A jövő, mint...

“A mi reménységünk” - ezzel az összefoglaló címmel kezdtem múlt év szeptemberében azt a sorozatot, amelynek most ím a végére érünk. Ilyen témák kerültek sorra: A jövő mint feltámadás; a jövő mint Jézus eljövetele; a jövő mint ítélet, majd még egyszer, a jövő mint ítélet, s most mindezt mintegy összefoglalóan: A jövő mint örök élet. A keresztyén jövőbeli váradalomnak ez a legközpontibb kifejezése. Az Apostoli Hitvallás is így végződik: “Hiszem az örök életet.” Ez a legvégső, amit mondhatunk a jövőről és mint a legvégső - egyúttal cél is. És valami csodálatosan nagyszerű az, hogy ezt hihetjük és így vallhatjuk. Hiszen minden emberben a legmélyebb vágy az, hogy vég nélkül és boldogan élhessen! És milyen kiváltság tudni azt, hogy Isten, aki ezt a legmélyebb vágyat az emberi lélekbe beleoltotta, el is követ mindent annak megvalósítására. Önkéntelenül fölmerül itt a kérdés, hogy milyen az az örök élet? Miben áll? Mit tudhatunk meg róla? Hogyan képzeljük el magunknak? - Nos: minél kevesebbet hagyatkozzunk az egyéni elképzeléseinkre, a fantáziánkra, és minél többet a róla adott isteni kijelentésre! Mit tudhatunk meg róla a Bibliában? - mert csak ez a hiteles! Előre hadd mondjam meg: nem sokat, de éppen eleget! Tudniillik eleget ahhoz, hogy boldog bizonyossággal mondhassuk el: hiszem az örök életet! - Megpróbálom hát pontokba szedni a Biblia legfontosabb kijelentéseit az örök élet minéműségére vonatkozólag.

1) Legelőször egy csupa negatívumokból álló kijelentés: “Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Tehát Pál apostol azt a tökéletes boldogságot, amit az örök élet jelent, ilyen módon, negatíve írja le. Miért csak így? Mert éppen olyan dolgokról van szó, amiket a szemünk még soha nem látott - nem is láthat -, aminek a leírására hiányoznak a szavaink, elgondolásához a fogalmaink, megsejtéséhez az érzékszerveink. Persze, hiszen ez az Isten világa, nem a mienk! Ez az örökkévalóság kategóriájába tartozik, nem az idő dimenziójába. Tehát valami egészen elképzelhetetlenül szép és jó és nagyszerű és magasztos. De annyira szép és jó és nagyszerű és magasztos, hogy ezek a szavak ezt korántsem fejezik ki, nem elegendők hozzá, csak az irányt mutatják... Valami olyan kiteljesedése mindennek, ami szép és jó, olyan megdicsőülése a szépnek és a jónak, amit talán csak egy példával tudnék nagyon halványan érzékeltetni. Sokszor elképzeltem magamban, hogy egy Beethoven vagy egy Bach, akik igazán az örök isteni harmóniának egy-egy darabját szólaltatták meg halhatatlan műveikben itt a földön: amikor haláluk után beléptek az örökkévalóságba, és megnyílt a lelkük a mennyei szimfóniák előtt, valahogy talán így ámulhattak el: “Hát ezt akartam kifejezni, ezt akartam megszólaltatni, de még hozzávetőleg se sikerült!” Hogy is mondja az Ige: “Amit fül nem hallott...” - igen, még egy Beethoven füle se hallott... Amibe még egy Bach is belecsodálkozott...

Érzitek, hogy ez a negatív leírás mennyi pozitívumot mond el az örök életről?! Hát ha még azt is hozzávesszük, amit ugyanez az Ige így mond: “Amit Isten készített az Őt szeretőknek”! Ez már tiszta pozitívum. Olyan helyzetről, állapotról van tehát szó, amit Isten készített az Őt szeretőknek! - Hogy ez mit jelenthet, megint csak egy egyszerű példával hadd próbáljam eldadogni. Valamikor régen, még teológus koromban, amikor időnként hazalátogattam Kecskemétre, édesanyám mindig valami külön kedves meglepetéssel fogadott. Kitűnő vacsorát készített, a kedvenc ételemmel, jó meleg otthonnal várt, anyai szeretete minden melegét beleadta, hogy minél jobban érezzem magam otthon. Nos, ha még egy földi édesanya is ilyen széppé és boldoggá tudja tenni a fia számára a hazaérkezést, mit jelenthet akkor az, amit az Isten - Aki még jobban szeret - készít a földi út végén hazaérkező gyermekei számára?! Hogy mit jelenthet: megint csak azt mondhatom, hogy az örömnek és boldogságnak valami olyan teljességét, amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, - de éppen amit az Isten készített az Őt szeretőknek! És ez elég. Többet úgyse mondhatunk róla.

2) Azután megint egy másik fénysugár, amit így mondott egyszer Pál: “Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb.” (Fil 1,23) “Krisztussal lenni” - ez megint olyan, amit a maga teljes valóságában el se tudunk képzelni. Inkább csak utalni rá. Együtt lenni valakivel, akit szeretünk, aki szeret, a földön is a legnagyobb boldogság, amit valaki elérhet. Látni állandóan, hogy itt van mellettem, ott vagyok mellette; érezni a szeretet erejét, ami összeköt bennünket; nincs semmi, ami elválaszt, se távolság, se egy titkos gondolat, se egy félreérthető szó; zavartalan közösségben osztozni egymás örömében, mert csak az van; tisztán egymás szemébe nézni - ez az, amire minden embere a lelke mélyén a legjobban vágyik. És ennek a legmélyebb emberi vágynak a megdicsőült beteljesedése lehet az, amit Pál így mond: együtt lenni Krisztussal! A megdicsőült Krisztussal. Talán erre vonatkozik még tovább az is, amit Péter apostol mond így: "isteni természet részeseivé leszünk". (2Pt 1,4) Nem azt jelenti ez, hogy megistenülünk, hanem azt, hogy közvetlenül az Isten közelségébe, Isten közvetlen színe elé kerülünk anélkül, hogy szentsége megemésztene bennünket. Bevon bennünket Isten a saját dicsőségének a szférájába. A Vele való kapcsolatunk most még csak hitbeli kapcsolat, de akkor majd színről-színre való látássá válik. tehát az ember-létnek egy olyan teljesen megújult és olyan végtelenül magasztos formájában részesülünk mi is, mint ahogyan az a feltámadott Jézus alakjában vált egy-egy pillanatra láthatóvá. De ezzel azután örök élet-beli váradalmunknak nemcsak az iránya, hanem a határa is adva van. Mert itt már vakító fény irányába nézünk. Valami ilyet jelenthet az, hogy Krisztussal lenni! És még valamit: együtt lenni a Krisztussal: ebben benne van a viszontlátás reménysége is. Mert ha egyszer együtt leszek a Krisztussal, akkor azokkal is együtt leszek, akik már előrementek és már együtt vannak a Krisztussal! És itt a hangsúly nem azon van, hogy egymással, hanem: a Krisztussal! Vagyis a Krisztussal való együttlét az alapja és lehetősége, de bizonyossága is annak, hogy együtt leszünk egymással.

3) Azután megint egy félreértést kell tisztázni az örök élettel kapcsolatban. Sokan úgy képzelik el, hogy az az örök élet egy mozdulatlan állapot, ahol már minden kikerekedett, minden beteljesült, minden célba érkezett, egy olyan örök nyugalom, ahol már nincs tovább... Így is szokták rávésni a sírokra: Nyugodj békében. A római katolikus gyászmisében is mindig ez a motívum kerül előtérbe: “Requiem aeternam dona eis, Domine”! (Örök nyugodalmat adj néki Uram!) Megvallom őszintén: az örök életnek ilyen elképzelése bennem egy kicsit az unalom érzését kelti. A modern embert nem nagyon vonzza egy olyan állapot, amelyikben minden kész, nincs tovább... Nos: kétségtelenül beszél az Ige erről a nyugalomról, de nem úgy, mint egy mozdulatlan, álló nyugalmi állapotról. Megint Pálnak van egy mondása: “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől!” (2Kor 3,18) Nos, ez a dicsőségről dicsőségre való elváltozás arra enged következtetni, hogy odaát is van még egy bizonyos továbbfejlődési folyamat. Nem olyan értelemben, mint ahogyan a római katolikus atyánkfiai hiszik a tisztító tüzet, amelyben a halál után egy vezeklési folyamatban még továbbtisztulhat a lélek a teljes üdvösségre, hanem magában az örök élet dicsőségének a fényében haladhat még tovább nagyobb és nagyobb dicsőségre. Elképzelhetetlen, hogy a hívő ember a halállal mintegy varázsütésszerűen minden gyarlóságát elveszti. Isten Lelke már itt a földön is egy növekedési, érlelődési folyamatba von be bennünket, miért szakadna meg ez a folyamat a halállal olyan hirtelenül? Tehát még egyszer: nem arról van szó, hogy az elvettetés állapotából fölfejlődhetik még valaki az üdvösség állapotába, hanem arról, hogy magában az üdvösség állapotában is van még továbbfejlődés, nem tudom másként mondani, csak ahogy az apostol mondja: “dicsőségről dicsőségre mintegy az Úrnak Lelkétől!” Ne féljen senki: nem lehet unalmas az, amikor a dicsőségben egyre feljebb és feljebb ível az élet!

4) És még egyszer hadd hangsúlyozzam: az örök élet éppen nem örökké tartó semmittevés, sőt: az Istennek való szolgálat kiteljesedése. Erre utal többek között Jézusnak a girákról szóló példázatában az részlet, amelyben arról van szó, hogy a király a hűséges szolgáknak így jelöli meg a jutalmát: “Uralkodjál tíz városon, legyen birodalmat öt városon...” (Lk 19). Persze, ez is képes kifejezés, de benne van az a gondolat, hogy az az örök élet éppen nem valamiféle tétlen állapot, hanem nagyon is komoly szolgálat. Sőt, az egész földi élete a hívőnek ebből a szempontból nem is egyéb, mint fölkészülés, alkalmassá válás arra a szolgálatra, amit majd odaát kell végeznie az Isten dicsőségére. Ott mindnyájunknak meglesz a maga feladata, mindenkinek meglesz a maga munkája, amit el kell végeznie, ahogyan itt is szerette volna, vagy kellett volna. Persze, hogy ez a munka, ez a feladat miben áll lényegileg, gyakorlatilag, azt a mi földi dimenzióink között megint nagyon nehéz lenne elképzelni. Mindenesetre, ha megtapasztaltál már valamit az Istennek végzett valamilyen szolgálat öröméből, akkor tudod, hogy ez a legtisztább öröm a világon: Isten munkatársaként élni! Igen: az örök életben révbe ér az ember, de az a "rév" nem azt jelenti, hogy nincs tovább, sőt: ott kezdődik igazán az a valami, amiért az egész kalandos, sokszor veszélyes vagy szomorú földi utazás történt. Hát nagy vonalaiban ilyen az az örök élet!

Még két kérdés vetődik fel itt: Egyik, amit a Heidelbergi Káténk is föltesz, így: “Mi vigasztalásod van az örök élet hitéből?” Igen: ez a legnagyobb vigasztalás, az, hogy hihetem az örök életet! A vigasztalás szomorúságot feltételez. Azt kell vigasztalni, aki szomorú. És bizony, éppen a halál az, ami a legtöbb szomorúságot okozza a földön. Minden sírkő a temetőben rengeteg szívfájdalom emlékműve. Mennyi könny hullik egy gyászjelentésre, egy sor hantra! Alig száradnak fel a bánat könnyei az egyik házban, máris újra elerednek a másikban... És milyen keveset jelentenek itt az emberi vigasztaló szavak! Ilyenkor érezzük, a halállal szemben, hogy nem tudunk vigasztalni, tehetetlenek vagyunk. Valóban ez az egyetlen vigasztalás, amiről most beszélhettünk, “az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van!” (1Jn 5,11) Minden más vigasztalás kevés. De ez: elég! Mert ez valódi, hiteles, Jézus vére által megpecsételt valóság! És Jézus feltámadása által megnyílt lehetőség! Ha összeszorítja szívedet a fájdalom, amikor előrement szeretteidre gondolsz, mondd el magadban újra és újra: “Hiszem az örök életet!” Nem az örök halált, nem a megsemmisülést, nem az elmúlást, hanem az örök életet, azt a boldog, halálon át is a diadalmaskodó, dicsőséges örök életet.

De másik vigasztalása is van ennek. Az, hogy tudjuk, hová megyünk! És ez kimondhatatlan kiváltság! A napokban olvastam éppen egy német verset, szószerinti fordításában így hangzik:

“Jövök - nem tudom honnan.
Vagyok - nem tudom kicsoda.
Élek - nem tudom meddig.
Meghalok - nem tudom mikor.
Elmegyek - nem tudom hová.
Csoda, hogy mégis bírom!”

Ez a modern ember tétova botorkálása a földön... Nos, a Jézusban hívő ember életében is maradnak kérdőjelek, de a fő kérdés tisztázott: az a határozott bizonyosság, hogy tudja, hová megy! - Egyszer egy svéd kollégámmal egy 3000 méteres csúcsot akartunk megmászni Svájcban. Már jól fönt jártunk, nem nagyon messze a végcéltól, amikor ködbe kerültünk. Félelmetes volt! Jéghideg szél kavargott, körülöttünk hó, jég, össze-vissza sziklák, elvesztettük a tájékozódást teljesen. Egy szikla védelme alá húzódva vártuk, mi lesz. Most hová, merre? Majd' megfagytunk. Egyszerre céltalannak, eredménytelennek látszott az egész vállalkozásunk. Elcsüggedtünk. Itt fogunk elpusztulni, nyomorultul! - amikor egyszerre a kavargó szélvihar rést szakított a felhőn és pár pillanatra fölkéklett fölöttünk a napsugaras ég kékje. Soha nem felejtem el ezt az érzést, amit ez a felhőn átvillanó napsugár keltett bennünk! Megújult reménnyel néztünk egymásra: gyerünk tovább, van értelme, ott a csúcs, ott kitisztul minden! És ezzel a boldog reménnyel eltelve föl is jutottunk a csúcsra!

Nos, a földi életnek néha ilyen kietlenségébe, reménytelenségébe veszve, tétován vándorolva, ilyen reményt adó felvillanások azok az Igék, amelyek a fölöttünk tündöklő örök élet dicsőségéből vetítenek ide egy-egy fénysugarat! Örök élet! Ez a legnagyobb biztatás: menj csak tovább bátran, ott van a csúcs, ott kiderül minden! Az örök élet hitével a szívünkben - hazafelé tartunk!

Ámen

Dátum: 1969. február 16. Evangélizáció

Van egy Ige a Bibliában, amelyik így hangzik: “Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségteket!” (Fil 2,12) Mindig érzem ezt a félelmet és rettegést, amikor üdvösségről és kárhozatról kell beszélni. És most különösen nagy félelemmel és rettegéssel fogok hozzá, mert a mai témánkkal kapcsolatban fölöttébb fenyeget az a veszély, hogy félreérthető lesz. Az pedig katasztrofális dolog, ha ebben a legegzisztenciálisabb kérdésben, mint az üdvösség és a kárhozat, félreértjük Isten Igéjét. Ma tudniillik először azoknak az üdvösségéről vagy kárhozatáról lesz szó, akik sohse hallottak Jézusról, Istennek a Jézusban megjelent üdvözítő kegyelméről, azután pedig az ún. örök kárhozat problémájáról. Ezekre a kérdésekre a Bibliából se kapunk olyan feleletet, ami teljes világosságot derítene a problémákra - inkább csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetítődik rájuk és ennek a világosságában tapogatózunk a megoldás után.

Tehát először az a kérdés: mi lesz az ítéleten azoknak a sorsa, akik sohase találkoztak Jézussal, akik sohase hallottak Isten megváltó tervéről és munkájáról? Tehát még egyszer: nem azokról van szó, akik hallották Isten evangéliumát, de megkeményítették a szívüket és nem fogadták be - hanem akik soha nem is hallották! Ez a kérdés gyakran felmerül sok hívő ember gondolatában. - De már a kérdés fölvetésével is vigyázzunk. Mert ha ez csak olyan érdekes "akadémikus" kérdés, vagy kíváncsiskodó kérdés, akkor nincs reá felelet. Csak egyetlen esetben jogosult ez a kérdés: ha tudniillik érzed, hogy rajtad is áll, te is oka vagy annak, hogy olyan rengeteg ember nem hallotta még a Jézus evangéliumát. Tehát ha missziói felelősséget érzel irántuk, ha fáj neked a sorsuk, ha fáj a szíved értük, mert szereted ezeket az evangélium iránt tudatlan embereket, és mert érzed, hogy Isten különös kegyelme az, hogy te ismerheted! Hogy te hihetsz a Jézusban! Ha fáj az, hogy a legbuzgóbb missziói felelősség és szándék mellett is olyan nagyon sokan vannak, akik kívül maradnak az evangélium ismeretének a körén. Nos, ha ilyen lelkületből fakad a kérdés, hogy mi lesz velük az ítéletben, akkor jogosult.

Tehát mi lesz a sorsuk az örökkévalóságban mindazoknak a kínaiaknak, germánoknak, mexikóiaknak, négereknek, akik az evangélium ismerete nélkül éltek és haltak meg? Akiknek nem is volt alkalmuk dönteni mellette, vagy ellene. Meg annak a ma élő sok-sok milliónak, akik az iszlám meg egyéb pogány vallások hívei? Meg a mai nagyvárosok teljesen szekularizált tömegeinek, a közöttünk élő modern pogányoknak, minden vallás iránt teljességgel közömbös lelkeknek? Mi lesz a sorsuk? - Én éppen az evangélium ismeretében semmiképpen nem tudom elfogadni, hogy az embereknek ezek a milliárdjai ki lesznek rekesztve az üdvösségből! Sokkal inkább hiszem, hogy Isten az Őt nem ismerők számára is megtalálja az utat és módot az üdvösség kapuinak a megnyitására. Persze: az ő számukra is Jézus a Megváltó, Ő egyedül és senki más. De Jézus megváltó hatalma sokkal tágabb, mint az egyház köre. Jézus megváltó hatalma átöleli a tegnapot és holnapot, az életet és a halált, a mennyet és a földet. (Még a poklot is! - de erről majd később.) A hívő keresztyén gyülekezet csak bizonysága e földön a Jézus kizárólagos megváltó hatalmának, de nem letéteményese. Mi, az egyház, mi a hívők csak látható bizonyságai vagyunk annak, hogy Isten megkönyörült az emberi nyomorúságon és bűnön. Mi csak a “zsenge”, a kezdet vagyunk (Jak 1,18), amelyik a Krisztushoz való tartozásával mintegy demonstrálja, hogy az egész embervilág Jézushoz tartozik. Az a zsenge vagyunk, amelyiknek a léte mintegy azt prófétálja, hogy egyszer - nem tudom milyen módon - minden térd meghajlik Őelőtte.

Jézus univerzális uralmának ebből a hitéből két fénysugár vetítődik az Őt soha nem ismerők jövőbeli sorsára: Pál beszél erről a Római levél 8,19-22-ben. Pálnak ezekben a titokzatos szavaiban a teremtett világ éppen a nem hívő emberiséget jelenti. Tehát a nem hívő emberiség fohászkodásáról és nyögéséről van szó, vajúdásáról, öntudatlanul is a megváltás utáni vágyakozásáról, amiben egyszer majd részesülni fog épp úgy, mint az Isten hívő gyermekei. Tehát az embervilág, a hitetlen embervilág is fohászkodik, nyög a rengeteg sok szenvedés, betegség, igazságtalanság, halál és bűn súlya alatt. És az embereknek ez a nyögése, terhek alatt roskadozó sóhajtozása, ami betölti a földet, tulajdonképpen már maga is olyan, mint egy tudatalatti hitvallás a megváltás szükségességéről, mint egy nem tudatos könyörgés az Isten kegyelmének a segítségéért. A sok szenvedő emberi élet már maga is egy nagy kiáltás az után az Isten után, aki éppen a szenvedő emberekhez jött a maga szabadító kegyelmével a Jézusban. És Pál meg van győződve róla, hogy a szenvedő emberiségnek ez az öntudatlan kiáltása felhat Isten elé és végül meghallgattatásra talál. Csak nézz körül ezen a földön: mennyi mindenféle emberi szenvedés kiált szinte az égre! Nos, Isten ezt úgy veszi mint könyörgést, az elesett emberiség öntudatlan könyörgését az Ő kegyelméért. Aki a maga elveszett, fájdalmas, tehetetlen állapotának a tudatában nyög, sóhajtozik: az hitetlenül is imádkozik, kegyelemért kiált! És a kegyelemért sohse kiált valaki hiába! Mert Isten kegyelme mindig az elveszettekhez, a nyomorultakhoz, a tehetetlenekhez van legközelebb. Ezt látjuk Jézus minden szavában és tettében. Múltkor láttam egy szörnyű fényképet: egy vietnami édesanya 4-5 éves gyermekét szorítja görcsösen magához bombazáporban. Mindkét arcon a halálos rémület és a halálos sebesülés nyomai láthatók. Szinte érzi az ember, hogy még egy-két kétségbeesett lépés és holtan rogynak a földre mind a ketten. Valószínűleg sose ismerték Jézust: nem juthatnak hát be az üdvösségbe? Biztos vagyok benne, hogy igen! Nem azért, mert ártatlanok - pláne a kicsi. Hiszen senki se ártatlan, mindenki kegyelemre szorult, hanem mert halálsikoltásuk hit nélkül is könyörgő imádság, fohászkodás a Szabadító után, és mert egész állapotuk mintegy demonstrálja azt az emberi nyomorúságot, amin Isten megkönyörülvén Szabadítót küldött Jézusban e földre.

De van egy másik fénysugár is az evangéliumot nem ismerők jövendő sorsát illetően: Jézusnak az utolsó ítéletről szóló közismert példázatában, amit fölolvastam, van egy szó, amire nem szoktunk fölfigyelni: “Népek”; teljes összefüggésében: “elébe gyűjtetnek mind a népek...” A Biblia eredeti szövegében itt az a szó szerepel, amelyik speciálisan nem az Isten hívő népére vonatkozik, hanem éppen a nem hívőkre, a pogányokra. (Ethnosz) Tehát a kérdés, hogy “Uram, mikor láttuk volna, hogy éhes voltál, szomjas voltál és adtunk volna neked?” - ez a kérdés szó szerint érvényes. Tehát van olyan, hogy valaki nem tudatosan, nem hitből, mégis a Krisztusi könyörülő szeretetről tesz bizonyságot a cselekedeteivel. Vannak hitetlenek, modern pogányok, Jézust soha nem ismerők, akik a maguk emberbaráti magatartásukkal sokszor megszégyenítenek sok hívőt. Nos, azt mondtam a múltkori prédikációmban, hogy aki enni adott az éhezőnek, felruházta a ruhátlant, stb., tehát akiben a másik emberen segítő Jézus-lelkület élt és működött: az örökölni fogja azt a világot, amelyikben az örök Szeretet uralkodik. Az részese lesz az ún. üdvösségnek. Ez akkor is érvényes, ha valakiben ez a másik emberen segítő jézusi lelkület nem tudatos Krisztus-hit által élt és működött, hanem pusztán a szívébe írt örök törvény szerint. (Róm 2,12-16) De hiszen a Krisztusban hívőknél is a ténylegesen, tényekben, cselekedetekben megnyilatkozó, szeretetben nyilvánvaló hit a döntő!

Tehát azon az utolsó ítéleten azokat is igazolni fogja majd az Isten, akik nem tudatosan bár, és nem is hitből, de mégis valami módon követői voltak az Ő könyörülő irgalmának és szeretetének az embertársaikkal szemben. Íme, ezeknek a jobb keze felől állóknak fogalmuk se volt, hogy ők valaha Jézussal tettek valami jót - nem is ismerték Jézust. Emberbaráti cselekedetük mégis úgy ítéltetik meg, mintha magával Jézussal tették volna, amit tettek, vagy nem tettek. És ezeknek mondja majd Jézus: “Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, ami számotokra készíttetett.” Értitek? Pogányoknak mondja, hitetleneknek mondja, olyanoknak, akik mit sem hallottak az evangéliumról! Amennyiben tehát bebizonyult, hogy az emberszeretet örök törvénye benne volt a szívükben és a cselekedeteikben, az ítéleten igazolni fogja őket az Isten. Persze itt - tudom - sok mindenféle kifogást lehetne fölhozni és kérdést föltenni. Mondtam, hogy csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetít egy kis világosságot ezekre a problémákra és sok kérdés megválaszolatlanul marad, - de annyit mégis látunk mellette, hogy az üdvösség tágasabb, mint a hívő keresztyén gyülekezet köre, és hogy a Krisztust nem ismerő ember se mehet el Krisztus mellett az ítéleten, ő is a Krisztusra való tekintettel fog megítéltetni. A tévúton járó ember is fölfog bizonyos sugarakat az Isten örök kijelentéséből, amelynek alapján ő is a hit és megkeményedés alapján ítéltetik meg. Talán éppen erre vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése, hogy könnyebb lesz Sodoma és Gomora sorsa, meg Tírus és Sidon sorsa az ítéleten, mint azoké, akik közvetlen közelről voltak tanúi a Jézusban megjelent kegyelemnek (Mt 10,15), tehát mint - nekünk! Mert az ember aszerint a világosság szerint ítéltetik meg, amit kapott! Bennünket a Jézusban kapott isteni kinyilatkoztatás világossága többre kötelez, mint azokat, akik ebből bármi okból és módon kimaradtak!

De még mindig nyitva marad itten egy fájdalmas kérdés: az örök kárhozat kérdése. Vajon azoknak, akik akár ismerve, akár nem ismerve a Krisztus evangéliumát, megkeményítették a szívüket és erről embertársaikkal szembeni irgalmatlan, szeretetlen magatartásukkal is bizonyságot tettek: valóban az örökké tartó kárhozat lenne a részük? Vajon Isten újjáteremtett, dicsőséges világában örökre megmarad ez a vérző seb? Vajon Isten a Vele szemben való emberi megkeményedést olyan konzekvensen respektálja, hogy ez az Ő minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának kérlelhetetlen határt szab? Vagy pedig az Isten végtelen kegyelme szab egyszer határt az emberi megkeményedés konzekvenciáinak, vagyis végül a kárhozottakon is megkönyörül?

Nos, kétségtelen, hogy a Bibliában találunk egyfelől olyan Igéket, kijelentéseket, amelyek a kárhozati állapotnak örökké tartó voltáról beszélnek. Például éppen a felolvasott példázatban is, így: “Távozzatok tőlem az örök tűzre, amelyik az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett.” Viszont vannak ugyanakkor a Bibliában más gondolatokat ébresztő kijelentések is. Például az 1Kor 15,22; Ef 1,10; Kol 1,20; 1Tim 2,4-6; 1Jn 2,2. - Ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezt a kétféleséget nem lehet egy nevezőre hozni. Itt a jövő kétségtelenül kétféle perspektívában látszik, már tudniillik ami a kárhozatot illeti: egyfelől mint örökké tartó kárhozat, másfelől mint mégsem örökké tartó kárhozat. És ezt nehéz összeegyeztetni. Nem is lehet. Így, egymás mellett ez a kétféleség ellentmondásnak látszik. Hagyjuk meg hát akkor ezt a kétféleséget így egymás mellett? Nem! Talán helyesebb, ha úgy mondom, hogy egymás után. Tehát úgy, hogy csak előbb, ha már átéltem azt a félelmet és reszketést, amit az örökké tartó kárhozat lehetősége jelent, csak azután gondolhatok arra, hogy Isten végül mindeneken, tehát a kárhozottakon is megkönyörülhet! Istennek mindeneken megkönyörülő irgalmáról csak az beszélhet, akinek beleremegett a lelke az örök levettetés lehetőségébe.

Azt jelenti ez, hogy Isten könyörülő hatalma mégis nagyobb, mint az emberi megkeményedés ez isteni könyörülettel szemben? - Félve és reszketve mondom: talán igen! Talán azt! Hol lennél te és hol lennék, ha nem így volna?! Hiszen önmagunkon is ezt tapasztaltuk, amikor hívőkké lettünk! Én az Istent a Jézus Krisztusban úgy ismertem meg, mint akinek a kegyelme az elveszett emberek iránt nem ismer határt. És azt is jelenti ez akkor, hogy az elvettetésnek, a kárhozatnak is van egy határa? Igen is, meg nem is. Ha azzal a könnyelműséggel kérdezem ezt, hogy akkor semmi baj, vétkezhetem nyugodtan, hiszen a végén úgyis happy-end-del végződik minden, akkor: NEM! - De ha alázatosan hívő, emberek milliárdjainak a sorsáért aggódó, Isten végtelen kegyelmében bízó, felelősségteljes lélekkel kérdezem, akkor: igen! Talán igen. Hogyan tudnánk mi, keresztyén kisebbség egy nem keresztyén világban egyáltalán lélegzetet venni, ha nem hihetnénk abban, hogy Isten kegyelme talál megoldást azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak hinni Őbenne?! De ugyanakkor Isten mentsen meg bárkit is attól, hogy ne tudjon vagy ne akarjon hinni Őbenne! Miután borzalommal visszariadok a kárhozattól és szeretnék mindenkit megmenteni tőle (de csak ezután!): valami megmagyarázhatatlan reménységgel tekintek Isten kegyelmének a kárhozat fölött is diadalmaskodó hatalma felé, mint a megváltás végső, de igazán legvégső titka felé!

Barth Károly, a világkeresztyénség most elhunyt nagy tanítója fejezte ki ezt a dialektikus feszültséget a legtömörebben, mikor a mindenek végső üdvösségre jutásával kapcsolatban ezt mondta: “Das Evangelium verbietet uns bestimmt damit zu rechnen, abere gebietet uns wohl noch bestimmter, eben darauf zu hoffen, darum zu beten!” Kicsit szabadon fordítva: “Az evangélium a leghatározottabban lehetetlenné teszi számunkra, hogy számítsunk rá, spekuláljunk rá, de még határozottabban lehetetlenné teszi, hogy ne reménykedjünk benne és ne könyörögjünk érte!” Tehát mindaz, amit elmondottam az evangéliumot nem ismerők üdvösségének a lehetőségéről és az örök kárhozatról: éppen nem gyengíti, sőt felfokozza a felelősségünket a körülöttünk élő emberek iránt. Csak úgy volt értelme az egésznek, ha sokkal-sokkal jobban fölbuzdulunk mint eddig, hogy beszédben és főleg cselekedetben bizonyságtevői lehessünk annak a szabadító, üdvözítő kegyelemnek, amely megjelent ezen a földön a Jézus Krisztusban!

Ámen

Dátum: 1969. január 19. Evangélizáció

A legutolsó alkalommal arról beszéltünk, hogy Jézus, aki 2000 esztendővel ezelőtt testi valóságában volt jelen ezen a földön, azután Lelke által láthatatlan valóságában most is jelen van - egyszer majd, az utolsó napon újra megjelenik, de akkor már majd úgy, mint aki előlép a láthatatlanság felhőjéből, isteni inkognitójából. Tehát úgy, hogy teljes, vakító, lenyűgöző isteni mivoltában meg fogják Őt látni az emberek, azok is, akik várták, meg azok is, akik nem várták, akik hitték és akik tagadták, akik szerették és akik nem szerették! Így mondja ezt maga Jézus: “Meglátják az Embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel...” És így folytatja: “És akkor sír a föld minden nemzetsége...” - Nos: itt álljunk meg egy pillanatra! Mert az a nagy kérdés most, hogy ki miért sír? A késő megbánás fájdalmában-e, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében?! És akkor lesz az is, hogy minden térd meghajol Jézus előtt és minden nyelv Úrnak vallja Őt. Csak az lesz a nagy különbség, hogy egyik a kétségbeesés kényszerével, a másik pedig a célhoz érkezettség ujjongásával hódol majd a mindenség Urának! Tehát ez az Ő utolsó, nagy, látható megjelenése a nagy, végső ítéletet is hozza magával... Így is valljuk az Apostoli Hitvallásban: “Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Erről a végső, nagy ítéletről szól a felolvasott Ige, és ennek alapján most próbáljuk meg úgy látni a jövőt mint ítéletet!

Az ítélet szónak az elmúlt két évezredben valami sötét, fenyegető hangzása lett, sajnos! Gondoljunk például a híres középkori "Dies irae dies illa" énekre, amit több híres zeneszerző is úgy érzékeltet a zene nyelvén, hogy szinte beleremeg a lélek - és amelyik jelenlegi énekeskönyvünkben is ilyen borzongatóan hangzik:

“Jön a harag napja lánggal,
végez majd a rossz világgal,
Hogy remeg majd holt és élő,
hogyha jön a bűnítélő,
minden tettet számonkérő...”

És ki ne ismerné Michelangelo híres Utolsó ítéletét a sixtusi kápolna hátsó falán: középpontban Jézus, a haragvó bíró, kemény eltaszító mozdulattal fordul a kárhozottak felé, akik a kétségbeeséstől eltorzult arccal hevernek a lábai előtt. A mártírok pedig, akik körülveszik Krisztus alakját, szinte biztatják, hogy álljon csak bosszút rajtuk! Mária pedig iszonyattal teljesen fordul el a szörnyű jelenettől! Hát valóban így kellene elképzelnünk ezt a végső, nagy ítéletet?

Nos: nem! A leghatározottabban mondom: nem! Annak az ítéletnek, amit a jövőben várunk, elsősorban evangéliumi jellege van. Azt pedig tudjátok ugye, hogy az evangélium örömhírt, Istentől jövő jó üzenetet jelent. Maga az ítélet szó is úgy az Ó- , mint az Újtestamentumban nem annyira a jutalmazás és büntetés jogi aktusát, bírói ténykedését jelenti, hanem inkább a bűn miatt megbomlott isteni rendnek a helyreállítását. Tehát olyan értelemben jelent az ítélet isteni igazságszolgáltatást, hogy Isten igazságot szolgáltat mindazoknak, akikkel itt valamilyen fájdalmas igazságtalanság történt, érvényesíti a jogait azoknak, akiket valamilyen jogtalan sérelem ért, örök vigasztalásban részesíti azokat, akik mások gonoszsága miatt valami módon szenvedtek. Röviden: helyreállítja azt a jogrendet és igazságosságot, amit itt a földön mindig újra megsért és fölborít a bűn. Ott teljesedik majd be, amit Jézus itt ígért, hogy boldogok a szegények, ímé övéké a mennyeknek országa; - boldogok, akik sírnak, ímé most megvigasztaltatnak; - boldogok a szelídek, ímé valóban ők örökölnek mindent; - boldogok az irgalmasok, ímé örökre irgalmasságban részesülnek; - boldogok az igazságért szenvedők, ímé valóban övéké a mennyeknek országa... Akkor lesznek majd igazán boldogok mindazok, akik hittek, tűrtek, szenvedtek, nélkülöztek, szerettek, áldoztak, mert ímé, kiderül végérvényesen, hogy valóban az volt a helyes, nekik volt minden látszat ellenére is igazuk! Az isteni igazságszolgáltatás igazolja őket!

Jézusnak ama végső, nagy, dicsőséges megjelenésével lelepleződik az Isten, láthatóvá válik, hogy Isten valóban az igazságosságnak, a békességnek, az örömnek, a szeretetnek, a tisztaságnak, az irgalmasságnak az Istene, és ímé, mindazokat, akiknek a cselekedeteiben átsugárzott valami az Isten igazságosságából, békességéből, örömet okozó szeretetéből, irgalmas jóságából, azokat Jézus mint egy hatalmas lelki mágnes magához vonzza, be az Ő mennyei dicsőségébe, mint akik Őhozzá tartoznak. Tehát aki enni adott az éhezőnek, inni a szomjúhozónak, aki meglátogatta a beteget, megvigasztalta a nyomorúságba esettet, befogadta a hontalant, felöltöztette a ruhátlant - tehát akiknek az embertársaikkal szemben való magatartásukban ez a jézusi lelkület, ez a krisztusi könyörülő szeretet már eddig is élt, működött: azok örökölni fogják azt az országot, azaz örökre részesei lesznek annak a világnak, amelyikben az örök Szeretet, az Örök Békesség, az örök Jóság: Jézus, az Isten uralkodik! Ebből viszont természetesen következik, hogy akik számára pedig idegen volt az a jézusi lelkület, amelyik megkönyörül a másikon, segítő szeretettel hajlik le az elesetthez, aki számára ez a krisztusi magatartás idegen vagy ismeretlen volt: azt pedig ugyanez a hatalmas lelki mágnes mint tőle idegen elemet, eltaszítja... Mit is keresnének az Ő irgalmas szeretetének a világában azok, akiknek a számára ez a világ mindig is idegen volt?!

Nos tehát, hogy kiket fog majd magához vonzani és kiket fog majd magától eltaszítani ugyanaz az örök irgalmas Szeretet: ez derül ki majd azon az ítéleten, amikor ez az örök Szeretet a maga teljes isteni dicsőségében megjelenik. Ezért mondja Pál egy alkalommal, hogy nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! Megjelenni, ez nemcsak azt jelenti az eredeti szöveg értelme szerint, hogy odaállni, hanem sokkal többet. A szó igazi értelme szerint itt arról van szó, hogy ott, a Krisztus ítélőszéke előtt fogunk mindnyájan majd igazán ismertté lenni, a magunk igazi valójában megmutatkozni, a legbensőbb énünkben, a legtitkosabb lényegünkben nyilvánvalóvá válni, lelepleződni, igazi mivoltunkban láthatóvá válni... Mert most egyikőnk se mutatja magát annak, vagy látszik annak, ami az igazi valója. Most még csalhatjuk a világot, sőt magunkat is a látszattal. De ott minden mutatás, minden álarc, minden látszat, minden szerep lehull rólunk és a magunk meztelen valójában állunk meg a Krisztus előtt. Ott fog majd végérvényesen és visszavonhatatlanul kiderülni, mi volt a jó és mi volt a rossz, mi az igaz és mi a hamis - még az is ott fog majd kiderülni, amiről nem is tudtunk. “Uram, mikor láttuk volna, hogy éheztél és enned adtunk volna - vagy nem adtunk volna enned?” Ámulva látjuk majd, hogy nem is tudtuk, mikor tettünk valakivel valami jót, vagy mikor nem tettünk valakivel valami jót! Ott derül fény majd a szívünknek még a gondolataira is, a leginkább féltve őrzött titkainkra is. Ott lesz majd nyilvánvaló, hogy nincs oly titok, mely ki ne tudódnék! Ott derül ki majd, hogy mi minden lapult meg egy kedves, barátságos arc mögött. Ott történik meg majd a nagy, végső szétválogatás a konkoly és a búza között, ami itt sokszor olyan fölismerhetetlenül összekeveredve van egymással... Igen: ez is hozzátartozik az ítélethez, ez a nagy leleplezés, “megjelenés” a Krisztus előtt!

De még itt is előbb az evangélium vigasztalása szól, hiszen annak a Krisztusnak a dicsőséges megjelenése leplezi majd le az igazi, csupasz énünket, aki itt a földön előbb érettem maga állott oda Isten ítélőszéke elé és vett le rólam minden kárhoztatást... Én valahogy úgy gondolom tehát, hogy ott fogja majd megtudni az egyik ember, mit jelentett számára a bűnei bocsánata, mert ott fog majd lelepleződni minden bűne, titka a maga igazi valóságában, még az is, amiről nem tudott... De ugyanúgy: ott fogja megtudni a másik ember, hogy mit jelent számára a felkínált bűnbocsánat el nem fogadása, komolyan nem vétele, mert ő is ott látja meg majd minden bűnét, titkát a maga szörnyű valóságában, még azt is, amiről nem tudott! Tehát az az ítélet nemcsak felmentést, hanem elmarasztalást is jelenthet. Mint ahogyan a mágnes nemcsak vonz, hanem taszít is. Az a hatalmas Valaki, aki elé odagyűjtetnek majd mind a népek, nemcsak olyat mond majd, hogy “Jertek én Atyámnak választottai...”, hanem olyat is, hogy “Távozzatok tőlem!”

Tehát abban az ítéletben nemcsak üdvösség van, hanem kárhozat is. De itt vigyázzunk, mert a kárhozat, meg a pokol fogalmával nagyon sok visszaélés történt már az évezredek folyamán. Sokan szeretnék a poklot fönntartani azok számára, akiket nem szeretnek, akikre haragusznak, akiktől szenvednek. Még egy régi egyházatya is, Tertullián, azzal vigasztalta az üldözött keresztyén gyülekezeteket, hogy ne féljenek, üldözőiket hamarosan égni látják majd a pokolban. És bizony a keresztyén képzőművészet se tett jó szolgálatot azzal az érzéki ábrázolással, ahogyan a poklot sokszor elképzelte: lobogó tűzzel, lópatájú ördögökkel, tüzes villákkal, kínok között vonagló emberekkel... Az Újtestamentum beszél ugyan pokolról, de néhány előzetes megjegyzést tudomásul kell venni mindig, amikor erről van szó:
1) Sohasem úgy beszél róla, mint egy meghatározott helyről, hanem mindig úgy, mint egy bizonyos állapotról. A gyehenna se a pokol helyét jelenti. (Gé-Hinnom: Hinnom völgye, Jeruzsálem déli határán, ahol a Krisztus előtti második században kárhozatos pogány gyermekáldozatokat hajtottak végre és ahol a zsidók hite szerint majd az ítéletkor lángtenger emészti meg az istentelen szertartásban résztvevőket.) Jézus szájában tehát már szimbolikus kifejezés. Még inkább szimbolikus jelentőségűek az ilyen szavak, mint tűz, örök tűz, harag, külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás. Hogy mennyire szimbolikus kifejezések mindezek, már csak abból is látszik, hogy a tűz és a külső sötétség egyszerűen kizárják egymást, ha szó szerint akarnánk értelmezni... Tehát ezek a kifejezések a kárhozat állapotát érzékeltetik.

Ha éreztél már valamit a lelkiismereted mardosó tüzéből, ha fogcsikorgatva és sírva gondoltál valaha egy mulasztásodra, amit már nem lehet többé jóvátenni, ha láttad már, hogy valamilyen bűnöd micsoda gyötrelmet, micsoda pokoli kínt okozott akár magadnak, akár másnak: akkor ennek a fájó élménynek a végtelen perspektívájában gondold el a kárhozatot, akkor már körülbelül sejtheted, milyen irányban lehet az a pokol! Csak most még a jóvátehetetlen bűntől és a lelkiismeret mardosó tüzétől van szabadulás: Jézus vére által, amelyik minden bűnt elfedez, kiengesztel - de ott, az ítéleten túl már nincs, csak a tehetetlen megbánás fájdalma. Igen, éppen abban áll a kárhozat, hogy az ember sírva és fogcsikorgatva kénytelen visszagondolni arra, amit e földi életében eltékozolt és eljátszott. A kárhozat azt jelenti, hogy nincs többé jövő, hanem csak egy terméketlen visszamerengés az elszalasztott lehetőségekre, emésztőn gyötrődés amiatt, hogy nem akarta megérteni az élet értelmét. Úgy gondolom, erre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai: “Ahol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem aluszik.” (Mk 9,48)

2) Azután másik megjegyzés a pokollal és kárhozattal kapcsolatban, hogy Jézus és az apostolok sohase tájékoztatólag beszélnek róla, tehát sohase önálló témaként, hogy mi a pokol, milyen a pokol, hol van a pokol, hanem mindig figyelmeztetőleg: tehát úgy, hogy ez az, amit az Isten nem akar, amitől Jézus megváltott. Ez az, aminek a rettenetes visszfénye ott tükröződött a mi Megváltó Urunk arcán, amikor a Gecsemáné-kertben olyan pokoli módon gyötrődött, hogy vért verejtékezve izzadt - haláltusában lévén -, és ez az, amit végigszenvedett helyettünk és érettünk. Hiszen azért gyötrődött olyan “istentelenül”. A pokol és kárhozat mindig csak mintegy sötét háttere a Jézusban fölkínált ingyen kegyelemnek és bűnbocsánatnak. Istennek azt a szeretetét hirdeti, hogy lássátok meg emberek, mitől akar megszabadítani benneteket az Isten! Mert az Isten nem akar elvetni senkit! Hanem az Isten üdvözíteni akar mindenkit! A pokol és a kárhozat csak mintegy sürgetően aláhúzza a Jézusban fölkínált kegyelem elfogadásának a halálos komolyságát! Tehát még a pokol hirdetésében is az evangélium hangzik: Nézd, ettől akar megszabadítani az Isten! Attól a tehetetlen önvádtól, attól a tehetetlen, terméketlen, múlthoz kötött, jóvátehetetlen önvádtól, annak fogcsikorgató fájdalmától, tüzétől, sötétségétől... Tehát az egész pokol felszólítás arra, hogy ne halogasd a döntést! Most még kinyújthatod a kezed Jézus felé, akiben számodra is az üdvösséget, az örök életet, az életed kiteljesedését nyújtja feléd az Isten! Nézd: Jézus a kereszten, abban az Istentől való szörnyű elhagyatottságban, elhordozta helyetted az elvettetés minden borzalmát. Ez igaz, de csak annyiban, amennyiben te ezt a hiteddel elfogadod! Ragadd meg hát Istennek a Jézusban feléd nyújtott mentő kezét, amíg lehet, mert most még lehet! Isten téged is üdvözíteni akar! Csak az a kérdés, hogy akarod-e te is?!

3) Mert még egy megjegyzés a pokolról: Jézus sohase úgy beszél róla, mint az Őbenne megjelent isteni kegyelemről mit sem tudó emberek végső állapotáról, hanem mindig mint olyan lehetőségről, amibe az az ember kerülhet, aki találkozott Jézussal, de a benne fölkínált üdvösségre bármilyen módon: akár titkon, akár nyíltan, akár közömbösségből, akár ellenséges érzületből, akár antikrisztusi, akár egyházi magatartásában nemet mondott! - Tehát: sohasem az Isten ítél valakit kárhozatra, pokolra, hanem mi magunk ítélhetjük magunkat arra! Azon az utolsó, nagy ítéleten már csak kiderül, hogy ki mit választott, csak lelepleződik, hogy ki mit vetett, mert azt fogja aratni is. A pokol tehát már csak az egyenes konzekvenciája annak a döntésnek, ami itt és most születik egy embernek a lelkében, a te életedben is. A pokol nem úgy zuhan rá az emberre, mint egy megsemmisítő bomba, hanem úgy érik meg, mint az egész életnek a gyümölcse. Tudjátok, hogy kik lesznek majd ott a pokolban? Azok, akiknek Isten sok türelmes, szerető hívogatása után végül azt mondja: “legyen meg a te akaratod!” - Nos tehát: mi a te akaratod?!

Hadd fejezzem be Jézusnak az egyik legcsodálatosabb, leghatalmasabb ígéretével: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz Annak, Aki engem elbocsátott. örök élete van! És nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre! Bizony-bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most van, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják: ÉLNEK!” (Jn 5,24-25)

A kürtzengés máris hallik,
Már hajnallik, Útban már az angyalok.
Életem csak egy tenyérnyi,
S számon kéri Jézusom, ha meghalok.

Taníts meg, Uram, hogy holtom
S rövid voltom Soha el ne felejtsem,
És a jövendő életet,
Ítéletet Szívemből ki ne ejtsem.

(366. ének 4. és 5. vers)

Ámen.

Dátum: 1968. november 17. Evangélizáció

Jézus ebben a most felolvasott szavaiban és nagyon sok más példázatában, mindig újra és újra arról beszél, amit az Apostoli Hitvallásban így szoktunk mondani: “Onnan lészen eljövendő...” Azért ennek a mai igehirdetésnek az üzenetét így foglalhatnánk össze: “A jövő, mint Jézus visszajövetele.”

Talán sokaknak a véleményét fejezem ki, hogyha azt mondom: hitünknek éppen ez a tétele áll legmesszebb a modern ember, olykor még a hívő ember gondolkodásától is. Talán azért, mert maga Jézus is, meg az apostolok is, valahányszor erről a kérdésről beszélnek, épp hitünk ezzel a váradalmával kapcsolatban használják a legbizarrabb képeket, szimbólumokat. Itt is villámlásról, mennydörgésről, angyalokról, felhőkről, trombitaharsogásról, az égnek a megrendüléséről, a csillagok lehullásáról hallunk. Más helyen a király fiának a menyegzőjéről, majd a Jelenések könyvében egy olyan városról, amelynek az utcái színaranyból vannak, a kapui gyöngyökből. Valahogy úgy érezzük, olyan irreális képek ezek, amelyek a mai gondolkodásunktól meglehetősen távol esnek, idegenek. Tulajdonképpen mit is kezdjünk ezekkel a képekkel? Kétségtelenül nagyon bele kell mélyednünk a Biblia világába és tudomásul kell vennünk azt, hogy a Biblia nem a későbbi nyugati tudományosság absztrakt nyelvén íródott, hanem a keleti ember képes beszédének a nyelvén. Különösen, amikor erről a nagy jövendőről van szó, szinte állandóan képekben és szimbólumokban beszél a Biblia hozzánk.

Feltehetné valaki a kérdést: “Miért éppen képekben? Miért nem valahogy érthetőbb nyelven?” Ez a kérdés, úgy érzem, jellegzetesen a nyugati kultúrán felnőtt ember kérdése. Mert mi, mai emberek, az absztrakt fogalmak nyelvén beszélünk. Ezzel a nyelvvel nagyon sokra vittük. Ezzel fejlesztettük ki rendkívüli nagy mértékben különösen a természettudományt és a technikát. Annyira hozzászoktunk, hogy azt gondoljuk, más nyelven talán nem is lehet beszélni, hogy ez az egyetlen érthető, értelmes nyelv. Pedig nagy tévedés. Ha ez igaz lenne, megszegényítené az egész életünket. Gondoljuk csak el, hogy a gyermek, vagy az édesanya, a szerelmes, a költő mind egészen más nyelven beszél. Ha például nem természettudományos igazságokról, technikai dolgokról akarunk beszélni, hanem emberekkel akarunk érintkezni, vagy ha Istent akarjuk dicsérni, egészen más nyelvre van szükségünk. Mi is rögtön a képes beszédet mondjuk. A mindenkori legemberibb nyelvet, a minden időknek a nyelvét. Például az őszi lombhullást így is el lehet mondani, hogy a fában lévő nedvek keringése lassan megáll, az nem szállítja tovább a klorofillt, amitől zöldek a levelek, azért elsárgulnak, majd pedig egy vékony, picike hártyaréteg képződik a fa ága és a levél kocsánya között, ami azt eredményezi, hogy a levél leesik a fáról. Ugyanezt a költő nyelvén Arany János így mondja el: “Őszbe csavarodott a természet feje, vérré vált a harmat, hull a fák levele.” - És igaza van neki is. Vagy például egy édesanya, amikor magához öleli síró kisgyermekének a buksi fejecskéjét, kedvesen dédelgetve, simogatva mondja: “Édes szívem!” Gondoljuk csak el, milyen furcsát mond az édesanya, mikor azt mondja, hogy “édes szívem”. Ha a nyugat absztrakt nyelvén akarjuk ezt megérteni, az a gyermek kémiailag, biológiailag sem nem édes, sem nem az anyukájának a szíve. De a kép mégis igaz, és mint kép, ez a gyermek valóban édes. Óh, de milyen édes! És igazán az anyukájának a szíve.

Tehát, ha ilyen mélyen emberi viszonylatokban szükségünk van a képes beszéd nyelvére, mennyivel inkább akkor, amikor az Istennek arról a nagy jövendőjéről akarunk valamit elmondani emberi szavakkal, amire nincsenek emberi szavak és ami minden emberi tapasztalat horizontján túl van. Tehát a Biblia képes beszéde nemcsak mögöttünk van, amit már túlhaladottnak gondol a modern ember, hanem nagyon sok tekintetben előttünk is, amit csak ezután fogunk megérteni a maga igazi gazdagságában. Addig csak így tudunk róla beszélni, arról a felséges jelenetről, Jézus megjelenéséről. Szimbólumokban. Persze meg lehetne próbálni ezeket lefordítani és a mai leszürkült látásunkhoz és hallásunkhoz alkalmazni. De félő, hogy ez a fordítás nagyon messze mögötte maradna épp azoknak, és a felét sem fejezné ki annak, amit a képek kifejeznek.

Ilyen például rögtön a trombitaharsogás is: “Elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval.” Pál apostol is, amikor Jézus visszajöveteléről beszél, kifejezetten így mondja: “Mert trombita fog szólni.” Az Ótestamentumban a trombitaharsogásnak igen nagy jelentősége van. Mégpedig - emlékezzünk - ha szólt Mózes, mindig trombitaszóval hívta össze a népét a szent sátor elé, mikor Istennek egy új kijelentését akarta közölni velük. Az Ótestamentum minden nagyobb ünnepe, minden rendkívüli áldozat, istentiszteleti alkalom trombitaszóval kezdődött. Az nyitotta meg az ünnepet. A Jelenések könyvében a hét pecsét felnyitása alkalmával mint egy-egy újabb rendkívüli eseményt, trombitaharsogás, angyali trombitaszó vezeti be. A trombita akkor azt jelentette: “Vigyázzatok, Isten lép munkába. Készüljetek emberek az Úrral való találkozásra!” Így most már világos, miért vezeti be Jézus jövetelét is angyali trombita és kürtzengés. Persze megint megkérdezhetné valaki, hogy vajon Jézus meg Pál, mikor ezekről a dolgokról így beszéltek, igazi trombitaszóra gondoltak? Én azt hiszem, hogy sem Jézus, sem Pál meg sem értették volna kérdésünket. Vagy ha megértették volna, egyáltalán nem tartották volna fontosnak. Persze, hogy nem közönséges trombita lesz az. De épp az utolsó trombita, épp Isten harsonája a legigazibb trombitaszó, ami elképzelhető. Amire minden más trombitahang itt a földön, amit valaha hallottunk, csak utal, és amit Izráel népe érzett akkor, amikor egy-egy különleges istentiszteleti alkalommal összehívta őket, csak sokkal hatalmasabb lesz.

Azután itt van a felhő, amiről Jézus is beszél mindig újra és újra. Az Ótestamentumban a felhőnek is nagy jelentősége volt. A Sinai hegy tetején, ahol Mózes az Úrnak a szavát hallotta, vagy a felhőoszlop, amely vezette a népet a pusztai vándorlás alatt az ígéret földjére, vagy ami beárnyékolta Salamon templomát, vagy az a mennydörgéssel, villámlással telt felhő, amiből Ezékiel prófétát szólította meg az Isten. Vagy az az újtestamentumi felhő, amelybe a megdicsőülés hegyén Mózes és Illés Jézussal való beszélgetése után szinte beleláthatatlanodik, vagy az a felhő, ami a mennybemenő Jézust a tanítványok szeme elől eltakarta. Itt is, most is arról van szó, hogy Jézus az ég felhőiben jelenik meg. Tehát a felhő, akár egy szép, szelíd, csendes felhő az égen, akár egy villámlással, mennydörgéssel teli felhő, akkor, ott, azon emberek számára Isten elrejtett - emberi szemek elől elrejtett -, méltóságteljes jelenlétének a kifejezése volt. Azt jelentette: jelen van az Isten, de nem látjuk. Láthatatlanul, mintegy felhőbe burkolva itt az Isten közöttünk. “Meglátjátok az Emberfiát az ég felhőin eljönni nagy hatalommal és dicsőséggel.” Megint megkérdezhetné valaki: “De hát igazi felhő?” Ugyancsak azt tudom mondani, hogy a legigazibb felhő, ami elgondolható. Isten üdvtörténetének a felhője. Mózesnek és a megdicsőülés hegyének a felhője, a szent sátor felhője. Persze, hogy nem közönséges felhő, az egy Isten mennyei dicsőségének, a mennyei világosságnak felhője, amelyikből mintegy kibontakozik Valaki, Aki egy láthatatlan világból jön elénk meglepő látványossággal, megdöbbentő, lenyűgöző láthatóságban, mint cikázó villám a felhőben.

Tehát Testvérek, ne féljünk a képektől és a szimbólumoktól. Ezek a képek és szimbólumok sokkal többet mondanak el, mint amit a modern ember a tudományosság nyelvén el tudna mondani erről a felséges titokról. Ezt a dicsőséges megjelenést egyszerűen nem is lehetne másképp kifejezni, elmondani és érzékeltetni, kizárólag szimbólumokban és képekben. Mindig annak a tudatában, hogy ezek csak szimbólumok, de annak is a tudatában, hogy ezekre szükség van, mert nélkülük egyszerűen nem tudunk beszélni róluk. Rájuk vagyunk utalva.

De nem is ez a legfontosabb, hogy milyen körülmények, külső jelenségek között fog megjelenni Jézus, hanem a lényeg az, hogy Jézus megjelenik. A mi jövendő váradalmunk középpontjában áll, hogy Jézus egyszer az Ő teljes isteni hatalmában és dicsőségében megjelenik, mintegy előlép. Miképp egy felhőből, az elrejlettségből, az eddigi láthatatlanságból, inkognitóból lelepleződik teljes isteni dicsősége és hatalma úgy, hogy azt a titokzatos Valakit, Akit eddig a hitünk által mintegy tükör által homályosan láttunk, vagy látunk, és Akit a benne nem hívők egyáltalán nem látnak, mindnyájan meg fogjuk látni színről-színre úgy, ahogyan Ő van. Most még lehet vitatkozni azon, hogy ez a titokzatos Valaki, aki 2000 évvel ezelőtt itt élt, járt és meghalt ezen a földön és Akiben azóta is olyan nagyon sok ember hisz mint Urában és Megváltójában, valóság-e vagy álom, élő isteni személy-e vagy kitalált, igazság-e vagy hazugság, lehet vitatkozni. Mert sem pro, sem kontra nincsenek kézzel fogható bizonyítékaink reá, csak a hitünk. De egyszer eljön az a pillanat, amikor minden kétséget kizáróan lelepleződik, kiderül, hogy az a jászolban fekvő gyermek, aki Betlehemben született meg, és a keresztfán, a Golgotán nyomorultan, megcsúfolt emberként halt meg, hogy ez a titokzatos, láthatatlan valaki, akiben 2000 esztendő óta az emberek milliói hisznek, hogy az a Jézus nevű ember valóban az élő, mindenható Isten egy darabja, egy személye. Eljön az a pillanat, amikor úgy jelenik meg Jézus, hogy nem lehet nem észrevenni, nem lehet nem tudomásul venni, nem lehet fel nem ismerni, hogy Ő az. Mert teljes, vakító, lenyűgöző, meglepő isteni mivoltában fogják meglátni azok is akik várták, meg azok is, akik nem várták. Akik hitték, meg azok, akik nem hitték, akik tagadták. Akik szerették, meg akik közömbösek voltak vele szemben, vagy akik gyűlölték. Így mondja Jézus: “Meglátjátok eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.

Tehát tulajdonképpen nem is “vissza” jön Jézus. Mi nem visszavárjuk Jézust! Ez a szó, hogy vissza, nincs is benne a Bibliában egyáltalán. Jézus jövetelével kapcsolatban ugyanis ez a szó, hogy" vissza", azt jelentené, hogy nincs itt, elment valahová és majd onnét visszajön. De ez nagyon téves képekre adna alkalmat. Hanem az a Jézus, aki már egyszer eljött 2000 esztendővel ezelőtt és a halála után egy más formában újra eljött a Lelke által és itt van Lélekben, nem visszajön, hanem másképp jön. Megint más módon, mint ahogy eddig. Nem emberi testben, nem az Ő Lelke láthatatlanságában, elrejtettségében, hanem teljes isteni hatalmában és dicsőségében. Leplezetlenül és láthatóan. Hiszen akinek a jövetelét várjuk, az nincs távol! Az itt van! Most is itt van! Hiszen Ő ígérte: “Ahol ketten, vagy hárman együtt lesznek az én nevemben, én ott leszek közöttük!” Ő ígérte, hogy “veletek maradok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20) Tehát, ha az a Valaki, aki jön, most itt van, akkor az utolsó jövetele nem visszajövetel, hanem a jelenlétének az új formája, megnyilvánulása. Jézus a múltban emberi, testi mivoltában volt jelen. Most a Lelkében van jelen. A mi egész Jézusban való hitünkhöz hozzátartozik az a reménység, hogy ez a hit egyszer látássá válik. Épp Jézusnak a múltbeli jelenléte és a mostani jelenléte a garancia arra, hogy jelen lesz a jövőben - csak más formában.

Emlékeztek, a múlt alkalommal hogyan mondtam a keresztyén váradalom alaptételét: “Az egész keresztyén váradalom arra irányul, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak.” Tehát, mivel Jézus már eljött a múltban és mivel itt van a jelenben. úgy jelenik meg akkor, hogy beigazolódik minden, amit eddig hittünk. Akkor fogjuk majd meglátni, hogy érdemes volt vállalni a kockázatot, az áldozatot, akár a szenvedést is Őérette. Akkor fogunk meggyőződni arról, hogy érdemes volt megtagadni magunkat, felvenni a keresztünket és követni Őt szeretetben, örömben, békességben, türelemben, szívességben, jóságban, szelídségben, mértékletességben. Hogy minden, amit mondott, ígért, tett, halálosan igaz. És valóban úgy van, hogy “a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy dicsőséget fog szerezni nekünk”. És el fogunk ámulni attól, hogy sokkal igazabb, mint el tudjuk hinni, hogy van Isten, mennyei boldogság és van értelme a hitnek, a keresztyén reménységnek és a szolgáló szeretetnek. Hogy valóban azok voltak a boldogok, akik nem láttak és hittek! Mert íme, kézzel fogható igazsággal igazolódik be az, amiben eddig nem látva hittünk. Ott áll előttünk látható formájában, dicsőségében Jézus.

Ez a mi nagy reménységünk, hogy a jövőt illetőleg így várjuk Jézust, az Ő dicsőséges megjelenését. Várni valakit, akit nagyon szeretünk, igen jó. Várni azt a pillanatot, mikor a szeretett lény egyszerre megjelenik, az már magába véve is boldogság. Sokszor elnézem a pályaudvaron, mikor egy-egy nemzetközi gyors befut. Azután a nagy pillanat, a találkozás. Meglátják egymást. Ölelés, csók, mosoly, könny, boldogság! Nos, hát mi valami ilyen nagy jó előtt állunk. Sőt még ennél is nagyobb jó előtt!

A múltkor került a kezembe egy német teológiai könyv. A címe az érdekes: Das schönste kommt noch! - A legszebb még hátravan! A hívő ember számára az élete legboldogabb pillanata - akármennyit megélt már ebből a földi életből - még hátravan. A nagy találkozás! Mindent igazoló, mindent megbékítő, mindent leleplező, mindent megvigasztaló, nagy, boldog találkozás Jézussal. Ugyanakkor a mindent számonkérő nagy találkozás is, mert Jézusnak ez a várása egyáltalán nem arra való, hogy a jelen földi élet problémáiból, feladataiból, bajaiból, nyomorúságaiból mintegy elmenekülve, beleringassuk magunkat egy jövőbeli álomba. Sőt éppen megfordítva! Éppen ez a várás tesz bennünket igazán felelőssé önmagunkkal és embertársainkkal szemben. - Figyeljétek csak meg, hogy Jézus, valahányszor a jövőről beszél, szinte nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy “Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!” “Legyetek készen, mert amelyikben nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia!” Nagyon szépen szimbolizálja, meg is magyarázza, mit jelent ez a vigyázás. Arról a szolgáról beszél, aki nagyon komolyan számol azzal, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetik az Ura, tehát szorgalmasan, becsületesen végzi a maga munkáját, azzal a felelősségtudattal, hogy neki egyszer valaki előtt mindenről felelnie kell. Az a másik szolga pedig, aki nem gondolt erre a lehetőségre, a részegekkel együtt eszik, iszik és felelőtlen. Hiszen nem vár senkit sem, aki előtt felelnie kellene mindenről. Persze, hogy felelőtlen! A legjobb életerőit eltékozolja, az embertársait kihasználja. Miért ne? Hiszen csak magának él! Akinek nincs mit várnia a jövőben, honnan venne erőt, biztatást arra, hogy szükséges és érdemes szeretni és komoly felelősséggel élni a jelenben?!

De mi, ugye, úgy látjuk a jövendőt, mint Jézus eljövetelét, megjelenését, mint hitünk Jézusának az Ő mennyei dicsőségében való megjelenését?! Vegyük hát Testvéreim halálosan komolyan az Ő figyelmeztetését: “Azért legyetek készen ti is mindenkor, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia!”

Ámen

Dátum: 1968. október 20.

Három ilyen vasárnap délutáni evangélizációs istentiszteleten szeretném kifejteni Isten igéje alapján, hogy mi, akik Jézus révén ismerjük Istent, milyen reménységgel tekinthetünk a jövő felé. (szerk: később 5 alkalmas lett a sorozat) Azért is fontos ez a kérdés, mert az egész emberiség manapság egyre jobban kutatja a jövőt. Máris sok tudományos munka foglalkozik pl. azzal, hogy mit hoz a 2000. esztendő. Egy egészen új, fiatal tudomány van kialakulóban, az úgynevezett futurológia, amelyik a jelenlegi gyors ütemű technikai és társadalmi fejlődés alapján következtet a jövő évszázadbeli állapotok valószínű alakulására. Persze csak valószínű alakulására! Mert - ne adja Isten -, ha kitörne egy atomháború, minden jövőbeli elképzelés csődöt mondana. Ez a tudományág is számít tehát váratlan eshetőségekkel. Ezzel a fenntartással mégis nagy vonásokban meg lehet rajzolni a jövő képének a valószínű alakulását. Így számolni kell az automatizálódás növekedésével, a computerek egyre nagyobb térhódításával, a sivatagokban és tengerekben rejlő lehetőségek sokkal nagyobb mérvű kihasználásával, a jólét növekedésével, a szabadidő meghosszabbodásával, az általános emberi életkor emelkedésével, a légköri viszonyok befolyásával és így tovább. Persze mindennek a nagyszerű technikai fejlődésnek az összes árnyoldalával is. Mindez a jövőbeli váradalom, a túlzott optimizmus vagy túlzott pesszimizmus, a boldog reménység vagy teljes reménytelenség, a bizalom és a kétségbeesés közötti hosszú skálán kinek-kinek vérmérséklete szerint helyezkedik el. Mindenesetre érdekes és fölötte hasznos tudomány a futurológia.

Isten Igéje is állandóan foglalkozik a jövő problémájával. Azzal, hogy mit remélhetünk a jövőt illetően. Milyen váradalmakkal, reményekkel tekinthetünk az emberiség, a világ és a saját egyéni létünk jövője felé. A futurológiához hasonlóan a Biblia is úgy mutatja be a jövőt, mint a múltban és jelenben meglévő tényeknek a jövőbe való kivetítését. De mégis egészen más szempontból, és főleg egészen más távlatból, mint a futurológia. Mert míg minden emberi jövőbe tekintés és jövőbeli számítás kénytelen számolni azzal, hogy útját állja egy sötét, áthatolhatatlan függöny - a halál -, addig a bibliai látás éppen ezen a függönyön is áthatolva a teljes távlatban, az örökkévalóság távlatában szemléli a közeli és távoli jövendőt! Hadd szögezzem le már most, mint az egész keresztyén reménység legfontosabb alaptételét: A keresztyén jövőbeli váradalom arrafelé tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Tehát, nem Istennek a múltbeli és jelen tettei alapján következtetünk a jövő valószínűség szerinti alakulására, hanem teljes bizonyossággal várhatjuk azt a jövőt és készülhetünk arra a jövőre, mert az a jövő már elkezdődött! A keresztyén reménység megalapozott reménység és nem találgatás, nem valószínűségszámítás. A mi jövőbeli váradalmunknak alapja van, mégpedig az a konkrét alapja, amit Isten nekünk Jézusban mond és amit az Ő Szentlelke által velünk megtapasztaltat.

Ilyen megalapozott jövőbeli reménységünk a feltámadás is. Persze egyéb is, de a mai mondanivalómat így foglalnám össze: a jövő mint feltámadás! A feltámadás azért mindig aktuális és izgató probléma, mert a legnagyobb problémája az embernek a halál! Egyszerűen nem tudunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy a halállal úgy legyen vége az embernek, mint egy eltaposott hernyónak, vagy mint egy letörött faágnak. Olyan sokszor láttam már, hogy amikor egy marék hamut rejtő kicsi fehér urna körül megállnak az emberek a ravatalnál, ott borong a tekintetükben egy ki nem mondott - néha ki is mondott - fájó kérdés: hová lett az a valaki, aki az ő már porrá lett szívével úgy szeretett, porrá lett kezével annyit dolgozott és simogatott, az ajkával olyan kedvesen megszólított, vagy csókolt?! Hát ennyi maradt belőle? Egy marék hamu? Lehetetlen! Kell valaminek tovább is lenni. De mi van tovább? Van, aki azzal vigasztalja magát, hogy majd tovább él az utódaiban. A neve, génjei, hajlamai, jelleme tovább élnek a gyermekeiben, meg az unokáiban, meg azok unokáiban. De hát akinek nincsenek gyermekei, vagy nem lehet utóda? Akinek halálával kihal a család és senki se viszi tovább a nevét? Örökre kitörlődik a Földről? Hát annak vége? Az tényleg csak volt? Vagy talán a műveiben él tovább az ember? Örök értékű alkotásaiban? De hát kinek van ilyen? Egy Michelangelo, egy Kodály Zoltán, néhány nagyon kiváltságos tehetség művei bizonyosan megmaradnak, amíg emberi kultúra lesz a világon - de az alkotójuk? Azzal mi lett, mi lesz? Vagy valakinek az emléke éli túl a halált? Meddig? “Emléke örökké él” - olvasom sok-sok sírkövön a temetőben. Ugyanakkor olyan sok elhanyagolt, besüppedt, gondozatlan sír van köztük, amelyik kiáltó ellentétben van a fölirattal. “Örökké.” Azt jelenti, hogy pár évig, jobb esetben pár évtizedig? Azután jön a következő generáció és már fogalma sincs róla, ki volt, akinek az emléke örökké kellett volna, hogy éljen! Az ő emlékükben már minden esetre nem él!

És ha utódaidban élnél is halálod után tovább, vagy a műveidben. vagy sok-sok ember emlékezetében, elég volna ez neked? Nekem nem! Pedig emberi számítás szerint öt fiam viszi majd tovább a nevemet és emlékemet. Ám ez az én számomra, az “énem” számára nagyon reménytelen, kilátástalan a jövőt illetően. Annak a valakinek a jövőjét illetően, aki én vagyok. Az én személyem. Nem a nevem, nem a művem, nem az emlékem, hanem az “énem". Bizony, mindez a jövőbeli remény nem több annál, mint amit a múltkor láttam a csepeli temetőben. Sok-sok sírhalom fölött ugyanaz a sírkő. Derékba törött fa, lefelé konyuló, hervadó lombjai szomorúan veszik körül a halott nevét. Elgondolkoztam! Milyen szomorú, hogy a sírkövek faragójának művészi látásából csak ennyi tellett. De még szomorúbb, hogy a legtöbb ember hitéből is csak ennyi telik! Így látja a halált. Tragikus villámcsapás, ami kidönti, derékba töri az életet. Nincs tovább! Csak az enyészet! Milyen borzasztó: a jövő, mint a halál!

Nem! - kiáltja Isten felém Jézusban. Ne úgy lásd a jövőt mint a halált, hanem mint a feltámadást! Minden okod, jogod és alapod megvan erre a diadalmas reménységre még a halállal szemben is! Hogy is mondtuk az előbb az alaptételt? A keresztyén jövőbeli váradalom arra tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Istennek a múltban elvégzett leghatalmasabb tette Jézusnak a halálból való feltámasztása volt! Jézus feltámadása döntő ütközet volt a halál eddig legyőzhetetlennek hitt hatalmával szemben. Így mondja Pál apostol: “Jézus feltámadott és zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak.” Zsenge, azt jelenti: az első, a kezdet, egy folyamatban az elindulás. Jézus a halottak közül az első feltámadott ember. A zsenge épp arra utal, hogy nem az egyetlen, hanem az első. Tehát a feltámadás az már egy emberben megvalósult. Istennek ez a múltbeli tette, ami azon az első húsvét reggelén történt, olyan, mint egy szülési folyamat, amelyiket, ha egyszer már megindult, nem lehet többé feltartóztatni. Halad tovább a célja felé, ami nem egyéb, mint a halál végleges legyőzése a halottak feltámadása által. Zsenge, azt jelenti, hogy Jézus halad a halálból feltámadók győzelmi menetének élén. Mint ahogyan a természet ébredését tavasszal nem lehet föltartóztatni többé, amikor az első hóvirágok nyílnak, így a halottak feltámadása sem tartóztatható vissza többé, mert már elkezdődött Jézusban. Ez tehát Jézus feltámadása! Istennek az a múltbeli tette, ami a jövő felé, a mi feltámadásunk felé mutat félreérthetetlenül!

De van Isten Lelkének olyan, jelenben végzett tette is, ami szintén a feltámadás felé mutat. A feltámadás a Krisztusban hívő ember számára nem csak jövőbeli váradalom, hanem már itt és most megtapasztalt valóság! A feltámadás számunkra nem akkor kezdődik majd, miután meghaltunk és eltemettek. Itt, a földi életben megkezdődik. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk igazán hinni a feltámadott Jézusban. Mert Jézus ilyet is mondott: Az Őbenne hívő emberben Isten Lelke egy új életet teremt. Az örök életet kezdi kicsíráztatni, de ez is még csak kezdet, ami a jövőre mutat. Mégis, már bennünk van az örök élet, amire majd egyszer a maga teljességében feltámadunk. Azok számára, akik Krisztushoz tartoznak most, a halál csak a földi egzisztencia végét jelenti, de a feltámadott Krisztustól már nem tudja elszakítani őket, és a jövendő feltámadás csak leleplezi és kiteljesíti az örök életet, amit hit által már most magunkban hordozunk. Tehát Jézus feltámadása a hívő embernek az a bizonyossága, hogy az örök élet már e földön az övé lett. Teljes bizonyságú alapja annak a reménységnek, hogy úgy nézzünk a magunk egyéni jövője felé, mint akik a halálból feltámadtak, mert az Isten Lelke már most elvégzi azt a hívő ember életében.

Sőt, Jézus feltámadását szemlélve még ennél is többet tudunk meg a magunk jövendő feltámadásának titkából. A tanítványok többször is találkoztak a feltámadott Jézussal. Ámulva, borzongva látták, hogy ugyanaz a Jézus támadt fel, akit eltemettek és mégis, valahogy egészen más, mint akit eltemettek. Meg is ismerték, meg nem is. Örültek is neki, mint régi jó barátnak, meg féltek is tőle, mint valami titokzatos mennyei jelenségtől. Megjelenni is látták, meg eltűnni is. Mintha útban lett volna ebből a látható világból Isten dicsőségének láthatatlan világába. A feltámadott Jézusnak ezek a titokzatos megjelenései minden esetre az Ő és a mi tapasztalati világunknak mintegy a határán történtek mint titokzatos, de biztos útmutatások az emberi élet jövőjébe. Ettől fogva tudjuk, hogy arrafelé haladunk! Ilyenné válunk mi is! Így lesz majd a mi feltámadásunk is! Amiképpen hordjuk a földi ember ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek - a feltámadott Jézusnak is - az ábrázatát, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez! Nincs ebben semmiféle fantázia és spekuláció egy ismeretlen jövendőt illetően. Csak a tapasztalt tények vonalainak továbbhúzása a még ismeretlen terület felé. Megragadása annak az ígéretnek, ami Jézus feltámadásának és átváltozásának a tényében adva van. Azért mondja a tanítvány János: “Tudjuk, hogy hasonlók leszünk Ő hozzá!” (1Jn 3,2)

Ez azt bizonyítja, hogy mi is testileg támadunk majd fel. Mégpedig rögtön a halál után. Nem úgy, ahogyan sokan - helytelenül - elképzelik. Hogy valami módon meg fog újra elevenedni a valamikor eltemetett, vagy krematóriumban elégetett földi test, megnyílnak a sírok és kilépnek belőle a régi halottak. Nem! A test a Bibliában nem a testünk anyagát jelenti, nem azt a lemérhető hús-csont-izom-víz mennyiséget. Az a földből való, a halállal vissza is tér a földbe. Hús és vér nem örökölhetik Istennek országát. Hanem a test a Bibliában sokkal inkább a személy, az egyéniség, az egzisztencia. Az a titokzatos, látható valami, amiben a még titokzatosabb, láthatatlan énem megnyilatkozik, beszél, cselekszik. Az a látható lényegem, ami engem lehel, amiről rám lehet ismerni, hogy én vagyok és nem valaki más. Tehát a testünk feltámadása éppen azt jelenti, hogy a halálunk után nem úgy élünk tovább, mint az esőcsepp a tóban. Nem olvadunk bele valami általános lelki masszába személytelenül, mint az egyetemes Élet egy cseppje, alkatrésze, hanem Isten a halálon át is megőrzi az egyéniségünket, a személyiségünket, a személyazonosságunkat, az éntudatos és fölismerhető egyediségünket. Tehát öntudatosan, személyesen élünk tovább, csak akkor majd egy számunkra most még elképzelhetetlenül magasabb rendű létformában. Pál így fejezi ki ezt a változást: “Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban: Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben: elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.” (1Kor 15,42-44) Vagyis Isten egészen újjáteremti a mi testi-lelki életünket a halálból. A feltámadás radikális megújulás lesz. De mégsem egy totálisan új valami. Talán így lehetne mondani: én úgy támadok fel, mint egy egészen megújult ember, de én támadok fel! A régi én, de új életre. A földi én, de mennyei életre. A halandó én, de örök életre! Lényegileg ugyanaz maradok, minőségileg más.

Íme a jövő mint feltámadás. Ez a te jövőd is, a te személyes éned jövője. És ebben a halálon is keresztülnéző jövőbeli reménységben egészen más távlatot kap ez a mostani földi életünk is. Soha még elméleti antropológiai tanítás ilyen jelentőséget nem tulajdonított az emberi testnek. A feltámadáshit egyfelől megóv a testünk lebecsülésétől. Mert ez a test nem börtön, amibe a lélek be van zárva és alig várja, hogy a halál által kiszabaduljon belőle. Testemet úgy tekintem, mint Isten Szentlelkének azt a területét, amelyben már most elkezdi munkálni Jézus feltámadásának a hatását. Azért, hogy már most, itt kiábrázolódjék rajta keresztül Jézus alakja, lelkisége. Éppen ezért a hívő ember szereti és gondozza testét, úgy mint Jézus Lelke látható megnyilvánulásának a lehetőségét. Hiszen Jézus bennünk lévő Lelke testünk mozdulataiban, szavaiban, magatartásában és cselekedeteiben nyilvánul meg.

De a feltámadáshit másfelől megóv a test túlbecsülésétől is. Attól, hogy ez a test legyen a minden! Attól, hogy ez a test csak a gyönyör eszköze legyen, amivel étel-ital-szerelem gyönyörét élvezni lehet. Ha ez megromlik, megöregszik, akkor vége mindannak, amiért érdemes élni. Minden eltúlzott testkultusz olyan, mintha havat szorongatnánk a kezünkben. Őrzöm, szorongatom, féltem, ápolom, pedig tudom, hogy egyszer menthetetlenül elolvad és kicsurog a kezemből. Az a dédelgetett, agyonkozmetikázott, sok gyönyör lehetőségét rejtő test menthetetlenül kicsurog a kezemből. A feltámadást hívő ember nem esik kétségbe, ha romlani látja a testét, mert ígérete van arra, hogy ha a “külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul” (2Kor 4,16), és egyszer mint egészen új teremtés, tündökölni fog az Isten dicsőségében. Micsoda diadalmas reménység ez! Nem kell hát attól félni, hogy ez a test megöregszik, nem kell kétségbeesni, ha betegség rútítja el, hiszen “ha ez a földi sátorházunk elbomol, épületünk van a mennyben”. (2Kor 5,1)

A feltámadás hitében érzi át az ember a maga igazi felelősségét az egész fizikai élettel szemben. Ezért van az, hogy Pál apostol, amikor úgy beszél a jövőről mint feltámadásról, az egész hosszú fejtegetés végső konzekvenciáját ebben az egészen gyakorlati felszólításban vonja le: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 22. Evangélizáció