Joó Sándor Dr.

Ezen a mai vasárnapon ilyen rövid és határozott Isten üzenete hozzánk: “Készülj Istened elé!” - Három egyszerű kérdést lehetne itt feltenni: Miért készüljünk? Mire készüljünk? és Hogyan készüljünk? Erről szeretnék most beszélni!

1) Tehát először: Miért készüljünk? - Nos, megmondja maga az Ige: “Mivel eképpen cselekszem veled...” - mondja Isten. Tehát azért, mert Isten valamit cselekedni akar velünk! Talán még inkább így mondhatnám: mert ha nem készülünk föl időben, akkor Isten valami retteneteset cselekszik velünk! Azt mondhatná valaki: de hiszen ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés! - Nos, az, valóban, fenyegetés! Ámósz prófétának majdnem az egész könyve az: fenyegetés! Néha szinte olyan kemény, mintha az asztalra csapna az öklével, mintha villámokat szórna a szeme. Itt is mintha azt mondaná: - Vigyázz, mert majd az Isten...! Igen, az Isten majd ezt meg azt cselekszi veled, ha... Nem szeretjük mi az ilyen kemény prófétai beszédet, ótestamentumi dörgedelmet! Pláne így, karácsony táján, amikor olyan kedves és megnyugtató az angyalok éneke: “Békesség a földön és az embereknek jóakarat!” Ámósz hangja nagyon elüt a betlehemi hangulattól. Hiszen ott nem ítéletről van szó, hanem kegyelemről, jóságról, megbocsátásról, szeretetről... Mit akar hát Ámósz ezzel a fenyegetéssel?

Nos, atyámfiai, tényleg olyan bizonyos az, hogy a karácsonyban, a betlehemi kedves örömhírben semmi fenyegető ítélet nincsen? Én nem vagyok benne olyan bizonyos! Sőt! Keresztelő János nem ótestamentumi próféta, hanem éppen az újtestamentum első hírnöke. És hallgassuk csak meg az ő adventi próféciáját! Abból megláthatjuk, hogyan látta ő a Messiás eljövetelét. Mit mond róla? Hallgassuk csak meg még egyszer a Mt 3,11-12-t. Érzitek, hogy összecseng az ótestamentumi Ámósz és az újtestamentumi Keresztelő János adventi próféciája? Nem szeretjük, ha a Biblia ilyen keményen szól hozzánk. De Istennek ilyen kemény, szigorú beszéde is van a Bibliában. Jó azt néha meghallani és komolyan venni! Ámósz korában se szerették hallani az emberek az Isten fenyegető ítéletének szavát. Azt mondták Ámósznak: “Beszélj nekünk kedves szavakat...” Persze - mondja Ámósz -, azt szívesen hallgatnátok, de egy prédikációban nem arról van szó, hogy mit hallunk szívesen, hanem hogy mire van szükségünk! És itt most azt mondja Ámósz, erre van szükség! Mert az Istennek elege van már az Ő népének az istentelenségéből, képmutató vallásosságából. Óh, de sokféle módon próbálkozott már Isten az Ő népével! Áldással is, meg csapással is! Ha Isten szava pusztába kiáltó szó marad, következik Isten másfajta szava: a csapás! Ebben a fejezetben is egész csomó rettenetes ilyen csapásról van szó, mint az isteni féltő szeretet figyelmeztető eszközéről: “Bocsátottam rátok éhséget, szárazságot, terméketlen esztendőket, betegségeket, háborúkat, természeti csapásokat” - panaszolja Isten, és mindig újra, szinte refrénszerűen ismétlődik, ötször egymás után ez a szomorú mondat: “És mégsem tértetek vissza hozzám, ezt mondja az Úr Isten!” Nos hát, lám, ezért akar Isten most valami mást cselekedni! Kénytelen más eszközökhöz nyúlni! - Ha se a szerető hívás, se a kemény csapás nem használ, vigyázz, mert az Isten majd...!

Ezért készülj hát Istened elé, ó, Izráel! Azt ne hidd, ó, Izráel, hogy Isten az Ő népét majd meg fogja kímélni! Sőt! Meg van írva, hogy egyenesen az Úr házán kezdődik az ítélet! Ha akármit csinálsz is, egy valami még hátravan: az ítélet! Az ítélő Isten! Ezért készülj! Ez az értelme a próféciának! És nagyon jó, ha ugyanez az ítéletes fenyegetés hatja át a mi adventi készülődésünket is! Ezekben a napokban és hetekben mindenki készülődik valahogyan a karácsonyi ünnepekre, mindenki szeretné, ha jó karácsonya lenne. Mennyi pénzt adnak ki rá az emberek! Vásárolnak, tervezgetnek, üdvözlőlapokat írnak, vendégeket várnak, sütnek-főznek, fölkészülnek a karácsonyra... Nincs is ez ellen semmi kifogása Istennek, jól is van ez így! Csak...! Mi lesz közben - Jézussal? Igen, Jézussal! - A nagy készülődésben készítünk-e az Ő számára is valami helyet a lakásunkban, a szívünkben? Ott lesz-e Ő is a karácsonyfagyújtásnál, meg az ünnepi vacsorán? Lesz-e helye neki nálunk az Ő ünnepén? Lesz-e valami köze neki a mi ünnepünkhöz? Mert vigyázzunk: ha a mi karácsonyra készülődő világunk elfelejti is a nagy készülődés közben magát az ünnepeltet, Isten nem felejti el! Ha az Ő jászola és keresztje már semmit sem mond, vigyázzunk, nehogy azzal a másfajta szavával sújtson le és rázzon föl: a csapásával! Húsz évszázad óta üzen már Isten a jászolon és a Golgotán keresztül, de az ítélet még hátra van! Igaza van Ámósznak és Keresztelő Jánosnak: a betlehemi örömüzenetben benne van az ítélet fenyegetése is. Jézus első eljöveteléhez hozzátartozik a második eljövetele is! A jászolon és Golgotán túl, jön majd egyszer az ég felhőiben, és aki a jászolban fekvő Gyermeket nem fogadta el, azt majd az ég felhőiben érkező Úr se fogja elfogadni. Tehát: “mivel ekképpen cselekszem veled, ezért készülj!”

2) Ebben tulajdonképpen már az is benne van, hogy mire készüljünk. Igénk így mondja: Istened elé készülj. Jobban érthető talán, ha így mondom: Az Istennel való találkozásra készülj! Igen, ez az, ami a karácsonyt valóban karácsonnyá és igazán ünneppé teszi. Ami nélkül az egész értéktelen semmi! Lehet, hogy sok kedves személlyel és dologgal találkozol majd az ünnepek alatt. Régen látott kedves vendégek érkeznek, talán vidékről. Jó lesz újra együtt lenni velük pár napra. Már előre örülsz neki. Jól teszed! Jó annak, aki teheti. Ilyenkor mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából, kedveskedik a másiknak, meglepetést készít, ajándékokat ad. Szép is ez nagyon! De ha Istennel nem találkozol, akkor dacára minden más kedvességnek, otthonosságnak, melegségnek, mégsem igazi karácsony az! Akkor az egész karácsony olyan, mint egy üres héj, amiből kifújták a tojást. Lehet, hogy a héj szépen ki van pingálva. díszítve - de üres! Tartalmatlan! Hamarosan a szemétládába kerül. És megfordítva: ha mindez a kedves, hangulatos családi együttlét hiányoznék is számodra az ünnepeken, mert talán éppen a munkahelyeden kell töltened a karácsonyt, vagy kórházban kínos betegen, vagy mert már nem a földön vannak, akikkel találkozhatnál - de mégis, ha találkozol Istennel, Isten találkozik veled, akkor igazi karácsonyod lesz! Boldog ünneped! Mert a karácsony lényege: találkozás Istennel!

Igénk így mondja: a te Isteneddel! Isten nem úgy akar hozzánk jönni, mint egy idegen, hanem úgy, mint a te Istened, meg az én Istenem. Ha mi már elfelejtettük is, hogy az Ő gyermekei vagyunk, Ő akkor is megmaradt a mi Istenünk. Azt mondja: a te Istened vagyok! Ezzel a kicsi szócskával mintegy újra összeköti közöttünk azt a fonalat, ami elszakadt, vagy szakadozóban van. Nézzétek: éppen ez a karácsony nagy ajándéka, hogy Isten még mindig a te Istened, hogy Isten még mindig szereti ezt a világot. Karácsonykor éppen ez történik: újrakötése az elszakadt kapcsolatoknak Isten és teközötted! Akármennyire is azt mondja a világ Istennek: nem ismerlek, Isten akkor is azt mondja a világnak: de én ismerlek! Én a te Istened vagyok! Hogy mennyire igazán és egészen a te Istened, semmi sem bizonyítja jobban, mint az a betlehemi jászol. Ott fekszik az Isten szeretettel. Lehet ennél meggyőzőbben bizonygatni, hogy mennyire a te Istened az Isten?! A tested és véred, a te emberi mivoltod, a te könnyed és szomorúságod, a te bűnöd és átkod, a te halálod és ítéleted! Ennyire igazán akarja Isten a találkozást. Ennyire megkönnyítette számunkra a vele való találkozást. A mennyben nem találkozhatunk Istennel, míg a földön élünk! Az túl magas számunkra, meg túl szent! A gazdagság, a tudomány, a művészet, a hatalom világában sem tudunk találkozni Istennel. Az egész világon csak egyetlen hely van, ahol lehetséges a találkozás: egy istállóban! A hatalmas Istennel, mint egy zsenge, kicsi emberkével, egy szegényes gyermekkel, az istállóban lehet találkozni! Ez az, amit sehogy sem akar megérteni az ember! Erre valóban készülni kell, mert erre nem vagyunk felkészülve. Találkozni Istennel, az ő szegénységében és alacsonyságában. Istennel mint egy gyermekkel egy istállóban, erre igazán alaposan elő kell készülni! Készülj Istened elé! - hangzik az adventi üzenet. Hogy mennyire igazán és egészen a te Istened, semmi sem bizonyítja jobban, mint a betlehemi jászol! Ott fekszik Isten szeretete!

3) És végül: hogyan készüljünk? Az ember egy nagy jelentőségű találkozóra igyekszik rendbe szedni magát, tisztába öltözik, megfésüli nemcsak a haját, hanem lehetőleg még a gondolatait is, igyekszik méltóképpen megjelenni az előtt, akivel találkozni akar. Hát még, ha Istennel való találkozásról van szó! Bizony, le kell vetni a szennyest, a tisztátalan gondolatokat, haragos érzéseket, önzést, irigységet, elégedetlen, ideges magatartást... Valahogy másképp kellene megjelenni azon a találkozón, mint amilyenek mi vagyunk! Jézus egyszer ilyet mondott: “Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” Ha mi a szent és tökéletes Istennel akarunk találkozni, bizony gondolnunk kell arra, hogy az egész magatartásunk, cselekvésünk az Ő akarata szerint való legyen. Talán éppen ezért nem volt sokszor igazi karácsonyunk, mert nem így készültünk rá.

Tehát ez a felhívás, hogy "készülj", azt jelenti, hogy tisztítsd meg magad! Így készülj! Keresztelő János is ez elé a követelmény elé állította hallgatóit, amikor özönlöttek hozzá az emberek a Jordán partjára. Hallgassátok csak, így kiáltott rá a sokaságra: “Viperák fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkező haragja elől meneküljetek? Teremjetek hát megtéréséhez illő gyümölcsöket!” Ámósz is az Isten törvénye iránti ugyanilyen engedelmességet prédikál, amikor ezt mondja: “Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, a Seregeknek Istene, amint mondjátok. Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót; állítsátok vissza a kapuban az igazságot; talán megkegyelmez az Úr, a Seregek Istene a József maradékinak.” (Ám 5,14-15) Nem ilyen irányba kellene-e nekünk is a mi karácsonyi készülődésünket végezni? Tehát nagy-nagy tisztogatással! Tényleg mindent megtéve, ami csak tőlünk telik, hogy találkozhassunk a mi Istenünkkel az asztalnál, a lakásunkban, az irodánkban, a műhelyünkben, a hálószobánkban! Nagyon sok karácsonyi ünneplésünk az ilyen mindennapi dolgokban bukik el. Azon, hogy a mindennapi életünkben sok a piszok, a szemét, a szenny! Azon, hogy Isten népe nem veszi komolyan az Isten törvényét!...

Ha egyszer igazán így akarnánk készülni az Istennel való találkozásra, akkor egyszerre minden farizeusi gőgünknek vége lenne, hiszen aki egyszer komolyan elkezdi tisztogatni önmagát, szomorúan döbben rá, hogy sohase készül el vele! Rettenetes ellentmondásba kerül: Találkozni akar Istennel, és rájön, hogy nem tud találkozni Istennel! Isten maga elé idéz és mi azt se tudjuk, hogyan jelenhetünk meg előtte. Mert így, ahogy vagyunk, semmiképpen! Vagy van itt most valaki ebben a templomban, aki azt hiszi, hogy ő Istenhez méltó módon képes megjelenni ezen a nagy találkozón? Hogy az a tisztogatás, amit önmagában el tud végezni, az elég? Hogy a jóságnak, szeretetnek, kötelességtudásnak, felelősségérzetnek az a ruhája, amit a saját igyekezetéből ölt magára, az megfelelő, méltó öltözet? A zsoltáros Dávid király nem tartotta magát ilyennek. Pál apostol sem. Luther Márton sem. Még eddig senki, aki igazán megpróbálta!

Látjátok, az az egyetlen igazán helyes módja a készülésnek, hogy a magunk méltatlanságát, alkalmatlanságát, képtelenségét erre a találkozásra mélyen-mélyen átérezzük és megsiratjuk! Az készül helyesen, aki töredelmes szívvel és megtört lélekkel készül! Mert a töredelmes szív az, amelyről - hogy is énekelünk? “A töredelmes szívet, te Uram szereted, meg nem veted!” Az önigazult, a gőgös, a magával megelégedett, a farizeus szívet, azt igen, azt megveti az Úr. A töredelmes szívet nem! Aki magas lovon ülve jön Betlehembe, az nem fér be annak a kicsi istállónak az ajtaján, és így nem is lesz a találkozásban része. Nézd, hogyan jön Ő hozzánk? Nagyon mélyre alázkodva, istállóban, jászolban fekvő gyermek személyében. Annyira mélyen, hogy még nekünk is le kell hajolnunk hozzá! A hatalmas Isten azért, hogy találkozhasson velünk, egészen kicsivé lett, nekünk is hát, ha igazán akarunk találkozni Vele, nagyon kicsivé kell válnunk! Mindennek, ami bennünk nagy, erős, szép, dicsőséges, híres - alá kell szállnia a mélységbe. Igen, ahogyan énekeltük az előbb: Hegycsúcs a mélybe szálljon! Minden, amire büszke vagy, amit kiválóságnak érzel magadban, amivel mások fölé emeltnek képzeled magad, a mélybe szálljon!

Készülj, igen, ez azt jelenti: tisztulj meg, ez pedig azt, hogy alázd meg magad, szállj alább! A nagy Isten csak kicsi szívben tud lakni. Így készülj hát! Alábbszállva, még alább, még mélyebbre! Még azt a hegycsúcsot is, meg amazt is szállítsd lejjebb. Még lejjebb! Térdre hullva, mélyen, úgy, hogy minden, minden térdeljen benned! És majd akkor meglátod, mi történik! Majd akkor részesülsz a gazdag, a boldog karácsony teljes áldásában.

Ámen

Dátum: 1965. december 12.

A gazdag és Lázárról szóló példázatnak ebben a befejező részében arról van szó, hogy ennek a szerencsétlen embernek a pokol gyötrelmei között, amikor már egészen világosan látja, mennyire elrontotta az életét, eljátszotta az üdvösségét, elkésett a kegyelem kérésével és elfogadásával, amikor rémülve gondol arra, hogy van még a földön öt élő testvére, jaj azok is ide, a gyötrelemnek erre a szörnyű helyére ne kerüljenek, egy egészen különös gondolata támad. Bocsássa vissza Isten a túlvilágról a földi világban élőkhöz Lázárt. Hiszen ismerték őt a testvérei is, és neki elhinnék amit az üdvösségről meg a kárhozatról mondana nekik. Milyen megrendítő hatása lenne annak, ha valaki a halottak közül menne vissza hozzájuk! Biztosan megtérnének, és megmenekülnének az örök gyötrelemtől! Tehát valaki a halottak közül. Egy régebben elhaltnak a lelke, szelleme adjon közlést a földön élőknek a túlvilág dolgairól.

Valóban különös gondolat. Szinte megremegteti az ember lelkét. De a legkülönösebb benne az. hogy egy pokolban született gondolat! Egy pokoli gondolat! Jöhet-e valami jó a pokolból?! Lázárnak ilyesmi nem jut az eszébe, csak egy kárhozott léleknek! Ebből is látszik, honnét erednek mindazok az okkult praktikák, amelyeket gyűjtőnéven spiritizmusnak szoktak nevezni: a pokolból! - És mégis, de sok gyanútlan ember foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhaltak szellemeit meg lehet idézni, azokkal lehet tárgyalni és lehet tőlük tájékoztatást kapni a túlvilág dolgairól! Csak növeli a veszedelmét ennek a gondolatnak az, hogy valóban történnek megdöbbentő jelenségek az ilyen spiritiszta összejöveteleken. Pl. a pohár mozog az ABC betűin és a feltett kérdésekre kibetűzi a választ. Vagy alig megérintett asztal emelkedik föl és dobbant valamelyik lábával. Bizonyos személyek, az ún. médiumok transzba esnek és ebben a fél-öntudatlan állapotban beszélni kezdenek mintegy a megidézett szellem eszközeként, és feltett kérdésekre válaszolnak meg, mintha tényleg egy-egy elhalt ember lelke venné fel a kapcsolatot ilyen módon az ott lévőkkel! Nekem is mondta már valaki: “Kérem, meg vagyok győződve. hogy valóban a férjem szelleme jelent meg a szeánszon, mert olyan dolgokról beszélt, amiről a világon senki nem tudott, csak ő, meg én.” Tehát akkor mégis van olyan, hogy a halottak közül megy valaki vissza hozzájuk?

Nos, hadd mondjam Jézus szavainak a teljes tekintélyével: Nincs! Nincs ilyen! Az lehet, hogy a túlvilágról megy valaki hozzájuk, de az nem a megidézett halottnak a szelleme, hanem valaki egészen más! Íme, itt is épp arról van szó, hogy a gazdagnak az a javaslata. hogy a halottak közül menjen valaki hozzájuk. Kétszer is erőszakol, s mind a kétszer a leghatározottabb tilalomba, elutasításba ütközik: “Monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám, Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad." Elhunyt szeretteink Isten kezében vannak. Isten ellen való kihívás lenne az, ha az Ő színe elől raportra akarna hívni valaki egy lelket és arra kényszerítené, hogy valljon, adjon felvilágosításokat a helyzetéről. Akiket Isten elszólított ebből a materiális világból, azokat nem lehet okkult praktikákkal visszahívni, megidézni!

Hogyan érthetők hát mégis azok a jelenségek, amelyekben spiritiszták túlvilági szellemek jelentkezését vélik fölfedezni, és amelyek a hiteles közlésükkel olyan valószínűnek látszanak? Nos, két része van minden ilyen okkult jelenségnek. Az egyik része tisztán pszichológiai tényeken alapul, mégpedig az ember tudatalatti világának a rejtelmein és hatásain. Tehát a médium révén nem egy meghalt szelleme jelentkezik, hanem a médiumnak a tudatalatti lelkivilágából törnek elő bizonyos hatások, megérzések, jelzések. Mert a médiumnak ez a tudatalatti lelkivilága összekapcsolódik az ott lévők valamelyikének a szintén tudatalatti lelkivilágával, és annak a másik valakinek a tudatalattijából érez ki, lát meg a médium olyan emlékeket, benyomásokat, élményeket, amiket az a másik őriz magában valamelyik elhalt hozzátartozójával kapcsolatban. - Ezeket az élményeket, emlékeket veszi át, látja, hallja a médium. Erről beszél úgy, hogy az ott ülő ember ráismer a halottjára! Ez egy pszichológiai jelenség. De ez csak az egyik része a dolognak. Ez még magában véve nem lenne veszélyes.

Van azonban az egész dolognak egy másik része, ami már fölöttébb veszélyes! Az tudniillik, hogy mindezt a dolgot a benne résztvevők - vagy legalábbis a médium - azzal a szándékkal teszik, hogy itt most a halálon túli szellemvilággal létesítenek kapcsolatot. És ez a kapcsolat létre is jön valóságosan, csak nem egy-egy elhalt hozzátartozójának a szellemével, hanem egészen másfajta szellemi hatalmakkal: a Sátán pokoli és démoni erőivel! Itt kifejezetten azok a gonosz, démonikus erők hatnak közre, amelyekről Pál beszél az Efézus 6-ban, amikor ezt mondja: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” Én aránylag keveset szoktam a Sátánról beszélni, mert tudom, mennyi félreértésre ad okot. De itt most a leghatározottabban kell figyelmeztesselek benneteket: minden ilyen okkult praktikában a Sátán titokzatos erői működnek! És e pokoli veszedelmet jelentő okkult praktikákhoz nemcsak a spiritizmus tartozik, hanem olyasmi is, mint a kártyavetés, tenyérjóslás, jósnőktől való tudakozódás, amulettek hordozása, az asztalnak megkopogtatása, és minden babonaság. Isten Igéje egy lélegzetvételre említi az ilyen sötét dolgokat: “Ne találtassék te közötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; Se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halott-idéző.” (5Móz 18,10-11)

Vegyétek halálosan komolyan tudomásul, hogy ha valaki az ilyen sötét dolgoknak bármelyikében részt vesz, az ezzel mintegy kaput nyit a lelkében a Sátán főhadiszállásának a követei előtt. Az a pokol levegőjét szívja be magába, az alvilági démonikus igézet alá kerül! Az előbbi Ige, ahol föl vannak sorolva ezek az okkult praktikák, így folytatódik: “Mind utálja az Úr, aki ezeket míveli!” Ilyen erős kifejezés, hogy az Úr utál valakit, egyedül csak ezzel a bűnnel kapcsolatban fordul elő a Bibliában. Miért “utálja”? Mert aki ilyesmit művel, az ahelyett, hogy az Úrtól kérne tanácsot és segítséget, az Úr Isten ellenségéhez, a Sátánhoz és annak erőihez fordul segítségért és tanácsért! Nem csoda, ha ilyen határozottan tilt tőle az Isten az Ő Igéjében. Aki Isten világos tilalma ellenére mégis beleártja magát ezekbe a dolgokba: az önmagát szolgáltatja ki a sátáni erőknek, a káosz hatalmainak. Egy pszichiáter szavai szerint: “Az ember egész lelki szerkezetében fölborul általa a rend, rengeteg neurózis, félelemkomplexum, sőt öngyilkossági vágy lehet a következménye.”

Tehát minden ilyen babona, mint jóslás, halottidézés, amulettek hordása, stb.: játék az ördöggel! - Talán úgy kezdődik, hogy az ember azt mondja: óh, én nem hiszek benne, csak szórakozásból próbálom meg... De ugye mindegy az, hogy tudatlanságból, vagy kíváncsiságból, vagy tréfából, vagy komoly szándékkal nyitja valaki magára a gázcsapot? Az eredmény ugyanaz! Corrie ten Boom ír le egy nagyon tanulságos esetet. Egy fiatal, intelligens francia leánnyal beszélgetett. A lány elmondta neki, hogy nagyon vágyik szívében a békességre, de mindig, amikor rá akarja szánni magát, hogy elfogadja Jézust Urának, valami mintha meggátolná ebben. Corrie megkérdezte: “Mondd csak - gondolj vissza az életedben -, nem jártál te valaha jósnőnél?” (Párizsban minden 2000. emberre esik egy orvos, és minden 300-ra egy jósnő!) “Tudod te azt - folytatta Corrie -, hogy minden ilyen dolog szinte blokádot jelent az Istenhez vezető úton, úgy, hogy az ember nem tud megtérni?!” - A leány elmosolyodott és szinte gúnyosan mondta: “Évekkel ezelőtt tényleg hagytam magam rábeszélni, hogy elmenjek egy jósnőhöz. De egyáltalán nem hittem benne, inkább csak tréfa volt az egész a részemről. Később sokat nevettünk is rajta. El is felejtettem már, csak most, hogy kérdezi, jutott eszembe. De őszintén mondom, semmi sem történt és butaságnak tartottam az egészet!” Corrie így válaszolt: “Nézd csak, ha egy katona a háborúban földerítésre megy és eközben véletlenül ellenséges területre téved és ott az ellenség kezébe kerül, segít-e vajon rajta, ha azt mondja: ne haragudjatok, nem volt szándékomban idejönni, csak véletlenül tévedtem el. - Nos, ugyanígy: te is egyszer, amikor annál a jósnőnél jártál, az ellenség területére tévedtél és így most az ellenség hatalma alatt vagy. Bár nem is tudsz róla, ez az ellenség, egy démoni hatalom, most vigyáz rád, őriz és nem enged Istenhez térni. Nem is tudod, milyen veszedelembe jutottál akkor!”

Óh de sokan vannak így: valamikor régen részt vettek egy szeánszon, csak úgy kíváncsiságból, vagy szórakozásból, vagy elmentek egy jósnőhöz Óbudára. Talán soha többet nem tették, csak egyszer. El is feledték már. Akkor se vették komolyan. Nos, aki ilyet csinált valaha, tudja meg, hogy akkor kinyitott a lelkén egy ajtót, és az az ajtó még azóta is nyitva maradt, és ezen a nyitva felejtett ajtón át még most is sátáni hatások ömlenek be a lelkivilágába! Nem olyan sátáni hatások, amelyek mindenféle gonosz cselekedetre indítanák, paráznaságra, csalásra, hazudozásra, hanem amelyek egyszerűen blokád alá veszik a lelkét, a szívét Jézus ellen, úgy, hogy nem tudja befogadni Jézust. Nincs igazi lelki békessége, érzi, hogy bizonytalan a hitében, az üdvösségében. Nyugtalan, talán félelmek, megmagyarázhatatlan félelmek gyötrik, szenved lelkileg, és nem tudja, mitől!

Te vajon nem ezért nem tudsz-e még mindig megtérni, Istennek átadott életű emberré válni, a megváltás bizonyosságában örvendező, fölszabadult emberré válni? Nem azért-e, mert valamikor régen nyitva maradt egy ajtó? Hiába mondod, hogy de te azóta soha nem csináltál ilyet! Mert nézzétek, ha egy üveg tintát kiöntöttem valamikor egy fehér asztalterítőre, hiába mondom, hogy az már régen volt, és azóta soha többé nem csináltam ilyet! Annak a régi tintának a foltja mindaddig ott marad, amíg valami hatásos tisztítószer ki nem veszi onnan. Ha van egyáltalán ilyen tisztítószer a világon!

Nos atyámfiai: van! Van ilyen tisztítószer, ami a legsátánibb fertőzést is kitisztítja az emberi szívből és lélekből! Így van megírva egy helyen a Bibliában: “Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!” Ez az egyetlen! Jézus Krisztusnak a vére! Ezt az Igét idézte annak idején Corrie ten Boom is annak a fiatal leánynak és azt mondta neki: “Ennek az ígéretnek, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől, ennek az ígéretnek a bizonyosságában mondd el Istennek a bűnödet, amit elkövettél, kérj rá bocsánatot, köszönd meg a bűnbocsánatot, és akkor ezzel az az ajtó becsukódik és te fölszabadulsz a sátáni igézet alól! Nem leszel többé démonikus hatás alatt!” - Úgy is történt! A leány fölszabadult és boldogan találta meg Jézusban a régen óhajtott békességet.

Van tehát szabadulás még a sátáni megkötözöttségből is. Nem kell senkinek a babonák áldozataként a sötét hatalmak igézetében maradnia. Jézus a Sátán és minden serege fölött győzött a Golgotán! Az Ő nevében, az Ő segítségével te is győzhetsz! Aki szabadulni akar: ne titkolja tovább, vallja meg őszintén az Úrnak, valamelyik hívő testvére jelenlétében az Úrnak. Nagyon kérlek benneteket: ne kíméljétek magatokban ezt a bűnt, ne féljetek leleplezni valaki előtt! Tépjetek ki a szívetekből kíméletlenül minden babonát és tagadjátok meg! És ha van otthon bármilyen horoszkóp, talizmán, amulett, spiritiszta írás, jóslat: tűzbe vele! Ez az egyetlen méltó helye az ilyen szemétnek! Nemcsak félretenni, nemcsak nem olvasni többé - ez nem elég! Elégetni! Tehát megvallani, megtagadni és elégetni! Ez a radikális szakítás! És az így letett bűnre mindig van bocsánat Jézus érdeméért, és az így kapott bocsánat mindig meg is tisztít teljesen minden letett bűntől! Fölszabadít!

Drága Testvéreim, aki valaha közületek megfertőződött spiritizmussal, jóslással, vagy bármilyen okkult, pokoli gondolattal, praktikával - akár kíváncsiságból, akár játékból, akár komolyan -, aki valaha csinálta, vagy most is gyakorolja: tagadja meg! Van tehát megoldás! Van: Jézus! Egyedül Jézus!

Tudjátok, nem is olyan rossz gondolat az, hogy “ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek!” Én is csak annak hiszek el mindent a túlvilágról, üdvösségről, kárhozatról, csak annak, aki a halálon túlról jött hozzánk. De ilyen csak egy van: Jézus! Ő az, aki kétszer is megjárta ezt az utat, onnan ide. Először, amikor megszületett erre a földre - hiszen akkor is onnan jött -, másodszor, amikor föltámadott a halálból! A halottak közül jött vissza! Amit Ő mond, az hiteles. És csak az hiteles, amit Ő mond! Ő pedig azt mondja, amit Mózes és a próféták, vagyis az egész Biblia elejétől a végéig mindig mond: azt, hogy “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Aki erre nem hallgat, azt az se győzi meg, ha valaki a halottak közül megy vissza hozzá! Ahol a menny és a pokol szétválik egymástól, ott függ Jézus a kereszten. Ott halt meg érted és értem! Ez a jele annak, hogy az örök életre vezető út még nyitva áll előttünk, hogy még tart a kegyelmi idő, hogy az a pillanat, amelyben Jézus keres bennünket, még nem múlt el. Atyánk még vár ránk! Itt van Jézus!

Ámen.

Dátum: 1967. június 18. Evangélizáció

Előző alkalommal már említettem, hogy a gazdag és Lázár történetén végighúzódik egy rettenetes szó: későn. A múlt alkalommal arról beszéltem, hogy ennek a példázatbeli gazdagnak szinte az egész pokoli gyötrelmét ezzel az egyetlen szóval lehetne legjobban érzékeltetni, ezzel a kétségbeesett felkiáltással, hogy örökre késő, örökre elkésett valamivel! Későn jött rá ez a szerencsétlen ember arra, hogy elfelejtett törődni a saját lelkével. Most a másik esetről szeretnék beszélni. ami talán az előbbinél még sokkal rettenetesebb fájdalommal töltötte el: elfelejtett törődni a hozzátartozói lelkével. Azt olvassuk az Igében: most a gyötrelem helyén jut eszébe, hogy van még öt testvére, akik még a földön élnek, talán azok számára még nem lenne késő, ha valaki figyelmeztetné őket. Menjen el Lázár, tegyen bizonyságot, mondja nekik, hogy van Isten! Vegyék nagyon halálosan komolyan! Mondja nekik, hogy van örökkévalóság! Készüljenek fel rá! Hogy van ítélet, számonkérés, el ne feledkezzenek róla, miközben a földön élnek. Mondja el, hogy van üdvösség és van kárhozat. Idejében gondolják el, hogy hova jutnak majd! Milyen borzasztó, hogy ezekről a kérdésekről soha nem beszélt a testvéreivel és most rémül el arra a gondolatra, hogy azok is épp olyan közönyösen élnek a saját lelkük üdvösségét illetően, mint ő élt, azok is ide juthatnak, ahova ő. Találkozni fognak.

A legigazibb gyötrelem az lesz, amikor testvérei szemrehányó tekintetét magán fogja érezni, amikor őt vádolják: Te futottad be a legnagyobb karriert! Mindnyájan a te példádat akartuk követni. mind úgy akartunk, úgy szerettünk volna élni, ahogy te, és mi is ide jutottunk! Sok életbölcsességet tanultunk tőled, de a lelkünkkel nem törődtél! Sokszor ültünk az asztalodnál, de Istenről, az élet legkomolyabb, legfontosabb kérdéséről sohasem beszéltél! A lelkünkkel soha nem törődtél! - Ó, ha csak egy pillanatra visszamehetne ő, vagy más, ha csak egy szót szólhatna: nem a vagyonról, nem az üzleti élet dolgairól beszélne, hogy hogyan lehet jó keresethez jutni. Nem! Hanem figyelmeztetné őket Istenre, az Istennel való kapcsolatra. Mert most jött rá arra, hogy ez az egyetlen szükséges dolog. Ó, ha még kipótolhatná ezt a rettenetes mulasztást, sokkal könnyebben tudná elviselni a saját lelkének a gyötrelmét. De már nem lehet, örökre késő!

Azt hiszem, a sok gyötrő érzés között talán az egyik leggyötrőbb az, amikor az ember kénytelen azt látni, hogy a saját hibája, mulasztása, bűne miatt jutott a másik ember bajba. Bizonyosan sokan ismerik Tolsztoj Feltámadásának azt a fiatal, elegáns hercegét, aki nagy könnyelműséggel elcsábít egy ártatlan fiatal leányt. Ezzel a gondatlan, rövid ideig tartó bűnös viszonnyal rettenetes, mérhetetlen züllésbe, nyomorúságba, szenvedésbe sodorja azt a szerencsétlen leányt. Amikor látja azt a kárt, amit a másik lelkében okozott, eladja minden vagyonát, mert lelkiismeret furdalás kezdi marcangolni. Nem találja helyét, és követi a kis cselédlányt a száműzetésbe, a szegénységbe. Így próbál jóvátenni valamit abból a kárból, amit a másik ember életében okozott. Azt hiszem, ha látnánk a következményét mindannak a lelki kárnak, amit egy-egy megjegyzésünkkel, viselkedésünkkel okoztunk egy emberben, mi sem ülnénk olyan nyugodt lelkiismerettel. Átéreznénk valamit abból a szörnyű fájdalomból, ami ezt a példázatbeli gazdagot gyötörte. El sem tudjuk képzelni, mennyi kárt okozunk embereknek azzal a puszta ténnyel, hogy nem törődünk a lelkükkel.

De maradjunk csak szűkebb körben, ahogy az Igében szó van róla. A történetbeli gazdag az öt még élő testvére lelki üdvösségéért aggódik. A közvetlen hozzátartozóiért. Nagyon jó, hogy az Igében nem arról van szó, hogy van még három fiam, két leányom, hanem arról, hogy van még öt testvérem. Nemcsak a szülőknek a gyermekeikért való felelősségéről van szó, hogy mi lesz velük az örökkévalóságban, hanem a gazdag itt a gyötrelem helyén azon rémüldözik, hogy jaj a testvéreim, ők is ide ne jussanak! Belegondoltál már igazán, komolyan abba, hogy a te hozzátartozóid hova jutnak majd? Beszélgettél már velük igazán, komolyan arról, hogy hova jutnak majd? Tehát a házunk népének legdrágább kincséről, az örök üdvösségükről van szó! Nem arról, hogy van egy kis vallásosság, amit mankóként előszedhet valaki, ha bajba jut, hanem arról a jövendő dicsőségről, amelyikért Jézus olyan mérhetetlenül sokat áldozott, amit olyan hihetetlen szenvedéssel, áldozattal szerzett meg és hagyott ránk. De nemcsak ránk, hanem gyermekeinkre, a testvéreinkre, a hitvestársunkra, az egész házunk népére.

Szinte érthetetlen az a felelőtlen nemtörődömség, amivel a mieinkkel szemben ezt a legfontosabb kérdést elhanyagoljuk! Mi mindent vagyunk képesek áldozni, ha beteg a gyermekünk, vagy az édesanyánk! Ugyanakkor szinte semmit, hogy ugyanezt a drága lelket megmentsük az örök élet számára. Hogy óvjuk szeretteinket azoktól a bacilusoktól, amelyek mindenféle betegséget hozhatnak. És mennyire védtelenül hagyjuk őket azokkal a lelki bacilusokkal szemben, amelyek az örök kárhozat nyomorúságát okozhatják! Ha elutaznak valahová, felkészítjük őket, megtárgyaljuk a vonat érkezését, indulását. Vajon ki gondol köztünk arra a másik, nagy utazásra, amikor valaki örökre eltávozik hazulról, hogy felkészítsük azt a drága lelket? Pedig a házunk népe is halandó! Tudnád-e azzal a megnyugvással elengedni a nagy útra, hogy nem terhel mulasztás?! Vagy téged szólíthat el az Úr. Tudod-e ezzel a megnyugvással itt hagyni házad népét, hogy sokszor, alaposan megbeszéltétek egymással, hogy hol és hogyan fogtok találkozni? Vajon azt hiszed, hogy mindent megtettél a tieiddel szemben azzal, hogy gondoskodtál élelmükről, ruházatukról, neveltetésükről, anyagi helyzetükről, az e világi boldogulásukról? Ó, dehogy! Hiszen a legfontosabb még hiányzik! Az, amire Jézus azt mondta, hogy az egy igazán szükséges dolog, tehát az élő hitbeli kapcsolat az élő Istennel, amelyik még a halálnál is erősebb, még a halálon át is megmarad!

Sokszor csodálkozom szülőkön, hogyan törik magukat gyermekeikért, mennyit aggódnak azon, mi lesz velük az életben, ugyanakkor mennyire nem törődnek azzal, hogy mi lesz velük az örök életben. Hogyan lehet, hogy akiket legjobban szeretünk, azokkal szinte soha nem beszélgetünk igazán komolyan olyan kérdésekről. amelyek pedig a legfontosabbak lennének a számukra? Ez a gazdag ember már nagyon jól tudja. hogy ezen a ponton terheli a legfájdalmasabb mulasztás a lelkét. Sokan vannak olyan keresztyén családok, ahol van Biblia - hála Istennek -, de nagyon kevesen, ahol nyitott Biblia fölé borulva elbeszélgetnek Istennel közösen a lelkük kérdéseiről, az örökkévalóság problémáiról. Pedig ezek lennének azok a legjobb alkalmak, ahol ezeket a mulasztásokat még pótolni lehetne. Mindenki túl van halmozva a maga ügyes-bajos dolgaival, és nem igen érünk rá csendesen elbeszélgetni egymással. Pedig ebből erednek a jóvátehetetlen mulasztások.

Olvastam valahol, hogy egy fiatalember állt sikkasztás miatt a bíróság előtt. Az édesapja közismert jogtudós volt, akinek híres kézikönyvei közkézen forogtak. Emlékezik az édesapjára? - kérdezte szigorúan a bíró. - Hogyan tudott ilyen szégyent hozni a nevére? A fiú egykedvűen azt válaszolta: Nagyon jól emlékszem, hogy mikor be akartam menni a szobájába megbeszélni vele valamit, idegesen felnézett a könyvei közül és rám mordult: Nem látod, hogy dolgozom? Könyvet írok, nem érek rá, eredj innen! És apám megírta a könyveit, én meg itt vagyok! - Szomorú, ugye? De még ennél sokkal szomorúbb lenne ugyanez a jelenet az örökkévalóságban, az utolsó ítéletben, hogyha ott vádolna valaki azzal, hogy soha nem értél rá törődni a lelkével. Jaj, csak későn ne jöjjünk rá arra, hogy micsoda rettenetes önbecsapás a “nincs időm”, a “nem érek rá”.

De nem is önbecsapás, hanem a Sátánnak, a hazugság atyjának az egyik legsikerültebb csele az emberekkel szemben. Figyeljük meg, hol akarjuk mindig megtakarítani az időt? A bibliaolvasásnál, az imádkozásnál. Nem különös dolog ez? Nehogy az örökkévalóságban ismerjük fel, hogy milyen bolondok voltunk! Vagy talán nem is az időhiány az ok, hanem a lelkület? Talán az a nagy baj, hogy már régóta nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy igazán feltárnánk a szívünket egymás előtt? Régóta nincs olyan lelki légkör a családi életben, amiben megnyílhatnának a lelkek egymás előtt? Őszintén mondd meg, van-e még hitele a te hitednek otthon? Megbíznak-e benned a lelki élethez tartozó kérdésekben? Elhinnék-e, elfogadnák-e a tanításodat? Nem ismernek-e túl jól ahhoz, hogy az ilyen kérdésekre vonatkozó szavak rég elvesztették a hitelüket előttük? Épp pár nappal ezelőtt hallottam egy idősebb édesanyát panaszkodni a fiára, hogy milyen kíméletlenül, szeretetlenül bánik vele. Állandóan azt érezteti, hogy felesleges már, hogy a terhére van. Így folytatta: Pedig a fiam azt mondja magáról, hogy hívő. Nagytiszteletű úr, megmondom egész őszintén, ha ilyen a hívő, én igazán nem tudom, mit jelent az, hogy Istenben hinni. - Mit fog érezni ez a fiú az örökkévalóságban, amikor rádöbben arra, hogy az édesanyját az édes fiának nem hitetlensége, nem cinikus magatartása, hanem a sokszor hangoztatott, de szeretet nélkül való hite riasztotta el az Isten közeléből?!

Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk beszéli meg az ügyes-bajos lelki dolgait, mert mi zavarba jönnénk, mert mi is bizonytalanok vagyunk ezekben a kérdésekben? Mondd, ha egyszer a gyermeked, az élettársad valami nagy bűnével viaskodnék, tudnál komoly tanácsot adni? Oda tudnád vezetni a kegyelem királyi székéhez? Fel tudnád fedni előtte, hogy mit jelent Jézus halála, feltámadása egy szabadulást kereső lélek számára? Hányan élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy nekik is szükségük van a kegyelemre, hogy az ő számukra is van kegyelem! Hány olyan emberrel élünk együtt, aki belsőleg nyugtalan, békétlen, boldogtalan, értetlenül áll a világ zűrzavarában, és fáradtan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé! Ó, ha te egyszer el tudnád nekik mondani azt, hogy Isten él, és te is úgy ismerted meg, mint könyörülő és szerető Istent! Hogy te is ebből a könyörületből élsz, hogy ez az Isten neked édesatyád. Azt a felszabadító örömüzenetet, hogy van szabadulás mindenféle bűntől, megkötözöttségtől, mert Jézus meghalt miatta is, és hogy van győzelem a halál felett, mert Jézus feltámadt belőle. Mennyi jót lehetne itt tenni! Mekkora áldás lehetnél a tiéid között! Mily nagy mulasztásod, ha nem így van! Ez a gazdag ember már tudja ezt, azért gyötrődik. Későn jött rá arra, hogy mit mulasztott az öt testvére lelkével szemben.

De neked még nem késő! Te még itt vagy és itt vannak azok, akiknek a lelkével törődhetsz. Ugye tudod, hogy hol kezdődik el? Ott, hogy te higgy Jézusban! Meg van írva: “Higgy a Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” (ApCsel16,31) Tehát higgy abban a Jézus Krisztusban, aki neked is személyes Megváltód, Testvéred, aki helyetted és miattad hordozta a gyalázatot a Golgotán, aki a te számodra is megnyitotta az örökkévalóság útját. Hiszel te az Ő valóságos isteni személyében? Hiszed azt, hogy Jézus várja, hogy az Ő gazdag életét megélje benned, ha te akarod, ha te igényled, ha te kéred, ha te engeded? Mert ha igazán úgy hiszel a Jézus Krisztusban, akkor a te házad népe a szavaidban, a mozdulataidban, a szeretetedben ráismer Jézusra! Akkor ne félj semmit, az Ő élete el fog uralkodni lassan a házad népe többi tagjai felett is! Mert annak a Jézusnak, aki hit által benned él, nem tud sokáig ellenállni a házad népe sem. Ne aggódj akkor sem, ha szavaid, ha bizonyságtételed eredményét nem látod, csak hiteles legyen! Mert meg van írva és igaz, hogy “amit vet az ember, azt aratja”. A hiteles. az igazi bizonyságtétel vetésének ne félj, meglesz az aratása egészen bizonyosan! Csak késő ne legyen a bebizonyítás.

Még csak annyit, hogy a legtöbb ember, amikor a lakásából kimegy az ajtón, vissza is jön. De vannak némelyek, akik mikor kimennek az ajtón, soha többet nem térnek vissza. És azt egyikünk sem tudhatja, melyik csoportba tartozik: a “legtöbb” ember, vagy a “némely” emberek csoportjába? Gondolj arra, hogy hogyan mész ki az ajtón! Mi marad utánad, mögötted? Elmulasztott, vagy sokszor megtett bizonyságtétel arról, hogy hová jutunk majd? Te, meg a házad népe. Csak késő ne legyen! Most még nem késő! Könyörögjünk így:

Zörgetőknek megnyittatik
Kegyelemnek ajtaja.
Megígérte az Úr Jézus,
Hogy kérésünk megadja.
Jövel, Jézus, és ne késsél,
Már mellőlünk el ne térjél:
Idvezíts, ó Krisztusunk,
Mi kegyelmes Jézusunk!

(227. ének 8. vers)

Ámen

Dátum: 1967. május 21. Evangélizáció

Ennek a példázatbeli gazdag embernek az egész történetén végighúzódik egy rettenetes szó, az hogy: k é s ő! - Mindnyájan éreztük már valamilyen formában azt a borzongást, amit ez a szó vált ki belőlünk: késő! Például amikor sürgős ügyben kellett valahova utazni, de pár perccel, vagy akár csak pár pillanattal később értünk az állomásra, és csak tehetetlenül néztünk a mozgó vonat után, amelyik egyre gyorsulva elérhetetlen távolságra futott ki az állomásról. Kínos önváddal gondoltunk ilyenkor arra, hogy miért nem indultunk el akár csak egy perccel hamarabb, vagy miért nem siettünk jobban. Pár pillanaton múlt és elérhettük volna. De már késő! Persze itt még az a vigasztalása lehet az embernek, hogy bevárja a következő vonatot és bár elkésve, de mégis megérkezik oda, ahova igyekezett.

Vannak azonban életünkben olyan késések is, amelyek nem pótolhatók ilyen könnyen, amelyeket nem lehet többé jóvátenni! Ismertem valakit, aki hosszú éveken át haragban volt az édesapjával, mindig csak halogatta a kibékülést, míg egyszer levelet kapott a falujából, amiből megtudta, hogy édesapja váratlanul meghalt. A fiút mérhetetlen önvád gyötörte. Íme, nem tud többé beszélni az apjával, most már sohasem mondhatja meg neki, amire olyan régen készült. Elintézetlen maradt egy fájó ügy, ami végig fogja kísérni egész életén. Örökre elkésett egy kibéküléssel! Velem is előfordult egyszer, hogy haldoklóhoz hívtak a kórházba. Éppen bibliaórát tartottam. Gyorsan befejeztem és elindultam a kórházba. Amikor benyitottam a kórterembe, abban a pillanatban szenvedett ki a beteg. Elkéstem! - Talán későn hívtak, vagy a betegnek jutott eszébe későn, hogy akar még valamit mondani? Mindegy! De belém fájdult a tudat, hogy ezt a késedelmet sohasem lehet már jóvátenni. Ám mindenféle késedelem között a leggyötrőbb késés az, ami a példázatbeli gazdag ember történetében áll előttünk. Ennek a nyomorult embernek szinte az egész pokoli kínját ezzel az egyetlen kétségbeesett felkiáltással lehetne kifejezni és kellően érzékeltetni: késő! Ez az ember örökre elkésett valamivel, ami pedig az életet jelenthette volna a számára. Elkésett a bűnbánattal!

Nézzétek csak! Amikor látta Lázárt távol, a mennyei boldogságában, önmagát pedig a legszörnyűbb gyötrelemben, tehát amikor egész elhibázott élete minden súlya pokoli gyötrelemként kínozta, olyan valamit kezd cselekedni, ami földi életében nem történt meg, amit földi életében elmulasztott: imádkozott. Mégpedig kegyelemért könyörögve imádkozott! Íme, ezt olvassuk: “Atyám, könyörülj rajtam!” - Ez a bűnbánó ember imádsága. Ez a legszebb imádság, mert benne van az, hogy mélységesen átérzem a magam méltatlanságát, s tudom, hogy egy olyan elveszett, hitvány élet vagyok, amelyiknek semmi érdeme nincs, semmit nem tehetek a megmentéséért, csak azt az egyet, hogy könyörgök és megpróbálok belekapaszkodni az Isten kegyelmébe! “Atyám, könyörülj rajtam!” - így imádkozott ez a saját nyomorúságát, elveszett voltát most már olyan világosan látó lélek! Ugyanúgy, szinte ugyanazon szavakkal, mint a jerikói úton a vak koldus. Emlékeztek? Ő is ezzel az imádsággal kiáltott Jézus felé: “Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” És az egyiken könyörült is az Úr. A másikon - alig merem kimondani - nem! Miért? Hiszen egyformán imádkoztak, egyformán szívből, lélekből, sőt - azonos szavakkal! De akármennyire hasonlít is a két imádság egymáshoz, mégis egy egész világ választja el őket egymástól. Valóban egy egész világ! Mert az a nagy különbség közöttük, hogy az egyiké - a vaké - ezen a világon hangzott el, a másiké - a gazdagé - pedig a másvilágon! Ha legalább még akkor, a halál küszöbén tudott volna így könyörögni, akkor még nem lett volna késő! Hiszen tudunk olyan esetről, hogy egy igazán nagy bűnös, egy gonosztevő, akinek a lelkén gyilkosság vétke száradt, az élete utolsó perceiben nyúlt egy halk sóhajtással a kegyelem után, és Jézus ezt mondta neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban!” Akkor még az ő számára is lett volna kegyelem! De most már késő! K É S Ő ! - Akinek akkor jut eszébe Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörögni, amikor már bezárult mögötte a halál kapuja, az minden újrakezdési próbálkozásával, meggondolásával, megbánásával beleütközik abba a rettenetes ténybe, amit ez a szó jelent: KÉSŐ !

Érzitek-e, milyen félreérthetetlenül adja tudtul Jézus itten, hogy van egy határ, ahol lezárul a kegyelem ideje és kezdődik az ítélet ideje?! Hiába van sok mindenféle okkult tanítás arról, hogy a halál után újra testet ölt az ember és néhány ilyen megismétlődő életen át feltökéletesedik addig, hogy eléri a legmagasabb rendű életet. Vagy hiába van olyan tanítás, amely szerint valamiféle tisztítótűzben lehet még vezekelni a halál után is a földi bűnökért. Jézus, az egyetlen valaki, aki abból a világból jött és aki egyedül adhat hiteles tanítást róla, a leghatározottabban azt mondja, hogy Isten kegyelmét vagy elfogadja valaki, vagy elutasítja. Erre pedig ideje és alkalma csak itt és most van, ebben a földi életben! Ahogyan az Igében olvassuk: “És mindenekelőtt mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevettetés van, úgy, hogy akik akarnának innét tihozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek!” - Minden egyéb tanítás csak arra való, hogy az ébredező lelkiismeretet elhallgattassa és a benne bízókat megcsalja.

Mennyire áhítozza ez a szerencsétlen példázatbeli gazdag az Isten bűnbocsátó kegyelmét! “Bocsásd el Lázárt - könyörög -, hogy mártsa az ő ujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!” - Óh milyen égő szomjúsággal vágyakozik a bűnbocsánatra! Egyedül a bűnbocsánatra! Mert Atyámfiai, amikor a vádló lelkiismeret éget valakit, amikor a bűntudat lángjai gyötörnek egy lelket, nem használ semmi! Se az, hogy letagadja, vagy megpróbálja elfelejteni, se az, hogy pszichológiailag kielemezi. Még az sem, ha megpróbálja jóvátenni. Igazi enyhülést ebbe a gyötrő lángba csak egy valami hozhat: Isten bűnbocsátó kegyelme!

Óh, milyen drága, milyen mindennél fontosabb lehet ez a bűnbocsánat, ha egy mardosó bűnbánatban vergő dőlélek akár csak egy cseppnyit is olyan nagyon kíván belőle megízlelni! Csak egy cseppnyit, csak annyit, amennyi víz tapad rá az ujj hegyére, amikor belemártja valaki a vízbe. - De még ennyi sem jut már annak, akiben későn támad fel a szomjúság utáni érzet! Jézus egyszer azt mondotta: “Ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik!” Ha pedig valaki nem iszik abból a vízből, soha örökké nem tudja oltani a szomjúságát többé! Tehát minden gyötrelemnek a legnagyobb gyötrelme az, amikor valakiben későn gyullad fel ez a szomjúság, elkésik azzal, hogy Istenhez térjen, Krisztusba kapaszkodjék. Későn, mikor már nem érhető el számára! Föl tudjuk-e fogni, micsoda kiváltság az, hogy Jézus ma még azt kiáltja felénk: “Aki szomjúhozik, jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mit adott volna ez a példázatbeli gazdag ember azért! Bizonyára az egész gazdagságban eltöltött földi életét szívesen odaadta volna azért, ha még egyszer így hallotta volna ezt az isteni hívást.

Tehát a legelrontottabb élettel is oda lehet menni Jézushoz, amíg nem késő! Azt is hadd mondjam meg most, hogyan jut el egy ember a legbiztosabban Jézushoz. Hogyan jut el odáig, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme, amiről olyan sokat beszélünk, valóban fölszabadító, életet megújító élménnyé válhat a számára: Egy nagyon egyszerű és mégis nagyon nehéz művelet által. Ahogyan a Bibliában int Jakab apostol: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy meggyógyuljatok! Megvallani! Ez egészen más, mint egyszerűen elmondani a problémáinkat, kibeszélgetni az embernek magát, elpanaszolni, ami a szívünkön van. Minden ember vágyik arra, hogy kibeszélgesse valakivel magát, elmondja a nehézségeit. De az még nem az, amit az apostol mond, hogy: ”valljátok meg bűneiteket". Más dolog a problémáimat, a lelkem terhét elmondani, és más dolog a bűneimet megvallani. Az egyik jólesik, a másik fölöttébb nehezemre esik. Az egyikre vágyakozik bennem a lélek, a másik ellen végsőkig tiltakozik bennem az énem. Mert megvallani valamit, mindig azt jelenti, hogy vállalom a bűnt bűnnek és azt kíméletlenül leleplezem! Megvallom: azaz kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom azzal a bűnnel tovább a szolidaritást, nem dédelgetem, nem melengetem tovább. Kiteszem magamból! - Megvallani, ez azt a készséget fejezi ki, hogy kész vagyok leszámolni vele. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket. Azért amikor megvallom, akkor ezzel mintegy elárultam a bennem lévő gonoszt, lelepleztem a munkáját! Mégpedig Isten előtt! A bűnt gyűlölő Isten előtt!

A bűnvallás azért nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott mindenki a maga egyéni bűnével lép az Isten elé, mindenki a maga személyes számadását viszi oda. Ha valaki igazán meg akar gyógyulni, ha igazán új életet akar kezdeni, ne mentegesse magát, ne vádoljon senki mást, ne a másik ember bűnét vallja meg, ne keressen enyhítő magyarázatot, hanem a bűneit vallja meg, mindazt, amit Isten bűnnek ítél benne! Igen jó az, ha egymásnak valljuk meg a bűneinket, egy megértő, imádkozó hívő testvérnek, illetve annak a jelenlétében Istennek. Egy ilyen testvér jelenléte a bűnvallás nehéz műveleténél valóságosabbá, szinte érzékelhetőbbé teszi a bűn fertelmességét és a láthatatlan Isten jelenlétét. Segít érzékeltetni azt, hogy Isten nem egy eszme, nem egy gondolat, hanem élő valóság. Olyan személyesen jelenlévő, mindent halló Valaki, mint az a segítő testvér mellettem. Ezért mondja az apostol, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak! És hozzáteszi; hogy meggyógyuljatok!

Az igazi bűnvallás azt jelenti, hogy az ember leplezetlenül, egészen odaáll Isten elé. Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy ahol ilyen Isten elé állás történik, ott mindig gyógyulás is történik. Ez a gyógyulás éppen az, amire az a példázatbeli gazdag olyan epedő szomjúsággal vágyott: a bűnbocsánat csodája, fölszabadító élménye! Tudjátok, hogy mi akadályozza meg sok-sok hívő ember életében az Isten bűnbocsátó erejének a beleáradását? - Nem a bűneink! Hanem az, hogy nem merjük, vagy nem akarjuk megvallani azokat! És ha valaki megvallotta, akkor már nincs többé semmi akadálya annak, hogy Jézus megváltó halálának és feltámadásának a gyógyító ereje beleáradjon, hogy megragadja a bűnbocsánatot. Helyesebben: a bűnbocsánat ragadja meg és sodorja magával őt. Ha megvallod bűneidet, akkor egészen valósággá válik a bűnbocsánat is, mert akkor tudod, hogy mit bocsát meg az Isten Jézus érdeméért. - A bűn megvallása nem egyéb, mint az életünk beteg sebének a feltakarása, az isteni kegyelem gyógyító sugara alá való odatartása. Akkor az Isten bűnbocsátó szeretete ott gyógyít és azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az élet! A bűnvallás által tesszük bele magunkat az Isten újjáteremtő nagy szeretetébe!

Mert azáltal gyógyulunk meg, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohasem lett volna, mintha nem is létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, hatalmától! Pár évvel ezelőtt jelent meg egy könyv. Le van írva benne, hogy egy orvosnak sikerült megállapítani, hogy minden emléknek meghatározott helye van az agyvelőben. Tulajdonképpen egy egészen kicsi operációval ki lehet iktatni onnan azt az emléket elvileg. De gyakorlatilag nem! Ha volna rá lehetőség, rengeteg ember igényelné azt az operációt. Mégis van egy orvos, aki az embert minden gyötrőgondolatától, emlékétől meg tudja szabadítani. Ezt az orvost így hívják: JÉZUS KRISZTUS! - Aki őszinte, igaz bűnvallással jön hozzá, megtapasztalja, hogy a lelkiismerete megszabadul minden terhétől, amitől annyit gyötrődött. Így van megírva a Bibliában: “Ha megvalljátok bűneiteket, hű és igaz, hogy megbocsássa azokat és Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!”

Ez az, ami még most nem késő! Egy ilyen lelki nagytakarítással újra lehet kezdeni egy életet. - Egy ilyen nagy tisztulás után tud az ember megáldottan élni és munkálkodni az emberek között. Egy ilyen bűnbocsánati élmény után még az is előfordul, hogy testileg is hatni kezd Jézus megváltó ereje: elmúlik a nyugtalanság, lecsendesednek az idegek, megszűnik a felesleges gyomorsav, normalizálódik a vérnyomás, pihentetővé válik az éjszakai álom, megmagyarázhatatlan betegségekből gyógyulnak meg emberek. Mert rendbe jött életük Istennel, az örök renddel!

E példázatbeli gazdag egész tragédiája benne van ebben az egyetlen szóban: késő! Neki már késő! - Nehogy egyszer neked is késő legyen! Most még nem késő! Életed minden hitványságával jöjj oda Őhozzá, Jézushoz, vallj meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyulj az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által! Ma még kiálthatod: “Atyám, könyörülj rajtam!”

Ámen

Dátum: 1967. április 23. Evangélizáció

A Gazdag és Lázárról szóló példázat magyarázata során ennek a második prédikációnak ezt a címet adtam: “Elrontott élet!” Rengeteg elrontott élet van! Vagy egy rosszul sikerült házassággal, vagy egy hibás pályaválasztással, vagy valami régi bűnnel, mulasztással rontja el az ember az életét. Valamikor hanyatt esett és most nem tud újra talpra állni. Valamikor kisiklott az életútja, és most nem bír többé visszatalálni a helyes vágányra. Szenvedi egy életen át valami hibás döntésnek a következményeit, viseli csendben vagy lázadva a keresztet. Tudja, hogy életét elrontotta, talán azt is, hogy hol rontotta el, de már nem tehet érte semmit. Nem! Nem az ilyen elrontott életről van szó mostan. Van olyan elrontott élet is, amiről az ember nem is tudja, mennyire elhibázta az egészet, ami éppen nem látszik elrontottnak, ami pedig majd csak az örökkévalóságban derül ki. - Nos, ilyen elrontott élet volt ennek a példázatbeli gazdagnak az élete is!

Látszólag, a földi mértékkel mérve, nagyon is jól sikerült élet volt. Azt mondja róla Jézus, hogy gazdag volt, bíborba, patyolatba öltözött, mindennap dúsan vigadozott. Volt pénze bőven, nem kellett takarékoskodnia, kínosan beosztva élnie, tellett a legjobb ruhákra, szórakozásra, autóra, utazásra, kényelemre, pompás lakásra, vidám társaságra, minden földi jóra, ami az életet széppé, vidámmá, változatossá teheti. Olyan élet volt, mint amilyen a legtöbb ember álma. A modern életideál, amit sokan irigyelnek, amire sokan vágyakozva mondják: milyen jó neki, milyen szerencsés fickó, milyen boldog lehet!... Hiszen mindene megvan! - Biztosan a közéletben is valami magas méltóságot töltött be, ahogyan ez már lenni szokott a pénzes emberekkel. Tisztelték, hódoltak neki. Befolyása messze elért, széleskörű ismeretsége lehetett, ahol nagy tekintélynek örvendett. Micsoda jól sikerült élet! - Dehogyis az! Egy végzetesen elrontott élet! - Miért?

Már ebben a bemutatásban: “Volt egyszer egy gazdag ember...” kifejeződik az, hogy valami nincs rendben. - Nem az, hogy valaki gazdag, mintha az már magában véve is valami istentelenség vagy gonoszság lenne. Nem! - De azért mégis furcsa, ha egy emberről ez az egyetlen, amit jellemzésül el lehet mondani, amiben egész lényét össze lehet foglalni: gazdag volt! Ha egy elhunyt barátunkról, hozzátartozónkról gyászjelentést kellene fogalmaznunk, megpróbáljuk az illetőt néhány rövid szóval jellemezni, pld. így: övéit szerető, áldozatos édesapa volt. - Vagy: hűséges barát. - Vagy: szociális gondolkodású vezető. - Vagy: “áldozatos, hitvalló tagja a gyülekezetnek, vagy efféle. De gondoljátok el, hogy valakiről semmi más jellegzetességet nem lehet elmondani, miután meghalt, csak azt, hogy gazdag volt! Ennyi maradt vissza róla embertársai emlékezetében. Nyilván ő maga is csak ezt kereste, erre törekedett, ez foglalta le egész lényét. Nem sok! Ez már magában véve is leleplezi ennek az embernek a lelki ürességét, belső tartalmatlanságát.

Olyan valaki volt, akinek hogyha nélkülöznie kellett volna ezt a megszokott életmódot, nem maradt volna belőle semmi. Rettentő szüksége volt a jólétre, mert csak annak a révén jelent a személye valamit. Különben üres, jelentéktelen, semmitmondó lenne, olyan valaki, akinek legvészesebb ellensége a halál, mert az örök búcsút jelent számára mindattól, ami az egész értelmetlen életet felfújta annyira, hogy mégis látszik valakinek. Akinek nincs más ideálja a földi életben, minthogy minél több pénzt keressen, meg hogy minél vidámabban szórakozhasson, vagy minél divatosabban járhasson, minél gondtalanabbul élvezhesse a földi örömöket: az minél többet tud megvalósítani magának, annál jobban elhibázza az egész életét, mert aki az életnek minden értékét csak a földi dolgokban találja meg, az a földi élettel együtt mindent el is veszít majd a halálban! Ez a példázatbeli gazdag itten a gyakorlati materialista típusa. Nem az elméleti materialistáé, mert annak még lehetnek szép ideáljai, és vannak is sokszor. - A gyakorlati materialista az az ember, akinek minden ideálja, minden eszménye csak a materialista, kézzel fogható érték: a pénz, a ruha, a szerelem, az autó, az utazás, a sport, a gyönyör, az élvezet, a gyomor, a vér, a társaság, a hatalom, a tekintély, a technika - ami magában véve mind, mind jó is lehet, szükséges is lehet, de mint egyedüli életcél: csalás! Önbecsapás! Lélektelen üresség, mert mind-mind cserben hagy egyszer! - Képzeld el: ha tudnád, hogy csak egy órát élhetsz még, mi lenne a fontos a számodra? Az autó, a pénz, a lottó főnyeremény? Vagy valami más? Talán az, hogy hogyan állsz meg egy óra múlva Isten előtt? Igen ám, de erre eddig nem gondoltál?!

Ott van a történet másik szereplője: Lázár. A neve azt jelenti: Isten az én segítségem. Neki semmi egyebe nem volt ebben az életben, mint Istene. De az az egy elkísérte őt a síron túlra is és ott sem hagyta el. A gazdagnak pedig mindene megvolt, amit egy élet nyújthat egy embernek. El is vesztett mindent! És most szörnyű magányban, ott a túlsó oldalon, elmélkedhetik azon, hogy hol rontotta el az életét? Mert, hogy elrontotta, végzetesen, jóvátehetetlenül: az a végén derült ki. Az élet utolsó felvonása mindig az örökkévalóságban játszódik le, ahol az utolsó szót maga az Isten mondja ki. Akármilyen irigylésre méltó volt is ez az élet, mégis végzetesen elrontott élet volt.

Ha úgy igazán beleláthatnánk a lelkébe, én még azt is merném állítani, hogy boldogtalan élet volt. Mert azt ne higgyük ám, hogy ha valakinek megvan mindene, ha megengedhet magának mindent, amit csak szeme-szája kíván, akkor boldog! - Óh dehogy! A lelkünket nem lehet jóllakatni, kielégíteni evéssel-ivással, gyönyörökkel, pénzzel, bankbetéttel! Annak valami más is kell! Tudjátok, mit mondtak nekem Nyugaton, ahol köztudomású, hogy néhol szinte mértéktelenül is nagy a jólét? Szóról-szóra ezt mondták: “A pénz nem tesz boldoggá bennünket! Mi gazdagok vagyunk, ti pedig megelégedettebbek. Mi többet megengedhetünk magunknak, ti pedig boldogabbak vagytok!” - Tudjátok-e, hogy a legtöbb öngyilkosság éppen a gazdag világból kerül ki? Ott hallottam egy esetet. Milliomos fiú, mindene megvolt, 25 éves létére olyan autón száguldozott, amilyet itt keveset látni, egy napon - főbe lőtte magát! Mikor az újságírók a szülőktől a halál okát kérdezték, azok csak ennyit mondtak: Lebensatt! Életunt! Élettől megcsömörlött. Micsoda becsapás azt hinni, hogy ha minden kívánságát teljesítheti az ember, boldog és megelégedett! - Jó lenne ennek a bibliai gazdagnak is belelátni a lelkébe, hogy mi van a gazdagsága, a vigadozása mögött? - Talán valami nagy, megmagyarázhatatlan félelem! Tudat alatti rettegés az ítélettől! Fél szembenézni önmagával, a jövőjével, a halálával. Ez a leírás, hogy “mindennap dúsan vigadozván” tudjátok mit jelent? - Mintha egy nagy jajkiáltás lenne! “Rejts el mámor, szórakozás, extázis önmagam elől, a belső üresség elől! - Kell a zaj, utcán is a nyakba akasztott táskarádió nyekergése, zenéje, kell a szórakozás, kell a rohanás, vagy talán éppen a munka lázas irama. Nem bírja a csendet, mert ebben önmagával találkozna az ember, ezt pedig nem lehet elviselni! Mert a csendben kiderülne, hogy milyen árva, milyen szerencsétlen, milyen boldogtalan! Mindennap dúsan vigadozván - menekül!

Elképzelem a temetését ennek a gazdagnak: fényes, nagyszabású dísztemetés, ahogyan ez ilyen tekintélyes embereknél lenni szokott. Ünnepélyes búcsúztató beszédekben méltatják az elhunyt érdemeit, s ha ő maga mindezt a pokolból látja és hallja, szeretne közbekiáltani: Nem igaz! - Nincsenek érdemeim! Gyötrettetem e lángban! - De senki sem hallja. Másik beszéd következik: elmondja a szónok, hogy milyen nagyszerű ember volt az elhunyt, milyen bölcs, vidám, jó barát, életművész. Óh, ha sejtenék a valóságot! - szeretne közbeszólni a pokolból. El se tudjátok képzelni, hogy elrontottam az életemet, én is most látom csak, most, hogy itt gyötrettetem e lángokban! Elhangzik a temetésen az utolsó szó: Nyugodjék békében! Talán sok léleknek ugyanúgy fájna, ha hallaná azt a sok szépet és jót, amivel a temetésén búcsúztatják, és tiltakozna ellene, ha tehetné. Igen, mert ott túl már más mérték szerint ítéli meg a saját életét, mint itt. Jaj! Testvérek, vigyázzunk, nehogy mi is majd odaát legyünk kénytelenek rájönni a jóvátehetetlen valóságra, hogy elrontottuk, végzetesen elrontottuk az életünket!

Végül még azt is hadd állapítom meg, hogy a történetbeli gazdag ember nem volt hívő ember. Lehet, hogy eljárt a templomba, az is lehet, hogy adományokkal támogatta az egyház ügyeit, még az is lehetséges, hogy naponként imádkozott, mégis azt kell mondanom, hogy nem volt hívő ember! Miből látszik ez? - Nem abból, hogy gazdag volt, nem a gazdagsága miatt jutott gyötrelemre, mint ahogy Lázárt sem a szegénysége juttatta az égbe. Hanem abból, hogy nem engedett beleszólást Istennek a gazdagságába. Ha igazán kapcsolata lett volna Istennel, lehetetlen lett volna, hogy valaki szegényen, elhagyottan ott feküdjék az ajtaja előtt!

Jó az, ha valaki tud örülni az életnek és tud élni a földi élet ajándékaival, de a baj az, hogy közvetlenül az ő kényelmes, vidám otthona előtt ott van az emberi nyomorúság, és ő nem látja! Nem törődik vele! Tehát nem az a bűne, hogy gazdag, hanem, hogy ilyen önző módon gazdag, csak magának élően gazdag. Ez a bűne! Az a vakság, amelyik nem lát mást, csak mindig az Ént! Az énje kívánságait, igényeit, vágyait! Isten előtt nincs utálatosabb, mint amikor valaki ennyire csak önmagának él, a neki adott áldásokból csak magának van haszna, csak önmagára gondol. Erre is áll az, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt! A legnagyobb tékozlás úgy takarékoskodni javainkkal, hogy másoknak ne jusson belőle. Ez magának az életnek az eltékozlása. Ez az eltékozolt túlvilági üdvösségnek az e világi vetülete!

Érzitek már, miért mondtam, hogy ez a gazdag ember nem hívő ember? Nem találkozott Istennel sohasem! Mert nem találkozott Lázárral! Jézus ugye azt mondta, hogy “amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legnyomorultabb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg!” - Tehát aki nem látja meg Lázárt a maga nyomorúságában, Jézust nem veszi észre. Aki elmegy egy Lázár mellett, Isten mellett megy el. Akinek a szívének meg a lakásának az ajtaja nem nyílik meg egy Lázár előtt; annak ezzel együtt a másik ajtó se nyílik meg, az, amelyik az Isten országába vezet! Csak Lázárral együtt mehetsz oda igazán az Istenhez!

Ilyen Lázárja pedig mindenkinek van! A te Lázárod talán éppen a saját férjed, vagy a feleséged, aki szenved melletted, mert nem láttad meg soha igazán, hogy mi hiányzik neki. Talán gyermekeid között van az a Lázár, aki egyedül viaskodik a problémáival. Talán a szomszédod, ugyanabban a házban, utcában, akinek bár minden nap köszönsz, de akit még sohasem vettél úgy észre, ahogyan ő vágyna rá. Talán a munkatársad, akivel együtt dolgozol anélkül, hogy fogalmad lenne, milyen gondok, milyen terhek, bűnök nyomják a lelkét - mindenesetre olyan valaki a te Lázárod, akinek hiányzik valami, ami neked megvan. Neked talán van tehetséged, ő meg tehetségtelen. Neked kedves, jó barátaid vannak, ő meg egyedül rója az élet útját. Neked talán egészséged van, ő meg beteg, neked talán hited van és tudsz imádkozni, ő meg Istentől elszakadva él és ismeretlen előtte az evangélium gazdagsága! Téged talán sok szeretet, megbecsülés vesz körül, vele pedig nem gondol senki! Megláttad-e már a magányát, a tehetetlenségét, a gyengeségét, a gátlásait, a bánatát, a hitetlenségét, a szomorúságát? - Ne menj el mellette! Ez a te Lázárod! Ott, őmellette, ővele együtt találkozol Jézussal! Gondolkozz hát rajta, hogy ki a te Lázárod! - Nem én kérdem! Jézus kérdi! És nem azért kérdi, hogy bosszantson, hanem, hogy megmentsen! Hiszen Ő maga akar találkozni veled annak a Lázárnak a személyében és azért akar találkozni veled, hogy bevonjon téged is Istennek abba a szeretetébe, ami gazdagra és szegényre egyszerre árad. Enélkül a találkozás nélkül végzetesen elrontottá válik minden. Az egyébként még oly jól sikerült élet is! Nem itt rontottad-e el te is az életedet?

Befejezésül még csak egy gondolat: Igénk beszél a későbbiekben arról a közbevettetésről, ami csak ott a túlvilágon, az üdvözültek és kárhozottak között tátong. Nagy közbevettetés, így hadd mondjam: szakadék, mélység! Tehát ilyen áthidalhatatlan szakadék választja el odaát a gazdagot és Lázárt egymástól. De ez a szakadék nem ott támadt, ott már csak állandósult. Itt támadt, a Földön. Emiatt a szakadék miatt, ami az örök gazdagok és örök Lázárok között tátong, van olyan sok szenvedés a Földön! - De! - Ugyanez a szakadék, ami az örökkévalóságban már áthidalhatatlanná vált, itt most még áthidalható! Sőt már át is van hidalva! Mert Jézus, Aki az Isten és az ember között lévő sokkal nagyobb szakadékot áthidalta, az ember és az ember közötti távolságot is átéri. Jézus keresztjének nemcsak mélysége és magassága van, hanem szélessége és hosszúsága is. És ez a két dimenzió, a vertikális és horizontális, elválaszthatatlanok egymástól. Ez alkotja a keresztet. Akinek Jézusban Atyjává lett az Isten, annak ezzel együtt testvérévé lett a Lázár! Így keresd hát Istent, amíg még nem késő! - Így jöjj rendbe az Istennel! Ezért könyörögjünk most.

Ámen

Dátum: 1967. március 19. Evangélizáció

Nem mondok én semmi újat ezeken az istentiszteleteken. csak a régi igazságot, de azt szeretném halálosan komollyá tenni mindnyájunk számára. Nem mondok semmi érdekeset, de életeset! Legszívesebben nem is szószékről prédikálnék, hanem közvetlenül közöttetek ülve beszélgetnék. Jézusnak a gazdagról és Lázárról szóló példázatát szeretném néhány alkalommal sorban végigbeszélgetni veletek. Most először is, az egész példázatnak csak egy kicsi részét, csak egy kicsi szót, egy kötőszót szeretnék kihangsúlyozni. Azt, hogy “és”. Az Igében így olvassuk: “Meghala a koldus és...” - “meghala a gazdag és...” Tehát nem úgy van, hogy valaki meghal: Pont! Vége! - Nem! Amikor valaki meghal, akkor nincs pont, sőt még csak vessző sem, hanem: “és...” Az “és” pedig azt jelenti, hogy a mondat nincs befejezve, hanem folytatódik tovább. De éppen az a kérdés, hogy hogyan folytatódik tovább? Erről beszéljünk most!

Az utóbbi években erről a kérdésről így nem sokat beszélgettünk. Isten Igéjének a hirdetése hitünknek nem a túlvilági, hanem az e világi vonatkozásait világosította meg előttünk. A hívő embernek inkább a földi életben való helytállására buzdított. Most éppen ezért szeretném ezt a kérdést nagyon erősen kihangsúlyozni: Gondolsz-e az örök életre? Készülsz-e reá? Nem olyan elvont kérdés ám ez, mint amilyennek látszik, hanem nagyon is gyakorlati, nagyon is e világi, hiszen itt a földi életben is csak annak az örök életnek a távlatában, tudatában lehet jól eligazodni. Hadd világítom meg ezt egy példával: Amikor 1965 őszén megérkeztem a németországi Obersdorfba, az Allgaui Alpok közé, sűrű köd takarta el a vidéket. Csak horizontálisan lehetett látni, úgy se messzire. A taxi végigvitt a kis városkán, föl a hegyoldalban lévő szállásomra. Semmit nem láttam, csak mindig a közvetlen közeli útszakaszt. Kicsit csalódtam. Ez minden? Nem is olyan különösen szép, mint ahogyan mondták. - Nem volt távlat. El se tudtam képzelni, milyen helyen vagyok. Csak másnap, amikor fölszakadt a köd, kisütött a nap és körös-körül ragyogtak az égnek meredő havas csúcsok, akkor láttam, milyen felségesen gyönyörű, milyen szép ez a világ, amelyik ilyen csodás hegyekkel van körülvéve! Valahogy így vagyunk ezzel a földi élettel is; ha a hitetlenség, vagy kételkedés köde ráül a lélekre és eltakarja az örökkévalóság távlatát, az ember hamar elcsügged. Nem tud helyesen tájékozódni. Nem tudja igazán: hol is van? Mi van körülötte? Csak a pillanatnak él! Az örökkévalóság hite nélkül nincs távlata a földi életnek, leszűkül a horizont. Az útnak csak azt a kicsi szakaszát látjuk, amelyen éppen járunk. Nyomasztóvá, perspektívátlanná válik a világ körülöttünk. Azt hiszi az ember, hogy az, amit éppen lát, amit éppen megél: ez minden! Ó, pedig dehogy! Csak hit nélkül látszik így! Maga az élet sokkal nagyobb, felségesebb, hatalmasabb, mint amennyi látszik belőle!

Megértem az éneknek ezt a könyörgését: “Ködöt oszlatva láttasd szent eged"! Nos, éppen azt teszi Jézus ezzel a példázattal. A gazdag és Lázár története a teljes életet mutatja meg. Azt mondja: nézd, nemcsak ennyi az élet, amennyit most látsz belőle, amennyi a születés és halál között telik el. Ez csak az egyik része az életnek, az egyik fordulója. Ez csak a földi része, a halálon inneni része, csak a látható része, csak az idő keretei közé zárt formája az életnek! De van egy másik is: egy földöntúli, halálon túli része, egy láthatatlan része, örökkévaló és szellemi formája is ugyanennek az életnek! És ez a kettő összetartozik egymással. Nem úgy van, hogy a halál után majd valami más élet jön, hanem úgy, hogy ugyanaz az élet teljesedik ki, ami itt volt. Az a láthatatlan rész egyenes folytatása annak az életútnak, amelyen itt és most jársz! Az örökkévalóság már itt és most kezdődik mindnyájunk számára. Az élet láthatatlan és látható része úgy tartozik össze, mint a vetés és az aratás. Amit vet az ember itt, azt aratja majd odaát. Hiába szeretne valaki búzát aratni majd, ha most nem azt vet, hanem konkolyt! Nem okolhatja érte sem az időjárást, sem az Istent, sem a körülményeket, csak önmagát. Ezt jelenti Igénkben az a bizonyos “és”. “Meghala a koldus és... Azután: meghala a gazdag és... ”. Vagyis azzal, hogy meghalt, nincs vége az életnek - sőt most kezdődik igazán! Mintha az egész addig csak előjátéka lett volna a folytatásnak. Előszoba, ahonnan két különböző irányba vezető ajtó nyílik. Mert a halál éppen nem azt jelenti, hogy bezárul az ajtó, hanem azt, hogy megnyílik egy ajtó! De melyik ajtó nyílik meg előtted?

A nyáron kaptam hírt egyik kollégám, kedves jó barátom hirtelen haláláról. Nem tudta, hogy beteg, s most íme: itt fekszik holtan, abban a templomban, ahol olyan sokszor hirdette az Igét. Elgondoltam: lám, őt már nem érdekli az európai közös piac problémája, sem a hús ára, sem az, hogy mit pletykálnak róla a faluban - semmi, amiből mi olyan nagy ügyet csinálunk, ami a számunkra olyan sok izgalmat jelent. Ez az egész látható világ az ő számára már kialudt, mint egy kiégett villanykörte. Akkor vált számomra újra olyan megdöbbentő valósággá, hogy valóban csak egyetlen egzisztenciális kérdés van: az, hogy ha van örök élet! És hogyan számíthatok rá? Olyan sok hirtelen, váratlan halálesetről hallunk mostanában. Meghalt? De hiszen még délelőtt beszélgettem vele! Tegnap még semmi baja se volt. Igen, maghalt! Egy orvos mondta egyszer nekem: nem az hal meg, aki beteg vagy öreg, hanem aki soron van! Azt pedig, hogy ki van soron, senki sem tudja, csak az Isten! Mi sem tudjuk, hogy közülünk melyikünk van soron. Szembenéztél már valaha azzal a kérdéssel - de igazán, komolyan -, hogy ha ma éjjel elkérnék a lelkedet, mi lenne veled? Mert ugye, ha az Isten kéri el valakinek a lelkét, annak azt azonnal vissza kell adni! Senki nem mondhatja: De Uram, én még nem vagyok kész! Különösen a lelkemmel nem vagyok készen! Sem azt: De Uram, én csak most kezdek igazán élni! Javakorabeli vagyok, most akarok éppen új életet kezdeni! Nem segít, ha bármit akarna is adni a lelkéért. Minden pénzét, javát. Ha fogadkoznék, ha könyörögne: Ne Uram, még ne, most még nem, most még adj egy évet, hónapot! Semmi se számít! Vissza kell adni!

Ha Isten hív, készen vagy-e menni és az Ő ítélőszéke előtt megjelenni? Lehet, hogy most valaki ezt mondja: micsoda szentimentális kérdés ez?! Micsoda avatag szólamok ezek?! Nos, akárminek minősítjük, Isten Igéje most mégis felteszi a kérdést: Mi lesz veled, ha innen távozol? Ha itt kell hagynod mindent, amiért éltél’? Ha elkérik a te lelkedet? Mert akármilyen szentimentálisan hangzik is, az az igazság, hogy mindnyájan útban vagyunk az örökkévalóság felé. Isten Igéje így mondja ezt: “Elvégzett dolog, hogy az ember egyszer meghal, és azután az ítélet.” (Zsid 9,27) Foglalkozásomnál fogva gyakran járok temetőben. Olvasgatni szoktam a sírfeliratokat: X.Y. élt ennyit-meg ennyit. Azután elgondolom: Hát most nem él? De igen! Csak az a nagy kérdés, hogy hol? “Meghala Lázár és viteték az Ábrahám kebelébe.” - “Meghala a gazdag és a pokolban felemelé az ő szemeit...” Egyszer terólad is ugyanezt fogják majd írni: meghalt! Vajon akkor melyiknek a helyébe lesz írható a neved: a gazdagnak, vagy Lázárénak a helyébe?

Tehát a halál az életünk végén nem befejezés, nem olyan, mint a mondat végén a pont, ami lezárja a sort, hanem olyan, mint a kettőspont, ami azt jelenti, hogy folytatás következik és ezt a folytatást éppen az határozza meg, ami a kettőspont előtt elhangzott. Jézus a leghatározottabban beszél arról, hogy a kettőspont után két irányba folytatódik tovább az élet. Felfelé, vagy lefelé. Világosságba vagy sötétségbe. Isten dicsőségébe befogadva, vagy onnan kirekesztve. Tehát ott, a kettőspont után végérvényesen eldől, hogy nincs közbeeső állapot, nincs újrakezdésre lehetőség többé! Ezt állítja most szemünk elé Jézus ebben a példázatban.

Sokan azt szokták mondani: Ne beszéljünk a halálról, ne is gondoljunk rá. “Sohase halunk meg!” - kurjongatják az italos emberek a boroskancsó mellett. Nem hiszik ugyan, de mégis úgy élnek - legalábbis az emberek többsége -, mintha sohase halna meg. Mintha sohase következne be az a bizonyos kettőspont. Talán ez a példázatbeli gazdag is így élt. Úgy, ahogyan egy másik példázatbeli gazdag, akiről szintén Jézus beszélt. Aki sok-sok vagyont gyűjtött és megelégedetten dicsekedett: “Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál gyönyörködjél!” (Lk 12,19) Nem volt ő gonosz ember, sőt a világ előtt úgy állt, mint bölcs, gondos, előrelátó, jól számító valaki, aki szorgalmas is, ügyes is a maga szakmájában, szerencséje is van, amihez hozzányúl, sikerül neki. Mégis azt mondja rá Isten, hogy “bolond!” Olyan megdöbbentő ez a szó az Igében: bolond. Szó szerinti fordításában talán így lehetne mondani: meggondolatlan. Tehát látszólag, világi, emberi mértékkel mérve nagyon is meggondolt, eszes, aki a jó termést hosszú évekre beosztva biztosítja magának a nyugodt életet, de Isten szerint mégis meggondolatlan, “bolond” ember! Hát nem meggondolatlan az, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindennel számol, csak az élet legfőbb realitásával nem? Azzal, hogy bármely pillanatban elkérheti Isten a lelkét! Azzal, hogy van örök élet! Van egy láthatatlan része is az életnek! Mindenre felkészül, csak erre nem!

Bántó, sértő, ha valakire azt mondják, hogy bolond. De jaj nekem, ha Isten mondja rám, hogy bolond! Ez azt jelenti, hogy az ilyen életnek az egész iránya elhibázott. Minden élet, vagy minden életszakasz, amin nem látszik meg az, hogy készül az örökkévalóságra: elhibázott, bolondul eltöltött idő, eltékozolt élet! Jól kiszámít mindent, csak az Istennel nem számol! Meg a lelkével! Pedig, aki Istennel nem számol, az minden egyéb számításával elszámítja magát. - Minden veszteségek között a legnagyobb az, ha valaki a lelkét veszti el. Elveszítheted az egészségedet, a pénzedet, a barátodat, a jó hírnevedet - mindez semmi ahhoz képest, amit a lelked elvesztése jelent. Belegondoltál-e már igazán, mit jelentene meghalni anélkül, hogy a lelked megbékült, kiengesztelődött közösségben lenne Istennel?! Íme ez a gazdag is itt a példázatban, milyen gondtalanul élt. Minden nap dúsan vigadozott... Azután egyszerre kialszik a fény. Ott fekszik az ágyon egy kiszenvedett ember-maradvány. Fáradt kezei, melyek éppen egy “együnk-igyunk-vigadjunk” után akart kapni, tehetetlenül hanyatlanak le. Üvegesedő szemében az éppen megnyíló örökkévalóság félelme borong. Erre nem számított! Nem az dönti el az “és” után következő szakaszát az életnek, hogy gazdag volt e valaki az “és” előtt vagy szegény. (Erről különben még majd a példázat folyamán bővebben lesz szó.)

Az Ige azt mondja nekünk, hogy Isten azért küldötte erre a földre az Ő szeretetének a megtestesülését, Jézust, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mit adhat az ember váltságul az Ő lelkéért? De nem is szükséges, hogy bármit adjon, mert Isten már adott érte valamit: Jézus életét! Valakit! Jézust! Aki most igazán hisz Őbenne, és úgy hisz, hogy az élete, az emberekhez való viszonya is igazolja, hitelesíti a hitét, az számíthat rá, hogy majd, ha elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Őbenne, nemcsak a szájával, hanem az életével is, annak megbocsáttattak a bűnei, kiengeszteltettek a vétkei, övé az örök élet!

Ásatások alkalmával találtak olyan régi-régi etruszk sírokat, ahol a halott kezében egy pénzdarab volt. A meghalt így vitte magával a viteldíjat, amiért Kháron, az alvilági csónakos átevezett vele a Styx folyón, a halálon túli nyugalom állapotába. Ez a 3000 évvel ezelőtti etruszk halott bennünket is figyelmeztet valamire: Arra, hogy nekünk is kell, hogy valami legyen majd a kezünkben, ha meghalunk. Nem lenne jó üres kézzel meghalni! Nem lehet üres kézzel átmenni a túlsó partra. Mit vihetünk mi magunkkal? Pénzt nem! Se barátot, se semmi egyebet, amivel itt tele volt a kezünk. Mit hát? Azt mondja Jézus: “aki hisz énbennem, ha meghal is él az!” (Jn 11,25) Aki Jézusban hisz, az nem megy üres kézzel, viszi magával Jézus halálának az érdemét, a nagy váltságdíjat. Viszi a kegyelmet! Egyedül a kegyelmet! Ott van-e már a kezedben, a szívedben ez a “viteldíj"? Mert egyedül ettől függ, hogy mi lesz veled, majd ha innen távozol. Ne halogasd hát, hanem igyekezz megbizonyosodni még ma, még most, hogy Krisztus által meg van váltva az utad az örök életre!

A János 5,24 rád is érvényes? Te az a valaki vagy, aki hallod az Ő szavát? ”Aki hisz annak, Aki Jézust elbocsátotta" - tehát a Jézust megváltóul adó Istenben hisz! E kérdést illetően a gyermekre azt szokták mondani: Óh még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen kérdésben dönthessen. Később: túl gondtalan. Majd 20-30 éves korában: túl öntudatos. 30-40 éves korában: túl boldog. 40-50 éves korában: túl elfoglalt. Aztán: túl gondterhelt. 60-70 éves korában: túl öreg már. De vigyázzunk, mert van olyan is, hogy bármely korban: már túl késő! Most még nem késő! Jöjj rendbe Istennel!

Ámen

Dátum: 1967. január 22. (Evangélizáció)

Kedves Testvéreim! A közfelfogás az, hogy karácsony az ajándékozásnak az ünnepe. Megható, hogy ilyenkor szinte minden emberben megmozdul egy kis szeretet és igyekszik kisebb-nagyobb ajándékkal, valami aprósággal kedveskedni, örömet szerezni a másiknak. És méghozzá az a különös, hogy ez alkalommal még a köteles anyagi áldozattól sem szoktunk visszariadni, hogy örömet okozzunk másoknak. Szinte az egész földkerekségen végigcsap valami különös szeretethullám, amely kisebb-nagyobb ajándékozásban éli ki magát.

De vajon eszetekbe jutott-e már az, hogy miért éppen karácsonykor? Mert nem véletlen ám ez! Én megvagyok győződve róla, hogy ez a nagy, általános karácsonyi ajándékozgatás tulajdonképpen egy akaratlan utalás és egy öntudatlan visszaemlékezés arra a legnagyobb szeretetre, amellyel Isten ajándékozta meg ezt a földi világot az első karácsony alkalmával, a Jézus személyében. Azóta is az igazi, a legnagyobb karácsonyi ajándék nem az, amit ott találtál selyempapírba csomagolva a feldíszített fa alatt, hanem az a Valaki, Akire minden más egyéb ajándék utal és mutat: Jézus! Íme, Pál apostol azt mondja, hogy “Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta!” Isten a szó szoros értelmében megajándékozta ezt a földi világot Jézussal. De hát miért? Az ajándékkal általában örömet akar okozni egyik ember a másiknak. Ugye mi is erre törekedtünk? Isten is ezt akarja! Isten örömet akar okozni az embereknek. Mégpedig nem is kis örömet, hanem igazi, nagy örömet. Isten mindenképpen azt akarja, hogy az emberek ezen a földön örüljenek, hogy tudjanak örülni, hogy képesek legyenek örülni, hogy merjenek örülni, hogy legyen egyáltalán okuk arra, hogy örüljenek. Ezért adta Isten Jézust, és azért nevez a Biblia mindent, ami Jézusról szól, tehát az Ő születését, az Ő földi működését, az Ő halálát és feltámadását, mindent, mindent evangéliumnak, örömüzenetnek, isteni jó hírnek. Ezért a legnagyobb jó híre, ajándéka Istennek a mi számunkra: J É Z U S.

Persze, van azért úgy, hogy valaki mégsem tud örülni annak az ajándéknak, amit kapott. El tudom képzelni, tegnap este is előfordult, hogy valakinek a lelkén, amikor kibontotta azt az ajándékot, amit kapott, átsuhant egy gondolat, vagy egy érzés: Én nem ezt vártam. Én valami mást szerettem volna, nekem valami másra lett volna szükségem. Azután megpróbál mosolyogni, hogy lehetőleg ne vegyék észre az arcán a csalódást. Azt is el tudom képzelni, hogy ebben a pillanatban is van talán valaki - talán nem is egy -, akinek a lelkében ott rejtőzik, ki nem mondva és meg nem vallva egy érzés: Hát az Isten legnagyobb ajándéka a mi számunkra Jézus? Én mást várnék! Talán jobb egészséget, vagy talán kiegyensúlyozottabb családi életet. Talán jobb idegzetet. Talán a problémáink megoldását, vagy az anyagi nyomasztó terheknek a megkönnyebbedését. Több szeretetet a gyermekeimtől. Valami ilyesmit. Persze, hát Isten Jézust adta, de nekem most valami másra lenne szükségem.

Olyan rettenetes dolog az, Testvérek, hogy nem akarjuk elhinni, amikor pedig Isten a legnagyobb áldozatot hozza értünk, hogy nekünk valóban arra van szükségünk, amit Ő ad nékünk! Mert mégiscsak Jézusra van szükségünk ahhoz, hogy igazán örülni tudjunk. Ezért folytatja az apostol rögtön úgy, hogy “Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta - majd így folytatja tovább -, mimódon ne adna vele együtt mindent minékünk?”

Megint ajándékozásról van szó. Sőt egyenesen azt mondja az apostol, hogy mindent nekünk ajándékoz a Jézussal együtt. Mi az a minden? Persze nem az, amire mi szoktunk ilyenkor gondolni. Nem fiatalság és nem jó egészség, nem több pénz és jó állás. Hanem ez a minden az, ami fiatalon vagy öregen, egészségesen vagy betegen, szegényen vagy gazdagon kell ahhoz, hogy a mi életünk igazán fölszabadultan boldog és igazán kiegyensúlyozott lehessen. Ez a minden az, amit nem adhat meg a számunkra a pénz, nem adhat meg senki ember, sem a körülményeinknek a kedvező alakulása, sem jószerencse. Hanem ez a minden az, amit csak az Isten adhat meg és az Isten is csak a Jézussal együtt adhat meg, ahogyan az apostol mondja. Talán így tudnám a legjobban összefoglalni, hogy ez a minden az ember múltját, jelenét és jövőjét átölelő minden.

Próbáljuk ezt egy kicsit részletezni! A múlt. Az előbb mondottam azt, hogy az Isten azt akarja, hogy mi, emberek örülni tudjunk. El tudom képzelni, hogy talán valaki azért nem tud igazán örülni ennek a földi életnek, mert tudat alatt is nyomja valami a múltból a lelkét. Az egyik legrettenetesebb félelem a múlttól való félelem. Sőt, a saját múltunktól való félelem. Az ember azt hiszi, hogy már vége van valaminek. El van temetve jó mélyen, rárakódtak az évek, amik azóta elteltek. Azt hiszi, hogy már régen halott a múltja. Azután kiderül, hogy nem. Egyszer csak megelevenedik, megjelenik mint egy kísértet, és szembeáll velünk. Kérdez és felelni kell rá, és egyszerűen nem tudunk mit felelni. Régen elfelejtett arcok merülnek fel valahonnan a múltból. Ráismersz? Talán valakinek a sírása. Te miattad sír! Vagy talán egy régi Ige jut eszedbe. Isten figyelmeztetett általa valamikor egyszer, régen. De nem figyeltél rá, nem akartad komolyan venni! Vagy talán egy fájdalmas arc. Te bántottad meg valamikor! Soha nem tetted jóvá. Talán egy apró csecsemő kéz nyúlik feléd. Te ölted meg egyszer, mert nem akartad, hogy megszülessen. Feltámad a lelkiismeret, elkezd beszélni - és a hangjában benne kiált az egész múlt. A múltnak minden bűne, és vádol. Szinte elviselhetetlenül. Szörnyű tud lenni a bűneinknek az emléke. Hiába kerültek a hátunk mögé, ezzel nincsenek elintézve, mert velünk jönnek, elkísérnek bennünket és az elfelejtett bűnnek az emlékei felraktározódnak bennünk. Ha nem gondolunk is rájuk, nyomják a lelkünket és gúzsba kötöznek. Utánunk nyúlnak és szomorúvá tesznek bennünket.

Nemrégen láttam a televízióban egy szomorú jelenetet. Egy fiatalember szinte akarata ellenére gyilkosságba bonyolódik, addig csúszott a züllés útján. A börtöncellában magába roskadtan ülve, majd fel-le sétálgatva folyton csak ezt mondogatja: nem tudok szabadulni a múlttól. Folyton cipelem, mint egy hátizsákot. Emiatt nem tudok új életet kezdeni. Hát senki nincsen, aki levenné már rólam ezt a szörnyű batyut? - Úgy szerettem volna odaülni mellé, megfogni a kezét, belenézni a szemébe és elmondani néki, hogy: De van! Egyetlen egy valaki van, aki ezt a terhet ténylegesen le tudja venni. Úgy veszi le, hogy átveszi önmagára, és így valóságosan fölszabadít alóla. Az Isten éppen ezért nem kedvezett az Ő szent Fiának és éppen ezért adta oda őt minékünk, hogy Ő, Jézus szenvedjen, bűnhődjön meg mindazért, ami a te lelkedet nyomja. Hogy valóságban fölszabaduljunk, és ne keserítse, ne nyomja és ne szomorítsa tovább az életünket az elrontott múltnak az emléke. Merjed tehát felszámolni a múltadat, mert az Isten már leszámolt vele, Jézus halálával. Az a bűnbocsánat, amit Isten Jézussal ad, az már magában véve is minden.

De a jelennek is van egy olyan problémája, ami egyre jobban beárnyékolja a modern ember életét. Közismert, vagy divatos szóval így mondhatnám: a kozmikus magánynak az érzése. Mi ez? Valami titokzatos félelemérzet! Parányi létünk bizonytalanságának és értelmetlenségének az érzete. Mert gondoljátok csak el, Testvérek, más volt ám az, amikor mi emberek innen alulról néztük a Holdat és egészen más az, amikor már szinte a Holdról nézünk vissza a Földre. Most fogja igazán érzékelni, tudni az ember azt, amit Kopernikus óta úgyis tudott már - igaz, csak elméletileg -, hogy ebben a mérhetetlen univerzumban, amelyet milliónyi naprendszerek és galaktikák népesítenek be, milyen elenyészően csekély, apró porszem az a Föld, amelyen lakunk és amelyet valamikor a világmindenség középpontjának tartottunk. Millió világok és millió fényévek roppant arányaiban szinte olyanná zsugorodik az egész emberiség, mintha egyetlen mikróba volna egyetlen porszemen a végtelen óceánban. Az azelőtt gőgös, oly magabiztos ember most, a végtelen idő távlatában, egyszerre csak kezd elbizonytalanodni. Kezd elbátortalanodni és kénytelen érezni, hogy milyen mikroszkopikus parány lehet a saját 50, 60, 70, vagy akár 80 évnyi élete. Valóban csak egy múló pillanat, egy idő-atom, egy elhaló akkord az örök hallgatás két fagyos zónája között. És még ha hisz is az Istenben, akkor is önkéntelenül felmerül benne az a gondolat, hogy a mérhetetlen világnak ezekben az arányaiban egyáltalán észre lehet venni az örökkévalóságból azt a semmit, ami én vagyok? Hát nem gőgös beképzeltség az ember részéről az, hogy az Isten, ez az egész univerzum fölött uralkodó értelem, egyáltalán érdeklődik irántam? Hogy egyáltalán törődik ezen a kicsi földön lévő egyes emberrel?

Persze, hogy egyre jobban összeszorítja a szívét kozmikus magányának ez az érzése, az elhagyatottságának a szorongása. Nem csodálom, ha nem tud igazán örülni, fölszabadulttá válni az ember. Most pedig gondoljátok csak el, Testvérek, hogy éppen ebben a szorongó, nagy elhagyatottságban milyen kimondhatatlanul nagy örömhír az, hogy az Isten az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindannyiunkért odaadta. Én nem tudom, hogy a világmindenség más pontján mi van egyáltalán? De az a tény, hogy ezen a parányi Földön, mégpedig egy földrajzilag meghatározható ponton, a judeai Betlehemben tette ki Isten egy jászolban a szívét, és az a tény, hogy megint egy földrajzilag meghatározható ponton, a Golgotán állt egyszer egy isteni vértől iszapos kereszt - ez mind azt bizonyítja, hogy az Isten számon tartja ezt az Ő kicsike bolygóját, és nagyon is gondja van a rajta élő ember-parányokra!

Az a betlehemi jászol és az a golgotai kereszt mind azt kiáltják feléd, hogy: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Ennyire személyesen, ennyire az egyes emberhez szólóan. Hát, hiszen éppen ezért nem kedvezett Isten az Ő egyszülött fiának, és éppen azért adta bele ebbe a világba Jézust, hogy érezzed rajta keresztül az Ő gondoskodását, légy bizonyos az Ő szeretetéről. Úgy gondolj magadra, mint akit az Isten számon tart mint a gyermekét és szeret, mint a gyermekét. Hallja a hangodat, amint felé kiáltasz, vagy sóhajtasz és válaszol reá. Látja a felé kinyújtott kezedet és megfogja. Közelebb állsz a szívéhez, mint az egész mindenség. Ne engedd hát el a kezét! Testvérek, ez a biztonságérzés, az Istentől való védettségnek ez a biztos tudata, ez is már magában véve minden.

És a jövő! Talán azért nem mer valaki igazán örülni az életnek, mert érzi, hogy mindenre ráborul a halálnak az árnyéka. Mi értelme van akkor egyáltalán annak, ami jó ebben az életben, vagy akár annak, ami rossz ebben az életben, ha egyszer mindennek véget vet könyörtelenül a halál? Ha mindenre csak azt lehet mondani, amit egyszer egy síron olvastam, hogy “fuit”, volt. Minden csak volt. A közeledő halálnak az árnyékában valóban elcsügged az ember és nem tud helyesen tájékozódni. Tulajdonképpen azt sem tudja, hogy hol van hát egyáltalán. Ezért próbál csak a jelennek élni. A halálnak az árnyékában nincs távlata az életnek, leszűkül a horizont. Az ember az útnak csak azt a kis szakaszát látja, amelyiken éppen halad, de nem tudja, hogy hova vezet az az út. Nyomasztóvá, perspektívátlanná válik ez az egész élet, az egész világ. Úgy érzi, hogy az, amit lát, vagy amit éppen megél, az minden. De ez a minden, ez is menthetetlenül elmúlik egyszer.

Nos, tehát éppen ezért adta bele Isten az Ő tulajdon fiát, Jézust ebbe a világba, hogy az Ő tulajdon személye mintegy összekösse ezt a látható világot a láthatatlannal, ezt a múló életet az örökkévalóval, ezt a földi létet a mennyei léttel. Ez a drága karácsonyi ajándék azt jelenti, hogy nemcsak annyi ám az élet, amennyit látsz belőle, amennyi a bölcső és a koporsó közötti - ó de rövid - szakaszba belefér. Ez csak az egyik része, az egyik formája az életnek! Az életnek van egy másik része, egy másik formája is! Egy láthatatlan, egy örökkévaló formája, és ez a kettő összetartozik egymással. Ugyanaz az élet, amit itt és most élünk, teljesedik ki majd ott és akkor, a halálon túl, a mennyben. Ebben a perspektívában lássad már most a magad életét! Így merj derűsen belenézni a jövőbe, túllátni a halálon. Az örökkévalóságnak ez a távlata, amit Isten Jézussal ajándékoz nekünk, ez már magában az élet!

Lám, mi mindent ajándékozott nekünk Isten együtt a Jézussal! Édesatyai szívének az egész melegét. Ennél többet még az Isten sem adhatna! Ez az Ő legnagyobb, legdrágább karácsonyi ajándéka mindnyájunk számára. Ez Jézus! Akkor hát:

“Nyílj meg szívem, lásd meg jobban,
Ki fekszik itt a jászolban?
Ez a gyermek bizonyára
Az Úr Jézus, Isten Fia."

(316. ének 7. vers)

Ámen

Dátum: 1969. december 25.

Ezt az Igét olvasva a legtöbb embernek önkéntelenül is a predestináció jut eszébe. Az a kínos eleve elrendelés tan, amellyel kapcsolatban olyan sok félreértés és probléma él ma is a lelkekben. Pál apostol az ember üdvösségre jutásának az útját írja le ezekkel a szavakkal: eleve ismerés, eleve elrendelés, elhívás, megigazítás, megdicsőítés. Tehát tulajdonképpen egy hosszú útszakaszról van itt szó, amelyik az örökkévalóságban, az Isten gondolatában kezdődik, hogy Isten már eleve ismeri az övéit, sőt már eleve el is rendelte őket az üdvösségre. Aztán folytatódik az időben azzal, hogy életüknek egy pontján megszólítja őket, elhívja önmagával való életközösségre. Majd a Jézusban való hitük által igaz emberekké nyilvánítja, vagyis megigazítja őket. És végződik megint az örökkévalóságban azzal, hogy üdvözíti, megdicsőíti őket.

Minden hívő embernek ez az útja. Neked is, nekem is. Már most a feltűnő az egészben az, hogy az apostol ennek az útnak egyes állomásait mind múlt időben mondja el, így: “Akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte, akiket elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Pedig, ha ezt magadra, vagy magamra, tehát egy most élő emberre akarnánk vonatkoztatni, akkor így kellene mondanunk: “akiket eleve ismert, azt el is rendelte - tehát múlt időben -, akit eleve elrendelt, azt el is hívja és meg is igazítja - tehát jelen időben -, és akit elhívott, megigazított, azt meg is fogja majd dicsőíteni - tehát jövő időben. Mert az Isten által való megismertetésünk és elrendeltetésünk az örökkévalóságban történt. Megelőzi a mi lstent megismerő hitünket. Elhívásunk és megigazulásunk most van folyamatban, amikor halljuk a hozzánk érkező isteni szót, az evangéliumot. Megdicsőíttetésünk pedig még majd csak a halálunk után válik aktuálissá. De Pál mindezt úgy mondja el, mintha már az egész meg is történt volna, tehát múlt időben! Vagyis Pál ezt az egész hosszú folyamatot mintegy Isten szemszögéből nézi. Istennek az idő feletti örökkévalóságából, abból az időtlenségből, amelyik a mi emberi múltunkat, jelenünket, jövendőnket egyszerre látja és együtt tartja a kezében. Istennél nincs olyan, hogy eleve, meg utólag, tegnap, meg holnap, évezredekkel ezelőtt, meg évezredekkel ezután. Ez csak a mi földi, emberi életünkben van. Így csak mi osztjuk szakaszokra azt a valamit, amit időnek nevezünk. Csak mi érzékeljük úgy a létünket, mint ami egy haladó folyamatban, időben, egymás után múló percekben, órákban, években játszódik le. A mi emberi életünk van beleágyazva egy olyan időfolyamatba, amelyiknek van kezdete és van vége. Hogy hol van a kezdete és hol van a vége - más kérdés, de van! Ez a mi dimenziónk, az embereké, itt, ebben az Isten által valamikor teremtett világban.

Ám Isten más dimenzióban él. Egy olyan idő fölötti dimenzióban, amire mi csak azt tudjuk mondani, hogy “örökkévalóság”. De ezt az örökkévalóságot se úgy képzeljük el, mint egy, a végtelenbe meghosszabbított időt (örökkévalóság - idő - örökkévalóság), hanem valahogy úgy, hogy Isten örökkévalósága körülveszi, hordozza, hatásaival át- meg átjárja az egész időfolyamatot. Isten örökkévalóságában nincsenek egymás után telő percek, órák, évmilliók. Nincs eleve meg utólag. Ha a mi idői fogalmaink szerint akarnám kifejezni: az örökkévalóság egy örök pillanat, egy állandósult most. És ehhez az örök mosthoz éppen olyan “közel” van az az idő is, amelyben az első ember a földön megjelent, mint az az idő, amiben mi élünk most ebben a percben, vagy mint amiben a dédunokáink fognak majd élni az eljövendő évszázadokban. A zsoltáríró mondja ezt roppant plasztikus egyszerűséggel, amikor így fohászkodik: “Életem ideje kezedben van Uram!” Együtt, egyszerre van kezében a múltam, jelenem, jövendőm! Az egész, számunkra roppant hosszú időt egyszerre tartja a kezében. Ezért mondja el Pál az üdvösségre vezető elég hosszú utat a megismertetésünktől a megdicsőíttetésünkig egy időben: múlt időben.

Viszont, ha Istennél nincsen eleve, meg utólag, miért mondja mégis Pál, hogy akiket Isten eleve ismert, azokat eleve el is rendelte? (Kétszer is: eleve.) Azért, mert Isten örökkévalóságának dimenziói kifejezésére egyszerűen nincsenek szavaink. Kénytelenek vagyunk erről is idői fogalmakkal, a mi dimenzióinknak megfelelő szavakkal beszélni. Eleve elrendel, predestinál Isten valakit? Igen, de ne úgy képzeljük el, hogy minden időknek előtte, hanem a múltat, jelent, jövőt kezében tartó örökkévalóságában ismer bennünket és rendel el. Tehát, ha azt mondom, hogy Isten eleve ismert és eleve elrendelt bennünket, akkor ez az eleve éppen úgy benne van az Isten örökkévalóságában, mint az a pillanat, amelyben én meghallom az Isten elhívó szavát, és mint az a pillanat, amelyben majd előttem is föltárul az Ő mennyei dicsősége.

Egy közismert példa a Bibliából talán jobban megvilágítja az egész gondolatmenetet. Ismerjük Zákeus történetét (ld. Lk 19,1-10). Ott kuporog egy eperfügefán, körülötte sűrű tömeg, s egyszer csak megáll előtte Jézus. Rátekint és megszólítja: “Zákeus, gyere rögtön le, mert nékem ma a te házadnál kell maradnom!” Zákeusnak pár perccel ezelőtt még fogalma sem volt arról, hogy egy perc múlva Jézus hívni fogja. De Istennél nincsen egy perccel azelőtt és egy perccel azután, vagy akár ezer évvel azelőtt és ezer évvel azután. Tehát Jézus - mondjuk: Isten - az örökkévalóságából, öröktől fogva ismerte Zákeust. Abból az örökkévalóságból, ami a világ teremtése előtt is ugyanaz az örökkévalóság volt, mint most vagy ezer év múlva lesz. Nem Zákeus kereste Jézust, hanem Jézus találta meg Zákeust. Nem Zákeus választotta magának urául Jézust, hanem Jézus választotta ki és rendelte el Zákeust az üdvösségre. Jézusnak ez az ismerete, gondolata, szeretete megelőzte Zákeus döntését, ugyanakkor lehetővé is tette Zákeus számára a döntést. Azt, hogy ő is Jézus követőjévé váljék. Gyakorlatilag ez a predestináció! Mi csak úgy tudjuk kifejezni, hogy Isten eleve ismert és eleve elrendelt a magával való közösségre, az üdvösségre, de ez lényegében véve azt a fölismerést jelenti, hogy: megelőzött az Isten! Az Ő üdvözítő szeretete megelőzte az én Ő mellette való döntésemet. Megelőzte! Mennyivel előzte meg? Öt perccel? Tíz évvel? Évmilliókkal? Nem! Az egész örökkévalósággal! Amit Ő az Ő örök “most”-jában elgondolt és elrendelt felőlem, az realizálódik az én “most”-omban. Most, amikor meghallom az Ő elhívó szavát, most, amikor elfogadom a Jézus igazságát, és majd akkor, amikor részesülök az Ő örök dicsőségében.

A predestinációt nem megérteni kell, mint egy minden részletében jól záró logikus tantételt, hanem megélni kell, mint egy boldog igazságot! Fölismerni és megélni azt, hogy végeredményében minden az Isten örök kegyelmére vezethető vissza. Az Ő kegyelme az, hogy éppen engem szólított meg, éppen nekem mondta el, hogy megbocsát, szeret, üdvözíteni akar. Sőt, még az is az Ő kegyelme, hogy az Ő hívását meghallhattam, szeretetét elfogadhatom és viszonozhatom, hogy Őt követni akarom. Az is az Ő kegyelme, hogy hihetek Benne. Egyedül az Ő kegyelme az, hogy egyáltalán az Ő kegyelmét elfogadhatom! Ő az, aki engem is, téged is eleve ismert, eleve elrendelt, elhívott, megigazított, és éppen azért számíthatok olyan bizonyosan elkezdett üdvözítő munkájának befejezésére is, hogy szinte már múlt időben mondhatom azt is, ami pedig még hátra van: meg is dicsőített!

A predestinációval kapcsolatban azt ismerd föl és azon ujjongj, hogy lám nem a te erkölcsi, vagy vallásos erőfeszítéseden és nem is a te akaraterődön múlott, hogy hazataláltál Isten atyai szeretetébe, hanem azon a hívó hangon, azon a hazavezető kézen, amelyik az örökkévalóságból Jézusban feléd is kinyúlt és megragadott! Íme, megvalósult az életedben egy örök isteni akarat, egy örökkévalóságbeli szeretet-határozat. Szívére ölelt az Isten! Éppen azt a nagy örömet és nagy biztatást jelenti a predestináció, hogy Isten nem a saját magunk kiválósága, vagy bármilyen értéke szerint, hanem egyedül a Jézusban adott kegyelme szerint néz bennünket!

Az, hogy Pál így mondja: “Akiket eleve ismert és elrendelt...” nem azt jelenti, hogy vannak olyanok is, pechesek, akiket viszont nem ismert eleve és nem rendelt el eleve az üdvösségre. Ez már emberi spekuláció és logika. Senki ne féljen attól, hogy kimarad a predestinációból! Ez a kijelentés éppen azt akarja megmutatni, hogy milyen mélyen gyökerezik a mi üdvösségünk! Az Isten örök gondolatában! Tehát ne isteni önkényt lássunk benne, mondván: ha már így eleve el van rendelve felőlem az üdvösség dolga, akkor úgyse tehetek se érte, se ellene semmit! Sokkal inkább, mindig Istennek azt a végtelen szeretetét lássuk benne, amelyik éppen a megtérésre és a hitre ösztönöz! Ha így áll a dolog, hogy “akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte, akiket elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette,” akkor te, "Zákeus", szállj le a fáról és fogadd be a házadba, meg a szívedbe Jézust! Mire vársz még? Jézus már eldöntötte, hogy Ő ma nálad akar megszállni, eldöntötte az “örökkévalóságban” és tudtodra adta azt “időben.” Most tehát rajtad a sor! Menj vele! Légy az Övé! Mert íme, Ő a tied akar lenni!

Tehát a predestináció helyes értelmezése éppen nem tesz bizonytalanná, hogy: jaj, vajon énfelőlem hogyan határozott az Isten? Hanem éppen abban a bizonyosságban akar megerősíteni, hogy minden érdemtelenségem ellenére is úgy szeret az Isten, hogy bátran haladhatok tovább előre az üdvösség felé vezető úton. Nézzétek, az egész további szakaszban - szinte mint himnusz szárnyalásával - azon ujjong az apostol, hogy nincs a világnak az a hatalma, kísértése, mélysége vagy magassága, ami ki tudná szakítani őt az Isten szeretetéből! Biztosan és győzelmesen halad az élete a végső, dicsőséges kiteljesedése felé! Amit Pál itt elmond, nem egy szép elmélet, hanem sok szenvedés és küzdelem tűzpróbájában megedződött, boldog tapasztalat! A predestinációt nem megérteni kell, hanem így kell, mert így lehet megtapasztalni és megélni!

Az egészből e pillanatban rád csak az tartozik belőle, hogy íme téged is hív! Most te vagy az a "Zákeus", akihez hangzik az örökkévalóságból az elhívó szó: “Ma nékem tenálad kell maradnom.” Fogadd be hát Őt abban a boldog bizonyosságban, hogy téged is örök életre rendelt el és hívott el magának a kegyelmes Isten!

Ámen

Dátum: 1970. január 10.

A római levélnek a most felolvasott része alapján egy olyan lelki betegségről és egy olyan lelki betegségből való gyógyulásról szeretnék beszélni, amiben ma talán a legtöbb ember szenved a világon: a magányosság érzéséről. Valaki azt mondta egyszer, hogy a magány a mai kornak titkos sebe, és nem beszélünk róla szívesen. Pedig éppen ezért kell róla beszélni! Mindenekelőtt határoljuk el élesen az egyedüllét és a magány fogalmát egymástól. Ennek a kettőnek lényegében véve semmi köze egymáshoz. Nem minden egyedül élő ember magányos lélek és fordítva. Lehet valaki olyan egy szál egyedül a világon, hogy senki hozzátartozója nincs; nincs senki, aki hazavárja, aki este jó éjszakát kívánjon neki, és mégse magányos. Viszont lehet valaki belsőleg rettenetesen egyedül, még ha népes, zajos, családi, vagy baráti kör veszi is körül. Az egyedüllét nem tragikus, a magány igen! Az egyedüllétben sok jó is lehet. Nietzsche az egyedüllétet a bölcs ember menedékének nevezte. Az egyedüllétben van az ember igazán otthon önmagával. Az egyedüllét, még ha néha nehéz és keserves is, áldás lehet az ember számára, ott jut el mélyebb önismeretre, magába szállásra, önvizsgálatra. A legnagyobb szellemi nagyságok mindig keresték az egyedüllét alkalmait. Keresztelő János kivonult a pusztába, távol mindentől. Jézus sok éjszakát töltött egyedül, egy puszta helyen imádkozva. Rendszeresen keresni az egyedüllét alkalmait nem természetellenes dolog, sőt az egészséges lélek normális lélegzetvétele. Az egyedüllét a személyiség kibontakozásának a feltétele, a teremtő “én” titkos műhelye. Az egyedüllétben talál az ember mindég újra önmagára.Talán éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy sok magányos lélek nem mer egyedül lenni... Fél az egyedülléttől. Pedig más az egyik, mint a másik. Az egyedüllét fizikai állapot, a magány pedig lelki állapot. Az egyedüllét lényege az, hogy az ember ideiglenesen elválasztódik, elkülönül a másiktól, míg közben belső kapcsolata a másikkal érintetlen, töretlen marad. A magány pedig azt jelenti, hogy a kapcsolat a másikkal megszakad; még ha fizikailag együtt is van a másikkal, még ha beszél is vele, még ha egy asztalnál ül is a másikkal, nem jut el igazán - lelkileg - a másikhoz, a másik lelkéig, még ha közel van is hozzá. Talán a férje, vagy gyermeke, még sincs igazán köze hozzá, közössége vele, még ha népes, nagy találkozón vesz is részt, sohase találkozik igazán a másikkal. A legmeghittebb családi körben éppúgy, mint az utca, gyár, vagy a bérkaszárnya tumultusában - magányos. Együtt dolgozik, pihen, szórakozik, nevet vagy búsul, és mégis mindig magában, önmaga kalickájában marad...

Ez nem jó az ember számára. Erre vonatkozik Istennek ez a szava: “Nem jó az embernek egyedül lenni.” Itt az egyedül a magányt jelenti. A másiknak a hiányát. Mert az ember a másik számára van teremtve, a másikra nézve, az egész emberi lét a másikra, a másikhoz való viszonyulásra van beállítva. Az ember nem elég önmagában, az embernek a másik ember a kiegészítője, a másik által válik teljes emberré. A másik nélkül elnyomorodik az ember. Csak a másikkal való kapcsolatban, közösségben jut el saját egyéniségén is a teljes önmegvalósításra. Miként a függőhidat két pillér tartja, és ezáltal kapja meg a szükséges feszültséget, így függ az egész emberi lét az “én” és a “te” között. Csak a “te” által lehet az ember igazán “én”. Tehát a magányból, ebből a kínzó életérzésből csak egy út vezet ki, az, amelyik a “te” felé vezet. Ezért nem volt Pál apostol soha magányos lélek. Pedig ő is egyedül volt. Se apja, se anyja nem élt már, amikor megismertük. Se élettársa, se gyereke, se testvére nem volt sohasem. Amint rója Kis-Ázsia hegyvidékét, meg a görög tengerpartot, ahogyan hányódik-vetődik a nagy tengereken, a börtönökben, azt mondhatná az ember: Óh, milyen szegény, árva, hontalan lélek! Pedig sohasem az! A legelhagyatottabb egyedüllétben sem volt soha magányos! Egész lelkülete, kedélyvilága épp az ellentéte volt mindannak a magányosságnak, amiben ma olyan sok ember - sokszor talán nem is tudatosan - szenved. De hát mi volt a titka ennek? Nos, kiderül ebből a rövid személyes vallomásból, amit itt a római gyülekezethez ír. Így vall olyan embereknek, akiket még soha életében nem látott: “Hálát adok az én Istenemnek mindnyájatokért, mert bizonyságom nékem az Isten, hogy szüntelen emlékszem felőletek, imádkozásaimban mindenkor könyörögvén...” Szinte megható, milyen szélesre tárja imádságra a karjait, hogy sok-sok emberi életet, problémát átölelhessen a könyörgésével. Törődik velük, pedig még nem is ismeri őket, felelősséget érez irántuk, pedig még azt sem tudja, kicsodák valójában. Csak azt tudja: érzik, hogy szükségük van arra a hatalmas segítségre, amit az értük való könyörgése révén kaphatnak Istentől. Ezért “szüntelenül” imádkozik értük, azaz rendszeresen, mélyen, alaposan, kitartóan és mindig újra... És ha ezt Pál így mondja, akkor az nála komoly dolog. A legkomolyabb törődés a másik gondjával, bajával az, ha így áll oda valaki a másikért Isten elé, ha így tud könyörögni érte. Milyen rengeteget imádkozhatott Pál! Mert nemcsak a római gyülekezetért könyörgött így, hanem mind a többiekért is. És nem önmagáért imádkozott, hanem a másik emberért. Én azt hiszem, Pál önmagáról egészen el is feledkezett, annyira tele volt a szíve a mások gondjával.

Íme, a magányosság érzésének az egyik igazán hathatós ellenszere: kezdj el igazán imádkozni másokért, ismerősökért és ismeretlenekért! Kedves és kellemetlen emberekért, barátokért és ellenségekért. De úgy, ahogyan Pál tette! Aki másokért imádkozni tud, az már nem lehet magányos, hiszen emberi lelkeket, emberi életeket és problémákat ölel magához a lelke karjaival, Isten színe előtt! A magányosság nyomasztó érzése abból a félreértésből ered, hogy: “senki sem törődik velem”. Pedig nem az az igazán magányos, akivel mások nem törődnek, hanem aki másokkal nem törődik eléggé. A másokért való imádság: a legkomolyabb törődés másokkal. Nem az a magányos, aki előtt zárva marad a másik szíve, hanem akinek a szíve zárva marad a másik ember előtt. A másokért való könyörgésben kitárul a szív mások felé és megszűnik a magány. Ha rád szakad a magány és úgy érzed, hogy senkinek sem kellesz, senki sem gondol rád, senki sem törődik veled, kezdj el könyörögni - komolyan és mélyen - másokért. Ne a szimpatikus ismerőseidért, hanem inkább olyanokért, akikre eddig talán még sohasem gondoltál imádságban. A másokért való imádság megment a magánytól!

Másodszor: Pál azért is imádkozik, hogy “vajha egyszer már jószerencsés út adódnék nékem Isten akaratából, hogy hozzátok mehessek, mert kívánlak látni titeket!” És tudjuk a Cselekedetek könyvéből, hogy Pál később meg is tette, igazán rengeteg akadályt leküzdve és hallatlan nehézségeket, áldozatot vállalva, el is ment Rómába, és meglátogatta az ottani atyafiakat. Ez is egyik hathatós ellenszere a magánynak: elmenni a másikhoz, utánamenni a másiknak, meglátogatni a másikat, gondoskodni a másikról. Pált nem kellett nógatni, hogy menjen már, nézzen utána ennek vagy annak az atyafinak, gyülekezetnek. Belső kényszer hajtotta, a szíve indította. Így mondja: “kívánlak látni titeket.” Aki nem kívánja látni a másikat, aki elzárkózik a másik elől, aki sohasem megy utána a másik embernek, ne csodálkozzék, ha magányossá válik. Megint csak azt mondhatom: nem az a magányos, akit magára hagytak mások, hanem aki magára hagyja a másikat. Nem az a magányos, akire soha, senki sem nyit ajtót, hanem az, aki sohasem látogatja meg a másikat. Nem az a magányos, akit sohasem szólít meg valaki kedves érdeklődéssel, hanem aki ugyanezt teszi a másikkal! Nem az a magányos, akinek elengedték a kezét, hanem aki elengedte a másiknak a kezét.

Tudom, azt mondanák sokan: de kinek van ideje ilyesmire, utánamenni valakinek, meglátogatni a másikat? Az ember nem jut hozzá a sok egyéb elfoglaltsága mellett. Nos: figyeljétek csak meg, mit csinál Pál: Istentől kéri hozzá az alkalmat, a módot, a lehetőséget, az időt. Az, aki ezt így kéri, az meg is kapja bizonyosan. Moody, a nagy amerikai evangélizátor mindennap könyörgött, hogy adjon az Úr neki alkalmat ma is bizonyságot tenni valaki előtt. Nekünk is Istentől kell kérnünk, hová akar küldeni bennünket, ki az a másik, akinek a szíve ajtaján be kell kopogtatni. Ha rád szakad a magány, kérjed imádságban: és Isten meg fogja nyitni az utat előtted valakihez, egy másikhoz. Nem ahhoz fog küldeni, akihez egyébként is szívesen elmennél, hanem ahhoz, aki téged szeretne már látni. Talán egy másik magányos lélekhez, egy kórházi ágyon fekvő beteghez, vagy egy ehagyott, tehetetlen öreghez - a másikhoz! Aki segít enyhíteni, eloszlatni a másik magányát, az maga sohasem fog szenvedni a magánytól!

És még valamit látunk itt Pálnál - íme, ezt is mondja: “Mind a görögnek, mind a barbárnak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok!” - Igen: “köteles vagyok!” Pál úgy érzi, ő minden embernek adósa. Tartozik a másiknak. Boldog ember! Azért mondom, hogy boldog, mert ennek az ellentéte az egyik legboldogtalanabb típusú ember, az, aki úgy érzi, hogy a másik adósa neki. Megköveteli, elvárja, hogy a neki járó tisztelet és megbecsülés vegye körül a mások részéről. Újra mondom: nem az a magányos lélek, akit mások nem szeretnek eléggé, hanem aki másokat nem tud eléggé szeretni. Az a szeretetlenség, az a közöny, ami a saját szívünkben van mások iránt, az tesz igazán magányossá bennünket. A bűnbocsánatot, a kegyelmet kapott ember örökre le van kötelezve - Istennek! Isten a hitelező, amivel neki tartozol, úgy adhatod meg, ha a másik embernek adod. Kaptál és szakadatlanul kapod Istentől a segítséget, a jóságot, a szeretetet, a bocsánatot, az áldást. Mindennel, amit Istentől kapsz, tartozol a másik embernek. Köteles vagy. Adós vagy. A múltkor egy orvost honorálni akartam fáradságáért. Nem fogadta el, hanem azt mondta: amivel nekem tartoznál, add oda az egyházi szeretetszolgálatra. Valahogy így tesz a mi Urunk is. Azt mondja: azt a szeretetet, azt a hálát, amivel nekem tartozol, váltsd be egy arra rászoruló embertársaddal szemben. De megint nem azzal szemben, akivel egyébként is lekötelezettnek érzed magad valami szívessége miatt, amit veled gyakorolt, hanem mindig azzal a másikkal szemben, aki talán még meghálálni sem tudja a te szívességedet.

Olyan szépen lehetne élni ebben a földi világban, hiszen egy kicsi kedvességgel, egy kicsi figyelemmel. egy kis jó szóval - még csak nem is szeretettel - úgy meg lehet szépíteni valakinek az életét! És te, aki ismered Jézust: ezzel a kicsivel tartozol! Ezzel a jóval adósa vagy a másiknak. És sajnos egy kicsi figyelmetlenséggel - még csak nem is haraggal, gyűlölettel, csak egy kicsi meggondolatlansággal - úgy meg lehet keseríteni valakinek az életét... Pál mindenkinek az evangéliummal volt adósa. Örömhírrel! Jézussal! Mi is kötelesek vagyunk megmutatni a világnak, minden másik embernek, hogy Istennek a Jézusban adott örömhíre: valóság! A másikat is megvigasztaló, a másiknak is örömet okozó, a másiknak is erőt adó hatalom, Istennek hatalma! Aki ezt az adósságot a másikkal szemben érzi és igyekszik törleszteni, sohasem válik magányossá. Mert íme, megtapasztalja, amit Pál is megtapasztalt: “Hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek, meg az enyém által.” Mert az ember nemcsak ad, hanem mindig kap is. Sőt: amikor a legtöbbet adja, akkor kapja maga is a legtöbbet. És amikor egészen odaadja magát, egészen rátalál önmagára. Aki elveszti az ő életét, megtalálja azt! Örök igazság ez a magány ellen is.

Végül: az az igazán magányos lélek, aki a nagy MÁSIK, a nagy TE nélkül - Isten nélkül van! De hát miért lenne a magányos ember Isten nélkül? Hiszen olyan Istenünk van, aki még a magány mélységébe is utánament az embernek! Nézzétek: A Golgotán ott van Isten Jézus személyében teljesen leigázva, belesüllyedve a legmélyebb magányba. Isten - a magányban. Az én magányomban, a te magányodban! Hallod, hogy panaszkodik, hogy kiált: “Én Istenem, miért hagytál el engem?” Ennél szörnyűbb magány még nem volt ezen a világon. De ahol így van jelen az Isten, ott nincs többé magány! Ott te se, én se, egyikünk se lehet többé magányos lélek!

Ámen

Dátum: 1968. december 1.

A felolvasott ige azt a nagy csatát írja le, amit az Úr népe vívott meg Gedeon vezérlete alatt a Midianiták ellen. Valami egészen elképzelhetetlen győzelemről szól ez a híradás. Hiszen Gedeon mindössze 300 emberrel indult a csatába, az ellenség táborában pedig sok tízezer ember állt harcra készen. Egy maroknyi csapat egy iszonyú, több mint százszoros túlerővel szemben! Emberileg szólva a legreménytelenebb és legvakmerőbb vállalkozás! És az a kis sereg mégis legyőzte a hatalmas ellenséget. Nem is volt ez másként lehetséges, csak úgy, hogy egy láthatatlan, de valóságos hatalom, maga az Úr vitte győzelemre az ő népét az ellenséggel szemben. Ám a történet puszta historikumánál fontosabb most az, hogy mit üzen rajta keresztül számunkra az Isten? Mert ez is jelképes történet: Isten gyermekeinek az élete tükröződik benne. A győzelmes élet titka tárul föl előttünk.

Győzelmes élet! Ennek már szinte a hallatára is elpirul a lelkünk. Hát van ilyen egyáltalán? Győzelmes élet? Van olyan, hogy valaki győzni tud a mindig megújuló kísértések fölött, a mindig visszatérő bűnei fölött, a szakadatlanul körülötte ható sátáni erők fölött? Az egyéni keresztyéni élet e mindig túlerőben lévő ellenségei fölött? Győzelmes élet? Ez az, amit a legkevésbé tapasztalunk magunkban is, meg másokban is. Pedig, de sokszor születnek bennünk nagy elhatározások, nekibuzdulások, sőt fogadalmak, hogy ezután másként lesz - és marad minden a régiben! Megint csak elveszítjük a csatát. Egyszer egy társaságban arról beszélgettek, hogy mi a legszomorúbb dolog a világon. Az egyik azt mondta: boldogtalan házasságban élni, a másik így vélekedett: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. A legmélyebb benyomást azonban ez a gondolat keltette: látni valakit, akit nagyon szeretünk menthetetlenül elpusztulni. - Hát ilyen szomorú az is, amikor önmagunkban látjuk a keresztyén életet szinte menthetetlenül elpusztulni. Valamikor talán sokat reméltünk attól, hogy ha hitben járunk, fölül fogunk emelkedni életünk sok-sok hitványságán, gyarlóságán, azután szomorúan rájöttünk. hogy hívő mivoltunkban is csak olyan tehetetlenek vagyunk hitványságunkkal és gyarlóságainkkal szemben, mint hit nélkül. Mit ér akkor az egész keresztyén hitünk? Miért vagyunk akkor egyáltalán keresztyének, ha nem tudunk győzni, ha a hit harcában mindig újra és újra csatát vesztünk? Hát a keresztyén ember, akinek Jézus Krisztus az Ura, az is rabja marad az indulatainak, amelyek feltörnek a lelke mélyéből? Azt is emészti a gond, a Sátánnak ez a szörnyű inkognitója? Az is elbukik a kísértésekben, amelyek meglepik akár a munkában, akár a pihenésben, társaságban, vagy szórakozás közben? Az is rabja marad olyan régi bűneinek, amiket pedig már letett és átadott megváltó Urának? Hát a Krisztus táborába való tartozással nem változott semmi? Olyan ígéretesen szól Jézus szava egy helyen a Bibliában: “Imé mindent újjá teszek!” (Jel 21,5), meg az apostol ujjongó felkiáltása: “Aki Krisztusban van, új teremtés az!” (2Kor 5,17) Azután ha magunkra nézünk, meg egymásra, csalódottan állapítjuk meg, hogy ímé, maradt minden a régi, nincs semmi igazán új! Maradtam ugyanaz a nyomorúságaival, bűneivel megküzdeni nem tudó ember, aki mindig is voltam! Hát nincs győzedelmes élet? Törődjünk bele, hogy a Jézusban való hittel is rabjai maradunk az önző vágyainknak, testünk, vérünk kívánságainak, egy-egy leküzdhetetlen szenvedélynek, egész utálatos természetünknek? Törődjünk bele, hogy nincs győzedelmes élet? Nem! Ne törődjünk bele! Mert ezen a régi történeten át éppen arra biztat Isten, hogy igenis van győzedelmes élet! Ez az Ige éppen a győzedelmes élet néhány komoly szabályát tárja elénk.

Íme, két tábor áll itt szemben egymással: egy kicsi és egy nagy. Egy gyenge és egy erős. Háromszáz főnyi csapat egy százezres túlerővel szemben. Ennyire egyenlőtlen küzdelemben valóban értelmetlenségnek látszik egyáltalán fölvenni a harcot! Olyan ez, mintha egy intravénás morfinista - orvosilag reménytelen eset - akarna győzni a szenvedélye fölött. Lehetetlen! Nem csoda, ha még Gedeon is retteg. De még mielőtt belebocsátkoznék a küzdelembe, történik valami. Gedeon az Úr parancsára kihallgatja a midianiták egy álmát. Így mondja el a történet: “Mikor pedig Gedeon odament, ímé az egyik férfiú éppen álmát beszélte el a másiknak, és monda: Íme, álmot álmodtam, hogy egy sült árpakenyér hengergett alá a Midiániták táborára, és mikor a sátorig jutott, megütötte azt, úgy hogy eldőlt, és felfelé fordította azt, és a sátor ledőlt. A másik aztán felele és monda: Nem egyéb ez, mint Gedeonnak, a Joás fiának, az Izráelből való férfiúnak fegyvere, az ő kezébe adta az Isten Midiánt és egész táborát. És mikor hallotta Gedeon az álomnak elbeszélését és annak magyarázatát, meghajtá magát, és visszatére az Izráel táborába, és monda: Keljetek fel, mert kezetekbe adta az Úr a Midián táborát.” Csodálkozva látja tehát, hogy hiszen itt már győzött az Úr! Az a hatalmas sereg jobban fél a csatától, mint kellene. Hiszen ez már egy megvert ellenség! Erre Gedeon leborult és ott helyben megköszönte, amit az Úr már megtett! Most már biztos a dolgában, nyugodtan szembeszállhat a túlerővel, Isten már előtte járt!

Mit jelent ez? - Nagyszerű leleplezését egy csodálatos titoknak. Te, meg én, persze, hogy gyengék vagyunk a bűneinkkel, szenvedélyeinkkel, vágyainkkal, a testünkben-lelkünkben kísértő sátáni túlerővel szemben. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem. Egyedül belemenni valóban értelmetlenség - eleve kudarcra van ítélve! De! Ne felejtsük el soha, hogy Valaki már előttünk járt! Valaki már megdolgozta ezt a csatateret. Valaki már megfélemlítette, sőt legyőzte azt az ellenséget. Nézz tehát erre a Valakire - Jézusra - és ne gyötörd magad, hanem számolj az Ő győzelmével! Emlékeztek, hogyan biztatta Jézus a tanítványait egyszer? Azt mondta: “Bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Jn 16,33) Máskor meg: “Azért jött az embernek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa!” (1Jn 3,8) Tehát amikor bármi gonosz ellen harcolsz magadban, gondolj mindig arra, hogy már egy legyőzött ellenség ellen küzdesz. Jézus, amikor itt járt közöttünk, minden bűnnel találkozott, és le is győzte azokat. Ez az, amire nem szoktunk gondolni. Ezért bénít meg a kisebbrendűségi érzés, ezért tud megfélemlíteni a gonosz, a kísértés, a bűn. Ezért van az, hogy lelkileg már vereséget szenvedtünk, mielőtt a harc egyáltalán elkezdődnék. Gedeonnál éppen fordítva volt! Lelkileg már győzelmet aratott, mielőtt a harc egyáltalán elkezdődött volna. Mi pedig már eleve föladjuk a küzdelmet, úgy érezzük, nincs is értelme harcolni, úgyis hiába! Nos, azt kell tudatosítani magunkban, hogy az a bűn, az a sátáni kísértés már legyőzetett! Ha Jézusnak ezt a győzelmét mint egy ajándékot el tudjuk fogadni hit által: ez csodálatos hatóerővé válik bennünk. Mondogasd magadban: “Nem fogok ma egyetlen olyan bűnnel se találkozni, ami fölött ne győzött volna már Jézus!” Amikor úgy látszik, hogy a kísértő, vagy a bennem feltörő gonosz mérhetetlenül erős és legyőzhetetlen, vágjam a szemébe nyugodtan: “Mesterem már legyőzött, amikor a földön találkozott veled, ott a Golgotán a kereszt kardjával végzetes, halálos sebet ütött rajtad! Nem félek már tőled!” - Tehát Jézus már győzött, Jézus már előttünk járt! Ezt tegyük a magunkévá, erre az alapra helyezkedjünk mindenekelőtt!

Ám ez nem azt jelenti, hogy most már nekem magamnak nem is kell semmit tennem! Tehát ez megint egy fontos szempont a győzelmes élethez. Isten ugyan megígérte Gedeonnak a győzelmet és elő is készített mindent hozzá, de mindez nem tette fölöslegessé azt, hogy Gedeon is akcióba lépjen és minden tőle telhetőt megtegyen! Íme egy egész haditervet dolgozott ki. Tehát használja az eszét. Megszervezi a harc minden részletét. Használja a kezét, az izomerejét és teljes erővel ráront az ellenségre! Ő tudja, hogy az Úr “a kezébe adta a Midiánitákat”, tehát övé a győzelem, de most ezt a győzelmet neki magának kell valóra váltania. - Azt jelenti ez, hogy Jézusnak, aki már előttem járt, a győzelme engem nem ment föl attól, hogy magam is harcoljak az én Midianitáim ellen, hanem éppen erőt ad a harchoz, lelkesít, bátorít a reményteljes küzdelemre. Az Úr nem segíti azt, aki lusta, aki maga semmit se tesz, aki nem végzi el azt, ami rajta áll. Nem lehet visszabízni Istenre azt, amit Ő reám bízott! Nem lehet Istentől várni azt, amit Ő tőlünk vár! Ezért vannak a Bibliában olyan félreérthetetlen. egyenes parancsok, mint pld. “jót tegyetek azokkal, akik titeket bántanak és üldöznek”, - vagy - “egymás terhét hordozzátok”, “megbocsássatok, mindenkivel békességben éljetek, a ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt”. “Álljatok ellene az ördögnek” - és így tovább. A győzelem megvan, hiszen Jézus már győzött, de az senkinek sem hullik csak úgy magától az ölébe. Isten azt akarja, hogy én is minden tőlem telhetőt megtegyek annak érdekében, hogy győzzek. Olyan szépen és igazán mondta egyszer valaki: “Várj nagy dolgot Istentől és vállalj nagy dolgot Istenért!” “Úgy kérjed az Úr segítségét, mintha a legnagyobb igyekezeted se használna, és úgy igyekezz, mintha a legtöbb imádság se használna!”

Tehát vedd csak fel a harcot a túlerőben lévő Midianitáid ellen, mert a te személyes harcod által részesít az Úr az Ő győzelmében. Pál apostol, aki igazán ismerte Jézus golgotai győzelmét, hiszen egy életen át ezt hirdette szakadatlanul mindenfelé, mégis így beszél önmagáról: “Úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos...” Tehát fut, tehát viaskodik. Csak aki maga is küzd a saját maga vágya, lustasága, rossz szokásai ellen, a teste kívánságai ellen, a saját óembere ellen, csak aki maga is harcol a családi békességéért, a jó diadaláért, az erkölcsi tisztaságáért, csak az ismeri meg Jézus győzelmét, Jézus által a győzelmes élet valóságát és szépségét! Tehát az, hogy Jézus már győzött, nem mentesít bennünket attól, hogy minden erőnkkel harcoljunk, mint Gedeon a Midianiták ellen!

És még valamit! Gedeon, a harcoló sereg vezére valami olyat mondott az embereinek, amire nekünk is jó felfigyelni, mert ez is egyik szabálya a győzelmes életnek: “És monda nékik: Énreám vigyázzatok, és úgy cselekedjetek. És ímé én bemegyek a tábornak szélibe, és akkor, amint én cselekszem, ti is úgy cselekedjetek. Ha én a kürtbe fúvok és mindazok, a kik velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül, és ezt kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért!” Lehet, hogy azok az emberek nem értették miért kell nekik is így cselekedniök. Talán nem is látták logikusnak abban a helyzetben. Talán ők nem is azt tették volna, de úgy látszik, ez is hozzátartozik a győzelemhez. A győzelem úgy biztos, ha Gedeonra vigyáznak és úgy cselekednek, ahogyan a vezér. Tehát mindig figyelni kell Gedeonra - Jézusra! Ahogy Ő cselekedett, úgy és azt kell nekünk is tenni! Utánozni kell Őt. Mondotta is egyszer: “Amint én cselekedtem veletek, ti is aképpen cselekedjetek egymással!”

Lehet, hogy nem látszik elég értelmes dolognak bizonyos helyzetben, hogy megbocsássak, de hát Ő is azt tette, akkor én is azt kell tegyem. Lehet, hogy nem hasznos dolog melléállni valakinek, akit mindenki megvet és elhagy, de hát Ő is ezt cselekedte, akkor nekem is így kell tennem. Lehet, hogy nem elég logikus dolog elutasítani a kísértőt, amikor valami nagy anyagi előnnyel járó ajánlatot tesz, de hát Jézus is elutasította, akkor ebben is Őt kell utánoznom. Lehet, hogy ajánlatos lenne megtorolni egy sértést, ami rajtam esett, de hát Ő se torolta meg, sőt... - hát akkor én se teszem.

Sokan ismerik ugye ezt a régi híres mondást: “Mit tenne Jézus?” Nos, akármilyen elcsépelt gondolat is ez, jó ám azért néha föltenni magunkban ezt a kérdést: Mit tenne most Jézus az én helyemben? És akkor én is azt teszem! “Énreám vigyázzatok és úgy cselekedjetek!” Ez is hozzátartozik a győzelmes élethez. És akkor amint megragadom feladataimat: erő áramlik belém, Jézus ereje. Amint szembenézek bonyolult kérdésekkel: nem várt megoldást találok. Úgy kezdem érezni, mintha mögöttem, vagy bennem valaki másnak a szeretete, hatalma emelkednék föl és emelne engem magamat is. Belekapcsolódik Jézus a mindennapi életembe és győz. Győzök! Győzünk együtt! Az Ő győzelme az enyém!

A mi Gedeonunk is ezt mondja: Emberek, győzzetek a Midianitáitok felett! Csak énreám figyeljetek és úgy cselekedjetek!

Ámen

Dátum: 1969. október 19. Evangélizáció