Joó Sándor Dr.

Kedves Testvérek! Ismét elmúlt egy esztendő és itt van egy új. Így jönnek és mennek az esztendők egymás után. Ímé itt van az újév. Új? Igen, ma még talán egy kicsit annak látszik, annak érezzük. De holnap már, ez az úgynevezett újév, vagy holnapután, meg azután, éppen olyan szürke és egyhangú lesz, mint voltak az előző évek is. Elmúlnak az ünnepek és azután kezdődik megint minden előlről, amihez már olyan nagyon hozzászoktunk és amit már olyan sokszor csináltunk. A hivatal, a munka, a gyár, az iskola, a hétköznapoknak megannyi gondja, felelőssége, majd azután megint valamilyen ünnep jön, esetleg megint jön egy új esztendő, hogy aztán megint kezdődjék előlről, minden. Valami nagy, szakadatlan körforgás az egész élet, munka és pihenés, nappal és éjszaka, ébrenlét és álomban lét, derű és szomorúság, bekapcsolódás és kikapcsolódás, és így tovább. És azután valahol, vagy az ébrenlét állapotában, vagy álomban, vagy pihenés közben, egyszercsak megszakad ez a körforgás és megáll az élet. De akkor miért volt az egész? Mi értelme volt egyáltalán az egésznek? Talán így is lehetne mondani, hogy az egész földi életünknek mi az értelme? Ez a kérdés előbb-utóbb minden embernek a gondolatában megfordul. Természetes is, mert ha jól meggondoljuk, nem is olyan hosszú ám az emberi élet. Ha jó magasan vesszük kb. 80 esztendő. És mennyi ebből az, amit úgy igazán megélünk? A gyermekévek úgy tűnnek tova, mint az álom. Csak akkor eszmélünk fel rájuk, amikor már túl is vagyunk rajtuk, amikor már elmúltak. Azután egy szakmának a kitanulása, vagy egy iskolának az elvégzése, vagy egy házasságkötés után, egy ideig úgy érezzük, hogy no, most kezdődik majd az igazi! Amiért érdemes egyáltalán élni, amiért érdemes az embernek az ambícióját beleadni. Azután hovatovább mindaz, ami olyan szép volt, ami olyan lelkesítő volt, amit az ember olyan ambícióval végzett, mindaz lassan eltűnik, és az ember egyre jobban azt érzi, hogy belekerült az életnek abba a bizonyos taposómalmába, “mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk” őrlő ügyeibe. Eközben persze lehet, hogy sikerül is valamit elérni. Talán egy jobb álláshoz jutni, talán magasabb fizetést kapni, talán kiterebélyesedik a család, gyermekeket nevelünk és lassan aztán kezdünk megöregedni. Hol szomorkodunk, hol vígak vagyunk, egyszer szeretünk, máskor haragszunk, néha jobban megy a sorsunk, máskor kevésbé jól megy, olykor nevetünk, olykor sírunk, és így haladunk az életnek egyre inkább elszürkülő útján mindig fáradtabban és mindig öregebben tovább, míg egyszer elfogy az út és itt a halál.

Külsőleg többé-kevésbé ilyen minden embernek az élete. Dehát mi értelme van ennek az egésznek? Valóban olyan az élet, mint egy álom? Esetleg egy szép, kedves álom, vagy egy rút álom? Valóban olyan az élet, mint egy színjáték, egy komédia, vagy egy tragédia? Kinek milyen. De mindenképpen megmarad a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme? Hogy érdemes volt-e egyáltalán eltölteni ezt a néhány évtizedet itt ezen a földön? És különösen ma, szinte emésztő kérdésévé válik ez egyre inkább az egész emberiségnek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a gépek korszakában élünk. Ma már minden gépesítve van. A középkorban az egyes embernek a munkája még sokkal inkább személyes jellegűvolt. Beleadhatta a tudását, beleadhatta a művészetét abba, amit csinált. Talán nem ment olyan könnyen és gyorsan a munka a számára, mint ahogyan a mai munkásoknak, de mindenesetre amit létrehozott, az az ő alkotása volt. Ma pedig éppen ez a személyes jelleg hiányzik belőle legjobban. Hogy csak a legeklatánsabb példát vegyem, egy futószalag mellett egy életen keresztül egyetlen mozdulattal egy nagy egésznek, például egy háznak vagy egy gyárnak egyetlen picinyke darabját készíteni el. Persze ez is nagyon hasznos és szükséges munka, és el sem lehetne ma már másképpen képzelni a munkálkodást. De ez csak még jobban fölerősíti számunkra azt a kérdést, hogy mi értelme van egyáltalán az egésznek? A mai ember egyre inkább maga is alkatrészévé válik a gépnek, vagy egy hivatali gépezetnek. Ő maga is egy kis csavar, vagy esetleg egy kis motor valami nagyobb gépezetben. És éppen az elmechanizálódásnak ebben a korszakában válik igazán égetővé az a kérdés, hogy hát mi értelme van akkor ennek az egésznek? Nem fenyeget-e bennünket az, hogy egyszerűen elveszítjük a tudatát is annak, hogy miért élünk egyáltalán? Talán azért, hogy minél több pénzünk legyen, vagy talán azért, hogy minél több örömet tudjunk biztosítani magunknak? Vagy talán azért, hogy minél jobban együnk, igyunk és minél szebben ruházkodjunk? Vagy, hogy minél többször megengedhessünk magunknak egy-egy külföldi utazást? Vagy, hogy becsülettel bevégezzük a mindennapi munkánkat, felneveljük a gyermekeinket és őket is beindítsuk az úgynevezett életbe és más ehhez hasonló tiszteletreméltó célokért? Tehát valóban ez lenne az igazi értelme annak, hogy éljünk?

Nos, Jézus egy fokkal magasabbrendűcélt tűzött elénk, amikor azt mondta, keressétek először Isten országát és annak igazságát, és a többi dolgok, azok majd úgy megadatnak néktek. Mintha azt mondaná Jézus, hogy akkor fogtok minden hétköznapi munkátokhoz a helyes oldalról, ha az Isten oldaláról fogtok hozzá, ha az Isten oldaláról ragadjátok meg. Tehát Jézus az egész emberi életet mintegy beleágyazza egy másik világrendbe, az Isten országának a világrendjébe. Beleállítja az Isten világtervének a nagy összefüggésébe. Egy nagyon gyenge példával hadd próbáljam ezt megvilágítani. Mindnyájan jól ismerjük az egyik Petőfi versnek ezt az egy kis sorát: “Nyári napnak alkonyulatánál, megállék a kanyargó Tiszánál.”

Ez így helyes, ennek megvan az értelme, minden szó a helyén van, egy logikus gondolatot fejez ki, mindenki rögtön megérti. De, ha történetesen valaki ezt a mondatot így mondaná: “Nyári napnak alkonyulatánál megállék a kanyargó elefánt”, akkor ennek nem volna semmi értelme. Bár az elefánt szó is kifejez valamit, de ebben az összefüggésben nincsen értelme. Nincs értelme, mert nem olvad bele a mondatba, a gondolatba, amit az a mondat ki akar fejezni. Nem illik bele a nagyobb összefüggésbe, mintegy kilóg belőle. Ez a szó nem tudja, hogy hová tegye magát, ez a szó nincs a helyén, ez a szó zavarja az egész gondolatot. Egy szó akkor van a helyén, ha belesimul az egész mondat összefüggésébe, abba a gondolatba, amit az a mondat ki akar fejezni. Hát valahogy ilyenformán van a mi emberi életünk is. Minden emberi élet kifejez valamit, mond valamit, mint egy szó, ami fölhangzik és azután elhal. Lehet az a szó egy hosszú, vagy rövid szó, lehet az kellemes vagy kellemetlen szó, mindegy, értelme akkor van, ha a helyén van és hogyha olyasmit fejezünk ki vele, ami része egy nagyobb gondolatnak, egy nagyobb egésznek. Akkor azután ha elhal is az a szó, megmarad az értelme a mondatban, mert az ember élete is elhal. De, ha beleilleszkedett egy nagyobb összefüggésbe, egy nagyobb gondolatmenetbe, akkor megvan az értelme és meg is marad. Na már most, Isten gondolata, terve nem egyéb, mint amit Jézus így mond: "az Isten országa". De így is lehetne mondani: Isten szerető uralmának a kiterjesztése. Nem akarom én most itt részletesen kifejteni, fejtegetni, hogy mi is az az Isten országa. Köteteket írtak már róla és még lehetne köteteket írni róla. Egyszerűen szeretnélek emlékeztetni benneteket arra, amit Jézus így mondott: “Elközelített hozzátok az Istennek országa”, és ezzel önmagára mutatott. Tehát Ő az Isten országa? Nézz Jézusra, Ő benne jött el és Ő benne vált láthatóvá a számunkra! Hol van az Isten országa? Ott ahol Jézus. És te akkor vagy benn az Isten országában, hogyha a te szívedben ott van Jézus, mint megváltó Istened, tanító mestered és életednek legfőbb ura. Tehát keressétek először Istennek országát és annak igazságát. Valami olyasmi, hogy az legyen a legfőbb gondom és a legelsőtörekvésem, hogy az egész életem, minden testi és lelki vonatkozásaival együtt, minél jobban Jézusnak az uralma és hatása alá rendeződjék, hogy így azután Jézusnak a lelkülete, az Ő szeretete, jósága, türelme, derűje, békessége, ez mind, mind átsugározhassék a szavaimon és a cselekedeteimen keresztül más emberek felé. Tehát ebben a gondolatmenetben mindkettőn hangsúly van, azon is, hogy én kerüljek minél teljesebben Jézus hatása alá, és azon is, hogy Jézus hatása áradhassék minél teljesebben, általam, mások felé. Mert Isten ezt az ember-világot akarja megváltani, és az Ő országát mindenkire ki akarja terjeszteni. Ez az Ő megváltó gondolata, ez az Ő nagy világterve ezzel a világgal, és ebbe a magasabbrendű összefüggésbe akarja Jézus beleállítani minden embernek az életét.

Tehát nemcsak azért élünk, hogy szorgalmas, vagy kevésbé szorgalmas munkával megoldjuk valahogy a “mit együnk, mit igyunk, vagy mivel ruházkodjunk” kérdésének gondjait, vagy, hogy fölneveljük a gyermekeinket, vagy esetleg vegyünk egy autót, vagy berendezzünk egy öröklakást. Mindennek annyi értelme van, amennyit közben megvalósítottunk magunkban, vagy magunk köré az Isten országából, annak igazságából. Tehát annak a hatásaiból, áldásaiból. Vagyis az az értelme az életünknek, hogy Isten mondja el rajta keresztül azt, amit Ő akar elmondani és így illeszkedjék bele egy magasabbrendűgondolatba, egy nagyobb mondatba. Különben kilóg, nem találja meg a helyét, nem tud magával mit kezdeni, mint olyan nagyon sok embernek az élete. Tehát, hogy harmonikusan beleilleszkedjék abba a szeretetbe, amellyel Isten akarja kifejezni ebben a világban az Ő megváltó gondolatát. Tehát keressétek először Istennek országát. És itt, mintegy kihangsúlyozza Isten, hogy először. Ez legyen a főszempont, mindenek előtt való. Olyan program ez, amely Jézusban való hit nélkül is igaz. Mert mi az Isten országának az igazsága? Ez a szó, hogy igazság, nem fejezi ki kellőképpen az eredeti szövegben itt használt szónak az igazi értelmét, amely inkább valamely jogos igazságot fejez ki, jogszerű igazságot. Jogos, tehát valami olyasmi, hogy a másik embernek is joga van arra, amire én jogot formálok. És hogyha több energiát és igyekezetet fordított volna a világ egyik felén élő emberiség arra, hogy a világ másik felén élőembereknek is joguk van ugyanarra a jólétre és ugyanarra a békére, szabadságra és kultúrára, amiben emezek dúskálnak, akkor ma sokkal kevésbé lenne feszült ez a világ, és kevesebb megoldhatatlannak látszó probléma aggasztaná szívünket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak a “mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk” kérdésével törődjünk és ez legyen a fő gondunk. Pedig olyan sokszor elpazaroljuk az időnket és energiánkat sok más egyébre, hogy egyszerűen nem jut időnk és erőnk arra, ami pedig a célt és a tartalmat adja meg az életünknek: az Isten országának a keresésére és odatartozó állampolgári “jogunk” gyakorlására és érvényesítésére. Arra, amit Assziszi Ferenc közismert, gyönyörűimádságának szavaival így mondhatnánk: “Hogyan lehetnék én az Isten békességének eszköze? Úgy, hogy szeretni tudjak ott, ahol gyűlölet van, megbocsátani annak, aki megbántott, összekötni ott, ahol széthúzás van, reménységet terjeszteni ott, ahol kétségbeesés van, világosságot gyújtani ott, ahol sötétség terjeng, örömet vinni oda, ahol bánat lakozik.”

Nézzétek Testvérek, így majd nem lesz fárasztó vegetálás és állandó egyhelyben való körforgás az élet, hanem valóban valami nagyszerű alkalom, amit minden nap azzal a hálával fogadhatok, hogy ma is tehetek valamit az Isten szereteturalmának továbbterjesztéséért. Ez lenne valami igazán új, ebben az új esztendőben. Ilyenkor minden ember vágyik valami újra. Az újévi jókívánságoknak a hátterében is, ki nem mondva, ez a gondolat rejtőzik. Nos, tehát igazán új, amivel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy ez az esztendő boldogabb legyen, mint a másik volt, az a Jézusi szeretet, amit úgy sugározhatsz szét magad körül, hogy az emberek megérezzenek és meglássanak belőle valamit.

És végül, aki ez alá a szempont alá rendeli az életét, az nem is ér rá más egyéb dolgokon keseregni és töprengeni, mert azt fogja tapasztalni, hogy azok mind maguktól megoldódnak a számára. A “mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk-nak” a problémája az, amire azt mondja Jézus, hogy azok mind megadatnak néktek. Az élet gondjai, amire annyi energiát pazaroltunk el, szépen elrendeződnek, mert Isten gondoskodik mindenről. Gondoskodik az ételről, a kenyérről, az erőről, a megélhetésről. Ezek azok, amelyek megadatnak, ráadásképpen adatnak annak, aki az Isten országát keresi és annak igazságát szolgálja. Higgyétek el Testvérek, csak így lehet igazán élni és csak így érdemes egyáltalán élni! Egy ilyen életnek a végén azt mondod majd, hogy érdemes volt! Érdemes volt dolgozni, szenvedni, sírni, kacagni, minden érdemes volt, mert mindennek megvolt az értelme. Mert az egész beleilleszkedett egy nagyobb egészbe, az Isten országának a Szolgálatába. Az az élet, amelyik Jézus uralma alá rendeződik, sohasem téved útvesztőbe, értelmetlenségekbe és hiábavalóságokba. Az ilyen élet Jézus oltalma és vezetése alatt halad tovább a biztos örökkévalóság felé!

Ámen

Dátum: 1970. január 1.

Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy miért van általában az emberekben ilyenkor, az esztendőnek utolsó óráiban olyan különös nyugtalanság. Miért van az, hogy ezen a napon még olyanok is eljönnek a templomba, akik egyébként nem nagyon szoktak év közben ellátogatni ide. És miért próbálják az emberek azt a belső nyugtalanságot mindenféle külső jókedvvel ellensúlyozni‘? Ilyenkor, egy tűnő esztendő utolsó óráiban mindnyájan érezzük, hogy az életünk könyvében megint átfordítottunk egy lapot, és ki tudja, hogy hány oldal van még hátra? De minden egyes lapozásnál közelebb kerülünk az utolsó oldalhoz. Hogy mikor jutunk oda, egyikünk sem tudja, de hogy feltartózhatatlanul közeledünk hozzá, egyikünk előtt sem kétséges. Ilyenkor megdobban a szívünk arra a gondolatra, hogy olyan úton vagyunk kénytelenek haladni, amelyben csak előre lehet menni, visszafelé nem. És akik az út legvégén vannak, látják, hogy ott tátong az a sötét kapu, amelyik elől minden ember ösztönszerűen visszahúzódik, a legszívesebben nem is gondol rá. De így, az év utolsó estéjén mégis muszáj gondolni rá. Az utolsó perceit szinte érzékeltetik velünk a zsoltáríró szavai, amit az életről mond, hogy: “gyorsan tovatűnik, mintha röpülne.”

Érdekes, az életünk elsőkét-három évtizedében olyan lassan telik az idő, hogy szinte cammog. Néha még siettetnénk is. Nagyon szeretnénk túl lenni már az első évtizedeken. Később aztán, túl az emberélet útjának felén, egyszerre mintha megfordulna az idő, és attól kezdve már vágtat, rohan, mint a lejtőre került nehéz szekér. És rohantában itt is, ott is lemarad róla valami. A biztos járásunk, a tiszta látásunk, hallásunk, az egészségünk, a fiatalságunk. Aki most ötven-hatvan esztendős, általában abban reménykedik: van még 15-20 esztendőm. De vajon van-e igazán? Ki tudná megmondani? Mondtam már, de hadd mondjam újra: Nem az hal meg, aki öreg, vagy beteg, hanem aki soron van! És közülünk ki van soron, azt egyikünk sem tudja. Egyedül az élő Isten!

Bocsássatok meg testvéreim, ha ennek az esztendőnek az utolsó óráiban nemcsak az óra ketyegése, hanem még ráadásul én is a tűnő időre hívom fel figyelmeteket. Szükség van erre az alázatra, mivel a középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, minden pillanatban kénytelenek voltak látni az alápergő homokszemeket. Nekünk más óránk van. Ennek a mutatói körben járnak és egy kicsit becsapnak. Úgy tüntetik fel az időt, mintha mindig újra kezdődnék és sohasem lenne vége. Talán nem is csak kényelmünkre, hanem félelmünkben is találtunk ki olyan órát, amelyet fel sem kell húzni, a kéz mozdulatától jár - addig, amíg mozdul, lendül a kéz, jár, s aztán egyszer csak megáll, együtt a szívvel.

Hogyha rajzolni tudnék, akkor most ezekhez az Igékhez egy homokórát rajzolnék. Ennek a felső üvegjében az utolsó homokszemek peregnének le és ráírnám: “Memento mori” - emlékezzél a halálra! Különösen a saját magad halálára. Emlékezzél! Mert egyáltalán nem közömbös, Testvérek, az, hogy miként halunk majd meg egyszer! Ezért olyan fontos számunkra az agg Simeon halála, amiről az előbb olvastam. Őelőtte a meghalás gondolata nem mint sötét sejtelem lebeg, hanem már biztosan tudja, hogy az a kéz, amely életének könyvét becsukja, fel van emelve. Mégis milyen békességgel, milyen nyugodtan néz szembe még a halállal is! Nem próbálja ezt a gondolatot elfelejteni, elnyomni magában, nem akarja túlharsogni, nincs benne semmi félelem, sőt, szinte szívesen megy, mint reggel az éjszakai műszakból elbocsátott őr, aki végre hazamehet.

Vajon mi lehet a titka ennek a békés, szinte boldog meghalni tudásnak? Mindenesetre az, hogy mielőtt ez az öregember meglátta volna a halált, meglátta Jézust, és a szívébe zárta. A szívéhez szorította azt a csodálatos Valakit, akiben megtestesült az isteni győzelem a bűn és halál felett. Gondoljátok, hogy ez az öreg Simeon nem ugyanolyan ember lett volna, mint akárki más? Nem érezte volna a saját bűneinek a lelkére nehezedő terhét éppen úgy, mint bármelyik más ember, amikor a halálra gondolt? Egész bizonyosan érezte. De ez az ember előbb az isteni Üdvözítőre nézett, és csak azután a sír enyészetére. Előbb az isteni gyermekre emelte a tekintetét, és csak azután az örök Bíróra. A halált és az életet, annak minden problémáját ezen a csodálatos Gyermeken keresztül szemlélte. És íme, a halál és az ítélet elvesztik számára a rettentésüket. Simeon és a halál között mintegy páncélként ott van ez a gyermek. Ebben a gyermekben Isten üdvözítő kegyelmét öleli magához, ezért tudja a saját sírja szélén is ilyen boldogan dicsérni Istent: “Uram, bocsássad el a te szolgádat békében, mert látták az én szemeim a Te üdvösségedet!” Így meghalni tudni, ez a legnagyobb művészet ezen a világon, amit egy ember megtanulhat. És Testvérek, aki így hal meg, az boldogan hal meg. Van tehát ilyen békesség, ilyen nyugalom, bizonyosság a halállal szemben is? Van!

Hadd olvassam fel egy kicsi részletét egy levélnek, amit egy középkorú hívő asszonytestvérünk írt: “Nagy változás történt az életemben. Beteg vagyok, bajom kimenetele emberi számítás szerint: halál. Azt hiszem, felesleges említenem a betegség nevét, úgyis tudja. Ám az a jó, hogy teljesen Jézus oltalma alatt érzem magam, nem tudok lázadni, sem az után kutatni, hogy miért? Ez a legnagyobb ajándék. Életünk vándorútja néha sötét völgybe tér, de túl azon, mindig világosság van. Az Úrra bízom magam. Ha kapok egy kis haladékot, hálával fogadom, de ha nem, arra is kész vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy Jézus ennyire valóságos oltalom lehet egy olyan bűnös ember számára, mint én vagyok. Ez igazán kegyelem.” Utólag tudtam meg, hogy mire ez a levél megérkezett, az írója is hazaérkezett a mennybe, Jézushoz.

Igen testvérek, aki látta Jézust, az békességgel nézhet szembe a halállal. Ez az a bizonyosság, amit valóban csak Jézus adhat egy ember számára. Tudjátok-e, hogy azok, akik nem hisznek - a világ -, mennyire irigyli tőlünk ezt a bizonyosságot, ezt a nyugalmat? Mert a halál valóban az a nagy kérdőjel az életünk végén, az a nagy talány, amire nincs válasz Jézus nélkül, vagy legalábbis hiteles, megnyugtató válasz nincs. Jézus nélkül megoldhatatlan probléma. Bizonytalanságban tart minden nem hívő embert a lelke mélyén. Csak próbáld meg egyszer meghallgatni! Ezért akarják túlharsogni ilyenkor szilveszterkor, mesterségesen felidézett jókedvvel, amikor a múló idő maga is szinte felerősíti a szívben ezt a nyugtalanságot.

Micsoda hallatlan ígéretet kapott Simeon, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. Valóban félelmes dolog előbb meglátni a halált és azután Jézust. Jézus nélkül borzalmas a halál, mert Isten jelenlétébe állít, Isten ítélőszéke elé von, és mi lesz ott, ha sohasem láttam előbb Jézust? Élni még csak lehet Jézus nélkül valahogy, de meghalni: rettenetes nélküle! “Látták az én szemeim a Te üdvösségedet!” -így múlik ki Simeon. Mennyivel többet láthatnak már a mi szemeink, mint Simeoné egykor. Hiszen ő csak a gyermek Jézust látta, mi azonban láthattuk a golgotai halált, a húsvéti feltámadást és hallhattuk a szavát: “Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz én bennem, ha meghal is él!” Én csak azt tudom kiáltani mindnyájatoknak, akik itt vagytok, magammal együtt, hogy: bár te se látnál halált addig, amíg meg nem látod Jézust! Mert aki látta a szívével, a lelkével, a hitével Jézust, az már nyugodtan meghalhat, mert úgyis tudja, hogy ha meghal is él.

Aki így tud meghalni, ilyen félelem nélkül, remegés nélkül, az tud igazán félelem és remegés nélkül élni is. Aki úgy látta meg Jézust, mint Simeon - tehát meglátta a Názáreti Jézusban a Krisztust, Isten Fiát, az Isten által készített üdvösséget -, az megízlelte az örökkévalóságot. Annak a számára az idő többé nem múlik, hanem telik. Mert ha az idő múlik, akkor azt jelenti, hogy minden nappal, minden órával, minden elmúlt esztendővel rövidebb lett, egyre kevesebb van még belőle hátra, és egyszer egészen elmúlik. De ha telik, ez azt jelenti, hogy nő: minden nappal közelebb van a kiteljesedéshez. Telik, azaz telítődik, mint ahogy telik egy pohár, egy edény, azután egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz, kiteljesedik benne az élet. A múló idő viszi az életet el, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örök életet egyre közelebb. Aki felett múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz a múltba. Aki számára telik az idő, az előre néz, még a halálon át is a jövendő, az örökkévalóság felé. A múló idő öregít, a telő idő pedig megérlel. Az idő múlása nyugtalanít és szomorúvá teszi az embert. Az idő telése pedig megbékéltet és vigasztal. Aki számára telik az idő, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlásának, hanem a közelgő örökkévalóság dicsfényének a jelét láthatja már. A múló időben a halál kapuzárás, érthető hát előtte a pánik. A telő időben a halál kapunyitás, érthető tehát előtte a nyugalom. A múló időben a halál az életünknek a vége, a telő időben pedig a halál csak a mulandóság vége és az örök életnek a kiteljesedése.

Nagyon szeretném, ha a szívetekbe vésnétek ma ezt a két szót: “múlik” vagy “telik”. A te számodra testvér, múlik az idő, vagy telik? Megint elment, megint elmúlt az életedből egy esztendő, vagy megint betelt az életed egy esztendővel? Hová mész? Merre? Egyre jobban kifelé az életből, vagy egyre jobban befelé az életbe? Az igazi élet mögötted van már, vagy pedig még előtted? És ez egyáltalán nem a szemlélet kérdése, hanem a hité, mert az, hogy múlik-e vagy telik-e az idő valakinek, kizárólag attól függ, hogy el tudja-e mondani Jézusra vonatkozólag Simeonnal: “Látták az én szemeim a Te üdvösségedet.”

És még valamit. Ez a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, ez jó arra is, hogy benne éljünk. Aki nyugodtan tud meghalni, az tud igazán élni is. Hiszen a legnagyobb probléma, a halál már el van intézve, megoldódott, méghozzá megnyugtató módon, Jézus halála és feltámadása által. Így hát teljes energiáját belevetheti mindannak a feladatnak a teljesítésébe, ami ezen a világon van és nem kell félnie attól, hogy jaj, kimarad valami abból, amit ez a földi élet nyújthat még. Hiszen az Élet még előtte van, a legnagyobb jó még ezután következik a számára. Teljes erejével élhet hát annak, hogy másokon segítsen, hiszen őrajta már segített Isten. Teljes erejével élhet azért, hogy mások javáról gondoskodjék, hiszen az ő legfőbb javáról már gondoskodott Valaki más: JÉZUS!

Testvérek! Aki a halál utáni üdvösséget igazán komolyan veszi, csak az tudja igazán komolyan venni a halálon inneni időszakot is. Mert nézzétek, ha a halállal minden elmúlik, akkor azoknak van igazuk, akik a mának élnek: Együnk, igyunk, vigadjunk, mert úgyis meghalunk! De, ha a halál az élet kiteljesedése, akkor érdemes jót tenni, érdemes szeretni, érdemes szolgálni, mert akkor van értelme az örökkévalóságnak, értelme van minden jótettnek, igaz szónak, tűrésnek és szenvedésnek. Olyan érdekes dolog az, hogy Pál apostol, amikor a halál utáni feltámadásról ír az 1Kor 15-ben, egy hosszú fejtegetést így fejez be: “Hála Istennek, Aki a diadalmát adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által!” Mindennek a konzekvenciáját az utolsó versben így vonja le: “Azért, szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul buzgólkodván az Úrnak dolgában, mindenkor tudván, hogy a ti munkálkodástok nem hiábavaló az Úrban.” Így kezdi: “Azért”. Miért? Miért van győzelem a halál felett? Mert a halál nem az élet vége, hanem csak a mulandóság vége! Igen, testvérek, az a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, jó arra, is hogy benne éljünk. Amilyen hitben szeretnél meghalni, olyan hitben élj!

Végül még csak annyit, hogy Simeonról azt olvassuk, amikor “a lélek indításától” ment a templomba, akkor találkozott össze a kis Jézussal. akit a szülei éppen akkor vittek be a templomba, a törvény szokása szerint. Te, most, akár nyugtalanságból, akár félelemből, akár megszokásból, akár véletlenül, vagy nagyon komoly szándékkal jöttél ide a templomba, hidd el te is, hogy a lélek indításától jöttél ide, és a lélek - a Szentlélek - mindig jól vezet, mert mindig a Jézussal való találkozásra vezet. Ebben a templomban is itt van Jézus! Jézus itt van a Róla szóló Igében. Itt van a megtöretett testét és kiontott vérét jelentő úrvacsorai jegyekben és az egész gyülekezet közösségében. És ahogy Simeon tette a kis Jézussal, ugyanúgy te is megteheted az Úr Jézussal: a hited karjával átölelheted, magadhoz szoríthatod, szívedbe zárhatod. Most! És akkor megbékélve és megnyugodva léphetsz át az óesztendőből az újba. És ha majd egyszer minden és mindenki elhagy, ez a Jézus, Akit most magadhoz ölelsz, Akit most a szívedbe zársz, veled megy a halál sötétségén át be az örökkévalóságba. Ha azzal a hittel látod és fogadod most Jézust, ahogy Simeon tette, akkor most neked is lehet békességed, akkor te is élhetsz, és majd egyszer meghalhatsz Isten békességében.

Ámen

Dátum: 1967. december 31. délután

Pár nap múlva lesz halottak napja és tudom, hogy ezekben a napokban szinte mindenki elzarándokol egy-egy régi, vagy frissebben hantolt sírhoz. Őszirózsás, krizantémos sírnál kegyelettel emlékezik meg egy-egy drága életről, kedves személyről, aki valamikor még itt volt és de jó volt, hogy volt - de már nincs. Hát hol van? Mi lett vele? - Ezért olvastam fel ezt a részt most a Bibliából, amelynek címéül a bibliafordítók valamikor ezt írták föl: “Az elhunytak felől való reménységünk.”

Olyan dolgokról van itt szó, amikről valóban csak Isten kijelentésének a fényénél lehet beszélni. Mintha széthúzódnék egy kicsit az a függöny, amelyik eltakarja előlünk azt a másik, láthatatlan világot, és mi csodálkozva vethetünk egy pillantást annak a világnak a titkaiba, amely felé mindnyájan haladunk. Így kezdi az apostol: “Nem akarom, hogy... bánkódjatok az elhunytak felől, mint azok akiknek nincsen reménységük.” És a végén azt mondja: “Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” Tehát nem kegyes kíváncsiságot akar az apostol kielégíteni és nem is szenzációs leleplezéseket akar közölni a túlvilágról. Csak egyet akar: vigasztalni! Mégpedig azzal a reménységgel vigasztalni, amire följogosít bennünket a Jézusban való hitünk. Mert nekünk olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei között is megbátorít, ami a sírok fölött borongó sötét hangulaton is átvilágít!

Pál apostol azért ír erről a kérdésről a thesszalonikai testvéreknek, mert - a leveléből láthatóan - válságba került a hitük. Annyira benne éltek Jézus hamarosan bekövetkező újra visszajövetelének (visszatérésének) a hitében, váradalmában, hogy azt hitték, meg se hal közülük már senki addig, míg meglátják majd Urukat jönni az ég felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel. És mégis megtörtént - nyilván többször is -, hogy meghalt valaki a gyülekezetből anélkül, hogy Jézus visszajövetelét megérte volna. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt kínzó kérdések merültek föl: Mi történt, mi lett hát a halottainkból, hová mentek, hol vannak? Hát ezek most már kimaradnak az Úr visszajövetelének az öröméből és dicsőségéből?

Ez a kérdés ilyenformán előttünk is ismerős. Hiszen nincs olyan ember, akinek ne lenne halottja. A halál állandóan itt jár közöttünk, mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. Egyszer majd értünk is eljön. Földi jövőnkre nézve ez az egyetlen, amit teljes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, az bizonyos! Ezért borzongat bennünket is a kérdés: Mi lesz akkor, ha majd nekem is mennem kell? Mi lesz belőlem? Hova vezet utam?

Azt mondja az apostol: “Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak...” Ebben az egyébként titokzatos kérdésben van tehát valami, amit biztosan lehet tudni. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra, kitalált elméletekre. E tekintetben nem kell bizonytalanságban és tudatlanságban élnünk, mert itt olyan tényekről van tudomásunk, amelyek egészen biztos alapot adnak a halál utáni reménységeinknek. Mik ezek a tények? - Így mondja az apostol: “Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott...” Tehát két hatalmas tény, megtörtént esemény van. Egyik az, hogy Jézus meghalt! A másik az, hogy Jézus feltámadott!

Jézus meghalt! Gondoljátok csak el, az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, tiszta szent, az egyetlen, aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt. Vállalta a halált. Mégpedig a kárhozat halálát. A bűnért való halálbüntetést - helyettünk! Akkor minket ezzel feloldott a halál adóssága alól. Minket, akik tartozunk a halálnak! Ő a saját halálával kifizette az adósságot helyettünk. Az egyszer kifizetett adósságot pedig nem lehet másodszor is megkövetelni! Az Ő halála helyettünk való elégtétel volt, tehát éppen a haláltól megváltó halál! Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy eggyé legyünk vele, aki eleget tett a bűnért!

És ugyanez a Jézus, aki így meghalt: feltámadott! A halálnak azt a sötét falát, amelyik minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte! Rést ütött rajta! Jézus feltámadásával pedig olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Ez már sohasem fog újra bezáródni. Megnyílt az út a földi életből a halálon át az örök élet felé. Jézus az első a halottak közül. A zsenge. Ahol pedig “első” van - nem csak “egy” -, ott van második és harmadik, ott beláthatatlan sor van, amelyik Jézussal, az első zsengével összekapcsolódva átvonulhat a résen, a nagy áttörés helyén!

Ez a két hatalmas, isteni tény: Jézus halála és feltámadása az alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja így az apostol: “Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak a Krisztus által Ő vele együtt.” Azt jelenti ez, hogy a meghalás fizikai folyamatát el kell ugyan szenvedni, tehát meg kell halni, de reménységben halhatunk meg. Abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét, a kárhozatot, a bűn büntetését már elszenvedte helyettünk Jézus! Tehát Ő nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál “ítélet-mivoltától”, a halál fullánkjától, a kárhozattól! Sőt! Aki hisz a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban, máris részesül az Ő megváltó halála és feltámadása áldásában! Valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Jézussal és feltámadott volna Jézussal. Mintha már ő maga is ugyanúgy, mint Jézus, túl lenne a halálon, síron, poklon. Ott lenne az örök élet világában, ahol Jézus van. Együtt Jézussal! Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak “mintha”, hanem “valóban” elkezdődött számunkra az örök élet!

Mi a meghalt és feltámadott Jézusban hiszünk. Hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Jézussal összetartozunk! Ugye hisszük? Nos, akkor ránk is érvényes az, amit az apostol így mond tovább: “Az Isten előhozza azokat, akik elaludtak a Krisztus által vele együtt!” Előhozza a halálból is, amibe bele kellett merülniök. Előhozza! Mintegy kihalássza, kivonja, kiemeli onnan. Úgy, ahogyan Jézust! Ez az “Ő vele együtt” a halál határain túl is érvényes. Aki a halálon innen “Ő vele együtt” élt, az a halálon túl is “Ő vele együtt” van! A meghalt és feltámadott Jézussal való életközösség - amit már itt, a földön megélhetünk hit által -, tovább tart a meghalás után is. Aki hisz Jézusban - az Ő saját szavai szerint “ha meghal is él!” (Jn 11,25) A meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását.

A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti. Tudniillik a mulandóság végét. De maga az élet, amit Jézusban már megtalált, megy tovább, sőt ott teljesedik ki teljes pompájában és dicsőségében. Jelenti azután a meghalás a hitnek a végét is. Hiszen mindent, amit hitt, azt már mind látja. A hit látássá lesz! Jelenti a meghalás a reménység végét is, hiszen minden, amit addig reménységben hordozott, akkor már beteljesül, minden reménység valóra válik. Nincs hát szükség többé hitre, sem pedig reménységre!
Íme, ilyen diadalmas, boldog reménységgel tekinthetünk azok után, akik elaludtak! Ugye, milyen igaza van az apostolnak, amikor azt mondja: “Ne bánkódjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük!” Lehet azért, hogy bánkódjatok is, de sohase úgy, ahogyan azok, akiknek nincsen reménységük a halállal szemben. Nekünk még a legfájdalmasabb gyászunk bánatát is beragyogja valami boldog reménység!

Hol vannak hát a halottaink? Mi lett velük? Ha hittek itt Őbenne, úgy “Ő vele együtt” vannak! Ott vannak az Úrnál! Úgy szoktam mondani, hogy Jézus mellett vannak, csak másik oldalról. És így mi is, akik még itt vagyunk, mennél közelebb vagyunk Jézushoz erről az oldalról, annál közelebb lehetünk azokhoz is, akik a túlsó oldalról vannak szintén mellette.
Ha kimégy most majd a temetőbe, ne úgy gondolj a kedvesedre, hogy az már ott porlad a sírhant alatt. Nem annyi maradt belőle, amennyi belefér egy urnába. Nem! Hanem az a valaki, akit szerettél, aki a szemén át kinézett rád, a karjával megölelt, aki ajkával megszólított, a szívével szeretett téged, az a valaki ott van Ővele együtt. Jézussal együtt él! Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene! Az eltúlzott temetői kultusz nem a hívő embernek a szokása. Persze, halottaink földi maradványait kegyelettel őrizzük, sírjukat rendben tartjuk. Egy-egy virággal is díszítjük, de sohasem azzal a tudattal, hogy most teszünk értük valamit, hiszen ők nem ott, a temetőben vannak! Sokkal közelebb vannak hozzánk, mint egy sírhant lehet! A bennünket körülvevő örökkévalóságban, a velünk is együtt lévő Jézussal: ők is Ővele együtt vannak!

Ezért nincs szükség arra, hogy érettük imádkozzunk. Hálát adhatunk értük. Megköszönhetjük, hogy megérkezhettek már oda, ahová mi még csak útban vagyunk - de mit kérhetnénk még számukra? Mit kérhetünk még olyan valaki számára, akinek a hite már látássá vált, reménysége beteljesült, megérkezett, élete kiteljesedett, együtt van az Úrral?! Mit kérhetünk még? Nincs szükség a halottakért való könyörgésre, hiszen ott vannak az Úrral! De még valami hiányzik, még valamit várnak, még valaminek történnie kell. A földön élő hívők is ugyanebben a váradalomban élnek. Csak mi testben várunk, ők lélekben. Arra várunk mind, amit az apostol így ír le: “mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe, a levegőbe és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk!”

Tehát Jézusnak ez az utolsó, látható megjelenése még hátravan. Azt a riadót, arkangyali szózatot, isteni harsonát úgy értsük, hogy az Úr visszajövetele a földön reális, látható és hallható valóság lesz. Látni és hallani fogunk valamit. Az apostol harci és győzelmi hangot hall. A visszatérő Jézus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni!

Ezzel az isteni ténnyel kapcsolatban említi meg az apostol a feltámadást. Így mondja: akik elaludtak, feltámadnak! Persze, nem úgy támadnak fel, ahogyan sok zavaros elképzelés megjelentette már, hogy megnyílnak a sírok és kijönnek megelevenedve a holtak. Nem! Nem az a test támad fel, amelyik eltemettetett, vagy krematóriumban elégettetett. Helyesebben: nem testünknek az anyaga támad fel, nem az az 50 -70 kg hús, vér, csont, izom. Ami a földből vétetett, a földbe tér vissza. Elporlad. És teljesen mindegy, hogy miként: évszázadok alatt oxidálódik-e a föld alatt, vagy pár óra alatt egy krematóriumban. “Hús és vér nem örökölhetik Istennek országát.” (1Kor 15,50) Ami föltámad, az tehát nem a testünk anyaga, hanem a testünknek az a titokzatos formája, lényege, amiről rá lehet ismerni egymásra, amiben kinek-kinek az egyénisége jut kifejezésre, a megkülönböztethető egyénisége. Az tehát, hogy föltámadunk, azt jelenti, hogy nem olvadunk bele az örökkévalóságban egy nagy lelki masszába, mint az esőcsepp a tengerbe, hanem odaát is megmarad a megkülönböztethető formát viselő egyediségünk. A volt földi énünkkel való személyazonosságunk. Épp ez ad egészen komoly alapot a sokak által óhajtott viszontlátás reménységének!

A hangsúly tehát nem a részletekben van. Nem azon, hogy mindez miként megy végbe, hanem azon, amit végül az apostol így mond: “Ekképpen mindenkor az Úrral leszünk!” Tehát ahol az élő Jézussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás, sem ezen, sem a következő világon. Aki itt az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz! A földön, a halálban és a halál után. Mindez a halál utáni nagy reménység éppen nem menekülést jelent a földi élet problémái elől. Sőt! A feltámadást hívő ember éppen nem olyan valaki, aki a földi világot egy mennyei világért elhanyagolja, hanem még komolyabban veszi azt. Éppen azért érdemes szeretni, szolgálni, áldozatot hozni, becsületesen élni, mert tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézusé! Ha a halállal minden lezáródna, azoknak volna igazuk, akik önzők, uralkodni vágyók, élvhajhászok. Akik azt mondják: “együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” Éppen az ad erőt a jóra, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az életnek a halál utáni kiteljesedésében! Ennek a reménységnek a biztató fénye világítja meg az élet legsötétebb útszakaszait is. Ekképpen bizonyos az út vége, mert tudjuk, hova vezet! Éppen ez teszi igazán fölszabadulttá és derűssé az egész földi életet is, hiszen nem fenyegeti már a halál!

Ámen

Dátum: 1966. október 30.

Az a történeti keret, amelyben ez a húsvéti hír bennfoglaltatik, bizonyára mindnyájunk előtt ismeretes. Jézus temetése utáni hajnalon néhány asszony zarándokolt el a sírhoz azért, hogy még azt a szertartást, amely az ünnep beállta miatt elmaradt a temetés alkalmával, a végtisztességet, Jézus testének a bebalzsamozását elvégezzék. Amint közel értek, ámulva látták, hogy a kő, amely a sírt fedte, el van hengerítve és a sír üres. Egyszerre valami egészen titokzatos, érthetetlen lénynek a hangját is hallják. Különös, furcsa dolgot mond: “Nincs itt, mert feltámadott, amint megmondotta volt. Jertek lássátok a helyet, ahol feküdt az Úr. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az Ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból. És ímé előttetek megy Galileába, ott megtaláljátok Őt.”

Ezt az egy mondatot szeretném most kiemelni ebből az elsőként elhangzott húsvéti hírből. Ez ragadott meg engem, hogy “előttetek megy”. Mintha az egész Jézusban való hitünket valahogy átorientálná ez a kifejezés. Mintha arra figyelmeztetne bennünket, hogy Jézust sohasem mögöttünk keressük, hanem mindig előttünk. Mert Jézus sohasem mögöttünk van, hanem mindig előttünk. Vagyis, aki Jézust igazán keresi - Vele találkozni akar -, sohase hátrafordulva, a múltban keresse, hanem mindig a jelenben és a jövőben. Ezt most azért szeretném különösen kihangsúlyozni, mert sokszor tapasztaltam, hogy a templomba járó keresztyén emberek igen nagy részének a Jézusban való hite ún. “történeti hit”. Elhiszik, hogy élt valamikor régen egy csodálatos isteni hatalmú valaki, a názáreti Jézus. Nehéz lenne eltagadni ezt a tényt. Páratlan szellemi hagyatéka ma is kimeríthetetlen kincsesbánya minden lélek számára, aki az igazságot keresi. Tehát hiszik, hogy valóban megtörtént mindaz, ami fel van jegyezve róla, hogy betegeket gyógyított, halottakat támasztott, a vízen járt, vihart csendesített le, a szeretetet prédikálta, mártírhalált halt, vagyis olyan valaki volt, akinek az emlékét érdemes mind a mai napig kegyelettel őrizni. Akinek a tanításait kétségtelenül érdemes továbbhirdetni. Élete példáját érdemes követni. Csupa szépet, jót lehet mindig mondani róla.

Él egy ilyenfajta hit, mint azoknak a kegyes asszonyoknak a hite volt, akik húsvét reggelén elzarándokoltak a sírhoz. Az ő hitüket pont az jellemezte, hogy visszafelé, a múltba tekintve keresték Jézust. A halottak között. Világi szemmel nézve lehet nagyon megható, tiszteletreméltó, hogy még mindig vannak a XX. században emberek, akik egy ilyen régen meghalt valakinek az emlékét ilyen kegyelettel őrzik. Hogy vannak emberek, akik ma is egy-egy nagypénteki istentisztelet alkalmával megsiratják, könnyeznek a halála felett, drága nevét imádságos hódolattal említik, az Ő emlékének a fenntartásáért még ma is készek áldozatot hozni pénzben, időben, fáradságban. Tényleg megható dolog! Mint ahogy nagyon megható volt az a kis csoport, amelyik ott húsvét reggelén drága fűszerszámokkal felszerelve kora hajnalban felkelt és buzgóságos igyekezettel közelgett ahhoz a sírhoz.

Ez az a történeti hit, amelyik mindig a múltban, a távoli múltban keresi Jézust, a halottak között. Hisz Jézusban, de egy olyan Jézusban, aki már halott, akit már eltemetett az idő, aki felett már napirendre tért Jeruzsálem, a világ. Nekik még drága emlék és az is marad, de a jövő generációk talán még ezt is elfelejtik. Valahogy így látja a világ a mai keresztyéneket. Vajon nem azért, mert valóban ilyenek? Egy régen élt Jézusban hívőknek a serege? Vajon az az ernyedt tehetetlenség, ami sokszor egész egyháziasságunkat, egész hitéletünket jellemzi, nem ezzel van-é összefüggésben, hogy csak ilyen történeti hitünk van? Hogy a hitünkkel egy olyan Jézust keresünk, veszünk körül, aki már régen lemaradt a modern világtól, a mai kortól? Vajon a templomba menetelünk nem hasonlít-e ahhoz a kegyes, csüggedt zarándokláshoz, amelyikkel ezek az asszonyok haladtak a temetőkert felé? Vajon a Jézus iránt való egész hódolat nem hasonlít-e ahhoz a halotti szertartáshoz, amit azok a kegyes asszonyok akartak végrehajtani azzal, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét? Az egész mostani húsvéti ember nem olyan-é kicsit, mint az a kis áhítatos zarándokcsapat, amelyik áhítatos érzésekkel ugyan, de mégis csalódottan közelgett Jézushoz?

Már régen feltámadt, de még mindig nem hisznek benne! Nem a buzgóság, az áldozatkészség hiányzik, hanem a húsvéti hit, a feltámadás hitének a diadala és az öröme! Valahogy az egész életformánk mintha azt mutatná, hogy mi sem hiszünk igazán a feltámadott, élő Jézus valóságában. A húsvéti ünnepet ünnepeljük, de húsvéti hit nélkül. Halljuk meg hát egyszer igazán a szívünkkel, amit ez az üzenet hirdet, hogy: “Feltámadott a Jézus! Feltámadott!” Ne akarjunk mi is úgy gondolkodni, mint azok, akik Jézust az emberiség nagy halottai közé sorolják be.
Jézus nem egy azok közül, akik az emberiséget egy nagy vallással ajándékozták meg! Sokan voltak már ezen a földön: költők, nagy elmék, nagy hadvezérek, uralkodók, akiknek az emlékét még a mai napig is kegyelettel őrzi az emberiség. Voltak lángelmék, akik mindig újra új hitet, reménységet akartak önteni az emberekbe. Sok nagy ember hatása még a mai napig is tart, a szellemi hagyatéka még mindig él, de belőlük nem maradt más, mint egy marék hamu valamelyik temetőben. Ne gondolkodjunk így Jézusról! Ő nem tartozik az emberiség nagy halottai közé! Őróla csak múlt időben beszélni: az ő személyének teljes félreértését jelenti! Nemcsak volt egyszer valamikor régen, hanem van! Nemcsak élt, hanem él! Most, és él örökké! Ő feltámadott!

Higgyük el végre, hogy valóban feltámadott! Ne éljünk, ne viselkedjünk úgy, mintha az egész keresztyénség, amit mi ebben a földi világban képviselünk, csak egy régen meghalt Valakinek a szellemi hagyatéka lenne és ezt kellene görcsösen megtartani, majd tovább adni az utódoknak, amíg el nem feledkeznek róla! Hanem higgyük el, hogy a keresztyénség egy olyan élő Valakinek a mindig friss kisugárzása, aki egy magasabb rendű életformából ma is épp úgy uralkodik itt ezen a földön, mint valamikor régen. Az igazi keresztyénség azoknak a megelevenítő erőknek a megnyilvánulása, amelyek az élő Jézusból áradnak szakadatlanul. Ne féljetek! Krisztus ügye addig fog élni ezen a földön, ameddig Jézus él, és csak akkor múlhat el, ha Jézus egyszer elmúlik. A keresztyénség nem halott kultusz! Központjában nem egy díszes síremlék áll valahol, hanem a középpontjában maga a feltámadott, élő Jézus áll, két karját szélesen kitárva az emberek felé, hogy: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és én megnyugosztlak titeket”. Sohasem mögötted van, a múltban, hanem mindig előtted van! Ne visszafelé keresd Őt, hanem mindig előrefelé fordulva!

“Mit keresitek a holtak között az élőt?” - így szól az angyal azokhoz az asszonyokhoz, akik Jézust a sírban keresik. A halottak legnagyobbjai valamennyien valamelyik sírban pihennek. Lehet, hogy szellemük tovább él és hat, de karjuk nem tud már felsegíteni egy esendőt, a kezük képtelen letörölni egy könnyet, vagy bekötözni egy sebet, a fülük örökre zárva marad a sóhaj, a könyörgés előtt. A hangjuk is elnémult, nem tud vigasztalni, bátorítani. A szívük nem tud együtt dobbanni senkivel, nem tud részvétet érezni. A lezárt sírok között nem találod meg Jézus sírját - ez a sír üres. Örökre üres! Az ő ereje nem múlt el, karja ma is fel tud segíteni bárkit, keze ma is kinyújtva, szíve ma is együtt dobban mindazokkal, akik Őt igazán keresik. Nem mögöttünk van Jézus, valahol a távoli múltban, hanem mindig előttünk! Ezt vegyük tudomásul! Most is, ebben a pillanatban itt áll előttünk, közvetlenül mindannyiunknak a lelke előtt. Én ma is beszéltem Vele!

Testvérek! Hiszem, érzem és tudom, hogy itt van, és ha olykor nehezemre esik hinni, ha olykor egyáltalán nem érzem, én akkor is tudom, hogy itt van és előttem van. Mindig előttem van. Éppen ezért mindazon esemény is, ami mögöttünk, a távoli múltban Vele és Általa történt, az is mind elénk kerül, ittenivé, mostanivá válik. Így lehet minden szava, amit kétezer esztendővel ezelőtt jegyeztek fel, ma is éltető Ige. Ha csak a múltból hangzik feléd, hogy “megbocsáttattak a bűneid”: üres emberi szólam; de ha elölről hallod, az történik, hogy valaki ténylegesen feloldozott a bűneid kötelékeiből és te szabad vagy! Hacsak a múltból halljuk, hogy “Veletek maradok minden napon a világ végezetéig” - ez is csak üres szó. De ha elölről halljuk, egyszerre azt tapasztaljuk, hogy az életnek egyetlen útja sem olyan nehéz, egyetlen áldozat sem oly súlyos, egyetlen terhe sem oly nagy, egyetlen mélysége sem oly mély, egy kísértése sem olyan legyőzhetetlen, hogy ne vállalnád boldogan, bizalommal, hiszen előtted áll Az, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.

Már rájöttem, miért nem tudunk mi igazán hinni a feltámadott, élő Jézus valóságában. Sokszor talán azért, mert elakad a hitünk a feltámadás csodájának az érthetetlenségén. Nos, hát jól jegyezzük meg: a feltámadás is, mint történeti tény mögöttünk van, a távoli múltban, de a feltámadott, élő Jézus előttünk van mindig! Tehát sohase a feltámadásban higgyünk, mint csodában, hanem mindig a Feltámadottban, mint élő valóságban! A feltámadást nem lehet megérteni, de a Feltámadottal lehet találkozni. A feltámadás örök titok marad, a Feltámadott maga a kinyilatkoztatás. A feltámadással nem lehet beszélni, az néma, de a Feltámadott beszélgetőtárs. A feltámadásnál senki sem volt jelen, de a Feltámadott azóta is, mindmáig nagyon sok ember életében jelen van. A feltámadás kételyeket támaszt, a Feltámadott bizonyosságot ad. A feltámadás kérdését egyedül a Feltámadott tudja megválaszolni, mégpedig úgy, hogyha egyszer megszólít. Nos, hát ez a Feltámadott “előttetek megy” - ahogy mondja az evangélium. Sohasem a múltban, mint egy halott, hanem mindig előttünk, mint egy élő.

Épp ezért marad Jézus mindig, minden korban modern, sohasem túlhaladott, sohasem elmúlt, hanem mindig olyan, akit követni lehet, mert előttünk jár. Amit Ő mondott régen az ellenség szeretetéről, a tisztaságról, a békességre való törekvésről, a megbocsátásról, a másik emberben a testvér meglátásáról és hozzá az ilyen módon való viszonyulásról, az ma is a legmodernebb. És amit Ő tett azzal, hogy egészen a másik emberért élt és áldozta az erejét, az ma, ha lehet, még aktuálisabb, mint valaha. Ha egyáltalán élni akarunk, csak így élhetünk. Jézus mindig előtte járt és előtte jár az emberiségnek! Ugye köztudomású tény az, hogy az igazi nagy művészek megelőzik a saját korukat. Egy Beethoven, Ady, Bartók annyira megelőzték a saját korukat, hogy kortársaik alig-alig értették meg, sőt a legtöbben meg se értették őket akkor. De a kor, ha lassan is, utánuk cammogott, lassan utolérte őket, sőt olyan is van, hogy a kor még túl is haladja azokat. Aztán megint jön egy nagy, új, modern lángelme, a régi klasszikussá válik, vagy egészen túlhaladott. El is felejtik. Jézust soha egyetlen kor sem fogja túlhaladni, sem elfelejteni, mert Ő mindig “előttünk megy”! Akkor is, amikor már minden: a zene, tudomány, művészet a hátunk mögé kerül, tehát a halálé lesz - Ő akkor is, ott is “előttünk megy”, és ahol Ő jár elől: oltalom és szeretet veszi körül az utána jövőt!

Sohase nézz hátra, hanem mindig előre, az előtted járó Jézusra! Ő az, Aki hátraszól neked, hogy: “Jer és kövess engem!” “Ímé előttetek megy Galileába, ott meglátjátok Őt” - így szól a húsvéti üzenet. Galilea - ez volt a tanítványoknak a munkaterülete. Az a hely, ahol verejtéküket hullatták munkálkodva, ahol a mindennapi dolgukat végezték. “Menjetek... ott meglátjátok Őt.” Ezt mondja az Ige üzenete: Eredj a hétköznapokba, a mindennapi munkába, a családod körébe, a világba, az emberek közé! Ott fogsz találkozni Vele, ott látod és ott tapasztalod meg, hogy él! Ha hiszed, meglátod, hogy az élő Jézus ott ül veled együtt az ebédlőasztalnál, ott van melletted és segít a munkádban, felemel a reménytelen helyzetben, előtted van a kereszthordozásban, ténylegesen melletted áll az elhagyatottságban, győzelmet ad a kísértésedben, megvigasztal a szomorúságodban és Magához emel a halálodban. “Ott meglátjátok Őt” - ha így követed az előtted járó Jézust, egyszerre felujjong benned a Lélek, hogy valóban az élő Jézusban vagy!

Befejezésül még csak annyit: talán tudjuk, hogy az első keresztyének minden nap húsvéti ünnepet ünnepeltek. A mi húsvéti ünneplésünk se múljék el ezzel a mai nappal! A holnap is, a holnapután is - minden hétköznapunk legyen húsvéti ünnep! Ne úgy, hogy csak a templomban ünnepeljük meg! Az Istennek az tetszik, ha az élő Jézus valóságát, szeretetének a valóságát kint éljük meg, az emberek között, a világban, a cselekedeteinkkel. Vagyis, ha igazi húsvéti hittel élünk, nem hátrafelé, hanem az előttünk járó Jézushoz fordulunk. Semmit sem ér az istentiszteletünk ma, ha nem fogjuk az élő Krisztus valóságát hirdetni életünkkel holnap.

Csak azt az egyet ne felejtsük el: “Jézus feltámadott, előttetek megy Galileába, ott meglátjátok Őt.”’

Ámen

Dátum: 1968. április 14. Húsvét

A tragikus és mégis dicsőséges nagypénteki szenvedésnek a végső jelenete tárul elénk a felolvasott Igéből. Amint hallottuk, az utolsó pillanatban még háromszor szólal meg a haldokló Jézus. Mind a három mondása olyan súlyos, olyan sokat jelentő, hogy külön-külön is elég lenne egy prédikáció alapigéjéül. De én most szeretném egységbe foglalni ezt a hármat, mégpedig Pál apostolnak egy kijelentésével, azzal az Igével, amit így írt egyszer az efézusi gyülekezetnek: “Imádkozom, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának.” (Ef 3,18) Úgy érzem, Jézusnak az előbb, köztünk is elhangzott utolsó szavai mutatják meg igazán a golgotai kereszt mérhetetlen dimenzióit - annak szélességét és hosszúságát, mélységét és magasságát.

1) Lássuk hát először Jézus keresztjének a szélességét és hosszúságát!
Szinte könnyekig megható az a pillanat, amikor a keresztről letekintve meglátja Máriát, az édesanyját, és azt a tanítványt, akit “szeret vala”, tehát Jánost, és így szól az anyjának: “Asszony, ímhol a te fiad!” Majd pedig a tanítványnak: “Ímhol a te anyád!” Nemcsak egyszerűen azt jelenti ez, hogy rábízza egyikre a másikat, hanem sokkal többet! Azt, hogy ott, a kereszt alatt egy újfajta közösség születik. Jézus ezzel a mondásával a vér szerinti kapcsolat mellett és helyett megteremti a lélek szerinti rokonságot, az Ő köré sereglő emberek nagy lelki családját, a gyülekezet misztériumát! Így tartozunk össze mi is, mint egy nagy családnak a tagjai!

És az, hogy így sokan, idegenül is összetartozunk: ez nemcsak óhaj, nem valami lelki bizsergés. Nem valamilyen emberi rokonszenv, hanem ez egy egészen új kapcsolat teremtése Jézus keresztje által! Itt valóban úgy fordulhat például egy fiatalabb az idősebbhez, mintha az az apja vagy anyja volna. Vagy fordítva: mintha az a fiatal a fia, vagy leánya lenne, és mintha az a másik az édestestvére lenne. És nemcsak “lenne”, hanem az is, ténylegesen. Bizonyság reá az a tapasztalat, hogy sokszor egy lelki testvér közelebb tud állni az emberhez, mint egy vérségi. A hitbeli testvérek sokszor jobban megértik egymást, mint a vérbeli családtagok. A gyülekezet nagy családjában sokszor szorosabbak és tartósabbak a kötelékek, mint a szülők-gyermekek kis családjában. Aki a megfeszített Jézusban hisz, az nem lehet egyedül, annak családja van, annak itt, ebben a gyülekezetben is sok atyja, anyja, fia, leánya, édestestvére van, és annak az egész világon sok hozzátartozója van. Itt az összetartó kötelék nem a közös vér, hanem a golgotai kereszt. Olyan misztikus összekapcsoló erő ez, amelyik országhatárokon, nyelvi és faji különbségeken felül, egyetlen nagy családi közösségbe vonja mindazokat az öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket, szegényeket és gazdagokat, akik az egész földkerekségén Jézus megváltó halálában hisznek. Valóban, egy egészen titokzatos testvéri közösség - a szó legszorosabb értelmében -, mert a Jézus testében és vérében, Jézusnak a Golgotán megtöretett testében és a keresztfán kiontott vérében való lelki részesedés révén váltak testvéreivé egymásnak. Érezd úgy, hogy Jézus most a keresztről rád néz, meg énrám, és így mondja: “Íme, aki itt ül melletted, az a te lelki anyád, vagy lelki fiad, leányod, a te édestestvéred!” Sőt, tekintsd ilyen közvetlen hozzátartozódnak azt az embert is, aki téged nem tekint annak, mert még nem tudja, hogy Jézus őérte is meghalt a keresztfán!

De nemcsak ajándék ez az összetartozás, hanem feladat is. Amikor Jézus azt mondja Jánosnak: “Ímhol a te anyád”, akkor ebben benne van az is, hogy: “Te, János, úgy viseld gondját ezentúl - helyettem - ennek a magára maradt, fájó szívű özvegyasszonynak, mintha az édesanyád lenne!” Jézus, amikor a kereszt által mintegy megteremti ezt az új kapcsolatot az emberek között, akkor ezzel azt is megparancsolja egyben, hogy tekintsünk minden özvegyet, árvát, elhagyottat, magányos lelket, gyászolót, gyámoltalant úgy, mint akit Jézus bízott ránk, mintha az anyánk, vagy a fiunk, a nővérünk, vagy a testvérünk lenne. Minden segítségre szoruló ember a haldokló Jézus szent hagyatéka azok számára, akik hisznek abban, hogy Jézus e világ megváltásáért halt meg a kereszten. Íme, a golgotai kereszt horizontális dimenziója ilyen széles ölelésű! Jézusnak a kereszten kifeszített két karja tényleg egy nagy családi közösségbe öleli az egész emberiséget! És milyen tág?! A világ kezdetétől a világ végéig tart az a végeláthatatlan sor, amelyikbe beletartoznak azok is, akik valaha éltek, meg akik most élnek, és akik még majd ezután fognak élni ezen a földön. Ez a kereszt - szemmel nem is látható - igazi szélessége és hosszúsága.

2) De éppen ilyen mérhetetlen a mélysége és a magassága is. A mélységét csak sejteti ez a halk, gyötrődő sóhaj: “Szomjúhozom!” Ha csak fizikai értelemben vesszük Jézusnak ezt a szavát, a szenvedéseknek valami iszonyatos mélységébe láthatunk bele. Minden keresztre feszítettet őrjítő szomjúság gyötör, ami az emésztő láztól, meg a kezeken és lábakon lévő sebek gyulladásából ered. Jézus már hat óra hosszat függ így a keresztfán, sebeiből folydogál a vére. A tűző napon pörkölődik, szárad a teste. Csoda-e, ha kimerül és a szó szoros értelmében halálos szomjúság emészti? Iszonyú szenvedés lehet az eltikkadás. Az ilyen szomjúság már a vérben fölgyülemlett halál égető tüze, maga is a legkínosabb halál. Íme, már közvetlen közelről mered rá a halál sötét torka, amint éppen elnyelni készül áldozatát. Az egész nagypéntek iszonyata tetőzik ebben az elhaló, rövid szóban: “Szomjúhozom!”

De van ennek a panasznak mélyebb értelme is. Emlékeztek, amikor Jézus egyszer a pokol emésztő gyötrelméről beszélt, akkor ezt a szomjúsággal érzékeltette. A gazdagról és Lázárról szóló példázatban van szó arról, hogy amikor a gazdag “a pokolban felemeli szemét, kínokban lévén, így kiált: ”Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!" (Lk 16,24) Nos, ugyanezt a pokoli gyötrelmet éli át Jézus a maga rettentő valóságában, amikor “szomjúhozik”. Az Isten bűnbocsátó kegyelmére szomjúhozó lélek jajszava ez - arra a kegyelemre, amit nem kap meg, mert végig kell szenvednie a kárhozat minden kínját a világ bűneiért! Csak egy szó az egész! De úgysem lehetne emberi szavak akármilyen áradatával kifejezni azt, mit jelent a világ bűneivel, a te és az én bűneimmel is megrakottan elmerülni Isten ítéletének a hullámai között. Most üríti az utolsó cseppjét annak a borzalmas pohárnak, aminek a láttára ott a Gecsemáné kertjében az a vért verejtékező iszonyat fogta el; az alját, a legalját, ahol a legkeserűbb, amitől a legégetőbbé válik a testet-lelket megemésztő szomjúság, ahol a legpokolibb a pokol! Az elkárhozott lélek kínja remeg át a kiszáradt testben és formálódik szóvá ebben a sóhajtásban: “Szomjúhozom!” Ez a pokol mélysége! Ilyen mélyre ér le az a golgotai kereszt! Helyettünk!!

És éppen ebből a mélységből fakad föl számunkra az élet forrása. Az Ő olthatatlan szomjúsága jelenti számunkra az enyhülést, a fölfrissülést, az örök élet vizét. Miként hajdan a pusztai vándorlás idején, a Mózes által megütött kősziklából üdítő víz fakadt, hogy a fáradt vándor nép új erőre kapjon, úgy a megsebzett, eltikkadtan vergődő Krisztus az a kőszikla, akiből az Isten vándor népének megerősítésére az örök élet vize fakad. Itt van a bűnbocsánat forrása, igyék belőle, akit vádol a lelkiismerete. Itt van az erő forrása, merítsen belőle, aki belefáradt az életbe. Itt van a szeretet forrása, merítse tele a szívét, akiből kiölte azt egy fagyos világ. Itt van a vigasztalás forrása, kaphat belőle, akinek kiszáradt a lelke a szomorúságtól. Itt van a lelki megújulás forrása, frissüljön fel benne, akinek ellankadt a hite! Itt van a gyógyító forrás, tartsa alá a lelkét, akinek valami fájdalma van! Itt van az üdvösség forrása, merítsen belőle bizonyosságot, aki a halál ellen keres bátorítást! Én is idejárok minden nap újra, hiszen itt válik valósággá az, amit egyszer így mondott Jézus: “Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék!” Igen, az élet vizét fakasztó, megváltó szomjúságnak ebbe a mélységébe nyúlik le a golgotai kereszt!

3) És végül annak a keresztnek a magasságát ez a diadalmas fölkiáltás fejezi ki: “Elvégeztetett!” Olyan határozottan, öntudatosan hangzik ez, mint amikor valaki odalép az ura elé és jelentést tesz valamiről. Itt valóban ez történik, hogy egy isteni küldött tér vissza missziójából a Küldőjéhez, és jelenti az eredményt. Itt Jézus egész élete munkájával áll mintegy Isten elé, akitől a megbízást kapta. Így halljuk hát, amint mondja: “Elvégeztetett!” Nem azt jelenti ez, hogy: “Na végre, ez is elmúlt, ennek is vége lett egyszer, túl vagyok rajta...” - hanem, mint aki egész életművét készen leteszi Isten elé: Elvégeztetett!

Milyen más ez, mint bárki más életének utolsó pillanata! Amikor majd mi jutunk el a földi út legvégére, de sok minden marad utánunk elvégezetlenül! Azt érezzük majd, hogy ezt is el kellett volna még végezni, azt is el kellett volna még intézni, félbemaradt munkák, kidolgozatlan tervek, megvalósulatlan álmok maradnak utánunk, mint egy hirtelen abbamaradt építkezés. Ki tudná azzal a békességgel és megnyugvással átadni a lelkét Istennek, hogy mindent elvégzett? Akármilyen beteg vagy öreg valaki, akármennyit dolgozott, akármilyen jól kihasználta az életet, utolsó perceiben mégis így sóhajt: “Szeretnék még meggyógyulni, ezt vagy azt elvégezni, élni!” Csak egyetlen halálos ágy van, ahol nem így sóhajt egy haldokló: a golgotai kereszt, amelyen Jézus kiszenvedett. Amit még ember soha nem mondott az élete legvégén - mert nem mondhatott, nem mert mondani -, Jézus azt mondja: “Elvégeztetett!” Igen, elvégeztetett a nagy mű, a megváltás! Ezt kellett Jézusnak elvégeznie. Azt, hogy Isten megbocsáthasson az embernek úgy, hogy közben a saját igazságossága ne szenvedjen sérelmet, hogy Isten szerethesse a bűnöst anélkül, hogy szeretné a bűnét; hogy ne kelljen elkárhoznia annak, aki vétkezett. Jézusnak az volt a küldetése, hogy megszerezze számunkra a megváltott életet, az Istennel megbékélt életet, az újjászületésben megtisztult életet, a sátáni hatások alól felszabadult életet, az örökkévalóság erőivel áthatott életet, a halálnál is erősebb életet - hogy visszaszerezze számunkra az örök életet. És ez most mind elvégeztetett! Mintha ezt mondaná “Atyám, mindent, amivel megbíztál, elintéztem. Emberré lettem, magamra vállaltam a világ bűnét, mindent megfizettem az enyémek helyett, az enyémekért! Mindent pontosan úgy végeztem el, ahogyan megbeszéltük az örökkévalóságban! Íme, elvégeztetett!” Érzitek, mennyi isteni méltóság, ujjongó győzelem van ebben a felkiáltásban? Az a golgotai kereszt itt olyan magasra nyúlik, hogy egészen az égig ér, Isten trónusáig. Íme, ha a kereszt magasságát nézzük, belevész tekintetünk az örökkévalóságba.

Nézzünk hát mindnyájan lélekben arra a golgotai keresztre, és ha most mi is megérthettük minden szentekkel együtt: mi az igazi szélessége és hosszúsága, mérhetetlen mélysége és magassága az Isten jóvoltának, akkor dicsőítsük Őt, aki megváltó halálával így egybekapcsolt bennünket egymással, és az örökkévaló Istennel!

Ámen

Dátum: 1970. március 27. délután. Nagypéntek

A legutolsó alkalommal arról volt szó, hogy Jézus kifejezetten a tanítványaiért könyörög. Imádságának ebben a mostani részében pedig azt mondja: “De nemcsak ő érettük (a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd én bennem.” Jézus tehát mindazokért könyörög, akik az azóta eltelt közel 2000 esztendő alatt az Ő követőivé váltak ezen a földön. Csak Isten tudja neveiket és számukat! És azokért is könyörög itt Jézus, akik majd a jövőben fogják hallani a róla szóló evangéliumot, és csatlakozni fognak a Benne hívők seregéhez. Amikor például valaki megáll a szószéken és elkezdi hirdetni az evangéliumot, Jézus már eleve megelőzte, mert ímé, könyörgött mindazokért, akik az ígehirdető beszédére hisznek majd Őbenne. Így ezt az Igét most itt magunkra is vonatkoztathatjuk. Én is most úgy szólhatok hozzátok, mint akikért Jézus már imádkozott. Úgy fogadd hát te is az Igét, hogy Jézus terád is gondolt, amikor azokért könyörgött, akik hinni fognak majd Őbenne.

Mit is kért számunkra, számukra? Azt, hogy mindazok, akik hinni fognak majd Őbenne, “mindnyájan egyek legyenek"! Mint ahogyan egy az Atya a Fiúval, és a Fiú az Atyával, hogy ők is egyek legyenek az Atyában és a Fiúban. Annyira szívén viselte Jézus az Őbenne hívőknek a lelki egységét, hogy ebben az úgynevezett főpapi imádságában ötször is visszatér ugyanerre a kérésre. Jézusnak ez a kifejezett akarata és kívánsága, szinte azt mondhatnám: végrendelete, hogy mi mindnyájan, akik Őt megismertük és követni akarjuk, olyan szent és misztikus egységet képezzünk ezen a földön, mint az Atya és a Fiú a mennyben! De hogyan válhatnék ez valóra, amikor olyan sok különböző vélemény és meggyőződés osztja meg a keresztyének táborát ezen a földön?! Az egyik csoport a történelmi egyházak alapján áll, a másik a szabad egyházak elvét vallja. Az egyik a gyermek keresztségért száll síkra, a másik a felnőtt keresztség híve. Az egyik féltve őrzi a maga római katolikus hagyományait, a másik a reformáció irányát tartja helyesnek. Sőt, a református egyház keretén belül is az egyik az orthodox tanok tisztaságára helyezi a fő hangsúlyt, a másik pedig a keresztyén életkegyesség megvalósítására. Hogyan lehet ilyen különbözőségek fölött egységre jutni? Hiszen nem egyek, hanem nagyon is sokfélék a Jézusban hívők ezen a földön! Föl kellene hát adnia kinek-kinek a maga egyéni meggyőződését, és egy normál keresztyén hittant kialakítani és ebben egyesülni? Vagy le kellene bontani a felekezeti válaszfalakat, és egy nagy, közös egyházban egyesülni? De hát melyik legyen az a normál hittan, melyik legyen az a közös egyház?

Nem ilyen egységre gondolt Jézus! Imádságában nem ezt kérte, hanem azt: “amint Te énbennem, Atyám, és én Tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Itt sokkal mélyebb, vagy ha úgy tetszik, magasabb egységről van szó. Nem a hittanban, és nem az egyház szervezetben kell nekünk eggyé válnunk. Ilyen egységre nem is fogunk eljutni sohasem. De nem is kell! Hiszen ez nem egység lenne, hanem egyformaság! Nem unitás, hanem uniformitás. Az nem baj, hogy különböző dogmatikai látások, hitbeli meggyőződések és különböző egyházi alakulatok vannak a keresztyénségen belül. Hiszen Jézus személye és evangéliuma olyan végtelenül gazdag, hogy egyformán megragadni, egyetlen formációban megragadni, kifejezni és megélni nem is volna lehetséges. Másféle egységről van itt szó! Olyanformáról, mint ahogyan egységes egy szimfónia. Ott is éppen az a nagyszerű, hogy sok különböző hangszer sok különböző hangon szól, de az egész mégis egy. Vagy mint egy tarka virágos réten is az a szép, hogy sokféle és különböző színű virágok vannak, de minden változatosságuk mellett is, sőt, éppen a változatosságuk által harmonikus egységben gyönyörködtetik a szemet. Tehát ismétlem, nem hittani meggyőződésben vagy egyházi szervezetben kell nekünk, Jézusban hívőknek egynek lennünk, hanem ahogy Jézus mondta: Az Atyában és a Fiúban!

Mit jelent ez? Azt, hogy akármennyire különbözünk is tanbeli kérdésekben és egyéb külsőségekben, akkor is egyek vagyunk az Atyában, meg a Fiúban. Mondjuk így: az Atya Istenben való hitben, meg a Jézus Krisztusban való hitben! Az a fontos, hogy ugyanazon egy Atya gyermekeinek érezzük és tudjuk magunkat. Az egy közös atyai ház tagjainak. Van egy barátom, akivel hitbeli meggyőződés tekintetében sok mindennel nem értek egyet. Ő csak ostyával úrvacsorázik, én meg kenyérrel és borral. Ő a cselekedetekből való megigazulás híve, én meg a hitből való megigazulást vallom. Volna tehát éppen elég kérdés, ami elválaszthatna egymástól, vagy vitára adhatna okot közöttünk! De erre még sohasem került sor. Szívből szeretjük egymást. Mert a különbözőségek fölött is lelki egységbe hegesztődtünk össze egymással az isteni szeretetnek abban a tüzében, amelyik ott égett a Golgotán! Testvérek vagyunk - nem a közös egyházi hovatartozás révén, hiszen különböző egyháznak vagyunk a tagjai; nem a közös hitbeli meggyőződés révén, hiszen e tekintetben is nagy különbség van közöttünk, hanem az egy ugyanazon Atyában és megváltó Istenben való hit révén!

Sőt, Jézus még ennél is misztikusabb egységre gondolt, amikor így fejezte ki magát: “hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Vagyis akkor vagyunk minden különbözőség fölött is egyek, ha az Atyában és a Fiúban vagyunk! Az Újtestamentumnak egy egészen speciális kifejezése ez. 169-szer fordul elő így, hogy Jézusban. Mintha Jézus személye egy olyan közeg lenne, amiben benne van a hívő ember, mint a madár a levegőben, mint a hal a vízben, mint az ember a ruhában (öltözzétek fel a Krisztust), mint a katona a megerősített vár falai között (Isten az én kőváram). Krisztusban lenni valami olyanforma, hogy minden oldalról Jézus vesz körül. Úgy, hogy a gondolataimmal nem én veszem Őt körül, hanem Jézus veszi körül a gondolataimat, meg az érzéseimet, meg a cselekedeteimet is. Nagy különbség az, hogy Jézus benne van a gondolataimban, meg az érzéseimben, vagy hogy gondolataim, meg az érzéseim benne vannak Jézusban. Nagy különbség az, hogy Jézus benne van valahol az életemben, vagy hogy az életem van benne Jézusban. Ez az utóbbi azt is jelenti, hogy nincs semmi olyan vágyam, törekvésem, cselekedetem, tervem, ami kilógna. kimaradna Jézusból. Az igazán hívő ember nemcsak hisz a Jézusban, hanem mintegy belehiszi magát a Jézusba! Jézusban él! Jézusban mint életelemben. Mint a hal a vízben, a madár a levegőben. Másutt nem érzi jól magát. A madár is tud pár percre a víz alá bukni, de ott nem érzi jól magát, mert nem az az életeleme. A hal is ki tud ugrani pár pillanatra a vízből a levegőbe, de nem tud sokáig ott maradni, mert nem az az életeleme. Isten gyermeke is kikerülhet Jézusból, de ezt nem sokáig bírja ki, nem érzi jól magát ottan, mert neki Jézus az életeleme. Egyszer valaki elmondta, hogy olyan helyen nyaralt, ahol minden este áhítatot tartottak a házban. Kényelmetlenül érezte magát. Sok volt neki ez a naponkénti áhítat. Íme, nem ez volt az életeleme. Kérdés: Jól érzed-e magad Jézusban? Vagy sok ez neked?

Sajnos még a hívő emberek közül is kevesen igyekeznek igazán Jézusban lenni, Jézusban élni. Mert lehetnek az életben magasztos élmények, Isten közelségének a megérzése, áhítatos pillanatok, amikor az ember érzi, hogy szinte körülsugározza a mennyei szeretet, szinte fürdik benne a lelke, nagy elhatározások is megformálódnak benne - de igazán új élet csak a Krisztusban van. Ne elégedjél meg egy-egy múló, áhítatos hangulattal. A hangulatkeresztyénség a legcsalókább valami a világon. Elérzékenyedni egy romantikus karácsonyi hangulatban, elsírni egy-egy könnyet egy nagypénteki áhítatos hangulatban könnyű, de nem erre vagyunk elhívva, hanem új életre a Jézusban! Vajon igazán a Krisztusban élsz-e? Istenben! Igazán Ő az életelemed? Úgy van-e, hogy sehol másutt nem érzed igazán jól magad, csak Őbenne?

Nos! Ez az előfeltétele annak az egységnek, amiért Jézus könyörgött. Így mondta Jézus: “Mint én tebenned Atyám, és te énbennem, hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Ha te is a Krisztusban vagy, meg én is, meg a madagaszkári atyafi is, meg a japán keresztyén is, akkor egyek vagyunk! Akkor van valami, ami minden távolságon és különbözőségen felül is összeköt bennünket, egyesít egymással. Jézus, a tökéletes harmónia!

Aki így egyesít bennünket, az olyan nagy és olyan jó és olyan szép, hogy közben elfelejtjük azt, ami elválaszt bennünket egymástól. Elfelejtjük a felekezeti megnevezést, a liturgiabeli különbséget, a dogmatikai eltéréseket. Akkor a föld különböző pontjain élő keresztyének nem beszélnek úgy, hogy “mi” és “ők”. Hanem csak úgy, hogy “mi”! Mi, Krisztust hívők, Őt szeretők. Mi, mindnyájan a Krisztusban! Mert akkor már nem az a fontos többé ami elválaszt, hanem Aki egyesít! Ezt kell megélnünk!

Bár ne várnánk meg ezzel az egységgel azokat a Jézus által is kilátásba helyezett antikrisztusi időket, amikor úgy leszünk majd kénytelenek megélni az egységet, mint amikor a vihar a fák koronáját mind egy irányba kényszeríti, hajlítja. Mert akkor nem fogják kérdezni, ki melyik felekezethez tartozik, hanem akkor majd egynek látja és egy kalap alá vonja a világ az egészet. Nem tesz különbséget ilyen, vagy amolyan keresztyén között. Ne arra nézzünk hát, ami elválaszt, hanem arra, Aki összeköt. Most még lehet, de egyszer majd ez is késő lesz!

De hát miért olyan fontos az, hogy mindnyájan egyek legyenek, akik Jézusban hisznek? Nos! Ez az egység nem öncél, hanem eszköz. Nincs benne és nem lehet benne semmi politikum, semmi mellékcél, például olyan, hogy egységesen lépjenek föl a világban lévő hitetlenség ellen. Ez hamis szempont! Jézus így jelöli meg a célt: “Hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem!” Jézusnak mindig a világ megmentése van a szívén. Ő sohase a világ ellen tett valamit, hanem mindig a világért! A világ megmentéséhez pedig az út a hívőkön át vezet. Ha mi egyek vagyunk a Krisztusban, akkor hiszi el a világ, hogy Jézus valóban Megváltó! Hát hogyan higgye el a világ azt a szeretetet, amit mi keresztyének hirdetünk, ha egymást se tudjuk szeretni és megérteni? Hogyan lenne hiteles a világ előtt az egymás vétkeinek megbocsátásáról szóló evangéliumi üzenet, ha például Róma nem tudná megbocsátani a reformációt? Hogyan adjon hitelt a világ az egyház által hirdetett megváltásnak, ha akik hirdetik, egyáltalán nem megváltottakként viselkednek egymás között? Bizony, az egész keresztyénség hitele forog kockán azon, hogy mindnyájan egyek legyenek, akik Jézust Uruknak és Megváltójuknak hiszik és vallják.

Végül még egy különös kijelentése van itt Jézusnak: “Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek!” És hol van Jézus? Az Atyában! Megint ez a különös kifejezés: az Istenben! Tehát Jézusnak az az akarata, hogy mi Őbenne legyünk és vele együtt az Atyában! Mondjad hát te is Jézussal együtt: én is akarom, én is ezt akarom, Uram! Ha ez a Te akaratod, hadd legyen az én akaratom is ez! A magam részéről én is megteszek mindent, hogy ez a szent, isteni akarat beteljesüljön! Így majd megvalósul, igazán megvalósul az az egység is, amiért Jézus olyan nagyon könyörgött.

Ámen

Dátum: 1969. május 18.

Annak a csodálatos, megható imádságnak, amit általában Jézus főpapi imájának szoktunk nevezni, második része ez a néhány vers. Ha mindenképpen föl akarnánk osztani Jézusnak ezt a könyörgését, három részt különböztethetünk meg benne. Az első részben, amiről a múlt alkalommal volt szó, inkább önmagáért imádkozik az Úr. A másodikban, amit ma veszünk sorra: a tanítványaiért. A harmadikban pedig, ami majd a jövő alkalommal következik: a gyülekezetért. Maradjunk hát most a második résznél. Lássuk: Kik azok, akikért könyörög az Úr? Miért csak ezekért könyörög? Mit kér a számukra?

1) Tehát kikről van szó? Így mondja Jézus: “a kiket a világból nékem adtál, a tiéid valának és nékem adtad azokat.” Ezekben a szavakban úgy beszél Jézus az Ő tanítványairól - tehát mirólunk is, akik most itt vagyunk -, mint akiket Isten Jézusnak adott. Itt egy olyan titokról lebbenti föl a fátylat, amiről ritkán esik szó közöttünk, mert nagyon messze, az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ott történt ugyanis valamiféle szent, örök megállapodás az Atya és a Fiú között, ami megelőzte egy-egy embernek a Jézus tanítványává válását. Tehát örök isteni határozattal döntetett el az üdvösségünk kérdése! Ebben a gondolatban az a vigasztaló és örvendetes, hogy minden hívő lélek, aki Jézusnál van, így szólhat magában: Engem az Atya ajándékba adott Jézusnak! Tehát a Jézussal való kapcsolatom, a Benne való hitem nem olyan véletlenen múlt, hogy valamikor valaki nagyon meggyőzően beszélt Róla előttem, aminek a hatása alatt elszántam magam az Ő követésére, hanem ennél messzebbre és mélyebbre nyúlik vissza az én Jézushoz tartozásom. Az örökkévalóságba, Isten eleve elrendelő akaratába.

Valami nagy hitbeli megerősödést jelent ez a fölismerés. Az, hogy engem is az Atya adott Jézusnak, az, hogy engem a teremtő Isten nem az enyészetnek adott, nem a Sátánnak adott, nem annak a világnak adott, amelyik elmúlik, nem egy hiábavaló életre adott, hanem éppen a hiábavalóságból, a Sátán gyötörte világból, a mulandóságból mintegy kiemelve Jézusnak adott. Vagyis az örök életre, a Jézus uralma alatt álló megváltott életre adott! Az az Atya, Aki a teremtés jogán teljesen rendelkezik velem, ajándékba adott annak a Jézusnak, Aki a megváltás jogán tart igényt rám. Tudd hát meg - ha eddig még nem tudtad volna -, hogy te is egyike vagy azoknak, akiket Isten Jézusnak ajándékozott.

El tudom képzelni, hogy most valaki azt mondhatná erre: “De én semmi jelét nem látom annak, hogy én is ilyen ajándék volnék Isten részéről Jézus számára. Nos, hát ki hitte volna például Zákeusról, erről a zsivány hazaárulóról, hogy Isten őt is Jézusnak adta? Milyen jele volt ennek az ő hitvány, mindenki által megvetett életében? És ímé, mégis, ő is Jézusé volt. Mielőtt tudott volna róla, vagy mielőtt bárki más sejthette volna! Csak Jézus tudta, és eljött megkeresni, ami az övé. Mi nem látjuk egymáson, kinek a homlokán van ez a láthatatlan jegy: Jézusé! De azt merem állítani, hogy Jézus ma is, itt is, most is keresi azokat, akik az övéi. Akiket az Atya néki adott! Akiben csak egy pici vágyakozás is van Jézus után, az Őáltala hozott tisztaság, szeretet, békesség, jóság után, az már biztos jele annak, hogy az Atya őt is Jézusnak adta. Ezért merem mondani, hogy az Atya téged is már régen Jézusnak adott! Engedd, hogy kiderüljön. Add te is oda magadat Néki! Bocsásd rendelkezésére magadat, minden igyekezetedet, szolgálatodat, hiszen nem a magadé vagy, nem a Sátáné vagy, nem a halál jegyese vagy, hanem az Övé, Jézusé vagy! Vagy talán kételkedsz, hogy vajon örülhet-e Jézus egy olyan ajándéknak, mint amilyen te vagy? Én bátran állítom, hogy örül! Ő mondta, hogy az egész mennyben öröm van, amikor valaki végre fölismeri, hogy ő is Jézusé, leborul előtte és átadja Neki a szívét! Ennek örül Jézus igazán, hiszen minden szenvedésének, keserves sok kínjának, átkozott kereszthalálának ez a jutalma! Azért, hogy senkinek ne legyen kétsége aziránt, hogy őt is Jézusnak adta az Atya, íme így biztat Jézus: ”Aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem!" Ennyire nyitva van az út Jézushoz. Nem kérdi, ki vagy, honnan jöttél, milyen mélységből. Nem mondja, hogy majd ha jól viseled magad, majd ha nem hitetlenkedel, majd ha felékesíted magad néhány jó tulajdonsággal, szép erényekkel, akkor majd talán nem vet ki. Hanem: “semmiképpen ki nem vetem!” Sőt, ha még olyan kivetnivaló volnál, akkor is elfogad! Ilyenekért könyörgött éppen Jézus mint te! Hidd el, hogy teérted is! Mert az, hogy bennünket az Atya Jézusnak adott, nemcsak kiváltság, hanem elénk adott út, amit meg kell járnunk. Kitűzött cél, amit nekünk kell elérnünk. Biztos győzelmi ígéret, de azt nekünk kell kivívnunk! Fényképészeti szaknyelven így is mondhatnám: leexponált film, amelyen már rajta van láthatatlanul a kép. Nekünk kell előhívnunk és kidolgoznunk, hogy minél tisztábban láthatóvá váljék.

2) De hát miért csak az övéiért? Íme, kifejezetten ezt mondja: “Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért a kiket nékem adtál.” Ugye furcsa ezt így, Jézus szájából hallani? Hát neki a világ nem fontos? Nem Ő mondta, hogy: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta”? (Jn 3,16) Most pedig azt mondja, nem a világért könyörög. Olyan kevesen vannak az övéi ezen a világon, és olyan sokan, akik Őt nem ismerik. Hát számára annak a nagyon-nagyon soknak a sorsa közömbös? Óh, dehogy! Sőt, kiderül, hogy éppen a világ érdekében, a sokak érdekében könyörög a kevesekért. Mert Jézus azt a kevés hívő embert ezen a világon - pláne akkor csak azt a még mellette megmaradt 11 embert - úgy tekinti, mint a gazda azt a maréknyi vetőmagot, ami még maradt neki, miután a fagy és a jégeső elpusztította a termést. Jézus tudja, hogy ebből a maréknyiból fog egyszer az egész szántóföld bevettetni. Ettől a maréknyitól várja, hogy az Ő vetése egyszer mégis kikél és lesz még bőséges aratása. Azokban a kevesekben látta Jézus a vetőmagkészletet annak a nagy szántóföldnek a számára, amelyik a világ. Ezért koncentrál itt elsősorban az Ő tanítványaira. Mi lenne ebből a világból enélkül a maréknyi vetőmag nélkül? Puszta és terméketlen maradna, csak gyomot teremne. Tehát nem a világ iránti közömbösségből, sőt éppen a világ érdekében könyörög elsősorban az övéiért. Ők az az élő mag, akiknek meg kell sokasodniok a gyümölcseikben. Ők a föld savai és a világ világossága! Ők! Vagyis: mi! Ennyire számít Jézus azokra, akik Őbenne hisznek! Az ő feladatuk belevinni a világba, az embervilágba a jóságnak, a tisztaságnak, a békességnek, a szeretetnek, a megbocsátásnak azokat a konzerváló erőit, amelyek megvédik ezt a világot az erkölcsi rothadástól. Az ő feladatuk az isteni világ jó ízével fűszerezni, kellemessé tenni ezt a földi világot a jelenlétükkel, mint a só az ételt. Az ő feladatuk úgy élni az emberek között, hogy szavaikon és tetteiken átsugározzék a bennük élő Jézus világossága!

Tehát nem azért vagyunk Jézus tanítványai, hogy ápolgassuk a magunk lelki békéjét és biztosítsuk halálunk után az örök üdvösséget - hanem a világért, az emberekért, a földért, annak javáért és boldogulásáért. A hívő ember az a furcsa típus, amelyik mint a só, elpazarolja önmagát, elajándékozza önmagát a környezete javára és hasznára. Aki a másik emberért él, aki mindig azt keresi, hogy kinek lehet hasznára azzal, hogy ő Jézusé! Vagy mint a gyertyaláng, amelyik szintén önmagát elégetve világít. Nem válogat, hogy ennek világít, mert ez megérdemli, ez szimpatikus, de annak már nem, mert az haszontalan - hanem mindenkinek egyformán. És nem maga választja meg a helyet, ahol világítani akar, hanem ott világít, ahová teszik. Fényes, előkelő környezetben, vagy kicsi szegényes szobában. Sok embernek, vagy egyetlen egynek. Betegágyon, vagy nagy nyilvánosság előtt. Mindig, mindenütt, mindenkinek szolgál! Tehát Jézus azért könyörgött, hogy az Őbenne hívők ne a világtól elvonultan, különszakadva éljék a maguk hívő életét, hanem benne a világban, aktívan belekapcsolódva abba az embervilágba, amiben éppen élnek. A hívő ember az a furcsa típus, aki egészen ebben a világban, de mégsem ebből a világból él. Ám a munkáján, viselkedésén, örömén, bánatán, jókedvén, vagy szomorúságán megérződik valami az örökkévalóság jó illatából.

Érzitek-e, milyen roppant felelősség van rajtunk, éppen a világért?! Hogy milyen sok függ tőlünk? Tudjuk-e azt, hogy vagy áldás vagyunk a körülöttünk élő emberek számára, vagy akadály! Mert a hívő ember, ha nem áldás, akkor egészen fölösleges akadály a többi ember számára! A megízetlenült só nem jó semmire, hanem csak hogy kidobják és eltapossák. Így mondta ezt egyszer valaki: “A rothadó liliomnak rosszabb szaga van, mint az értéktelen gyomnak.” A csak magával törődő, csak a maga lelki házát építgető vallásosságnak van a világon a legrosszabb szaga! Ezért nem kéri Jézus, hogy vegye ki az Atya a hívőket a világból, mert ennek a világnak múlhatatlanul szüksége van rájuk. Ennek a világnak létérdeke, hogy megmaradjon benne az egyház. Persze nem a maga külsőségével, hanem a lényegével. A só és világosság létével. Éppen nem kivonni akarja Jézus az övéit a világból, hanem egyenesen beleküldi őket! Mindenüvé! Szinte szétspricceli, hogy jusson belőlük minden helyre. És ha a maguk jószántából nem mennének, a körülményeket alakítja inkább úgy, hogy kénytelenek legyenek odamenni, ahol szükség van rájuk. “Csak ne volnék olyan egyedül ott, ahol vagyok!” -szokta mondani egy hívő. Vedd tudomásul, hogy ott, ahol vagy, elég egy hívő lélek is! Egy viszont kell oda. Azért vagy ott te! Az Úr küldött oda. Éppen oda! Nos, hát ezért könyörgött Jézus “nem a világért”, hanem az övéiért. Érted is!

3) Végül azt is megtudjuk Jézus imádságából, hogy mit kér a számunkra. Így mondja: “Szent Atyám, tartsd meg őket a Te nevedben... őrizd meg őket a gonosztól.” Nem azt kéri számunkra, hogy őrizzen meg bennünket Isten minden bajtól, betegségtől, szenvedéstől, hanem, hogy tartson meg a hitben. Nagyon jól tudja Jézus a saját tapasztalatából, milyen nehéz ez a földi élet. Mennyire nem könnyű itt kitartani a hitben, a hűséges szolgálatban. És amellett ismeri Jézus a mi egyéni nehézségeinket, problémáinkat, akár a családban, akár a munkahelyünkön. Ismeri
Ő jól ezt a világot! És azt is tudja, hogy kinek mi a gyenge oldala, sebezhető pontja. Ezért könyörög számunkra megtartásért. Én már rájöttem, hogy ha a megtérés csoda, akkor a megtartás, a hitben való megmaradás egy egész életen át - nem kisebb csoda. Sőt, talán még nagyobb csoda. Nem olyan magától értetődő dolog ám az, hogy valaki, aki elindult, meg is marad a hit útján. Láttunk már olyat, hogy valaki nagyon ígéretesen kezdte és nagyon botrányosan végezte. Júdás is tanítványként kezdte, és öngyilkosként végezte. Egy Démás nevű atyafi Pál apostolnak volt kedves munkatársa, és mégsem tudott ellenállni valami hiú csábításnak. Elsodorta a világ. Ananiás és Zafira a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai voltak, és mégis megvakította őket a pénz szerelme! Ha akkor lehetséges volt az ilyen tragikus visszaesés, mennyivel inkább most! Én megmondom őszintén, mennél öregebb leszek, annál jobban érzem a szükségességét a magam számára és minden hívő testvérem számára is annak, hogy Jézus így imádkozzék értünk: “Szentséges Atyám, tartsd meg őket a te nevedben!” Hiszen köztudomású, hogy a hívő ember van legjobban kitéve a Sátán mindenféle támadásának, csábításának. És mint ahogyan öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérése fölött, micsoda örvendezés lehet a pokolban egy hívő ember bukása fölött?! Pokoli örömünnep! A Sátán meg is tesz mindent azért, hogy minél több ilyen öröme legyen. Tehát, ha valaki érzi a sátáni világ sodró erejét, gondoljon arra, hogy Jézus az ő megtartásáért is könyörgött. E világban mindig működik egy sátáni erő, amelyik mindenféle akadályokat, nehézségeket, buktatókat emel a hit útjába. De ne feledjétek: működik egy másik erő, Jézus imádságának az ereje! Enélkül a mennyei megtartó erő nélkül már egyetlen hívőkeresztyén se lenne ezen a földön.

Íme, így könyörgött Jézus azokért, akiket az Atya Néki adott. Miérettünk! Egy ilyen imádságos hátvédnek a tudatában talán hűségesebben tudjuk majd megvalósítani e világban azt az áldást jelentő életet, amiért bennünket az Atya Jézusnak adott. Mert valóban úgy van, ahogyan az ősi ének mondja:

“Erőnk magában mit sem ér,
mi csakhamar elesnénk.
De küzd értünk a hős vezér,
kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az?
Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk."

Ámen

Dátum: 1969. április 20.

Amikor az Újtestamentumnak ehhez a részéhez érek, mindig megremeg a kezem, amivel a Bibliát tartom. Úgy érzem én is, mint ahogyan egyszer valaki mondta: szinte ugyanazt a figyelmeztetést hallom, amit Mózes hallott az égő csipkebokornál: “Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Egy embernek az imádsága mindig szent dolog. Hát még Jézusé! Mert itt Jézus imádkozik, hosszan-hosszan az Atyához! Olyan bepillantást nyerünk a földi Jézusnak az Ő mennyei Atyjával való legbensőbb viszonyába, ami már igazán minden emberi értelmet fölülhalad. Úgyhogy csak imádságos áhítattal szemléljük az Atya és a Fiú időtlen egységének a misztériumát! Megértem Spenert, a múlt század egyik legáldottabb igehirdetőjét, akiről azt mondják, hogy 40 éves lelkészi szolgálata alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is csak valami szent félelem és rettegés között fogok hozzá mostan. Úgy közeledjünk hát hozzá, mint Mózes az égő csipkebokorhoz: alázattal, áhítatos hódolattal, mint akik az egész Újtestamentum szentélyében járunk! Nem is akarom most rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a felolvasott verseket, hanem szinte versről versre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak megafonján át fölerősíteni valamit e szent imádság üzenetéből.

Kezdjük az elején. Így kezdi Jézus: “Atyám!” Csak így, egyszerűen. Semmi papos frázis, semmi jelző, olyan hogy “mennyei” vagy “mindenható” vagy “örökkévaló” vagy “édes”, hanem csak egyszerűen, de annál fenségesebben: “Atyám!” Mint aki annyira az élő Isten közvetlen jelenlétében, az Istennel való teljes bizalmas közösségben tudja magát, hogy bármely pillanatban, bármilyen szituációban egyszerűen csak elkezdhet vele beszélgetni. Nem kell semmi bevezetés, hozzákészülődés, elcsendesedés, kikapcsolódás. Nem kell hozzá semmi szertartás, liturgiai formaság vagy templom, csak egyszerűen ez a legbizalmasabb megszólítás: “Atyám!” Ez az egyetlen szó a titka annak a nagy, mély békességnek, biztonságnak, ami az egész imádságot áthatja. Pedig ezt az imádságát akkor mondta el Jézus, amikor éppen a Gecsemáné kert felé volt útban. Tehát amikor teljes tudatában volt annak, hogy most indul bele a szenvedések rettentő éjszakájába! És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, egyetlen siránkozó hang sincsen. A rá váró szenvedéstől és haláltól való félelemnek nyoma sincs! Mindennek az az egyetlen titka valóban, hogy a Golgota felé menet is, meg majd a keresztfára feszítve is mérhetetlen békességet, nyugalmat és erőt ad az a legbensőségesebb kapcsolat az Istennel, amit ez a megszólítás fejez ki: “Atyám!”

Én nagyon jól tudom, hogy ezt a szót: “Atyám” még soha senki nem mondta úgy ki ezen a földön, mint Jézus. Mégis, Jézus maga volt az, aki arra biztatott, hogy merjük mi is ugyanúgy megszólítani a hatalmas Istent, ahogyan Ő: “Atyám”! - "Ti pedig így imádkozzatok: “Mi Atyánk!” Azt a titokzatos, láthatatlan és elképzelhetetlen Istent Jézus hozta számunkra is Atya-közelbe! Egyenesen azért jött bele a mi világunkba, azért hagyta ott egy időre azt a mennyei dicsőséget, amellyel bírt az Istennél a világ létele előtt, hogy úgy ismertesse meg velünk az egész teremtett világmindenség legfőbb Urát, mint Atyánkat. Ezért volt minden: a rengeteg szenvedés, a golgotai halál, a megnyílt sír, hogy Atyának ismerjük meg az egyedül igaz Istent, annak a révén, akit Ő elküldött erre a földre. Tehát, hogy te is, meg én is és minden hozzánk hasonló gyatra, apró, tökéletlen ember így szólíthassuk meg a szent és igaz Istent: “Atyám!” Sajnos nagyon hozzászoktunk ehhez a megszólításhoz, pedig ennél nagyobb kiváltsága nem lehet embernek ezen a földön! Ha csak egy kicsit úgy tudnád mondani te is, mint Jézus, hogy “Atyám!”, egyszerre több békesség, nyugalom, biztonságérzet lenne a szívedben.

Egy svájci kollegám mesélte, hogy amikor egyszer a kisfiával a vonaton utazott, többször is alagúton futott át velük a vonat. Amikor így hirtelen sötét lett, az édesapa érezte, amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is az édesapját, de legalább érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki. Egy gyermeki szív így meg tud nyugodni az édesapa közelségének az érzetére. Minden nyugtalanság, fájdalom, aggódás tulajdonképpen a védettség érzetének a hiányából, az embereknek, vagy a sorsnak való kiszolgáltatottság sejtelméből fakad. Az Atya-közelség tudatának a hiányából. Tehát, ha jelent neked egyáltalán valamit Jézus, akkor neked is szabad minden kopogtatás nélkül, minden vallási ceremónia nélkül egyszerűen csak megszólítanod azt a titokzatos isteni hatalmat fölötted úgy, mint Jézus: “Atyám”. Minden nyugtalan, vergődő szív gondoljon csak Jézusra és mondja gyermeki bizalommal Vele együtt: “Atyám”, és megtalálja a békességét.

“Atyám” - mondja Jézus és így folytatja: “eljött az óra.” El ám! És méghozzá micsoda óra! A legborzalmasabb szenvedésnek és megaláztatásnak az órája. Az a rettenetes óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat! A legsötétebb éjszaka órája! Emlékszünk? Volt Jézusnak olyan kijelentése is, hogy “Nem jött még el az én órám!” Most pedig imé, ezt mondja: “Eljött az óra!” Megrendítő ez a kifejezés, mert megsejtet valamit abból az isteni tervből, ami a Szentháromság Isten tanácsában készült, és amiben minden, aminek Jézussal történnie kell az időben, szinte órarend-szerű pontossággal ki van előre dolgozva. És most ímé, eljött valaminek az ideje, mint ahogyan az ébresztőóra megszólal abban az időben, amikorra előzőleg be volt állítva. Figyeljétek azt a felséges nyugalmat, amivel Jézus megállapítja, hogy ezt az órát, ezt a rettenetes órát is az Atya rendelte el a számára. Ez is eleve elrendelt óra. Benne van Istennek a Jézus számára készített földi programjában. Nem véletlenül jött el ez az óra! Nem! Hanem az Atya örök terve szerint. Ezért tud Jézus ebben az órában is -amelyik most eljött - ilyen nyugodt bizalommal tekinteni föl az Atyára! És ezért van benne ebben az órában Jézus számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is!

Én nagyon jól tudom, hogy olyan óra soha senki számára nem jött még el, és nem is fog soha eljönni ezután sem, mint amilyen Jézus számára eljött. De azért mindnyájunknak az életében eljön néha a sötétségnek valamilyen órája. Talán egy tragikus gyászesetnek, vagy súlyos betegségnek, vagy fájó csalódásnak, vagy valamiféle szomorúságnak, szenvedésnek az órája. Ne felejtsük el, hogy Isten a mi életünk számára is készített programot. És ebbe a programba beletartoznak ezek az órák is. És ha olykor egy-egy ilyen óra jön, gondolj mindig arra, hogy íme, most az az óra jött el, amelyet Isten kalkulált bele az életed tervébe. Hogy emögött az óra mögött is ott áll a maga atyai szeretetével az Isten! Ezért nem teheti kétségessé számodra ez az óra Isten atyai szeretetét. Egy-egy ilyen órában csak gondolj Jézusra, aki olyan békésen és nyugodtan indult a Golgota felé. És egy ilyen Jézusra-gondolás máris rengeteget segít, hogy te is ilyen békésen és ilyen nyugodt bizalommal tudj elébe menni az ilyen óráknak! Az Isten kezéből elfogadott órában bármilyen szenvedés mellett is mindig benne van már a vigasztalás is!

“Dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen Téged!” - így folytatódik Jézus imádsága. Megint valami egész furcsa, és emberi mértékkel szokatlan dologról van szó. Mert gondoljátok csak el, miben dicsőíti meg Jézus az Atyát, és miben dicsőíti meg az Atya a Fiút? Nem másban, mint amit ez az óra hoz majd: a golgotai szenvedésben és halálban! Ami a mi mértékünk szerint kudarc, gyalázat, az az isteni mértékkel mérve dicsőség! Jézus abban dicsőíti meg az Atyát, hogy elrendelt útját a szenvedésen és kárhozatos halálon át engedelmesen végigjárja. Hogy mintegy áldozatul adja magát, föláldozza ártatlan, tiszta életét a bűnös emberi életek helyett, minden emberi bűn által érdemelt isteni büntetés elviselésére. Isten pedig abban dicsőíti meg a Fiút, hogy éppen az Ő szenvedésén és halálán keresztül közli velünk, emberekkel az Ő igazi szeretetét, azt a szeretetet, ami mindent elfedez, megbocsát, és az Ő igazi hatalmát, amellyel új életre támaszt, amellyel még a halálból is új életet teremt. Azért imádkozik most Jézus, hogy hadd legyen a Gecsemáné és Golgota minden eseménye az Isten megváltó szeretetének a bizonysága. Hadd ismerjék meg az emberek az Ő keresztjében majd azt az isteni erőforrást, amelyből vigasztalást, bűnbocsánatot, a legelrontottabb életet is újrakezdő lehetőséget meríthetnek maguknak mindenkor. Így ragyog föl a világ legsötétebb helyén, a szomorú Golgotán a legnagyobb világosság, az Isten örök dicsősége!

Óh, mennyire meghallgatta az Atya a Fiúnak ezt az imádságát! Máig is Jézus kereszthaláláért dicsőíti az egész földkerekségen a legtöbb ember az Istent! Mert ott a Golgotán ér össze az ég a földdel. Ott öleli át és emeli magához az Isten bűnbocsátó szeretete a mi bűnös életünket.

A napokban levelet kaptam valakitől. Ezt írja többek között: “Elviselhetetlen számomra, hogy minden bűnömet Jézus vette magára. Hogy merészelem én azt várni és elfogadni Tőle? Ha bűnös vagyok, nekem kell bűnhődnöm, és nem rakhatom Őreá a terheket! Szenvedek ettől a gondolattól!” Bár sokan szenvednénk ettől a gondolattól! Bár ne lenne olyan megszokott, olyan üres szólam ez a gondolat! Bár igazán annyira elviselhetetlen lenne, hogy összeroskadnánk alatta! Az alatt a gondolat alatt, hogy minden bűnömet Ő vette magára és Ő bűnhődött meg érte. Nézzétek - ezért imádkozott Jézus! És éppen Jézus imádkozott ezért, hogy merészeljük csak, nagy-nagy alázattal, de merjük elfogadni Tőle ezt az áldozatot! Azzal adsz Istennek igazán dicsőséget, ha elfogadod Tőle azt a bűnöktől megtisztított új életet, amit Jézus megváltó halála által adni akar neked is!

Ez az új élet maga az örök élet! Így mondja itt Jézus: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust!” Megint olyan szokatlan kifejezés. Hát az az örök élet, hogy valaki megismeri az Istent? Mi általában úgy gondoljuk, hogy az örök élet az, ami majd a síron túl nyílik meg annak, akinek megnyílik. Nos: az is! De az az örök élet éppen itt és most kezdődik! Mégpedig az egy, igaz Istennek a Jézuson keresztül való megismerésével. Itt a megismerés szó nem egy intellektuális, értelmi funkciót jelent, hanem bibliai értelmében azt a legmélyebb és legtitokzatosabb kapcsolatot, ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb egymás közti kapcsolatának a kifejezésére használja. Egy példával hadd illusztráljam. Egy szegény leány, ha egy dúsgazdag fiatalembert megismer a szó közönséges értelmében véve, ezzel még annak a lánynak az életformájában nem változik semmi. De ha a szó bibliai értelmében véve ismeri meg, tehát úgy, hogy egymáséi lesznek, hogy azt mondják egymásnak: “én a tied vagyok, te az enyém, ásó-kapa és a nagyharang választ el bennünket” - akkor annak a szegény leánynak az addig szűkkörű élete bevonódik annak a másiknak a nagyvonalú életébe, az egész életformája megváltozik.

Nos, hát ilyen megismerésről van szó. A Golgotán éppen annak a nagy boldog fölismerése történt, hogy én mindenestől az Övé vagyok. Az Istené! Ő, az Isten pedig egészen az enyém! Ezt a bensőséges kapcsolatot pedig még az ásó-kapa és a nagyharang sem választja el többé. Aki így ismeri meg az Istent a Jézus által, az már most bevonódik egy magasabb rendű életformába, az már most fölülről él. Az Isten világából, Isten erejéből, az Atya kegyelméből! Istennel való teljes életközösségben!

Úgy szeretnék most mindenkit megkérdezni: Ismeritek az egy igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust? Így ismeritek Őt? Jézus ezt akarta! Ezért imádkozott!
Lehet ám, hogy a te szíved s a te hited számára most hallgattatik meg a könyörgés! Akkor most Te is az örök élettel a szívedben kezdhetsz egy tisztább, örvendezőbb, megbékélt új életet!

Az egész szakasz így kezdődött: “Jézus felemelé szemeit az égre és monda: Atyám.” Az élete legsötétebb útszakaszán az égre emelte a szemeit. Ezt kellene megtanulnunk Tőle! Az égre tekintő, felemelt fejjel járni az életet! És éppen amikor mind sötétebbé válik az útszakasz, mind nehezebbé a teher. Nem lógatni lefelé a fejet, hanem éppen akkor fölemelni! Ne arra a helyzetre nézzetek, ami tele van gonddal, hanem az Úrra! Fölfelé, az égre! Vagy nem mersz? Van valami az életedben, ami miatt nem mered az égre emelni a szemeidet? Igaz, aki valami lelkiismereti terhet hordoz, valami bűnt cipel, az nem tud és nem mer szabadon fölfelé tekinteni az égre. Talán valami ilyesmi akadályoz? Vidd oda a kereszt alá! Hidd el, hogy megbocsátja! Megszabadít tőle, meggyógyítja a lelkedet! Akkor te is tudod, te is mered szabadon, boldogan fölemelni a szemeidet az égre és Jézussal együtt gyermeki bizalommal mondani: “Atyám!”

Ámen!

Dátum: 1969. március 23.

Jézus ebben a most felolvasott szavaiban és nagyon sok más példázatában, mindig újra és újra arról beszél, amit az Apostoli Hitvallásban így szoktunk mondani: “Onnan lészen eljövendő...” Azért ennek a mai igehirdetésnek az üzenetét így foglalhatnánk össze: “A jövő, mint Jézus visszajövetele.”

Talán sokaknak a véleményét fejezem ki, hogyha azt mondom: hitünknek éppen ez a tétele áll legmesszebb a modern ember, olykor még a hívő ember gondolkodásától is. Talán azért, mert maga Jézus is, meg az apostolok is, valahányszor erről a kérdésről beszélnek, épp hitünk ezzel a váradalmával kapcsolatban használják a legbizarrabb képeket, szimbólumokat. Itt is villámlásról, mennydörgésről, angyalokról, felhőkről, trombitaharsogásról, az égnek a megrendüléséről, a csillagok lehullásáról hallunk. Más helyen a király fiának a menyegzőjéről, majd a Jelenések könyvében egy olyan városról, amelynek az utcái színaranyból vannak, a kapui gyöngyökből. Valahogy úgy érezzük, olyan irreális képek ezek, amelyek a mai gondolkodásunktól meglehetősen távol esnek, idegenek. Tulajdonképpen mit is kezdjünk ezekkel a képekkel? Kétségtelenül nagyon bele kell mélyednünk a Biblia világába és tudomásul kell vennünk azt, hogy a Biblia nem a későbbi nyugati tudományosság absztrakt nyelvén íródott, hanem a keleti ember képes beszédének a nyelvén. Különösen, amikor erről a nagy jövendőről van szó, szinte állandóan képekben és szimbólumokban beszél a Biblia hozzánk.

Feltehetné valaki a kérdést: “Miért éppen képekben? Miért nem valahogy érthetőbb nyelven?” Ez a kérdés, úgy érzem, jellegzetesen a nyugati kultúrán felnőtt ember kérdése. Mert mi, mai emberek, az absztrakt fogalmak nyelvén beszélünk. Ezzel a nyelvvel nagyon sokra vittük. Ezzel fejlesztettük ki rendkívüli nagy mértékben különösen a természettudományt és a technikát. Annyira hozzászoktunk, hogy azt gondoljuk, más nyelven talán nem is lehet beszélni, hogy ez az egyetlen érthető, értelmes nyelv. Pedig nagy tévedés. Ha ez igaz lenne, megszegényítené az egész életünket. Gondoljuk csak el, hogy a gyermek, vagy az édesanya, a szerelmes, a költő mind egészen más nyelven beszél. Ha például nem természettudományos igazságokról, technikai dolgokról akarunk beszélni, hanem emberekkel akarunk érintkezni, vagy ha Istent akarjuk dicsérni, egészen más nyelvre van szükségünk. Mi is rögtön a képes beszédet mondjuk. A mindenkori legemberibb nyelvet, a minden időknek a nyelvét. Például az őszi lombhullást így is el lehet mondani, hogy a fában lévő nedvek keringése lassan megáll, az nem szállítja tovább a klorofillt, amitől zöldek a levelek, azért elsárgulnak, majd pedig egy vékony, picike hártyaréteg képződik a fa ága és a levél kocsánya között, ami azt eredményezi, hogy a levél leesik a fáról. Ugyanezt a költő nyelvén Arany János így mondja el: “Őszbe csavarodott a természet feje, vérré vált a harmat, hull a fák levele.” - És igaza van neki is. Vagy például egy édesanya, amikor magához öleli síró kisgyermekének a buksi fejecskéjét, kedvesen dédelgetve, simogatva mondja: “Édes szívem!” Gondoljuk csak el, milyen furcsát mond az édesanya, mikor azt mondja, hogy “édes szívem”. Ha a nyugat absztrakt nyelvén akarjuk ezt megérteni, az a gyermek kémiailag, biológiailag sem nem édes, sem nem az anyukájának a szíve. De a kép mégis igaz, és mint kép, ez a gyermek valóban édes. Óh, de milyen édes! És igazán az anyukájának a szíve.

Tehát, ha ilyen mélyen emberi viszonylatokban szükségünk van a képes beszéd nyelvére, mennyivel inkább akkor, amikor az Istennek arról a nagy jövendőjéről akarunk valamit elmondani emberi szavakkal, amire nincsenek emberi szavak és ami minden emberi tapasztalat horizontján túl van. Tehát a Biblia képes beszéde nemcsak mögöttünk van, amit már túlhaladottnak gondol a modern ember, hanem nagyon sok tekintetben előttünk is, amit csak ezután fogunk megérteni a maga igazi gazdagságában. Addig csak így tudunk róla beszélni, arról a felséges jelenetről, Jézus megjelenéséről. Szimbólumokban. Persze meg lehetne próbálni ezeket lefordítani és a mai leszürkült látásunkhoz és hallásunkhoz alkalmazni. De félő, hogy ez a fordítás nagyon messze mögötte maradna épp azoknak, és a felét sem fejezné ki annak, amit a képek kifejeznek.

Ilyen például rögtön a trombitaharsogás is: “Elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval.” Pál apostol is, amikor Jézus visszajöveteléről beszél, kifejezetten így mondja: “Mert trombita fog szólni.” Az Ótestamentumban a trombitaharsogásnak igen nagy jelentősége van. Mégpedig - emlékezzünk - ha szólt Mózes, mindig trombitaszóval hívta össze a népét a szent sátor elé, mikor Istennek egy új kijelentését akarta közölni velük. Az Ótestamentum minden nagyobb ünnepe, minden rendkívüli áldozat, istentiszteleti alkalom trombitaszóval kezdődött. Az nyitotta meg az ünnepet. A Jelenések könyvében a hét pecsét felnyitása alkalmával mint egy-egy újabb rendkívüli eseményt, trombitaharsogás, angyali trombitaszó vezeti be. A trombita akkor azt jelentette: “Vigyázzatok, Isten lép munkába. Készüljetek emberek az Úrral való találkozásra!” Így most már világos, miért vezeti be Jézus jövetelét is angyali trombita és kürtzengés. Persze megint megkérdezhetné valaki, hogy vajon Jézus meg Pál, mikor ezekről a dolgokról így beszéltek, igazi trombitaszóra gondoltak? Én azt hiszem, hogy sem Jézus, sem Pál meg sem értették volna kérdésünket. Vagy ha megértették volna, egyáltalán nem tartották volna fontosnak. Persze, hogy nem közönséges trombita lesz az. De épp az utolsó trombita, épp Isten harsonája a legigazibb trombitaszó, ami elképzelhető. Amire minden más trombitahang itt a földön, amit valaha hallottunk, csak utal, és amit Izráel népe érzett akkor, amikor egy-egy különleges istentiszteleti alkalommal összehívta őket, csak sokkal hatalmasabb lesz.

Azután itt van a felhő, amiről Jézus is beszél mindig újra és újra. Az Ótestamentumban a felhőnek is nagy jelentősége volt. A Sinai hegy tetején, ahol Mózes az Úrnak a szavát hallotta, vagy a felhőoszlop, amely vezette a népet a pusztai vándorlás alatt az ígéret földjére, vagy ami beárnyékolta Salamon templomát, vagy az a mennydörgéssel, villámlással telt felhő, amiből Ezékiel prófétát szólította meg az Isten. Vagy az az újtestamentumi felhő, amelybe a megdicsőülés hegyén Mózes és Illés Jézussal való beszélgetése után szinte beleláthatatlanodik, vagy az a felhő, ami a mennybemenő Jézust a tanítványok szeme elől eltakarta. Itt is, most is arról van szó, hogy Jézus az ég felhőiben jelenik meg. Tehát a felhő, akár egy szép, szelíd, csendes felhő az égen, akár egy villámlással, mennydörgéssel teli felhő, akkor, ott, azon emberek számára Isten elrejtett - emberi szemek elől elrejtett -, méltóságteljes jelenlétének a kifejezése volt. Azt jelentette: jelen van az Isten, de nem látjuk. Láthatatlanul, mintegy felhőbe burkolva itt az Isten közöttünk. “Meglátjátok az Emberfiát az ég felhőin eljönni nagy hatalommal és dicsőséggel.” Megint megkérdezhetné valaki: “De hát igazi felhő?” Ugyancsak azt tudom mondani, hogy a legigazibb felhő, ami elgondolható. Isten üdvtörténetének a felhője. Mózesnek és a megdicsőülés hegyének a felhője, a szent sátor felhője. Persze, hogy nem közönséges felhő, az egy Isten mennyei dicsőségének, a mennyei világosságnak felhője, amelyikből mintegy kibontakozik Valaki, Aki egy láthatatlan világból jön elénk meglepő látványossággal, megdöbbentő, lenyűgöző láthatóságban, mint cikázó villám a felhőben.

Tehát Testvérek, ne féljünk a képektől és a szimbólumoktól. Ezek a képek és szimbólumok sokkal többet mondanak el, mint amit a modern ember a tudományosság nyelvén el tudna mondani erről a felséges titokról. Ezt a dicsőséges megjelenést egyszerűen nem is lehetne másképp kifejezni, elmondani és érzékeltetni, kizárólag szimbólumokban és képekben. Mindig annak a tudatában, hogy ezek csak szimbólumok, de annak is a tudatában, hogy ezekre szükség van, mert nélkülük egyszerűen nem tudunk beszélni róluk. Rájuk vagyunk utalva.

De nem is ez a legfontosabb, hogy milyen körülmények, külső jelenségek között fog megjelenni Jézus, hanem a lényeg az, hogy Jézus megjelenik. A mi jövendő váradalmunk középpontjában áll, hogy Jézus egyszer az Ő teljes isteni hatalmában és dicsőségében megjelenik, mintegy előlép. Miképp egy felhőből, az elrejlettségből, az eddigi láthatatlanságból, inkognitóból lelepleződik teljes isteni dicsősége és hatalma úgy, hogy azt a titokzatos Valakit, Akit eddig a hitünk által mintegy tükör által homályosan láttunk, vagy látunk, és Akit a benne nem hívők egyáltalán nem látnak, mindnyájan meg fogjuk látni színről-színre úgy, ahogyan Ő van. Most még lehet vitatkozni azon, hogy ez a titokzatos Valaki, aki 2000 évvel ezelőtt itt élt, járt és meghalt ezen a földön és Akiben azóta is olyan nagyon sok ember hisz mint Urában és Megváltójában, valóság-e vagy álom, élő isteni személy-e vagy kitalált, igazság-e vagy hazugság, lehet vitatkozni. Mert sem pro, sem kontra nincsenek kézzel fogható bizonyítékaink reá, csak a hitünk. De egyszer eljön az a pillanat, amikor minden kétséget kizáróan lelepleződik, kiderül, hogy az a jászolban fekvő gyermek, aki Betlehemben született meg, és a keresztfán, a Golgotán nyomorultan, megcsúfolt emberként halt meg, hogy ez a titokzatos, láthatatlan valaki, akiben 2000 esztendő óta az emberek milliói hisznek, hogy az a Jézus nevű ember valóban az élő, mindenható Isten egy darabja, egy személye. Eljön az a pillanat, amikor úgy jelenik meg Jézus, hogy nem lehet nem észrevenni, nem lehet nem tudomásul venni, nem lehet fel nem ismerni, hogy Ő az. Mert teljes, vakító, lenyűgöző, meglepő isteni mivoltában fogják meglátni azok is akik várták, meg azok is, akik nem várták. Akik hitték, meg azok, akik nem hitték, akik tagadták. Akik szerették, meg akik közömbösek voltak vele szemben, vagy akik gyűlölték. Így mondja Jézus: “Meglátjátok eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.

Tehát tulajdonképpen nem is “vissza” jön Jézus. Mi nem visszavárjuk Jézust! Ez a szó, hogy vissza, nincs is benne a Bibliában egyáltalán. Jézus jövetelével kapcsolatban ugyanis ez a szó, hogy" vissza", azt jelentené, hogy nincs itt, elment valahová és majd onnét visszajön. De ez nagyon téves képekre adna alkalmat. Hanem az a Jézus, aki már egyszer eljött 2000 esztendővel ezelőtt és a halála után egy más formában újra eljött a Lelke által és itt van Lélekben, nem visszajön, hanem másképp jön. Megint más módon, mint ahogy eddig. Nem emberi testben, nem az Ő Lelke láthatatlanságában, elrejtettségében, hanem teljes isteni hatalmában és dicsőségében. Leplezetlenül és láthatóan. Hiszen akinek a jövetelét várjuk, az nincs távol! Az itt van! Most is itt van! Hiszen Ő ígérte: “Ahol ketten, vagy hárman együtt lesznek az én nevemben, én ott leszek közöttük!” Ő ígérte, hogy “veletek maradok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20) Tehát, ha az a Valaki, aki jön, most itt van, akkor az utolsó jövetele nem visszajövetel, hanem a jelenlétének az új formája, megnyilvánulása. Jézus a múltban emberi, testi mivoltában volt jelen. Most a Lelkében van jelen. A mi egész Jézusban való hitünkhöz hozzátartozik az a reménység, hogy ez a hit egyszer látássá válik. Épp Jézusnak a múltbeli jelenléte és a mostani jelenléte a garancia arra, hogy jelen lesz a jövőben - csak más formában.

Emlékeztek, a múlt alkalommal hogyan mondtam a keresztyén váradalom alaptételét: “Az egész keresztyén váradalom arra irányul, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak.” Tehát, mivel Jézus már eljött a múltban és mivel itt van a jelenben. úgy jelenik meg akkor, hogy beigazolódik minden, amit eddig hittünk. Akkor fogjuk majd meglátni, hogy érdemes volt vállalni a kockázatot, az áldozatot, akár a szenvedést is Őérette. Akkor fogunk meggyőződni arról, hogy érdemes volt megtagadni magunkat, felvenni a keresztünket és követni Őt szeretetben, örömben, békességben, türelemben, szívességben, jóságban, szelídségben, mértékletességben. Hogy minden, amit mondott, ígért, tett, halálosan igaz. És valóban úgy van, hogy “a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy dicsőséget fog szerezni nekünk”. És el fogunk ámulni attól, hogy sokkal igazabb, mint el tudjuk hinni, hogy van Isten, mennyei boldogság és van értelme a hitnek, a keresztyén reménységnek és a szolgáló szeretetnek. Hogy valóban azok voltak a boldogok, akik nem láttak és hittek! Mert íme, kézzel fogható igazsággal igazolódik be az, amiben eddig nem látva hittünk. Ott áll előttünk látható formájában, dicsőségében Jézus.

Ez a mi nagy reménységünk, hogy a jövőt illetőleg így várjuk Jézust, az Ő dicsőséges megjelenését. Várni valakit, akit nagyon szeretünk, igen jó. Várni azt a pillanatot, mikor a szeretett lény egyszerre megjelenik, az már magába véve is boldogság. Sokszor elnézem a pályaudvaron, mikor egy-egy nemzetközi gyors befut. Azután a nagy pillanat, a találkozás. Meglátják egymást. Ölelés, csók, mosoly, könny, boldogság! Nos, hát mi valami ilyen nagy jó előtt állunk. Sőt még ennél is nagyobb jó előtt!

A múltkor került a kezembe egy német teológiai könyv. A címe az érdekes: Das schönste kommt noch! - A legszebb még hátravan! A hívő ember számára az élete legboldogabb pillanata - akármennyit megélt már ebből a földi életből - még hátravan. A nagy találkozás! Mindent igazoló, mindent megbékítő, mindent leleplező, mindent megvigasztaló, nagy, boldog találkozás Jézussal. Ugyanakkor a mindent számonkérő nagy találkozás is, mert Jézusnak ez a várása egyáltalán nem arra való, hogy a jelen földi élet problémáiból, feladataiból, bajaiból, nyomorúságaiból mintegy elmenekülve, beleringassuk magunkat egy jövőbeli álomba. Sőt éppen megfordítva! Éppen ez a várás tesz bennünket igazán felelőssé önmagunkkal és embertársainkkal szemben. - Figyeljétek csak meg, hogy Jézus, valahányszor a jövőről beszél, szinte nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy “Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!” “Legyetek készen, mert amelyikben nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia!” Nagyon szépen szimbolizálja, meg is magyarázza, mit jelent ez a vigyázás. Arról a szolgáról beszél, aki nagyon komolyan számol azzal, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetik az Ura, tehát szorgalmasan, becsületesen végzi a maga munkáját, azzal a felelősségtudattal, hogy neki egyszer valaki előtt mindenről felelnie kell. Az a másik szolga pedig, aki nem gondolt erre a lehetőségre, a részegekkel együtt eszik, iszik és felelőtlen. Hiszen nem vár senkit sem, aki előtt felelnie kellene mindenről. Persze, hogy felelőtlen! A legjobb életerőit eltékozolja, az embertársait kihasználja. Miért ne? Hiszen csak magának él! Akinek nincs mit várnia a jövőben, honnan venne erőt, biztatást arra, hogy szükséges és érdemes szeretni és komoly felelősséggel élni a jelenben?!

De mi, ugye, úgy látjuk a jövendőt, mint Jézus eljövetelét, megjelenését, mint hitünk Jézusának az Ő mennyei dicsőségében való megjelenését?! Vegyük hát Testvéreim halálosan komolyan az Ő figyelmeztetését: “Azért legyetek készen ti is mindenkor, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia!”

Ámen

Dátum: 1968. október 20.

Három ilyen vasárnap délutáni evangélizációs istentiszteleten szeretném kifejteni Isten igéje alapján, hogy mi, akik Jézus révén ismerjük Istent, milyen reménységgel tekinthetünk a jövő felé. (szerk: később 5 alkalmas lett a sorozat) Azért is fontos ez a kérdés, mert az egész emberiség manapság egyre jobban kutatja a jövőt. Máris sok tudományos munka foglalkozik pl. azzal, hogy mit hoz a 2000. esztendő. Egy egészen új, fiatal tudomány van kialakulóban, az úgynevezett futurológia, amelyik a jelenlegi gyors ütemű technikai és társadalmi fejlődés alapján következtet a jövő évszázadbeli állapotok valószínű alakulására. Persze csak valószínű alakulására! Mert - ne adja Isten -, ha kitörne egy atomháború, minden jövőbeli elképzelés csődöt mondana. Ez a tudományág is számít tehát váratlan eshetőségekkel. Ezzel a fenntartással mégis nagy vonásokban meg lehet rajzolni a jövő képének a valószínű alakulását. Így számolni kell az automatizálódás növekedésével, a computerek egyre nagyobb térhódításával, a sivatagokban és tengerekben rejlő lehetőségek sokkal nagyobb mérvű kihasználásával, a jólét növekedésével, a szabadidő meghosszabbodásával, az általános emberi életkor emelkedésével, a légköri viszonyok befolyásával és így tovább. Persze mindennek a nagyszerű technikai fejlődésnek az összes árnyoldalával is. Mindez a jövőbeli váradalom, a túlzott optimizmus vagy túlzott pesszimizmus, a boldog reménység vagy teljes reménytelenség, a bizalom és a kétségbeesés közötti hosszú skálán kinek-kinek vérmérséklete szerint helyezkedik el. Mindenesetre érdekes és fölötte hasznos tudomány a futurológia.

Isten Igéje is állandóan foglalkozik a jövő problémájával. Azzal, hogy mit remélhetünk a jövőt illetően. Milyen váradalmakkal, reményekkel tekinthetünk az emberiség, a világ és a saját egyéni létünk jövője felé. A futurológiához hasonlóan a Biblia is úgy mutatja be a jövőt, mint a múltban és jelenben meglévő tényeknek a jövőbe való kivetítését. De mégis egészen más szempontból, és főleg egészen más távlatból, mint a futurológia. Mert míg minden emberi jövőbe tekintés és jövőbeli számítás kénytelen számolni azzal, hogy útját állja egy sötét, áthatolhatatlan függöny - a halál -, addig a bibliai látás éppen ezen a függönyön is áthatolva a teljes távlatban, az örökkévalóság távlatában szemléli a közeli és távoli jövendőt! Hadd szögezzem le már most, mint az egész keresztyén reménység legfontosabb alaptételét: A keresztyén jövőbeli váradalom arrafelé tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Tehát, nem Istennek a múltbeli és jelen tettei alapján következtetünk a jövő valószínűség szerinti alakulására, hanem teljes bizonyossággal várhatjuk azt a jövőt és készülhetünk arra a jövőre, mert az a jövő már elkezdődött! A keresztyén reménység megalapozott reménység és nem találgatás, nem valószínűségszámítás. A mi jövőbeli váradalmunknak alapja van, mégpedig az a konkrét alapja, amit Isten nekünk Jézusban mond és amit az Ő Szentlelke által velünk megtapasztaltat.

Ilyen megalapozott jövőbeli reménységünk a feltámadás is. Persze egyéb is, de a mai mondanivalómat így foglalnám össze: a jövő mint feltámadás! A feltámadás azért mindig aktuális és izgató probléma, mert a legnagyobb problémája az embernek a halál! Egyszerűen nem tudunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy a halállal úgy legyen vége az embernek, mint egy eltaposott hernyónak, vagy mint egy letörött faágnak. Olyan sokszor láttam már, hogy amikor egy marék hamut rejtő kicsi fehér urna körül megállnak az emberek a ravatalnál, ott borong a tekintetükben egy ki nem mondott - néha ki is mondott - fájó kérdés: hová lett az a valaki, aki az ő már porrá lett szívével úgy szeretett, porrá lett kezével annyit dolgozott és simogatott, az ajkával olyan kedvesen megszólított, vagy csókolt?! Hát ennyi maradt belőle? Egy marék hamu? Lehetetlen! Kell valaminek tovább is lenni. De mi van tovább? Van, aki azzal vigasztalja magát, hogy majd tovább él az utódaiban. A neve, génjei, hajlamai, jelleme tovább élnek a gyermekeiben, meg az unokáiban, meg azok unokáiban. De hát akinek nincsenek gyermekei, vagy nem lehet utóda? Akinek halálával kihal a család és senki se viszi tovább a nevét? Örökre kitörlődik a Földről? Hát annak vége? Az tényleg csak volt? Vagy talán a műveiben él tovább az ember? Örök értékű alkotásaiban? De hát kinek van ilyen? Egy Michelangelo, egy Kodály Zoltán, néhány nagyon kiváltságos tehetség művei bizonyosan megmaradnak, amíg emberi kultúra lesz a világon - de az alkotójuk? Azzal mi lett, mi lesz? Vagy valakinek az emléke éli túl a halált? Meddig? “Emléke örökké él” - olvasom sok-sok sírkövön a temetőben. Ugyanakkor olyan sok elhanyagolt, besüppedt, gondozatlan sír van köztük, amelyik kiáltó ellentétben van a fölirattal. “Örökké.” Azt jelenti, hogy pár évig, jobb esetben pár évtizedig? Azután jön a következő generáció és már fogalma sincs róla, ki volt, akinek az emléke örökké kellett volna, hogy éljen! Az ő emlékükben már minden esetre nem él!

És ha utódaidban élnél is halálod után tovább, vagy a műveidben. vagy sok-sok ember emlékezetében, elég volna ez neked? Nekem nem! Pedig emberi számítás szerint öt fiam viszi majd tovább a nevemet és emlékemet. Ám ez az én számomra, az “énem” számára nagyon reménytelen, kilátástalan a jövőt illetően. Annak a valakinek a jövőjét illetően, aki én vagyok. Az én személyem. Nem a nevem, nem a művem, nem az emlékem, hanem az “énem". Bizony, mindez a jövőbeli remény nem több annál, mint amit a múltkor láttam a csepeli temetőben. Sok-sok sírhalom fölött ugyanaz a sírkő. Derékba törött fa, lefelé konyuló, hervadó lombjai szomorúan veszik körül a halott nevét. Elgondolkoztam! Milyen szomorú, hogy a sírkövek faragójának művészi látásából csak ennyi tellett. De még szomorúbb, hogy a legtöbb ember hitéből is csak ennyi telik! Így látja a halált. Tragikus villámcsapás, ami kidönti, derékba töri az életet. Nincs tovább! Csak az enyészet! Milyen borzasztó: a jövő, mint a halál!

Nem! - kiáltja Isten felém Jézusban. Ne úgy lásd a jövőt mint a halált, hanem mint a feltámadást! Minden okod, jogod és alapod megvan erre a diadalmas reménységre még a halállal szemben is! Hogy is mondtuk az előbb az alaptételt? A keresztyén jövőbeli váradalom arra tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Istennek a múltban elvégzett leghatalmasabb tette Jézusnak a halálból való feltámasztása volt! Jézus feltámadása döntő ütközet volt a halál eddig legyőzhetetlennek hitt hatalmával szemben. Így mondja Pál apostol: “Jézus feltámadott és zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak.” Zsenge, azt jelenti: az első, a kezdet, egy folyamatban az elindulás. Jézus a halottak közül az első feltámadott ember. A zsenge épp arra utal, hogy nem az egyetlen, hanem az első. Tehát a feltámadás az már egy emberben megvalósult. Istennek ez a múltbeli tette, ami azon az első húsvét reggelén történt, olyan, mint egy szülési folyamat, amelyiket, ha egyszer már megindult, nem lehet többé feltartóztatni. Halad tovább a célja felé, ami nem egyéb, mint a halál végleges legyőzése a halottak feltámadása által. Zsenge, azt jelenti, hogy Jézus halad a halálból feltámadók győzelmi menetének élén. Mint ahogyan a természet ébredését tavasszal nem lehet föltartóztatni többé, amikor az első hóvirágok nyílnak, így a halottak feltámadása sem tartóztatható vissza többé, mert már elkezdődött Jézusban. Ez tehát Jézus feltámadása! Istennek az a múltbeli tette, ami a jövő felé, a mi feltámadásunk felé mutat félreérthetetlenül!

De van Isten Lelkének olyan, jelenben végzett tette is, ami szintén a feltámadás felé mutat. A feltámadás a Krisztusban hívő ember számára nem csak jövőbeli váradalom, hanem már itt és most megtapasztalt valóság! A feltámadás számunkra nem akkor kezdődik majd, miután meghaltunk és eltemettek. Itt, a földi életben megkezdődik. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk igazán hinni a feltámadott Jézusban. Mert Jézus ilyet is mondott: Az Őbenne hívő emberben Isten Lelke egy új életet teremt. Az örök életet kezdi kicsíráztatni, de ez is még csak kezdet, ami a jövőre mutat. Mégis, már bennünk van az örök élet, amire majd egyszer a maga teljességében feltámadunk. Azok számára, akik Krisztushoz tartoznak most, a halál csak a földi egzisztencia végét jelenti, de a feltámadott Krisztustól már nem tudja elszakítani őket, és a jövendő feltámadás csak leleplezi és kiteljesíti az örök életet, amit hit által már most magunkban hordozunk. Tehát Jézus feltámadása a hívő embernek az a bizonyossága, hogy az örök élet már e földön az övé lett. Teljes bizonyságú alapja annak a reménységnek, hogy úgy nézzünk a magunk egyéni jövője felé, mint akik a halálból feltámadtak, mert az Isten Lelke már most elvégzi azt a hívő ember életében.

Sőt, Jézus feltámadását szemlélve még ennél is többet tudunk meg a magunk jövendő feltámadásának titkából. A tanítványok többször is találkoztak a feltámadott Jézussal. Ámulva, borzongva látták, hogy ugyanaz a Jézus támadt fel, akit eltemettek és mégis, valahogy egészen más, mint akit eltemettek. Meg is ismerték, meg nem is. Örültek is neki, mint régi jó barátnak, meg féltek is tőle, mint valami titokzatos mennyei jelenségtől. Megjelenni is látták, meg eltűnni is. Mintha útban lett volna ebből a látható világból Isten dicsőségének láthatatlan világába. A feltámadott Jézusnak ezek a titokzatos megjelenései minden esetre az Ő és a mi tapasztalati világunknak mintegy a határán történtek mint titokzatos, de biztos útmutatások az emberi élet jövőjébe. Ettől fogva tudjuk, hogy arrafelé haladunk! Ilyenné válunk mi is! Így lesz majd a mi feltámadásunk is! Amiképpen hordjuk a földi ember ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek - a feltámadott Jézusnak is - az ábrázatát, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez! Nincs ebben semmiféle fantázia és spekuláció egy ismeretlen jövendőt illetően. Csak a tapasztalt tények vonalainak továbbhúzása a még ismeretlen terület felé. Megragadása annak az ígéretnek, ami Jézus feltámadásának és átváltozásának a tényében adva van. Azért mondja a tanítvány János: “Tudjuk, hogy hasonlók leszünk Ő hozzá!” (1Jn 3,2)

Ez azt bizonyítja, hogy mi is testileg támadunk majd fel. Mégpedig rögtön a halál után. Nem úgy, ahogyan sokan - helytelenül - elképzelik. Hogy valami módon meg fog újra elevenedni a valamikor eltemetett, vagy krematóriumban elégetett földi test, megnyílnak a sírok és kilépnek belőle a régi halottak. Nem! A test a Bibliában nem a testünk anyagát jelenti, nem azt a lemérhető hús-csont-izom-víz mennyiséget. Az a földből való, a halállal vissza is tér a földbe. Hús és vér nem örökölhetik Istennek országát. Hanem a test a Bibliában sokkal inkább a személy, az egyéniség, az egzisztencia. Az a titokzatos, látható valami, amiben a még titokzatosabb, láthatatlan énem megnyilatkozik, beszél, cselekszik. Az a látható lényegem, ami engem lehel, amiről rám lehet ismerni, hogy én vagyok és nem valaki más. Tehát a testünk feltámadása éppen azt jelenti, hogy a halálunk után nem úgy élünk tovább, mint az esőcsepp a tóban. Nem olvadunk bele valami általános lelki masszába személytelenül, mint az egyetemes Élet egy cseppje, alkatrésze, hanem Isten a halálon át is megőrzi az egyéniségünket, a személyiségünket, a személyazonosságunkat, az éntudatos és fölismerhető egyediségünket. Tehát öntudatosan, személyesen élünk tovább, csak akkor majd egy számunkra most még elképzelhetetlenül magasabb rendű létformában. Pál így fejezi ki ezt a változást: “Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban: Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben: elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.” (1Kor 15,42-44) Vagyis Isten egészen újjáteremti a mi testi-lelki életünket a halálból. A feltámadás radikális megújulás lesz. De mégsem egy totálisan új valami. Talán így lehetne mondani: én úgy támadok fel, mint egy egészen megújult ember, de én támadok fel! A régi én, de új életre. A földi én, de mennyei életre. A halandó én, de örök életre! Lényegileg ugyanaz maradok, minőségileg más.

Íme a jövő mint feltámadás. Ez a te jövőd is, a te személyes éned jövője. És ebben a halálon is keresztülnéző jövőbeli reménységben egészen más távlatot kap ez a mostani földi életünk is. Soha még elméleti antropológiai tanítás ilyen jelentőséget nem tulajdonított az emberi testnek. A feltámadáshit egyfelől megóv a testünk lebecsülésétől. Mert ez a test nem börtön, amibe a lélek be van zárva és alig várja, hogy a halál által kiszabaduljon belőle. Testemet úgy tekintem, mint Isten Szentlelkének azt a területét, amelyben már most elkezdi munkálni Jézus feltámadásának a hatását. Azért, hogy már most, itt kiábrázolódjék rajta keresztül Jézus alakja, lelkisége. Éppen ezért a hívő ember szereti és gondozza testét, úgy mint Jézus Lelke látható megnyilvánulásának a lehetőségét. Hiszen Jézus bennünk lévő Lelke testünk mozdulataiban, szavaiban, magatartásában és cselekedeteiben nyilvánul meg.

De a feltámadáshit másfelől megóv a test túlbecsülésétől is. Attól, hogy ez a test legyen a minden! Attól, hogy ez a test csak a gyönyör eszköze legyen, amivel étel-ital-szerelem gyönyörét élvezni lehet. Ha ez megromlik, megöregszik, akkor vége mindannak, amiért érdemes élni. Minden eltúlzott testkultusz olyan, mintha havat szorongatnánk a kezünkben. Őrzöm, szorongatom, féltem, ápolom, pedig tudom, hogy egyszer menthetetlenül elolvad és kicsurog a kezemből. Az a dédelgetett, agyonkozmetikázott, sok gyönyör lehetőségét rejtő test menthetetlenül kicsurog a kezemből. A feltámadást hívő ember nem esik kétségbe, ha romlani látja a testét, mert ígérete van arra, hogy ha a “külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul” (2Kor 4,16), és egyszer mint egészen új teremtés, tündökölni fog az Isten dicsőségében. Micsoda diadalmas reménység ez! Nem kell hát attól félni, hogy ez a test megöregszik, nem kell kétségbeesni, ha betegség rútítja el, hiszen “ha ez a földi sátorházunk elbomol, épületünk van a mennyben”. (2Kor 5,1)

A feltámadás hitében érzi át az ember a maga igazi felelősségét az egész fizikai élettel szemben. Ezért van az, hogy Pál apostol, amikor úgy beszél a jövőről mint feltámadásról, az egész hosszú fejtegetés végső konzekvenciáját ebben az egészen gyakorlati felszólításban vonja le: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 22. Evangélizáció