Amikor az Újtestamentumnak ehhez a részéhez érek, mindig megremeg a kezem, amivel a Bibliát tartom. Úgy érzem én is, mint ahogyan egyszer valaki mondta: szinte ugyanazt a figyelmeztetést hallom, amit Mózes hallott az égő csipkebokornál: “Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Egy embernek az imádsága mindig szent dolog. Hát még Jézusé! Mert itt Jézus imádkozik, hosszan-hosszan az Atyához! Olyan bepillantást nyerünk a földi Jézusnak az Ő mennyei Atyjával való legbensőbb viszonyába, ami már igazán minden emberi értelmet fölülhalad. Úgyhogy csak imádságos áhítattal szemléljük az Atya és a Fiú időtlen egységének a misztériumát! Megértem Spenert, a múlt század egyik legáldottabb igehirdetőjét, akiről azt mondják, hogy 40 éves lelkészi szolgálata alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is csak valami szent félelem és rettegés között fogok hozzá mostan. Úgy közeledjünk hát hozzá, mint Mózes az égő csipkebokorhoz: alázattal, áhítatos hódolattal, mint akik az egész Újtestamentum szentélyében járunk! Nem is akarom most rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a felolvasott verseket, hanem szinte versről versre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak megafonján át fölerősíteni valamit e szent imádság üzenetéből.
Kezdjük az elején. Így kezdi Jézus: “Atyám!” Csak így, egyszerűen. Semmi papos frázis, semmi jelző, olyan hogy “mennyei” vagy “mindenható” vagy “örökkévaló” vagy “édes”, hanem csak egyszerűen, de annál fenségesebben: “Atyám!” Mint aki annyira az élő Isten közvetlen jelenlétében, az Istennel való teljes bizalmas közösségben tudja magát, hogy bármely pillanatban, bármilyen szituációban egyszerűen csak elkezdhet vele beszélgetni. Nem kell semmi bevezetés, hozzákészülődés, elcsendesedés, kikapcsolódás. Nem kell hozzá semmi szertartás, liturgiai formaság vagy templom, csak egyszerűen ez a legbizalmasabb megszólítás: “Atyám!” Ez az egyetlen szó a titka annak a nagy, mély békességnek, biztonságnak, ami az egész imádságot áthatja. Pedig ezt az imádságát akkor mondta el Jézus, amikor éppen a Gecsemáné kert felé volt útban. Tehát amikor teljes tudatában volt annak, hogy most indul bele a szenvedések rettentő éjszakájába! És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, egyetlen siránkozó hang sincsen. A rá váró szenvedéstől és haláltól való félelemnek nyoma sincs! Mindennek az az egyetlen titka valóban, hogy a Golgota felé menet is, meg majd a keresztfára feszítve is mérhetetlen békességet, nyugalmat és erőt ad az a legbensőségesebb kapcsolat az Istennel, amit ez a megszólítás fejez ki: “Atyám!”
Én nagyon jól tudom, hogy ezt a szót: “Atyám” még soha senki nem mondta úgy ki ezen a földön, mint Jézus. Mégis, Jézus maga volt az, aki arra biztatott, hogy merjük mi is ugyanúgy megszólítani a hatalmas Istent, ahogyan Ő: “Atyám”! - "Ti pedig így imádkozzatok: “Mi Atyánk!” Azt a titokzatos, láthatatlan és elképzelhetetlen Istent Jézus hozta számunkra is Atya-közelbe! Egyenesen azért jött bele a mi világunkba, azért hagyta ott egy időre azt a mennyei dicsőséget, amellyel bírt az Istennél a világ létele előtt, hogy úgy ismertesse meg velünk az egész teremtett világmindenség legfőbb Urát, mint Atyánkat. Ezért volt minden: a rengeteg szenvedés, a golgotai halál, a megnyílt sír, hogy Atyának ismerjük meg az egyedül igaz Istent, annak a révén, akit Ő elküldött erre a földre. Tehát, hogy te is, meg én is és minden hozzánk hasonló gyatra, apró, tökéletlen ember így szólíthassuk meg a szent és igaz Istent: “Atyám!” Sajnos nagyon hozzászoktunk ehhez a megszólításhoz, pedig ennél nagyobb kiváltsága nem lehet embernek ezen a földön! Ha csak egy kicsit úgy tudnád mondani te is, mint Jézus, hogy “Atyám!”, egyszerre több békesség, nyugalom, biztonságérzet lenne a szívedben.
Egy svájci kollegám mesélte, hogy amikor egyszer a kisfiával a vonaton utazott, többször is alagúton futott át velük a vonat. Amikor így hirtelen sötét lett, az édesapa érezte, amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is az édesapját, de legalább érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki. Egy gyermeki szív így meg tud nyugodni az édesapa közelségének az érzetére. Minden nyugtalanság, fájdalom, aggódás tulajdonképpen a védettség érzetének a hiányából, az embereknek, vagy a sorsnak való kiszolgáltatottság sejtelméből fakad. Az Atya-közelség tudatának a hiányából. Tehát, ha jelent neked egyáltalán valamit Jézus, akkor neked is szabad minden kopogtatás nélkül, minden vallási ceremónia nélkül egyszerűen csak megszólítanod azt a titokzatos isteni hatalmat fölötted úgy, mint Jézus: “Atyám”. Minden nyugtalan, vergődő szív gondoljon csak Jézusra és mondja gyermeki bizalommal Vele együtt: “Atyám”, és megtalálja a békességét.
“Atyám” - mondja Jézus és így folytatja: “eljött az óra.” El ám! És méghozzá micsoda óra! A legborzalmasabb szenvedésnek és megaláztatásnak az órája. Az a rettenetes óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat! A legsötétebb éjszaka órája! Emlékszünk? Volt Jézusnak olyan kijelentése is, hogy “Nem jött még el az én órám!” Most pedig imé, ezt mondja: “Eljött az óra!” Megrendítő ez a kifejezés, mert megsejtet valamit abból az isteni tervből, ami a Szentháromság Isten tanácsában készült, és amiben minden, aminek Jézussal történnie kell az időben, szinte órarend-szerű pontossággal ki van előre dolgozva. És most ímé, eljött valaminek az ideje, mint ahogyan az ébresztőóra megszólal abban az időben, amikorra előzőleg be volt állítva. Figyeljétek azt a felséges nyugalmat, amivel Jézus megállapítja, hogy ezt az órát, ezt a rettenetes órát is az Atya rendelte el a számára. Ez is eleve elrendelt óra. Benne van Istennek a Jézus számára készített földi programjában. Nem véletlenül jött el ez az óra! Nem! Hanem az Atya örök terve szerint. Ezért tud Jézus ebben az órában is -amelyik most eljött - ilyen nyugodt bizalommal tekinteni föl az Atyára! És ezért van benne ebben az órában Jézus számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is!
Én nagyon jól tudom, hogy olyan óra soha senki számára nem jött még el, és nem is fog soha eljönni ezután sem, mint amilyen Jézus számára eljött. De azért mindnyájunknak az életében eljön néha a sötétségnek valamilyen órája. Talán egy tragikus gyászesetnek, vagy súlyos betegségnek, vagy fájó csalódásnak, vagy valamiféle szomorúságnak, szenvedésnek az órája. Ne felejtsük el, hogy Isten a mi életünk számára is készített programot. És ebbe a programba beletartoznak ezek az órák is. És ha olykor egy-egy ilyen óra jön, gondolj mindig arra, hogy íme, most az az óra jött el, amelyet Isten kalkulált bele az életed tervébe. Hogy emögött az óra mögött is ott áll a maga atyai szeretetével az Isten! Ezért nem teheti kétségessé számodra ez az óra Isten atyai szeretetét. Egy-egy ilyen órában csak gondolj Jézusra, aki olyan békésen és nyugodtan indult a Golgota felé. És egy ilyen Jézusra-gondolás máris rengeteget segít, hogy te is ilyen békésen és ilyen nyugodt bizalommal tudj elébe menni az ilyen óráknak! Az Isten kezéből elfogadott órában bármilyen szenvedés mellett is mindig benne van már a vigasztalás is!
“Dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen Téged!” - így folytatódik Jézus imádsága. Megint valami egész furcsa, és emberi mértékkel szokatlan dologról van szó. Mert gondoljátok csak el, miben dicsőíti meg Jézus az Atyát, és miben dicsőíti meg az Atya a Fiút? Nem másban, mint amit ez az óra hoz majd: a golgotai szenvedésben és halálban! Ami a mi mértékünk szerint kudarc, gyalázat, az az isteni mértékkel mérve dicsőség! Jézus abban dicsőíti meg az Atyát, hogy elrendelt útját a szenvedésen és kárhozatos halálon át engedelmesen végigjárja. Hogy mintegy áldozatul adja magát, föláldozza ártatlan, tiszta életét a bűnös emberi életek helyett, minden emberi bűn által érdemelt isteni büntetés elviselésére. Isten pedig abban dicsőíti meg a Fiút, hogy éppen az Ő szenvedésén és halálán keresztül közli velünk, emberekkel az Ő igazi szeretetét, azt a szeretetet, ami mindent elfedez, megbocsát, és az Ő igazi hatalmát, amellyel új életre támaszt, amellyel még a halálból is új életet teremt. Azért imádkozik most Jézus, hogy hadd legyen a Gecsemáné és Golgota minden eseménye az Isten megváltó szeretetének a bizonysága. Hadd ismerjék meg az emberek az Ő keresztjében majd azt az isteni erőforrást, amelyből vigasztalást, bűnbocsánatot, a legelrontottabb életet is újrakezdő lehetőséget meríthetnek maguknak mindenkor. Így ragyog föl a világ legsötétebb helyén, a szomorú Golgotán a legnagyobb világosság, az Isten örök dicsősége!
Óh, mennyire meghallgatta az Atya a Fiúnak ezt az imádságát! Máig is Jézus kereszthaláláért dicsőíti az egész földkerekségen a legtöbb ember az Istent! Mert ott a Golgotán ér össze az ég a földdel. Ott öleli át és emeli magához az Isten bűnbocsátó szeretete a mi bűnös életünket.
A napokban levelet kaptam valakitől. Ezt írja többek között: “Elviselhetetlen számomra, hogy minden bűnömet Jézus vette magára. Hogy merészelem én azt várni és elfogadni Tőle? Ha bűnös vagyok, nekem kell bűnhődnöm, és nem rakhatom Őreá a terheket! Szenvedek ettől a gondolattól!” Bár sokan szenvednénk ettől a gondolattól! Bár ne lenne olyan megszokott, olyan üres szólam ez a gondolat! Bár igazán annyira elviselhetetlen lenne, hogy összeroskadnánk alatta! Az alatt a gondolat alatt, hogy minden bűnömet Ő vette magára és Ő bűnhődött meg érte. Nézzétek - ezért imádkozott Jézus! És éppen Jézus imádkozott ezért, hogy merészeljük csak, nagy-nagy alázattal, de merjük elfogadni Tőle ezt az áldozatot! Azzal adsz Istennek igazán dicsőséget, ha elfogadod Tőle azt a bűnöktől megtisztított új életet, amit Jézus megváltó halála által adni akar neked is!
Ez az új élet maga az örök élet! Így mondja itt Jézus: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust!” Megint olyan szokatlan kifejezés. Hát az az örök élet, hogy valaki megismeri az Istent? Mi általában úgy gondoljuk, hogy az örök élet az, ami majd a síron túl nyílik meg annak, akinek megnyílik. Nos: az is! De az az örök élet éppen itt és most kezdődik! Mégpedig az egy, igaz Istennek a Jézuson keresztül való megismerésével. Itt a megismerés szó nem egy intellektuális, értelmi funkciót jelent, hanem bibliai értelmében azt a legmélyebb és legtitokzatosabb kapcsolatot, ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb egymás közti kapcsolatának a kifejezésére használja. Egy példával hadd illusztráljam. Egy szegény leány, ha egy dúsgazdag fiatalembert megismer a szó közönséges értelmében véve, ezzel még annak a lánynak az életformájában nem változik semmi. De ha a szó bibliai értelmében véve ismeri meg, tehát úgy, hogy egymáséi lesznek, hogy azt mondják egymásnak: “én a tied vagyok, te az enyém, ásó-kapa és a nagyharang választ el bennünket” - akkor annak a szegény leánynak az addig szűkkörű élete bevonódik annak a másiknak a nagyvonalú életébe, az egész életformája megváltozik.
Nos, hát ilyen megismerésről van szó. A Golgotán éppen annak a nagy boldog fölismerése történt, hogy én mindenestől az Övé vagyok. Az Istené! Ő, az Isten pedig egészen az enyém! Ezt a bensőséges kapcsolatot pedig még az ásó-kapa és a nagyharang sem választja el többé. Aki így ismeri meg az Istent a Jézus által, az már most bevonódik egy magasabb rendű életformába, az már most fölülről él. Az Isten világából, Isten erejéből, az Atya kegyelméből! Istennel való teljes életközösségben!
Úgy szeretnék most mindenkit megkérdezni: Ismeritek az egy igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust? Így ismeritek Őt? Jézus ezt akarta! Ezért imádkozott!
Lehet ám, hogy a te szíved s a te hited számára most hallgattatik meg a könyörgés! Akkor most Te is az örök élettel a szívedben kezdhetsz egy tisztább, örvendezőbb, megbékélt új életet!
Az egész szakasz így kezdődött: “Jézus felemelé szemeit az égre és monda: Atyám.” Az élete legsötétebb útszakaszán az égre emelte a szemeit. Ezt kellene megtanulnunk Tőle! Az égre tekintő, felemelt fejjel járni az életet! És éppen amikor mind sötétebbé válik az útszakasz, mind nehezebbé a teher. Nem lógatni lefelé a fejet, hanem éppen akkor fölemelni! Ne arra a helyzetre nézzetek, ami tele van gonddal, hanem az Úrra! Fölfelé, az égre! Vagy nem mersz? Van valami az életedben, ami miatt nem mered az égre emelni a szemeidet? Igaz, aki valami lelkiismereti terhet hordoz, valami bűnt cipel, az nem tud és nem mer szabadon fölfelé tekinteni az égre. Talán valami ilyesmi akadályoz? Vidd oda a kereszt alá! Hidd el, hogy megbocsátja! Megszabadít tőle, meggyógyítja a lelkedet! Akkor te is tudod, te is mered szabadon, boldogan fölemelni a szemeidet az égre és Jézussal együtt gyermeki bizalommal mondani: “Atyám!”
Ámen!
Dátum: 1969. március 23.