Joó Sándor Dr.

Úgy tűnik, mintha különböző életszabályokat sorakoztatna itt föl az apostol, amelyeknek bármelyike is elég lenne egy prédikáció alapigéjéül, mégis azért foglalom egybe ezt a hosszabb részletet, mert tulajdonképpen egy ugyanazon dologról van benne szó: a krisztusi szeretet csodájáról. Ezt részletezi, definiálja, alkalmazza az élet különböző helyzeteire az apostol. Sőt, még konkrétabbá válik az egész leírás, ha a “szeretet” szó helyett Jézust mondunk. Figyeljétek csak meg, így: A szeretet - vagyis Jézus - nem képmutató, iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz. Gyöngéden szereti az atyafiát, megelőzi azt a tiszteletadásban. A szeretet - vagyis Jézus - nem rest az igyekezetben, lélekben buzgó, az Úrnak szolgál. A szeretet - vagyis Jézus - a reménységben örvendező, a háborúságban tűrő, a könyörgésben állhatatos. A szeretet - vagyis Jézus - áldja azokat, akik őt kergetik, áldja és nem átkozza. A szeretet - vagyis Jézus - együtt örül az örülőkkel és sír a sírókkal. A szeretet - vagyis Jézus - nem kevélykedik, hanem az alázatosakhoz szabja magát. A szeretet - vagyis Jézus - senkinek gonoszért gonosszal nem fizet, ha lehetséges, amennyiben rajta áll, minden emberrel békességben él. A szeretet - vagyis Jézus - önmagáért bosszút nem áll, hanem helyet ad ama haragnak. Azért, ha éhezik az ellensége, ad ennie, ha szomjúhozik ad innia. Ezt mívelvén eleven szenet gyűjt annak fejére. A szeretet - vagyis Jézus - nem győzettetik meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzi meg.

Egyszerre ugye, milyen más így ez az egész szakasz?! Mert itt nem általában a szeretetről van szó, hanem speciálisan arról a szeretetről, amelyet Jézus hozott erre a földre és valósított meg a maga életében és aminek folytatását azokra bízta - mintegy legszentebb örökségül -, akik hisznek benne és követni akarják Őt. Tehát mireánk is! Csak így van értelme egyáltalán beszélni róla, hogy közben mindig Jézusra gondolunk. Arra a Jézusra, aki az Ő bennünk lévő Szentlelke által ímé, így akarja szeretni tovább az embereket. Megpróbálom tehát részletezni ennek a szeretetnek az itt leírt főbb jellemvonásait!

Nyilván nem véletlenül áll első helyen figyelmeztetésül, hogy a szeretet képmutatás nélkül való legyen. Tehát ne csak egy szerep, amit szükség esetén megjátszik az ember. Ne csak olyan álarc, amit fel lehet tenni és le lehet vetni, aszerint, hogy mire van éppen szükség. Ne csak póz vagy látszat, ami mögött nincsen semmi. Ne csak udvariasság, jólneveltség, ami jó dolog, ha megvan. Ez még nem szeretet! Össze ne tévesszük a keresztyén szeretetet a jó modorral, a természetes kedvességgel! Azt gondoljuk, hogy vannak olyan szerencsés természetű emberek, akiknek könnyebben megy megvalósítani az igazi szeretetet? Nem! Az igazi szeretetet Jézus tudja csak megvalósítani bennünk! Akármelyikünkben! Az az igazi szeretet, amit mi is úgy kapunk Istentől. Tehát nem mi magunk termeljük ki magunkból, hanem mintegy átengedjük magunkon. Vagyis abból adunk tovább, amit mi is felülről kaptunk, ami a szeretet örök forrásából áradt bele a szívünkbe! Ez az egyetlen, igazán képmutatás nélkül való szeretet.

Íme, abból is kitűnik, hogy ez a szeretet épp úgy, mint Jézus “iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz” - ahogyan az apostol részletezi tovább. Tehát nem kedveskedés, nem mézes-mázas, mindent elnéző, mindenre fátyolt borító érzelmesség, hanem néha bizony kemény szeretet. Ha kell, meg meri mondani és le meri leplezni a másikban a gonoszt is. Sokszor előfordul, hogy egy-egy hívő lélek így töpreng magában: “Vajon megmondhatom-e valakinek, ha látom, hogy miben hibás, mi a vétke, mit csinált rosszul, helytelenül? Vagy nézzem el inkább, ne szóljak, ne bántsam meg vele?” Nos, ha csak úgy tudod megmondani neki, hogy megbántod vele, akkor ne mondd meg, mert akkor nincs benne az az igazi szeretet! Nem egyszer hallottam már, amikor valaki így fakadt ki: “Majd én megmondom neki a magamét!” Nos, ezt a magadét semmiképpen se mondd meg neki, mert az biztos, hogy nem használ! Csak akkor szólj a másiknak az ő hibájáról, bűnéről, ha nem a magadét, hanem a Krisztusét tudod neki megmondani, mert csak az használ neki. Tehát, ha nagyon szereted azt a másikat, azzal a féltő szeretettel, amelyikben az a másik a krisztusi indulatot érzi meg benned és nem az emberit.

Ezért teszi hozzá az apostol a gonosztól való iszonyodáshoz rögtön azt, hogy “ragaszkodjatok a jóhoz". Mert még a legelvetemültebb gonoszságot mívelő emberben is van valami jó, valami nagyon jó: az tudniillik, hogy Isten őt is szereti! Tehát azt a jót próbáljuk meglátni benne, amit Jézus megváltó vére az ő számára is jelenthet. Ha akármennyi hibája van is, szeressük benne azt a valakit, akiért Jézus meghalt a Golgotán. A szeretetnek éppen az a csodálatos hatalma, hogy bele lehet szeretni egy másik emberbe a jót! Mert az igazi szeretet nevelő erő. Ezt tette Jézus Zákeussal, a magdalai Máriával, a gadarai ördöngőssel. Meg velem, meg veled mindig újra! Iszonyodva a bennünk lévő gonosztól, belénk szereti a jót!

Van azután a krisztusi szeretetnek egy másikfajta szolgálata is. Az, hogy dajkál, melenget, simogat. Így mondja ezt az apostol: “atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek legyetek". Tehát nem gyenge, hanem gyengéd. Más a gyengeség és más a gyengédség. Vannak olyan sebzett lelkek, akikkel olyan gyengéden lehet csak bánni, mint egy fájó sebbel. Bárhol érek hozzá, följajdul. Az ilyen sebre valóban csak egyetlen gyógyító ír van, a gyengéd szeretet. Az a krisztusi szeretet, ami egy benne hívő emberből kisugárzik, minden ilyen fájdalmat enyhít, sőt gyógyít. És vannak olyan, szinte megfagyott lelkek, akiknek hiába minden beszéd, akiket csak a szeretet tud fölmelegíteni. Ismerek a gyülekezetben egy olyan özvegyasszonyt, aki szinte belefagyott a saját keserűségébe. Mindig csak akkor láttam mosolyogni, amikor egy kis krisztusi szeretet sugározta körül. De sokan várnak a gyógyító, melengető szeretetnek erre a gyöngédségére körülöttünk! Csak egy kicsit nézzünk szét magunk körül. Biztosan megtaláljuk őket!

Csak azt ne mondja most valaki, hogy ő is erre vár! Sohase várjad, hanem mindig adjad! Éppen erre figyelmeztet az apostol ezzel a következő szavával: “A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!”. Az igazi szeretet sohase ahhoz szabja a maga aktivitását, hogy mit kap a másiktól, sohase viszonozza, hanem mindig előlegezi a másiknak a bizalmat, a jóakaratot, a szeretetet. Nem vár semmit a másiktól, még hálát se. Nem mérlegel, hogy érdemes-e az a másik arra a szeretetre, hanem elébe megy, megelőzi. Mindig már előbb szeret, még mielőtt az a másik bármi módon is viszonyulna hozzá. Egy kicsit olyanformán, ahogyan Isten is előbb szeretett minket. Nem éppen az-e a hit legelső ébredezése bennünk, hogy az ember ámulva fölfedezi: “hát így szeret engem az Isten"? Elkezdeni a szeretetet mindig nekünk kell, sohase a másiknak - és folytatni akkor is, ha nem talál viszonzásra!

Az igazi krisztusi szeretet még az ellenséggel szemben is szeretetben marad! “Áldjátok azokat, akik titeket kergetnek, áldjátok és ne átkozzátok!” Ezt már valóban csak krisztusi szeretettel lehet megtenni! Erre az emberi szeretet képtelen. A krisztusi szeretet lángját egyszerűen nem lehet kioltani. Nem árt neki a fagyos környezet, se a rosszindulat, a harag, se az ütés, ami a másik ember részéről éri. Ha egy mézzel teli üveget összetörnek, abból akkor sem epe, hanem méz fog kifolyni. Jézust akárhogy bántották, átkozták, gúnyolták, verték, Ő akkor is szeretet, áldás maradt. Áldjátok! Különösen azokra nézve légy és maradj áldás, akik irántad való viselkedésükkel a legkevésbé érdemlik meg. Áldani valakit, nemcsak azt jelenti, hogy áldást mondani reá, hanem Isten áldása lenni a számára, keresni az alkalmat, hol lehetek hasznára, hogyan munkálkodhatnám a boldogulását. A krisztusi szeretet, ha bántja valaki, még buzgóságosabban keresi, hogy mi jót tehetne vele viszonzásképpen? Ez az egyetlen mód, ahogyan megszabadulhat az ember az ellenségétől. Tehát úgy, hogy barátjává teszi, vagy legalábbis, jóakarójává lesz!

Annyira lényege, jellemvonása ez a krisztusi szeretetnek, hogy az apostol még tovább fokozza: “Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjúhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére.” A keresztyén bosszúállás annyi, mint a gonoszt jóval győzni meg! Van a bosszúállásnak emberi törvénye is: az igazságszolgáltatás. Ezt a világi hatóság gyakorolja a bűnök megtorlására. “Enyém a bosszúállás” - mondja az Isten, és ezt a hatalmát a földi szervek által végzi az Úr. Erről a következő részben külön is szól az apostol. Itt úgynevezett “keresztyén bosszúállásra” tanít: a megbocsátásra! Sátáni lelkület az, amelyik nem tud addig megnyugodni, míg a bántalmat - lehetőleg tetézve - vissza nem adja. A bosszúvágy természete az, hogy nem tud mérlegelni, elvakult, csak akkor elégül ki, ha súlyosabb a megtorlás, mint amilyen volt a megbántás. Ez azután a másikban még nagyobb bosszúvágyat szül, így az ide-oda ütésnek soha sincs vége. Nő a gonosz, mint a lavina.

Egyetlen módon lehet csak megállítani. Úgy, hogy az egyik elkezdi a megbocsátást. Adjatok helyet “ama” haragnak - mondja az Ige. Tehát semmiképpen nem a te fellobbanó haragodnak. Annak sohase adj helyet! Az ellenséged hadd töltse ki haragját. Úgy viseld a bántást, mintha követ dobnának egy kosár gyapotba. Annak a gyapotnak az nem fáj és nem árt. A megbocsátó szeretet ilyen puha vatta, amely sérelem nélkül bírja ki azt a haragos követ. Nem rúgja vissza, de nem is hagyja ott, hanem átadja Istennek! Isten önmagának tartotta fenn az ítélet jogát. Hagyjuk rá. Ő majd kinek-kinek megfizet az Ő igazsága szerint! Rád csak az tartozik, hogy “a gonoszt jóval győzd meg”! Tüzet tűzzel nem lehet eloltani, csak növelni lehet. A rosszat is csak annak az ellentétével, a jóval lehet ártalmatlanná tenni!

Hát igen, ilyen volna az igazi krisztusi szeretet!

Szép szavak, mondhatná most valaki. Valóban! De éppen az a baj, hogy csak szavak. Nem is sejtjük, milyen nagy baj, hogy az igazi szeretet mindig csak szó marad. Pedig egyedül ez lenne az, ami értelmet adhatna az emberi együttélésnek! Az egyik pesszimista filozófus mondta egyszer a maga kesernyés módján, hogy a sündisznók társadalma elhatározta egyszer, hogy közelebb húzódnak egymáshoz, mert külön-külön nagyon fáznak, összebújva egymást melegítik majd. Megpróbálták, de akkor meg a tüskéik úgy szúrták egymást, hogy nem bírták ki egymás közelében. Újra szétmentek, s inkább vállalták a hideget, mint egymás tüskéit.

Ezért van az emberi társadalomban is olyan sok magányos, fázós lélek. Fél az ember a másik tüskéitől! Fáj a közelség, inkább elhúzódik, akárhogyan vágyakozik is egy kis emberi melegségre. Még talán nem is szeretetre, csak egy jó szóra, kedvességre, biztató tekintetre. Ezek a tüskék okozzák a legtöbb bajt, kezdve a családi élettől a nemzeti kapcsolatokig. Képzeljétek el, mi lenne, ha egyszer az oly sok fájdalmat okozó tüskék helyett igazán krisztusi szeretet melegével fordulnánk a körülöttünk élő emberek, jó barátok, ellenségek, idegenek és családtagok felé?

Jézus most olyanokat keres az Ő követőiül, akik “a reménységben örvendezők, a háborúságban tűrők, a könyörgésben állhatatosak” tudnak, akarnak lenni. Vagyis örvendezők abban a reménységben, hogy nem hiába pazarolják szét maguk körül a krisztusi szeretetet. Békességgel tűrik azt a háborúságot, harcot, ami ezzel jár, és állhatatosak a könyörgésben, nem fáradnak el mindig újra kérni imában az erőt felülről, hogy igazán tudjanak szeretni!

Ámen

Dátum: 1970. június 7. (Dr. Joó Sándor utolsó prédikációja)

A mai vasárnapot egyházi életünk szokása szerint Biblia-vasárnapjának tartjuk. Ma minden gyülekezetben a Bibliáról, az Isten Igéjéről, vagy ezzel kapcsolatos kérdésről szól a prédikáció. Ezért szeretnék ma én is az Igével való foglalkozásról, speciálisan az Ige hallgatásáról beszélni nektek. Jakab apostol, aki ezt a levelet írta, fölöttébb gyakorlati érzékű ember. Nem tölti az időt elvont fejtegetésekkel. Jól ismeri a jeruzsálemi gyülekezet életét, hiszen annak vezetője, “lelkipásztora”. Élesen megfigyelte ott az embereket, meg a körülményeket. Nyilván a konkrét egyházi helyzet megfigyeléséből vonta le a következményeket, amiről itt ír. Annyira valóságosak és elevenek azok a típusok, akiket ebben a textusban elénk állít, mintha éppen közülünk valók lennének. Szinte úgy érezzük mindnyájan, hogy ez a Jakab pont engem vett célba. Két emberről beszél ebben az Igében az apostol. Így is mondhatjuk, két templomba járó emberről. Olyanokról akik “hallgatói az Igének”. Nézzük meg hát most közelebbről mind a kettőt külön-külön.

Mit csinál az egyik? Azt, hogy hallgatja az Igét. Valljuk meg őszintén, nagyon jó dolog. Dicséretre méltó nála. Ha “feledékeny” hallgatója is az Igének, de mindenesetre hallgatója. Eljár a templomba, s már ez is valami. Ezt se lehetne minden pasaréti egyháztagról elmondani. Bár mindnyájan megtennénk legalább ennyit: hallgatnánk az Igét! De hányan alusznak most, s hányan töltik idejüket most - miközben itt istentisztelet folyik - fölösleges, semmit érő dolgokkal. Még odáig se jutnak, hogy eljönnének az Igét hallgatni! Nos, az az ember, akiről Jakab ír, az elmegy. Ez az ember vasárnap annak rendje-módja szerint, talán feleségével, meg a gyermekeivel együtt ott van a templomban, s hallgatja az Igét. Éppen úgy mint ti, akik most itt vagytok. Az Igéből még az is kiérthető, hogy nem is csak úgy szokásból jár az illető a templomba. Nem is csak a felesége kívánságára, hogy valamit az asszony kedvéért is csináljon már. Ez az ember nem is az a lusta típus, akit úgy kell kizavarni vasárnap reggel az ágyból, hogy keljen már fel, mert elkésik, aztán ott a templomban bóbiskolja végig az istentiszteletet. Nem csak azt várja már, hogy mikor mondja ki a pap az áment. Nem! Ez az igehallgató nem ilyen! Ez komolyan hallgatja az Igét. Nagyszerű igehallgató! Tényleg odafigyel az Igére. Jakab apostol egy találó képpel így jellemzi: “hasonló az olyan emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát”. Tehát nem engedi el csak úgy a füle mellett a hallott Igét. Nem is hárítja el magáról. Sőt! A szívére veszi. Úgy érzi, mintha tükörbe nézett volna bele. De nem úgy ám, hogy a másik ember arcát látja meg benne! Sokszor hallom, hogy azt mondja valaki az istentisztelet után: nahát, ez a prédikáció pontosan a sógornőmnek, vagy az anyósomnak szólt volna, de kár, hogy nem volt itt! Nos, ez az ember nem így érzi. Ő önmagát látja meg az Ige tükrében. Még csak nem is úgy, hogy futólag megpillantja, hanem “nézi”. Alaposan, elmélyülve tanulmányozza magát. Úgy, ahogy az Ige mutatja. Hát nem nagyszerű igehallgató az ilyen ember? Én nagyon örülnék, ha ti mindnyájan és mindig így ülnétek itt a templomban, és így hallgatnátok az Igét, mint ez az ember. Mert ezt az embert igazán csak a hallott Ige foglalkoztatja, és közben nem arra gondol, hogy mi minden várja hétfőn, vagy már megint milyen új ruhája van ennek meg annak.

Azután van itt még valami, ami nagyon szimpatikussá teszi ezt az igehallgatót. Így olvassuk: “megnézte magát”. Tehát ez az ember nemcsak a szép prédikációban gyönyörködik, nemcsak az érdekli, hogy ki prédikál, miről beszél, hanem az Igében mintegy meglátja önmagát. - Így mondja Jakab: “az ő természet szerinti ábrázatát”. Vagyis azt az önmagát, aki az álarc mögött van, akit a jólneveltsége, modora, mosolya, önuralma takar. Az igazi énjét látja meg az Igében. Ez az ember őszintén szembenéz önmagával. Bizony nem könnyű dolog ez! Nem is kellemes. Az ember nem jól érzi magát ilyenkor. Találva érzi magát. Miközben szól az Ige, megszólal a lelkiismerete is: Ember, itt rólad van szó! Meglátja magát, a maga természet szerinti ábrázatát. A házasságának, a családi életének, meg a legtitkosabb, legbensőbb énjének a természet szerinti ábrázatát. Belelát a saját életének a mélységeibe, s a lelke is beleremeg abba, amit lát. Látja, hogy bizony nincs rendben minden ott bent. Valami baj van! Nem így kellene élnie! Nem így kellene az emberekhez viszonyulnia! Egészen magába száll! Bár így tudná mindenki hallgatni az Igét! Így, a szívét tárva oda az Ige elé. Belelátva a saját szíve legtitkosabb mélységeibe az Ige tükre által.

Aztán így folytatja az apostol a leírást: “Megnézte magát és elment.” A lelkész áment mondott, az utolsó ének is elhangzott, tódul a sok ember kifelé a templomból. A mi emberünk is a hallott prédikáció hatására egészen átszellemülten megy hazafelé. Ez is szép, s jól is van így! A hallott Igével elmenni haza, az otthoni problémák közzé, talán a beteg asszony mellé, vagy kellemetlen szomszédok közé. Igen, oda megyünk ki a templomból, a mindennapi életbe, gyümölcsöt teremni. A hallott Igét megélni, cselekedetekké váltani. Ez a nagyszerű, ideális igehallgató, aki miután megnézte magát, meglátta a saját természet szerinti ábrázatát, élete minden csúnyaságát, mélységét, elment haza. Olajjal teli lámpával, meggyújtott szövétnekkel. - Elment!

És ekkor jön a mondat szomorú folytatása: “és azonnal elfelejtette, milyen volt”. Alig lépi át a templom küszöbét, alig tesz pár lépést, már el is felejt mindent. Igét, saját természet szerinti ábrázatát, prédikációt - mindent! De hogy lehet ez? Képzeljétek el, hogy valaki elmegy az orvoshoz, megvizsgáltatja magát, és az orvos gondterhelt arccal azt mondja neki: “Asszonyom, nincs értelme a titkolózásnak, meg kell mondanom, hogy nagyon súlyos a dolog.” És a páciens hazamegy. Vajon elfelejti, amit az orvos mondott? Aligha! Beszél a férjével, lerogyik egy székbe: “Igen, azt amitől mindig féltem, megmondta az orvos.” És attól a pillanattól kezdve soha egy percre sem felejti el többé. Ki sem lehetne beszélni a fejéből. Mindig tudja, emlékezik rá.
Ám amikor a legfőbb Orvos átvilágítja az embert és megmondja kereken, hogy baj van, nagy baj, mikor elébe tartja a tükröt, hogy az ember maga is látja a sötét foltokat az életében, maga is tudja, mennyire halálosan beteg - hiszen megnézte a maga természet szerinti ábrázatát -, ezt már a következő pillanatban képes elfelejteni! Nyugodtan él tovább, mintha semmi baj nem lenne. Egyszerűen napirendre tér felette. Él tovább, mintha semmit sem látott volna az Ige tükrében önmagáról. - Íme, egy nagyszerű, ideális igehallgató, aki rohan a vesztébe!

De hála Istennek, nemcsak ilyen igehallgatók vannak! Van másfajta templomba járó is. Jakab apostol ezt így jellemzi: “cselekedet követője”. Ez is éppen úgy hallgatója az Igének, mint az előbbi, de nemcsak hallgatója, hanem megtartója, azaz cselekvője is. Ugyanazt az Igét hallgatja, ugyanabban a templomban, ugyanazon az istentiszteleten, mint a másik, de ezzel valami egyéb is történik. Nézzük csak! Jakab apostol nagyon pontosan megfigyelte a két embert. Mind a ketten hallgatják az Igét, mind a ketten elmélyednek benne. Mind a ketten mint egy tükröt, tartják maguk elé. Mind a ketten önmagukat látják meg a tükörben. Mind a ketten fölismerik a saját természet szerinti ábrázatukat. De - itt van a nagy különbség a két templomba járó ember között - az utóbbi, mikor meglátta önmagát a tükörben, nem teszi le a tükröt és még nem megy el. Jakab így mondja: “belenéz”. Mint amikor valaki mikroszkóp fölé hajolva, vagy nagyítóval vizsgálva néz valamit, ez így vizsgálgatja magát az Igében. És amikor meglátja benne a saját csúnyaságát, nagy baját, nem teszi félre rögtön azt a tükröt, hogy fel ne zavarja a lelki nyugalmát, hanem éppen akkor nézi, vizsgálgatja tovább teljes intenzitással. És akkor kezd valami egyebet is látni. Mintha most kezdene megnyílni a szeme. A saját maga csúnya, elrontott, összekuszált természet szerinti ábrázatja mögött egyszerre egy másik arcot is látni kezd. Egy véres, szenvedő arcot. Amint hallgatja az Igét, egyszerre csak kezd kiábrázolódni a lelki szemei előtt a keresztfán függő Megváltó alakja. Az Ige, amit hall vagy olvas, nemcsak saját magát, saját maga kárhozatra méltó voltát leplezi le előtte, hanem a bűnösökért meghaló Megváltót is. Mert erről szól végül minden igehirdetés! Jézust, az értünk fizető Megváltót hirdeti minden bibliai Ige! Az egész Szentírás egész tartalma összefoglalható ebben az egyetlen névben: Jézus! Ez a másik templomba járó Ővele találkozik, amikor hallgatja az Igét.

Ez az amit az apostol így fejez ki: “belenéz a szabadság tökéletes törvényébe”. Ezt a meglehetősen nehézkes kifejezést egyetlen szóval így lehetne mondani másképpen: Jézus! Tehát ez az ember Jézust látja mint a szolgaság törvényének a végét. Jézust, aki betöltötte helyette is, meg érette is a törvényt. Jézust, mint a szabadság törvényének a kezdetét. Mert Jézus Krisztus számára semmi sem lehetetlen. Az se, hogy a Benne hívő ember Isten törvénye szerint, Isten akarata szerint éljen végre. Jézust látva, az Ő engesztelő halálát látva, föltámad a lelkében a vágy az Isten törvénye után. Az a vágy, hogy hálából a kapott szabadításért, most már egészen Isten akarata szerint rendezze be az életét. Így kel fel a helyéről, és így megy haza.

Jakab azt mondja: “megmarad amellett”. Hogyne maradna meg! Hiszen, aki ezt az arcot látta meg az Ige hallgatása közben, aki Megváltójának szenvedő, véres arcával találkozott az Igében, aki belemélyedt az Ő engesztelő halála mélységes titkaiba, az nem is tehet egyebet, mint hogy “megmarad amellett”. Azt nem lehet olyan könnyen elfelejteni! Azt nem lehet az embernek lerázni magáról, s afölött nem lehet napirendre térni! A jó tanácsokat, a törvény parancsait lerázhatja magáról az ember, de a szenvedő Megváltó akkor is reá néz, amikor már vége az igehirdetésnek. Ahogy énekelni szoktuk, az Ő szelíd szeme, az Ő tekintete kíséri haza, hétfőn a munkába, ki a világba. És kezdődik az új hét, melyben az Ige hallgatója “cselekedet követője” lesz! Az Ige cselekvője, mert az a cselekedet lényegében véve nem egyéb, mint tettekké váló Ige. A vasárnap hallott Ige gyümölcse, vagy a reggel olvasott Ige gyakorlati következménye. Óh, de sok mindenféle cselekedetet szül az Ige, amit Jézustól hall meg az ember! De más cselekedeteket, mint amilyenek magunktól telnek!

Légy hát az Igéből származó cselekedetek követője! Tedd meg azt, talán azt az egy dolgot, amire az Isten már olyan régóta figyelmeztet, ami az egész hitéletedet megakasztja. Írd meg végre azt a levelet, vagy szakíts végre azzal a viszonnyal! Nyújtsd oda végre a békejobbot annak az embernek! Vagy dobd ki a lelkedből annak a sérelemnek az emlékét, amit évek óta hordozol! Számolj le végre azzal a szenvedélyeddel, amit már magad előtt is szégyellsz!

Testvérek! Jézus Krisztus gyülekezete! Isten Igéjének hallgatói! Legyünk hát az Igének megtartói, cselekvői! Különben mi a csodának hallgatnánk egyáltalán az Igét? Gyönyörűségből? Az nagyon veszélyes dolog! Ne halogassuk az Igének való engedelmességünk első lépését megtenni! Az olyan kezdet, amelyik áttöri azt a gátat, amelyik az élet vizeinek bőségét visszatartotta. Ha rögtön nem cselekszel, később nem lesz belőle semmi! Tedd meg gyorsan, amit tenned kell! Váltsd át az Isten Igéjét azonnal cselekedetté! Ne aludj rá egyet sem!

Mindennek pedig csodálatos következménye van! Jakab apostol így mondja: “a cselekedet követője boldog lesz az ő cselekedetében”. Boldog lesz! Az igazi igehallgatásnak áldása van a szívünk legmélyéig, úgy, hogy boldog emberek leszünk. Életkedvet kapunk. Örömmel fogunk hozzá újra a munkánkhoz. Nyugodtan szembe merünk nézni az élet nehézségeivel. Erőt kapunk az egész hétre. Boldogok leszünk! Tudjátok milyen hatalmas kijelentés ez? És milyen hatalmas ígéret olyan szánalmas, nyomorult embereknek, mint mi vagyunk! Óh, ha mindnyájan boldogok lehetnénk ezen a héten! Boldog emberek! Az Ige cselekvése, Isten Igéjének tettekben való megvalósítása tényleg boldoggá teszi az embert. Próbáld ki!

Testvérek! Olyan régóta jártok a templomba. Annyi év óta vagytok az Ige hallgatói. Legyetek hát végre az Ige cselekvői! Megtartói! Múlnak a napjaink, sürget az idő. “Mutasd meg a te hitedet a te cselekedetedből”. Így lesz majd, aminek lennie kellene mindig, újra: áldott vasárnap után egy boldog hét! A hallott Igéből eredő boldog élet!

Ámen

Dátum: 1963. szeptember 8.

Ma tartjuk gyülekezetünkben az “öregek-betegek vasárnapját”. Azt jelenti ez, hogy pár szál virággal és egy üdvözlőlevéllel külön is megemlékezünk gyülekezetünknek azokról a tagjairól, akik az előrehaladott kor, vagy valamilyen betegség miatt nem tudnak itt lenni közöttünk az istentiszteleten. Ezt az alkalmat szeretném fölhasználni arra, hogy most olyan problémát állítok az Ige fényébe, amit Jung, az újabb idők egyik legnagyobb pszichológusa így fejezett ki egyszer: “Teljesen fölkészületlenül lépünk be az élet alkonyodó szakaszába, sőt ami még ennél is rosszabb, tele vagyunk egy csomó hamis illúzióval.” Nem arról van szó tehát, hogy anyagilag készületlenül ér bennünket az a kor, amikor az ember már nem tud aktív munkát végezni, mert e tekintetben a nyugdíj, az öregségi biztosítás egyre nagyobb kényelmet jelent a megöregedett embernek, hanem belsőleg ér fölkészületlenül az öregség. Ezért van az, hogy dacára az egyre emelkedő materiális biztosításoknak, mégis olyan örömtelenné, békétlenné, megkeseredetté, csalódottá, elhagyatottá válik a legtöbb ember az élet alkonyán. Nem is olyan egyszerű dolog jól megöregedni! Talán éppen ez a probléma lebegett a 90. zsoltár írójának is a lelke előtt, amikor így fohászkodik föl Istenhez: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” - Óh de nagy szükségünk van erre mindnyájunknak!

Mindenekelőtt azért van erre szükségünk, mert az ember olyan könnyen és olyan hamar elszámolja magát, mint az a példázatbeli ember, aki még sok-sok esztendőre számított: azt hitte, még sok ideje van hátra, és még azon éjjel elkérte Isten a lelkét! Évekre, évtizedekre számít valaki és nem is tudja, hogy esetleg csak napjai vannak. Mindenesetre azt meg kell tanulnunk, hogy ez a földi élet csak egy egészen rövid kis szakasz az idő folyamatában, és bármikor, bármely pillanatban vége szakadhat. Nemrégen temettem olyan ereje teljében lévőférfit, aki a legjobb hangulatban, a közelgő vég minden előjele és előérzete nélkül szállt föl a villamosra. A következő megállónál már eszméletlenül szedték le róla, és mire a mentők odaértek, már csak a bekövetkezett halált konstatálták rajta. Mindnyájan tudnánk hasonló eseteket elmondani. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy mindig azzal a tudattal éljünk, amire a tenyerünkbe vésett két M-betű is szakadatlanul figyelmeztet: “Memento Mori”, azaz: emlékezzél a halálra! Mert bizony az ember ereje tudatában hajlamos elfeledkezni arról, hogy teremtmény, vagyis véges, körülhatárolt lény, olyan valaki, akinek kimért ideje van. Nem azt jelenti ez, mintha előre tudnia kellene mindenkinek, hogy mennyi ideig fog élni. Amikor a zsoltáríró azt mondja: A mi esztendeinknek a napjai 70 esztendő, vagy ha feljebb 80 esztendő: ez nem azt jelenti, hogy minden ember, vagy 70, vagy 80 esztendeig fog élni, hanem ez is arra utal, hogy az életidőnk meg van szabva, körül van határolva. Ezt mi, emberek általában hajlandók vagyunk elfeledni, sőt ami még rosszabb, szinte igyekszünk kiszorítani a tudatunkból. Kellemetlen, sőt elviselhetetlen gondolat ez. Mi nem akarunk emlékezni a halálra, sőt amennyire csak lehet és tőlünk telik, a halál egész fogalmát elkendőzzük, álcázzuk és messzire eltoljuk magunktól, mintha nem is lenne aktuális bármely pillanatban.

Nos, az ember akkor számolja bölcs szívvel a napjait, ha számol a halállal. És ez nemcsak az öregkor problémája, hanem általában az élet problémája. Jézus így mondta ezt: “Legyetek készen mindenkor, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!” Mindenkor, nemcsak az ötvenen, vagy hatvanon túl, hanem minden korban. A gyermekkorban éppen úgy, mint az öregkorban. Készen lenni pedig azt jelenti, hogy úgy hisz valaki a Krisztusban, hogy teljes bizonyossága van a bűnei bocsánata és a saját örök élete felől. Igazán, teljes bizonyosságod van már a saját bűneid bocsánata és örök életed felől? Mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért? Semmit! De nem is szükséges, hogy bármit is adjon, mert Isten már odaadta Jézust, a saját szeretetének ezt az emberi testté vált élő darabját, hogy ha “valaki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Aki igazán hisz Őbenne - de úgy, hogy meg is látszik rajta! -, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Őbenne, annak megbocsáttattak a bűnei, övé az örök élet! Igen, akkor számlálod bölcs szívvel a napjaidat, ha mennél hamarább igyekezel teljesebb bizonyosságra jutni arra nézve, hogy meg vagy váltva Krisztus által az örök életre! Ez az első és legfőbb része a megöregedésre való fölkészülésnek: az üdvösség bizonyosságában élni a földi életet!

Van ám itt még más probléma is! Az ember hajlandó azzal a beállítottsággal élni, mintha az élet nappalának sohasem lenne vége. Sőt azzal az illúzióval, mintha az a nappal állandóan emelkednék, előre haladna. Pedig úgy van, ahogyan a zsoltáríró mondja: “olyan az élet, mint a fű, amely reggel sarjad, és virágzik, estére elhervad és megszárad”. Az életünknek is van reggele, dele és estéje. Tehát olyan ideje, amikor a nap felkel, amikor minden sarjad és virágzik. Van delelője, amikor minden pompázik. Van alkonya, a lombhullás és hervadás ideje. Végül estéje és éjszakája. amikor minden megszárad és lekaszáltatik. A nappal és az éjjel éppen olyan törhetetlen egységet képeznek, mint az élet és a halál. Aztán, minden időszaknak megvan a maga külön fénye és színe. A felkelő napnak egészen más a fénye, mint a lenyugvónak. Az élet reggelén egyre szélesedik, tágul a horizont, ismeretlen távlatok integetnek felénk. A világ és az élet nyitva van előttünk, tele vannak ígéretekkel. Azután hamarosan jön a delelő. Ez a dél, éppen úgy mint egy szép nyári napon, gyakran elég hosszan eltarthat. De mégis eljön egyszer a pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy már alkonyodik. Közeleg az este. Ez a fölismerés az ember egész életperspektíváját megváltoztatja. A horizont most már nem tágul, hanem szűkül, körülhatárolódik és fogy. Az egész élet és az egész világ kezdenek más megvilágításba kerülni. Megváltozik az egész ember. A változásnak ez a korszaka gyakran igen mély, belső hullámzásokkal, viharokkal jár. Az ember életének egyik legnagyobb krízisperiódusa ez. Nagyobb és kellemetlenebb, mint a pubertás. Óh, de nagyon aktuális ilyenkor, amit a zsoltáríró így imádkozott: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”! Aki ilyenkor nem Istentől kapott bölcsességgel számlálja a napjait, éli át az életének ezt a krízisperiódusát, az sokszor igen nagy ostobaságot tud csinálni. Ilyenkor, a kapuzárás előtti riadalomban követik el férfiak is, asszonyok is a legtöbb hibát az életükben. Jó ezt tudatosítani az embernek magában!

Pál apostol így mondja: “Mikor gyermek valék, úgy szóltam. mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” (1Kor 13,11) “Elhagytam”, vagy az eredeti szöveg szó szerinti fordítása szerint: letettem. Olyan egyszerűen hangzik ez, pedig sokszor nagy küzdelembe kerül, amíg az ember le tud tenni valamit. Amíg például a férfivá érett ember le tudja tenni a gyermekhez illő dolgokat. Ez a letevés a bölcs életnek egyik legnagyobb titka. Mert később nemcsak azt kell letenni, ami gyermekhez illő volt, hanem már azt is, ami az élet delelőjéhez illett valamikor. És mennél öregebb lesz az ember, annál több mindent kell “letenni”. Már idejében meg kell hát tanulnunk elengedni, letenni dolgokat! Ez a letevés néha nehéz és fájdalmas művelet. Az ember szeretné az élet delelőjének a gazdagságát állandósítani, kezében tartani. Az evangéliumi életbölcsességnek azt a nagy titkát kell azért idejében megtanulni, amit Jézus így fejezett ki: “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét, megtalálja azt!” Vagyis, aki mindent meg akar tartani magának, elszegényedik, és aki le meri tenni a dolgokat, mintegy kiengedni a kezéből, az meggazdagszik. Így van például az a szülő is, aki el meri engedni a felnőtt gyermekét, hadd menjen el, hadd élje a maga életét, tehát nem akarja visszatartani önmagának, az rendszerint nem veszíti el a gyermekét. Sőt, így kapja igazán vissza. Akkor számlálja az ember bölcs szívvel a napjait, ha megtanul úgy élni e világban, mint aki ad, és nem úgy, mint aki követel. Az készül föl helyesen a megöregedésre, aki még fiatalon megtanulja a lemondás, a letevés művészetét, keserűség, neheztelés nélkül, abban a boldog tudatban, hogy az áldozat sohse teszi az embert szegényebbé, sőt mindig csak gazdagabbá!

Végül még egy probléma van itt! Az a közvélemény, amiben ténylegesen benne élünk, nemcsak a haláltól fél, hanem már magától az évek múlásától is. A mi kultúránknak egyik hamis ideálja a sok közül éppen a mindenáron fiatalosnak-lenni-akarás. Pedig a fiatalság, az ifjúság az ember életútjának egyik fázisa csupán. Hogyan lehet egy fázist az életúton céllá tenni? Mégis a fiatalosság ideálja olyan nagy szerepet játszik az emberek érzés- és gondolatvilágában! Igyekeznek a fiatalság életfázisát minél hosszabbra kinyújtani, úgy, hogy minden egyéb életfázison is áthasson. A jelszó az, hogy az ember olyan idős, amilyennek érzi magát. Azt képzelik, hogyha valaki nem akar megöregedni, akkor fiatal marad. Ezzel az ostobasággal szemben jó, ha tudomásul vesszük azt a józan igazságot, hogy az ember pontosan olyan idős, ahány éves! Igaz, ezt a mi korunkban nem szívesen hallják! Már egész technikája fejlődött ki annak, hogy legalább a fiatalosság látszatát meg lehessen őrizni, akkor is, ha a művelet az arcnak minden jellegzetességét és személyi tulajdonságát elveszi. Egy olyan technika, amelyik abban látja lázas törekvéseinek a diadalát, ha a nagymamát úgy tudja megváltoztatni, úgy kifesti, hogy versenyre kelhessen az unokájával. Eszerint a közvélemény szerint az öregedés a legijesztőbb rém. Mi mindennel álcázzák az emberek az öregedés jeleit maguk előtt is, meg a környezetük előtt is! Egy nagy belső tiltakozás van az emberben az öregedéssel szemben, ami persze a belső konfliktust csak annál nagyobbá teszi!

Pedig az ember csak megjátssza a fiatalt, mintha a nap még emelkedőben volna és azután egyszerre előkészületlenül lepi meg a sötétség, rászakad az este! - Óh igen, nagyon fontos a könyörgés: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Vagyis úgy élni a napjainkat, hogy le tudjuk leplezni magunkban a fiatalosság hamis ideálját! Le tudjunk számolni azzal a ténnyel, hogy igenis minden múló nappal idősebb lettem! Nem olyan borzasztó dolog az öregség, amitől félni kellene. Az élet estéje nemcsak egy panaszos függvénye a nappalnak. Az öregkornak is megvan a maga sajátos célja és értelme! Különben nem hagyna Isten megöregedni bennünket! Sohse úgy lássuk az életet, mint egy körben járást, mintha az öreg ember visszatérne egy bizonyos második gyermekkorba, hanem úgy, mint egy előrehaladást, mint egy növekedést a kegyelemben, érési processzust az örökkévalóságra.

Az öregkornak az a tulajdonsága, hogy az ember már túl van az élet kemény küzdelmein és munkáján, és most már jobban elmélyülhet az Isten békességében. Mennél öregebb lesz valaki, annál jobban meg kell hogy élje, és ki kell hogy ábrázolja azt, amit tulajdonképpen minden keresztyénnek minden életkorban is meg kellene valósítania: az Istennel való békességet, az Úrral való meghitt barátságot. A keresztyén ember Istennel szemben mindig koldus is, szolga is, barát is. Az öregnek van meg az a kiváltsága, hogy egyre kevésbé koldus és szolga, és egyre jobban barátjává lesz az Istennek. Mennyi áldás forrásává lehet a maga szelíd békességével, közbenjáró imádságával a környezetére Istennek az olyan kedves, öreg barátja, mint Ábrahám volt! Ne féljetek hát az öregkortól. Sőt, inkább úgy tekintsétek, mint amit egyre jobban beragyog az örökkévalóság közelgő reggelének a fénye, a Krisztus föltámadásának a dicsősége!

Könyörögjünk azért együtt a zsoltáríróval: “Uram, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"

Ámen

Dátum: 1962. június 17. (öregek-betegek vasárnapja)

Az Igében van egy kicsiny szó, amelynek a jelentősége mégis igen nagy. Így hangzik: mostan. A mostan csak egy egészen rövid pillanat, mégis, mi minden függhet tőle egy ember életében! Ezen a "mostanon" múlhat egy embernek az örök élete! Tudniillik azon, hogy most mit tesz, hogy ezt a mostant miként használja fel. Ez a mostan talán egy végleges döntés alkalma lehet. Olyan pillanat, amelytől kezdve egy ember élete vagy fölfelé emelkedik a fénylő magasságok felé, vagy lefelé, valami sötét mélységbe süllyed, ahonnét bizony nincs felemelkedés. Félix és Drusilla számára ez a mostan azt jelenti, hogy a következő néhány percnek vékony drótján függ számukra az üdvösség vagy kárhozat, az, hogy megtartatnak-e az örökkévalóság számára, vagy elvesznek? Az a kérdés, melyiket választják?

Mostan! - Minden embernek megvan a mostanja! Néha többször is egy élet folyamán. Neked is megvan, nekem is. Félix és Drusilla számára akkor volt ez a mostan, amikor Pált hallgatták. Ez a két fiatal lélek ott áll az életük nagy, döntő választóvonalán. Micsoda hatalmas mostant ad nékik itt Isten! Tele kegyelemmel, figyelmeztetéssel, életlehetőséggel. De sajnos... elmulasztják a döntő pillanatot, kiejtik a kezükből és elszalasztják életük nagy mostanját! Félix azt mondja Pálnak: Mostan... eredj el! Majd amikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak.

Hogy jobban megértsük a helyzetet, hadd mondjam el röviden, ki volt ez a két ember. Félix rabszolgasorból emelkedett egyre magasabb pozícióba. Történetünk idején Júdea helytartója volt, mint annak idején Pilátus. Nagy pompával élt, Heródesnek Cézáreában lévő királyi palotájában. Kegyetlen, önző, kicsapongó természet lévén, valóságos ostora volt sok éven át a szerencsétlen országnak. Drusilla, aki zsidó asszony volt, harmadik felesége volt Félixnek. Királyi vérből származott. Nagy Heródes unokája és Heródes Agrippa királynak a leánya. Történetünk idején 17-18 éves lehetett, de már nagy élet volt mögötte. Hírhedt szépség volt. A fiatal zsidó királyleány most a helytartó feleségeként élt apja palotájában, népe nagy botránkozása közepette. Az egyik tehát pogány volt, a másik vallásos. de valójában nem istenfélő. Alapjában véve mindketten olyan emberek, akik vajmi keveset törődtek azzal, amit Isten mond, akik számára sokkal inkább a szemek kívánsága, meg a testi vágyak, meg az élet kérdése volt a minden. Ez a két ember kapta itt az Isten kegyelmének a “mostanját”!

Különös az, ahogyan néha egy-egy embernek az útjába kerül Isten. Az ember csak él, éldegél, a saját feje szerint, legjobb belátása szerint, nem is gondol semmire. Nem zavartatja magát, megy a maga útján tovább, tovább... És egyszer csak ott az Isten! Íme, itt is így történik. Egy bizonyos napon 70 római lovaskatona vonul be Cézáreába. Jeruzsálemből jöttek. Egy megkötözött foglyot hoztak magukkal. Semmi különös nem volt ebben. Gyakran előfordult ilyesmi. Mit törődött Félix egy fogoly zsidóval? És mégis, ez a különös fogoly nemcsak Félix kaszárnyájába kerül be, hanem valahogyan Félix lelkiismeretét is foglalkoztatja. Annyira, hogy egy szép napon azt mondja feleségének: - Figyelj csak ide, ma reggel egy Pál nevű foglyot hoztak Jeruzsálemből, ahol már olyan sok zavargás volt. Ez egy egészen különös ember. Meg kell mondanom őszintén, hogy értetlenül állok vele szemben. Folyton csak arról a názáreti Jézusról beszél, akit - tudod - Pilátus idejében keresztre feszítettek. Az emberek Jeruzsálemben azt mondják, hogy meghalt, ez a Pál meg azt állítja, hogy él!

Erre még az élvezeteknek élő Drusilla is fölfigyel. Ő is ott akar lenni a fogoly kihallgatásánál. Hogy miért? Ki tudná ezt megmondani? Talán a régi vallásos emlékek mozdultak meg benne. Tehát mégse tudott, úgy látszik, elszakadni attól, amit hazulról hozott, még ha akármilyen kevés is volt az. A gyermekkori vallásos emlékek néha föltámadnak és szót kérnek! Nem hiábavaló az imádság, az a bibliai történet, amit gyermekkorában tanult valaki. Íme, Drusilla is meg akarta hallani ennek a különös fogolynak a szavait, akiről olyan sokat beszéltek. Miféle furcsa hit lehet az, ezzel a názáreti Jézussal kapcsolatban? Érdekes lehet!

“Egy néhány nap múlva, azután” meg is történik a dolog. Hívatják Pált. Nem bírói tárgyalásra, hanem csak olyan magánbeszélgetésre. Hármasban vannak, Félixék magánlakosztályában. Drusilla talán kényelmesen végigdől egy heverőn és hallgatja Pált. Pál pedig ennek a gőgös, rideg római helytartónak és élveteg királyleánynak beszél. Beszél - Jézusról! Szó szerint: “A Krisztusban való hit felől.” És akkor következik el Félix és Drusilla számára az a bizonyos, az a sorsdöntő “mostan”! Hogy Pál mit mondhatott el ennek a két embernek a “Krisztusban való hitről”, azt sejtetik ezek a szavak: Igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt. Elég veszélyes téma ebben a helyzetben. Miért nem inkább az Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről, könyörületéről? Hiszen Pál sorsa - emberileg szólva - Félix kezében van! Igen, de Pál tudja azt, amit ez a két ember nem tud: Azt, hogy az ő sorsuk meg a Sátán kezében van. Amikor Pál ott áll előttük, és végiggondolja az életüket, látja, hogy ez a két ember minden pompával, luxussal és élvhajhászással együtt a pusztulás felé rohan. Akkor nem tud hallgatni, elfelejti, hogy földi bírája előtt áll, csak azt látja, hogy ez a két ember a vesztébe rohan. Igyekszik őket megfékezni, mint elszabadult paripákat, még akkor is ha őt magát elgázolják. Megpróbálja őket keményen fölrázni. Mélyen belemártja az Ige kését e két ember életének a fekélyébe, csak úgy spriccel belőle a genny. Mielőtt Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről beszélne, kemény szavakkal szól az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről. Mert addig soha nincs kegyelem, amíg az ember nem tudja, hogy kegyelemre szorult! Addig nincs bűnbocsánat senki számára. amíg nem válik tudatossá benne, hogy mit bocsát meg neki Isten!

És akkor következik el Félix és Drusilla esetében az a bizonyos sorsdöntő “mostan”. Mert mostan végre meghallják, amit még soha, senkitől sem hallottak, amit soha, senki nem mert megmondani nekik: az igazságot! Az igazságot önmagukról, meg Istenről. Mostan végre az történik, ami még soha eddig: meglátják a saját életüket és mögötte Isten ítéletét. Milyen különös: megcserélődnek a szerepek, a fogoly Pál a vádló, és a bíró Félix ül a vádlottak padján, mellette a remegő Drusilla. Mintha azt mondaná Pál: Félix és Drusilla, ti azt csináltok, amit akartok, de ne felejtsétek el. hogy él az Isten és megítéli a földet! “Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak és azután jön az ítélet!” (Zsid 9,27) Milyen hatalmas prédikáció lehetett az ott, Félixék szobájában! Micsoda halálos csend támadhatott, amikor az ítélet fenyegetése elhangzott, mielőtt a kegyelmet kihirdethette volna Pál! Mi minden mehetett végbe ennek a két embernek a lelkében, mikor Pál, a tőle szokásos szenvedélyes szavakkal mondhatta nekik: Félix és Drusilla, a Krisztusért kérlek, mintha Isten kérne általam, béküljetek meg Istennel! Higgyetek Jézusban, bízzátok Rá magatokat, és akkor minden jó lesz! Gyertek ti is oda a Megváltóhoz, az Ő vérében szabadulás van a ti számotokra is!

Most már csak az a kérdés, hogy Félix és Drusilla mit kezdtek ezzel a “mostan”-nal? Azzal az óriási kegyelemmel, amit számukra ez a mostan jelentett? Így olvassuk a tudósítást: “Megrémülve mondta Félix...” Drusilla pedig hallgat. Talán azt jelenti ez, hogy Pál szívbemarkoló szavai nem hatottak erre a szép asszonyra? Lehet! Ma is megtörténik, hogy ketten ülnek egymás mellett a templomban, mindketten ugyanazt a prédikációt hallgatják, és az egyik a lelke mélyéig találva érzi magát, a másikat pedig hidegen hagyja. Nem jelent a számára semmit. Tehát Félix nem tudta olyan könnyen túltenni magát az Igén, megrémült. Félix nemcsak egy érdekes prédikációt kapott, hanem áldást is belőle, a sokknak az áldását, a nyugtalanságot. A félelemnek az áldását. Megmozdult benne valami. Végre! Isten Igéjének a villáma belecsapott ennek az embernek a kemény, hideg szívébe. Megrémült. Ez a jó, amikor így ül valaki a templomban, hogy magára veszi a prédikációt, találva érzi magát. - Nos, és tovább? Mi van tovább? Semmi! Sajnos, nem az történt, hogy a megrémült Félix térdre borult és fölkiáltott: - Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek -, vagy - Mit cselekedjek, hogy üdvözüljek? - mint a filippi börtönőr. Bár ezt tette volna! Bár megragadta volna azt a mentőkötelet, amit Isten mostan odadobott néki! Mostan, mostan itt a pillanat, hogy Félixből igazán ember legyen, Isten gyermeke! Megváltott élet! De sajnos, a megrendülésből csak egy zavart mentegetőzés lesz! - Mostan eredj el! - mondja Pálnak. Tehát nem utasítja vissza cinikusan Pál szavait. Nem csap öklével az asztalra, nem tiltakozik az “igazságról, önmegtartóztatásról és ítéletről” szóló szavak ellen. Csak egy, egyetlen egy kifogása van: a “mostan” ellen van kifogása. Isten, meg a Jézusban való hit, meg a bűnből való megtérés “mostan” alkalmatlan időben jön neki, mostan nem - majd holnap, vagy talán holnapután. Amikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívlak téged...!

Eközben valaki nevet! Tudjátok ki? A Sátán! Ennél jobban be se csaphatja az emberi lelket! Ez tetszik neki. Sokkal jobban, mint egy kemény elutasítás. Ez a legjobb módja annak, hogy a legveszélyesebb prédikáció is ártalmatlanná váljék. Mert ezzel, hogy “majd holnap, ha alkalmatosságom lesz” a fölbuzdult lelkiismeret is megcsendesedik. Az ember így be tudja beszélni magának, hogy mégse vagyok én azért olyan közömbös lélek. Igen, igen, abban a megtérésben van valami igazság... csak... mostan még nem! Isten, légy még egy kis türelemmel hozzám. Én igazán komolyan akarom venni, amit mondtál, csak nem mostan... Majd! Óh, de sok emberrel történik ez! Nem akarunk mi vallásunktól elszakadni, se az egyházunktól. Jól is esik néha egy-egy jó prédikációt hallgatni, és annak a hatása alatt elérzékenyedni. De... azután nem történik semmi tovább, marad minden a régiben, mert mi magunk a régiek maradunk. Amikor Isten az Ő “mostan”-jával sürget: - No, mostan aztán dönts végre, kit akarsz szolgálni, kihez akarsz tartozni!? Most szánd rá magad, hogy leteszed végre azt a bűnödet! - akkor mi visszahőkölünk. Belátjuk, hogy nem jó irányba fut az életünk vonata, ebből még egyszer baj lesz, valami végzetes összeütközés, szerencsétlenség, ezen változtatni kell - de nem mostan még. Majd...

Pedig atyámfiai, ez a történet éppen azt mutatja, hogy a “most még nem” az mindig “sohasem”-et jelent. Félix hívatta ugyan Pált még azután is, többször is, de a nagy “mostan”, a kegyelem “mostana” akkor már elmúlt a számára. Örökre! Ezután a “mostan” után újra bezárult a szíve. Jobban, mint volt valaha. És ez mindig így szokott történni. Aki élete nagy “mostanját” elszalasztja, talán sohasem kapja vissza többé! Istennek az a szava, amelynek hatása alatt a szívünk meg nem törik, a szívünket még jobban megkeményíti. Isten Igéjét hallgatni - veszedelmes dolog! Ezért figyelmeztet már az Ótestamentumban is Isten: - Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket! Ma! Most!

Atyámfiai! Isten a ránk következő hét folyamán készít egy ilyen “mostant”. Az Ő bűnbocsátó kegyelmének, az Ő hitünket megerősítő szeretetének a nagy “mostanját”. Mindent el lehet halasztani, csak az Istenhez való térésünket, a bűneinkkel való leszámolást, azt nem! Betömni azt a szörnyű léket, amitől süllyed az élet hajója, eltávolítani azt a borzalmas időzített bombát, amelyik minden pillanatban robbanhat: azt nem lehet halogatni! Miért ne lehetnél te is most rögtön boldog? Miért ne lehetne a te szívedben is békesség, a lelkiismeretedben nyugalom, a szívedben öröm? Neked se kellene tovább egyetlen lépést se tenned Isten ítéletével a fejed fölött! Ne mondd, hogy: Majd, amikor alkalmatosságom lesz! - Több és jobb alkalmatosságod úgyse lesz, mint ami “mostan” van! Vagy legalábbis nem tudhatod, hogy lesz-e valaha? Olyan csak egyszer van, ami felől biztos lehetsz, ez pedig a “mostan”. És a mostant kitolni egy máskorra: játék az örökkévalósággal.

Tehát a ránk következő evangélizációs és hitmélyítő héten, vagy akár ebben a pillanatban, itt van számunkra a mostan! Micsoda lehetőség van ebben! Olyan ez mostan, mint egy nyitott ajtó, amelyen át az Atya kitárt karokkal siet a közelgő tékozló fia elé. Ne halogassátok! Ragadjátok meg az alkalmat! Félixek és Drusillák, pogányok és vallásosak, gyertek mind! Mind oda Jézushoz! Hadd legyen ez a nap, meg ez a hét a számotokra az a nagy “mostan”, ami után végre igazán új élet kezdődik: hasznos, áldott, győzelmes keresztyén élet. Krisztusi élet!

Ámen.

Dátum: 1964. június 21.

Van egy bibliai vezérfonal - sokan ismerik -, amelynek útmutatása szerint százezrek olvassák a Szentírást naponként az egész földkerekségen. Eszerint a vezérfonal szerint az esztendő első Igéje volt az, amit most alapigéül felolvastam. Hadd jelentsem be rögtön az elején, hogy én most ennek az Igének az alapján az ateizmusról szeretnék beszélni. De félreértés ne essék, nem arról az ateizmusról, amivel kint a világban találkozunk, amit a világ hirdet; ez a kívül lévő ateizmus nem tárgya az igehirdetésnek és nem is jelent semmi veszélyt a hitéletre nézve. Arról az ateizmusról lesz szó, ami bent van, az egyház keretein belül, itt a templomban, pontosabban: a mi szívünkben. Ez valóban nagyon komoly problémát jelent számunkra!

Azt kérdezhetné valaki: Hogyan kerül össze az ateizmus ezzel az Igével? Hiszen itt éppen nem arról van szó! Nos, hát éppen azért! Az ateizmus tudniillik éppen a fordítottja annak, ami ebben az Igében van. Itt arról van szó, hogy mindent, amit cselekszik az ember, tegye Istennel együtt, Istenre gondolva, Istennek szolgálva általa. Az ateizmus pedig azt jelenti, hogy mindent Isten nélkül tesz az ember. Alapigénkből döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mi, hívő emberek, gyakorlatilag mennyire ateisták vagyunk! Mert mi is az ateizmus? Nem istentagadás. Az “a” - fosztóképző; tehát a jelentése: Isten-nélküliség, Isten hiánya, Isten kihagyása a gondolkozásból, cselekvésből, tervekből, mindennapiságból, a tulajdonképpeni életből. Talán emlékeztek még rá, karácsonykor arról is volt szó többek között, hogy Isten megtette azt, hogy Jézusban hozzánk jött, közöttünk élt, emberként, belejött a családi, hétköznapi életünkbe... Akkor nekünk se legyenek olyan óráink, napjaink, ügyeink, gondolataink, tetteink, amelyekből kihagyjuk Istent! Ne legyenek Isten-telenül, Isten nélkül, ateistán átélt szakaszai életünknek! Istenmentes területei ne legyenek szívünknek. Mert, ha vannak ilyen Isten-telenül, Isten-nélkül megélt, elvégzett ügyeink, ha mégis kihagyjuk Istent valamiből: “amit szóval vagy tettel” cselekszünk, akkor mi is ateisták vagyunk!

Ha pedig az ateizmust így értelmezzük, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen közös álláspontot foglalunk el hívők és hitetlenek, keresztyének és nem keresztyének - mert bizony valljuk meg őszintén, mi, akik hiszünk Istenben, nagyon ritkán tesszük meg azt, amit Igénk így mond: “És mindazt, amit cselekesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjétek, hálát adván az Istennek Ő általa.” Nem elvileg vagyunk mi ateisták, óh, ez ellen tiltakoznátok is, bárkit megkérdeznék közületek, hanem gyakorlatilag, az életünkben, a cselekedeteinkben. Ha ezt kérdeznék tőled: hiszel-e Istenben, pillanatig sem késnél a válasszal, mert egészen magától értetődőnek érzed, hogy hiszel Istenben. Semmi kétség nincs benned aziránt, hogy Isten létezik, valóságával áthatja a világmindenséget. Élni azért mégis Isten nélkül élsz - már tudniillik az Ő megkérdezése nélkül, az Ő akaratának figyelembevétele nélkül, a vele való együttlétnek a tudatos átélése nélkül. Például benne volt az Istenre gondolás a szívedben, és az a tudat, hogy Ő ott van veled, amikor az adóbevallási ívedet töltötted ki? Vagy eszedbe jutott-e Jézus, amikor alaptalan váddal szemben a magad igazát védted és bizonyítottad? Benne rezdül-e Jézus lelke a szavaidban, amikor baráti körben a politikai helyzetet megtárgyalod?

Nézzétek, az az igazság, eltanultuk a világtól, hogy lehet Isten nélkül is járni-kelni, beszélni, foglalkozni, lehet Isten nélkül is gyárat építeni, nagyot, művészit alkotni, tudományt művelni, napi munkát végezni, szórakozni. Tapasztalhatjuk, hogy megy az élet Isten nélkül is. És lassan hozzászokunk ehhez az Isten-nélküliséghez. A tulajdon életünket Őnélküle folytatjuk, nem avatjuk bele dolgainkba, nem beszéljük meg vele ügyeinket, konkrét esetekben nem kérjük ki a tanácsát. Amikor zúg, zajlik körülöttünk az élet, tulajdonképpen eszünkbe sem jut se Isten, se az, hogy mi az övéi vagyunk! Mintha nem is hinnénk benne... Ez a magatartás a mi esetünkben annál súlyosabb hiba, mert ellentétben van elveinkkel, a vallásos meggyőződésünkkel. Mi ugyanis valljuk, hogy van Isten, és mégis Isten nélkül intézzük, bonyolítjuk le dolgainkat a gyakorlati életben. (Sokkal becsületesebb dolog az, ha valaki nem is vallja Istent és így nem engedelmeskedik neki, és így nem veszi tekintetbe akaratát.)

A mi esetünkben legtöbbször Isten nincs benne tetteinkben, a beszédünkben, gondolkozásunkban. az életünkben. Amikor éppen nem imádkozunk, nem Róla beszélünk, vagy nem a templomban ülünk, akkor tulajdonképpen nélküle létezünk. Elfordulva, távol Tőle, így leszünk mi is ateistákká. Itt egyezik az életünk a modern hitetlenséggel. Ideológiailag keresztyének vagyunk, ténylegesen azonban egy masszív ateizmus és az istenhit között lengünk. Sőt, a magunk gyakorlati hitetlenségét még kegyes beszéddel is kísérjük. Például olyan ájtatosan tudjuk mondani, hogy bízunk Istenben, valójában azonban sokkal jobban bízunk a pénz hatalmában, a jó összeköttetésekben, magunkban, az emberekben, a fegyverek erejében, a gyógyszerek erejében, és még sok mindenben.

Értsük meg jól, nemcsak azokban a cselekedetekben nincs benne Isten, amiket hitvány módon, bűnösen cselekszünk, hanem a jó szándékunkból, a jót-akarásunkból is éppen így hiányzik Isten jelenléte, mondjuk így: Jézus! Mert az, hogy valaki a házasságtörést Istenre való gondolás nélkül hajtja végre, ez természetes. Amikor valaki lopni megy, rendszerint nem gondol Jézusra. De az, hogy a jók, akik segíteni akarnak, szolgálni, terhet viselni, építeni akarnak, hogy ezek Jézussal vagy Jézus nélkül akarnak feladataikkal megbirkózni: ez a mai ateizmus lényege! Ez a mi problémánk! Ez ellen szól az Ige, amikor arra figyelmeztet, hogy: “És mindent, amit csak cselekesztek, szóval, vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek és az Atyának Ő általa”. Hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy ilyen felszólítás nagyon gyakran fordul elő a Bibliában. “Szánjátok oda magatokat az Istennek, a ti tagjaitokat, a ti szíveteket, testeteket és lelketeket” - vagy: "akár esztek, akár isztok, mindent az Úr dicsőségére tegyetek", vagy: “Szentek legyetek teljes életetekben..." Minden ilyen Igében arról van szó, hogy ne maradjon ki életünknek egyetlen területe sem Jézus uralma alól, a legjobb szándékaink pedig pláne ne!

“És mindent, amit cselekedtek, szóval, vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek Ő általa.” Ez azt jelenti körülírva, hogy Jézus személye, jelenléte, a vele való kapcsolat ne csak akkor legyen valóság, amikor éppen imádkozom, hanem akkor is, ha történetesen éles vitában az ellenségemmel beszélgetek. Mindent a Jézus nevében cselekedjetek - mondja az Ige. Nézzétek, Ő az én nevemben halt meg a keresztfán, én pedig az Ő nevében élek tovább a földön. Őt képviselem, az Ő szellemét, lelkiségét, indulatait, szeretetét jelenítem meg az emberekkel való kapcsolatomban. Az Ő nevében, azaz beleöltözve abba az emberségbe, amit Jézustól tanultunk, amiben Jézus élt, szenvedett, sírt és meghalt és feltámadott. Jézus nevében! Ez azt jelenti: olyan szót mondok ki, olyan lépést teszek meg, olyan tekintetet vetek valakire, úgy nyitom meg a kezemet, úgy mondok véleményt, hogy abban maga Jézus van jelen, a maga Lelke által! Az Ő nevében: azaz annyira reális közösségben vele, hogy mintegy Ő szóljon, tegyen rajtam keresztül, a tetteimben Ő legyen a cselekvő erő. Őt engedjem hatni, érvényesülni általam a világban.

“És mindazt, amit csak cselekedtek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek és az Atyának Ő általa.” Ennek az Igének hadd mutassam be az illusztrációját egy nagyon különös példán. Milyen az, amikor valaki mindent Jézus nevében tesz, Jézussal éli a napját reggeltől estig, alázatos hálaadásban: Egy gyönyörű imádságot olvastam, egy hívő francia munkásnak az esti imádságát. Imé: “Köszönöm, Uram, köszönöm! Köszönöm minden ajándékodat, amit ma adtál. Néked köszönök mindent, amit láttam, hallottam és kaptam. Hálát adok a vízért, ami reggel felfrissített, az illatos szappanért, az üdítő fogkrémért. Hála legyen Néked a ruháimért, amelyek betakarnak, azok színeiért és szabásáért. Hála legyen Néked az időben kikézbesített újságért, a benne lévő folytatásos regényért, amelyen minden nap olyan jót derülök. Meg azokért a fontos találkozókért, amelyeken a világ politikusai beszélgetnek egymással, meg a megnyert futballmérkőzésért. Hála Néked a szemetes kocsiért és a rajta szolgálatot teljesítő emberekért, és az ébredő utcai élet zajáért. Hála Néked az ételért, amely táplált, meg azért a pohár sörért, amely felfrissített. Hála Néked a motorbicikliért, amely elvitt mindenhová, ahová mennem kellett, a benzinért, amely a motort forgatta. Az arcomat simogató szellőért, meg a felém integető fákért. És azért, hogy én mindennek örülni tudok. Hála legyen Néked azokért a lányokért. akikkel ma találkoztam. Mónika tartóshullámaiért, ami olyan jól illett az arcához. Anna vidámságáért és csengő kacagásáért. Ez mind jó és szép volt. Hála Néked azért a mulatságos görkorcsolyázó kis fickóért. aki olyan ijedt arcocskát vágott, mikor elesett. Szívből tudtam nevetni rajta. Hála Neked minden jónapotért és kézszorításért, mellyel engem az emberek köszöntöttek. Hála Anyámért, aki otthon vár reám, az ő szerény ragaszkodásáért és csendes jelenlétéért. Köszönöm a tetőt a fejem fölött, a villanyfényt, a muzsikáló rádiót. Köszönöm a vázát a virágokkal, amely az asztalomat díszíti.
Köszönöm az éjszakát, a csillagokat a csendet, köszönöm az időt, az életet, kegyelmedet. Köszönöm, hogy Te vagy Uram. Köszönöm, hogy meghallgatsz. Köszönöm. hogy komolyan veszel, hogy szeretsz. Hála legyen Néked, Uram! Mindenért hála!"

Ugye furcsa, szokatlan imádság? Olykor szinte profánul hat kegyes füleinknek. De kérem - mondhatná valaki -, hogy kerül a szemeteskocsi, meg a pohár sör, meg a kislány ajkára kent rúzs, meg a tartóshullám az imádságba? Nos atyámfiai, hát nem éppen az-e a baj, hogy életünknek ezek a mindennapi dolgai sohasem kerülnek bele az imádságunkba, azaz az Istennel való kapcsolatunkba? Az a baj, hogy az utcán, a pompás kirakatok és suhanó autók között nem Jézussal együtt járunk. Hogy a munkahelyünkön, ahol acélfűrésszel, vagy unalmas aktákkal foglalkozunk, nem Jézus nevében iparkodunk. A mindennapi élet ezer apró dolgából kihagyjuk Istent. Sose hozzuk azokat az eseményeket kapcsolatba Jézussal - kicsiket és nagyokat -, amelyek az életünket valóban betöltik. Isten nélkül élünk. Hát éppen ez a mi ateizmusunk! Istentelenségünk és Isten-nélküliségünk.

Gyertek, kérjük most imádságunkban Istent, hogy a Szentlélek által tegye életünk minden pillanatát nyitottá az Úr Jézus előtt! Ő megígérte, hogy soha nem fog elhagyni bennünket, ne szégyelljünk hát mi sem, életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt Ővele járni!

Ámen

Dátum: 1962. január 14.

Arra a többször ismételt felszólításra, hogy ki-ki írja meg, milyen Igével kapcsolatban, milyen témáról vagy problémáról szeretne igehirdetést hallani, érkezett többek között egy levél, amelyből most néhány sort felolvasok: “Azt kérem, arról szóljon egyszer az igehirdetés, hogy milyen boldogság hinni, Istené, Jézusé lenni, Szentlélektől megáldottnak lenni! Vigasztalás kell ma az embereknek és ez a legfőbb öröm, amit a földi élet adhat. A bűntudat is kell, jó ha ébren tartjuk azt is magunkban, de tanuljunk meg ujjongani, hogy ilyen szép az élet, jók az emberek, ha mi is jók vagyunk hozzájuk. Isten olyan szép világot adott nekünk és az életünk csupa apró örömökből állhat, ha nyitva tartjuk a szemünket...”

Nos, úgy érzem, hogy ha nem is direkt, de indirekt módon erről beszél az apostol a felolvasott Igében. Arról, hogy milyen jó Istené, Jézusé lenni, milyen nagy ajándéka ez az életnek, és milyen szép így az élet! Mindez benne van az apostolnak ebben a kijelentésében: “Békességünk van Istennel!” Erről a békességről szeretnék most beszélni!

Békesség! A szó súlyát, aktualitását ma különösen érezzük mindnyájan, az egész földkerekségen! Békesség a földön, a nemzetek között: ez az, ami ma a legjobb szándékú emberek, politikusok legfőbb törekvése, ami ma az embermilliók legfőbb vágya! Nem hiszem, hogy akad épeszű ember a földön, aki egy atomháború fenyegetésének az árnyékában ne a világbéke biztosításában és fenntartásában látná az egész emberiség életben maradásának az egyetlen lehetőségét ma a földön. De óh, jaj, mégis hamar fölborulhat ez az óhajtott békesség a földön!

Vagy békesség a házban. Az egy tető alatt lakó emberek békés együttélése, gyermekkacagástól hangos gondtalan órák, meghitt meleget árasztó családi tűzhely! Ki ne vágyakoznék erre tudatosan? Mindenki azt szeretné, ha legalább az otthonában békében hagynák! De jaj, elég egy keserű megjegyzés, egy idegesen odavetett szó, egy portörlő rongy kirázása a felsőbb emeleten, vagy egy hangosabbra csavart rádió - és máris fölborul az óhajtott békesség, kész a háborúság!

Vagy békesség a szívben! Talán ez a legtöbb, a legfontosabb és a legnehezebb! Az a belső nyugalom és biztonságérzet, amely fölötte áll az élet hiú vásárának, zajának, ideges forgatagának! A szívnek ez a békessége több és nagyobb érték, mint a boldogság! De óh, jaj, ez borul föl a leghamarabb! A gyógyszer-statisztikák kimutatása szerint a különféle nyugtatókból fogy a legtöbb a világon, jeléül annak, hogy szinte általános jelenség a kiborulás, éppen a szív békességének a hiánya.

Az apostol is a békességről beszél, mégpedig olyan békességről, amelyik minden más békességnek egyetlen alapja. Azt mondja: békességünk van Istennel! Én már rájöttem, hogy valóban ez a legfontosabb az életben - sőt egyenesen ez az a bizonyos “egy szükséges dolog”, amiről Jézus is beszélt egyszer. (v.ö. Lk 10,42) Mert ha valaki igazában békességben van Istennel, akkor békességben van önmagával is, meg a világgal is, az emberekkel is, meg a sorsával is! Akkor van igazán olyan békessége, amit semmi sem boríthat fel többé, amint majd látni fogjuk a továbbiakban.

Először most azt próbáljuk meglátni, mit jelent békességben lenni Istennel? Az apostol határozottan kijelenti, mint meglévő tényt: Békességünk van Istennel! Egy pillanatra szeretném megkérdőjelezni: valóban békességünk van Istennel? Nemcsak áltatjuk magunkat? Te, személy szerint, igazán békességben vagy Istennel? Csak néhány kérdést hadd tegyek fel, amiből rögtön kiderül. Például: nem félsz te az Istentől? Nem bujkál valahol, tudatalatti lelkivilágodban egy olyan érzés, mintha az a láthatatlan Isten egy félelmetes, ellenséges hatalom lenne, akit bizonyos vallásos szertartásokkal jóindulatra kellene hangolni magad iránt, mert különben odacsap, mint valamikor a nádpálcával a tanító bácsi az iskolában? Vagy mintha félteni kellene tőle az embernek a maga szerencséjét? Nem szoktad-e te is, pogány módra, ösztönösen lekopogni, lehetőleg asztallapon alulról, ha valakinek az egészségéről, jólétéről van szó? Tudjátok, mi ez? Öntudatlan félelem egy olyan hatalomtól, amelyik féltékeny, irigy, rosszindulatú, kiszámíthatatlan, ellenséges... Elveszi az ember szerencséjét! - Ez nem békesség! Aki így fél Istentől, annak nincs békessége Istennel! A félelem éppen az ellentéte a békességnek!

Vagy egy másik kérdés: tiszta a lelkiismereted Isten előtt? Nem az emberek előtt, hanem Isten előtt. Nem rejtegetsz-e előle valamit? Szembe tudsz-e nézni nyugodtan, felszabadult örömmel, s nincs olyan titkod, amit el ne mondtál volna már Neki? Nincs-e olyan bűnöd, amit még nem tettél az Ő bűnbocsátó kegyelmébe? Nincs-e olyan adósságod, ami miatt bajba kerülhetnél majd a végső nagy számonkéréskor? Nos, tiszta a lelkiismereted Isten előtt? Nem bujkálsz előle? Aki bujkál Isten elől, az persze, hogy nincs békességben Vele! Ez nem békesség!

Vagy még egy kérdés: nincs pered Istennel? Nem veszed zokon Tőle, hogy úgy bánik veled, ahogyan szerinted nem érdemelnéd? Nem rémlik föl benned néha olyan kérdés, hogy miért büntet, hogy engedheti meg ezt-azt? Miért nem hallgatja meg, amiért már olyan régen könyörögsz? Miért nem jön már a segítségedre, hát nem látja, hogy bajban vagy? ...és így tovább! Nincs valami ilyen pered az Istennel? A perlekedés megint nem békesség Istennel!

Ahogyan Pál írja: Megigazulván hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ezt tapasztalatból is hadd mondjam, Istennel igazán békességben lenni kizárólag csak a Jézusban mint Megváltónkban való hit által lehetséges! Az örök pert Isten és az ember között Jézus nyerte meg, az Ő megváltó halálával és feltámadásával. A nagy békekötés a föld és a menny között ott történt, a Golgotán. Az ott kiontott drága, szent vér, mintegy látható, kézzelfogható pecsétje annak, hogy mit akar Isten: megbocsátani, kegyelmébe fogadni, kedves gyermekévé tenni, oltalmába venni, atyai karjai közé zárni. Jézus egész személyében láthatom igazán, hogy a legnagyobb dőreség félni Istentől, hiszen nem haragszik, a legjobbat akarja velem a földi életben is, meg azután is, - nem kell rejtegetnem előle semmit, elmondhatok neki mindent, nincs szükség bujkálásra. Rábízhatom magam, jobban, mint a gyermek a legszeretőbb szülőre.

Én nem tudom, hogyan, de valóban úgy van, hogy amely pillanatban valaki hit által elfogadja a maga számára a furcsa és érthetetlen tényt, hogy Jézus őérette is fizetett, őérette is jóvátételt gyakorolt a Golgotán, és feltámadásával őelőtte is utat nyitott a halálon át az örök életbe, valami csodálatos módon abban a pillanatban kitisztul minden. Föloldódik minden nyugtalanság, minden félelem Istennel szemben. A végre hazatalált ember minden értelmet felülhaladó békessége tölti el a lelkét, mert boldog harmóniába került az örök rend Urával! Így lehet, csak így lehet békességünk Istennel: a Jézus Krisztus által! Így mondja az apostol: Aki által van menetelünk is hitben, ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk! Így, hadd mondjam egyszerűbben ugyanezt: bejáratosak vagyunk Istenhez, szabad bejáratunk van az Ő színe elé, nem állja utunkat többé se a lelkiismeret vádja, se az életkörülmények kedvezőtlen alakulása, nyitva van előttünk a mindenség Urának az édesatyai szíve. Ezt a békességet nyeri az ember a megváltó Jézusban való hit által!

Ebben a békességben éppen az a csodálatos és nagyszerű, hogy nem borul föl sohasem. Persze: mert nem a jó közérzettől függ, se nem a békés családi helyzettől, nem is a nyugodt, kiegyensúlyozott életviszonyoktól - tehát nem kívülről befelé ható valami, hanem belülről kifelé ható erő. Ez az Isten békessége bennünk! Az Istennel való zavartalan együttlét békéje a szívben. Ezért mond ilyen képtelenséget az apostol: Dicsekedünk a háborúságokban is... A szónak, amit Bibliánk háborúsággal fordít, ilyen jelentései is vannak: nyomás, szorongattatás, üldözés, szomorúság. Egy-egy szorongattatott helyzetben, vagy ránk nehezedő kereszt nyomása alatt az ember általában nem dicsekedni szokott, hanem jajgatni, panaszkodni, elkeseredni és kiborulni. De éppen az a csodálatos az Istennel való békességben, hogy ez a külső békétlenség közben is megmarad. Az Istennel békességben élő ember nem borul ki az élet különböző “háborúságaiban". Sőt, mennél szorongattatottabb a helyzete, annál élőbb realitássá válik számára Istennel való közössége.

“Dicsekedünk a háborúságokban". Én már hallottam embereket azzal dicsekedni, hogy életük legválságosabb, legnehezebb pillanataiban tapasztalták meg legmegrendítőbb bizonyossággal Jézus jelenlétének a valóságát. Hogy a jelenlévő Úr a legégetőbb tűzben is megőrizte a lelkük békességét. Így tudott Pál, például a megkorbácsolástól fájó testtel is, Istent dicsérő zsoltárokat énekelni a filippi börtönben. Így lehet elszenvedni egy áldatlan, békétlen családi környezetet is igazán békés szívvel. Sőt, Pál még tovább fokozza a háborúságban való dicsekedést, mondván: “tudjuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. Más szavakkal: minél nagyobb a teher, annál nagyobbra nő a teherbírás, minél nagyobb a teherbírás, annál magasabb a próbatétel, amit ki kell állnia, s minél magasabb a próbatétel, annál nagyobb a bizonyosság a végső diadalra, a teljes győzelemre, az eljövendő dicsőség megjelenésére. Tehát ugyanazok a háborúságok, megpróbáltatások, nyomások, amik másokat általában letörnek, az Istennel békességben élő embert még magasabb régiókba, az Úrral való együttlét még áldottabb megtapasztalásába emelik föl. Nem roskad össze a teher alatt, hanem még jobban megerősödik. Ilyen nagyszerű valami ez az Istennel való békesség!

Végül még azt is mondja az apostol: Dicsekedünk az Isten eljövendő dicsőségének a reménységében. Tehát még a végső, nagy harccal, a halállal is nyugodt szívvel néz szembe az Istennel megbékélt ember. Nemcsak, hogy nem rémül meg tőle, hanem egyenesen dicsekszik: már előre ujjong az Isten reá váró dicsőségének a reménységében. Tudja, hogy egyszer nyilvánvalóvá lesz az Isten most elrejtett dicsősége, és hogy neki is része lesz abban. Nem rémíti az utolsó ítélet, mert bizonyos a megtartatás felől. Tudja, hogy ez a reménysége nem szégyenül meg, nem hagyja cserben, nem ábránd, nem ködkép, hanem elvehetetlen, elveszíthetetlen, bizonyos örökség!

Egyszer hadd mondjam meg nektek: nincs semmi a világon, amit olyan bizonyosan hinnék, mint azt, hogy Jézus érdeméért, én is részesülök majd az Isten eljövendő dicsőségében! Úgyhogy ha egyszer azt halljátok majd, vagy olvassátok az újságban, hogy Joó Sándor meghalt: ne higgyétek el, az nem lesz igaz! Hiszen megmondta Jézus, hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is, él az! Ilyen békességünk van Istennel! Mire alapítom ezt a merész bizonyosságomat? Arra, amire Pál: Isten szeretetére! Ilyen különös, de fölöttébb meggyőző módon érvel az apostol: “Mert Krisztus, mikor még erőtelenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen őáltala. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által, minekutána megbékéltünk vele.” Megint csak a megfeszített és feltámadott Jézusra mutat és azt mondja: ha szeretett minket mint bűnösöket, mint ellenségeit, hogyne szeretne most mint barátait és gyermekeit! Ha Jézus halála megbékélést szerzett számunkra, hogyne szerezne üdvösséget a feltámadott Jézus élete számunkra! Hiszen ugyanaz a Jézus lesz az ítélőbíránk, aki megbékéltetett bennünket Istennel. Így mondja az apostol: megtartatunk. Tehát nem mi tartjuk meg magunkat, nem magunkban van ez a bizonyosság, hanem abban a Jézusban, aki meghalt értünk és most feltámadott, élő valóságában vár ránk a mennyben.

Mondjuk hát el mi is Pállal együtt, hogy igen, dicsekedünk az Istenben, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük!

Ámen

Dátum: 1969. augusztus 17.

Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy az Ótestamentum nagy tékozló fiának, a híres Salamon királynak keserű önvallomásairól van itt szó. Azt írja le, amit a saját lelkében megtapasztalt abból az időből, amikor elhagyta Istent. Bizonyságtétele tulajdonképpen egy nagy, negatív evangélizáció, mert bemutatja, hová jut az ember a “nap alatt”. Ez a gyakran előforduló kijelentés arra utal, hogy amiről itt ír, az mind csak földi horizontú, a nap alatti mérték szerint történik. Jelképesen kifejezve: hiányzik a "nap feletti" távlata a dolgoknak, tehát a transzcendens, az örökkévaló távlat. Az önmaga világába, az e világi perspektívába bezárt emberről van szó. Azt mutatja be, mire jut az ember a maga erejéből, Isten nélkül, isteni kijelentés nélkül, legfeljebb egy elképzelt istenséggel, tehát pusztán a saját életbölcsességével, vagyis, a “nap alatt”! És mire jut? Teljes kiábrándulásba, pesszimizmusba, csömörbe, életundorba. Azért mondja mindig újra: “Ez is hiábavalóság, minden hiábavalóság!”

Az élet örömeibe, sikereibe, gazdagságába belefáradt, beleundorodott Salamon szól. A mindenből kiábrándult öreg ember. Milyenné válik, mit érez az öreg tékozló fiú, a "nap alatti" ember, amikor eljár felette az idő és lassan megérik a sarló alá? Figyeljétek csak meg, milyen szomorú, vigasztalan képet fest az élet alkonyáról! És igaza is van, mert az örökkévalóság távlata nélkül, csak a "nap alatt” szemlélve, ez az utolsó szakasz a földi életben bizony olyan, ahogyan Salamon mondja: “Veszedelemnek napjai azok az esztendők, amelyekről azt mondod, nem szeretem ezeket”. Az élet a maga sokféle, tarka lehetőségeivel már a háta mögött van, előtte pedig csak a halál!

A maga idejében szokásos beszédformában, gyönyörű költői metaforákban érzékelteti azt a borongó, pesszimista hangulatot, ami megüli a lelkét. Azt mondja: Ez az az idő, amikor a nap megsötétedik, a világossággal, a holddal és a csillagokkal egybe. Lassan kialusznak a fények, elszürkül az élet. Nincs már mit várni tőle, hiába kél fel a nap, új örömöt már nem hoz úgysem. Hiába szép egy holdfényes nyári éjszaka, nem ringatnak már a régi ábrándok, sőt, “a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után”. Egyik baj a másikat éri, itt is fáj, ott is fáj, még el sem múlik az egyik betegség, már jön a másik, mint november végén, amikor már nem tud áttörni a nap az egymást örökösen váltó felhőkön. Remény sincs már, hogy egyszer még kiderül, csupa borulat mindenfelől. “Megremegnek a háznak őrzői.” A kezek, óh azok a kezek, amelyek valamikor oly jól bírták a munkát, oly fürgén forgatták a kardot, vagy futottak a zongora billentyűin, remegnek a gyengeségtől, nem valók már se munkára, se önvédelemre. “És megrogynak az erős férfiak” - vagyis az a két jó, erős láb, amelyik olyan ruganyosan hordotta az egész testi épületet, amelyikkel jól lehetett járni, táncolni, árkot átugrani, hegyet mászni, most minden lépésnél rogyadozik, görbül és fáradtan, pihenve is fáj. “És megállnak az őrlő lányok, mert megkevesbedtek” - óh, hová lettek a gyöngysorként ragyogó fogak, a nevető arc egyik fő ékessége? Már az étel megőrlésére, megrágására is alkalmatlan az a pár darab, ami megmaradt belőlük. És bizony “meghomályosodtak az ablakon kinézők” - már csak úgy lát ki a lélek a megtört fényű szemekkel a külvilágra, mint amikor párás ablakon át néz ki valaki az esti szürkületbe. “Sőt, még az ajtók is kívül bezáratnak és a malom zúgása halkabbá lesz”, tehát eltompulnak a hallószervek is, és a külvilág zaja, az emberek hangja már csak olyan halkan szüremlik be rajta, mint zárt ajtókon át a malomzúgás. “És felkelnek a madárszóra”: az álom se régi már, a legkisebb zaj is megzavarja, a hajnali madárszó is felébreszt belőle. “És halkabbá lesznek minden éneklő lányok.” - A megfakult hangnak nincs már színe, a beszédnek hiányzik a régi dallama, akár örömet, akár fájdalmat akar kifejezni vele, egyforma tónusban hangzik. “Minden halmocskától is félnek.” - Jaj, egy járdaszegély is veszedelmes buktatóvá válhat már, és óh, de magas tud lenni egy villamos lépcsője!

“Mindenféle ijedelmek vannak az úton” - Egy könnyű nátha is végzetessé válhat már, a szerkezet általános romlásának a jeladásaiban mintha a közelgő halál kopogtatása ijesztene. Kint újra felragyog a tavasz: “A mandula kivirágzik, szökdel a sáska, kipattan a kapor.” - Újra éled a természet, de az emberi élet tele után nem jön már új tavasz, hanem “elmegy az ember az ő örökös házába, a sírba, és az utcán körüljárnak a sírók”, mert “elszakad az ezüstkötél”, az a titokzatos kötelék, amellyel a test és a lélek egymáshoz voltak fűzve, “megromlik az arany palackocska”, a szív, amelyen annyi öröm és annyi bánat érzése viharzott keresztül, nem tudja már szétpumpálni az éltető vért az erekbe. “Eltörik a veder, beletörik a kerék a kútba.” Minden, minden felmondja a szolgálatot. Szétomlik a sátorház, és kihűlt darabjai ott maradnak a halálos ágyon, élettelenül.

Igen, ilyen az emberi élet utolsó földi szakasza - Isten nélkül, Megváltó nélkül, az örökkévalóság távlata nélkül. Így fogy el a közelgő halál árnyékában minden életerő belőle. Csodaszép költői leírás, de szomorú, reménytelen. Ez a hű képe az olyan élet végének, amelyik csupa-csupa hiábavalóságban telt el. Lassan, de biztosan jön a halál, és a "nap alatti" ember meghódol előtte. Így írja le az Istentől elszakadt Salamon a saját öregségét és halálát. És ebben a sivár, reménytelen besötétedésben egyetlen halvány - de milyen halvány! - fénysugár pislog, ez a félénk, bizonytalan mondat az egész leírás végén: “A por földdé lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt.” De a reménynek még ezt a halvány kis szikráját is rögtön eloltja a következő mondata: “Mindezek hiábavalóságok”. Mintha azt mondaná: Ki tudja, hátha az is áltatás, hogy a lélek megtér Istenhez? Hátha azt is csak önmaga vigasztalására találta ki a haláltól rettegő ember? Ez az utolsó szó, de milyen szomorú szó ez! A fénynek semmi biztató sugara nem töri meg az árnyat, a halál túlsó partjának sötét bizonytalanságát. Hogyan is lehetne erre nézve bármily biztos tudomása az embernek Jézus nélkül? Rá van utalva a saját fantáziájára.

Ő maga, Salamon töpreng nagyon józanul az egyik előbbi fejezetben, így: “Ki mondja meg az embernek, mi módon lesz az, ami következik?” (Préd 8,7) Mintha csak a mának kételkedő emberét hallanám, amikor így mondja: Nem jött még onnan vissza senki, hát ki tudja, hogy mi van ott a halál után? Hát persze, ki, ha nem az az egyetlen Valaki, Jézus, aki igenis visszajött onnan?! Ha nem Őtőle akarja megtudni valaki, ha nem Ő maga mondja meg valakinek, hogy mi vár rá ott túl, akkor valóban senki a világon. Mert emberi okoskodás, tudomány, kutatás sosem tud választ adni a nagy jövőbeli állapot kérdéseire. Az isteni kijelentés nélkül, a Biblián áthangzó isteni üzenet nélkül bizony csak sötétség vár, semmi más. Hallgassátok csak meg Salamont, a bölcs embert, amint a 3. részben így töpreng: "Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatok végéhez, és egyenlő végük van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindegyikben. És az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való és mindenik porrá lesz. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é, és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é? Azért úgy láttam, hogy semmi sincs jobb, mint hogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban, mivelhogy ez az ő része a világban. Mert ki hozhatja őt vissza, hogy lássa mi lesz őutána?" (Préd 3,19-22) - Így beszél az - de hát hogyan is beszélhetne? -, aki önmagára van utalva, a saját bölcsességére, emberi következtetésére. Idáig lát az ember kijelentés nélkül, Istennek a Jézusban adott világossága nélkül. Ha a “nap alatti” ember, a csak földi horizontú ember megöregszik és a halálára gondol, és megkérdi a saját szívét: - Na, és most majd mi lesz velem, hová megyek? - mi lehet a válasza? Talán az, amit az egyik nagy filozófus mondott a halála pillanatában: - Most jön a sötétség! Borzalmas lehet az, amikor valaki úgy érzi, hogy “most meghalok, és nem tudom, hová megyek”.

Mert az, amit Salamon itt mond, hogy a lélek pedig megtér Istenhez, csak általános frázis. Vajon igazán az Istenhez tér a lélek? Biztos ez? Jézus olyasmiről is beszélt a gazdag és Lázár példázatában, hogy egy ember meghalt, a teste a porba tétetett és a lelke bizony nem az Istenhez tért, hanem éppen az Istentől elszakadt, gyötrelmes állapotba! Hát aki itt a földön nem tartozott teljes lélekkel az Istenhez, hogyan remélheti, hogy majd ott túl, csak úgy egyszerűen, minden további nélkül oda fog tartozni? Megváltás nélkül, Jézus vére által való megtisztulás nélkül senki sem lehet az Istennél! Mintha Salamon egyenesen azért írta volna le ezeket, hogy mintegy nagy figyelmeztetésként kiáltsa felénk a múltból: Emberek, ne így öregedjetek meg! Isten nélkül, megváltás nélkül, az örök élet bizonyossága nélkül hiábavaló az élet, és rettenetes a halál!

Érzitek, micsoda mérhetetlen kiváltság az a számunkra, hogy hihetünk Jézusban? Abban a Jézusban, aki tegnap, ma, és örökké ugyanaz. Aki fölött nem múlik az idő, aki legyőzte a halált, és belehozta a mulandóságba az örök életet! Nézzétek csak, egy olyan ember, aki Jézusban hisz - Pál apostol -, milyen másképpen látta és élte meg életének azt az utolsó, halálba hanyatló szakaszát: “Azért nem csüggedünk, sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” “Mert tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.” (2Kor 4,16; 5,1) Mi az a belső ember? Nem csak lélek, mint ahogyan a külső ember sem csak test, hanem a belső ember: a megváltás tudatára ébredt egész énem! A megváltó Istennel összekapcsolódó egyéniségem. Az a valaki bennem, aki Jézusra néz és tudja, hogy ha meghal is, ha elszakad is az az “ezüst kötél”: él! Az a szellemi személyiségem, amelyik Jézus érdeméért örök életre hívatott el, amelyik az Istennel való hitbeli közösségben rejtett erőforrásokat talál, amelyiknek a külső ember az “arany palackocska, meg az őrlő lányok, meg az ablakok” csak földi edények sátorháza, de nem lényege, nem tartalma, nem célja... Lényege, tartalma és célja az örök élet, pontosabban: maga Jézus! Úgy, ahogyan szintén Pál mondja: “Nekem az élet Krisztus!” (Fil 1,21)

És ez a belső ember, dacára a külső ember romlásának, hanyatlásának, napról napra újul, fejlődik, növekszik. Valahogy olyanformán, mint mikor hegyoldalon halad egyre feljebb valaki, mind messzebb ellát, egyre tágul a horizontja, a magaslat tisztultabb levegőjét szívja magába. Egyre jobban megszabadul az alacsonyabb rendű élet sok-sok hiábavalóságától, zajától, és nagyobb távlatból szemléli az eseményeket. Gyarapszik megértésben, jóságban, türelemben. Vagyis Jézussal együtt járva éppen nem negatív élmény a megöregedés, ellenkezőleg: növekedés, fejlődés. A belső ember napról-napra megújul! Szinte így is merném mondani, hogy fiatalodik! Hiszen minél közelebb ér az út végéhez, annál aktuálisabbá válik számára egy másik útnak az eleje, egy magasabb rendű életnek a kezdete. Az egyik legkedvesebb Igém az, amelyik arról beszél, hogy “az igazak útja olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig”. (Péld 4,18) Az igazak útja, tehát akiket Isten a Jézusban való hit által igaznak nyilvánít, Jézus érdeméért igaznak lát, az ilyen igazak életútja nem lassan besötétedő út, hanem egyre jobban kivilágosodó út! Annak a Jézusnak a fénye, akiben hisz, bevilágítja számára az élet estéjét, úgy, hogy a halál immár nem vég, hanem megérkezés, az előbbi Ige szerint teljes dél, soha el nem múló nappal, boldog delelő!

Nézzetek az öreg Salamonra, és nézzetek az öreg Pálra! Milyen keserű rezignációval néz hátra az egyik, és milyen reményteljes örömmel tekint előre a másik!

Te melyiket választanád? Mert ma még választhatsz! Mindnyájunk előtt itt van a döntés lehetősége. Vagy a múló élet ásító üressége, ami előbb-utóbb elnyel, vagy Jézus, Aki az örök életre vált meg. Hadd fejezzem be Jézusnak az egyik leghatalmasabb kijelentésével: “Bizony-bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott: örök élete van, és nem megy az ítéletre, hanem általment a halálból az életre”. (Jn 5,24) Mondjad hát te is, velem együtt, mint boldog hitvallást:

Tudom, az én Megváltóm él.
Hajléka készen vár reám.
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer pihenj, nyugodj keblemen!

(421. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1968. február 18.

Egy régi, kedves jó barátom mondta el egyszer nekem egy megrázó élményét, amely még 25 évvel ezelőtt, a bombázások idején történt: Az egyik légitámadás alatt, ami igen sokáig tartott, feleségével, kis gyermekeivel és több száz idegennel együtt ott szorongtak ők is az óvóhelyen. És mivel nagyon hosszúra nyúlt a légi riadó, elfogyott az ivóvizük és a kisgyermekek sírtak a szomjúság miatt. Valakinek ki kellett bújni a föld alól, hogy vizet hozzon a szomszéd házból. Barátom éppen indulni készült, de egy ismeretlen fiatalember visszatartotta és azt mondta neki: “Kedves bátyám, én látom, hogy magának családja van, maradjon, majd én megyek.” Azzal fogta a kannát és el is ment. De soha többé nem tért vissza. Amikor vége volt a légi riadónak és előjöttek a pincéből, barátom ott találta az ismeretlen fiatalembert holtan a földön, valamiféle repeszdarab sebezhette halálra. Megindultan nézte, és arra gondolt. hogy íme, ha ez az ismeretlen fiatalember nem mondja neki azt, hogy maradjon, akkor most ő kellene, hogy ott feküdjön holtan ennek az embernek a helyén. Mind a mai napig szinte megrendülten gondol arra, hogy valaki meghalt helyette, hogy valaki az életét áldozta fel őhelyette.

Mit nem adna az ember az életéért? Mit nem adna az ember hálából annak, akiről tudja, hogy megmentette az életét? Ez a barátom is arra gondolt, hogy legalább tudná, ki volt az az ismeretlen fiatalember, vagy legalább azt tudná, hogy van-e valaki hozzátartozója valahol, hogy örök háláját leróhatná ezért a halálos áldozatért.

Pedig, testvérek, mindnyájunkkal az történik, hogy valaki meghal érettünk, helyettünk. Valaki a halálával megmentette számunkra az életet. Jézus! Jézus az életét adta azért, hogy mi élhessünk és azért, hogy mi boldogan, fölszabadultan, örökké élhessünk. Ezzel mintegy örök hálára kötelezte mindazokat, akik erről egyáltalán tudnak, akik ezt a halálos áldozatot hit által a maguk számára elfogadják. És nem lehet másképpen meghálálni ezt a halálos áldozatot, mérhetetlen szeretetet és isteni irgalmat, csak az egész életünknek a neki való odaajánlásával.

Erre hivatkozik Pál apostol, erre az isteni irgalomra, erre az isteni szeretetre, amikor így buzdít bennünket a felolvasott Igében: “Kérlek azért benneteket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy - válaszul, mintegy hálaadásul - szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róm 12,1-2) Mert valóban ez az egyetlen okos, ez az egyetlen helyes, méltó és bölcs formája az istentiszteletnek. Tehát nem az, hogy valaki csak szájjal vallja Istenbe vetett hitét, hogy valaki csak egyetlen templomi összesereglés alkalmával, vagy egyetlen ünnepnapon dicséri és tiszteli az Istent, hanem a szó szoros értelmében, az egész életével dicséri és tiszteli Őt. Pál apostol éppen azt akarja kihangsúlyozni ezzel a különös szóval, hogy a ti testeteket szánjátok oda Istennek. Azt jelenti ez, hogy az igazán helyes istentisztelet, ami Istennek is tetsző, az nemcsak valami lelki dolog, az nemcsak valami olyan, ami a lélek titokzatos mélységeiben, az érzelmek világában megy végbe, nemcsak olyasmi, ami az ember és az Isten közötti viszonyt fejezi ki - persze ez is -, hanem sokkal több ennél.

Azt mondja az apostol: a ti testeteket szánjátok oda áldozatul. Tehát azt a testet, amelyikkel az éned érintkezik a külvilággal, amelyik beszél és cselekszik, amelyik mozog. Azt, amelyik a benned élő hitbeli világosságot kisugározza a többi ember felé. Amelyik az Istenbe vetett hitet szinte láthatóvá, érezhetővé, tapinthatóvá teszi a többi ember számára is. Vagyis a kezünk, a lábunk minden mozdulatával, a szívünk minden dobbanásával, életünk minden megnyilvánulásával próbáljuk kifejezni azt, hogy tiszteljük az Istent. Az egész életünk legyen olyan, mint egy Istennek szentelt hálaáldozat. Keresztyénnek lenni, Jézust követni valóban csak úgy érdemes, hogyha az egész életemet rááldozom. Tehát, hogyha magamat mindenestől áldozom, átadom Istennek, sorsommal együtt itt a földön és az örökkévalóságban.

Most ahogyan itt ültök előttem, olyan tisztán látom, hogy mennyi drága, megmérhetetlenül gazdag élet van itt együtt ebben a templomban. Mi minden van még a fiatalok előtt, mi minden halmozódott már össze az idősebbek életében. Valahogyan olyanformán van, mint hogyha ebben a pillanatban mindnyájan egy kicsit úgy a kezünkben tartanánk az életünket. És tényleg úgy is van. Van, aki görcsösen szorongatja a maga életét, védi, félti, és azt mondja: Ne nyúlj hozzá, ez az enyém, csak nekem van közöm hozzá! Azt teszek vele, amit akarok. - Van olyan ember is, aki nem tud mit kezdeni önmagával, az életével, nincs tisztában azzal a hallatlan értéktöbblettel, amire azt mondhatja, hogy ez az enyém, az én kezem, az én lábam, az én tehetségem, az én időm, az én lelkem. Nincs tisztában ezzel az értéktöbblettel, és elpazarolja magát mindenféle érdek között. Ó, de rengeteg drága élet kallódott már el így, ebben a világban.

Az Isten kegyelmét ismerő ember nem ezt teszi. Az egyszerűen nem félti a maga életét és nem pazarolja el. Az nagyon jól tudja, hogy mit kezdjen önmagával. Ahogyan az Ige mondja: az egész életével. Tudniillik az tudja, hogy odaáldozza az Istennek. Az egész keresztyén életforma tulajdonképpen nem egyéb, mint egy szakadatlanul megújuló felajánlás. Itt van az életem, Uram, neked adom, leteszem a Te kezedbe, leteszem a Te oltárodra! Ezt a felajánlást azonban mindenkinek önmagának, személyesen kell elvégezni. Nem végezheti el helyettünk senki más. Sem a szüleink, sem a lelkipásztorunk, még maga az élő Isten sem. Ez mindenkinek a személyes magánügye. Amikor megkereszteltek bennünket, akkor a szüleink beszéltek helyettünk, és ők vállalták magukra a keresztyén életnek a jelvényét és pecsétjét a keresztelés sákramentumában. De azután minden megkeresztelt ember életében el kell jönni egy olyan időpontnak, amikor a saját felelősségére vállalja a keresztséget. Minden igazán keresztyén élet mögött ott kell, hogy legyen egy személyes, nagy döntés, amelyik azután az élete folyamán mindig újra megismétlődik, egészen az élete végéig. Valahogy olyanformán, mint ahogyan Józsué mondta egyszer az ótestamentumi népnek, hogy válasszatok magatoknak valakit, akit szolgálni akartok.

Nos hát, kedves konfirmandus testvéreim, a ti számotokra most van itt ez az alkalom, amikor nyilvánosan, ünnepélyesen kinyilváníthatjátok azt, kinek a szolgálatába akarjátok adni magatokat. De nemcsak nektek, hanem neked is, meg nekem is, meg mindnyájunknak el kell végül határozottan döntenünk, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, és kinek akarjuk teljesen odaszánni magunkat. Ez nem is olyan egyszerű, és nem is olyan könnyű dolog ám! Többféle ajánlat van erre nézve. Nagyon sokfelől jön az igény az életünkre. Kezek nyúlnak utánunk, hogy lehúzzanak. Minden ember életében jön egyszer a szerelem és azt mondja: Add nekem a testedet! Azután jön a mindennapi élet rengeteg sok apró-cseprő, vagy nagy gondja és azt mondja: Hadd foglaljam le a lelkedet. Majd jelentkezik a meggazdagodási vágy egy-egy embernek az életében és azt mondja: Add nekem az erődet, add nekem az idődet! Jönnek az élet apróbb-nagyobb örömei és azt mondják: Add nekem a szívedet! Jön valami szenvedély, talán az alkohol és azt mondja: Add nekem a józan eszedet! Tehát nem is olyan könnyű dolog ám itt dönteni. Sokkal egyszerűbb és sokkal könnyebb ide is, oda is engedni és így szétosztani magunkat teljesen. Ám ez nem bölcs dolog, nem okos dolog, ahogyan az apostol mondta, mert így csak szétpazarolódik az embernek az élete.

Mered-e azt vállalni, kedves fiatal testvérem, kedves idősebb testvérem, hogy akár ebben a pillanatban, a sokféle széthúzó kéz közül arra az átszögezett kézre bízod rá magad egészen? Abba a véres kézbe teszed bele egészen az életedet? Jézuséba! Szánjátok oda a ti testeteket Istennek! Ezt mondja az Ige. Ez az egyetlen okos, ez az egyetlen helyes és bölcs döntés, mert akkor minden más a megfelelő helyre kerül. A szerelem is, a pénz is, a munka is, az öröm, meg a bánat is, minden. És ne csak azért szánjuk oda magunkat Istennek áldozatul, mert Ő ezt az áldozatot megérdemli tőlünk, vagy mert joga van hozzá, hanem egész egyszerűen azért, amit az apostol is mond: mert ez az okos istentisztelet. Úgy kell hogy legyen, mondja, hogy ez nemcsak istentisztelet, hanem életforma is. Ez az egyetlen bölcs, helyes, okos és logikus életforma.

Ne higgyük azt, hogy mi valami kegyet gyakorolunk az Úr Istennel, hogyha végre odaadni méltóztatunk neki azt, ami az övé. Vajon szívesség volna az a villanymozdonytól, hogyha egyszer - ha szabad akarata lenne - rászánná magát arra, hogy rámegy a sínekre és vállalja a sínek és a villamosvezeték megkötöttségét? Dehogy volna az szívesség, hiszen ez biztosítja a számára a lényének megfelelő szabad mozgásnak a lehetőségét! Ugyanúgy, nem szívességet gyakorolunk mi Istennel, hogyha odaszánjuk magunkat Neki, hanem ez a mi érdekünk. Így találjuk meg, így éljük meg igazán önmagunkat és igazi önmagunkat.

Nézzétek, testvérek, mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, amit Pál apostol a következő versben mond, hogy ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása szerint, megvizsgálván, hogy mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata. Más szóval azt jelenti ez, hogy merjünk másként gondolkozni, másként cselekedni, mint ahogyan az átlagember gondolkozik és cselekszik. Szinte azt mondhatnám, hogy merjünk elszakadni a világnak attól az anyagias gondolkozásától, ami olyan sok bajt csinált már ebben a világban. Merjünk elszakadni attól a szexuálisan túlhevített világtól, amivel úgy tele van ez a világ, és ami még rettentő nyomorúságot fog rázúdítani erre a világra. Merjünk elszakadni attól az önös érdekeket hajszoló világtól, amiben annyit szenvednek az emberek a másik embertől. Tehát merjük a Jézustól kapott tisztább látást és nemesebb életformát mintegy belevinni a hétköznapi életnek minden cselekedetébe.

Testvérek, mi, akik tudunk Jézusnak az áldozatáról, mi, akik tudunk Istennek a láthatatlan világáról, merjünk nagyot álmodni, merjünk merészet látni, merjünk hinni abban, hogy igenis, szolgálhatjuk ennek a világnak a megjobbulását és az egész emberi élet megszépítését. Merjünk az Isten minden emberre kiható szeretetének az eszközeként élni! Tudjátok, hol van az az oltár, amelyikre áldozatul tehetem fel mindazt, amit az Istennek akarok odaszánni? Hol nincs messze egyikünktől sem? Ne keresd azt valahol, valami különleges helyen! Ott van közvetlenül melletted, mindig ahol embereken segíteni tudsz. Ahol egy embernek segítségre van szüksége. Minden olyan alkalom, ahol jót tehetsz valakivel, az az Istennek az oltára. És mindent, amit az Istennek akarsz odaáldozni, azt Jézus mind erre az oltárra utalja át. És azt mondja: A nékem szánt szeretetedet adjad olyan valakinek, akinek erre a legnagyobb szüksége van, mert a legkevesebb jut neki belőle. A nékem szánt pénzeddel segíts ott, ahol erre a segítségre a legjobban szükség van! A nekem szánt erődet fordítsd arra, hogy megbízható és az egész társadalmat érintő legyen a munkád! Ne keresd messze Jézust, ott van közvetlenül melletted, mindabban az emberi hiányban, szükségben, fájdalomban, ami egy másik ember életéből feléd kiált. És ott van minden munkádban, amellyel hozzájárulhatsz az egész emberi élet békességesebbé, biztonságosabbá, boldogabbá tételéhez. Ott van ez az oltár, oda teheted le mindazt, amivel az Istennek akarsz és tudsz áldozni. Erre az oltárra tedd rá az egész életed! Képzeljétek el, mi lenne, ha ezt mi valóban meg is tennénk, tehát ha tényleg Istennek így odaszentelt élettel forgolódnánk ebben a világban az emberek között!

Talán ti is olvastátok Szentgyörgyi Albertnek, a világhírű, Nobel-díjas magyar tudósnak a legutolsó könyvéből ezt a néhány megrendítő mondatot: “A tudomány napjainkban soha nem sejtett jólét és felemelkedés felé nyitotta meg a kaput. A tudomány nagy felfedezései a rádióaktivitás, az atomszerkezet és a relativitáselmélet teljes fordulatot hozott az emberiség életében. Most az embernek szinte minden vágya megvalósítható. Eltörölhetné a betegséget, a fáradalmas munkát. Ehelyett azonban az önpusztítás útja felé halad. Csak végig kell lapozni az újságokat. Mindenütt háborúról, gyilkosságról, fegyverkezésről szólnak.” Azt írja továbbá, hogy minden reménysége az ifjúságban van, azokban, akik fogékonyak az új eszmék iránt, az új feladatok iránt. Ha megérjük, hogy az emberiség nem írtja ki önmagát, akkor mindent új alapon kell elkezdeni, és erre csak a fiatalok képesek. Azt írja továbbá, hogy ha ő maga 20 éves lenne, ő maga is csatlakozna a jobb világot akaró fiatalokhoz.

Sajnálni való, hogy az erkölcsi haladás elmaradt a tudomány mögött, és hogy a tudomány által alkotott új eszközök a gyilkolás és a pusztítás új eszközeivé váltak. Pedig a világ nagy problémáit nem oldhatják meg a bombák, csak a megértés és a jóakarat. Lám, testvérek, ennyire sürgetően szükség van lelkileg egészséges és erkölcsileg fejlett emberekre. Fiatalokra és lelki fiatalokra! Az Ige szavaival hadd kérjelek hát én is benneteket: - az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent, Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket! Mert valóban csak így válik ez a mi mostani istentiszteletünk is, és minden más istentisztelet is okos, értelmes, igaz, áldásos, a világ számára is hasznos istentiszteletté.

Ámen

Dátum: 1970. április 26. Konfirmáció

Kedves Testvéreim! Ezt a most felolvasott Igét három egyszerű kérdésre bontva próbáljuk megvizsgálni. Az első kérdés így hangzik: Mit mond Isten? A második pedig így: Mit tesz Mózes? A harmadik: Mivé lesz a kígyó? Ennek az alapján szeretném most Istennek számunkra szóló újévi üzenetét hirdetni.

Tehát először is: mit mond Isten? A felolvasott Igében - bibliaolvasó emberek nagyon jól tudják - Mózes elhívása történetének egészen picike kis részletét hallottuk. Azt a Mózest, akinek az Isten megjelent az égő csipkebokorban, azt a Mózest Isten most elhívja a maga szolgálatára, munkát akar neki adni, valami egészen speciális feladatot akar rábízni, amit Mózesnek kell elvégeznie. Mert nem elegendő az, hogy valaki az Isten gyermeke. Isten minden gyermekének az Isten szolgájává is kell lennie. Ebben az Igében, amit felolvastam, éppen arról van szó, hogy Isten az Ő gyermekét, akivel már megismertette magát, bevonja az Ő szolgálatába, egy rábízott feladatnak az elvégzésére. Hogyha ezt így jól megértjük, akkor máris kapunk valamit Istennek újévi üzenetéből. Tudniillik: Testvérek, én úgy érzem, akkor viszonyulunk mi is helyesen az egész előttünk álló esztendőhöz, hogyha megértjük, és nagyon komolyan vesszük azt, hogy Isten hív bennünket. Legyen ez az újesztendő Isten megújuló hívása számunkra, az Ő szolgálatára. Tehát úgy induljunk neki az előttünk lévő évnek, mint Isten küldöttei. Nemcsak mint Isten gyermekei, akik élvezik Istennek édesatyai szeretetét és jóságát, közelségét és áldását, hanem most különösen úgy, mint Isten szolgálói, akiket az Isten küld, akiket az Isten bíz meg mindazzal a feladattal, ami ebben az esztendőben reánk vár, ami előttünk van. Tehát mindenféle munka mögött, amit nekünk ebben az évben el kell végeznünk - legyen az akármilyen nehéz vagy könnyű munka -, lássuk ott az Isteni megbízást. Minden eseménye és minden történése mögött az életünknek lássuk meg Istennek a küldő szándékát. Éppen úgy, mint Mózesnek, nekünk is a mindennapi élet nagy és jelentéktelen fordulatai mögött ott kell éreznünk a küldő Istent, Aki hívott bennünket, Aki belehívott bennünket ebbe a munkába, ebbe a szituációba, ebbe a helyzetbe, amelyikben vagyunk, vagy amelyikbe jutni fogunk.

Gyakorlatilag azt jelenti ez: úgy nézz például az öreg szüleidre, vagy éppen a nehezen nevelhető gyermekeidre, úgy viszonyulj a boldog vagy terhes családi életedhez, úgy fogadd a mindennapoknak a gondjait vagy a bajait, a magányt vagy a tömeget magad körül; úgy lásd azt az utcát, amelyikben laksz és azt az autóbuszt, amelyiken naponta megteszed az utat oda és vissza a munkahelyedig; úgy lássad a kollégáidat, a gyárat, az ismerőseidet, az ellenségeidet, a magad képességeit és a magad tehetetlenségét vagy erőtlenségét, az egészségét vagy a betegségét, hogy mindezek mögött Isten megbízatása van a te számodra. Akárhol vagy és akárhova kerülsz ebben az esztendőben, ott te az Isten küldötteként vagy jelen, és akármi történik veled és körülötted, ott a te számodra Istentől kapott feladat van. Az isteni elhívásnak, Isten szolgálatra való elhívásának ezzel a határozott tudatával és vállalásával induljunk neki az előttünk lévő esztendőnek.

A történetből azt is megtudjuk, hogy Mózes nem örült ennek az isteni elhívásnak. Szabadkozott, nem akart menni. Hadd mondjam azt, hogy én meg is tudom őt érteni. mert nem olyan egyszerű dolog odaállni egy félelmetes, nagy hatalmú Fáraó elé, és kiharcolni, hogy bocsássa szabadon Izráel népét az egyiptomi rabságból. Mózes félt. Félt a feladattól, túlságosan nehéznek és túlságosan veszedelmesnek találta az isteni megbízatást. Ezt a félelmet mi is nagyon jól ismerjük. Óh, nagyon sokszor mi is visszarettenünk valami elől, ami előttünk mered és úgy érezzük, hogy ez veszedelmes dolog, ez nem nekünk való. Sőt, azt merném mondani, hogy krónikus lázadásban vagyunk szinte mindnyájan és mindig a saját élethivatásunkkal szemben. Az egyik ember szeretné lerázni magáról azt a munkát, amit mindennap végeznie kell, mert undorral végzi. A másik nem bírja elviselni azokat az embereket, akikkel mindennap dolga van, mert keserítik az életét. A harmadikat egyre jobban elkeseríti az a betegség, aminek a terjedését érzi a tagjaiban, vagy az a kereszt, amit ebbe az új esztendőbe is át kell vinnie, vagy egyáltalán az a helyzet, vagy az a szituáció, amiben van, amiben él. Nagyon sok minden van az életünkben, amit még sohasem fogadtunk el úgy igazán, ami elől szeretnénk kitérni, amivel nem merünk határozottan szembenézni és nem akarunk leszámolni, hogy ez pedig így van! Amit nem akarunk elfogadni, mint Istennek a megbízását. Pontosan úgy teszünk mi is, mint Mózes, aki semmiképpen sem akart Egyiptomba menni. Mi sem akarunk menni a mi Egyiptomunkba.

És ekkor kapja Mózes Istentől ezt a parancsot: nyújtsd ki a kezedet és fogd meg a kígyónak a farkát. Sokat vitáztak már a teológusok azon, hogyan kell érteni ezt a kígyó-históriát. Nos Testvérek, én nem akarom megoldani ezt a problémát teológiailag. Egész egyszerűen úgy látom, hogy ez a kígyó mintegy jelképe annak, hogy igenis veszélyes, bizony nagyon súlyos az a feladat, amire Isten Mózest elhívja. Isten nem szokta szépíteni a dolgokat. Isten nem áltat senkit és nem mondja, hogy: Ó, ne félj, nem olyan nagy dolog az, majd meglátod, majd időközben még meg is szereted azt a feladatot, vagy azt a próbát, amit meg kell oldanod! Sőt, Isten egyenesen azt mondja, hogy: vigyázz, mert nagyon veszélyes dologról van szó! Az a kígyó megmarhat, árthat, halálos sebet is üthet rajtad. Érthető tehát, hogyha Mózes mindenképpen visszatorpan és nem akarja vállalni a feladatot. Nem könnyű, Testvérek, ebben a világban Isten küldötteként megállni és vállalni az életnek problémáit. Könnyebb dolog megfutamodni. A kígyótól mindenki fél, de Isten azt mondja: Állj meg, ne fuss el, ragadd meg azt!

Nézzétek mit tesz Mózes: pontosan, szóról-szóra ugyanazt, amit Isten parancsol néki. Nem vár addig, amíg a kígyó alkalmat kap arra, hogy ő ragadja meg Mózest. Mert csak két lehetőség van: vagy az, hogy Mózes ragadja meg a kígyót, vagy az, hogy a kígyó ragadja meg Mózest. Vagy te ragadod torkon a sorsot, vagy az téged. Vagy te fogod meg a betegségedet, a problémádat, a fájdalmadat, vagy a betegséged, a problémád fog meg téged. Nyújtsd ki a kezed! - így szól a parancs Mózes számára és képzeljétek: Mózes kinyújtja a kezét a kígyó felé. Én ebben látom az igazi hitnek a kockázatát. Abban, hogy Mózes Isten parancsára kinyújtja a kezét a sziszegő, a tekergőző, a halálos veszedelmet lihegő kígyó felé. Tudjátok Testvérek, hogy a hitnek pontosan ezt a merészségét kívánja tőlünk is Isten. Azt kívánja, hogy merjünk szembenézni azokkal a problémákkal, amik előttünk vannak. Merjük belevetni magunkat a legnehezebb szituációba is. Hogyha arról van szó, merjük vállalni a legnagyobb megpróbáltatásokat is, ha az vár reánk! Mózes kinyújtotta a kezét és megragadta a kígyót, és most ott áll azzal a kunkorodó, sziszegőkígyóval a kezében. De hát hogy mer hozzányúlni egyáltalán? Hogy merte megfogni? Hogy merte ezt a rettentő veszélyes fenevadat a kezébe venni? Erre igazán csak egyetlenegy magyarázat lehetséges: úgy, hogy Isten mondta neki! Tehát az Isten parancsára, Istennel! Azért merészelt Mózes ilyen veszedelmes dologban engedelmeskedni Istennek, mert Isten megjelent neki. És Mózes bízott abban az Istenben, Aki megjelent néki az égő csipkebokorban.

Pontosan ezért ragadhatunk meg mi is minden kígyót, mert Isten nekünk is megjelent. Sokkal, sokkal hatalmasabban és sokkal fenségesebben, mint Mózesnek. Nekünk nem egy csipkebokorban jelent meg, nekünk Isten a golgotai kereszten jelent meg. Ragadj meg bátran minden kígyót, ami feléd sziszeg! Nézzétek, nincs már többé olyan kígyó, amelyiknek a fejét el ne taposta volna Jézus ott, a kereszten, a Golgotán. Azt jelenti ez, hogy ne félj te azoktól az emberektől, akik bántani szoktak, akiket nem bírsz elviselni, akik keseríteni akarják az életedet. Ne félj attól a műtéttől, amit ebben az esztendőben talán mégiscsak végre kell hajtani rajtad. Ne félj a nyugdíjazástól, ami talán most lesz majd aktuálissá a számodra. Ne félj azoktól a feladatoktól, amelyekhez sem elég erőt, sem elég kedvet nem érzel magadban. Ne félj a gondtól, amely megüli lelkedet és még éjszaka sem hagy békében aludni. Ne félj a Sátántól és annak minden seregétől, amelyik meg fog kísérteni. Menj elébe Jézus nevében és mondjad magadban többször: Mindenre van erőm a Jézusban, Aki engem megerősít! Nézz Jézusra, Aki néked is, nékem is megjelent a kereszten! Ragadd meg a feladataidat, a gondjaidat, a problémáiddal mindennap, újra! Merjed ezt tenni Istennek a hívására!

Mert nézzétek mivé lesz a kígyó: azt olvassuk az Igében, hogy a kígyó vesszővé lőn Mózes kezében. Micsoda élmény lehetett ez Mózes számára! Erre aztán igazán nem számíthatott, erről az Isten nem mondott neki egyetlen szót sem, erre nézve nem kapott az Istentől ígéretet. Isten csak azt a parancsot adta, hogy: Nyújtsd ki a kezed és fogd meg! Mózesnek csak engedelmeskednie kellett és amikor megtette azt, amit Isten mondott, akkor a kígyó vesszővé lőn Mózes kezében. Amikor még nyújtotta a kezét, amikor még megfogta, akkor még kígyó volt. Csak később, a kezében vált vesszővé. Ha a mi kígyóinkat meg nem ragadjuk, kígyók maradnak! Csak a hitnek a szorításában, a hittel való megragadásban válik a kígyó vesszővé. Képzeljétek el Mózesnek a csodálkozó arcát, amikor ott tartotta a kezében a botot. Hát ez meg mi? Hát mi történt ezzel a kígyóval? Hát ez nem tekerődzik, nem sziszeg, nem harap! Hát ez nem is kígyó! Ez már bot. Segítség, támasz, fegyver, amivel nagyon sok jó dolgot lehet végezni.

Testvérek! Ezt kell nekünk is megtapasztalnunk. Azt, hogy Isten hívásának engedelmeskedve mivé lesznek a kígyók a kezünkben. Merjük hát megragadni, merjük vállalni Isten nevében, az Ő hívásának engedelmeskedve! Akkor majd meglátjuk, hogy mennyire más lesz az a munka, amit eddig unalommal végeztünk, milyen más lesz azokhoz a kellemetlen emberekhez való viszonyulásunk, amibe eddig olyan nagyon belefáradt a lelkünk, és milyen más lesz minden teher és minden más nyomorúság is, amitől eddig oly nagyon irtóztunk. Majd meglátod, hogy mivé lesz a kígyó a kezedben. Lesz - ez a szó egy bizonyos folyamatot fejez ki. Tehát lehet, hogy nem azonnal. Lehet, hogy egy nap múlva. Lehet, hogy év múlva. Lehet, hogy tíz év múlva. De lesz! Ha hitben ragadod meg, bottá lesz a kígyó!

A napokban levelet kaptam egy olyan férfitől, akit sokszor meglátogattam a kórházban. Leírja, hogy mennyire félt a betegségtől, hogy mennyire megkínozta a műtét, majd a hónapokig tartó kezelés. Hogy milyen sokat szenvedett. De azt írja, mindezt úgy vállalta, mint aki tudja, hogy Istennek az elhívása most az ő számára ide szól, a kórházi betegágyra. Azután nem győzte leírni azt a sok áldást, azt a sok örömöt, a sok lelki gazdagodást, amit éppen ott, a kórházi betegágyon kapott. Azt írja, most sokkal bátrabban tud bizonyságot tenni Istenről, Istennek a kegyelméről, mint eddig. Bottá lett a kezében a kígyó. Pozitív nyereséggé. A legjobb botok a kígyókból válnak, ha hittel ragadja meg valaki. Tudniillik, ha azzal a hittel ragadja meg valaki, hogy most pedig isteni megbízatást teljesít.

Emlékeztek rá, mi minden jót csinált Mózes ezzel a vesszővel? Ezzel a bottal, ezzel az egy kígyóval? Ezzel felfegyverkezve állt oda a Fáraó elé, és a hatalmas Fáraó - körülvéve az egész hadseregével - reszketett előtte. Ezzel a bottal sújtott rá a Vörös tengerre, úgy, hogy az kettévált a menekülő nép előtt. Ezzel a bottal fakasztott vizet a kősziklából. Nagyszerű segítség volt a számára éppen ez a bot.

Istennek a kegyelme ugyanazt a garanciát akarja adni nekünk. Minden feladat, minden nehézség, minden probléma, ami reád vár, amit isteni megbízásként teljesít az ember, az bottá válik, segítséggé, olyan eszközzé, amivel nagyon sok jót lehet csinálni. Ami sötétnek látszott, világosságnak forrásává lett. A legelkeseredettebb ellenséged a legjobb barátoddá lesz. A veszteség nyereséggé lesz, a kereszt koronává. Csak ne fuss meg a kígyó elől! Nézz Jézusra! Ott, a Golgotán az Ő fájdalmából öröm, az Ő sebeiből gyógyulás, az Ő halálából élet virágzott. Aki hittel néz Jézusra, az ne féljen semmitől és senkitől!

Ámen

Dátum: 1966. január 1.

Ennek az újesztendőnek a reggelén, amelyre felvirradtunk, úgy szeretném elmondani Isten üzenetét a számunkra, hogy Illés történetének, ennek a nagyon emberi történetnek néhány szavát jó erősen aláhúzom, egy-egy részletét kiemelem.
Nem valami üdítő látvány, amit a történet elénk tár. A kietlen pusztaság sivárságában egyetlen ványadt kis borókafa, vagy bokor áll, félig elszáradt, ritka ágú kis növény. Alatta egy ember ül, fejét a térdére ejtve. A kétségbeesés és elhagyatottság mintaképe. Látszik rajta, hogy egészen kikészült... Elfogyott az ereje, meg a bátorsága, talán az akarata is! Ennek az embernek elege van! Megcsömörlött. Markáns vonásait összekuszálja a félelem és tanácstalanság. Halálosan fáradt! Belefáradt az életbe. Halkan siránkozik: Uram, nekem már elég! Vedd el az én lelkemet. Hadd haljak meg, kérlek!

Ma talán azt mondanák: idegösszeomlást kapott! Illés, a hatalmas, erőteljes próféta, az Isten embere?! Igen, éppen ő! A lusta, a lágy, a semmirekellő emberek, a munka és felelősség kerülői nem törnek össze. Csak a túlterhelt, a túlfeszített húr pattan el. Illés pontosan ilyen volt. Valóban felettébb buzgólkodott az Úrért. Még 24 órája sincs, hogy ott állt a Karmel hegyén, szemközt az egész néppel, egyedül Istennel! Amikor azt a bizonyos tüzet kérte le az égből a pogány istenek, bálványok megszégyenítésére... Úgy állt ott, mint a szikla, mint az Isten hőse, mint élő istenítélet, aki előtt mindenki nyüszítve meghunyászkodott. És most itt ül a porban, mint egy darab nyomorúság! Igen, van az úgy néha, hogy éveken át nagyszerűen bírja valaki az iramot, derekasan megállja helyét az élet küzdelmeiben, nagy munkát végez, hősiesen helytáll - aztán egyszerre összeomlik, kimerül, úgy érzi, nem bírja tovább, elég.

Úgy érzem, atyámfiai, ez a csüggedt, fáradt ember, ez a megtorpant Isten-embere közel áll hozzánk. Ha nem is ilyen mértékben, mint Illés esetében, de a megfáradás olyan tünet, ami a legáltalánosabb életérzése ma a modern embernek. Hiszen már maga az élet fárasztó dolog. Olyan tempóban élünk, hogy nemcsak az öregek, de a fiatalok is belefáradnak testileg is, meg lelkileg is. A kort jól ismerő pszichológusok megállapítása szerint ma a legáltalánosabb embertípus a megfáradt lelkű ember, a megterhelt ember, a túlterhelt ember! Ha úgy belelátnánk néha abba a láthatatlan batyuba, amit egy-egy ember hordoz, elképednénk, mennyi terhet kell cipelnie! Hogy is bírja? Hogy van az, hogy még nem roskadt össze alatta? És most íme, megint egy új esztendő kapuja nyílik, ki tudja, mire nyílik rá ez a kapu, hogy fogjuk bírni az újabb terheket, feladatokat, problémákat? Legjobb talán nem is gondolni rá!

De Illés esetében még valami más is volt, nemcsak egyszerűen az, hogy belefáradt az életbe. Illés azért volt tele szorongással meg panasszal, keserűséggel, mert úgy látta, hogy hiába élt, hiába fáradt, eredménytelen volt a munkája. A nép elhagyta Istent, a prófétákat megölték, ő maradt csak egyedül: mihez kezdjen? Üressé, céltalanná, reménytelenné vált számára az Istennek való szolgálat! Ezért mondja, hogy elég, vedd el Uram az én lelkemet! A hívő embernek, az Isten népének a depressziós, ernyedt lelkiállapota ez. És ez is jellemző a mai keresztyénségre, meg ránk magunkra, hívő emberekre. Csak vonszoljuk magunkat, keserűen, kiábrándultan és terméketlenül, fantáziátlanul, lelkesedés nélkül a hívő életünkben. Talán látjuk azt, hogy többre volnánk hivatva, mint amennyit megvalósíthatunk a keresztyénségből, de elkedvetlenít az, hogy kevesen vagyunk hozzá, egyre kevesebben. Mit kezdjen néhány ember az egész világgal? Azután elkedvetlenít az eredménytelenség látása, az egyre növekvő lelki ellenállás, a hitetlenségnek, az istentagadás szellemének az erősödése, a saját családunkba való behatolása... Hiába minden erőfeszítés, imádkozás, igyekezet. Érdemes még egyáltalán küzdeni az ár ellen? Nem lenne jobb nekünk is azt mondani, amit Illés, hogy: “elég”? Nekem már elegem van a hívő életből, úgyse megyünk vele semmire!? Olyan sokan letették a hitet, nem lenne már itt az ideje, hogy én is letegyem? Igen, van ilyen lelkület, ilyen megfáradás az Isten gyermekeiben is.

Ez a szegény Illés nagyon megtört ember benyomását kelti. És tudjátok, hogy mi a jó mégis ebben a megtöretettségben? Az, hogy az Istennek panaszolja el a bánatát, az, hogy Istennek mondja el: ő már nem bírja tovább. Ez a jó. Mert Istennek mindenki elmondhat mindent! Őelőtte szabad panaszkodni, még perlekedni is! Isten előtt szabad fáradtnak és kimerültnek lenni. Amikor egy ember Isten elé áll, nem muszáj okvetlenül nagynak, erősnek, teherbírónak lennie. Isten előtt szabad keservesen sírni még egy erős, kemény férfinak is.

Halljátok hát, fáradt emberek: Isten nem ró meg a fáradtságotokért! Illést sem rótta meg érte. Ő tudja legjobban - hiszen mi is az Ő Igéjéből tudjuk -, hogy megfáradnak a legjobbak is. Minden küzdő és munkálkodó embernek vannak depressziós pillanatai, időszakai, amikor magába roskad. Nagyon mélyen emberi dolog ez. A legjobb ilyenkor, ha odaroskad az Úr elé és jól kipanaszolja magát Neki!

Ha erőd már nincs, se kedved küzdeni tovább, még mindig van térded! Térdre az Úr előtt! Illésről azt olvassuk, hogy “lefeküvék”. A porba! Óh, ha most látnák azok, akik tegnapelőtt ott a Karmel hegyén úgy féltek tőle! Hát ő is csak ilyen gyenge ember? De Isten előtt nem szégyen a gyengeség! Szerencsétlen az az ember, aki még sohase volt Isten előtt összetört, gyenge, nyomorult! Ne szégyellj letörtnek lenni, sírni, amikor négyszemközt vagy Istennel! Jó az, nagyon jó.

Nézzétek csak, így folytatódik a történet: “És ímé, angyal illeté őt.” Olyan ez az “és ímé”, mintha egy nagy, ujjongó, boldog felkiáltás lenne: Ímé, valami egészen váratlan dolog történik, valami meglepetésszerű! Ez az ember egészen belesüllyedt a maga keserű lehetetlenségébe, egészen odavan, már csak a véget várja “És ímé”, máris ott a segítség, a szabadítás, egyszerre, váratlanul áttörve minden számítást, reménytelenséget, ködöt - csodálatosan! Ímé, efölött a halálos álomba merült, kétségbeesett, sötét emberi élet fölött ott van Isten keze, az Isten mentő, segítő keze! Mert erről van itt szó, ez a lényege annak, ami itt történik. Abban az angyalban és annak az angyalnak révén Isten érinti meg Illést. Az angyal ott Isten keze! Isten nyújtja ki a kezét ez után az összetört életű ember után. Az az angyal ott Isten jelenlétének és segítségének a manifesztációja.

Érzitek-e, hogy mennyi jó hír van ebben minden fáradt, magányos és kétségbeesett ember számára?! Nézzétek: az elmerült ember után Isten nyújtja ki a kezét. Isten utánad nyúl, ott a keze fölötted! Az emberek? Azok nemigen nyúlnak az ilyen ember után. “Senki sem nyújtja ki a kezét felém” -de sokszor mondták már ezt szomorú emberek szorongatott helyzetben! És ha kinyújtaná is valaki... Óh, de rövid és de gyenge ez a kéz! Nem tud segíteni! Azért ne is várd az emberektől, nem arra van neked szükséged! Hiszen lásd, ímé, Isten nyúl feléd! Isten ott van a te pusztaságodban is!

Illés számára Isten kezének angyal-alakja volt. Ezzel érintette meg Illést. És ha te most Istennek a feléd nyújtott kezét a maga teljességében látni akarod, akkor tudod-e hova nézz? Nézz a betlehemi jászolba, Mária kisgyermekének apró kezére: íme, ez az Isten keze! Vagy még hatalmasabban: menj fel vele a Golgotára és nézz föl a keresztre, a megfeszített Jézus átszögezett kezeire. Ezek az Isten kezei! Ezekkel a kezekkel jön segítségül felénk az Isten. Ezek a kezek leérnek a legmélyebbre süllyedt élethez is, a legreménytelenebb helyzetekbe is. Ezek a kezek mindenkit elérnek, azt is, aki már úgy érzi, hogy nem érdemes, nem tud vagy nem akar tovább élni, mint Illés!

Atyámfiai! Ennek az új esztendőnek a reggelén hirdetem néktek, hogy Isten kinyújtotta a kezét utánatok a Jézus Krisztusban. Itt van az Isten mellettetek! Mellettünk! Velünk! Ha mi elfordulunk is tőle, Ő utánunk nyúl! Ha mi kivesszük is kezünket az Ő kezéből, Ő azokkal az átszögezett kezekkel utánunk nyúl, megragad, magához von - olyan szeretettel, amelyik soha el nem enged! Ő azt akarja, hogy megerősödjünk, fölkeljünk, menjünk tovább, bizakodva, reménykedve, boldogan - hogy éljünk! “Kelj fel!” -mondja az angyal. Kelj fel! Illés nem teheti le a palástot. Nem ő szabja meg, hogy mikor elég. Majd ha Isten mondja, hogy elég, akkor hagyhatja abba Illés. De most még nem! Istennek még szüksége van Illésre, erre a megfáradt emberre. Illésnek még feladata van, még nem pihenhet meg. Nem aludhat, nem halhat meg! Kelj föl! - mondja az angyal. Ébredj! Egyél! Ételt rak elé. Közvetlen mellé, csak a kezét kell kinyújtania érte. De azt ki kell nyújtania és az ételt meg kell ennie. Azt más nem teheti meg helyette. Ha ennyit sem tesz meg, hogy kinyúl az étel után, a szájába teszi és lenyeli - akkor Illés menthetetlenül elpusztul. Akkor Illésnek igazán vége van. Tehát ennie kell! Annak az ételnek ereje van! De azt az ételt meg kell enni!

Egyél - mondja ma is az Úr, az újév küszöbén. Mit? Nos, Jézus egyszer ilyet is mondott: Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Vagyis Ő az életnek a tápláló ereje! Úgy vedd magadhoz Jézust, mint ételt, italt! Úgy olvasd a Bibliát, úgy hallgasd az Igét, úgy élj az úrvacsorával, úgy végezd az imádságot, hogy mind ezáltal mintegy vedd magadba, dolgozd föl magadban Jézust, mint az ételt!

Gondoljátok, hogy Ő azért járta meg az utat a mennyből a halálon át a feltámadásig és vissza a mennyig, hogy nekünk vasárnaponként valamiféle szellemi élvezetben legyen részünk itt a templomban? Nem, hanem azért, hogy az Ő bennünk szétáradó isteni életerejénél fogva tovább tudjunk menni. Mégpedig erőnk feletti úton! Egyél, mert erőd felett való utad van - mondja az angyal Illésnek. Igen, ennek az ételnek a csodás erejét Illés nyilván fizikailag, testileg is megtapasztalta, bírta az utat 40 napon át Hórebig. De tulajdonképpen belsőleg változott meg általa, hiszen előbb az élete értelmét nem látta. Teljesen kiégett belülről, és most ez az étel a lelkét erősítette meg, új emberré lett tőle! Ez a nagyszerű, hogy belülről újulhat meg az ember úgy, hogy a leglehetetlenebb szituációkban is bírja tovább. Sőt, örvendezve, áldást jelentő módon halad tovább!

Tehát egyél! Mindennap, amikor felkelsz, újra egyél! Egyed Jézust! Aki így veszi be magába Krisztust, azzal csoda történik. Az visszanyeri az értelmét, meg a tartalmát, meg az erejét, az örömét az életnek! És akkor az Ő erejéből futja arra, amire a magad emberi képessége nem elég! A Krisztusi életre! A Krisztusi szolgálatra! A Krisztusi szeretetre, áldozatra, győzelemre! Az egész új esztendő minden feladatára!

Nézzétek. milyen bátran, biztosan megy tovább Illés, aki pedig az előbb még csak úgy vonszolta magát és lerogyott! Most pedig megy negyven nap és negyven éjjel... Annak a csodálatos ételnek az erejével!

Mi is így mehetünk tovább az új esztendő felé, annak a csodálatos ételnek az erejével! Biztassuk hát egymást énekkel:

Testvérek, menjünk bátran, Hamar leszáll az éj,
E földi pusztaságban Megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt A menny felé sietni
Nem állva megpihenni A boldog cél előtt.

455. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1963. január 1.