Cseri Kálmán

A hét elején bibliaiskolánkban következett Hóseás könyve. Ott elsősorban a tartalmával meg hátterével foglalkoztunk. De ahogy újra és újra elolvastam ezt a rövid prófétai könyvet, egyre hátborzongatóbb volt ennek az aktualitása. Mennyire ugyanazok a bűnök ismétlődnek ma is, amiket Hóseás néven nevezett. Mennyire ugyanazok a problémák nehezítik népünk életét, mint akkor. Mennyire ugyanaz a hűséges és irgalmas Isten, aki akkor kínálta az Ő kegyelmét, és kínálja ma is nekünk.
A körülményekről egészen röviden csak annyit, hogy Hóseás harminc éven át prófétált Izráelben. Pontosan tudjuk, mert meghatározza az idejét: 751-től 721-ig Krisztus előtt. 721-ben pusztult el az északi országrész. Asszíria akkor vitte fogságba a népet, és soha többé nem is jöttek vissza. Ezt lehetett volna elkerülni, ha a nép komolyan veszi, amit Hóseáson keresztül Isten üzent. A nép azonban nem vette komolyan, és éppen ez volt az alapbűn, amiről Hóseás prófétált: a szövetségszegés.
Isten az Ő népével kötött szövetségét itt egy házassághoz hasonlítja, amelyben Ő a hűséges férj, Izráel népe pedig a hűtlen asszony, aki paráználkodik kővel és fával, ami azt jelenti, hogy kőből és fából faragott bálványszobrokat imád az élő Isten mellett. Istent is meg a bálványokat is.
Nos ebből a lelki paráznaságból hívja megtérésre Isten a népet, de olvassuk ezt a szomorú mondatot: nem akartak megtérni. Ennek ellenére a könyv utolsó fejezete, a 14., a kegyelem ígéretéről szól.
Ezzel a sötét mondattal kezdődik a könyv: „… rútul paráználkodik ez az ország, hátat fordít az Úrnak.”
Ebben a könyvben a paráznaság kifejezés párhuzamosan két jelentésben halad. Egyrészt jelenti a szó szoros értelmében azt, amikor házastársak hűtlenné válnak egymáshoz, másrészt jelenti a lelki paráznaságot, amikor Isten népe az ő hűséges Istene mellett bálványokat is imád. Van úgy, hogy egy mondaton belül említi a kettőt, mert ez általában együtt is megy. Ahol a nép hűtlen lesz Istenhez, ott elharapózik a testi paráznaság is.
Így olvassuk a 4. részben: „Hegytetőkön áldoznak, dombokon tömjéneznek, cserfa, nyárfa és tölgyfa alatt, mert kellemes az árnyékuk. Ezért paráznák leányaitok, és házasságtörők menyeitek (…) mert a férfiak is félremennek a paráznákkal, és együtt áldoznak a kéjnőkkel. Az ilyen értelmetlen népnek el kell pusztulnia.”
Nem kell hosszasan bizonygatni, hogy mind a kétféle paráznaság virágzik napjainkban a mi országunkban is. Már nem is számít bűnnek, ha valaki megcsalja házastársát. Egyáltalán nem számít bűnnek, hogy ha a házasságkötés előtt már tönkreteszik fiatal lányuk a méhüket vagy az egész szervezetüket abortusszal, fogamzásgátlókkal. Egyáltalán nem számít bűnnek az, amit Isten igéje annak ítél.
Egészen természetes lett országunkban a többnejűség. Nem mindig egyidejűleg. A törvény még tiltja, de egymás után több felesége van sok embernek.
Ugyanígy virágzik sajnos országunkban a lelki paráznaság, amikor emberek nem tagadják meg Istent, de mellette vagy a kornak a bálványait tisztelik, például a mammon bálványt, vagy az érzékiséget, vagy pedig belemerülnek különböző babonaságokba, és együtt próbálják gyakorolni mind a kettőt, úgy, ahogy ezt 2700 évvel ezelőtt is Hóse-ás idejében tették.
Márpedig Isten mindig azt mondta, hogy a vele való szövetség az totális és kizárólagos. Totális, mert az élet minden területére kiterjed. Ha nem terjed ki, akkor nem igazi szövetség. Kizárólagos, mert kizár minden harmadik személyt. Ugyanezt mondja Isten a házasságról is. Az totális, ott két embernek teljesen fednie kell egymást, és az élet minden területét meg kell határoznia, hogy ők összetartoznak. Kizárólagos, mert csak azzal a másikkal tartozik úgy össze, amíg mind a ketten élnek. Ettől messze van a mai közgondolkodás, ezért lehet ezt a szomorú diagnózist ma is elmondani: „… rútul paráználkodik ez az ország, hátat fordít az Úrnak.”
Abban az időben úgy kezdődött Izráel lelki paráznasága, hogy nem akarta az elszakadt király, hogy a jeruzsálemi templomba járjanak az emberek, ezért épített két szentélyt fent északon: Bételben és Dánban. Abban felállítottak két borjúformát és azokat istenként imádták. Csakugyan azt kell mondani: az ember esze megáll. Ráadásul ilyen őrültségeket mondtak: ezek hoztak ki téged, Izráel, Egyiptomból. Ehhez meg kell zavarodni, hogy valaki ilyet mondjon. Nem beszélve arról, hogy egyszer már nagy baj volt az aranyborjú miatt. Ez most ismétlődött, hogy kényelmes legyen, az ország két fókuszában, ne kelljen messzire gyalogolni templomba. Nem tagadták meg ők Jahvét, az egy igaz Istent, de ezeket a borjúkat tisztelték és imádták ebben a két szentélyben.
Ilyeneket olvasunk, amikor panaszolja ezt a próféta: „Most is tovább vétkeznek. Istenszobrot csináltak maguknak, ezüst bálvá-nyokat a maguk esze szerint. Mesterember készítménye ez mind. Azt mondják: ezeknek áldozzatok. Emberek borjúkat csókolgatnak.”
Szinte azt mondja Hóseás: megbolondultak ezek? Emberek borjúkat csókolgatnak, amiket az általuk megfizetett ötvös készített, és erre azt mondják: ez az Isten. Miközben ők nem istentagadók, ők az Isten népe. Ők Jahvét is tisztelik. Erre mondja az Úr: ez a tisztelet neki nem kell. Ez azt jelenti, hogy elszakadtak tőle.
Kezdődött tehát a borjúkkal, folytatódott azzal, hogy a korszellemnek engedve a környék legnépszerűbb bálványát, a Baált kezdték tisztelni. Erről is olvasunk itt megdöbbentő megállapításokat. És folytatódott azzal, hogy megvonva a bizalmukat Istentől, a környező nagyhatalmaktól kezdték várni boldogulásukat és fellendülésüket. Hol egy nagy keleti blokkhoz csatlakoztak, annak udvaroltak, és Asszíriától vártak segítséget, hol meg a nyugati blokkhoz csatlakoztak, és onnan vártak segítséget. Pontosan úgy, mint ahogy mi tesszük az utóbbi évtizedekben. Istenre senki sem gondol.
Ki bízik abban, hogy Ő a történelem Ura, hogy a mi nyomorult kis népünknek Ő készít jövőt. Hogy ha abbahagynánk a testi és lelki paráználkodást és megtérnénk az Úrhoz, majd Ő megmutatná, hogy véd minket, hogy áld, meg hogy vezet, hogy segít… Kit érdekel ez? Hol a keleti blokknak nyalunk, hol a nyugatinak, és ettől érezzük magunkat biztonságban. Valóban nincs új a nap alatt. Isten ezt súlyos szövetségszegésnek, paráználkodásnak nevezi.
Ilyeneket olvasunk itt erről (11. rész): „Vissza fog térni Egyiptomba, vagy Asszíria lesz a királya, mert nem akarnak megtérni hozzám.” Tehát vagy Egyiptom fogja magához csatolni mint vazallust, vagy az asszír király fogja elvinni mindenüket, és annak lesznek kiszolgáltatva.
Vagy a következő fejezetben: „Efraim (Izráel másik neve) szelet hajszol, a keleti szelet űzi egész nap, hazugságot és erőszakot szaporít: szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat visznek Egyiptomba.” Vagyis ajándékokkal akarják megnyerni a nagyhatalomnak a támogatását, jóindulatát.
A végén pedig már oda silányul ez a hitetlenség, hogy saját magában kezd bízni. Kezdődött a borjúkkal, aztán jön a Baál, a kornak a legnépszerűbb bálványa, amit szintén kézzel csinálnak, de Istennek gondolják. Aztán jönnek a nagyhatalmak, végül pedig odajutnak, hogy magadban bízzál, nem kell neked senkihez sem csatlakoznod. A saját erődben bízz. Így olvassuk a 10. részben: „Bizony, a magad tetteiben és sok harcosodban bíztál.” A katonai erő, az segít meg bennünket.
Egyre távolabb Istentől, egyre nevetségesebb dolgokban bízik, és a vallásos bizalmát is ezekbe a dolgokba helyezi, megvonva azt Istentől. Pedig Isten folyamatosan küldött prófétákat, akik figyelmeztették ennek a veszélyeire Izráelt, és hívogatták őt vissza Istenhez. De mit mondtak a prófétáknak? Ezt: Ti eszelősek vagytok, bolondok vagytok, és bolondok lennénk, ha rátok hallgatnánk.
Így olvassuk a 9. részben: „Majd megtudja Izráel az ítéletkor, hogy bolond-e a próféta, eszelős-e a lélek embere.” Ez ugyanígy van ma is. Aki Isten igéjét ma is komolyan akarja venni, aki komolyan veszi, hogy Ő az Úr és neki akar engedelmeskedni, az bigott, fundamentalista, maradi vagy játékrontó. Mert például leleplez gazemberségeket, vagy szól a barátjának — mint Keresztelő János Heródesnek —, hogy nem helyes néked például a sógornőddel együtt élned. Vagy a szomszédasszonnyal. Játékrontó, ünneprontó. Majd kiderül, hogy ki az eszelős és a bolond.
Pillanatnyilag viszont azt mondja Isten: „Senki nincs, aki reám hallgatna, és hozzám kiáltana.” Ez a hitbeli hanyatlás Hóseás idejében. És a hitbeli hanyatlást mindig erkölcsi hanyatlás követi. Az Istentől való eltávolodást követik a közönséges erkölcsi bűnök, amelyek átszövik és megfertőzik az egész társadalmat, és akár végzetes pusztulásba sodorhatnak egy nemzetet, sőt egy birodalmat. Erre is volt számos példa a történelem során.
Itt bőven olvasunk ehhez adalékokat. Tessék elolvasni ezt a néhány oldalas kis könyvet a Bibliából, és majd látni fogják. Itt csak néhány utalást mondok.
„Belemerültek a hűtlenek az erkölcstelenségbe, és nem tudják, hogy mindnyájukat megfenyítem majd — ezt mondja az Úr.”
Belemerülnek, és akkor sorolja, hogy korruptak a vezetők, meg lehet vesztegetni bárkit. Harácsolnak azok, akiket azért tettek a nép élére, hogy a nép javán munkálkodjanak. Magukat szedik meg és nem a nép érdeke van a szemük előtt. Tönkremennek a házasságok, szétesnek a családok. Figyeljük meg, hogy szó szerint ma is mennyire érvényesek az ilyesmik: „Esküdöznek és hazudoznak — lásd választási beszédek —, ölnek, lopnak, paráználkodnak, betörnek, vérontás vérontást ér! Az égi madarak is elpusztulnak, még a tenger halai is halomra pusztulnak.”
Nem? Olasz kamionban viszik ki százezrével az értékes madarak tetemeit Magyarországról. Iszonyatos károkat okoznak a kettétört tankerek a tengerekben, a tenger halai halomra pusztulnak, az égi madarak is, és mind-mind a magunk harácsoló, önző, értelmetlen, a jövőre nem gondoló, végzetesen felelőtlen bűnössége okozza ezt. Ugyan-úgy ma is, mint akkor.
És ezután mondja itt Isten: „Elpusztul az én népem, mert nem ismeri Istent. Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal.” Ez utóbbi mondat pedig a széplelkeket felháborítja. Mikor Amerikában az iskolás gyerekek egymást agyonlövöldözték, akkor jöttek némelyek: hol volt Isten? Nagyon elgondolkoztató Billy Graham Anna nevű lányának a válasza erre: Istent kitiltottátok az iskolából. Hol volt? Nincs az iskolában. Ti akartátok, hogy ne legyen ott. Tilos feltenni még egy keresztet is a keresztyén iskolákban. Tilos Istenről beszélni. Nem a Szentírás szerint tanítjuk a különböző ismereteket, hanem olykor azok ellenkezőjét. Hogyhogy hol volt Isten? Nincs ott, mert kitiltottátok. Ez nagyon találó és találóan szomorú válasz erre.
Azt mondja: „Paráznaság és bor veszi el a népek eszét.” Nem? Paráznaság — erről már volt szó. Minden tizedik magyar állampolgár alkoholista. Nemcsak iddogál, hanem alkohol beteg — ahogy mondják. Egymillió ember Magyarországon! És nem a nyolcvan évesek és a csecsemők, hanem a derékhad, akik alkothatnának, dolgozhatnának. Akik nem alkoholisták, azoknak a munkája gyü-mölcsének egy része ott pocsékolódik el, hogy valahogy próbáljunk segíteni rajtuk. Belerángatjuk egymást ebbe a bűnbe, és napirendre térünk felette, vagy hagyjuk szenvedni ezeket a szegény szenvedély-betegeket, mert nem győzünk már segíteni rajtuk. Paráznaság és bor, ahogy akkor, úgy ma is.
Az olvassuk: „Álnokul élnek, tolvaj tör be a házba, rablóbanda fosztogat az utcán.” Naponta, sorolhatnánk a példákat, de most ezzel nem töltjük az időt.
Ide jut, ebbe az erkölcsi züllöttségbe az, aki eltávolodik Istentől, és nem törődik vele. „Hamis mérleg van a kezükben, szeretnek harácsolni, és közben ezt mondják: milyen gazdag lettem, nagy vagyonra tettem szert és nem találhat bennem senki sem bűnt.” Nem akarom aktualizálni.
Kezdődik a hitbeli romlással, folytatódik az erkölcsi fertővel, és folytatódik, mert kihat a politikai életre is. Abban az időben Izráel azt a hintapolitikát folytatta, hogy hol Asszíriához, hol Egyiptomhoz dörgölődött és onnan várt segítséget. Lényegében végül is mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy a végén Asszíria felfalta, de előbb Egyiptom már legyengítette. Mindezt úgy, mintha Isten nem lenne. Mintha nem mutatta volna évszázadokon át Isten nekik, hogy kicsoda Ő, hogyan alakul egy nép sorsa, ha Őreá hallgatnak, ha komolyan veszik azt, amit Ő mond. És itt vannak az ilyen ismétlődő, szomorú megállapítások: „Egyikük sem kiáltott hozzám” vagy a másik helyen: „Bizony, nem keresik az Urat.” Nem akarnak megtérni.
Ez tehát az anamnézis, a kórelőzmények, a bajok oka. A diagnózis az, amit olvastunk, hogy „rútul paráználkodik ez az ország…” a szó mindkét értelmében, hátat fordított Istennek. Van-e terápia? Van-e ebből gyógyulás, és ha igen, mi?
Ezzel fejeződik be ez a könyv. Hadd olvassam fel ezt a hosszabb szakaszt az utolsó fejezetből.
„Ezt mondja az Úr: Térj vissza, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva.
Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libá-non. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a sző-lő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet.” (14,2-9)
Szinte lépésről lépésre elmondja itt Isten, mi a szabadulás útja. Van szabadulás, ő ezek után is visszavárja az Ő hűtlen népét, mint ahogy Hóseásnak is minden parázna útja után vissza kellett fogadnia a feleségét, hogy a magánéletével is szemléltesse a nép előtt, hogy ehhez hasonló a mindenható Isten, és itt szépen elmondja, melyek ezeknek a lépései.
Hadd vegyem én is sorba.
Az első lépés: „Lásd meg, hogy bűnöd miatt buktál el!” Nem mások vittek rossz utakra engem, nem a körülmények szerencsétlen alakulása. Én a saját bűnöm miatt buktam el. Itt van az előző fejezetben: „Az vitt romlásba téged, Izráel, hogy ellenem, segítőd ellen lázadtál.” Ezt kell felismerni és beismerni.
A második lépés: Hallja meg ez a nép, hogy hívja őt hűséges Istene. „Térj vissza, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz.” Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza. Jöjj a messze tájról, ahova sodródtál. Óh jöjj haza!
Egyszer valaki azt mondta, hogy azt az evangéliumot, amiről a Biblia szól, ebbe a rövid mondatba össze tudná foglalni: Isten ezt mondja: szeretlek, gyere haza. És valóban erről szól az evangélium.
A harmadik lépés: az az Izráel, amelyikről azt olvastuk, hogy hátat fordít az Úrnak, most végre szembe fordul vele és megszólal, mert így olvastuk a következőt: „Mondjad ezt: bocsáss meg minden bűnt, és fogadd el szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked.”
Ez a bűnvallás és az Isten dicsőítése. Ajkunk gyümölcse az Ő dicsőítése. A kettő együtt. Ki is mondom a bűnömet. Már látom, hogy amiatt buktam el. De nincs vége, meg kell fogalmazni és kimondani az Úrnak. „Mert egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami utálatos a te szemeidben…” Utána mindjárt dicsőíteni Őt. Mint a tékozló fiú. Hazamegy, és azt mondja: „vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivassam, de ha lehet, szeretnék itthon maradni, és legalább béresként neked dolgozni, és neked engedelmeskedni.” Ott van a bűnvallás, és ott van az Atya dicsőítése, hogy egyedül itt jó nekem, és én kész vagyok engedelmeskedni neked. Ezzel dicsőíti. Ez a harmadik lépés. És milyen nagy út ez onnan, hogy hátat fordít, odáig, hogy odafordul, sőt leborul az Úr előtt és így szól hozzá.
A negyedik lépés: „Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak ná-lad talál irgalmat az árva.”
Vagyis nemcsak megvallom a bűnömet, hanem el is hagyom. A bálványokat összetörjük, ahogy ez volt is sokszor a lelki meg-újulás alkalmával, és nem nevezzük többé kezeink csinálmányát Istenünknek. Egyedül téged nevezünk Istennek, hiszen egyedül nálad talál irgalmat az árva.
Így valósul meg az, amit a Példabeszé-dek könyvében olvasunk: „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége. Aki azonban megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” Itt már nem takargatja. Megvallotta, és a kö-vetkező lépésben kész azt el is hagyni.
Ezt követi az, hogy megszólal Isten, és azt mondja: „Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk a haragom.” Az az érthetetlen isteni szeretet ez, amely egyoldalúan is körülveszi az Ő népét, amelyikről a 3. Részben így olvassuk: „Ezt mondta nékem az Úr: Szeresd csak tovább azt az asszonyt, aki más szeretője és házasságtörő, ahogyan az Úr szereti Izráel fiait, bár más istenekhez fordulnak, és szeretik a bálványokat.” Szeresd továbbra is… egyoldalúan is. Ez az Isten hűsége. Így fordul itt népéhez és fogadja vissza.
És itt jön a befejező szakasz, ahol gyönyörű képekkel szemlélteti, hogyan fog áldást adni Isten a visszatérő népnek.
Aki ismeri azt a száraz éghajlatot, ahol hat-hét hónapig egy csepp csapadék sincs, és harmat sincs, hanem minden kiég, az tudja, mit jelent ez az ígéret: „harmat leszek Izráelnek…” Minden reggel egy kicsi eső, és magához tér a nappali hőség után a növényzet. Harmat leszek, virágzik majd, gyö-keret ereszt, mint a Libánon fái. Azok hatalmas fák voltak, ami mélyen gyökerezik és kibírja majd az aszályos időszakokat is. Nö-vekedni fog és sok gyümölcsöt terem. Mindezt Istentől kapja a nép: „tőlem kapod gyü-mölcsödet…”
Rútul paráználkodik az ország, mert há-tat fordított az Úrnak, itt pedig visszatalál Istenéhez, leborul előtte, rendezi vele a kapcsolatát, és újra kiárad rá Isten gazdag áldása.
Ezért jött Jézus Krisztus. Jézus küldetéséről ezt olvassuk Péter levelében: „Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket…” Azért szorulunk erre, mert messze sodródtunk tőle, de azért jött utánunk, hogy minket Istenhez visszavezethessen. És hogy visszavezethessen, ezért kellett meghalnia a kereszten. Mert amikor Ő kilehelte lelkét, akkor hasadt végig a szentek szentje előtt az a vastag kárpitfüggöny. Megnyílt az út a bűnös számára a szent Istenhez Jézus Krisztuson keresztül.
Most kezdődik a böjti időszak. Jó lenne, ha tudatosan gyakorolnánk a böjttel mindig együtt járó őszinte, konkrét önvizsgálatot és bűnbánatot. Jó lenne, ha az Isten hívő népe az egész nép nevében tudna kiáltani Istenhez, ahogy azt Nehémiás meg Mózes is tette, és sokan mások. Olyanok is, akik talán nem voltak részesek egy-egy bűnben, mégis megvallották azt Istennek és kérték rá az Ő bocsánatát. Nehogy az legyen velünk is, hogy senki sem kiált az Úrhoz és senki sem keresi Őt. Legalább néhányan legyenek, akik szenvednek e miatt a paráznaság miatt, ami itt van, és akik tudják, hogy kitől jön a szabadítás, és kiáltunk is hozzá.
Ő megtisztítja a mi életünket is, megtanít a népünkért való felelősséggel ott állni előtte. Megtanít minket szeretni, ezt a bűneibe merült népet és ennek a korrupt vezetőit is, és Ő válaszolni fog ezekre az imádságokra.
Olyan különös egybeesés, hogy ebben a kis könyvben, amit ajánlok figyelmükbe, a mai napra ez az ige van. Elolvastam reggel és megdöbbentem, hogy kétszeresen is ezt üzeni ma nekünk Isten? Imádság előtt hadd olvassam fel. Spurgeonnak egy áhítatos könyve ez. Lehet kapni itt az iratterjesztésben. Minden napra egy rövid igéről rövid magyarázat.
„Csak nálad talál irgalmat az árva.” Ez az alapigéje. „Ez elegendő indok arra, hogy ne bízzunk semmi másban, csak az Úrban. Ha egy gyermek elveszíti természettől való gondviselőjét, hozzálép Istenünk és Ő lesz a gyámolítója. Ugyanígy a felnőtt ember is. Ha már mindenkit elveszített, akire támaszkodhatott, az élő Isten kezébe teheti az életét, akiben mindent megtalál, amire csak szüksége van. Az árvák Istenre vannak utalva, mint atyjukra, és Ő gondoskodik róluk. E sorok írója tudja, mit jelent egyedül csak Isten erős karjára utalva lenni, és készséggel tanúskodik arról, hogy nincs más bizalom, amelyet tények hitelesebben igazolnának, vagy amely jutalmát bizonyosabban elnyerné, mint a láthatatlan, de mindörökké élő Istenbe vetett bizalom. Vannak gyermekek, akiknek van ugyan édesapjuk, mégsem sokkal jobb a helyzetük, mint az árváknak. Ezért ők is gazdagok Isten oltalmában. Jobb, ha nincs más barátunk, csak Isten, mintha temérdek földi pártfogónk volna, de nem lenne Istenünk. Fájdalmas dolog elveszteni egy hozzánk közelálló embert, de amíg az Úr marad számunkra az irgalom forrása, addig nem vagyunk igazán árvák. Legyen a mai ige vigasztalója minden apátlan árvának, de rajtuk kívül mindazoknak is, akiknek nincs földi támaszuk. Csak nálad talál irgalmat az árva. Óh, Uram, hadd találjam meg nálad ezt az irgalmat. Minél gyámoltalanabb és nyomorultabb vagyok, annál inkább szeretnék benned, szerető szívedben bízni.”

Múlt vasárnap az a jó hír csendült ki az igéből, hogy Isten azt akarja, hogy minden házasság tartalmas, harmonikus, boldog legyen. Nincs olyan jó házasság, ami ne lehetne még jobb, és nincs olyan elrontott kapcsolat, amit Jézus Krisztus ne tudna egé-szen újjáteremteni. Erről nem szabad lemondanunk. Ebben makacsul bizakodnunk kell, mert Isten igéjében van erre ígéret. Ő a langyos, megszürkült, unottá vált, kiüresedett házasságokat is újra fel tudja melegíteni, áttüzesíteni, és tartalommal megtölteni. Sok szép példát lehet erre látni.
Négy kérés hangzott el múlt vasárnap: az első azokhoz, akik nem házasságban élnek, hogy ők is figyeljenek ezekre az igékre, mert sokat segíthetnek, vagy sokat árthatnak a házasságoknak. Azután elhangzott, hogy akarj változni. Utána, hogy segítsd a párodat, hogy megváltozzék. Végül a legfontosabb: hívjátok be Jézust a házasságotokba, mert Ő ma is ki tud elégíteni minden szükséget, mint annak idején az ötezernek az éhségét, és ma is le tud csendesíteni minden vihart. Ahol Ő megjelenik, ott eláll a szél és lesz nagy csendesség.
Erről volt szó a múltkor, ma pedig a há-zasság alapjait vizsgáljuk meg. Mit tanít a Szentírás mindjárt az elején arról, hogy mi Isten gondolata a házassággal?
Ma világszerte hálát adnak a keresztyé-nek a Szentírásért, bibliavasárnap van. Fontos, hogy azt nézzük meg ebben a sorozatban, hogy a Biblia hogyan alapozza meg egy férfinek és egy nőnek egész életre szóló kapcsolatát, mi volt Isten gondolata?
Ha egy házasság is ahhoz hasonlóan épül, ahogy egy ház, akkor az alapokkal kell kezdeni, és akkor ugyanolyan fontos az alapozás. Egyebek közt azért is van olyan sok rossz házasság, mert az alapozást sokan kihagyják. Az nem látványos, nem tetszetős, ott a mélyben kell ásni, oda sok követ meg betont kell beépíteni. Dolgozunk már hetek óta és még semmi nem látszik.
Ezt megspórolják sokan, és ennek megvan a következménye. Mintha a fűre kezdené el rakni valaki a falakat, s azután az történik, amit Jézus a Hegyi beszédben mond: Fújnak a szelek, jön az árvíz, beleütköznek a házba és nagy lesz annak a romlása. Amelyik pedig biztos alapokra épült, viharálló és teherbíró. Lehetséges viharálló és teherbíró házasságokat felépíteni, azokat folyamatosan karbantartani, de megvannak ennek a feltételei.
Ma két bibliai gondolatot szeretnék kiemelni a felolvasott igéből.
1. Isten mit cselekszik, mit cselekedett a házasságunkért?
Így olvastuk a 18. versben: „Ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”
Ez azért meglepő, mert néhány mondattal előbb azt olvassuk, hogy Isten megállapítja: minden igen jó. Ez után következik, hogy egy valami mégsem jó. És ezt, ami nem jó, ezt Ő kijavítja. Nem azt mondja az embernek: indulj el, szerezz magadnak segítőtársat, hozzád illőt. Ma sem ezt mondja, hiszen több, mint hárommilliárd másnemű szaladgál ezen a földön. Ki az, aki hozzám illő, és aki segítőtárs lesz, és nem kolonc a nyakamon?
Isten ezt magára vállalja. Azt mondja: én szerzek neki, mert annak valóban segítőtársnak és hozzá illőnek kell lennie. Az, aki teremtette az embert, magára vállalja azt, hogy szerez neki segítőtársat. Ezzel kezdődik minden jó házasság, hogy valaki ezt elhiszi. Még sehol sincs a másik, még fogalma sincs, hogy mi lesz, hogy lesz, mikor lesz, de az Istent ismerő, benne bízó ember szívében ott van ezt a bizonyosság, hogy rábízom az életemnek ezt a nagyon nagy, talán legnagyobb — mondjuk így: egyik legnagyobb — döntését, lépését is, és kivárom azt, amíg Ő szerez nekem hozzám illő társat. Közben pedig figyelek. Ez a bibliai magatartás.
Ennek a bizalomnak az alapja az, hogy bizonyos vagyok abban, hogy a legjobban Isten ismer engem, mert Ő alkotott. Ő ismeri azt is, aki majd hozzám illő segítőtárs lesz. Egyedül Ő tud megajándékozni minket egymással, mert minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá. És úgy fog vezetni minket, hogy egyszer majd rácsodálkozunk egymásra. Hisszük-e ezt?
Egyre inkább látom, hogy milyen kimondhatatlan hátrány, ha valaki e nélkül a hit nélkül, vagyis hitetlenül indul el a párját keresni. Milyen óriási előny az, amikor egy házasságban jönnek a gondok, a nehézségek — említsem megint az előbb idézett jézusi képet: fújnak a szelek és jön az árvíz, — s úgy nézhetek a páromra, hogy őt az Isten adta nekem. Akkor biztosan éppen ilyen társ kellett nekem, és akármi történik, ez a bizonyosság nem rendül meg. Vagy úgy nézek rá, hogy a véletlen összesodort bennünket, tulajdonképpen jobb lett volna egy másikkal összekötni az életemet.
Ugyanakkor tudnunk kell, hogy ez nem tétlenséget jelent. Ádám itt keresi a párját. Ezt onnan tudjuk, hogy van egy ilyen kifejezés, hogy nem találja. Keresi, és nem találja. Amikor azonban felismeri a hozzá illőt, akkor mindjárt nevet ad neki. Vagyis: megszólítja. Kapcsolatot létesít vele, és utána létrejön egy egészen egyedülálló közösség, amely közösségért minden egyebet elhagy. Apját, anyját is elhagyja — itt olvassuk a következő mondatban —, és egészen eggyé válik azzal, aki segítőtárs és hozzáillő.
Sokféle téves elképzelés él az emberekben, keresztyén fiatalokban is a párkereséssel, párválasztással kapcsolatban, pedig a Biblia világosan elénk adja az alapvető szempontokat. Az egész imádságba van ágyazva — pontosan úgy, ahogy Izsáknak kerestek feleséget, olvassák el ennek a könyvnek a 24. fejezetét, ott részletesen le van írva —, még azt sem tudom, hogy lesz-e párom vagy nem lesz. Ha lesz, ki lesz, mikor lesz, hogy találom meg, de már imádkozom érte. Vagyis: az egész ügy ott van Isten előtt. Engedem, hogy Ő szerezzen, tőle kérem, tőle várom, de közben nyitva van a szemem, és megakad a szemem egy-egy lányon, vagy egy-egy fiún, és átfut rajtam a gondolat: el tudnám-e képzelni, hogy egy életet vele éljek le. Aztán még nem történik semmi, de keres az ember, mégpedig az Istenbe vetett bizalommal és imádkozva keresi. Amikor pedig felismeri, akkor lép. Megszólítja, nevet ad neki. Egy idő múlva ebből lesz a házasság. Egy idő múlva … Ezt szeretném ma hangsúlyozni.
Nem azonnal fekszenek le egymással. Nem azzal kezdődik, az majd a végén jön. Legközelebb látni fogjuk, hogy mi a menetrendje Istennek ahhoz, hogy tartósan boldog házassághoz vezessen az út. Mert mihelyt lefekszenek, kényszerpályára kerül a kapcsolatuk. Attól kezdve minden kétesélyes, minden bizonytalanná válik. Le lehet szakítani egy gyümölcsöt, ami két hónap múlva érett, ízes, zamatos lenne, korábban is. Meg lehet enni zölden is a barackot. Aztán lesz belőle gyomorrontás, és soha nem tudja meg az ember, milyen lett volna az éretten.
Ilyen gyomorrontásos fiatalok rohangálnak itt körülöttünk. Sose tudják meg, milyen az igazi szexualitás beleágyazva egy megalapozott szeretetkapcsolatba, egy egész életre szóló, visszavonhatatlanul vállalt közösségbe. Egészen más. Legalább olyan a különbség, mint az érett gyümölcs, meg az apró, ízetlen zöld barack között. Isten ettől a lelki gyomorrontástól akar minket megőrizni. Attól, hogy a fűre rakjuk a falakat és azután az első vihar összedönti a házat. Isten megtanít minket alapozni.
Mit jelent alapozni? Megismerni egymást. Beszélgetni minél többet. Megismerni a másik gondolatait, ízlését, múltját, hitét — ha van. Ha meg nincs, akkor megint egyértelmű, hogyan tovább. Elolvasni közösen egy könyvet, és elcsodálkozni, mennyire mást vett észre benne. Hát hogyne! Ő nő, én meg férfi vagyok. Másra áll rá a szemünk. Így lehet majd jól kiegészíteni egymást. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik vagy a másik buta, hanem azt jelenti: van valami sajátossága. Pontosan az hiányzik belőlem, ami neki egyszerű és természetes, és fordítva. Így ajándékoz meg Isten egymással két embert.
Látni a másikat mérgesnek, elkeseredettnek, vidámnak. Hogyan éli át a sikereket és kudarcokat. Ezeket előre meg kell tanulni. És közben is figyelni Istenre, mert ez még nem házasság, ez csak az alapozás. Ez az ismerkedés. És lehet, hogy tévedtünk, mert a hívő is tévedhet. És akkor szép csendesen abba lehet hagyni, és ez nem tragédia. Az, hogy megszólított, nem azt jelenti, hogy megkérte a kezemet. Meg akar ismerni. Vannak elkötelezettség nélküli szakaszai a kapcsolatnak, de nem felelősség nélküliek. Ne szórakozzunk egymással, mert a má-sikban könnyen tövist hagyhat az, amin az egyik könnyedén túlteszi magát. Ez, hogy abbamaradhat az ismerkedés, nem azt jelenti, hogy havonta váltogatom a partnert, hanem azt jelenti, hogy tévedtem. És még mindig jobb idejében abbahagyni, mint bizonytalanul, vagy a rossz bizonyosságával továbbmenni.
A jegyesség sem házasság. Jobb egy felbontott jegyesség, mint egy rosszul megkö-tött, boldogtalanná váló házasság. A hívő ember itt is mindig Istenre figyel. Ehhez kell az alapozás időszaka. Ehhez idő kell. Ez idő-igényes, munkaigényes dolog. Sok türelem kell hozzá, de olyan befektetés, ami azután később kamatozik.
Itt szeretném megjegyezni, hogy sokkal nagyobb vállalkozás a házasság, mint ahogyan azt sokan gondolják. Hála Istennek, viszonylag még mindig sok fiatal pár jön ide és kéri Isten áldását a házasságára egy-egy esküvő alkalmával. Előtte többször beszélgetünk, és rémülten látom azt, hogy sokan egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mire vállalkoznak. Milyen komoly és gondos előkészületek kellenek ahhoz, hogy aztán majd évtizedeken át jól üzemeljen valami.
Ha csak egy lakáscserébe belekezd valaki, megnéz több lakást, mert vannak szempontjai. Azután egyet kiválaszt. Ott sem mindjárt az adásvételi szerződést fogalmazzák, hanem elmegy, és nem az a döntő szempont, hogy milyen kilátás van az ablakból. Egyszer fültanúja voltam annak, hogy egy család lakást nézett, és a család egyik tagja elkezdett lelkesedni. ezt vegyük meg, mert gyönyörű rézkilincsek vannak. Aztán láttam a családfő megbocsátó mosolyán, hogy őt kevéssé érdeklik most a kilincsek, hanem megkérdezte miből épült a ház. Meg is nézte. Kívülről hámlott le a vakolat, lehetett látni. Megkérdezte volt-e csőcsere, a vezetékek hány évtizedesek, csőben vannak-e. Azután mikor volt utoljára tatarozva. Egy kicsit érdeklődött a szomszédok felől. Milyen messze van ilyen-olyan megálló. Van-e láthatáron belül üzlet. Meg nézzük csak azt a tulajdoni lapot. Milyen kilincsek? Milyen haja van? Ez a kilincs. De mi van ott belül? Nemcsak a fejben, hanem a szívben is. Van-e szíve, van-e érző szíve? Megesik-e a szíve a másik nyomorúságán, a vadidegenén? És így tovább …
Ezt mind előtte gondosan megvizsgálja az, aki tudja, mire készül. Alapozni mindenképpen kell. Viszont ha azután felismeri a másikban, vagy felismerni véli azt, akit Isten vezet hozzá, akkor lépni kell. Ettől a lépéstől félnek a fiúk. Olyan sok rossz példát látnak maguk körül, hogy ez bénítja őket. Szeretném bátorítani a hívő fiúkat, hogy ha az az egész nagy vállalkozás, amit házasodásnak neveznek, imádságba van ágyazva, ha ez ott van Isten előtt, és benne bíztok, akkor amikor elétek hozza Évát, akkor merjétek megszólítani. Valahogy el kell kezdeni. Ádám nevet adott neki. Megszólította. És közben is, meg utána is Istenre figyelni. Ezt az első lépést mindig hittel kell megtenni.
Van egy jó barátom, aki még évtizedekkel ezelőtt, abban az időben kapott ösztöndíjat, amikor nagyon kevesen kaptak. Amikor itthon még kevésbé fejlett technikánk volt. Első este telefonálni akart a kollégium előtti fülkéből. Belépett oda és kereste a villanykapcsolót — gondolván, hogy itthon ugyan sötétek a fülkék, de a fejlett nyugaton biztos van villanykapcsoló. Nem találta, de egyszer csak magától felgyulladt a villany. Ilyet még nem látott. Látta ezt az egyik tanára, aki hívő ember volt. Megvárta, s amikor kilépett a fülkéből azt mondta: ja, fiatalember, az első lépést mindig sö-tétben kell megtenni, hittel.
Ez valahogy így van a párkeresésnél is. Egy ideig várok, kérem, s amikor Isten valami módon elém hozza az én Évámat (nem egy nőt, hanem a nekem szánt ajándékot), akkor viszont lépni kell. Az első lépést sötétben, de Istenbe vetett hittel megtenni. Aztán majd világos lesz. Egyre inkább megismerjük egymást, és hálás lesz az ember egy életen át.
Az alapozást tehát ne spóroljuk meg, és hadd mondjam azt idősödő vagy öreg házasoknak is, hogy törekedjetek egymást megismerni. Elképesztő, hogy mennyire nem ismerik egymást sokszor olyanok sem, akik évek, évtizedek óta együtt éltek. Ennek az oka sok keserűség, fásultság, beletörődés, legyintés. Meg kell ismerni, hogy ő minek örül, neki mi fáj, és miért fáj az. Milyen emlékeket juttat eszébe. És ami fájdalmas emlékeket juttat eszébe, és amiben nekem nem volt részem, nem értem ennek a jelentőségét, azzal nem okozok neki fájdalmat. Megjegyzem, hogy mi szerez neki örömöt, és mi okoz neki fájdalmat. Én pedig örömöt akarok szerezni neki. Mert szeretem.
Néha olyan pici dolgokkal boldoggá tudnánk tenni egymást, ha ismernénk igazán egymást és megtanulnák egymást megismerni. Megjegyeznénk, hogy mi vezetett odáig, hogy ő ilyen. És ott lenne a boldog érzés, hogy a párom legalább megért engem. Lehet ezt pótolni később is, ne legyünk restek.
Ez tehát az egyik, hogy Isten azt mondja: én szerzek neki … De akinek szerzett, annak lépnie kellett adott esetben, és azután az egészet Isten áldása kísérte tovább.
2. Hogyan szerezte Isten a férfinek az asszonyt? Hogyan történt ez?
Ezt olvastuk: „Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját (…), asszonnyá formálta és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” Nagyon jó ez a fordí-tás, mert az eredeti héber szövegben a férfi azt jelenti: „ís”, az asszony pedig ugyanez a szó, csak hozzá van téve egy nőnemű képző: „issá”. Lényegileg ugyanaz, csak az egyik férfi, a másik nő.
Isten tehát munkához lát és ennek a csodálatosan szép jelképes leírásnak minden mozzanata sokat mond. Isten teremtette, alkotta Ádámot is. Ott olvassuk előtte: formálta őt a föld porából és aztán a saját lelkét lehelte bele, így lett élőlénnyé. És Ő alkotja a párját is. Ez mindig Isten műve. Azt már belőle alkotja. Kivesz egyet a bordái közül.
Ezzel buta tréfálkozásokat szoktak űzni, mert nem értik az emberek, miről van szó. Nem a fejéből vesz ki egy darab csontot, hogy az asszony a fejére nőjön. Nem a lábából vesz ki, hogy megalázza és taposson rajta, hanem egy bordáját veszi ki. A szíve közeléből vesz ki valamit. Az oldalából, mert nem fölé és nem alá rendelte, hanem mellé. Egymás mellé. Egymáson nem szabad uralkodniuk. A felelőssége a férfinek nagyobb. (Pál apostol így magyarázza: mert őt teremtette Isten elsőnek.) De ez nem azt jelenti, hogy uralkodhat az asszonyon, hanem azt, hogy gondoskodnia kell róla, védenie. A mindenkori Éváknak meg úgy kell élniük, hogy örömmel gondoskodjék róla, és könnyű legyen róla gondoskodni. És ha ez a kölcsönösség megvan, akkor van mindenki a helyén.
A Bibliában nincs értékkülönbség férfi és nő között. De hangsúlyozza a Biblia a funkcionális különbséget. Nem több az egyik, mint a másik, de más a feladata, és ehhez a más feladathoz kaptak sajátos adottságokat. És ha mindenki tudja, hogy mi az ő feladata, és azt végzi, nem cserélik fel, akkor nem lesz baj a házasságban. Ha nem tudja (és ma nagyon sok ilyen férfiatlan férfi és nőietlen nő van), nem vállalja, nem végzi, vagy felcserélődik, abból mindig súlyos bajok származnak.
Világosan és szépen benne van ebben a tömör leírásban, hogy mi volt Isten eredeti gondolata. Valami hiányzik mindnyájunkból, és ezt a valamit éppen az a másik egészítheti ki. Ha nem tartjuk rangon alulinak, hogy rászorulunk egymásra, és nem tagadjuk büszkén, mintha nem hiányoznék belőlünk valami, akkor illeszkednek a házastársak.
Ha egy házasságban a szív szerepét az asszony tölti be, a fej szerepét a férfi, akkor szeretném, ha valaki megmondaná, melyik hiányozhat ahhoz, hogy az egész még jól működjék. Nincs értékkülönbség, butaság ezen vitatkozni, de sajátos feladatok vannak.
Egészen egyszerű, profán képpel hadd szemléltessem: szombat van, takarít a házaspár. A házaspár, nem az asszony. A férfi kirázza a szőnyegeket, mert az az ő funkciója. A nagy szőnyeghez is van ereje. A helyét felmossa, feltörli, attól függ hogyan szokás, kiporszívózza. De azt lehetőleg ne kívánják tőle, hogy utána a polcon a mütyürkéket ő kezdje el törölgetni, meg a kis terítőcskéket, vázácskákat idébb-odébb rakosgatni. Ehhez sokkal több készsége van a feleségének, aki közben meglátja azt is, hogy ezt ki kell cserélni, mosásba küldi. Amikor minden kész, mind a ketten gyönyörködnek abban, hogy egy kicsit más lett. Változatosabb, hangulatosabb, otthonosabb.
Aztán jönnek a váratlan feladatok: délután el kell menni még a nagyszülőkhöz, de az autó elromlott. Az a férfi feladata. De mielőtt könyékig olajos lesz, eszébe jut, hogy a feleségének közben ebédet is kell főzni, ráadásul most két napra. Akkor ne ő menjen már a boltba. Vagy valamelyik gyerekkel megbeszéli, vagy ő még elszalad oda. Mindez úgy magától megy, mert mindenki a helyén van. Akinek erősebb a fizikuma, a nehezebbet végzi, akinek könnyebb a kezecskéje a könnyebbet végzi, de tudnak egymásról, hogy ki mit csinál, és mindez az egészért, meg egymásért történik jó esetben. Mindenféle külön szervezés nélkül, szeretetbe ágyazva. Ha a funkcióját mindenki érti.
Ha meg traktorra ültetik a nőket, meg mozdonyra, mint az én gyermekkoromban, a nagy emancipáció jegyében, akkor utána százával lesznek meddő asszonyok, sérülten született gyerekek, mint ahogyan ez gyerekkoromban elkezdődött. Lehet így is, hogy nem veszem tudomásul Isten kit, mire teremtett. Majd mi megoldjuk! Emancipáció, feminizmus, kibontani a zászlót. Lehet, — aztán oda jutunk, ahol vagyunk. Vagy pedig lehet elfogadni magunkat meg a másikat, és helytállni ott, ahova Isten állított.
Olyan szép ebben a leírásban az is, hogy amíg Isten Évát megalkotja, addig Ádám alszik. Elaltatja. Mély narkózisban van. Ké-szen kapja a feleségét. Semmit nem tett érte. Mint ahogy mindnyájan készen kapjuk egymást. Emlékszem, évekig meg voltam hatódva, hogy készen kaptam Istentől egy asszonyt, akit nehéz körülmények között a szülei felneveltek, kitaníttattak, aki fiatal leánykora óta egyedül főzött, mosott három férfira, mert az édesanyja korán meghalt, akit felkészített Isten egy nehéz szolgálatra, és én ezért semmit nem tettem. Itt van előttem készen. Jaj, de meg kell becsülni! Jaj, de hálásnak kell lennem annak az Istennek, aki ekkora ajándékot készített. Nem szabad elfelejteni, hogy el kell számolnom vele. Kivé lesz mellettem, és kivé lesz miattam?
Jó lenne, ha ma ezt a kérdést, akik házasságban élünk, mindnyájan feltennénk: kivé lett a párom mellettem, vagy miattam? És meg lehet ezt bánni és bocsánatot kérni, ha kell. Vagy kivé lettem én mellette? És sokkal jobban kell vigyáznunk egymásra, mert el kell ezzel mindnyájunknak szá-molnunk.
Azt olvastuk: Isten magára vállalja azt, hogy Ő szerez nekünk segítőtársat, de adott esetben nekünk kell lépnünk és meg kell szólítani. Ő maga viszi oda Évát Ádámhoz és nem bízza a véletlenre, hogy majd esetleg találkoznak, és nekünk hívő embereknek ebben bizakodnunk kell. Egymás mellé rendelt minket, és nem alá vagy fölé. Segítő-társként adja egyiket a másiknak, de őrizőként adta a férfit az ő segítőtársának. És ha esetleg nem így indult valakinek a házassá-ga, mert sokan vannak itt, akiknek nem így indult, csak menet közben ismerték meg Istent, akkor utólag is Istentől kell elfogadni a párunkat.
Egy házasságkötés után már nincs spekulálás azon, hogy hátha mégsem ő lett volna. Ő az. Ez adottság. Őt fogadom el Istentől, és a házasságban egyébként is érvényes az, amit Jézus így mondott: új parancsot adok nektek, hogy egymást szeressétek. Akármilyen furcsa. Itt parancsra kell szeretni. Előzőleg nem, amikor bontakozik a szerelem, ott ne szóljon közbe érdek, számítás, parancs, rokonság ajánlása, semmi. Ott az legyen a döntő, amiről itt szó volt. Ha azonban már összekötöttük az életünket, attól kezdve ez érvényes: ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. És Ő úgy szeretett minket, ahogy voltunk, elfogadott, és áldozatot hozott és hoz azért, mert szeret minket. Mindehhez egyedül Ő adhat erőt és képességet. Ő csak olyan parancsokat ad a benne bízóknak, amikhez megadja a képességet is, hogy azokat teljesítsük.
Olvassuk el ezt a szakaszt otthon szép nyugodtan, az 1Mózes 2. fejezetét, kiegészítve a 24. résszel, hogyan működött ez a gyakorlatban Izsák esetében. És engedjük, hogy Isten alkalmazza ezt mindannyiunk életére.

Ha Isten segít minket néhány vasárnapon most arról lesz szó, hogy mit tanít a Szentírás a házasságról és a családról. Azért kell erről beszélni, mert egyre ijesztőbb állapotba kerülnek a házasságok. Ez a helyzet rohamosan romlik, emiatt a gyerekek mérhetetlenül sokat szenvednek, és olykor gyógyíthatatlan lelki sérüléseket kapnak. Mivel rossz mintát látnak, felnőve hatványozottan újratermelődik a nyomorúság. Ez pedig kimondhatatlan károkat okoz a társadalomban.
A népnek, a nemzetnek az alapsejtje a család. Ha a sejtek betegek, beteg az egész szervezet. A család jó légköre pedig elsősorban a házasság stabilitásától és minőségétől függ. Ezért fontos odafigyelnünk erre, mégpedig nem bölcselkedve, hanem Isten igaz igéjére figyelve és ahhoz igazítva az életünket.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy azt az általános romlást és züllést, ami a Krisztus második eljövetelét megelőző időt, ezt a mi időnket jellemzi, nem tudjuk megállítani. Viszont minél sötétebb lesz, annál nagyobb szükség van fényforrásokra. Isten a benne hívőket a világ világosságává akarja tenni. Erre kell nekünk törekednünk, és ehhez ad segítséget nekünk az Ő igéje.
Néhány számmal szeretném szemléltetni azt az általános romlást, ami ezen a téren tapasztalható. 1960 óta, tehát 40 év alatt a megkötött házasságok száma a felére csökkent. Ugyanez alatt az idő alatt a válások aránya 18%-ról 38%-ra nőtt. Folytonosan növekszik a házasság nélküli együttéléseknek a száma, amiből az is következik, hogy a nem házasságban született gyermekeknek a száma is. Ez az összes élve születésnek az 5%-a volt 40 évvel ezelőtt, ma a 30%-a. Minden harmadik gyermek nem házasságba születik. Mivel ezek a kapcsolatok a tapasztalat szerint sokkal kevésbé stabilak és a minőségük is gyengébb, mint a megkötött házasságoké, ezért ezek a gyerekek többszörösen hátrányos helyzetbe szü-letnek. Kevésbé lesznek képesek harmonikus személyiséggé fejlődni. Sokkal több gondot okoznak a családnak, az iskolának, a társadalomnak, és ismét mondom: mivel nem látnak jó mintát, felnövekedve legtöbben a rossz példát fogják követni.
Mostanában sok jó könyv jelenik meg a házassággal kapcsolatos kérdésekről. Sok itt a mi iratterjesztésünkben is kapható. Ajánlom a testvérek figyelmébe ezeket. Én ezeken a vasárnapokon kevéssé fogok támaszkodni ezekre a könyvekre. Szeretnék elsősorban arra szorítkozni, hogy Isten igéje mit tanít nekünk ezekről a fontos kérdésekről. Szeretném mindezt szemléltetni majd azzal, amit a gyakorlati lelkigondozás során tapasztalunk. A leggyakoribb hibákkal és azoknak az igei megoldásával.
Ma bevezetésképpen négy egyszerű, gyakorlati kérést szeretnék tisztelettel a gyülekezet elé terjeszteni.
1. Az első kérés így hangzik: aki még vagy már nem házasságban él, az is figyeljen mindarra, amit Isten igéje erről a kérdésről mond nekünk. Egyrészt azért, mert sosem lehet tudni…, másrészt azért, mert az egyedül élők sokat segíthetnek és sokat árthatnak a körülöttük levő házasságoknak. Hadd mondjak erre egy szép példát.
Egy magányos hölgy keresztmama volt egy családban. Utóbbi látogatásai során feltűnt neki, hogy valami nincs rendben a házasfelek között. Mivel hívő ember volt, elkezdett imádkozni ezért. Az egyik látogatása alkalmával a férj kicsit furcsán viselkedett és egy kis hóvirágcsokrot akart neki adni. Ő kedvesen megkérdezte: vettél a feleségednek is? Hát, neki most nem. Akkor add ezt neki, bizonyosan örülni fog — mondta ő. Azután gondolkozott tovább ezen a jeleneten is, meg mindazon, amit ott látott és hallott, és Isten egy különös gondolatot adott neki.
A legközelebbi látogatásnál felajánlotta a házaspárnak, hogy egy hétvégére elvállalja a gyerekeket — a gyerekek szerették őt, jó kapcsolatban voltak pici koruk óta —, a házaspár pedig költözzön át az ő lakásába. Tekintsék azt szállodának, aludjanak, sétáljanak, beszélgessenek. Meglepődtek rajta, de elfogadták.
Ő mindent szépen elkészített, tudta, mi a kedvenc ételük, az benn volt a hűtőben. Péntek este helyet cseréltek. Egy levelet talált a házaspár az asztalon: csak azt kérem tőletek, hogy beszéljetek sokat magatokról egymásnak, és maradjatok egészen vasárnap estig. Gondom lesz arra, hogy minden gyerek a hétfői leckéjével is kiválóan elkészüljön.
Így történt. Vasárnap este úgy tért haza ez a házaspár, mint egy szerelmespár. Sokat beszélgettek, sok minden napvilágra jött. Sok mindenért bocsánatot kértek, sok mindent megbocsátottak egymásnak, és új erőre kapott a házasságuk.
Megtehette volna ez a magányos hölgy, hogy elfogadja ennek a férfinek az óvatos érzelmi közeledését. Átveszi a hóvirágot, és végighallgatja, ahogy elmondja neki a feleségével szembeni panaszait. Aztán elkezdi vigasztalni. Ezt sokan így csinálják, sőt még ígyebbül. Ő azonban megmaradt annak, aki volt: a gyerekek keresztanyjának. De észrevette a bajt. Mivel hívő ember volt, Isten elé vitte azt. Törte a fejét, nem mondott le arról, hogy segíteni kellene, nem törődött bele abba, hogy a szeme láttára romlik egyre jobban egy házasság. De nem ő akart belépni harmadiknak, hogy majd segít, hanem Jézust hívta be segítségnek. Amikor kapott egy ilyen gondolatot, akkor habozás nélkül engedelmeskedett. Ez áldozat volt a részéről. Feláldozta egy hétvégéjét. Be kellett vásárolni, megfőzni a finom ebédet. Mindent elkészíteni. Azon a hétvégén le kellett mondania a pihenésről, de megújulhatott egy házasság. Megérte.
Ez nem recept. Azonban olyan jó példa, amihez hasonlót többen követhetnénk, ha engedjük, hogy Isten irányítson. És nemcsak magányosok tehetnek ilyen ajánlatot, hanem egy baráti házaspár is felajánlhat ilyet másoknak.
Az első kérés tehát az: senki ne kapcsoljon ki, aki nem házasságban él, hogy most nem rólam lesz szó néhány hétig, és nem nekem szól az ige. Mindnyájunknak szól az ige.
2. A másik kérés ilyen egyszerű: akarj változni! Ne hidd magadról azt, hogy tökéletes vagy és nem kell változnod, fejlődnöd, tisztulnod. Ne hidd azt sem, hogy reménytelen eset vagy, reménytelen eset a házasságotok, és azon már nem lehet változtatni, javítani, tisztítani. Isten igéje azt ígéri nekünk, hogy a benne bízókat haláluk pillanatáig formálja, tisztogatja, gazdagítja. De neked kell elkezdened. Ne a másiktól várd, ne amiatt keseregj, hogy nem tud, nem akar változni. Te akarj változni.
Mi kell ehhez?
Kell ehhez bizonyos hibaérzék. Érzékelje valaki, hogy baj van, és keresse meg benne mi a baj. Ő mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy baj van a házasságukban.
Kell hozzá reménység, hogy ezen lehet segíteni. Holnap jobb lehet, mint ma. Holnapután még jobb lehet, mint holnap. Erre nézve is van sok ígéretünk a Szent-írásban.
Kell hozzá bátorság, hogy legyen valakinek mersze odaállni Isten igéjének a világosságába, és legyen kész felismerni, elismerni, beismerni a hibáit — bibliai szóval: a bűneit. Legyen kész a bűnbánatra, a bűnvallásra és a bűn elhagyására. Aki ettől fél, annak valóban reménytelenné válhat a jövője.
Kell hozzá alázat. Annak a józan, becsületes beismerése, hogy nekem is vannak hibáim. Én sem vagyok tökéletes, akármilyen meglepő ez a megállapítás. Aki minderre nem kész, aki mindig csak a másik hibáit tartja számon és sorolja neki meg a kívülvalóknak, az módszeresen tönkreteszi a saját házasságát, és ne másokat vádoljon. Aki erre kész, az meg fogja tapasztalni, hogy milyen az, amikor a bűneinket megbocsátó Isten belép két ember kapcsolatába, és az megújulhat újra és újra.
Akarj változni — ez a második kérés.
3. A harmadik: segíts a párodnak, hogy tudjon változni. Mert vannak hibák, amiket nem lehet egyedül kijavítani. Mivel a házasságban a legtöbb hibát együtt követjük el akkor is, ha az arányok eltérőek lehetnek, a legtöbbet csak együtt lehet helyrehozni. Segíts a másiknak, hogy változhasson. Nem lehet egymás háta mögött megjavítani egy elromlott házasságot. Azt csak együtt lehet. Vannak feladatok, amiket egyedül lehetetlen megoldani.
Bocsánatot kérek, ha most egy egyszerű, régi emlékemet mondom el, de mélyen belém vésődött, hogy ott állok egyedül, és kellene még egy ember, mert így nem tudom megoldani. Segédlelkész koromban a főnököm azt mondta egy készülő nagy gyűlés előtt, hogy az irodából az egyik nagy asztalt vigyem át a gyülekezeti terembe. Ehhez azt az asztalt néhány olyan ajtón kellett keresztülvinni, amely ajtók keskenyebbek voltak, mint amilyen széles volt az asztal. Ettől nem kell megijedni, ilyenkor az ember az asztalt oldalra fordítja, két lábával beügyeskedik, azután utána fordítja az egészet, lehetőleg úgy, hogy a festék az ajtótokon maradjon. Ezt azonban nem tudtam egyedül lebonyolítani. Megemelni is nehéz lett volna egyedül, és ezt a mozdulatot csak két ember tudja megcsinálni úgy, hogy ott épségben maradjon minden.
Sehol nem volt senki, akinek kérhettem volna a segítségét. A főnök pedig ott állt és nézte, hogy milyen tehetetlen vagyok. Még azt is emlegette, hogy diplomám is van, és még sem tudom megcsinálni. Bennem pedig ott volt a jó szándék, meg az ötlet, hogy ezt hogy kell, de kellett volna valaki, aki a másik végét megfogja az asztalnak. Kínomban kimentem az utcára, ami meg néptelen volt, végre jött egy áldozat és elmagyaráztam, hogy bocsánatot kérek, de ez a helyzet, tessék már segíteni.
Mert vannak dolgok, amiket egyedül nem lehet megoldani. Nem nagy dolgok, könnyű a másiknak segíteni, de kell egy másik. És ez a házasságban majdnem mindig így van.
Mit jelent az, hogy segíts a másiknak változni? Azt jelenti, hogy hidd el, hogy ő valóban változni akar, mert megígérte. Hidd el neki. Aztán azt jelenti, hogy vedd komolyan, hogy egyedül nem fog tudni, vagy nagyon nehéz lesz neki. Aztán örülj annak, hogy együtt dolgozhattok a közös boldogságotokon, ami biztos, hogy megjön, ha ezt együtt megoldjátok. Vedd észre, ha már változott. Egy kicsit is. A bátorítás, biztatás mindannyiunknak kell, és megsokszorozza az erőnket és elszántságunkat. És ha mégis visszaesett, nem kell azonnal szidni. Teremts olyan körülményeket, hogy könnyebb legyen neki megváltoznia. Egyszóval: számíthasson rád. Számíthassunk egymásra. Ha senki másra nem számíthatunk, házaspárok egymásra minden helyzetben számíthassanak.
Ha valaki kajánul nézi, hogy na, hogyan sikerül neki, azzal belenyomja szegényt a maga erőtlenségébe. De ha nagy megértéssel, gyöngédséggel segít neki, akkor néha egészen különös változások következnek be. Ez tehát a harmadik.
Az első az volt, hogy mindenkire érvényes az, amit az ige erről mond, az egyedül levőkre is.
A második, hogy akarj változni.
A harmadik, hogy segíts a párodnak, hogy változzék.
4. És itt érkezünk meg a felolvasott igéhez. A negyedik kérés így hangzik: engedjétek be Jézust a házasságotokba, vagy a magányodba. Vagy az ige alapján még inkább így mondom: hívjátok be Jé-zust a házasságotokba. Mert van, amiről nyilvánvaló, hogy egyedül kevés vagyok a megoldásához. De a legtöbb házassággal kapcsolatos kérdés olyan, hogy ketten is kevesen vagyunk a megoldásához. Kell egy hatalmas harmadik, aki viszont ott van készen és tud, s akar segíteni.
A legtöbb bajnak, ami bekövetkezik egy házasságban, az az oka, hogy Jézus nélkül tettünk valamit. Amit viszont nélküle csináltunk, azt nem lehet nélküle helyrehozni. Ahhoz feltétlenül szükség van Őreá. Aki Őt behívja, az megtapasztalja, hogy Ő ma is valóságosan cselekszik. Ugyanazzal a hatalommal és szeretettel, amivel ezekben a bibliai történetekben cselekedett.
Az elmúlt héten többen olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint Máté evangéliumából ezeket a jól ismert történeteket. Tipikus helyzetek, amik újra és újra ismétlődnek a házasságokban is. Támad valami nagy szükség. Ott van közel tízezer ember, mert csak a férfi ötezer, éhesek, nincs mit enniük, és valamit kellene csinálni. Mit tegyünk? Azt mondja az egyik tanítvány: küldd el őket, hogy gondoskodjanak magukról. Azt mondja Jézus: nem, adjatok nekik ti enni. Fülöp elkezd számolni: egy dénár, két dénár… kétszáz dénár kellene, de se ennyi dénár, se ennyi kenyér nincs, amennyit vegyünk. Megoldhatatlan. Mit tegyünk? Akkor mondja Jézus: hozzátok ide azt, ami van. Öt kis lángosforma kenyérke, meg két szárított, füstölt hal. Mondja az egyik tanítvány: de mi az ennyinek?! Aztán Jézus elkezdi osztani, és elég lesz ennyinek. Még gondot okoz, hogy a maradékot miben gyűjtsék össze. Több lesz a maradék, mint a kiindulási mennyiség. Mert behívták a szükségbe Jézust.
Vagy: ott van a vihar. Mennek a tanítványok gyanútlanul. Fáradtak, este van. Érjünk át a túlsó partra minél előbb. Egyszer csak vihar támad a tengeren. Részint elkeseredetten küzdenek az elemekkel, másrészt, amikor Jézust meglátják, kísértetnek vélik, elkezdenek értelmetlenül jajveszékelni felnőtt férfiemberek. Csuromvizes már mindenki. Akkor Jézus belép a hajóba, és ott van egy egyszerűségében is gyönyörű mondat: elállt a szél és nagy csend lett. Csak attól, hogy Ő belépett.
A másik történetben úgy olvassuk, hogy felébresztik álmából, Ő megdorgálja a vihart, eláll a szél, és nagy csend lesz. Péter felkiált: Uram, ments meg, mert elveszünk! Jézus megmenti őket, hogy ne vesszenek el.
Az első esetben a nagy szükségbe hívják be Jézust, és ad eleget. A másik esetben életveszélyben kiáltanak hozzá, és az Ő szavára elcsendesedik a vihar.
A Biblia ezt nevezi hitnek, amikor valaki így kinyújtja a kezét Jézus felé. Uram, van itt egy kevéske, de mi az ennyinek? Adjátok ide nekem. Odaadják, Jézus visszaadja, és viszik azoknak, akiknek kell, és elég.
Vagy amikor Péter kinyújtja a kezét: ments meg, mert elveszünk! És nem vesznek el, mert megmenti őket.
A hitnek a bátorsága ez, hogy akármilyen nagy a nyomorúság, Jézushoz akkor is nyújtom segítségért a kezemet. Ha a házasságra gondolunk, már a másik felé is hiába nyúlok ki, mert legutóbb ráütött. Jézus nem fog ráütni, hanem segíteni fog. Olyan sok szükség támad a házasságokban is, meg az egyedül élők életében is. Valóban úgy van, hogy „éhe a kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek”, éhe a jó szónak, az elismerésnek, a bátorításnak, a megértésnek, a megbocsátásnak, éhe az értelmes, tartalmas szexnek, éhe a biztatásnak, a reménységnek… Olyan sokszor azt kell mondanunk: Uram, van itt valamicske, de mi az ennyinek? Az öreg szülők is akarnak valamit, a gyerekeimnek sincs anyjuk, apjuk, mert nem érek rá csak velük foglalkozni. Egymást is elhanyagoljuk, mindenki éhes körülöttem, és van nekem néhány gondolatom, meg egy kicsi türelmem, de mi az ennyinek …? Behívni Jézust ebbe a szükségbe, és fog adni annyit, hogy elég lesz.
És behívni a viharok közé. Néha olyan félelemvihar dúl emberek szívében. Elbocsátások idejét éljük, háborúra készülődik a fél világ. Tele van sok megnevezhetetlen meg nagyon is konkrét félelemmel a szívünk. Ebben a viharban felébreszteni Őt.
Vagy sokszor betegségvihar vonul vé-gig egy családon. Az egyiknek még vége sincs, már a másik kezdődik. A múltkor mondta valaki: három kórházba kellene elmennem most munka után, de a kicsik meg otthon várnak este.
Vagy indulatviharok dúlnak otthon úgy, hogy még az ajtót is csapkodják. Nem a huzat vágta be, hanem mondjuk a családfő. És azzal nem oldott meg semmit.
Uram, ments meg, mert elveszünk! Behívni Jézust.
Vegyétek komolyan testvérek, hogy sok probléma megoldásához egyedül kevesen vagyunk. Meg kell keresni a társunkat, és hagyjuk egymást megkeresni. De sok gond megoldásához ketten is kevesen vagyunk, és akkor sem kell kétségbe esni, mert lehet ketten — hármasban élni. Ezzel a nagy harmadikkal, akit úgy hívnak: Jézus. Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk.
Sokszor tapasztaljuk mi is, hogy a szél szembe fúj. Sokszor tapasztaljuk, hogy az éjszaka közepén vagyunk — mint ahogy itt olvastuk. Sokszor megijedünk, ha arra gondolunk, micsoda mélység lehet a kis csónakunk alatt, vagy milyen magasak azok a hullámok, amelyek éppen most csapnak össze a fejünk felett, és milyen gyengék vagyunk mi. El ne felejtsük azonban ilyenkor, hogy milyen erős Ő! És Ő maga bíztat: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak, akármilyen az a nyomorúság, és te dicsőítesz engem. (Zsolt 50,15)
Milyen hatalmas Ő? Az az ige, amit újév napján kaptam itt, az Ézsaiás könyvéből volt. „Hívják nevét csodálatos taná-csosnak, erős Istennek, örökkévaló Atyá-nak, békesség fejedelmének.” Őnélküle akarjuk megoldani azt, amit összekuszáltunk? Mikor ott van készen, és Ő ma is tud cselekedni.
Most már a házasság mindenféle problémájától függetlenül a megterített úrasztala körül erre a kérdésre adjunk őszinte választ: akarok-e változni? Kész vagyok-e megkérdezni az én Uramat: most miben kell változnom, mi az, ami neked utálatos? Mi az, ami miatt szenved a környezetem, meg néha már én is? Készek vagyunk-e ezzel a bűnbánattal jönni hozzá, abban a bizonyos tudatban, hogy Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban.
Készülés közben újra és újra bennem muzsikált az egyik ének, amit az ádventi énekkari délutánunkon itt a kórusunk énekelt:

Hogyha jársz útadon egymagad,
S elfog a fájdalom, hogy egyedül vagy,
Jézus így szól: veled vagyok.
(A házasságban is lehet egyedül valaki, az még rosszabb.)

Hogyha már azt hiszed, nincs irgalom,
Mert azt ütötted meg, ki szeret nagyon,
Jézus adhat bocsánatot.

Ő el nem küldi azt, ki keresi.
Ad néki új erőt, ad néki örömöt,
Ad néki életet, örök életet.

Próbáljátok ki!

Két héten keresztül a Hegyi beszédet olvassuk most bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Jézus Krisztusnak azt a hosszabb tanítását nevezik így, amit a Máté evangéliuma 5., 6. és 7. fejezetében olvashatunk. Ennek egy részét a Lukács evangéliumában is megtaláljuk.
Ez a bibliai szakasz az, amiről hitetlenek és más vallásúak is általában lelkesen nyilatkoznak. Milyen fontos igazságokat fogalmazott itt meg az Úr Jézus, milyen szépen és fennkölten tanított! Ez az igazi Jézus — mondják —, a dogmák nélküli, tiszta erkölcsöt, nemes emberi gondolatokat tanító nagy Mester. Olyan szépen mondta, hogy szeressük egymást és legyünk jók. Bárcsak meg is tudnánk tartani!
Miért? Ezt meg kellene tartani? — kérdezte egyszer valaki önfeledten. Szívesen visszakérdeztem volna: Miért, vajon milyen céllal mondta ezt az Úr Jézus? Olvasgassuk, lapozgassuk, gyönyörködjünk benne vagy vitázzunk róla, amit különö-sen férfiak nagyon szeretnek? Vagy miért mondta Ő ezt? Mi lehetett a célja vele?
Aki ilyet kérdez, az nem tudja, ki mondta el a Hegyi beszédet. A Hegyi beszédet az mondta el, aki ennek a világmindenségnek a teljhatalmú ura: az Isten Fia, a világ ítélő Bírája. Aki a szép és fennkölt gondolatok között ilyeneket is mondott: Aki haragszik a testvérére — és nem mondta, hogy ok nélkül, azt később tették oda —, az méltó az ítéletre. És aki azt mondja a másiknak: bolond, vagyis, hogy te nem vagy ember, a méltóságában sérti meg, az méltó a gyehenna tüzére.
Jézus Krisztus nem gyönyörködtetni, és főleg nem szórakoztatni akart minket a Hegyi beszéddel, hanem új törvényt adott ennek a világnak. Az Isten országa törvényét hozta itt a nyilvánosság elé.
De nem tudjuk megtartani — hangzik el a másik megjegyzés. És milyen igaza van! Milyen nagy eredmény az, ha valaki felismeri ezt, és némi keserűséggel ki is jelenti. Hiszen ez a Hegyi beszéd egyik célja, hogy rádöbbentsen minket arra, hogy de jó lenne így élni, viszont nem tudjuk megtartani. Vagyis mindnyá-jan alkalmatlanok vagyunk az Isten országára.
Na de akkor miért mondta el Jézus? Egyebek közt ezért is, hogy rádöbbentsen minket, mennyire elesett állapotba kerültünk Isten nélkül. Hogy ennyire tehetetlenné váltunk minden jóra és Isten akaratának a cselekvésére. És ezzel is magához hívogasson, ha tetszik, magához kényszerítsen, hogy odataláljunk a kegyelemhez, és eljussunk oda, hogy Ő viszont képesekké teszi a benne hívőket arra, hogy a Hegyi beszéd törvénye szerint éljenek.
Itt jutunk el arra a felismerésre, hogy nemcsak az fontos, ki mondta el a Hegyi beszédet, hanem hogy kiknek mondta. Csakugyan, kiknek mondta el Jézus a Hegyi beszédet? Mindenkihez szólt, de a tanítványainak mondta. Mindaz, ami elhangzik — ez az első verstől kezdve nyilvánvaló —, azoknak szól, akik már hittek benne. Ma nyugodtan mondhatjuk így: az újjászületett embereknek mondta, akikben már él Krisztus a hit által. Csak ők tudják teljesíteni Isten akaratát.
Ma érdemes becsületesen feltennünk a kérdést és válaszolni rá: vajon én ezek közé tartozom-e? Nekem is mondja-e az Úr Jézus a Hegyi beszédet? Bárcsak kedvet csinálna mindnyájunknak a Hegyi beszéd tanulmányozása ahhoz, hogy való-ban Jézus tanítványaivá legyünk, ha pedig azok vagyunk, akkor sokkal nagyobb örömmel és bátrabban éljünk is eszerint!
Egyébként hiába biztatjuk magunkat és egymást, hogy éljünk erkölcsösen és legyünk jók. Újra és újra rá kell jönnünk, hogy hosszú távon, következetesen, alapjában véve ez nem sikerül. Minden jó szándékú ember elér bizonyos rész- és látszateredményeket, de alapjaiban nem tudjuk megváltoztatni magunkat. Sőt, aki bátor ahhoz, hogy kíméletlenül becsületes legyen, az kénytelen megállapítani, hogy a szívünk mélyén nem is akarunk a Hegyi beszéd szerint élni. Mert nem akarunk minden esetben, mindig igazat mondani. Mert félünk attól, hogy parázna vá-gyak nélkül jöjjünk-menjünk a világban. Mert nem akarunk mindenkit egyenlőképpen szeretni, azt is, aki most esetleg az eszünkbe jut, aki a legtöbbet ártotta nekünk. Nem akarunk az igazságért szelíd alázattal szenvedni.
Ezért szólal meg a Hegyi beszéden keresztül is Jézusnak az az örök felszólítása: „Szükséges újonnan születnetek!” Ezért mondja újra és újra, három fejezetben hatszor is: a ti Atyátok… Vagyis ezzel is kifejezésre juttatja, hogy azokhoz beszél, akik már Isten gyermekei lettek, akiknek valóban atyjukká lett Isten, akik a mennynek a polgárai.
Csak így értjük meg ezt a mai igét is, ami a Hegyi beszéd egyik botrányköve, és amire sokszor rá is szoktak kérdezni őszinte érdeklődéssel az emberek. Ha tudjuk, ki mondta a Hegyi beszédet, és ha tudjuk, hogy kiknek mondta, és mi a célja Jézusnak ma is ezzel a csodálatos tanítással. Mert mit látunk itt ebben a felolvasott igében? Azt, hogy Jézus élesen szembeállítja a világ törvényeivel az Isten országának a törvényeit. A világ ismert lehetőségeivel az Isten által felkínált lehetőségeket. A világnak — beleértve a vallásos világot is, mert a kettő között nem sok különbség van — a reakcióit azzal, ahogyan Isten szokott válaszolni valamire. Szembeállítja Jézus azt, ahogy a hitetlenek viszonyulnak azokhoz, akik nekik kellemetlenkednek és ártanak, s ahogyan Isten gyermekei viszonyulhatnak. Röviden: Jézus élesen szembeállítja az Isten nélküli kultúrával azt a keresztyén, krisztusi kultúrát, amiről a Hegyi beszéd szól. Ez az éles szembenállás lesz világossá ezekben az mondatokban.
Ennek a bizonyos krisztusi — nyugodtan mondom így — ellenkultúrának a lényegét ezzel az egy szóval jelzi: többet. Ha ti nem tudtok többet nyújtani, mint a pogányok, meg a formálisan vallásosok, akkor nem vagytok a ti Atyátok fiai. Nektek többet lehet nyújtanotok, sőt valami mást tudtok nyújtani ennek a világnak, amire csak azok képesek, akik kapják folyamatosan ezt a mást, ezt a többet az ő Atyjuktól. Nektek már nem szabad a világra hasonlítanotok, mert a gyerek az apjára hasonlít. Feltűnnek-e rajtatok a mennyei Atya vonásai? Ez a nagy lehetőség és egyben feladat minden újjászületett ember számára.
Mert megvan a konfliktusok rendezésének a sajátos módja a pogányoknál — mondja Jézus. Megvan a konfliktusok rendezésének a sajátos módja a vallásosoknál, és a kettő között nem sok különbség van. De ti ne így, hanem úgy, ahogy a ti Atyátok szokott reagálni arra, amikor Őt bántják, vagy Őt támadják. „Legyetek a ti mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, mennyiben adtok többet? Nem ugyanezt teszik a vámszedők is? És ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”
Ti a mennyei Atyátokhoz hasonlítsatok, és ne a világhoz. A világ így teszi, hogy vagy nem köszön egyáltalán, vagy köszön annak, aki neki is köszönt. És fel van háborodva, ha a másik nem köszönt előre. Ez a világ. De ti ne így, hanem úgy, ahogy a ti Atyátok, akitől ti már új természetet kaptatok. Aki a saját lelkét adta belétek. Aki az Ő törvényét a szívetekbe írta. Titeket képesekké tett arra, hogy másként éljetek, másként reagáljatok, és a világnál többet adjatok.
Mi jellemző az Atyára?
Itt Jézus ezt az egyetlen atyai vonást teszi nagyító alá, hogy Isten személyválogatás nélkül szeret mindenkit. Felhozza az Ő napját a gonoszokra és jókra, esőt ad igazaknak és hamisaknak. Ti se tegyetek tehát különbséget ember és ember között neme, faja, életkora, műveltsége, anyagi helyzete szerint. Sőt a bennetek élő előítéletek alapján, a ti sokra becsült rokonszenvetek vagy ellenszenvetek alapján se. Ti legyek a ti mennyei Atyátok fiai. És ebből következhet az, hogy nemcsak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, és nemcsak azokat köszöntitek, akik nektek köszönnek, hanem többet adtok másoknál, és így lesztek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.
Ebben az összefüggésben egészen nyilvánvaló, hogy Jézus itt arra gondolt, hogy ezt az atyai vonást lehet felmutatniuk a hívőknek ebben a világban, és akkor tökéletesen hasonlítanak a gyermekek apjukra. Jézus itt nem egyfajta erkölcsi tökéletességről, valamiféle végleges bűnnélküliségről beszél. Az egész Hegyi beszédben nincs ilyen, ezért értik sokan félre ezt az igét. Itt nem valami általános tökéletességről van szó, hanem arról, hogy ahogy az Isten személyválogatás nélkül szeret mindenkit, úgy az Isten gyermekeinek is meg kell tanulniuk személyválogatás nélkül szeretni mindenkit. Akkor tökéletesen felragyog bennük ez az isteni vonás.
Ez azért nehéz, mert mindnyájan nem ebben növünk fel, nem erre tanítottak minket otthon sem, nem erre látunk példát, és nem ezt diktálja a velünk született természetünk, hogy személyválogatás nélkül mindenkit egyenletesen szeressünk. Hanem, mit diktál a természetünk? Azt amivel kezdődik a mai igeszakaszunk: „Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.”
Hol mondatott ez meg? Ki mondta, hogy szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet? Van ilyen a Bibliában?
Jézus itt elsősorban a 3Mózes 19. és 24. fejezetéből idézett, amikor mondja: megmondatott… Tessék végigolvasni, ilyen a Bibliában nincs, hogy gyűlöld ellenségedet. Itt Jézus annak a kornak az írástudóival, íráshamisítóival vitatkozik. Ez az ő hozzátételük volt. Mert a barátnak az ellentéte az ellenség, de a felebarátnak nincs ellentéte. A felebarát egyszerűen a másik embert jelöli, minden megkülönböztetés nélkül.
A Bibliában ilyen van: szeresd felebarátodat — mindenkit — úgy, mint magadat. A folytatás már emberi hozzátétel. Jézus meg is fogalmazza a későbbiekben, hogy ti pedig azt mondjátok, hogy gyűlöld ellenségedet. Emögött már az a gőg van, amivel ezek az emberek megvetették az összes többit, akik nem az ő népükhöz tartoztak, az úgynevezett pogányokat. Sőt a saját népükön belül is mindazokat, akiket ellenszenvesnek találtak: a vámszedőket, mert azok együttműködnek a megszálló rómaiakkal, azokat is gyűlölni kell. Majd ők megmondják, kit kell szeretni, és kit kell gyűlölni. Jézus azt mondja: ilyen nincs. Ez a ti természetetekből és torz gondolkozásotokból következik. Az Atya természete és gondolkozása az: szeresd felebarátodat, vagyis mindenkit ezen a világon egyelőképpen, legalább annyira, mint önmagadat.
Az Isten nélküli gondolkozás, akármilyen vallásos is, megtoldja azt, amit Isten mondott, vagy lefarag belőle, és megpróbálja a maga képére és hasonlatosságára formálni.
Istenről viszont, a mi mennyei Atyánkról Jézus itt azt mondja: az élethez szükséges dolgok tekintetében nem tesz különbséget ember és ember között. Felhozza az Ő napját mind az igazakra, mind a hamisakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Ezt várja azoktól is, akik az Ő gyermekei. Erre azonban csak az képes, aki a világi kultúra erős nyomása és általános elfogadottsága ellenére is a keresztyén ellenkultúrának a légkörében él, és ennek az erőivel tud már cselekedni. Így tud többet, sőt mást adni ennek a világnak, mint azok, akik még nem Isten gyermekei. Ebben az esetben tud adni: bocsánatot, elengedést, szeretetet. Úgy viselkedik, mint mennyei Atyja, tökéletesen követi a példáját. Legyetek ilyen tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.
Érdekes gondolata itt Jézusnak az is, hogy ez a bizonyos világi kultúra a viszonzás gyakorlatát követi, ami azt jelenti, hogy a rosszat meg kell torolni, vissza kell adni (kölcsön kenyér visszajár), ez a bosszú, és az elvett jót is lehetőleg honorálni kell, mert a büszke ember semmiképpen nem akar lekötelezettjévé válni senkinek. Vagyis: fizetnünk kell mindenkinek. Kinek így, kinek úgy, ahogy ő adott, én is úgy, és akkor kvittek vagyunk. Ez a világi gondolkozás.
Ezzel szemben mit mond Jézus? Ha ti a ti Atyátok gyermekei vagytok, akkor ennél többet tudtok adni. Vagyis képesek lesztek a rosszat jóval viszonozni. Itt a világi gondolkozásnak megáll az esze. Ez soha nem jutott volna eszébe. Ez specifikusan a mennyei Atyára jellemző, meg azokra, akik az Ő természetét kapták. Tehát a rosszat jóval viszonozni, s megtanul elfogadni. Ha segítségre szorulok és van, aki segít, hálás vagyok érte, és nem akarom feltétlenül azt viszonozni, kifizetni, de kész vagyok bármikor, bárkivel jót tenni, akinek szüksége van rá. Mégpedig személyválogatás nélkül, számítás nélkül, hátsó gondolatok nélkül és mindenféle tisztátalan érzés nélkül. Úgy, mint az én mennyei Atyám, mert én már az Ő gyermeke lehettem.
Erre mondta el Jézus illusztrációnak egy későbbi esetben az irgalmas samá-riainak a példázatát. Zsidók és samáriaiak hihetetlenül gyűlölték egymást. Megvoltak ennek a történelmi és érzelmi okai is. Ezért mond Jézus ilyen éles helyzetet a hallgatóinak. Azt mondja: egyszer egy zsidó ember nagy bajba került. Az úton leütötték, eszméletlenre verték és kirabolták. Arra ment egy samáriai. Az egyik írásmagyarázó, aki sokáig élt a Szentföldön, azt mondja: aki ismeri az ottani viszonyokat, a példázatnak ennél a pontjánál szinte hallja azt a döbbent csöndet, ahogy Jézust hallgathatták az emberek, és bizonyosak voltak a folytatásban, ami természetesen az: az meg belerúg. Mert ez következnék abból, hogy ő samáriai. Erre az megáll, önmagát is veszélybe sodorja, (mert a rablók még ott lehetnek, lehet, hogy ő a következő áldozat), rááldoz az idejéből, pénzt is rászán, bajlódik, küszködik vele. Miért? Mert az egy ember volt. Egy másik ember, egy ellenséges csoportba tartozó ember, vagyis a felebarátja. Mert az egy másik ember, függetlenül attól, hogy hova tartozik. A felebarátját látta ott meg, és ezért egészen természetes volt neki, hogy segít rajta. Nem azt nézte, ki, hanem azt, hogy bajban van. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy segítsen.
Egész botrányos módon mutatta fel ebben Jézus az irgalmasságnak a valóságát. Ő sokszor beszélt arról, hogy a mi mennyei Atyánk egyik alaptulajdonsága, (ha szabad ezt mondani), sőt Istennek a természete az, hogy irgalmas. Hogy mindig kezdeményez a szeretetben, hogy kész és képes egyoldalúan is szeretni. Hogy nem vár és főleg nem követel viszonzást érte, hogy mindig előbb szeret. Minden mi szeretetünk már csak reflexió, válasz az Ő szeretetére. Ilyen a ti Atyátok. Akkor hasonlítsatok hozzá ebben is. Hasonlíthattok, mert Ő adta nektek ezt a természetet. Ne engedjétek, hogy a világi kultúra mindig elnyomja és visszafojtsa ezt! Ne szégyelljétek, hogy ti má-sok vagytok, és ne rejtsétek el azt a többet, amit a ti gazdag Atyátoktól kaptatok, és amit szétoszthatnátok ebben a világban. Merjetek, mint Isten gyermekei élni! Mert élhettek úgy, mint Isten gyermekei.
Ez a Hegyi beszédnek a nagy evangéliuma, és erre bátorít, bíztat Jézus ebben a néhány mondatban is. Itt a mi Atyánknak az irgalmas természetére mutat rá. Ezt Ő adja az Ő gyermekeinek. Ezt a feltétel nélküli, személyválogatás nélküli szeretetet, megbocsátást és irgalmasságot.
Akarunk-e a mi mennyei Atyánkhoz hasonlítani e tekintetben is? Ő megadta ennek a lehetőségét, de ezt a képességet, amit az újjászületésben adott, el lehet hanyagolni, vagy lehet tudatosan használni, lehet vállalni. Újra és újra ütközik a két kultúra. A világi gondolkozás, amit sokszor jogosnak is tekintenek, a jogos bosszú, és ez az isteni irgalmas lelkület. Nem mindig könnyű azonnal átlátni, hogy most akkor mi a feladatom. De aki valóban Isten gyermeke és Isten gyermekeként akar ebben az Isten nélküli világban élni, annak Isten Szentlelke megadja a bölcsességet.
Azt szoktuk örökké vitatni, hogy hol a határ. Meddig mehetek el, meddig nem. Aki kész és akar engedelmeskedni, annak Isten ezt lépésről lépésre, esetről esetre világossá teszi.
Fontos látnunk, hogy az a Jézus mondta el a Hegyi beszédet, aki ennek a világnak az Ura. Ő itt nem fennkölt gondolatokat akar nyilvánosságra hozni, hanem törvényt hirdet. Azt mondja: ez az Isten országának a rendje. Azoknak mondja, akik már Isten országának a polgárai, a többinek meg ez hívogatás is, kedvcsinálás, hogy így is lehetne élni. Azokat viszont bátorítja is erre, meg kötelezi is őket erre. Nekünk számolnunk kell ezzel, és érdemes végiggondolnunk, mit jelent, hogy ennek az Isten nélküli világnak az egész kultúrájával szemben Jézus felragyogtat egy krisztusi ellenkultúrát, amelyikben egész más a gondolkozás, mások a célok, mások az eszközök. Más fontos és más mellékes. Ahol Isten szabja meg a rendet. Ez a mennynek az előíze már, és Isten gyermekei ebben a két világban élnek.
Valaki egyszer úgy mondta: két lábbal állunk ebben a világban, de mindkét szemünkkel látjuk az eljövendőt. Onnan kapjuk az erőket ahhoz is, hogy ebben a világban helytálljunk és tudjuk adni ezt a többet, ami tőlünk nem telik, és tudjunk mások lenni, mert a mi Atyánkra hasonlítunk.
A kérdés ez: akarunk-e csakugyan a mi mennyei Atyánkra hasonlítani? Ennek sokszor kemény ára van, mert a példa ebben is a mi Urunk Jézus Krisztus. Ő jelenítette meg, Ő tette láthatóvá előttünk egészen, hogy ki a mi mennyei Atyánk. Ez azonban az életébe került. Ebbe bele kell halni. Bele kell halnia minden hiúságunknak, büszkeségünknek, önérzeteskedésünknek, a magunk igazá-nak, a magunk elveinek… Mindennek bele kell pusztulnia, hogy viruljon bennünk egyre teljesebben ez az isteni természet, ez a krisztusi természet.
Jézus adott példát erre. Péter apostol írja levelében: „Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.”
El lehet jutni ide, de éppen az Ő csendes szenvedésével adott igazi és végleges megoldást az emberiség legnagyobb kérdésére, a bűnkérdésre. Isten segítsen bennünket, hogy akarjunk is az Ő gyermekeiként élni, ha már Ő az Ő újjáteremtő kegyelmével ezt lehetővé tette.
Legjobb elkezdeni már ma. Átfutott rajtam, milyen tanulságos lenne, ha most mindenki kikeresné azt az embert, akivel kapcsolatban a legtöbb keserűség van a szívében. Lehet, hogy már nem friss, már elfelejtette, de azért ott van még valami. Ha a nevét hallom, egy kicsit összerándul a gyomrom. Talán az öklöm már nem, de a gyomrom még igen. Eszembe jutnak nagyon fájó emlékek. Készek vagyunk-e ehhez az emberhez is ezzel az isteni indulattal közelíteni, így gondolni rá. Ahogy itt Jézus mondja: így imádkozni érte, és ha találkoznánk netán, akkor így beszélni vele, meg így beszélni róla, ha szóba jön. Ilyen gyakorlati dolgokon lehet lemérni, hogy akarunk-e a mi mennyei Atyánk gyermekeiként élni. Vagy szeretnénk a mennyei polgárságot, de ebben a világban a világ istentelen kultúrája szerint akarunk mégis élni. Ez az, ami nem megy.
Adjon bátorságot nekünk Isten, hogy merjünk a mi Atyánk fiaiként élni.

A napkeleti bölcsek történetének ez a befejező mondata nagy örömhírt rejt magában. Akkor ragyogott ez fel előttem, amikor a karácsonyi igehirdetésre készültem, (annak a megelőző vers volt az alapja), és a történetet újra és újra elolvasva, úgy láttam, egy teljes új évi program van benne.
Mi az az örömhír, ami ebben a mondatban rejlik? Az örömhír így hangzik: Isten megőrzi azokat, akik bíznak benne attól, hogy gyilkos kezekben váljanak eszközzé mások halálára, és Ő veszi kezébe őket, s az Ő kezében lesznek eszközökké mások életének a gazdagítására. Kicsit hosszú, de egyszerű és áttekinthető: Isten megőrzi a benne bízókat attól, hogy gonoszok manipulálhassák őket és felhasználják piszkos céljaikra, mint ahogy itt Heródes akarta ezeket a bölcseket, sőt nemcsak megőrzi, hanem Ő veszi kezébe a benne bízókat, és Ő használja arra, hogy mások életét védhessék és gazdagíthassák.
Mit jelent ez? Ezek a kedves naiv tudósok mit sem sejtve kopogtattak be Jeruzsálemben Heródes palotájába és kérdezték: hol van a zsidók királya, aki most született. Nem tudták, hogy Heródes betegesen féltékeny uralkodó volt, és kíméletlenül elpusztított mindenkit, akiben vetélytársat sejthetett. Ezt azonban ravasz, álnok, hazug módon csinálta, úgy, hogy kihasználva a bölcsek jóhiszeműségét, ezt mondja nekik: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!”
Ezt elhitték. A bölcsek elmentek, megtalálták a kis Jézust, hódoltak előtte, átadták az ajándékaikat, és mint úriemberekhez illik, igyekeztek visszamenni, a kérésnek eleget tenni, és tájékoztatni Heródest arról, amit tapasztaltak. És itt szólt közbe Isten. Itt van ez a súlyos mondat: „Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”
Ha visszamennek, bűnsegédei lesznek egy véres kezű diktátornak egy újabb gyilkosság megszervezésében. És akaratlanul is Jézus meggyilkolásában segédkeznek. Így azonban, hogy Isten közbeszólt, kijelentést kaptak és engedelmeskedtek Isten kijelentésének, maradt idő arra, hogy amíg őket Heródes várta, addig kimentették Betlehemből a kis Jézust. Ők pedig, amikor hazamentek, boldogan bizonyságot tettek a Megváltóról, akivel találkoztak. Kétszeresen is az élet munkálásában használta fel őket Isten: Jézus megmentésében segédkeztek közvetve, otthon pedig közvetlenül továbbadták az evangéliumot, hogy minél többen hihessenek.
Azt nézzük meg először, mi is történik itt valójában, mert ennek a hátterét is világosan kell látni, aztán azt, miért volt ez nagy dolog, hogy ők engedtek ennek a kijelentésnek, és hogy mi tette lehetővé, hogy bekövetkezzék ez a változtatás, hogy noha már eltervezték, hogy visszamennek Heródeshez, mégis más úton tértek haza.
1. Mi történt itt valójában? Az, hogy a hatalom gonoszul manipulálni akar jóhiszemű embereket. Vagyis Heródes be akarja szervezni ezeket a bölcseket, hogy ügynökei legyenek, és segédkezzenek neki a megszületett Messiás meggyilkolásában. Mindezt az említett álnok, ravasz, képmutató módon, mintha ő is imádni akarná a megszületett Szabadítót.
Veszélyes csapdahelyzet volt ez, amibe majdnem belementek ezek a gyanútlan tudósok. Isten minket ennek az esztendőnek az első napján szeretettel figyelmeztet, hogy készüljünk fel arra, hogy mi is kerülhetünk az idén — akár egészen váratlanul is — különböző csapdahelyzetekbe.
Fenyegeti a hívő embert az, hogy váratlanul olyan helyzetbe kerül, amit nem tud hirtelen áttekinteni, ahol csak azt látja és hallja, ami a felszínen van, ahol, ha elhiszi a hazugságot, akkor ő is áldozatul esik. Életfontosságú az, hogy mi is elmondhassuk Pál apostollal, hogy ismerjük az ördög szándékait, mert itt végül is nem Heródes van munkában, hanem a Messiás megszületésekor a Sátán kezd akcióba. Kiváló médium neki Heródes, Heródes meg munkatársakat keres ezekben a bölcsekben.
De ki látja azt, hogy honnan indul el az egész? Az látja, aki elhiszi, amit Jézus mondott a csapdát állító ősellenségről. Jézus azt mondta: két jellemző tulajdonsága van az ördögnek: hazug és hazugságnak atyja, és emberölő volt kezdettől fogva. Ahol a hazugság eszközéhez nyúlnak, mint itt Heródes, ott biztos, hogy az ördög mozgatja az eseményeket és az embereket. Ahol mások élete, boldogulása, kibontakozása, előrejutása ellen kezdődik akció, ott is biztos, hogy a háttérben maga a sötétség fejedelme, akit Jézus néven nevezett, az ördög van ott.
Ezt a legtöbben nem ismerik fel. Akikben Isten Szentlelke van, akikben Jézus Krisztus lakozik a hit által, azok felismerik, és azok elmondhatják: mi ismerjük az ő szándékait.
Miért nem sikerült itt Heródesnek ez a próbálkozása? Azért, mert ezek a bölcsek előzőleg már egy hatalmasabb Úrnak a szolgálatába szegődtek. Ők már otthon, Babilonban kaptak kijelentést Istentől. Ők már otthon elhitték azt, amit erről az élő Istenről a benne hívők mondtak nekik. Nem ismerték még igazában Istent, de a hitük már megmozdult, már egyszer egy nagy útra Isten szavára indultak el, és a kisded Jézusban is ezt a mindenható Istent ismerték fel, és azért hódoltak előtte, imádták Őt. És ebben a szolgálatban, ebben az Istennel való bármilyen laza, de mégis meglevő közösségben védve voltak.
Hányszor tapasztalhatjuk, hogy Isten olyan veszedelmektől is megóv minket, amiket észre sem vettünk. Hány helyzetben vigyázott már ránk, amikor nem láttuk a csapdát. Hányszor óvott meg — nyugodtan elmondhatom — a saját butaságom vagy tudatlanságom következményeitől ezzel az Ő gyöngéd szeretetével. Bizony úgy van az, ahogy a közelmúltban olvastuk Péter leveléből: Isten hatalma őriz minket hit által az üdvösségre.
A bölcseknek az esete gyönyörűen mutatja ezt, és jó lenne, ha megbátorítana minket ennek az esztendőnek az első napján. Nem az ő nagy ügyességük, nem a rutinuk, nem a szimatuk mentette meg őket a bajtól. Az az Isten mentette meg őket, aki elindította erre az útra, akinek terve volt velük. Nekik az volt a dolguk, hogy figyeljenek rá, és amikor kijelentést kaptak, akkor legyenek készek engedelmeskedni annak.
Jobb, ha józanul felkészülünk arra, hogy lesznek csapdák az utunkon ebben az évben is. Hogy az ördög, mint ordító oroszlán, szertejár és nézi, hogy kit nyeljen el, és át tudja változtatni magát a világosság angyalává is, és igyekszik megtéveszteni, ha lehet, még a hívőket is. Ezért kell nekünk elkérnünk azt a bölcsességet, amiről tavaly ilyenkor volt itt szó az újévi istentiszteletünkön, amelyik képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk Isten szerinti jó és rossz között, és legyen bátorságunk mindig újra az Isten szerinti jót választani.
Legyen imádságunk ennek az évnek az elején is, hogy Isten ajándékozzon meg ilyen bölcsességgel. Bízzunk abban, hogy megvalósulhat az, amiről Pál apostol az Efézusi levél 6. részében ír: hogy Isten hatalmasan megerősít minket Jézus Krisztusban, és nekünk adja az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassunk az ördög minden ravaszságával szemben. Amikor megálltunk, akkor még sem magunknak fogjuk tulajdonítani ezt a csodát, hanem azt az Istent magasztaljuk, akinek a hatalma megőrzött.
Nekünk csak erre az eltökéltségre van szükségünk, hogy ami a sötétség fejedelmé-től jön, abból nem kell egy szemernyi sem, most ebben az egy esetben sem, meg úgy látszólag sem, semmi sem.
Tegnap olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint Jézus megkísértésének történetét, és újra felragyogott előttem az a tántoríthatatlan eltökéltség, amivel a mi Megváltó Urunk az Atyának, az Atya kijelentésének, az írott igének engedelmeskedett. Mondhatott az ördög, amit akart, újabb és újabb támadásokat intézhetett ellene, visszapattant minden róla. Az jutott eszembe, olyan volt Jézus az ördög számára, mint egy gömb, nem volt rajta fogás. Mondja is ezt egy helyen. A János evangéliumában olvassuk: Őbenne (Jé-zusban) nincsen semmije az ördögnek. Bennünk sajnos megvan a bűn, Jézusban nem volt meg. A bűn, mint fogódzó, mindig kínálja magát a kísértőnek. Ezért kell ébereknek lennünk és ragaszkodni a mi Urunkhoz.
Ennyit arról, hogy mi történt itt valójában.
2. Aztán nézzük meg azt is, miért volt ez nagy dolog, hogy ezek a bölcsek készek voltak megváltoztatni az útvonalukat? Miért van itt ez a hangsúlyos: azonban? „Mivel azonban kijelentést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”
Azért, mert elhatározták, hogy visszamennek. Ez volt a természetes nekik. Ő kérte, ők meg készségesek voltak. Mi sem magától értetődőbb. Ez nem szorul magyarázatra. Segítséget kértek tőlük, igazán semmiből sem áll, hogy amerről jöttek, arra mennek haza is. Igen ám, csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az ördög mindig ügyesen álcázza valódi céljait, és valamivel igyekszik megnehezíteni mindig az Istennek való engedelmességünket. Itt ezzel álcázta, és ezzel nehezítette meg a bölcseknek, hogy hiszen Heródes is imádni akarja a megszületett királyt, a Messiást. Hiszen olyan udvariasan és kedvesen kérte, hát illik erre udvariasan úgy válaszolni, hogy teljesítjük a kérését, különösen, ha az semmibe nem kerül nekünk. Megyünk és beszámolunk.
Ők tehát már elhatároztak valamit. Isten azonban valami mást parancsol nekik. És ez a döntő mindig, mindannyiunk életében, hogy itt mit csinálunk. Kész-e az ember félretenni mindent. A protokollt, az illemet, az udvariasságot, vagy egyszerűen csak megszokásból egymást követő gépies cselekedeteket, ha kijelentést kapott. Ha Isten közbeszólt és valami mást mond, akkor kész vagyok-e mindenestől, az egész érvrendszeremmel félre állni Isten útjából, és azt mondani: Uram, parancsolj előre fáradni, és én csak utánad jövök. Akárki, akármit mond. Akármilyen Heródes, akármilyen kedvesen kért, akárhogyan elhatározták már kö-zösen, mindent megváltoztatunk, ha te mást kívánsz.
Ezt be kell gyakorolni. Nem szeretem szóval úgy mondják: engedelmesség, de itt ennek most konkrét tartalma van. Ez azt jelenti, hogy már volt egy tervem, ami minden tekintetben jónak látszik, semmi rossz nincs benne. Isten azonban valami miatt rossznak látja. És Ő mást akar velem. Akkor okoskodás nélkül, halogatás nélkül kész vagyok-e félreállni, és azt mondani: igen, Atyám. Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy azt szépen elterveztük, vagy ahogy tőlünk várják, hanem úgy, ahogy te akarod. És amit te mondasz, arra én feltétlenül igent mondok.
Mivel a bölcsek erre készek voltak, megmenekültek attól, hogy egy gonosz diktátor kezében játékszerré váljanak, és közvetve Krisztus-gyilkosokká, és így lehettek alkalmasakká arra, hogy Jézus életének a megmentéséhez hozzájárultak. Ez azonban nem könnyű, főleg ha már elhatároztuk.
Érdekes az a kifejezés, és tulajdonképpen emiatt figyeltem fel erre az igére, ami itt az ősi szövegben áll: más úton tértek vissza hazájukba. Ez egy hadi kifejezés, azt jelenti, hogy a már elfoglalt területet újra elhagyni, visszavonulni. Ez mindig nehezünkre esik. Már elfoglaltam valamit, megvan a tervünk, összeült a családi tanács. Mindenki jónak látja, és egyszerre csak Isten beleszól és keresztülhúzza. Először talán az Ő igéjével, vagy a lelkiismeretünkön keresztül, ha nem hallgatunk rá, akkor az eseményeket alakítja úgy, hogy meghiúsítják a tervünket. Minél előbb észreveszi valaki, hogy kijelentést kapott, és minél előbb kész engedelmeskedni, annál boldogabb, és annál kevesebb szenvedést okoz magának.
Mert ilyenkor szólal meg az: jaj, mit szólnak hozzá, jaj, micsoda presztízsveszteség ez. A hitelük, az önérzetük, a becsületük szenved csorbát, hiszen várja őket az a nagy úr, aki milyen kedvesen kérte meg őket erre. És így tovább, lehet sorolni. És lehet, hogy nem értették, hogy Isten miért tiltja meg, hogy visszamenjenek, és miért parancsolja, hogy más úton menjenek, de ebben példák lehetnek előttünk ezek a derék emberek, hogy nem szorul indokolásra az, amit Isten mond. Ha Ő azt mondta, és ez a kijelentés, akkor azt teszem.
Utólag a leggyakrabban megértjük, mert Isten a mi értelmünket is meg szokta győzni, de néha próbára teszi a hitünket, hogy amit nem értek, de bizonyos vagyok benne, hogy Ő mondta, kész vagyok-e azt is meglépni. Ez a hitnek, ez az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalomnak a gesztusa mindig. És ezt Isten mindig csodálatosan megáldja és megjutalmazza.
Jó lenne, ha úgy indulnánk erre az évre, hogy elkérjük Istentől a bátorságot ahhoz, hogy mindig készek legyünk változtatni akármin, ami neki nem kedves. És eleve, látatlanban igent mondjunk arra, ami az Ő akarata.
Hadd mondjak két bibliai példát arra, hogy milyen az, aki nem képes erre vagy nem is kész, és hogy jár az, aki kész változtatni, amikor kijelentést kap. Két bibliai királyról szól a történet.
Az egyik az a Heródes, aki nem ez volt, hanem aki Jézus halálakor volt Galilea fejedelme, Heródes Antipas (az volt a mellékneve). Ő egyszer a születésnapját ünnepelte. Összehívta az ország vezetőit és nagy dínomdánom volt, az átforrósodott hangulatban tett egy könnyelmű ígéretet annak a gyönyörűséges leányzónak, Salóménak, aki ott a táncával szórakoztatta őket, hogy kérj, amit akarsz, és megadom neked. Volt ebben sok nagyképűség is, hogy ő mindent megtehet, csak nem gondolta, hogy a leány az anyja tanácsára Keresztelő János fejét kéri. Salóme anyja haragudott Jánosra, mert János megmondta az igazat. Heródesről azt olvassuk, hogy nagyon elszomorodott, amikor ezt hallotta, mert Jánost prófétának tartotta, de a vendégekre való tekintettel elküldte a hóhért és még aznap kivégeztette Jánost.
Hogyan menekülhetett volna meg ettől? Csak egyféleképpen, ha van bátorsága azt mondani: bocsánatot kérek, könnyelmű volt a kijelentésem. Ezt az egyet nem! Kérj valami mást. Keresztelő János az Isten embere, próféta, nem bántjuk. — Na, de milyen „égés” lett volna ez ott a díszes vendégsereg előtt? Hátha égés, égés. Akinek könnyen eljár a szája, és felelőtlen ígérteket mond, az megérdemli, hogy utána szégyenkezzék. De Keresztelő János fejét akkor sem! Ezt ő tudta, hogy Isten akarata az lenne: nem! A lelkiismerete tiltakozott ellene. Márk evangélium 6. részéből ez világosan kiderül. De a vendégekre való tekintettel nem volt bátorsága változtatni.
Egy másik király: Júda királya volt az az Amásia, aki egyszer hadat akart indítani. Ehhez zsoldosokat fogadott fel. Nagy zsoldot, a teljes összeg nagyobbik részét előre kifizette nekik, és akkor jött Isten prófétája, hogy álljon meg az egész! Isten azt üzeni neked, hogy el fogod veszíteni ezt a hadjáratot. Na de már kifizettem a zsoldnak a nagy részét — mondja Amásia. Itt hangzik el egy nagyon szép mondat: az Úr Isten neked annál sokkal többet adhat. Amási-ának volt bátorsága lemondani a hadjáratot, — majdnem őt támadták meg azok, akiket zsoldosként felfogadott, olyan dühösek voltak, elúszott a pénz is, — de nem sokkal ezután egészen más módon Isten nagy győzelmet adott neki zsoldosok nélkül.
Mert, aki kész engedelmeskedni Istennek, akinek van bátorsága megváltoztatni a terveit, ha kijelentést kap, annak az életében Isten csodái jelennek meg, és Isten különösen megáldja azt.
Ebből a szempontból, úgy gondolom, háromféle ember van: vannak, akik Istentől függetlenül terveznek és cselekszenek. Vannak, akik terveznek, és utána Isten jóváhagyását kérik a terveikre, és az Ő segítségét kérik a saját cselekedeteik megvalósítására: Én Istenem segíts meg abban, hogy megvalósítsam, amit nélküled elterveztem. Ez a vallásos ember. S vannak a hívők, akik szintén gondolkoznak és terveznek, de mihelyt kijelentést kapnak, félretesznek minden tervet, hogy azt tehessék, amit Isten parancsolt nekik.
A hitetlen Istentől független, teszi mindezt, a vallásos Isten jóváhagyását kéri a saját terveire, a hívő pedig mielőtt nekikezd bárminek, már kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? meg közben is kérdezi, meg amikor már kész a terve, akkor is figyel Istenre, és mindig kész annak megfelelően módosítani, ahogyan azt Isten akarataként megérti.
3. Éppen erről szól a harmadik része ennek az igének. Tudniillik az, hogy ehhez viszont hallani és érteni kell Istennek a kijelentését. Mert róluk is azt olvastuk, hogy mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Érdekes, hogy itt már Isten nem az ő nyelvükön, a csillagok nyelvén beszél velük, mint amikor elindította őket Babilonból. Itt már közvetlen módon kapnak kijelentést. Álom által, mert nekik még nem volt kezükben az írott ige, ahogy a mi kezünkben van.
Fontos lenne, de most nem akarok kitérni, hogy az álmok és látomások jelentőségét ne tartsuk olyan sokra, mint ahogy sokan teszik. A mai álmok és látomások a legritkább esetben vannak Istentől, szinte sohasem. Isten ma velünk az Ő igéjén keresztül beszél. Ezt kellene sokkal jobban megismerni, tanulmányozni, komolyan venni, és ehhez igazítani magunkat.
Hogy mi a különbség az álomlátomás és Isten igéje között, azt a Jeremiás könyve 23. részéből rendkívül élesen olvashatjuk: ahogy a polyva aránylik a búzához, úgy aránylik az álomlátomás az Isten igéjéhez. A polyvát elfújja a szél, azt a szelelésnél szemétnek tekintették. Viheti a szél, az nem való semmire, az nem takarmány, az csak szúr. A tiszta szem az érték. A tiszta szem az ige, az álmok és látomások a polyva. De amíg nem volt írott ige, addig Isten ritkán ilyen módon közölte akaratát az emberekkel.
Sokszor van az, hogy valaki olvassa a Bibliát és mégsem érti. Hallgatja az igehirdetést, és semmi személyeset és konkrétat nem tud kihámozni belőle. Mi a feltétele annak, hogy valaki értse? Ezért olvastam fel az előbb a János evangéliuma 10. részéből Jézus szavait, aki azt mondja itt: a juhok hallgatnak a pásztor hangjára, a maga juhait nevükön szólítja és kivezeti. Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik. (3-5 v.)
A maga juhai követik, mert ismerik a hangját. Itt lesz döntő az, hogy kinek a juha vagy, kire szoktál figyelni, kire hallgatsz, kinek a „szavát lesed”, ahogy egyik szép énekünk mondja. Kit követsz, kihez tartozunk, mert a maga juhai ismerik az Ő hangját, és azok követik is Őt.
Heródes az ördögnek a juha volt és őt követte, az ő szavára hallgatott. Ezek a bölcsek már elhatározták, hogy Istennek akarnak engedelmeskedni. És íme, a legkülönbözőbb módon, most már a harmadik féle módon, felismerik az Isten kijelentését és követik is azt.
Szoktassuk a fülünket a Pásztor hangjához. Ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy naponta tanulmányozzuk az igét, hogy ismerős legyen nekünk a Pásztor hangja. Hogy ha éppen nincs a kezünkben vagy zsebünkben Biblia, akkor is igeszerűen tudjunk gondolkozni, akkor is a Pásztorra tudjunk hallgatni, és Istennek bennünk lakozó Szentlelke, akit az újjászületéskor ad, segítsen különbséget tenni igaz és hamis között, és bátorítson minket az engedelmességre. Mert így valósul meg az, ami ezeknek a bölcseknek az életében, hogy ahelyett, hogy Krisztus-gyilkosokká váltak volna, Krisztus-hordozókká lettek. Vitték haza mindazt, amit kaptak ezen az úton Istentől.
Hálás vagyok Istennek, hogy így indít el minket ennek az új esztendőnek az útjára. Józanít, számoljunk azzal, hogy csapdák lesznek, de azokat fel lehet ismerni, és ki lehet kerülni. Bátorít, hogy merjünk változtatni még az elkészített terveken is, ha kijelentést kapunk, ha az Isten igéjével nem egyezik, ha Isten közben valami mást parancsol nekünk. És ez akkor fog egyre könnyebben megvalósulni, ha a fülünk hozzászokik a Pásztor hangjához. Ha naponta figyelünk rá, hallgatjuk Őt, örülünk annak, amit mond, és engedelmeskedünk neki.
Egészen a teológiai tanulmányaim végéig minden nyarat egy kertészetben dolgoztam, amelynek a vezetője édesapám volt. Egy ilyen kis üzemben mindig, mindenféle előfordulhat, sokféle munkafolyamat van, s a külső körülmények, meg az emberi adottságok beleszólnak sokszor, és módosítani, változtatni kell. Sok emlékem van arról, hogy megegyeztünk valamiben, elindultunk, hozzákezdtünk. Egyszer csak jött egy küldönc, mondjuk egy kisgyerek, és azt mondta: ne így csináljátok, hanem amúgy. Az első kérdésünk az volt: ki mondta? Édesapám. Akkor legfeljebb elmondattuk vele még egyszer, hogy egyformán mondja el kétszer a parancsot, és ha igen, akkor gondolkodás nélkül változtattunk. Ez biztonságérzetté sűrűsödött bennem, hogy ha ő mondja, akkor biztos, hogy úgy jó és úgy kell csinálni, mert ez sokszor kiderült már.
Miért nincs meg bennünk ez a megingathatatlan bizonyosság, hogy ha az én mennyei Atyám mondja, akkor azt úgy kell csinálni? Hát Ő már csak jobban tudja, mint én! Én a pillanatot látom, ott is csak egészen felszínesen az eseményeket, Ő pedig átlátja a múltat, jelent, jövőt, és kimondhatatlanul szeret engem. Mindennel a javamat akarja munkálni, és ezért ad kijelentést újra és újra. És akkor jövök én, az okos hívő, és elkezdem magyarázni a mindenható Atyámnak, hogy az nem úgy van, hanem emígy, meg később kellene, meg másnak, meg miért. Nem szégyelljük magunkat? Micsoda hitetlenség van emögött, és micsoda gőg!
Hálás vagyok Istennek azért, amit ezeken a napkeleti bölcseken keresztül, most a karácsonyi történettől függetlenül megtanított. Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy legyen ez az esztendő a gyakorlatozásnak az ideje. Gyakoroljuk be egyre jobban azt, hogy éberen figyelem a csapdákat, nem kell belemenni, Isten figyelmeztet erre. Hogy mindig kész vagyok bármilyen változtatásra, ha Ő mondja. És a fülemet odatartom folyamatosan, hogy egyre egyszerűbben érzékeljem, hogy valóban Ő mond valamit és nem az én csalárd lelkem sugallja.

Ma este mindnyájunknak el kell döntenünk, mit viszünk tovább az új esztendőbe, és mi az, amit hagyunk veszni ezzel az elmúló évvel. Mi az, amit tudatosan be akarunk vésni az emlékeinkbe és elmondani fiainknak és fiaink fiainak is, mert olyan fontos. Mi az, amire semmi szükségünk nincs, ami értéktelen, kacat, és jobb, ha megszabadulunk tőle. Mire akarunk emlékezni, és mit akarunk elfelejteni. Ez ma este az a kérdés, amit Isten igéje feltesz nekünk.
Költözésnél szokott ez mindig probléma lenni: Mit vigyünk feltétlenül magunkkal, és mi az, amitől meg kell szabadulni. Az ember hajlamos arra, hogy azt gondolja: minden érték, amije van. De sokszor éppen egy költözésnél derül ki: nincs rá szükség, csak a helyet foglalja, teher. Szabadulni kell tőle.
Költözünk most egyik esztendőből a másikba. Mi az, amiről tudatosan megállapítjuk: ezt vinni kell. Ezt, ha el akarnák venni, akkor sem adjuk; azt viszont nyugodtan elhagyhatjuk, sőt könnyebbek leszünk, ha elfelejtjük.
Hallottam egyszer, nem tudom megtörtént vagy nem, de amiről szól, tanulságos. Egy idősebb férfi sétált az utcán. Gyerekek rakoncátlankodtak a járdán, dobálták egymást kaviccsal. Ahogy a bá-csi elhaladt mellettük, egy nagyobb fajta kaviccsal eltalálták a hátát. Nagyot nevettek és elszaladtak. A bácsi azonban meg-állt, megfordult, felvette a kavicsot, gondosan megtörölgette, hosszan nézte, szinte gyönyörködött benne, azután zsebre tette. Az egyik járókelő nem tudta megállni, és megkérdezte, miért viszi magával. Ő pedig, mint aki várta, hogy elmondhassa, lelkesen előadta, hogy van otthon egy vitrinje, s abba gyűjti évtizedek óta azokat a köveket, amikkel megdobják, azokat a töviseket, amikkel megszúrták, és van egy hosszú jegyzék mindarról, amit elvettek tőle. Aztán időnként megvizsgálja a vitrin tartalmát, és sajnálja magát.
Isten igéje pontosan erről szól ma este hozzánk. Van-e ilyen vitrinünk, és mit gyűjtünk bele? Már most szeretném nagy tisztelettel és szeretettel javasolni, hogy aki efféléket gyűjt, még ma, éjfél előtt kotorja bele egy vederbe és öntse ki a kuká-ba. Mert ez az, amit Isten igéje egyenesen tilt nekünk, hogy gyűjtögessük, aztán nézegessük, aztán gyötörjük magunkat, meg szidjuk azokat, akiktől a köveket meg a töviseket kaptuk, és ennél értelmesebb dologgal nem tudjuk tölteni az időnket. Nem mindegy, hogy mit gyűjtöget az ember az emlékeiben, s mi az, amit onnan tudatosan ki akar vetni.
A Biblia feltűnően gyakran ír az emlékezésről és felejtésről. Végignéztem most ezeket az igéket, több mint háromszáz igehelyet, és elcsodálkoztam azon, hogy egyrészt mi az, ami gyakran ismétlődik, másrészt milyen sajátos és mennyire fontos szempontokra hívja fel Isten a figyelmünket e tekintetben is.
Három csoportba szedtem össze azokat a fontos megállapításokat, amelyeket az igéből kiolvashatunk. Mire emlékezik általában az ember, s mit felejt el; mire emlékezik Isten és mire nem akar emlékezni; végül mi az, amiről nekünk Isten igéje világosan mondja: azt el ne felejtsük, a másik csoportot meg felejtsük el nyugodtan. Ez a három fejezet lesz most az igehirdetésben, és mindegyiken belül két rész: mi az, amire emlékezzünk és mi az, amire ne.
1. Mire szoktunk emlékezni, és mit felejtünk el könnyen?
Mire emlékeznek a legtöbben? Szívesen emlékeznek sokan a saját jótetteikre és hőstetteikre. Ha az ember ezekre kérdez rá, akkor szinte vég nélkül tudják sorolni az emberek. Hogy mennyi jót tettek ők másokkal, és milyen nagy hőstettek vannak mögöttük. Sajnos ezeket általában a többiek nem méltányolják, nem veszik észre, inkább csak ők emlegetik olykor, de hát hiába.
Természetes dolog, hogy mindenkinek fontos, mit alkotott, mit hagy maga mögött. De amikor már felettébb hangsúlyozza valaki, hogy mennyi áldozatot hozott másokért, és hogy ő kik miatt maradt le, és ki miatt nem sikerült neki az, amit szeretett volna, amikor családon belül kezdik sorolni, hogy mit tettem értetek, miattatok maradtam le erről meg arról, mennyi áldozatot hozok értetek, akkor azt már nem biztos, hogy üdítő hallgatni.
Vannak, akik szívesen emlékeznek a szenvedéseikre. Fogságról, hadifogságról, hátratételekről, betegségekről szívesen beszél sok ember.
Mások meg, mint a történetünk szemléltette, a személyesen elszenvedett sérelmeiket emlegetik. El nem felejtik évek, évtizedek múlva sem, hogy ki, mikor, mivel bántotta meg őket, mit mondott a szemébe, mit mondott a háta mögött, mit mondott annak, aki elmondta amannak, akitől ő visszahallotta. És ezt számon tartják, így néznek a másik emberre, és ez valósággal megkötözi őket.
Néha-néha megszólalnak az el nem rendezett bűnök is, amiket az ember szeretne elfelejteni, de nem tud. Időnként elő-jönnek ezek és emlékeztetik a vétkest arra, hogy mit követett el mások ellen.
Persze ügyesen tudjuk manipulálni az emlékeinket. Megszépítjük, vagy ahogy ma mondják: feltupírozzuk, kisebbé tesszük, bagatellizáljuk, vagy megpróbáljuk dramatizálni. Mindig aszerint, ahogy az érdekünk kívánja. Ezért van az, hogy ugyanazt az emlékét valaki többféle változatban is elő tudja adni, ahogy éppen ott kívántatik.
És mit felejtünk el nagyon hamar? Elfelejtjük másoknak a jótetteit, amikkel menet közben segítettek nekünk. Sokszor talán egy apróság volt, de abban a helyzetben sokat jelentett. Néha meg igen nagy áldozatot hoztak mások értünk, hogy a közvetlen rokonainkat ne említsem. Ezeket valahogy elég gyakran elfelejtjük, vagy nem tulajdonítunk jelentőséget nekik.
Hívő emberek is sokszor elfelejtik Isten tetteit. Isten nagy tetteit is, amiket a történelemben hajtott végre, és Istennek azokat a cselekedeteit, amiket a mi kicsi életünkben valósított meg. Isten szabadítását, megbocsátó kegyelmét, gondoskodását oly sokszor elfelejtjük. Elfelejtjük a meghallgatott imádságokat.
Éppen a napokban számolt be valaki arról, hogy ebben az évben felírta, amikor valamiért buzgón könyörögtek vagy könyörgött, és Isten kegyelmesen válaszolt arra. Most az ünnepek alatt elolvasta a listát, és elképedt azon, hogy csak egyetlen évben Isten milyen sokféleképpen mutatta meg az Ő ígéreteinek igaz voltát, azt, hogy Ő imádságot meghallgató Úr, hogy a legtöbbször többet ad, mint amit kért, hogy amikor mást adott, akkor is Isten jobban tudta, mire van neki szüksége. Ha nem írja fel, a felére sem emlékszik.
Márpedig alapigénkben pontosan erre bátorít minket Isten, sőt ezt parancsolja, hogy el ne felejtsük, mennyi jót tett velünk. De a meghallgatott imádsá-gokat bizony gyakran elfelejtjük.
A nyomorúságairól szívesen beszél sok ember, de olyan ritkán hallottam a nyomorúság taglalását így folytatni: és Isten így meg így szabadított meg belőle. Utólag láttam, hogy a javamra fordította. Hallottam már ilyen bizonyságtételt, de ritkán.
Jeremiás könyvében olvassuk, hogy Isten olyan szomorúan mondja az Ő né-pének: Melyik leány az, aki elfelejti felrakni az ékszereit? Az én népem pedig elfelejtett engem és bálványok után futkos.
Jézus is ilyen szomorúan mondta egyszer a tanítványoknak, amikor elkezdtek valami miatt aggódni: Elfelejtettétek, hogy az ötezer ember hogyan lakott jól öt kenyérből, meg a négyezer hét kenyérből? Még az ilyen nagy csodákat is könnyen felejti az ember.
Amikor egy újabb szükség adódik, újabb gond vagy nehézség támad, mintha nem lenne Isten. Mintha még soha nem tapasztalta volna meg, hogy ki ez az Isten, úgy kezd el aggódni és idegeskedni.
Aztán sokszor elfelejtjük az ígéreteinket is. Eszembe jutott az ószövetségi József története, akinek a börtönben a főpohárnok megígérte, hogy ha szabadulok, szólok majd az érdekedben a fáraónál, s nem szólt. Elfelejtette.
Könnyedén megígérünk mi is sokszor dolgokat. Halljuk valakinek a nyomorúságát, és azt mondjuk: majd imádkozom érted. Minden esetben lett ebből imádság? Meddig tartott, meddig hordoztuk a nyomorultat az Isten előtt? Egy-két alkalommal talán eszünkbe jutott, aztán nem jellemzett az állhatatosság.
Boldog ember az, aki nem így van, és aki emlékszik Isten ígéreteire és meghallgatott imádságaira.
2. A másik kérdés az, mit mond a Szentírás arról, hogy mire emlékezik Isten, és mire nem akar emlékezni?
Isten nem felejt el semmit, mint ahogy mi el szoktunk felejteni dolgokat. De Ő nem akar emlékezni bizonyos dolgokra, és nem is emlegeti azokat.
Mire emlékezik? A leggyakrabban talán ez fordult elő az igék között, hogy az Ő szövetségére. Isten nem felejti el azt, hogy az övéit kiválasztotta, és a magáénak tekinti. Akkor is, ha az Ő népe sokszor hitetlen, engedetlen volt, bálványok után ment, a szövetség akkor is állt, mert Isten hűséges volt az Ő szövetségéhez.
Aztán nem felejti el ígéreteit. Mindegyik pontosan teljesedett, vagy teljesedni fog, az Isten által legjobbnak tartott időben.
Nem felejti el a benne bízóknak a cselekedeteit, az engedelmességét. A Zsidókhoz írt levélben van egy ilyen kedves biztatás: Nem feledkezik el az Isten a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az Ő nevében tanúsítottatok, mikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok most is. (6,10)
Valaki az Ő nevében szolgál másoknak, maga meg sem jegyzi, neki ez természetes, az az igazi, de Istennél fel vagy jegyezve, Ő nem felejti ezt el. És nem felejti el imádságainkat sem. Sokszor magunk is elfelejtjük, mi mindent kértünk tőle, de megvannak kéréseink Őelőtte. Sokszor később válaszol ezekre az imádságokra.
Nem felejti el a meg nem bánt bűnöket. Ő igazságos Isten. Óriási lehetőség, hogy aki megbánja és megvallja, annak Ő megbocsát. De aki nem bánja meg, hanem folytatja, az számíthat ítéletére.
Vannak simogató, bátorító kedves igék. Amikor Jézus az öt verébről beszél, és azt mondja: nemde meg lehet venni öt verebet két fillérért és egyről sem feledkezik el a ti Atyátok. (Lk 12,6)
Egyszer, még régen, amikor a Bibliát kezdtem el olvasni, elkezdtem gondolkozni, hogy jön ez ki, hogy öt verebet két fillérért? Akkor mennyi egy veréb, vagy egy pár veréb? Aztán kiderült, hogy az úgy van, hogy egy fillér volt egy pár veréb, de ha valaki már két párat vett, akkor kapott egy ráadást. Annak ára sincs, értéke sincs, az úgy megy a többivel. Azt mondja Jézus: a ti Atyátok nem feledkezik el a mit sem érő verébről sem. Utána jön a nagy mondat: mennyivel drágábbak vagytok ti a verebeknél! Sokszor mégis azt gondoljuk: elfeledkezett rólam az én Istenem. Pedig Ő megígérte, hogy ha még az édesanyánkkal előfordulna is, hogy elfeledkezik rólunk, „Én terólad el nem feledkezem” — mondja Isten az Ézsaiás 49,15 szerint.
Isten tehát nem feledkezik el szövetségéről, ígéreteiről, az imádságainkról, az engedelmességünkről, egyáltalán rólunk.
És mi az, amire Isten nem akar emlékezni? A megbánt és megvallott bűn. Ez mint egy vörös fonál végighúzódik a Szentíráson, és most újra megerősödtem ennek a bizonyosságában, és erre nagy szükségünk van mindnyájunknak.
A lelkigondozói szolgálat során látom, hogy sok embernek abból támadnak problémái, hogy ha már eljutott oda, hogy bűnnek látja a bűnét, és már fáj is neki, nem meri komolyan venni, hogy ha megvalljuk bűneinket, Isten megbocsátja azokat. És amit Ő megbocsátott, arra nézve ilyen erőteljes képeket használ a Szentírás: a háta mögé veti, meg a tenger fenekére. Eltapossa a mi álnokságainkat. Volt — nincs. Elfújja, mint szél a felhőt. Jó lenne, ha megbátorodnánk, és mi is komolyan vennénk ezt, mert sok szorongástól szabadítna meg bennünket.
Ez azt jelenti, hogy akinek Isten megbocsátott, annak Ő többé nem emlékezik az egész elrontott múltjára, ifjúságának szennyére, hit nélkül töltött korszakának a gyalázatára. Mindez a múlté, és Ő soha többé nem hivatkozik ezekre. Mindez nem választja már el az embert Istentől.
Azért tértem ki erre egy kicsit részletesebben, mert az ördögnek nagy fegyvere az, hogy emlékezteti a hívőt a bűneire. Ilyenkor sokan elbizonytalanodnak. Ilyenkor nekünk hálát kell adnunk. Erre nézve is érvényes: El ne felejtsd, mennyi jót tett veled.
Amikor tehát emlékeztet a régi bűneimre, amiket megvallottam és bocsánatot kaptam rájuk, akkor megköszönöm újra és újra: Köszönöm, Uram, hogy arra is teljes bocsánatot adtál nekem, és megyek tovább reménységgel, örömmel és hálával a szívemben.
Van azonban ilyen kemény ige is, hogy kikről feledkezik el Isten. Azt mondja egy helyen: Mivel nem hallgattátok az én prófétáimat, én is elfelejtelek titeket. Akinek nem kell az ige, aki visszautasítja az Isten segítő, megváltó szavát, annak megengedi Isten, hogy nélküle éljen. Sajnos ilyen lehetőségünk is van.
3. S mi az, amire emlékeznünk kell, és mi az, amire nem szabad, nem érdemes emlékeznünk? Erről a kicsit részletesebben.
Emlékeznünk kell szakadatlanul a mi Istenünkre. Azok, akik Jézus Krisztusért a hit által már Isten gyermekeivé lettek, szüntelenül Istenre, mint mennyei Atyjukra emlékezhetnek. Arra, akihez hozzátartozunk, aki minket elfogadott. Aki nem küld el magától. Akinek a színe előtt zajlik az életünk. Ezért nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek. Ezért számíthatunk Őreá minden pillanatban, de ezért vagyunk felelősek neki mindenért. Nagy kiváltság ez, és boldog ember, aki mindent úgy tesz, hogy az ő Atyjára való tekintettel cselekszik vagy nem cselekszik.
Aztán emlékezzünk Isten nagy tetteire, és erre emlékeztessük magunkat és egymást. Az Ő gondviselése, szabadítása, bűnbocsátó kegyelme legyen ott a szemünk előtt mindig. Isten csodáiról el ne feledkezzünk. Azokról se, amiket a mi életünkben cselekedett eddig.
Emlékezzünk az Ő igéjére, és el ne felejtsük azt, amit abból már megértettünk, amit memorizáltunk, amit valaha hallottunk, ami ott él a gondolataink között. Tartsuk ezt frissen. Dávid oly sokszor mondja: szakadatlanul a te igédről gondolkozom. Miért? Azért, mert ezt anynyira fontosnak tartja Isten, hogy van egy ilyen ige: mivel elfeledkeztél az én törvényemről, én is elfeledkezem fiaidról.
Ha valaki nem becsüli Isten igéjét, akkor ez kihat az utódaira is, mint ahogy kihat az ellenkezője is. Azt is az egyik szép zsoltárban olvassuk, hogy aki Isten igéjével él, akinek az mindennél fontosabb és aszerint él, hős lesz annak magva a földön, és az ilyenek utódai megáldatnak. Nekem szent Isten igéje, mindennapi kenyerem, iránytű, amihez igazodom, és a gyerekeim meg unokáim is áldást kapnak érte. Ennyire fontos, hogy el ne feledkezzünk az Ő igéjéről. (Zsolt 112,1-2)
Aztán van egy ilyen figyelmeztetés is, hogy emlékezzetek arra, hogy mivel haragítottátok meg az Istent. Ha már ezt a bűnt elkövettük, akkor okuljunk a hibánkból, és ne ismétlődjék ez. Jegyezzem meg, hogy az az, amire éberen ügyelnem kell, és nem teszem, mert nem akarom megharagítani az én mennyei Atyámat.
Ugyanígy sose felejtsük el, hogy honnan hozott ki minket Isten. Gyakran ismétlődő figyelmeztetés: el ne felejtsd, hogy szolga voltál Egyiptomban, ahonnan megszabadított téged a te Urad és Istened. Sokan elmondhatnánk, hogy milyen mélységből, milyen bűnökből, milyen sötétségből hozott ki. Jó erre hálásan emlékezni és megköszönni, hogy hova hozott ki.
Hogy milyen fontos Isten igéjére emlékeztetni magunkat, arra csak egy példát hadd említsek. Ez mentette meg Péter életét nagypéntek hajnalán, amikor letagadta, hogy valaha is ismerte az Úr Jézust. A kakasszó eszébe juttatta, mit mondott neki Jézus előző este. Eszébe jutott az ige, és ebbe az igébe kapaszkodott, és így tartotta meg Őt Jézus. Talán ezért írta Péter később második levelében kétszer is: „emlékeztetés által ébresztgetem a ti tiszta gondolkozásotokat, hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott tanításai.” Emlékeztetés által ébresztgetlek benneteket… (2Péter 3,1-2)
És miről ne feledkezzünk el még? Egymásról. Pál apostol minden levelének az elején valamilyen változatban olvassuk ezt a tudósítást: szüntelenül emlékezem rólatok az én imádságaimban. A fogságból írt levelekben részletesen, név szerint felsorolja, ki mindenkiért imádkozik, és hogy állnak azok az ügyek a gyülekezetben. Szüntelenül hordozlak titeket, és emlékezem reátok az én imádságaimban.
Mire nem érdemes emlékezni, sőt mi az, amit el kell felejteni? Ha nem tudjuk is elfelejteni, mert azt nem mi határozzuk el végül is, de nem emlegetjük. Nem elevenítjük fel újra és újra. Nem szenvedjük végig ismét azt, ami egyszer fájdalmat okozott. Mindenekelőtt itt is a megbocsátott bűnökre nem emlékezünk. Ha egyszer Isten megbocsátott nekem, akkor ezt vegyem komolyan és örüljek a bocsánatnak. Ezzel az a bűnügy legyen befejezve. Nem kell még egyszer megvallani, nem kell újra és újra emlegetni, és főleg nem kell magamat gyötörni miatta. Adjak hálát, hogy bocsánatot kaptam.
Aztán nyugodtan elfelejthetjük a saját jócselekedeteinket. Másokét ne. Az olyan jó nekünk is, meg a másiknak is, hogy évek múlva is eszünkbe jut, hogy abban a nehéz helyzetben te mellettem álltál, köszönöm szépen, amit akkor tettél értem. Ez mindenkinek jólesik, annak is, akivel a jót tették. De azt ne tartsuk számon, hogy mi kivel, mikor, milyen jót tettünk. Miért kell ezt számon tartani? Ezt vagy számon tartják azok, akiknek tettük, vagy ami ennél sokkal fontosabb, számon tartja a mi Atyánk, aki titkon néz és megfizet nékünk nyilván. De ha mi nagyon számon tartjuk, akkor a mennyben nem tartják számon. Ott feleslegesen nem könyvelnek. Úgy, hogy mi nyugodtan elfelejthetjük. Nem kell sorolni, nem kell hivatkozni rá, nem kell, hogy évente megnövekedjék, és egyre nagyobbnak képzeljük mi is. Hiszen ha szeretetből tettük, akkor azzal, hogy megtörtént, be van fejezve. Ha meg számításból vagy egyéb indítékból tettük, akkor meg nincs értéke. De az az igazi, ha nem tudja a jobb kezünk, mit cselekszik a bal.
Ugyanígy nyugodtan el lehet felejteni a bennünket ért sérelmeket, azokat az epés megjegyzéseket, mérgezett szavakat, amik akkor, amikor elhangzottak rosszul estek, akár a szemünkbe mondták (akkor talán kevésbé), akár a hátunk mögött. Nyugodtan elfeledhetünk mindenféle bántást, minden gáncsoskodást, ami adott esetben megnehezítette az életünket.
Megint az ószövetségi Józsefre hadd emlékeztessek. Amikor temérdek szenvedése után már második ember lett a fáraó után, családot alapított és megszületett az első gyermeke, akkor az első fiát Manassénak nevezte. Azt jelenti: feledés. És megmagyarázza azt is, miért. Azt mondja, azért, mert elfeledtette az Úr velem minden nyomorúságomat. És kit érdekel most már az, hogy melyik testvére mit mondott, meg hogy gyötörték meg, meg Potifárné milyen gonosz volt, ez az ő dolguk, majd ők rendezik Istennel. Őt Isten új feladatok elé állította, vigasztalja, használja. Felejtse el és hagyja maga mögött mindezeket a nyomorúságokat.
Szomorú az, amikor valaki ápolgatja a sérelmeit. Konzerválja azokat a bántásokat, amik érték. Ez azt jelenti, hogy ez a legjobb táptalaja a bosszúvágynak. Ezzel biztosítja, hogy mindig legyen a szívében keserűség. Aki el akarja felejteni és a háta mögött tudja hagyni ezeket a dolgokat, annak meg mindig lesz oka az örömre és a hálára.
Milyen nagy dolog az, és mennyivel szebb és jobb újra és újra átélni és elmondani Isten egy-egy csodáját, beszámolni egy meghallgatott imádságról, ismét átélni azt a szabadítást, amivel valamikor megajándékozott. Egyáltalán örülni Isten ajándékainak.
Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled! A többit meg: ami hátam mögött van, elfelejtvén, ne vigyük át se az új évre, se a következő időkre. Isten nekünk üdítő és erősítő emlékeket kínál. Hiszen valahányszor visszaemlékezünk arra, hogy Ő milyen jót tett velünk, hogyan szabadított meg adott helyzetből, mennyi bűnünket bocsátott meg, hogyan válaszolt egy-egy imádságra, megerősít a jövőre nézve. És amikor jönnek az újabb gondok és ismét nehéz helyzetek, akkor eszünkbe jut az, hogy az az Isten, aki számtalan formában megmutatta már hatalmát és szeretetét, most lenne erőtelen és közömbös? Lehetetlen. Ő az a hatalmas és szerető Isten, akinek megismertem eddig, mert emlékezem Őreá és tetteire.
Őreá emlékezzünk, és az Ő igéjét véssük egyre jobban a szívünkbe. Amit pedig a bácsi a vitrinbe gyűjtött, ha vannak ilyen holmijaink, emlékeink, azokat söpörjük ki, és semmiképpen ne vigyük át erre az új esztendőre. Boldog ember az, aki ilyen terhek nélkül, de az előbb említett drága emlékekkel és ismeretekkel megy tovább a maga útján.

A napkeleti bölcsek kedvelt alakjai a karácsonyi történetnek. A baj csak az, hogy sokféle kitalált vonással ruházta fel őket a későbbiekben a képzelet. Az V. századtól a három ajándékból arra következtettek, hogy nyilván hárman voltak. Sőt valaki azt is tudni vélte, hogy ilyen gazdag ajándékot csak királyok vihettek. Így terjedt el, hogy „három királyok.” A VIII. században már nevet is adtak nekik, sőt valaki kitalálta, hogy valószínűleg három különböző bőrszínű király mehetett oda, így az egész emberiséget képviselték a kis Jézus előtt. Mind-ez az emberi fantáziának a szüleménye. Ha a bibliai leíráshoz ragaszkodunk, akkor csak azt mondhatjuk: nem tudjuk, hányan voltak, de azt bizonyosan tudjuk, hogy nem királyok voltak.
Hanem kik? Feltehetően Babilonban tevékenykedő csillagászok, akik mivel éppen ezzel a tudománnyal foglalkoztak ott, magas rangú állami főtisztviselőkké is váltak. Az Újszövetség eredeti szövege mágusoknak nevezi őket. Ez pontosan megfelel annak, amit az imént említettem.
Feltűnt nekik a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, s az ennek kapcsán látható nagy erejű, fényes csillag, és ez az együttállás (konjunkció) az ő szótáruk szerint azt jelentette, hogy Izráelben egy nagy királynak kellett születnie. Mert ha a Szaturnusz Izráel csillaga, a Jupiter a király csillag, akkor az együttállás egyértelműen ezt jelenti. Nyílván némi tanakodás után elindultak, hogy megkeressék ezt a nagy királyt. A megérkezésükről szól a felolvasott történet, amit Máté megörökített.
Ebből a mondatból, amit kiemeltem belőle három egyszerű mozzanatra szeretném most a figyelmet irányítani, mert mind a há-rom beszédes és sok mindent foglal magában. Így olvastuk ezt: meglátták Jézust, leborulva imádták és megajándékozták. „Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, leborulva imádták őt, majd kinyitották kincses ládáikat, és ajándékokat adtak neki.”
1. Először tehát ezt állapítja meg az ige: bementek a házba és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával.
Az, hogy itt az evangélista házat említ, azt sejteti, hogy ekkor már nem abban a barlangistállóban lakott a család, ahol Jézus a világra jött, hanem valószínűleg csendesedett a népszámlálás miatt támadt zűrzavar és tumultus, és valami emberhez méltóbb helyen kaphattak szállást. Az, hogy kisgyermeket említ Máté, feltűnő, mert Lukács kö-vetkezetesen újszülöttet, csecsemőt ír. Az másik szó a Biblia eredeti szövegében is. Ez meg arra utal, hogy ez a találkozás feltehetően Jézus születése után több hónappal következett be.
Miért ilyen hangsúlyos itt az, hogy meglátták a gyermeket? Azért, mert ez azt jelentette, hogy hosszú és fárasztó út után ezek a derék emberek megérkeztek. Ez azt jelenti, hogy a vágyaik beteljesedtek. Amire kívánkoztak, az valósággá lett. Meggyőződhettek arról, hogy igazat mondtak nekik a zsidók ott Babilonban. Valóban várható egy ilyen nagy király, s íme itt van most előttük. Érdemes volt megtenni ezt a nagy utat, és érdemes volt egészen idáig törekedniük. Nem véletlen az, hogy a megelőző mondatban Máté négyszeres erősítéssel mondja el azt, hogy igen nagy örömmel örvendeztek.
Annak azonban, hogy ebben a nagy boldogságban, megbizonyosodásban részük lehessen, az volt a feltétele, hogy az útjukba akadó minden akadályon keresztülverekedték magukat. Nehéz út lehetett ez. Nehéz volt már elhatározni magukat, hogy elindulnak. Nem tudjuk, milyen életkorú emberek lehettek, de valószínű, nem a fiatalabb nemzedékből származtak. Elindulni egy ilyen hosszú, fáradságos, kényelmetlen és veszé-lyes útra, nagyon meg kellett gondolni, és meg kellett érnie, hogy vállalják ezt az áldozatot. Útközben soksok akadályt kellett legyőzni, és fontos volt, hogy egyiknél se forduljanak vissza. Csak az út végén eléjük meredő akadályokról szól felolvasott igénk. Elképesztő csalódás lehetett a számukra, hogy megtesznek több mint ezer kilométert Jeruzsálemig, és Jeruzsálemben senki nem tud a megszületett Messiásról. Amikor pedig ők elújságolják az örömhírt, hogy ezért jöttek, akkor az emberek arcán megjelenik a rémület.
Szegény naiv tudósok nem is érthették, miért? Miért nem öröm? Ők nem ismerték ezt a betegesen féltékeny, vérengző Heródest, aki minden lehetséges trónkövetelő fellépésekor iszonyatos vérfürdőt rendezett. Nem tudhatták, hogy éppen ettől a hírtől ijedtek meg az emberek, hogy ők naivan azt kérdezik éppen Heródestől: hol van a zsidók királya, aki most született?
Nagy nehezen előbogarásszák régi tekercsekből, hogy hol kell a Krisztusnak megszületnie. A Nagytanács nem tud azonnal választ adni. Na, végre megtalálják, s akkor megmondják a bölcseknek, és megmutatják: arra kell menni, ni. Senki nem megy velük, nem kísérik el őket. Senki nem akar hódolni a megszületett isteni küldött előtt! Miféle nép ez? Hova jöttek ők? Kik ezek az emberek? Vagy mégsem igaz, amit ott hallottak, és amiért ezt a nagy áldozatot meghozták? Micsoda csalódás lehetett ez a vallásosokban, és milyen botránkoztató volt ez a hatalmon levők részéről. Nem fontos nekik, ilyen közömbösek ilyen nagy esemény hallatán is.
Ők azonban megtették az út utolsó szakaszát is, azt a nyolc kilométert még Jeruzsálemtől Betlehemig, és amikor meglátták a gyermeket, akkor persze, hogy igen nagy volt az örömük. Ez egyfajta csodálatos beteljesedés, megbizonyosodás volt a számukra. Ebből most ezt az egyetlen üzenetet szeretném kiemelni: ha valaki csakugyan találkozni akar Jézussal — és vele ma is lehet találkozni, és az életünk akkor teljesedik ki, ha találkoztunk vele —, ha valaki a hitbeli kérdésekben bizonyosságra vágyik, akkor ne adja fel semmilyen akadály láttán se! Ezen az úton mindig sok nehézségbe ütközünk. A mi ősellenségünk, az ördög, mindent elkövet, hogy megálljunk félúton, hogy visszaforduljunk, hogy aztán megmagyarázzuk magunknak, hogy hiszen a jó szándék megvolt, mi elindultunk, hallva az evangéliumot, csak objektív akadályok támadtak, ez meg az jött közbe. De mindegy, mit magyarázunk, ha nem mentünk végig, nem látjuk meg a Gyermeket. Csak aki végigjárja ezt az utat, aki a saját kételyeivel is megvív, aki kész félretenni minden akadályt és megkörnyékező bűnt — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk —, az fog megérkezni a célba.
Nekünk józanul számolnunk kell azzal, hogy mindig voltak, vannak és lesznek különféle irányzatok, iskolák, tanítások, értelmezések, eszmék és rögeszmék, és ezektől ne zavartassuk magunkat. A csillagra kell nézni mindig. Arra az igére, amit Isten nekünk kijelentett. Ez a könyv, a Biblia, így ahogy van, mindenestől igaz. Aki ennek a nyomán indul el, és menet közben is ehhez ragaszkodik, az meg fog érkezni. Biztos, hogy lesznek nehézségei, támadnak kérdé-sek, odagörbít az ördög az Isten kijelentő mondatainak a végére mindig kérdőjeleket, de nekünk arra kell néznünk, amit megmondott a mi Urunk, arra kell néznünk, aki elindított bennünket, és aki vonz magához.
Valóban igaz az az éneksor is, hogy „e földi pusztaságban megállni nagy veszély.” Amikor lelkileg is olyan hideg van a világban, mint amilyen hideg most van kinn, akkor, ha az ember megáll, megdermed, és előbb-utóbb mozgásképtelenné válik. Menni, menni a csillag után. Figyelni Isten igéjére, ahhoz igazodni, és nem mondani le arról, hogy megláthatjuk a Gyermeket. Hogy az élő Krisztussal egészen személyes, szoros, valóságos közösségre juthatunk. Ő ezt tette lehetővé számunkra karácsonykor.
Miközben földi életünk vándorútján haladunk a sok nehézség között, egészen bizonyosak lehetünk abban, amit János apostol így írt: Egyszer meglátjuk Őt úgy, amint van. Most hitben járunk és nem látásban. Ezért fontos hittel ragaszkodni az igéhez. De egyszer majd meglátjuk Őt úgy, amint van.
2. Ezt az első megállapítást követi a második, hogy amikor meglátták Őt, akkor leborultak és imádták.
Ha valaki érti, hogy miről van itt szó, akkor elcsodálkozhat, hogy különös jelenet lehetett ám az. Tekintélyes, nagyhatalmú, nagy tudású, részben élemedett korú férfiak leborulnak egy kisgyerek előtt. Mert ez a szó, ami itt van, azt a pozíciót jelölte, amikor valaki letérdelt a földre, és a homlokával is a földet érintette. Ennyire megalázta magát az előtt, akit leborulva imádott. Így kellett leborulniuk a vesztes sereg vezéreinek a győztes előtt, és a győztes ilyenkor rátette a lábát a leborultnak a nyakára, érzékeltetvén ezzel, hogy mostantól kezdve az neki szolgája.
Az Úr Jézus nem teszi rá a lábát annak a nyakára, aki leborul előtte. Sokkal inkább a hóna alá nyúl és felemeli. Mert aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. De az ismeri meg igazában, hogy kicsoda Krisztus, aki kész Őt és tudja Őt leborulva imádni. Itt ezek a derék férfiak ezt tették.
Figyeljük meg: ki előtt borultak ők le? Rajtuk kívül két szereplője van ennek a történetnek. A gyermek és az Ő anyja, Mária. Józsefet nem említi itt Máté. A névmások, amik itt előfordulnak az Újszövetség eredeti szövegében, következetesen hímneműek. Leborultak előtte, imádták őt, ajándékokat adtak neki. Ez mind a Gyermekre vonatkozik.
A napkeleti bölcsek nem Máriát imádták, hanem kizárólag a Gyermeket. Ők nem Mária kedvéért kerekedtek föl és tették meg a hosszú utat, ők a megszületendő Messiást keresték. Nem az anyja jelenlétének örültek, hanem amikor meglátták a Gyermeket, annak örültek. Jézus itt a középpont. Őelőtte borulnak le, és Őt imádják.
Na de ez akkor is mindenképpen különös, ha egy picit magunk elé képzeljük a helyzetet. Mégis csak furcsa, hogy ilyen tekintélyes emberek egy kisgyermek előtt hajbókolnak. Sőt nem hajbókolnak, hanem ennek a szónak van vallásos, kultikus jelentése is: imádják őt, imádják benne az Istent. Honnan hallottak ők erről a gyermekről egyáltalán? Honnan veszik, hogy Ő Isten? Hogy tudják ilyen nagy meggyőződéssel, mindenféle zavartság nélkül, egyértelműen Istenként imádni azt a néhány hónapos fiúcskát?
Minden bizonnyal úgy kezdődött a dolog, hogy otthon hallottak róla. Ennek sok nyoma van a Szentírásban és a Szentíráson kívül is, hogy a babiloni fogság után, amikor már haza lehetett menni, sok zsidó mégis ott maradt Babilonban. Ott már egzisztenciát teremtettek maguknak, otthonuk lett, nem mentek haza, de erőteljes missziót folytattak ezek az emberek. Többekről tudunk, akik hitre jutottak az élő Istenben. Akik pogányok lévén zsidókká lettek, mert meggyőző volt számukra az, amit az ott élő hívő zsidók Isten tetteiről, személyéről, ígé-reteiről mondtak.
Minden bizonnyal ezeknek a csillagászoknak is hallaniuk kellett ebből valamit. Hallottak nyilván a nagy váradalomról is, hogy eljön majd a próféták által évszázadokon át megígért Messiás, aki megszabadítja az Ő népét. Ezzel indulhatott a dolog. Azután Isten mintegy ráerősített erre azzal, hogy az Ő szakmájuk nyelvén beszélt velük, és ez a bizonyos együttállás azt közvetítette számukra, hogy akkor most született meg Izráelben ez a nagy király. És amikor hosszú út után megérkeztek, és meglátták a Gyermeket, a Szentlélek adta a szívükbe a bizonyosságot, hogy Ő az. Nem volt a homlokára írva, de a szívükbe bevéste a Szentlélek: Ő az, akit lehet és kell imádni. Ő a megígért, Őt kerestétek, és most megtaláltátok.
Ez már a Szentlélek titokzatos munkája mindannyiunk életében, amikor bizonyosságra segít minket. Mert ahhoz mindenkképpen hit kellett, hogy ők ott leboruljanak. Itt a pogány világ hódolt a Messiás előtt. A tudomány hajtott fejet a Krisztusba vetett hit előtt és Krisztus előtt, és a hatalom birtokosai hajoltak meg az előtt, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ehhez feltétlenül komoly hit kellett.
De hogyan született, hogyan izmosodott ez a hit? Kezdődött azzal, hogy hallották az igét, valamint Istenről, aztán Isten megerősítette ezt bennük, neki mindenkinek a szívéhez van kulcsa és ismeri mindenkinek a nyelvét, és végül a Szentlélek bizonyossággal ajándékozta meg őket. Ezért fontos, hogy hallgassuk az igét. Az a mi érdekünk, hogy minél többet halljunk arról az Istenről, akit kezdetben egyikünk sem ismert, ők sem ismerték, de aki éppen az igében mutatkozik be. Minél többet hallunk róla, minél gyakrabban olvassuk a Szentírást, annál inkább összeáll a kép, kijelenti magát nekünk. Közben megerősíti a benne vetett hitünket, és a Szentlélek bizonyossággal ajándékoz meg. Csak így lehet eljutni oda, hogy egy ilyen jelenetnek a tanúi lehettek azok, akik ott voltak. Sehogy másként ezt nem lehet magyarázni. Teljesen értelmetlen és érthetetlen lenne e nélkül a belső történés nélkül.
És ha valóban közösségre akarunk jutni Krisztussal, akkor múlhatatlanul szükségünk van az ige hallgatására, olvasására és a Szentlélek majd elvégzi bennünk ezt az Ő csodálatos munkáját.
3. Miután leborulva imádták Őt, így folytatódik a leírás: kincseiket kitárva, ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.
Ez is pontosan így történik ma is mindannyiunk esetében. Aki tiszta szívből leborulva imádja az élő Krisztust, annak ez az imádata beletorkollik mindig abba, hogy elkezdi adni (vagy akkor már kezdi tudni az illető, hogy visszaadni) mindazt, amit tőle kapott. Egyszerűen a rendelkezésére bocsátjuk magunkat és mindenünket, amit tőle eddig kaptunk. Hogy az illető nem a maga ura akar többé lenni, mert megismerte az Urat, és felismerte, akár még a néhány hónapos kisfiúban is, az ég és föld Urát, ennek megfelelően nemcsak hódol neki, hanem a hódolata engedelmességben folytatódik. Elkezd szolgálni neki. Te vagy az Úr, te rendelkezel, és te rendelkezzél énvelem.
Ők a kincseiket adták a gyermek Jézusnak. Mi mit szoktunk adni Jézusnak? Karácsony táján egy kis figyelmet, felelevenítjük a vele kapcsolatos régebbi emlékeinket. Néha talán menet közben is egy kevéske időt, valamit a pénzünkből, a feleslegünkből olykor a lelkiismeret megnyugtatására. De sok embernek csak ilyen karácsonyi kapcsolata van Jézussal! Mint ahogy évente egyszer írunk üdvözlőlapot a legtöbbeknek, akiknek írni szoktunk. Mint ahogy évente egyszer vagy egyszer-kétszer jön össze a nagy család, azután év közben mindenki éli a maga életét.
Igen sok ember így van Jézussal is. Ilyen karácsonyi kapcsolatunk van vele, és nem olyan, mint amit a Biblia kívánatosnak tart, mint amilyen egy jó házasság, hogy állandóan együtt élünk. És hogyha különböző munkahelyen végzi is ki-ki a munkáját, ez az összetartozásukon semmit nem lazít, semmit nem változtat. Ez a két ember egymással mindent megbeszél, folyamatos a kapcsolattartás.
Keresztyénnek lenni azt jelenti: együtt élni az élő Krisztussal. Közös háztartásban. Folyamatos kapcsolatban. Teljes érdekközösségben.
Ők a kincseiket adták. Nekünk mi a kincsünk? Néha szoktuk azt mondani egy-egy kisgyereknek vagy unokának: kicsi kincsem. Van, akinek ő a kincse. Van, akinek az értelme a kincse, vagy ha van, a pénze, a kényelme, az ősei. Őket emlegeti, rájuk hivatkozik gyakran. Vagy az elvei. Még sokkal gyakrabban az igaza. Mindenre kész az igazáért, annak a bizonyításáért. Vagy néha negatívumba csap át a dolog, és a sérelmeink, a veszteségeink a kincsünk. Még mindig van, akinek a címe, rangja a kincse. Olyan is előfordul, hogy a bűne, azt rejtegeti féltett kincsként.
Mindegy, hogy mi, Isten ma arra bátorít minket, hogy a kincsünket adjuk oda Jézusnak. Ha valóban Istennek tekintjük Őt, ha mi annak hisszük, akinek Ő kijelentette magát, akkor leborulva imádni kell, és ha ez az imádat őszinte, feltétlenül úgy folytatódik, hogy neki adom a kincseimet, mindenemet, magamat.
Mi a legfontosabb nekünk? Felsorolhatatlanul gazdag listát lehetne itt említeni. Talán egy emlék, sokszor egy halottnak az emléke. Vagy egy még be nem teljesült vágy. Egy személy, vagy sokszor csak egy tárgy, egy szokás. Ha szabad így kifejezni magamat: a legjobb befektetés az, ha a kincseinket Jézusnak adjuk. Ott kamatoznak a legjobban. Az egyetlen értelmes élet az, ha önmagunkat mindenestől neki adjuk, vagyis ké-szek vagyunk az Ő rendelkezésére állni.
Jézus önmagát adta nekünk. A bölcsőt nemsokára követte a kereszt, és a kereszten az Ő tiszta, bűn nélküli életét feláldozta érettünk, helyettünk. Aki ezt átéli és önmagára nézve személyesen, hittel elfogadja, az hálából önmagát bocsátja rendelkezésére. Akkor lenne emlékezetes ez a karácsony, akkor törne be valami vadonatúj az életünkbe, akkor történne valami igazi változás, ha ez megtörténne: leborulva imádjuk a mi Urunkat, és a kincsünket is odaadjuk neki, önmagunkat a rendelkezésére bocsátjuk.
Hadd fejezzem be egy mesével. Amit eddig mondtam, az szín igaz, mert benne van a Bibliában. Amit most mondok, az nincs benne a Bibliában, de jól szemléltet egy bibliai igazságot.
Arról szól ez a Krisztus-legenda, hogy eredetileg nem hárman indultak el a napkeleti bölcsek, hanem négyen. Volt még egy társuk, egy bizonyos Artabán. Ő is a megszületett Messiást akarta imádni. Ő is összekészítette a kincseit, hogy odaadja neki ajándékként, és így indult el az útra. A baj csak az volt, hogy útközben meglátott egy nyomorult helyzetben levő öregembert, akinek láthatóan senki nem segített, és megállt, beszélgetett vele. Mivel az öreg nincstelen volt, az egyik gyöngyét odaajándékozta neki. Alig ment valamennyit, egy apa fordult hozzá segítségért, akinek beteg volt a fia, s odaadott egy másik gyöngyöt.
Mivel nyitott szemű bölcs volt, sok nyomorúságot vett észre maga körül. Mindegyiken segíteni akart, s rohamosan fogytak a gyöngyök. Egyre jobban lemaradt a másik három csillagász mögött, akik közben haladtak előre. A végén már egyetlen gyöngy maradt a tarsolyában, és azt is odaadta egy éhezőnek. Viszont ha már elindult, végig akarta járni az utat. Így érkezett meg Jeruzsálembe, nagy késéssel és üres kézzel. Olyan sokat késett, hogy Jézus már a kereszten volt akkor, amikor megérkezett. Kiment a Golgotára, leborult a Megváltó előtt, és azt mondta: Uram, én is a többiekkel indultam, akik megérkeztek hozzád, Betlehembe, de lemaradtam, mert közben találkoztam egy öregemberrel — és itt Jézus közbeszólt és azt mondta: majd én folytatom. Adtál neki egy gyöngyöt. Aztán találkoztál egy beteggel, s neki is adtál egy gyöngyöt, azután az utolsót is odaadtad. Tudod, hol vannak ezek? Nálam. Mert amennyiben megcselekedtétek ezt eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg. Nekem adtad a gyöngyeidet.
Ugye nyilvánvaló itt, hogy nem valami humanitárius jótékonykodásról szól ez a legenda, mert ez a bizonyos Artabán Jézushoz indult el, és az Ő keresztjénél borult le. De hogy ő imádni készült és szívében már imádta a számára még ismeretlen Messiást, ez feltétlenül azt jelentette, hogy akkor észreveszi Őt a kicsinyekben, a rászorulókban és így szolgál neki.
Ragyogjon fel előttünk ma ezeknek a napkeleti bölcseknek a példája. Jó lenne, ha végiggondolnánk, hogy ismerősek-e ezek a mozzanatok, mozdulatok, élmények a szá-munkra, hogy meglátták Őt, leborulva imádták és a kincseiket neki adták, és ezáltal lettek igazán gazdagok. És ha valóban akarjuk, hogy Isten valamit elkezdjen, és folytasson az életünkben, és nem érjük be annyival, hogy templomban voltam karácsonykor, akkor viszont munkához kellene látni.
El kellene kezdeni olvasni a Bibliát, vagy újra olvasni elmélyültebben, komolyabban. Mindent félretéve fontossá kellene, hogy váljék, hogy hallgassuk a Jézusról szóló bizonyságtételt. Engedjük, hogy elinduljunk, vagy újrainduljunk a hitben. Legyünk kitartóak, ne bíbelődjünk sokat az akadályokkal, hanem minden akadályon keresztül törekedjünk a cél felé. Tanuljuk meg leborulva imádni Őt, és engedjük, hogy Ő indítsa a szívünket arra, hogy ez az imádat folytatódjék a neki való engedelmességben azzal, hogy mindenünket a rendelkezésére bocsátjuk, hiszen Ő lett úr az életünkben. Aki Őt tekinti Urának, az a neki való szolgálat közben válik igazán emberré. Olyanná, akinek minket Isten elgondolt: boldog emberré, megajándékozott emberré, Krisztussal találkozott emberré, aki aztán örömmel tud szolgálni másoknak is.

Két alkalommal kerestük már a választ Isten igéjében erre a sokunkat izgató kérdésre: mit hoz a jövő. Először láttuk, milyen sokféleképpen viszonyulnak az emberek a jövőhöz, milyen sok helytelen, veszélyes viszonyulás és szemlélet is van, és hogyan akar kigyógyítani ezekből minket Isten.
Múlt vasárnap pedig kitűnt, hogy a futurológia, a várható jövőt kutató tudomány aggasztó adatokat közöl, és ha csak erre gondolunk, minden okunk megvan a kétségbeesésre. De olvastuk azt az igét, amelyik arra bátorított minket, hogy mégse csüggedjünk el és ne essünk kétségbe, mert nemcsak a várható jövőt nézzük, hanem a jövőnek az Urát is, és hisszük, hogy azt hozza a jövő, amit a jövő Ura elkészít. Sőt mint ádventi emberek, Isten sok ígérete alapján hisszük, hogy magát Jézust hozza a jövő, mert Ő eljön ítélni élőket és holtakat. Akinek Ővele már itt valóságos élő közössége van a hit által, annak minden oka megvan a reménységre, és bizonyos lehet abban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.
Ma arról szeretnék beszélni ennek a rövid sorozatnak a befejezéseképpen, hogy Jézus Krisztus hogyan készítette fel a benne hívőket a jövőre. Egyrészt tájékoztatta őket arról, hogy az utolsó időkben a gonoszság elhatalmasodik, másrészt pedig megígérte határozottan az Ő jelenlétét, oltalmát és ígéreteinek teljesedését a benne hívők számára.
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy amit Jézus és Ő nyomán az apostolok utolsó időnek neveznek, az most van. Az utolsó idő Jézussal kezdődött el, az Ő földi tevékenységével, megváltó munkájával. Tehát, amit Ő erről tanít, az a mi korunkra érvényes. Így érthetjük ezt helyesen.
Mit tanít Jézus erről? Azt, hogy ebben az időben fokozatosan elhatalmasodik a gonoszság, az erőszak, a hazugság, de ez semmit nem változtat azon, hogy az Ő kezében marad az események irányítása, Ura marad a helyzetnek, a jelennek is, meg a jövőnek is, mert egyedül neki adatott minden hatalom mennyen és földön.
Mit jelent az, hogy megsokasodik a gonoszság? Egész listáját olvastuk most itt ennek, amiben Megváltónk részletezi ezt a szomorú tényt. Mindenekelőtt arra utalt, hogy sok tévtanító támad, akik messiási igénnyel lépnek fel, és fellépésük fájdalmasan eredményes lesz. Sokakat megtévesztenek, mert az emberi váradalmak húrjain játszanak. Gazdagságot ígérnek, sikert, feltétlen egészséget, boldog jövendőt, és hamis tanításuknak sokan áldozatul esnek.
Ezen a világon pillanatnyilag több mint tíz olyan hamis tanító működik, akik Krisztusnak állítják magukat. Híveket toboroznak, és mindegyiknek van tábora. Híveik zsebéből kiszedik a pénzt, hitüket pedig lekötik a maguk zavaros, téves tanaival.
Aztán azt mondja Jézus: egyre több háborúnak a híréről fogunk hallani, és ezek a háborúk egyre pusztítóbb erejűek lesznek. Megnő az elemi csapások száma és pusztító ereje is, és a hagyományosok mellé jönnek olyan újak, amikről korábban nem is tudtunk, lásd az óriás tankerek tengeri baleseteit, amik iszonyatos kárt okoznak, s amikkel gyilkos és végső soron öngyilkos módon pusztítjuk a környezetünket.
Az a válság, amit a gonoszság címszóval jelöl Jézus, meghatározza az egyház és a világ viszonyát is. Az Isten-ellenes lázadó erők megmutatják igazi arcukat, és minden elképzelhető módon támadják Isten népét, Isten gyermekeit. De bejön a válság az egyházba is. Azt olvastuk: sokan elbuknak a próbák alatt. A szeretet helyett gyűlölet lesz a szívükben, és hajdani testvérek áruló módon közös ellenségüknek szolgáltatják ki egymást.
Ez a meghasonlás még az egyház igehirdető szolgálatába is beférkőzik. Az igaz utat megmutató helyes prófétai igehirdetést túlharsogja a hamis prófécia, amivel sokakat megtévesztenek, és így azok, akik elbuktak, másokat is a bukásba rántanak.
A szeretet sokak szívében kihűl, kialszik. Általánossá lesz a hazugság és erőszak, lásd akárcsak azt, amit olvasni lehet naponta és látni a médiában. Isten parancsait semmibe veszik az emberek, és az önzésre, öntörvényűségre épülő szabadosság elárasztja az egész életet.
Természetesen ebből az következik, hogy akik valóban Jézus Krisztushoz tartoznak, azoknak egyre többet kell szenvedniük. Egyre nagyobb lesz a különbség, sőt az ellentét igazság és hamisság, isteni és démoni, világosság és sötétség között.
Erről olvastunk a felolvasott igeszakaszban. Nem akarom most ezt újraolvasni, inkább csak más szavakkal elmondtam, amit hallottunk. De erről beszél itt Jézus a folytatásban is, amikor azt mondja: hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő. Jeleket és csodákat tesznek — ne tévesszen meg minket az, ha valaki jeleket és csodákat tud tenni, nem mindenki Isten erejével teszi —, hogy megtévesszék — ha lehet — még a választottakat is.
Ugyanezt írja le Pál apostol még ennél is részletesebben a Timóteushoz írt leveleiben. „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak.” (1Tim 4,1)
Utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben ezt írja: „Azt pedig tudd meg fiam, Timóteus, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gő-gösek, Isten-káromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, könyörtelenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, a jóra nem hajlandók, árulók, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el ezektől!” (2Tim 3,1-5)
„Mindazokat pedig, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldözni fogják. A gonosz emberek és az ámítók továbbmennek a rosszban, tévelyegve és másokat is eltévelyítve.” Majd a levél végén még egyszer visszatér erre. „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mendemondákhoz odafordulnak.” (2Tim 3,12-13, 4,3-4)
És folytathatnánk tovább. Jézus felkészíti a benne hívőket, hogy egyre nehezebb lesz hozzá tartozni, de mindjárt hozzátette azt is — alapigénkben láttuk —, hogy aki viszont mindvégig ragaszkodik Őhozzá, azt Ő megőrzi, az üdvözül.
Mert nemcsak erről az általános romlásról tájékoztat Jézus, ami az Ő második eljöveteléhez közeledve egyre jobban elhatalmasodik a világban, hanem az Ő ígéreteit is megújítja és megerősíti. Biztosítja a benne hívőket arról, amivel elbúcsúzott mennybemenetelekor tőlük: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. Biztosítja őket újra és újra arról, amit szintén akkor mondott először: „Én pedig tiveletek vagyok minden napon…” Nem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen pillanat sincs az életünkben, amikor Jézus nélkül, az Ő háta mögött, kiszolgáltatott helyzetben kellene élnünk.
Aki valóban hisz Őbenne, és naponta megerősíti a vele való lelki közösségét, az az Ő színe előtt él. Az tudhatja, hogy az, akié minden hatalom, szemmel tartja őt. Az nincs kiszolgáltatva semmiféle más hatalomnak, ha csakugyan kiszolgáltatta magát Jézusnak. Sok felesleges félelemtől, szorongástól, aggódástól megment ez minket éppen a nehéz időkben. Hiszen Jézusnak a gyengéd szeretetét ilyen ígéretei is mutatják, amit szintén a Máté 24-ben olvashatunk, hogy az utolsó időknek a nyomorúságait megrövidíti az övéire való tekintettel. Ennyire gondja van reájuk. Biztosít minket, hogy senki ki nem ragadhat bennünket az Ő kezéből. Jönnek farkasok és jönnek báránybőrbe bújt farkasok, hogy az Ő nyájából elragadozzanak, de senki ki nem ragadhat bennünket az Ő kezéből.
Péter levelében pedig különösen szép ígéretet olvashatunk arra nézve, hogy menynyire be vannak biztosítva azok, akik Jézus mellett döntöttek és hozzá ragaszkodnak. Azok, akiknek Péter ezt a levelet írta, sokat kellett, hogy szenvedjenek a hitükért. Időnként már abban is elbizonytalanodtak, hogy vajon helyesen hisznek-e ők, nem kellene még valami erőfeszítést tenniük a megmaradásukért? Azt írja nekik: nem kell. „…Titeket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.” (1Pt 1,5-7)
Isten hatalma őriz titeket az üdvösségre. Senki el nem veheti tőletek az üdvösséget. Méltán írhatta Pál apostol az előbb olvasott utolsó levelében Timóteusnak. „Meg vagyok győződve, hogy el van téve számomra az igazság koronája, amit megad nekem az igaz Bíró ama napon. És nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” Egészen bizonyos jövőjük van azoknak, akik Jézusra bízták az életüket, és tőle várják a jövendőjüket is.
Mert Ő egészen bizonyosan eljön. És amikor Ő másodszor megjelenik, véget vet majd minden gonoszságnak, nyomorúságnak, szenvedésnek. Leleplez minden hazugságot. Képzeljétek el: mindenről ki fog derülni országvilág színe előtt, hogy hazugság volt, és meglesz a következménye is. Megszünteti a nélkülözésnek minden formáját, és miután ez a teremtett világ, amit sok tekintetben tönkretettünk a bűneinkkel, elmúlik, új eget és új földet teremt a mi Urunk, amelyben igazság lesz. (2Pt 3,13)
Azt mondta valaki, amikor arról beszélgettünk, hogy vajon mit hoz a jövő, és ki mit gondol erről, hogy teljesen kár erről ennyit elmélkedni. A jövő egy valamit hoz mindnyájunknak: egyszer mindnyájan meghalunk és utána nincs jövő. Vigyázzunk ezzel a téves gondolattal, mert Jézus Krisztus egészen mást tanít!
Azt olvassuk a Bibliában: „Amint elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, így Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsid 9,27-28)
Mit jelent ez a kicsit zsúfolt mondat? Azt jelenti, hogy elvégzett dolog, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, hacsak nem földi életünk idején jön vissza megváltó Urunk, akkor meg átváltozunk (erről Pál apostol ír). Elvégzett dolog, hogy egyszer vége lesz ennek a földi életnek mindannyiunk számára. És utána? Utána azoknak, akik Jézus nélkül éltek, jön az ítélet, és azoknak, akik hiszik, hogy az ő bűnükért áldoztatott fel, jön a vele való még teljesebb közösség, az üdvösség. Azok már nem mennek ítéletre.
János apostol írja az evangéliumban, hogy akik Jézusban igazán hisznek, azok már nem mennek ítéletre, mert átmentek a halálból az életbe. Mert ők hiszik, hogy az ítéletüket Jézus szenvedte el, amikor meghalt a kereszten. Jézus tudniillik nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte, mert neki nem volt bűne. Akkor miért kellett olyan szörnyű halállal meghalnia, olyan halállal, amiről a Biblia azt mondja: átkozott mindenki, aki fán függ? Miattunk. Magára vállalta az ítéletünket. Aki ezt hiszi, az már nem megy az ítéletre, az Jézussal együtt bemegy az üdvösségbe. Aki ezt visszautasítja akármilyen okból kifolyólag, annak viszont el kell szenvednie bűnei Isten szerint igazságos büntetését.
Ezért mondja itt: elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak, és utána következik az ítélet, — vagy utána következik, hogy akik hiszik, hogy Krisztus őértük áldoztatott fel, azok az Ő üdvösségébe mennek be. Ezért fontos, nemcsak életfontosságú, hanem örök- életfontosságú az, hogyan viszonyulunk Jézushoz. Mindazt, amit a Biblia az Ő földi munkájáról, megváltó haláláról, feltámadásáról, majdani eljöveteléről ír, csupán tudomásul vesszük-e, vagy pedig a hitünkkel megragadjuk és felismerjük, hogy emiatt lehet nekünk életünk. Igazi, teljes, örök életünk már itt, amiben semmi kárt nem tehet majd az sem, amikor meghalunk, mert még közelebb kerülünk Őhozzá.
Ezt írta Pál apostol a kivégzése előtt Filippibe: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” Én nem veszítek azzal, ha kivégeznek — írja a filippibelieknek. Nekem az élet Krisztus, ezt az életet nem tudják tőlem elvenni, csak ezt a biológiai életet. De azt az életet, amit Krisztusban kaptam, azt én tovább is élem Őnála, Ővele.
Ha valami jelenthet nekünk vigasztalást, akkor az pontosan ez a bibliai igazság és bibliai ígéret. Ennek alapján merte leírni az apostol, amit az előbb idéztem. Ennek alapján merheti közülünk is bárki bizonyosan hinni és remélni, hogy eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megád nekünk a mi Urunk ama napon. Nemcsak nekünk pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő eljövetelét.
Mindennapi gondjaink, sokféle tennivalónk, az a sok váratlan nehézség, amibe beleütközünk, nagyon elvonja a figyelmünket erről. Ki gondol arra, hogy Jézus eljön, mikor jön, mit tegyek azért, hogy készen legyek?
Olyan nagy dolog, hogy Megváltónk ilyen világosan felkészíti azokat, akik Őreá figyelnek. Számoljunk azzal, hogy egyre nehezebb lesz Krisztus tanítványának lenni, egyre többet kell szenvedniük a hívőknek a gonoszságok miatt. De számoljunk azzal is, hogy amit Ő megmondott, az igaz: velünk van minden napon, elkészítette a jövőnket. Még arra is volt gondja, hogy ilyen ígéretekről tájékoztasson, hogy a mennyei Atya házában helyet foglal mindazoknak, akik Őbenne hisznek, és akik nem a maguk igazában bizakodnak, hanem egyedül az Ő helyettünk bemutatott keresztáldozatában, de abban bizakodnak, és bizonyosak benne, hogy Jézusért, egyedül Őérte van nekünk foglalt helyünk a mennyben. (Jn 14,1-3)
Nagy a felelősségünk önmagunkért és azokért, akik még itt vannak körülöttünk. Akinek az élet Krisztus, annak virágzik ki az élete itt a földön is, még ha nehéz körülmények között kell is élnie, és az lehet bizonyos abban, hogy még a meghalás is nyereség a számára. (Fil 1,21)
Adjunk hálát ezért!

Meglátogattam a közelmúltban egy egyedül élő idős bácsit, és amikor elbúcsúztam tőle, így köszönt el: Isten áldja meg! Ezt úgy mondta, hogy mélyen a szemembe nézett és nagy szeretet volt a hangjában, úgy mondta, mintha adni akarna valamit: Isten áldja meg!
Mit mondott ez a bácsi ezzel? Egyáltalán mit értünk azon: áldás? Mi történik azzal, akit Isten megáld?
Egészen egyszerűen azt mondhatjuk: Isten áldása az, hogy velünk van és nem ellenünk. Az, hogy segít. Isten áldása az, hogy megadja azt, amire szükségünk van, amikor használ minket másoknak a javára. Egyáltalán Isten áldása az, ha valakinek van Ővele kapcsolata.
Mi ennek az ellentéte?
Az, amikor valakinek semmi kapcsolata nincs Istennel, amikor nem ismeri Őt, nem bízik benne, nem számíthat rá, amikor Isten nem segíti őt. Bibliai szóval ezt nevezik átoknak. Ilyen rosszat soha nem szabad senkinek kívánnunk.
De olyan jót bárkinek szabad kívánnunk, hogy Isten áldja meg.
Ma egy olyan emberről szeretnék nektek beszélni, akit Isten felhatalmazott arra, hogy megáldjon másokat. A végén pedig még valakiről, akin keresztül a legtöbb áldást adta Isten ennek a világnak.
Ha az elmúlt vasárnapokra visszaemlékeztek, akkor — remélem — eszetekbe jut az, hogyan vezette ki Isten az Ő népét az egyiptomi rabszolgaságból, hogyan vitte őket a pusztában és gondoskodott róluk, és hogyan érkeztek egészen közel ahhoz a földhöz, ahonnan az őseik Egyiptomba kerültek.
Itt még egy akadály volt előttük. Át kellett vonulniuk egy idegen országon, Moáb országán. Megígérték, hogy nem nyúlnak semmihez, még a kutakból sem isznak vizet, mert a víz nagy kincs volt ott, nem tépik le a gyümölcsöket a fákról. Szépen az úton átvonul az egész nép. Engedje meg a király.
A király azonban nem bízott bennük. Megijedt ettől a sok embertől és nem engedte meg, hogy átvonuljanak, hanem odaállította eléjük a hadseregét.
Hallotta Moábnak a királya, hogy eddig Isten népét minden ellenség felett győzelemre segítette az Úr, és félt attól, hogy őket is legyőzik. Ekkor gondolt arra, hogy oda kellene hívni ezt az embert, aki a szavával tud jót tenni, meg rosszat tenni. Ezt a prófétát Bálámnak hívták.
Küldöttséget menesztett a király Bálámhoz, akik mindjárt vittek zacskókban némi aranyat meg ezüstöt is. Azt egy kicsit megcsörgették, és azt mondták: ez a tied lesz, meg ennél még több is, ha most eljössz velünk és megátkozod Isten népét, amelyiktől fél a mi királyunk.
Bálám azt mondta, sehova sem megy addig, amíg meg nem kérdezi Istent. Isten azt mondta: ne menj, mert azt a népet én megáldottam, azt te úgysem tudod megátkozni, és senkinek sem szabad azt megátkoznia.
A követek visszamentek, és nem azt mondták, hogy Isten megtiltotta Bálámnak, hanem hogy Bálám nem akar eljönni velünk.
A király azt gondolta, hogy nem voltak elég előkelőek a követek, még előkelőbb emberekből álló, még nagyobb létszámú küldöttséget menesztett, még nagyobb zacskókkal, amit még jobban megcsörgettek előtte, és azt mondták: ez semmi ahhoz, amit ott fogsz kapni, ha eljössz velünk és megátkozod azt a népet.
Bálám hallotta egyszer Isten parancsát: ne menj el, mert azt a népet megáldottam, neked nem szabad megátkozni, — de ugyanakkor kívánatos volt a zacskócsörgés, és arra gondolt, mennyi lehet az az arany, amit még ott adna neki a király. Hátha Istennek is engedelmeskedhet, meg az arany is az övé lesz.
Ez a nagy kísértése ma is sok olyan embernek, aki szeretne Istennek engedelmeskedni, de végül is az arany csörgésére hallgat, és ezért előbb-utóbb elszakad Istentől. Sok ilyen ember él körülöttünk, akik nem merik egyszer s mindenkorra határozottan eldönteni, hogy csörgethetnek, amit akarnak, én azt teszem, amit Isten mond.
Nos, így került Bálám bajba, mert elment velük. Isten azt mondta: ha ennyire akarsz, menj, de ott is csak azt mondd, amit én parancsolok neked.
A király megörült, amikor megérkeztek a követek Bálámmal együtt. Felvitte őt egy kis dombocskára, és onnan megmutatta neki: látod, ott táborozik Istennek a népe. Őrájuk mondjál most valami rosszat, átkozd meg őket.
Bálám neki is azt mondta: csak azt hirdethetem ki, amit nekem Isten mond. Én most félrevonulok, csendben akarok lenni, és amit Isten mond, azt fogom tenni.
Visszajött és elkezdett szépen beszélni. Ez a nép az Isten népe. Isten meg-áldotta őket. Nagy nép lesz. Olyan sokan lesznek, hogy meg sem lehet számolni őket, és boldog nép lesz. Bár én is közéjük tartozhatnék!
Itt a szavába vágott a király és azt mondta: hallgass el! Azért hívtalak ide, hogy valami rosszat mondjál, és nem azért, hogy megáldd ezt a népet. Úgy látszik, nem jó hegyről mondtad ezt az áldást. Gyere, felmegyünk egy másik hegyre, onnan jobban látod ezt a népet, és jobban tudod majd, hogyan kell megátkozni.
Felmentek egy magasabb hegyre, onnan valóban az egész tábort lehetett már látni. Bálám ott is félrevonult, elcsendesedett, és amikor visszajött, akkor még szebben kezdett beszélni. Azt mondta: te nép, Isten mindig veled lesz. Isten mindig megsegít téged. Ő hozott ki Egyiptomból, Ő vezetett a pusztán át, Ő visz be téged atyáid földjére. Erős ez a nép, mert erős az Istene.
Itt megint elfogyott a király türelme, és megszidta Bálámot. Nem ezért hívatta ide, és ha ilyeneket beszél, nem fog kapni semmiféle jutalmat. Mondjon már valami rosszat is erről a népről.
Tegyünk még egy kísérletet. A maga pogány fejével azt gondolta, hogy azért nem mond rosszat Bálám, mert nem látja elég közelről ezt a népet. Úgyhogy kö-zelebb vitte, és egy még magasabb hegyre felmásztak. Lihegtek már mind a ketten, amikor felérkeztek. Onnan már csakugyan minden sátrat lehetett látni. Onnan már a gyerekeket is láthatta Bálám, ahogy ott szaladoztak, játszottak a sátrak között. Némelyik sátorba be is lehetett látni.
Na, most mondd el azt a rosszat, ami-ért megfizetlek téged.
És akkor Bálám már nem is gondolkozott olyan sokat, hanem elkezdett beszélni, és azt mondta: milyen szépek Isten népének a sátrai! Milyen szép az a föld, ahova be fogja vinni őket! Látom a folyókat, a patakokat, az erdőket, gyü-mölcsöktől roskadoznak a fák. Isten szereti az Ő népét, és gazdag földre viszi be őket.
Akkor elhallgatott. Hosszú szünet volt. Valahova a messzeségbe nézett, mintha ott látott volna valamit, és azt mondta: egyszer egy nagyon nagy király fog támadni ebből a népből. Olyan király, aki az egész földnek az ura lesz, aki minden népnek az ura lesz. Olyan nagy lesz a dicsősége, mint egy fényes csillag. Nem hamar következik ez be, de be fog következni, és legyőzi minden ellenségét.
Itt aztán kirobbant a keserűség Moáb királyából, és durván leteremtette Bálá-mot. Hallgass! Takarodj innen! Egy szót se szólj tovább! Azért hívtalak ide, hogy valami rosszat mondj erre a népre, és te háromszor megáldottad. Nem kapsz semmit! Örülj, hogy az életedet megmentheted. Miféle csillagról beszélsz te, miféle nagy királyról? Itt én vagyok a király, majd megmutatom, hogy mit tudok.
Bálám nem vitatkozott vele, szép csendesen hazament.
Az azonban, amit mondott, szó szerint beteljesedett. Isten bevitte az Ő népét arra a földre, megnövekedett a nép, és sokáig élvezhette Istennek az áldását.
S mi lett ezzel a nagy királlyal és mi lett a csillaggal, amihez hasonlította Bá-lám ezt az eljövendő nagy királyt?
Teltek az évek, és nem történt semmi. Évszázadok múltak el, és nem történt semmi. Elmúlt több mint ezer esztendő, és akkor messze Babilonban, csillagászok felfigyeltek valamire. Valami szokatlanul nagy fényerejű csillagot láttak. Sőt, ahogy vizsgálták, látták, hogy nem is egy, hanem kettő, két bolygó helyezkedik el egymás felett. Összeadódik a fényük, és attól olyan fényes. Ráadásul nem is akármilyen bolygók. Az egyik, az ő ismereteik szerint Izráelnek a csillaga volt, a másik meg a királycsillag, a Jupiter. Ezek együtt álltak és erős volt a fényük.
Elkezdtek gondolkozni. Ha ez a kettő összekerül, akkor ez azt jelenti, hogy Izráel népében egy nagyon nagy király született. A csillagászok nyelvén ez egyértelmű. Ez lenne a világ királya, akiről a babiloni fogságba elhurcolt zsidók beszéltek, hogy meg van jövendölve a prófétáknál, hogy jön majd egy nagy szabadító, akiben maga Isten hajol le hozzánk? Ez lenne az? Csak ez lehet!
Elhatározták, hogy felkeresik ezt a nagy királyt. Onnan messziről, Babilonból elindultak, hogy megtalálják. A Bibliában azt olvassuk: a csillag vezette őket. Alig várták, hogy egy kicsit szürküljön este. Feltűnt a csillag, és amikor meglátták, igen nagy volt az örömük. Ez minden este ismétlődött. Amikor újra meglátták, megint megtelt a szívük örömmel: Ez vezet minket, nem fogunk csalódni.
Így érkeztek meg egészen a tetthelyre, Betlehembe, és ott megállt a csillag. Így találták meg abban az istállóban, amiről itt is szó volt, Józsefet, Máriát és egy kisbabát. Egymásra néztek, és azt írja Lukács evangélista: leborultak mind a hárman a kisbaba előtt. Nem Mária előtt, nem József előtt, hanem a kisbaba előtt. Miért? Mert Isten kijelentette nekik, hogy Őbenne hajolt hozzánk közel Isten. És úgy imádták a kicsi Jézust, ahogyan csak Istent imádja az ember, merthogy Ő az volt.
És ők ezt megtudták Istentől, hogy ebben a kisgyermekben jött el hozzánk s Őbenne akarja megáldani az egész embervilágot. Ezért volt olyan szép, hogy kórusban mondták a gyerekek az előbb: Úgy szerette Isten e világot, az egészet, az ellene fellázadt, a vele szemben sokszor ellenséges vagy közömbös világot, hogy az Ő egyszülött Fiát, az Úr Jézust adta, hogy Ő segítsen rajtunk.
Aztán ez a kisgyermek felnőtt, és ti sok mindent tudtok arról, hogy mit tett és mit tanított. Kiderült, hogy minden felett van hatalma. Parancsol a betegségeknek, az ördögöknek, a természeti erőknek. Azt mondja a tomboló viharnak: csend legyen! Egyszerre eláll a szél, elcsitulnak a hullámok és nagy csend lesz. Parancsol még a halálnak is. És noha minden felett hatalma volt, mégis megengedte, hogy két rablógyilkos közé Őt is felfeszítsék egy keresztre.
Miért? Mert azért jött, hogy benne Isten megáldjon minket. Vagyis segítsen rajtunk és megadja azt, amire szükségünk van. Mi az Istentől a bűneinkre bocsánatot csak így kaphattunk. Örök életet, üdvösséget csak így kaphattunk, hogy az Úr Jézus a maga bűn nélküli életét odaáldozta értünk, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Aztán feltámadásával végleg legyőzte a halált is.
Olyan sokszor látom, gyerekek, hogy aki ma megismeri az Úr Jézust, az ugyan-úgy jár, mint ezek a messze Babilonból érkező bölcsek, akikről azt olvassuk: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.” Ilyen igen nagy örömük lesz azoknak is, akik ma megismerik az Úr Jézust.
Sokan járnak ide a gyülekezetbe is olyanok, akik gyerekkorukban soha nem hallottak az Úr Jézusról. Legfeljebb akkor hallották az Ő nevét, ha valaki csúnyán káromkodott. Semmit nem tudtak róla, és egyszer csak találkoztak valakivel, aki ismeri az Úr Jézust, az beszélt nekik Jézusról. Eközben kinyílt a szívük, ők is hittek Jézusban, és igen nagy öröm lett a szívükben.
Ismerek olyanokat is, akik kicsi koruk óta sok mindent hallottak róla, de igazában nem ismerték meg Őt. Amikor pedig megismerték, hogy ki Ő, és hittek benne, igen nagy lett az örömük. Milyen jó, hogy ti most is hallhattok róla!
Ezt az igen nagy örömöt akarja ajándékozni nekünk, mindnyájatoknak ma is. Az egyik ember, akiről beszéltem, Bá-lám, akit Isten felhatalmazott, hogy áldást mondjon az Ő népére, a másik valaki pedig, akiben a legnagyobb áldást adta Isten ennek a világnak, az maga Jézus Krisztus.
Jó lenne, ha karácsonyi ünnepeink középpontjában az Ő személye állna, mert ez az Ő születésnapja. A születésnapján illik az ünnepeltet ünnepelni, és nem magunkat, és nem mindenféle mást. Jó lenne, ha Jézust tudnánk igazán ünnepelni. Neki hálát adni, hogy otthagyta a mennyei dicsőséget, és eljött egy betlehemi istállóba, és az útja végén vállalta a keresztet is, azért, hogy mi áldást kaphassunk.
Szeretném most én is elmondani azt a köszönést, amit az a bácsi olyan nagy szeretettel mondott nekem: Isten áldjon meg benneteket a szó ilyen értelmében. És a ni szívünkben is jó lenne, ha ott lenne az a nagy öröm.
Aranymondásnak ezt tanuljuk meg, talán már meg is jegyeztétek, mert többször elhangzott a mondat: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örö-mük.”

Két héttel ezelőtt kezdtünk választ keresni arra a sokakat izgató kérdésre, hogy mit hoz a jövő. Láttuk, hogy sokféleképpen viszonyulnak az emberek a jövőhöz. Van, aki egyáltalán nem gondol rá, és ennek általában erkölcsi züllés szokott a következménye lenni. Jeremiás siralmaiból olvastuk azt a szomorú mondatot, amit Jeruzsálem pusztulása után mondott: „Nem gondolt a jövőjére, szörnyű mélyre süllyedt.” Sir 1,9)
Vannak, akik ijesztőnek látják vagy képzelik el a jövőt, és megpróbálnak menekülni. Vannak, akiket a bizonytalanság gyötör, és igyekeznek bebiztosítani magukat minden módon, természetesen csak erre az életre. Vannak, akik cinikusan nevetnek Jézus Krisztusnak a jövőre vonatkozó minden ígéretén is, mondván: ha eddig nem jött vissza, ezután már bizonyosan nem jön.
Jó volt ezek után hallani az Istent igazán ismerő és benne bízó embernek a csöndes, boldog bizonyságtételét a 33. zsoltárból: „Lelkünk az Urat várja, Ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, hiszen mi benned reménykedünk!” (Zsolt 33,20-22)
Folytassuk a kérdésre keresett választ: mit hoz a jövő? Annyira izgalomba hozta az emberiséget ez a kérdés és maga a probléma, hogy egy külön tudományágat hívott létre. Ez a futurológia. Futurum latinul azt jelenti: jövő, a futurológia a várható jövőnek a kutatása, az erről való gondolkozás.
Ez a feladat nem kisebb tekintélyű közösséget mozgatott meg, mint a tudósokból álló úgynevezett Római Klub. Ez a tudós társaság harminc évvel ezelőtt, 1972-ben kiadott egy azóta híressé vált könyvet, aminek a címe: A növekedés határai. A címlapján a földgolyó áll, amit egy óriás eltapos, mintha csak gyurmából lenne. Az akkori folyamatok irányát igyekeztek megállapítani a tudósok, hogy a változások milyen irányban hatnak. A tapasztalataikat a matematika nyelvére fordítva az adatokat számítógépre vitték és így keresték, hogy mi várható, ha mindaz, ami most folyik, így folytatódik tovább. Öt területet vizsgáltak: az iparosítást, a népesség növekedését, az élelmiszer-ellátást, az energiaforrások helyzetét és a környezetszennyezést. Ezek kölcsönösen összefüggenek egymással. Az eredmény az volt, hogy ha minden úgy folytatódik, ahogy harminc évvel ezelőtt észlelték, akkor 2000 és 2100 között a világ összeomlik. Ezt nem a Jehova tanúi mondták, hanem tudós férfiak. Nemcsak a gazdaság omlik össze ezek szerint a számítások szerint, hanem egy nagy világ-összeroppanás előtt állunk.
Ezt a könyvet követte még két másik: Fordulóponton az emberiség és A pazarlás vége. Az előbbinek a címlapján egy óra számlapja látható, s a mutató 23.50 percet mutat, ami azt jelenti, nem túl sok van hátra.
Azt kellett megállapítaniuk, hogy az említett öt területen folytatott vizsgálatok nem lineáris növekedést mutatnak, tehát nem azt, hogy szépen, fokozatosan minden növekszik, hanem exponenciálisat, vagyis, hogy hirtelen és fokozódó sebességgel növekszik minden. Egyetlen adat: harminc év alatt a világ lakossága megkétszereződött. Ez a tömeg sokkal rövidebb idő alatt fog még megkétszereződni. Lesz-e élelem ennyi embernek? Mennyivel rövidebb idő alatt merülnek ki az energiaforrások? Milyen iszonyatos környezetszennyeződést fog okozni ilyen sokaságnak a földön való élete és annak az eltartása. Így jutottak el ilyen kifejezésekhez: a „föld haláláról” elmélkednek ma már a futurológusok, és azt mondják: azok az eredmények, amikre jutnak, a „borzalom statisztikái”.
Tény az, hogy egyre jobban tönkretesszük a természetet, és ez öngyilkosságot jelent. Egyetlen élőlény sincs, amelyik olyan mértékben pusztítaná az őt éltető környezetet, mint az ember. Minden állat értelmesebben vigyáz a környezetére. Ha viszont ez így folytatódik tovább, akkor ez a pusztuláshoz vezet. Úgy, hogy ide zsugorodott a futurológusok felszólítása: gyökeres változtatás, vagy pusztulás. Ez a lehetséges választás a számunkra.
A nagy kérdés az: képes-e az ember gyökeresen megváltozni, megváltoztatni a gondolkozását, szokásait, igényeit, és akkor elkerülni a pusztulást? Az idén Johannesburgban tartott világkonferencia azt bizonyította: nem képes. A világ leggazdagabbjai, akik ezeket a folyamatokat mozgatják, nem is akarnak sem változni, sem változtatni. Akkor viszont jön a pusztulás.
Az egyik legnevesebb ma élő német filozófus a „csüggedés társadalmáról” ír. Arról, hogy a csüggedés társadalmában milyen újabb nyomorúságok, betegségek fogják megterhelni az embert és az emberiséget.
Mindig vannak azonban naiv optimisták, akik a tudatlanságuk miatt rózsaszínű álmokat kergetnek, vagy akikben oly mértékű lett a közömbösség, hogy megvonják a vállukat, és azt mondják: csak az én életemben legyen még beszívható levegő és elegendő élelem. Vagy azt mondják: nem az én dolgom, oldják meg az illetékesek. Vagy, ami a legszánalmasabb: majd csak lesz valahogy.
Ha mindezt komolyan vesszük, akkor arra a kérdésre: mit hoz a jövő? nem is merünk válaszolni, hanem lehet rettegni ettől a jövőtől, vagy lehet a fejünket a homokba dugni.
Ad-e valami segítséget a Biblia ebben a helyzetben? Ad. Többféle segítséget is ad. Tényleges segítséget ad.
Először is tudnunk kell azt, hogy a Szentírás alapján tájékozódó és az Istenben igazán hívő ember nem a jövőt várja, hanem a jövő Urát. A hívő nép kulcsszava nem a futurum, hanem az ádvent. Mégpedig ennek a szónak eredeti értelmében, ahonnan lerövidült: adventus Domini. Azt jelenti: az Úr eljövetele. Mi ennek a világmindenségnek a teljhatalmú Urát várjuk, amikor a jövőt kutatjuk. Az Ő ígéreteinek a valóra válását reméljük, és bizonyosak vagyunk abban, hogy egyebek között ez az ígérete is beteljesedik: teremt új eget és új földet, amelyekben majd igazság lakozik.
Ismerjük azt a Jézus Krisztust, akit várunk. És aki ismeri Őt, az nem fél tőle. Aki pedig nem fél tőle, az nem fél a jövőtől, és ezért tudnak a hívő emberek megalapozott reménységgel élni ennek a jelen világnak temérdek nyomorúsága és csüggesztő körülménye között is. Ezért tudunk reménységgel előre nézni a jövőbe, bármilyen számításokon gondolkozunk is el.
Pontosan ez tehát az alapkérdés: Ismerjük-e azt a Jézus Krisztust, akit várunk? Ijesztő, amilyen sok torz elképzelés él vallásos emberekben is Jézus személyét illetően. Egyáltalán Istenről mi-mindent gondolnak, képzelődnek emberek, mint akivel lehet alkudozni, mint aki hatalmas ugyan, de nem teljhatalmú, mint akitől elvárhatják, hogy ne nézzen oda, amikor ők vétkeznek, vagy mint akitől rettegni kell, mert jön majd a nagy bottal és elveri a port a vétkeseken. Kivetítjük a magunk torz gondolatait, és keveseknek van igazi Isten-ismeretük. Kevesen vesszük komolyan, hogy Jézus Krisztus valóban az, akinek önmagát kijelentette, és akinek hívő életünk során olyan sokféleképpen megbizonyította már magát.
Ezért fontos, ha a jövőről gondolkozunk, hogy Jézust megismerjük. Bizonyosak legyünk abban, hogy Ő az a gazda, akiről a most hallott példázat szól. Bizonyosak legyünk abban, hogy van gazdája ennek a világnak. És akik az Ő megváltott gyermekei, azok hozzá tartoznak. Az Ő udvartartásában tölthetik el ezt a néhány évet és évtizedet. És ha azt végezzük mint a Gazda szolgái, amivel Ő megbízott minket, akkor értelmes ez a néhány évtized, amit eltöltünk. Akkor nem kell rettegnünk a folytatástól sem, hogy mit hoz a jövő.
Mi hát a hívők feladata ebben a világban, amikor a gondolkozókat aggasztja, a tudatlanokat pedig rózsaszínű álomba ringatja ez a kérdés: mit hoz a jövő? Két idegen, de jól ismert szóban szeretném összefoglalni, mi a hívő nép feladata.
Az egyik szó így hangzik: misszió. Most ezen pontosan azt értem, amiről az előbb volt szó, hogy megismertetni Jézust másokkal. Nekünk magunknak is egyre inkább meg kell Őt ismernünk, és éppen a vele való együttmunkálkodás, a neki való szolgálat közben tárul fel az Ő titka egyre teljesebben a hívők előtt. Utána, ha egy pici felelősséget érzünk másokért, ha egy icipicit szeretjük azokat, akik között élünk, akkor a legfontosabb, hogy megismertessük velük azt, aki eljövendő. Mert ha izgat minket, hogy mit hoz a jövő, akkor nekünk arról kell beszélnünk, hogy kit hoz a jövő. Ki jön, ki az eljövendő, és mi teljesedik be majd akkor, mi következik utána?
De mindez már csak következmény, mert először Őt kell megismernünk. Már csak azért is, mert egyedül az hoz alapvető változást egy ember életébe, amikor Jézus Krisztussal összeköti az életét. És ha ez az alternatíva, hogy gyökeres változás vagy pusztulás, akkor a gyökeres változást csak az evangéliummal lehet munkálnunk. Mert igazában, alapjaiban csak annak az embernek a gondolkozása és életvitele változik meg, aki Jézus uralma alá helyezte magát. Akit Ő tisztít meg az Ő bocsánatával. Akinek Ő ad programot. Aki tőle vesz eszközöket és fogad el célokat. Ők tudnak alapvetően megváltozni, és a hívő nép feladata, hogy ezeknek a számát sokasítsa ezen a világon. Ezért kell Jézust megismertetni úgy is, hogy tudunk róla artikuláltan és hitelesen beszélni, és úgy is, hogy szavak nélkül is Őreá mutat az életünk. Hogy egyre valóságosabb lesz az, hogy csakugyan nem mi élünk többé, hanem él bennünk Krisztus. A hitetlen világ láthatja a hívők életében, hogy kicsoda Krisztus. Hogy megkívánhatja tőlük ezt az életet. És ezek után hitelesen lehet mutatni másoknak a Jézushoz vezető utat.
Aki megismeri Őt, az úgy ismeri meg, mint aki alapvetően irgalmas Úr. Aki például azért késik az Ő második eljövetelével, hogy minél többen megszabaduljanak ez alatt az idő alatt. Akiről azt olvassuk, hogy az övéiért még a legvégső idők nagy nyomorúságait is megrövidíti majd. Ilyen Urat várunk mi vissza. Ezért nem félünk tőle, és ezért nem félünk a jövőtől.
Az egyik feladatunk tehát a misszió. Megismertetni Jézust a világgal minden lehető módon.
A másik feladatunk — és ezt most a szó általános értelmében mondom— a diakónia. Ez a szó azt jelenti: szolgálat. Többnyire arra szoktuk használni, ha segítségre szorulóknak valami alkalmi segítséget adunk. De most ne így értsük, hanem az eredeti jelentésében. Azt jelenti: szolgálat. Valakinek az alkalmazásában tevékenykedni — ezt jelenti a diakónia.
Ez a hívő népnek a feladata a mi Urunk második eljöveteléig, amiről itt a példázatban Ő maga beszélt. A gazda elmegy otthonról, a szolgákra rábízza a feladatokat, és egyet megbíz, hogy adja ki a gazda háza népének az ennivalót a szükséges időben. Minden a gazdáé, lehet, hogy még a sáfár is. Sokszor rabszolgákat bíztak meg ilyesmivel. A gazdáé maga a sáfár, a gazdáé mindaz, amivel gazdálkodnia kell addig, amíg nincs otthon az ő ura, a gazdáé a háznép, a gazda adott utasítást mindenre, mikor kinek, miből mennyit, a szolga feladata pedig, hogy ezt teljesítse. Azzal az örömmel és bizonyossággal, hogy bármikor visszajöhet az ő ura, s akkor el kell számolnia, s de jó lesz, hogy el tud számolni, mert azzal töltötte a gazda távollétében eltelt időt, amivel őt megbízták.
Így végezni szolgálatként a napi munkát, a mindennapi kötelességet. Azt is a mi gazdánk megbízásából. Egyszerre bearanyozódik sok nemszeretem kötelesség is. Így hordozni felelősséget azokért, akikért első renden felelőssé tett minket: a családért, a munkatársakért stb. Így segíteni menet közben azoknak, akik segítségre szorulnak, mit sem várva érte, mert mi majd a gazdától kapjuk meg a jutalmat. Egészen másként tölti az életét bármilyen körülmények között az, aki ezzel a szemlélettel él.
Ez azonban egyáltalán nem könnyű, sőt egyre nehezebb lesz. Miért? Mert a körülöttünk levő világ mindenben az ellenkezőjét sugallja annak, amit a Gazdánk mond nekünk az igében, az evangéliumban. Két példát mondok.
Van egy Forrester nevű amerikai tudós, aki kitalálta a Ne segíts! parancsát. Az tudniillik az elmélete, hogy az ember megzavarja a földi folyamatok egyensúlyát. Az ember nélkül ezek a folyamatok természetesen kiegyenlítenék egymást. De mivel mi beleavatkozunk, ebből jönnek a problémák. Például: a népességrobbanást kordában tartanák az éhínségek és a járványok. Be kell tehát szüntetni a gabonaszállítmányokat és az antibiotikum adományokat. Egyáltalán az adományokat. Hadd menjen minden úgy, ahogy az magától menne.
Úgy gondolom, egy mondatot sem érdemes tékozolnunk arra, hogy bizonygassam, hogy Isten igéje és a mi Urunk, Jézus Krisztus egészen másra tanít minket. De ezt halljuk és ez felel meg a megromlott természetünknek: Ne segíts!
Egy másik példa, ami nehezei azt, hogy igazán a mi Gazdánk parancsainak szellemében éljük: látjátok, milyen hatalmasak a világ problémái, nem tudjuk megoldani ezeket. Teljesen hiábavaló minden erőlködés. A katasztrófa elkerülhetetlen, tudomásul kell vennünk. Például: meg van írva, hogy háború háborút fog követni. Hagyjuk abba a békéltetés szolgálatát. Házastársakat se békítgessünk, személyeket se az ismeretségi körben, meg népeket se. Hiábavaló fáradozás! Remélem, érezzük ebben is a hamisságot. Hogy van benne valami igazság, de mindenképpen féligazság.
Mit tegyünk ilyen közegben, ahol az ellenkezőjét sugallja sok minden annak, amire a mi Urunk indít minket? Luther Mártonnak tulajdonítják azt a mondást, amit sokszor szoktunk idézni, aki azt mondta volna egyszer: ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, ma még elültetnék egy almafát. Ez a bibliai szemlélet.
Ha tudnám, hogy holnap vége lesz, ma még végzem azt, amivel megbízott az én Uram. Mert ha holnap lesz vége, akkor ma még nincs vége. Akkor ma még érvényes az, amivel Ő megbízott, és nem számítgatom, hogy lesz-e ideje ennek a fácskának teremni, vagy egyáltalán megfogja-e, mert holnapig biztos nem ereszt gyökeret, de faültetéssel bízott meg az én Uram, akkor ültetek. Az meg az Ő dolga, hogy csakugyan holnap jön-e vissza, ezt nem tudhatom, egészen bizonyos, hogy nem tudhatom, mert Ő megmondta: nem tudhatom. Tehát nem számítgatom. Ha mégis, akkor erről már nem szüretelünk, de abban a világban már nem is kell nekünk alma.
Ez a biblikus józanság, ez az az elkötelezettség, amikor valaki tudja: van gazdám. Aki tudja, mit csinál, s tudja, mit parancsol. Aki azt akarja, hogy jól érezzem magamat ezen a világon még így is, hogy mindent megteszünk azért, hogy elviselhetetlen legyen az élet. Van tőle kapott küldetésem, és abban megállok, helytállok.
Úgy, ahogy itt olvastuk: „Éppen ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”. Károli úgy fordítja: álljatok meg mozdíthatatlanul.
Korinthusban nagy téma volt, mit hoz a jövő. Ott is mindenféle badarság elhangzott: találgatás, ijesztgetés, álmodozás, kezdve attól: ihaj, csuhaj! sose halunk meg, egészen odáig: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. (Ez a mondat idézet az 1Kor 15-ből). Ez az összevisszaság megzavarta a fiatal hívőknek a gondolkozását. Ezért írja egyebek közt Pál apostol ezt a levelet oda, és ennek a végén a grandiózus 15. fejezetet, amelyik elejétől a végéig, 57 versen keresztül arról szól, hogy Krisztus feltámadott, minket is feltámaszt. Krisztus ura a halálnak, ura a mulandóságnak, ura az időnek, és mi Őt várjuk vissza. Neki tartozunk felelősséggel. Az Ő megbízatásában élünk itt. Miután ez 57 versen keresztül megy, a befejező gondolat ez az 58: Éppen ezért — írja Pál apostol —, szeretett testvéreim, erősen álljatok, mozdíthatatlanul és így buzgólkodjatok az Úrnak a munkájában, mint az Ő megbízottai, tudván azt, hogy a ti fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.
Nagy lelkigondozói ereje volt ennek, mert ezzel, hogy mozdíthatatlanul álljatok, azt írja Pál a korinthusiaknak, hogy ne lehessen kibillenteni titeket abból az egyensúlyból, amibe a ti Uratok állított titeket. Se elkeseredés, se álmodozás ne mozdíthasson ki ebből. Aki mozdíthatatlanul áll, az helytáll mindaddig, amíg arra lehetősége van. És mi mindaddig, amíg Ő eljön majd másodszor, végezhetjük azt, amivel megbízott. Mi Őt várjuk, és neki kell majd elszámolnunk. Ez a felelősségünk alapja. És tudjuk, hogy amivel Ő bízott meg, azt tulajdonképpen Ő maga végzi rajtunk keresztül. Ez a reménységünk alapja, hogy ez nem hiábavaló. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer vége lesz mindennek a nyomorúságnak, és magához vesz minket. Ez a mi bizalmunknak az alapja. Ezért nem hiábavaló, amit itt most teszünk.
Nem akármire mondja, hogy nem hiábavaló, csak erre érvényes: az Úrnak dolgában. Ha azt végzitek, amivel Ő bízott meg titeket, és Őreá való tekintettel álltok helyt a nyomorúságok között is, akkor amit csináltok, az nem hiábavaló.
Biztos ez? Akkor sem hiábavaló, ha nyilvánvalóan hiábavaló volt? Valaki évekig küzdött egy drogos fiatalember életéért. Beszélt vele, vitte mindenhova, ahol segítséget remélt. Imádkozott érte. Már-már úgy tűnt, megszabadul. S egyszer hallotta a hírt: túladagolás miatt meghalt huszonévesen. Akkor hiábavaló volt mindaz, amit tett? Ennek az igének az alapján bizonyos vagyok benne, hogy nem volt hiábavaló. Miért? Mert először is ő, aki küzdött érte, az Ő Ura megbízásából olyat tett, amivel megbízott minket a mi Urunk. Értelmesen töltötte el az életét. Mint engedelmes szolga töltötte. Aki ilyet csinál, annak jó illata van — ahogy Pál apostol szintén a korinthusiaknak írja. Az a környezetében is reménységet ébreszt. Annak a puszta élete, hogy az Úrtól kapott feladatát végzi, hat. Maga sem tudja, hogyan, hányféleképpen, de biztos. Nem is kell ezt neki számontartania. Ezért sem volt hiábavaló.
Azért sem volt hiábavaló, mert nem tudjuk, hogy azok az igék, amiket mondott ennek a barátjának, menet közben mit végeztek el benne. Az kiszámíthatatlan, nem is kell nekünk tudnunk. Jézus megígérte, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat. Akit Ő szólít meg, az a megszólítás biztos, hogy nem hiábavaló. Azért sem hiábavaló az ilyen, mert másokra is jó hatással van.
Tehát ha emberileg nyilvánvalóan hiábavalónak látszik is valami, ha az az Úr dolga nem volt, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem hiábavaló.
Épp így nem hiábavaló egyetlen, szeretetből mondott igaz szó sem, akkor is, ha nem látjuk azonnal a következményét és a gyümölcseit. Az almafáknak sem látjuk azonnal a gyümölcsét, sőt sokszor azt látjuk: nekimegy az autó, letördeli az ágát valaki. Egy szem van ott fenn, nem éri el, de az alatta levő nagy ágat letörte, amíg ugrált. Ez fáj az ültetőknek, de mégsem hagyjuk abba az ültetést. Nem hagyjuk abba a magvetést akkor sem, ha némelyik az útfélre esik, a másik a köves helyre, a harmadik a bozótba, de a negyedik jó földbe, és annyit terem, amire a mezőgazdaságban nincs példa. Jézus nyilván tudatosan mondott ilyen nagy számot, hogy hatvanszor meg százszor annyit. Ilyen nincs. De azt mondja, ha az Ő igéje hullik valakinek az életébe, ott akkora változás lesz, hogy az emberek azt mondják rá: ez nem igaz! Pedig valóban igaz. Ennyire nem hiábavaló, ha valamit az Ő küldetésében, neki engedelmeskedve teszünk.
Valóban ijesztő dolgok történnek ezen a földön. Valóban rohanunk a biztos pusztulás felé. Valóban nem tudjuk megváltoztatni gyökeresen sem magunkat, sem egymást. Valóban nem tudjuk megmenteni az emberiséget gonoszságainak a következményeitől. de amíg a mi Urunk időt ad, addig legyünk az Ő hű és bölcs szolgái, akik azt tesszük, amivel megbízott, akik igyekszünk felragyogtatni Jézust másoknak szóval és hiteles élettel. Akik arra törekszünk, hogy mindig diakóniaként végezzük, amit végezhetünk, vagy végeznünk kell mindennap, és akkor felragyog az életünkön a mi Urunk dicsősége.
Ha még egy idegen szót szabad végül mondani: misszió, diakónia és ebből doxológia (Isten dicsőítése) lesz. Egyszer elmúlik ez a világ, és mindaz, ami ebben van. Feleslegessé válik a misszió és diakónia, de megmarad a doxológia. Éppen ezért, ha van valami, ami biztos, hogy nem hiábavaló, az az Isten dicsőítése. Erre rendelt minket. Ez az, aminek az ellenkezőjétől harsog ez a világ. Aki vállalja a mi eljövendő Urunkat, az mintegy kis fényjelzés, mégis világosságot ad ebben a világban. Őreá mutat, és mutatja a hozzá vezető utat.
Foglalkozzunk olyasmivel, ami nem hiábavaló! Tegyük a mindennapi dolgunkat is úgy, mint akik tudjuk, hogy ha az az Úrban van, akkor bizonyos, hogy nem hiábavaló.