És ha ez megtörtént, ha odaakasztottam a keresztre, és hiszem, hogy Jézus áldozatáért bocsánatot kaptam, és rendezem az emberekkel is, akkor bizonyos lehetek abban, hogy Isten az ilyen bűnöket a tenger fenekére veti. Ez is benne van a Bibliában. Csobban a tengerben, és leül a fenekére. Valaki azt mondta, hogy ki lehetne írni a partra: horgászni tilos. Nem kell a régi bűneinkben vájkálni újra és újra. Az eltöröltetett, megbocsáttatott. Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet. Térj énhozzám, mert megváltottalak. — Ezt mondja az Isten.
Ez az egyetlen megoldása a mi vérző életünknek: leborulni Jézus előtt és elmondani neki a teljes igazságot.
Itt szeretnék visszatérni még egyszer arra, hogy milyen szemléletesen példázza a vérfolyásos asszony gyógyulásának a története, a mi lelki meggyógyulásunknak a nagy lehetőségét is. Ugyanazok a lépések követik egymást, és ennek kapcsán jó lenne, ha az alapjait megértenénk ma. Annak, hogy mit hozott nekünk Jézus a túlsó partról. Miért lett az Isten emberré. Miért kellett neki a keresztfára elmennie. Miért fordul elő olyan sűrűn az evangéliumokban az: kellett. Miért kellett mindez?
Mik ezek a lépések? Az, hogy az asszonyt nyomasztotta a betegsége, s látta, hogy emberileg nincs segítség. Az, hogy hallott Jézusról, hogy Ő isteni erővel tud gyógyítani és csodákat tenni. Ez hitet ébresztett a szívében és kereste a Jézussal való találkozást. Odament hozzá mindent akadályt legyőzve, és a hitének a kezét kinyújtva megérintette a ruháját. Jézusból gyógyító erő áradt ki. Meggyógyult az élete, de utána le kellett borulnia még előtte, és elmondani neki a teljes igazságot. Ezután tette őt bizonyossá Jézus arról, hogy bocsánatot és gyógyulást kapott, amikor leányomnak szólította, és békességgel bocsátotta el.
Ez a dolognak a menete nálunk is. Ha már valakit nyomasztanak a bűnei s látja, hogy nincs megoldás, és nem kísérletezik ilyen ostobaságokkal, hogy matricákat szerzek be, vödör mésszel vonulok fel, meg megpróbálom szőnyeg alá söpörni — nem old meg semmit. Ha már nyomasztja, és látja, hogy nincs megoldás, de nem törődik bele, hogy így maradjon az élete, és hallott már Jézusról, hogy Ő tud segíteni, akkor keresi a vele való kapcsolatot, és elmond neki mindent igazán. Elmondja neki a teljes igazságot. Ezt nevezik bűnvallásnak. Ezek után bizonyos lehet abban, hogy bocsánatot kapott, mert ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz és megbocsátja azokat, és megkapja azt a bizonyosságot is, hogy Isten őt elfogadta. Belülről bizonyossá tesz minket.
Amikor bocsánatot kap, akkor tulajdonképpen Jézust magát hívja be az életébe. Ezt ki is kell mondani. Úr Jézus behívlak téged az életembe, és mostantól te legyél az Úr. Aztán elkezdődik egy egészen új élet, mint ahogy ennek az asszonynak totál új élete kezdődött el. Teljesen új lehetőségekkel. Egészséges volt, mehetett közösségbe, férjhez mehetett, gyerekei lehettek, munkát kaphatott. Minden megváltozott. Egyszerre egy csomó új lehetőség, amit elveszített. A megtérés után egy csomó új lehetőséget kapunk vissza, amit a bűnesetben elveszítettünk mindnyájan, és új élete van az embernek. Annyira új, hogy nem is ő éli tovább a régi életét jobbított kiadásban, hanem Jézus kezdi élni az ilyenben a saját életét. Csak ezért mehet be a mennyek országába is. A mennyek országába bűnös ember nem mehet be. Ami testtől született test az, és nem mehet be a mennyek országába — mondja Jézus. A mennyek országába csak Jézus mehet be, és azok, akikben Jézus él a hit által. Ezt Isten pontosan megállapítja.
Egyszer konfirmandusoknak próbáltam ezt magyarázni és láttam az arcukon, hogy nem sikerült világossá tennem. Akkor egy fiúcska azt mondta. Nem arról van itt szó, Kálmán bácsi, hogy az Úr Jézus odaáll, és azt mondja: takarj, és akik Őbenne hisznek, azok felsorakoznak utána. És akkor Isten azt mondja: ez az oszlop mehet, már, mint a mennyországban. Mondtam, hogy ezt akartam elmondani, csak nem tudtam ilyen értelmesen.
Pontosan erről van szó, hogy a sor elején csak Jézust látja, és akik valóban takarnak, tehát nem lóg ki a fél felük, hogy azért én sok jót is tettem, Atyám, és ezekre is légy tekintettel, meg az én uramra is, aki kilóg a sorból, annak ki kell állni, az nem mehet be. Aki azt mondja, hogy egyedül a Jézus érdemében bizakodva mertem ide állni, azok viszont mehetnek Őreá való tekintettel, mert Őbenne lát minket. Minket keres, de Őt látja, mert én a Krisztusban vagyok, ha hiszek Őbenne.
Miért kellett mindennek bekövetkeznie, s egyáltalán miért van szükség Jézus Krisztus személyére. Miért nem elég, hogy valaki hisz Istenben? Miért van olyan sok mondat a Bibliában, amelyik így hangzik: az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust? Miért kell ezt hozzátenni?
A legtöbben nyilván tudják, de hadd mondjam el azért most ennek a történetnek a fényében, hogy egészen világos legyen. Annak a lázadásnak, amiről legelső nap volt szó, amit az ember Isten ellen elkövetett, a következménye az volt, hogy elszakadt Istentől, elszakadt az élettől. Következménye az Isten nélküli lét, ami a halál, mégpedig az örök halál. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Az Isten nélküli értelmetlen, reménytelen lét, amiben szenved az ember, hogy Isten nélkül maradt, és nem tud visszatalálni hozzá. Erre mondja az ige, hogy a bűn zsoldja halál. Az Istentől való elszakadás következménye a halál, az örök halál. De a bűneink következménye is a halál, mert Isten azt mondja: hazugok nem örökölhetik az Isten országát. Paráznák nem örökölhetik az Isten országát. Nem tudom, hogy van közöttünk valaki, aki azt állítaná, hogy ő soha nem hazudott. Vagy ő soha gondolatban sem paráználkodott. Akkor emiatt is a mi ítéletünk az örök halál, a kárhozat. Mivel Isten igazságos, Ő a bűnt megbünteti. Ezért a mi sorsunk Isten igazsága alapján az örök halál, a kárhozat.
Viszont megvan írva, hogy Isten nagyon szereti a bűnöst és nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Most akkor mi legyen? Az Ő igazsága szerint el kell pusztulnunk, az Ő szeretete azt akarja, hogy éljünk. És Isten nem adja fel egyiket sem. Ő nem lesz igazságtalan. Az ítéletet végre kell hajtani. Csak úgy lehet a bűnöst megmenteni, ha az ítéletet valaki máson hajthatja végre, de annak a másnak embernek kell lennie, mert az ember bűnéért csak ember bűnhődhet.
Erre vállalkozott Jézus. Ezért lett az Ige testté, az Isten emberré. Ezért igaz az, hogy Ő a mi bűneinket vitte fel testében a fára. Mert Jézus soha nem hazudott, nem paráználkodott, nem lopott, nem szidta az Istent, nem tett senki ellen rosszat. Én sokat hazudtam, loptam is, gondolatban paráználkodtam, szidtam az Istent, káromkodtam mocskosul a megtérésem előtt, és Isten úgy döntött, hogy ezekért nem Cseri Kálmánnak kell meghalnia, mert ezeknek az igazságos büntetése az örök halál. Mert átvállalta ezt az én büntetésemet Jézus, meg mindannyiunkét. Ő szenvedte el az igazságos büntetést a kereszten.
Isten az én ítéletemet egyszer már végrehajtott egyszer nagypénteken, s még egyszer nem hajtja végre rajtam, ha én ezt hiszem. Ha nem hiszem, akkor az azt jelenti, hogy ragaszkodom hozzá, hogy én akarok bűnhődni a bűneimért. Ez a kárhozat.
Mindenkinek kínálja ezt a lehetőséget Isten. Hinni azt jelenti, hogy amit az asszony csinált itt, azt mi is tesszük: nyújtom a kezemet. Kérem szépen a nekem szükséges adagot. És aki ezt megragadta, ezt az ingyen bűnbocsánatot, annak az életében felszabadul a hála, hogy én pedig ezen túl ennek a Jézusnak akarok élni. Ez az igazi engedelmesség. Senki nem kényszeríthet rá, de aki átéli, hogy mit jelentett az, hogy a halálos ítélettől mentett meg engem, az örömmel engedelmeskedik neki.
A tékozló fiú példázatán szemléltetve ő is rájött a disznóvályújánál: ha itt maradok: éhen halok meg, épp úgy, mint a vérfolyásos asszony. Ha így maradok reménytelen, nincs több orvos, nincs több pénz, tizenkét éve kísérletezünk, nincs remény. Erre jött rá a tékozló fiú is: ha itt maradok, éhen halok meg. És akkor eszébe jut az otthon, az apja. Elfordul a disznóitól, odafordul az apai ház felé, hazamegy, leborul és elmondja a teljes igazságot. Azzal kezdi: apám, vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy fiadnak fogadj, de szeretnék béresként itthon lenni. Vagyis: neked akarok engedelmeskedni, a közeledben szeretnék újra élni. Ha ez sem lehetséges, tudomásul veszem, mert mindent eljátszottam. De legalább szolgaként hadd legyek a közeledben, és engedelmeskedjem neked. Erre az apja azt mondja: fiam vagy. Ez az én fiam. Ez egy jogi kifejezés volt. Deklarálja a nyilvánosság előtt, hogy visszafogadta fiává. Bizonyos lehet attól kezdve a fiú, hogy ő nem béres, nem szolga, hanem fiú, és újra az apával közösségben élhet, és neki engedelmeskedik.
Ezek közül a lépések közül semmi nem hagyható ki. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek, mert egy új élet kezdődik el. Ezt nevezi megtérésnek, mert ez azt jelenti, hogy elfordul a bűneitől, és odafordul Jézushoz az ilyen ember. És tudnia kell, hogy miből tért meg, és ezt mondja el igazán Jézusnak térden állva. Tudnia kell, hogy kihez tért meg, kihez tartozik, ki az ő Ura, ő választotta Urának, önként akar engedelmeskedni neki. És el is kezd engedelmeskedni.
Ha ebből bármi kimarad, az nem megtérés, csak hasonlít hozzá. A megtérés tehát nem nagy élmény, nem látomás, hogy nekem megjelent az Úr Jézus. A megtérés nem fejlődés eredménye, nincs lelki evulóció sem, hogy bele növök ebbe az új életbe. A megtérés ugyanolyan cezúra, mint a születés valakinek az életében. Óriási különbség, hogy addig magzati állapotban volt, s eljön egy pillanat, s attól kezdve önállóan lélegzik, felsír, táplálkozik, mozog, növekszik, a végén szaporodik, stb.
Ez világos cezúra. Senki se tévessze meg magát valami élménnyel, emlékkel, ezzel-azzal. Ez lemérhető valakinek az életén, hogy az újjászületés bekövetkezett-e. És csak azután lehetséges üdvösség és új élet.
Ez tehát a leghangsúlyosabb mondatunk ma: „az asszony pedig félve és remegve előjött, leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Leányom, a hited megtartott, menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges.”
Eddig egy kicsit kedélyeskedtünk itt az első három napon, de most szeretném komolyan megkérdezni: meg akartok-e gyógyulni? Ezt el kell dönteni. Csak akkor volt értelme, ha ide eljöttünk, rászántuk a hetet a szabadságból, rászántuk a nagy pénzt, fáztunk a hideg szélben, elszenvedtük egymástól a kellemetlenségeket. Csak akkor volt értelme, ha abból, ami miatt most vérzik az életünk, tényleg meg akarunk gyógyulni. Ennek az útja pedig ez. Akár még ma leborulni Jézus előtt és elmondani neki a teljes igazságot azzal a hittel, hogy Ő tud adni megoldást, szabadulást, kiutat, gyógyulást, új életet akármilyen zsákutcába került, vagy gubancolódott is össze az életünk.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás próféta könyvét olvassuk most napról napra, és többen panaszkodtak, hogy milyen nehezen érthető fejezetek követték egymást az elmúlt napokban is. Valóban, nem egyszerű azonnal és jól érteni ezeket a régi próféciákat. Sok mindent kellene ismernünk ahhoz, hogy tudjuk, mi mire vonatkozik. Ezt a most hallott részt holnap olvassuk a kalauz szerint. Szeretném felragyogtatni ennek a mondanivalóját. Hadd lássuk meg, hogy ha tudjuk, miről van szó, milyen világos is Isten igéje, és milyen gazdag. Milyen sok biztatás, vigasztalás, bátorítás van benne, amire mindannyiunknak nagyon nagy szükségünk van.
Ez, amit most hallottunk, egy prófétai igehirdetés volt, ami akkor hangzott el, amikor Izráel népe még a babiloni fogságban volt, de Isten már arról beszélt nekik, hogy mi lesz utána. Ez maga már lelkigondozás volt a csüggedt nép számára, hogy lesz utá-na valami, hogy nekik van jövőjük, hogy nem az ítélet volt Isten utolsó szava. Itt már tudták, hogy megérdemelték az ítéletet. Mindenféle buta bálványt imádtak az élő Isten helyett és mellett. Kiléptek a szövetségből, megcsalták az ő hűséges Urukat, Istenüket, és ennek ez lett a következménye, hogy mivel otthagyták Őt, magukra maradtak. Isten azonban végtelen szeretettel utánanyúl az Ő népének. Nem felejtkezik el róla, nem hagyja őket a fogságban. Nem az volt az ítélet célja, hogy elpusztuljanak, hanem az, hogy megtisztuljanak. Hogy újra odaforduljon ez az Istennel szemben hűtlen nép Istenéhez teljes szívével, és meggyőződéssel tudja Őt imádni. S mihelyt ez a készség felébred a szívekben, Isten véget vet az ítéletnek.
Ennek a prófétai igehirdetésnek a kulcsmondata ez: Íme, jön Istenetek, és megszabadít benneteket! Isten szabadító Úr!
Semmi mást nem szeretnék ma mondani néktek, csak ezt, amit magam is oly sokszor és sokféleképpen átélhettem: Isten való-ban szabadító Úr. Nincs az a bűn, amire ne lenne nála bocsánat, nincs az a szenvedély, amiből Ő ne tudna kiszabadítani végleg és teljesen. Nincsenek olyan lelki kötelékek, megkötözöttségek, amiből Ő ne tudná kiszabadítani azokat, akik hozzá fordulnak.
Nincs olyan öröklött tulajdonság vagy rossz beidegződés, vagy másokat megterhelő rossz szokásunk, amiből ne tudna szabadulást adni. Isten azokat, akik hozzá fordulnak segítségért, nem leszoktatja, nem fokozatosan erősítgeti, hogy aztán ők saját erejükből elhagyják, ami rossz, hanem Ő szabadító Úr. Az Ő szavára csakugyan lehullanak a bilincsek, az Ő szavára olyan csodák történnek, amikről itt olvastunk, hogy a pusztában egyszer csak víz fakad, és folyni kezd egy patak ott, ahol nem volt patak. A vakok szemei megnyílnak, a kétségbeesett embernek újra reménysége lesz. Annak, akit nem bírt el a lába és erőtlenül lógott a keze és félelemtől remegett a szíve, egyszerre belső tartása lesz. Annak, aki lemondott már magáról is, meg arról is, hogy van jövője és van értelme ennek az egész nyomorult életnek, egyszerre célja lesz. Reménység éled a szívében, másokban is tudja tartani a lelket, és Istent dicsőítő, másoknak hasznos életet él.
Ez az igehirdetés erről szólt a fogságban levőknek: Jön Istenetek és megszabadít titeket!
Mielőtt még végigfutunk azokon a gyö-nyörű képeken, amiket használ a próféta ebben a prédikációban, egy kicsit időzzünk ennél a gondolatnál. Még fogságban van a nép, de már hangzik az evangélium, az ö-römhír, hogy van szabadítótok. Az az Isten, aki megengedte, hogy fogságba vigyenek titeket, fog hazahozni onnan a fogságból benneteket. Nem vetette el az Úr az Ő népét, terve van veletek. Van értelme élni, és az Ő ígéreteire egészen bizonyos, masszív reménységet építhettek, mert ez a reménység nem illúzió, nem olcsó önvigasztalás, hanem valóra fog válni.
Olyan szép ez a kép ennek a prédikációnak a kellős közepén: Tóvá lesz a délibáb. Majd látjuk, mit jelentett ez.
Jó lenne, ha engednénk, hogy egészen a szívünk mélyéig szivárogjon ez az örömhír: Isten szabadító Úr, és úgy közeledik hozzánk is, mint Szabadító. Egyedül Ő tudja, hogy itt közülünk is ki milyen lelki állapotban van most, és miért jutott oda, ahol van. Egyedül Ő tudja, hogy melyikünknek a gondolatait mi kötözi, mi terhel meg. Mi miatt van esetleg csüggedés vagy kétségbeesés a szívünkben. Egyedül Ő tudja, hogy mi miatt juthat el valaki oda, hogy már saját magára is csak legyint és lemond arról, hogy lehessen változás, megoldás, kiút, jövő a számára.
Ha csak körülnézünk is, vagy egyetlen napilapnak egyetlen számát elolvassuk, vagy egyetlen napnak a híreit kiértékeljük, minden okunk megvan arra, hogy kétségbeessünk. Hogy uralkodik egyre jobban ebben a világban szűkebb és tágabb környezetünkben a hazugság, az erőszak, az önzés! Mennyire mindennapivá és természetessé válik a gyilkolásnak felsorolhatatlanul sok fajtája. Akinek még érzékeny a lelke, az okkal kétségbeeshet. Akinek már cserzetté vált a lelke, az legyint az egészre. Ezt is meg lehet szokni. És ebbe a világba hangzik bele az Istentől származó örömhír: ne szokjuk meg, ne mondjuk le arról, hogy másként is folytatódhat. Isten jövőt készített az emberiségnek, a mi népünknek, a benne hívő népnek és személy szerint nekünk is. Kérdés: elhisszük-e neki, az igének, az Ő prófétáinak, apostolainak, hogy jövőt készített, és elindulunk-e azon az úton, amelyiken megérkezhetünk ebbe a célba?
Ha egy kicsit megpróbáljuk beleélni magunkat a fogságban élő nép lelki helyzetébe, akkor még inkább megelevenednek ezek a ké-pek, és még többet mondanak a számunkra.
Azt a népet akkor megterhelte a múltja. Az, hogy valóban vétkeztünk Isten ellen, durván megbántottuk Őt, megérdemeljük, hogy megítélt bennünket. Nagyon megterhelte a jelene. Az, hogy itt vagyunk több ezer kilométerre a szülőföldünktől. Romokban áll a templom. A győzedelmes pogány ellenségünk a földdel tette egyenlővé a hazánkat, az otthonunkat. Itt vagyunk idegenben, s ki tudja, hogy valaki közülünk hazakerülhet-e még. Ezt ugyan megígérte Isten már a fogságba vitel előtt világosan. Jeremiás próféta volt ennek a hirdetője, de sokan nem hittek neki. Voltak, akik hittek és várták az ítélet, a fogság végét, de ők is egyre csüggedtebbekké váltak, ahogy teltek az évtizedek.
A nyomorúság idején az egyik bajunk mindig az, hogy tiltakozunk ellene. Nem látjuk a célját, az értelmét, és megkeseredünk. A másik baj az szokott lenni, hogy lemondunk arról, hogy lehet ez még jobban is, pontosabban, hogy beteljesíti Isten, amit ígért. Az is baj szokott lenni, ha megszokja az ember. Mindenhez hozzá lehet végül is szokni, és a végén fel sem tűnik már, hogy rabságban él, különösen annak, aki abban született. Neki az a normális, mert nem tudja, milyen lehetne, ha szabad lenne.
Mindezektől a lelki nyomorúságoktól meg akarja szabadítani Isten a népét. Azt mondja: a fogságnak célja van, a fogságnak vége lesz, és a fogság után neki a népével nagyon szép terve van. Már most lehet készülniük arra, hogy akkor majd használható eszközök legyenek Isten kezében, és már most megkönnyíti nekik a fogság nyomorúságát, ha tudják, hogy ennek vége lesz, értelme van és utána szép jövő vár rájuk. Erről szól ez a prófétai igehirdetés. Így akarja Isten az Ő népében tartani a lelket, sőt így akar lelket önteni a csüggedt, a kétségbeesett emberekbe. Ézsaiás ilyen egyszerű, de gyönyörű és kifejező természeti képekkel szemlélteti mi lesz akkor, ha ez a nép újra szövetségre lép az ő Istenével.
Most úgy érzik, Isten nélkül élnek. Minden kietlen, puszta, sivár, reménytelen, kétségbeejtő. De nehogy azt higgyék, ez a normális állapotuk. Ha visszajönnek a szövetségbe, akkor kivirágzik a puszta, akkor víz fakad a sivatagban, akkor újra megjelenik az élet. Akkor lesz értelme mindennek. Akkor gyümölcsök teremnek, amivel másokat is gazdagítani tudnak.
Hét ilyen képet sorol el itt a próféta. Mind a hetet nem tudjuk most részletezni. Egyiknél-másiknál egy kicsit megállunk, a többit meg csak megemlítem. Javasolom, hogy szánjunk egy kis időt még a mai nap folyamán arra, hogy elővesszük Ézsaiás könyvének 35. részét, és szép nyugodtan, mondatról mondatra végiggondoljuk, és hadd beszéljen velünk Isten ezen az ősi igehirdetésen keresztül. Hadd bátorítsa szívünket, tisztítsa az életünket.
Az első kép a sivatag képe. Azt mondja a próféta, hogy Isten nélkül olyan az ember élete, meg az Ő népének az élete is olyanná válik, mint a sivatag. Az ember körülnéz, és nem lát életjeleket. Homok, homok, homok. Sivár, kietlen, élettelen. Néha szél kerekedik és viszi a homokot, attól meg védekezni kell, mert az sérti az embert. Ha nem mozdul, akkor olyan, mint a halál, ha megmozdul, akkor bántja azt, aki ott tartózkodik.
Aki sokat beszél emberekkel és beleláthat néha mélyebben egy-egy emberi sorsba, az csak bólogatni tud: bizony, sokszor ilyenné válik az életünk. Nincsenek életjelek, nincs öröm, nincs kedvesség. Nincsenek igazán meghitt, tartalmas, életes, gyümölcsöző kapcsolatok. Elsivárosodik minden.
A múltkor mondotta egy nagyobbacska gyermek, hogy egyre jobban szenvedett a család amiatt, hogy kihalttá, szétesővé vált otthon minden. Ha hazaértek, ki-ki ment a maga kuckójába és tette a maga dolgát. Ha néha együtt étkeztek, akkor sem tudtak beszélgetni az asztalnál, vagy butaságokról beszélgettek, vagy valaki elrontotta a légkört. Nem volt kedve a többinek tovább ott maradni. Egyszer elhatározta a család egyik tagja, hogy tegyünk valamit azért, hogy mégis csak család lennénk, valami közösség lennénk, csináljunk valamit közösen. Akkor megterveztek egy programot, hogy valahova elmennek mindnyájan, és ott mit csinálnak. S akkor kiderült: nem tudnak mit kezdeni egymással. Nincs miről beszélgetni. Ha valaki elkezdett magáról beszélni, kiderült, hogy a többit igazából nem érdekli, s nem látta értelmét folytatni. Ezután rossz légkörben hazamentek.
Sivataggá vált egy család élete, és mindannyiunkat fenyeget ez a veszély ebben az őrült hajszában, amibe belekényszerülünk, meg amibe néha belekényszerítjük magunkat. Elhalnak, kiszáradnak az emberi kapcsolatok, kiszáradnak a párbeszédek, kiszárad az ember szíve. Ha meg megmozdul, akkor olyan indulatok vagy gondolatok mozdulnak meg benne, hogy az csak bántja a többit, mint amikor szél kerekedik a sivatagban. Védekeznünk kell egymás ellen.
Ha ebben a sivatagban megjelenik Isten, ha egy ilyen elsivatagosodott emberéletbe belép a szabadító Jézus, akkor ott mi történik? „Örülni fog a sivatag és a szomjas föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz.” Filmekről, ha máshonnan nem, tudjuk, hogy van ilyen, hogy kivirágzik a sivatag. Ha van ott egy rövid esős időszak, néhány nap vagy egy-két hét alatt a földben rejtőző gyökerek, gumók, hagymák megmozdulnak, és valóban kivirágzik a sivatag.
Itt szándékosan említi Izráel földjének azokat a területeit, amelyek a legtermékenyebbek és legszebbek voltak. „Virágba borul és vigad, része lesz a Libábon pompájában, a Karmel és Sárón díszében. Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát.” Ha Isten belép, kivirágzik a sivatag, ahol addig semmi sem volt, a semmi volt, ott egyszerre gyönyörködtető virágok lesznek, tápláló gyümölcsök teremnek, és mindez dicsőíti Istent. A sivatag hasonlóvá lesz a Libánonhoz, a Karmelhez, a Sárónhoz… a legszebb részekhez.
Egy kétségbeejtő emberi élet hasonlóvá lesz Jézus Krisztushoz. — Ezt mondja a Biblia: ahova Isten szabadítása megérkezik, ott megmozdul az élet. Az élet maga Jézus — Én vagyok a feltámadás és az élet, ezt mondta —, és elkezd kibontakozni, növekedni, és láss csudát: mi lesz az ilyen emberből.
Készülés közben eszembe jutott egy régi emlékem. A legelső szolgálati helyemen volt egy asszony a gyülekezetben, aki ritkán járogatott templomba, de hírhedt volt a községben arról, hogy vele nem szabad barátkozni, mert nem is lehet. Szúrós, sértődékeny és mindenkit megsértő természete volt. Mindig panaszkodott, hogy mennyire magányos és milyen gonoszak az emberek. Elmart maga mellől mindenkit. Csakugyan egyedül élt, sajnálta is magát emiatt kellőképpen, és vádolt mindenkit, aki miatt ez bekövetkezett. Elég sok kellemetlenséget okozott a gyülekezetben is, amikor néha megjelent.
Történt egy alkalommal, hogy úrvacsorára előkészítő bűnbánati hetünk volt. Minden este összejöttünk istentiszteletre és ő mindegyiken részt vett. Utólag mondta el, hogy maga sem értette, miért jött el minden nap, mert hétköznap nem szokott templomba járni. Ez már Istennek a munkája és hívása volt. Ott volt estéről estére, és a hét közepén, az egyik igehirdetés — azt mondta — olyan volt, mint egy tükör. Belenézett és meglátta az arcát, és kétségbeesett. Az utolsó este, mielőtt kiürült a templom, egy picit visszamaradt és a padon ülve elmondott magában — miközben az egyházfi oltogatta a villanyokat — egy rövid imádságot, ami valahogy így hangzott: Istenem, nem tudtam eddig, hogy ennyire utálatos vagyok. Most már elhiszem, hogy meg tudsz engem változtatni. Azt mondja, hogy maga is megdöbbent a következő mondaton: Csinálj velem, amit akarsz, csak ne maradjak ilyen, amilyen vagyok!
Isten meghallgatta ezt az imádságot. Elkezdett benne munkálkodni. Attól kezdve ott volt az asszony minden istentiszteleten, elkezdte olvasni a Bibliát, amit sokszor tanácsolt neki egy barátnője, de ő mindig fö-lényesen mosolygott. Az ige által munkába vette őt Isten, és látványos változás következett be az életében. Ott az úrvacsora után volt egy bűnvallása is, és az Úr Jézust behívta az életébe, és azt mondta: Uram, eddig én voltam az úr, mostantól kezdve te légy az Úr. Mindent úgy akarok tenni, ahogy te akarod.
Munkatársai először azt hitték, hogy ez most egy újabb trükk. Most a kedveskedése, a derűs színjátéka az az újabb jelenet, amit produkál. Amikor hetek, hónapok teltek el, és látták, hogy ez nem múló játék, hanem csakugyan megváltozott, a gyülekezetben is elkezdett szolgálni, egyszerre megváltozott róla a vélemény. Kiderült, hogy különös adottsága van ahhoz, hogy gyászolókat vigasztaljon. Különösen olyan gyászolókat, akik egyedül maradtak. Különös kedvességgel, erővel, hitelességgel tudott Jézusra mutatni, és igéket mondani. Egy szúrós, bántó ember, aki mindenkinek csak terhére volt, áldássá lett a munkahelyen, s a gyülekezetben. Közvetlen családja nem volt, de a végén szinte rokonainak tekintette az egész községet, és sokat szolgált másoknak.
Ez látványos változás volt, nyilván azért is emlékszem rá évtizedek múltán is. De ehhez hasonlót sokszor láthatunk emberek életében. Átéltünk-e mi is ehhez hasonlót? Amikor valamilyen tekintetben már nekünk is terhünkre volt, hogy sivatagossá vált az életünk. Nem tudunk igazán adni, és azt adni másoknak, amire szükségük lenne, és amit tőlünk kellene megkapniuk házastársnak, gyerekeknek, a család öregjeinek, szomszédoknak. Egy kicsit már magunknak is terhünkre voltunk ezzel. Egyszer csak belép az életünkbe a szabadító Jézus, és kivirágzik a sivatag. És a Sárón, a Libánon, a Karmel gyönyörűsége jelenik meg benne, vagyis Jézus Krisztusnak a szépsége jelenik meg egy ilyen magunkfajta, gyarló ember életében. Ez lehetséges. Ez a megváltás, ez a megszentelődés, ez a szabadítás.
Erre hívogat Isten minket mindig, amikor az Ő igéjét halljuk. Ez kezdődhet el, és ez folytatódhat egészen halálunk pillanatáig, mert Jézus Krisztus szabadítóként jött el. Az Ő puszta neve is erre utal. A Jézus név azt jelenti: szabadító. És Ő nekünk személy szerint is szabadítónkká lett és szabadítóként akar belépni az életünkbe.
A második kép, amit a próféta használ, egy embernek a képe. Olyan személetesen írja le, hogy alig áll a lábán, roskadoznak a térdei. Körülnéz, hogy mibe lehetne megkapaszkodni, de a kapaszkodáshoz sincs erő a kezében. Azt mondja: lógnak a karjai erőtlenül, közben remeg a szíve. Semmire nem használható ember. Segíteni kellene rajta. Szégyelli ő maga is, hogy ilyen, de mit csináljon?! Ha odébb kell lépni, csak vonszolja magát. Nincs erő benne. Nincs erő a kezében, nem tud kezet fogni. Nem tud segíteni, nem tud létrehozni valamit, termelni, alkotni. Még összetenni sem tudja a kezét, olyan erőtlen.
És mi történik vele, ha a szabadító Istennel találkozik? Azt mondja: megerősödnek a térdei, erő támad a karjában, megszűnik a félelem a szívében, és nem remeg többé, mert megérkezett az ő Istene, aki megszabadítja.
Most már nem részletezem annyira, mint az előbbi képet. Ki-ki részletezze magának, aki már átélt ilyet, hogy semmihez sincs erőm, meg talán már kedvem sincs. Magam is lemondtam arról, hogy ez másként lehet. Megpróbáltam összeszedni magam többször, de nem ment. Valami külső segítség kellene, de nincs! Akik körülöttem vannak, azok is hozzám hasonlóak, meg bőven elég a maguk terhe, nemhogy velem foglalkozzanak! Meg mit foglalkozhatnának: bíztatnak, bátorítanak? Attól erősebb leszek? De íme, jön a ti Istenek és megszabadít titeket!
Mond valamit Isten, és abban több erő van, mint az emberi szóban. Tesz valamit Isten, sőt tett valamit értünk, s ha én azt komolyan veszem, és hiszek, megerősödöm. Először belsőleg, aztán ez kihat még a fizikumra is, meg az életkedvre is. Megerősíti az embert.
A harmadik kép, amit használ a próféta, az érzékszerveinkre vonatkozik, amik Isten nélkül nem működnek. Nem rendeltetésszerűen működnek. Azt mondja: van szemük, de nem látnak. Vannak füleik, de nem hallanak. Van nyelvük, de vagy nem szólal meg, amikor kellene, vagy akkor is fecseg, amikor nem kellene. Nem arra használjuk a tagjainkat, amire kaptuk. Van lábunk, de nem tudunk vele menni, vagy nem oda és akkor megyünk, ahova kellene. Isten nélkül ilyenek vagyunk.
Amikor Isten mint szabadító belép egy ember életébe, egyszerre kinyílik a szeme. Felragyog előtte mindenekelőtt Isten dicsősége. A szabadító Jézus. Aztán kezdi meglátni magát olyannak, amilyen. Meglátja, hogy milyenné válhat, kivé fogja őt formálni ez a szabadító Krisztus. Meglátja, hogy körülötte mások is vannak, és azoknak is van terhük, bajuk, gondjuk. Nagyobb, mint neki. Nosza, segítsünk! Mozdul a keze is. Odaviszi a lába, ahova kell. Meg tud szólalni akkor, mikor arra szükség van, és helyén mondott igét mond. Ő maga csodálkozik rajta a legjobban. Máig emlékszem arra, amikor először kezdte használni Isten a nyelvemet. Olyanokat mondtam huszonéves létemre, hogy magam is csodálkoztam. Honnan veszem ez? De ez igaz, — akkor már tudtam, hogy ez megfelel az igének. Isten így tudja használni a nyelvemet? Ad gondolatokat, s másokat vigasztal Ő maga általam?
Egyszerre Ő kezd használni bennünket és meggyógyulnak a tagjaink. Bízzunk abban, hogy ez lehetséges, és engedjük, hogy Ő így gyógyítson minket.
S itt következik negyedik képként az, amit a vízről mond a próféta. Víz fakad a pusztában, patakok erednek a sivatagban, tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjas földön.
Miért volt ez fontos, és miért mondja el ennyiszer? Ötször említi ezt itt két mondaton belül. Azért, mert elhangzott az ígéret, hogy Isten haza fog vinni titeket a fogságból. Ez jó hír, de a józanabbaknak azonnal az jutott eszükbe, hogyan jutunk haza? Majdnem kétezer kilométer, azt gyalog kell megtenni. Egy sivatagon keresztül is. Mehetünk, mehetünk, de mi lesz útközben? Nem tudunk annyi vizet vinni magunkkal, hogy az elég legyen hazáig. Nem fogunk szomjan halni? Kiszabadít Isten, s aztán magunkra hagy?
Olyan kedves ez Istentől, hogy ismeri aggodalmainkat, és mindenre gondol. Szinte az van ebben a prófétai mondatban: mit képzeltek? Isten elvégzi a szabadításotokat, és utána magatokra hagy? Megadja a lehetőséget, hogy haza mehettek, és engedi, hogy útközben elhulljatok? Milyen ostoba gondolat ez? Gondoljátok, ilyen az Isten? Ennyire nem ismeritek? Csak félmegoldást ad? Hogy mégis elfeledkezik rólatok? Bizonyos helyzetekben tehetetlenné válik? Me lyik feltételezés él bennetek? Vagy semmi sem él, csak abból indultok ki: Isten is olyan, mint mi? Nem olyan! Ő egészen más, mert Ő Isten! És Ő megadja a szabadulás lehetőségét, és hazáig fog kísérni benneteket. És mindent megad menet közben is, amire szükségetek lesz. Ha kell, ott a sivatag kellős közepén fakaszt nektek vizet.
Volt már erre példa a pusztai vándorlás során. Ő ma is ugyanaz, mint eddig volt. Elfelejtettétek? Fel kellene eleveníteni, hogy milyen tapasztalatokat szereztetek eddig Istenről. Meg kellene tanulni, hogy mit mond Ő magáról. Hogyan viszonyul Ő a népéhez. Sasszárnyon hordoz és vezérel, bajunkban véd. Így bízzátok rá magatokat!
Erre valók ezek a prófétai képek, és jó lenne, ha azt a sokféle aggodalmat, ami a szívünkben is meg-megmozdul, engednénk, hogy eloszlassa Isten igéje. Ha egyszer Ő küld valahova, akkor nem kell attól tartani, hogy magunkra hagy menet közben. Vagy azzal gyanúsítani Őt, hogy hátha nincs is olyan cél, amit megjelölt. Ő igazmondó Isten! Ő szeret minket és neki minden lehetséges, ha kell, a pusztában fakaszt patakot. Elmondja Ézsaiás négyszer, és utána még egyszer összefoglalja, ötször is hadd hallják, milyen nagy a mi Istenünk.
Erre is nagy szükségünk van, hogy oszlassa Isten igéje az aggodalmainkat.
A többi képet már csak megemlítem. Azt mondja: lesz út is hazafelé, amin járhattok. Aki járt már mély homokban, az tudja, milyen nehéz ott menni. Aki a Kiskunságban nőtt fel, annak néha ezt ki kellett próbálnia. Nagyon fárasztó. Hosszú ideig menni lehetetlen. Körülbelül olyan nehéz, mint nagy hóban járni. Ez is átfuthatott rajtuk: jaj, de hogy érkezünk haza. Jaj, de mi lesz útközben? Ő készít nektek utat.
És ha a puszta vadjai reánk támadnak? Nem támadnak — ez a következő —, nem lesz ott oroszlán. Ahova az Úr küld titeket, ott Ő meg is véd. Ebben bizonyosak lehettek. Nem kell sem valós, sem elképzelt veszedelmektől aggódni, biztonságban van az, aki az Ő útjain jár, csak arról ne lépjetek le. Még az ordító oroszlántól, az ördögtől is Ő véd meg.
Az utolsó, amit említ: olyan örömöt ad Isten az Ő népének, amelyik soha el nem múlik. Amelyik megmarad minden körülmények között, még a próbák között, a nyomorúság idején is, és ami kiteljesedik majd a halálunk után.
Mostanában többször idéztük a Korinthusi levélből ezt a mondatot, Pál apostol írta nagy nyomorúságok közül: „Tele vagyok vigasztalódással. Minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4)
Isten nélkül pusztaság, elsivárosodás, csüggedés, kétségbeesés, erőtlenség, örömtelenség. Istennel szövetségben — ha valaki visszatér a szövetségbe vagy belép az Ő szö-vetségébe — kivirágzik a sivatag, víz fakad a pusztaságban, megerősödnek az erőtlen tagok, megtelik a szívünk örömmel. Tökéletes biztonságban járhatunk, nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek, és tudhatjuk, hogy van jövőnk még a halálunk utánra is, amit az jellemez, hogy örök öröm tölti be a szívünket, mert akkor Isten eltöröl a szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé fájdalom, betegség, csüggedés, kétségbeesés, hanem az Isten békessége tölt be teljesen.