Jézus főpapi imája (1969)

A legutolsó alkalommal arról volt szó, hogy Jézus kifejezetten a tanítványaiért könyörög. Imádságának ebben a mostani részében pedig azt mondja: “De nemcsak ő érettük (a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd én bennem.” Jézus tehát mindazokért könyörög, akik az azóta eltelt közel 2000 esztendő alatt az Ő követőivé váltak ezen a földön. Csak Isten tudja neveiket és számukat! És azokért is könyörög itt Jézus, akik majd a jövőben fogják hallani a róla szóló evangéliumot, és csatlakozni fognak a Benne hívők seregéhez. Amikor például valaki megáll a szószéken és elkezdi hirdetni az evangéliumot, Jézus már eleve megelőzte, mert ímé, könyörgött mindazokért, akik az ígehirdető beszédére hisznek majd Őbenne. Így ezt az Igét most itt magunkra is vonatkoztathatjuk. Én is most úgy szólhatok hozzátok, mint akikért Jézus már imádkozott. Úgy fogadd hát te is az Igét, hogy Jézus terád is gondolt, amikor azokért könyörgött, akik hinni fognak majd Őbenne.

Mit is kért számunkra, számukra? Azt, hogy mindazok, akik hinni fognak majd Őbenne, “mindnyájan egyek legyenek"! Mint ahogyan egy az Atya a Fiúval, és a Fiú az Atyával, hogy ők is egyek legyenek az Atyában és a Fiúban. Annyira szívén viselte Jézus az Őbenne hívőknek a lelki egységét, hogy ebben az úgynevezett főpapi imádságában ötször is visszatér ugyanerre a kérésre. Jézusnak ez a kifejezett akarata és kívánsága, szinte azt mondhatnám: végrendelete, hogy mi mindnyájan, akik Őt megismertük és követni akarjuk, olyan szent és misztikus egységet képezzünk ezen a földön, mint az Atya és a Fiú a mennyben! De hogyan válhatnék ez valóra, amikor olyan sok különböző vélemény és meggyőződés osztja meg a keresztyének táborát ezen a földön?! Az egyik csoport a történelmi egyházak alapján áll, a másik a szabad egyházak elvét vallja. Az egyik a gyermek keresztségért száll síkra, a másik a felnőtt keresztség híve. Az egyik féltve őrzi a maga római katolikus hagyományait, a másik a reformáció irányát tartja helyesnek. Sőt, a református egyház keretén belül is az egyik az orthodox tanok tisztaságára helyezi a fő hangsúlyt, a másik pedig a keresztyén életkegyesség megvalósítására. Hogyan lehet ilyen különbözőségek fölött egységre jutni? Hiszen nem egyek, hanem nagyon is sokfélék a Jézusban hívők ezen a földön! Föl kellene hát adnia kinek-kinek a maga egyéni meggyőződését, és egy normál keresztyén hittant kialakítani és ebben egyesülni? Vagy le kellene bontani a felekezeti válaszfalakat, és egy nagy, közös egyházban egyesülni? De hát melyik legyen az a normál hittan, melyik legyen az a közös egyház?

Nem ilyen egységre gondolt Jézus! Imádságában nem ezt kérte, hanem azt: “amint Te énbennem, Atyám, és én Tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Itt sokkal mélyebb, vagy ha úgy tetszik, magasabb egységről van szó. Nem a hittanban, és nem az egyház szervezetben kell nekünk eggyé válnunk. Ilyen egységre nem is fogunk eljutni sohasem. De nem is kell! Hiszen ez nem egység lenne, hanem egyformaság! Nem unitás, hanem uniformitás. Az nem baj, hogy különböző dogmatikai látások, hitbeli meggyőződések és különböző egyházi alakulatok vannak a keresztyénségen belül. Hiszen Jézus személye és evangéliuma olyan végtelenül gazdag, hogy egyformán megragadni, egyetlen formációban megragadni, kifejezni és megélni nem is volna lehetséges. Másféle egységről van itt szó! Olyanformáról, mint ahogyan egységes egy szimfónia. Ott is éppen az a nagyszerű, hogy sok különböző hangszer sok különböző hangon szól, de az egész mégis egy. Vagy mint egy tarka virágos réten is az a szép, hogy sokféle és különböző színű virágok vannak, de minden változatosságuk mellett is, sőt, éppen a változatosságuk által harmonikus egységben gyönyörködtetik a szemet. Tehát ismétlem, nem hittani meggyőződésben vagy egyházi szervezetben kell nekünk, Jézusban hívőknek egynek lennünk, hanem ahogy Jézus mondta: Az Atyában és a Fiúban!

Mit jelent ez? Azt, hogy akármennyire különbözünk is tanbeli kérdésekben és egyéb külsőségekben, akkor is egyek vagyunk az Atyában, meg a Fiúban. Mondjuk így: az Atya Istenben való hitben, meg a Jézus Krisztusban való hitben! Az a fontos, hogy ugyanazon egy Atya gyermekeinek érezzük és tudjuk magunkat. Az egy közös atyai ház tagjainak. Van egy barátom, akivel hitbeli meggyőződés tekintetében sok mindennel nem értek egyet. Ő csak ostyával úrvacsorázik, én meg kenyérrel és borral. Ő a cselekedetekből való megigazulás híve, én meg a hitből való megigazulást vallom. Volna tehát éppen elég kérdés, ami elválaszthatna egymástól, vagy vitára adhatna okot közöttünk! De erre még sohasem került sor. Szívből szeretjük egymást. Mert a különbözőségek fölött is lelki egységbe hegesztődtünk össze egymással az isteni szeretetnek abban a tüzében, amelyik ott égett a Golgotán! Testvérek vagyunk - nem a közös egyházi hovatartozás révén, hiszen különböző egyháznak vagyunk a tagjai; nem a közös hitbeli meggyőződés révén, hiszen e tekintetben is nagy különbség van közöttünk, hanem az egy ugyanazon Atyában és megváltó Istenben való hit révén!

Sőt, Jézus még ennél is misztikusabb egységre gondolt, amikor így fejezte ki magát: “hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Vagyis akkor vagyunk minden különbözőség fölött is egyek, ha az Atyában és a Fiúban vagyunk! Az Újtestamentumnak egy egészen speciális kifejezése ez. 169-szer fordul elő így, hogy Jézusban. Mintha Jézus személye egy olyan közeg lenne, amiben benne van a hívő ember, mint a madár a levegőben, mint a hal a vízben, mint az ember a ruhában (öltözzétek fel a Krisztust), mint a katona a megerősített vár falai között (Isten az én kőváram). Krisztusban lenni valami olyanforma, hogy minden oldalról Jézus vesz körül. Úgy, hogy a gondolataimmal nem én veszem Őt körül, hanem Jézus veszi körül a gondolataimat, meg az érzéseimet, meg a cselekedeteimet is. Nagy különbség az, hogy Jézus benne van a gondolataimban, meg az érzéseimben, vagy hogy gondolataim, meg az érzéseim benne vannak Jézusban. Nagy különbség az, hogy Jézus benne van valahol az életemben, vagy hogy az életem van benne Jézusban. Ez az utóbbi azt is jelenti, hogy nincs semmi olyan vágyam, törekvésem, cselekedetem, tervem, ami kilógna. kimaradna Jézusból. Az igazán hívő ember nemcsak hisz a Jézusban, hanem mintegy belehiszi magát a Jézusba! Jézusban él! Jézusban mint életelemben. Mint a hal a vízben, a madár a levegőben. Másutt nem érzi jól magát. A madár is tud pár percre a víz alá bukni, de ott nem érzi jól magát, mert nem az az életeleme. A hal is ki tud ugrani pár pillanatra a vízből a levegőbe, de nem tud sokáig ott maradni, mert nem az az életeleme. Isten gyermeke is kikerülhet Jézusból, de ezt nem sokáig bírja ki, nem érzi jól magát ottan, mert neki Jézus az életeleme. Egyszer valaki elmondta, hogy olyan helyen nyaralt, ahol minden este áhítatot tartottak a házban. Kényelmetlenül érezte magát. Sok volt neki ez a naponkénti áhítat. Íme, nem ez volt az életeleme. Kérdés: Jól érzed-e magad Jézusban? Vagy sok ez neked?

Sajnos még a hívő emberek közül is kevesen igyekeznek igazán Jézusban lenni, Jézusban élni. Mert lehetnek az életben magasztos élmények, Isten közelségének a megérzése, áhítatos pillanatok, amikor az ember érzi, hogy szinte körülsugározza a mennyei szeretet, szinte fürdik benne a lelke, nagy elhatározások is megformálódnak benne - de igazán új élet csak a Krisztusban van. Ne elégedjél meg egy-egy múló, áhítatos hangulattal. A hangulatkeresztyénség a legcsalókább valami a világon. Elérzékenyedni egy romantikus karácsonyi hangulatban, elsírni egy-egy könnyet egy nagypénteki áhítatos hangulatban könnyű, de nem erre vagyunk elhívva, hanem új életre a Jézusban! Vajon igazán a Krisztusban élsz-e? Istenben! Igazán Ő az életelemed? Úgy van-e, hogy sehol másutt nem érzed igazán jól magad, csak Őbenne?

Nos! Ez az előfeltétele annak az egységnek, amiért Jézus könyörgött. Így mondta Jézus: “Mint én tebenned Atyám, és te énbennem, hogy ők is egyek legyenek mibennünk!” Ha te is a Krisztusban vagy, meg én is, meg a madagaszkári atyafi is, meg a japán keresztyén is, akkor egyek vagyunk! Akkor van valami, ami minden távolságon és különbözőségen felül is összeköt bennünket, egyesít egymással. Jézus, a tökéletes harmónia!

Aki így egyesít bennünket, az olyan nagy és olyan jó és olyan szép, hogy közben elfelejtjük azt, ami elválaszt bennünket egymástól. Elfelejtjük a felekezeti megnevezést, a liturgiabeli különbséget, a dogmatikai eltéréseket. Akkor a föld különböző pontjain élő keresztyének nem beszélnek úgy, hogy “mi” és “ők”. Hanem csak úgy, hogy “mi”! Mi, Krisztust hívők, Őt szeretők. Mi, mindnyájan a Krisztusban! Mert akkor már nem az a fontos többé ami elválaszt, hanem Aki egyesít! Ezt kell megélnünk!

Bár ne várnánk meg ezzel az egységgel azokat a Jézus által is kilátásba helyezett antikrisztusi időket, amikor úgy leszünk majd kénytelenek megélni az egységet, mint amikor a vihar a fák koronáját mind egy irányba kényszeríti, hajlítja. Mert akkor nem fogják kérdezni, ki melyik felekezethez tartozik, hanem akkor majd egynek látja és egy kalap alá vonja a világ az egészet. Nem tesz különbséget ilyen, vagy amolyan keresztyén között. Ne arra nézzünk hát, ami elválaszt, hanem arra, Aki összeköt. Most még lehet, de egyszer majd ez is késő lesz!

De hát miért olyan fontos az, hogy mindnyájan egyek legyenek, akik Jézusban hisznek? Nos! Ez az egység nem öncél, hanem eszköz. Nincs benne és nem lehet benne semmi politikum, semmi mellékcél, például olyan, hogy egységesen lépjenek föl a világban lévő hitetlenség ellen. Ez hamis szempont! Jézus így jelöli meg a célt: “Hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem!” Jézusnak mindig a világ megmentése van a szívén. Ő sohase a világ ellen tett valamit, hanem mindig a világért! A világ megmentéséhez pedig az út a hívőkön át vezet. Ha mi egyek vagyunk a Krisztusban, akkor hiszi el a világ, hogy Jézus valóban Megváltó! Hát hogyan higgye el a világ azt a szeretetet, amit mi keresztyének hirdetünk, ha egymást se tudjuk szeretni és megérteni? Hogyan lenne hiteles a világ előtt az egymás vétkeinek megbocsátásáról szóló evangéliumi üzenet, ha például Róma nem tudná megbocsátani a reformációt? Hogyan adjon hitelt a világ az egyház által hirdetett megváltásnak, ha akik hirdetik, egyáltalán nem megváltottakként viselkednek egymás között? Bizony, az egész keresztyénség hitele forog kockán azon, hogy mindnyájan egyek legyenek, akik Jézust Uruknak és Megváltójuknak hiszik és vallják.

Végül még egy különös kijelentése van itt Jézusnak: “Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek!” És hol van Jézus? Az Atyában! Megint ez a különös kifejezés: az Istenben! Tehát Jézusnak az az akarata, hogy mi Őbenne legyünk és vele együtt az Atyában! Mondjad hát te is Jézussal együtt: én is akarom, én is ezt akarom, Uram! Ha ez a Te akaratod, hadd legyen az én akaratom is ez! A magam részéről én is megteszek mindent, hogy ez a szent, isteni akarat beteljesüljön! Így majd megvalósul, igazán megvalósul az az egység is, amiért Jézus olyan nagyon könyörgött.

Ámen

Dátum: 1969. május 18.

Annak a csodálatos, megható imádságnak, amit általában Jézus főpapi imájának szoktunk nevezni, második része ez a néhány vers. Ha mindenképpen föl akarnánk osztani Jézusnak ezt a könyörgését, három részt különböztethetünk meg benne. Az első részben, amiről a múlt alkalommal volt szó, inkább önmagáért imádkozik az Úr. A másodikban, amit ma veszünk sorra: a tanítványaiért. A harmadikban pedig, ami majd a jövő alkalommal következik: a gyülekezetért. Maradjunk hát most a második résznél. Lássuk: Kik azok, akikért könyörög az Úr? Miért csak ezekért könyörög? Mit kér a számukra?

1) Tehát kikről van szó? Így mondja Jézus: “a kiket a világból nékem adtál, a tiéid valának és nékem adtad azokat.” Ezekben a szavakban úgy beszél Jézus az Ő tanítványairól - tehát mirólunk is, akik most itt vagyunk -, mint akiket Isten Jézusnak adott. Itt egy olyan titokról lebbenti föl a fátylat, amiről ritkán esik szó közöttünk, mert nagyon messze, az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ott történt ugyanis valamiféle szent, örök megállapodás az Atya és a Fiú között, ami megelőzte egy-egy embernek a Jézus tanítványává válását. Tehát örök isteni határozattal döntetett el az üdvösségünk kérdése! Ebben a gondolatban az a vigasztaló és örvendetes, hogy minden hívő lélek, aki Jézusnál van, így szólhat magában: Engem az Atya ajándékba adott Jézusnak! Tehát a Jézussal való kapcsolatom, a Benne való hitem nem olyan véletlenen múlt, hogy valamikor valaki nagyon meggyőzően beszélt Róla előttem, aminek a hatása alatt elszántam magam az Ő követésére, hanem ennél messzebbre és mélyebbre nyúlik vissza az én Jézushoz tartozásom. Az örökkévalóságba, Isten eleve elrendelő akaratába.

Valami nagy hitbeli megerősödést jelent ez a fölismerés. Az, hogy engem is az Atya adott Jézusnak, az, hogy engem a teremtő Isten nem az enyészetnek adott, nem a Sátánnak adott, nem annak a világnak adott, amelyik elmúlik, nem egy hiábavaló életre adott, hanem éppen a hiábavalóságból, a Sátán gyötörte világból, a mulandóságból mintegy kiemelve Jézusnak adott. Vagyis az örök életre, a Jézus uralma alatt álló megváltott életre adott! Az az Atya, Aki a teremtés jogán teljesen rendelkezik velem, ajándékba adott annak a Jézusnak, Aki a megváltás jogán tart igényt rám. Tudd hát meg - ha eddig még nem tudtad volna -, hogy te is egyike vagy azoknak, akiket Isten Jézusnak ajándékozott.

El tudom képzelni, hogy most valaki azt mondhatná erre: “De én semmi jelét nem látom annak, hogy én is ilyen ajándék volnék Isten részéről Jézus számára. Nos, hát ki hitte volna például Zákeusról, erről a zsivány hazaárulóról, hogy Isten őt is Jézusnak adta? Milyen jele volt ennek az ő hitvány, mindenki által megvetett életében? És ímé, mégis, ő is Jézusé volt. Mielőtt tudott volna róla, vagy mielőtt bárki más sejthette volna! Csak Jézus tudta, és eljött megkeresni, ami az övé. Mi nem látjuk egymáson, kinek a homlokán van ez a láthatatlan jegy: Jézusé! De azt merem állítani, hogy Jézus ma is, itt is, most is keresi azokat, akik az övéi. Akiket az Atya néki adott! Akiben csak egy pici vágyakozás is van Jézus után, az Őáltala hozott tisztaság, szeretet, békesség, jóság után, az már biztos jele annak, hogy az Atya őt is Jézusnak adta. Ezért merem mondani, hogy az Atya téged is már régen Jézusnak adott! Engedd, hogy kiderüljön. Add te is oda magadat Néki! Bocsásd rendelkezésére magadat, minden igyekezetedet, szolgálatodat, hiszen nem a magadé vagy, nem a Sátáné vagy, nem a halál jegyese vagy, hanem az Övé, Jézusé vagy! Vagy talán kételkedsz, hogy vajon örülhet-e Jézus egy olyan ajándéknak, mint amilyen te vagy? Én bátran állítom, hogy örül! Ő mondta, hogy az egész mennyben öröm van, amikor valaki végre fölismeri, hogy ő is Jézusé, leborul előtte és átadja Neki a szívét! Ennek örül Jézus igazán, hiszen minden szenvedésének, keserves sok kínjának, átkozott kereszthalálának ez a jutalma! Azért, hogy senkinek ne legyen kétsége aziránt, hogy őt is Jézusnak adta az Atya, íme így biztat Jézus: ”Aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem!" Ennyire nyitva van az út Jézushoz. Nem kérdi, ki vagy, honnan jöttél, milyen mélységből. Nem mondja, hogy majd ha jól viseled magad, majd ha nem hitetlenkedel, majd ha felékesíted magad néhány jó tulajdonsággal, szép erényekkel, akkor majd talán nem vet ki. Hanem: “semmiképpen ki nem vetem!” Sőt, ha még olyan kivetnivaló volnál, akkor is elfogad! Ilyenekért könyörgött éppen Jézus mint te! Hidd el, hogy teérted is! Mert az, hogy bennünket az Atya Jézusnak adott, nemcsak kiváltság, hanem elénk adott út, amit meg kell járnunk. Kitűzött cél, amit nekünk kell elérnünk. Biztos győzelmi ígéret, de azt nekünk kell kivívnunk! Fényképészeti szaknyelven így is mondhatnám: leexponált film, amelyen már rajta van láthatatlanul a kép. Nekünk kell előhívnunk és kidolgoznunk, hogy minél tisztábban láthatóvá váljék.

2) De hát miért csak az övéiért? Íme, kifejezetten ezt mondja: “Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért a kiket nékem adtál.” Ugye furcsa ezt így, Jézus szájából hallani? Hát neki a világ nem fontos? Nem Ő mondta, hogy: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta”? (Jn 3,16) Most pedig azt mondja, nem a világért könyörög. Olyan kevesen vannak az övéi ezen a világon, és olyan sokan, akik Őt nem ismerik. Hát számára annak a nagyon-nagyon soknak a sorsa közömbös? Óh, dehogy! Sőt, kiderül, hogy éppen a világ érdekében, a sokak érdekében könyörög a kevesekért. Mert Jézus azt a kevés hívő embert ezen a világon - pláne akkor csak azt a még mellette megmaradt 11 embert - úgy tekinti, mint a gazda azt a maréknyi vetőmagot, ami még maradt neki, miután a fagy és a jégeső elpusztította a termést. Jézus tudja, hogy ebből a maréknyiból fog egyszer az egész szántóföld bevettetni. Ettől a maréknyitól várja, hogy az Ő vetése egyszer mégis kikél és lesz még bőséges aratása. Azokban a kevesekben látta Jézus a vetőmagkészletet annak a nagy szántóföldnek a számára, amelyik a világ. Ezért koncentrál itt elsősorban az Ő tanítványaira. Mi lenne ebből a világból enélkül a maréknyi vetőmag nélkül? Puszta és terméketlen maradna, csak gyomot teremne. Tehát nem a világ iránti közömbösségből, sőt éppen a világ érdekében könyörög elsősorban az övéiért. Ők az az élő mag, akiknek meg kell sokasodniok a gyümölcseikben. Ők a föld savai és a világ világossága! Ők! Vagyis: mi! Ennyire számít Jézus azokra, akik Őbenne hisznek! Az ő feladatuk belevinni a világba, az embervilágba a jóságnak, a tisztaságnak, a békességnek, a szeretetnek, a megbocsátásnak azokat a konzerváló erőit, amelyek megvédik ezt a világot az erkölcsi rothadástól. Az ő feladatuk az isteni világ jó ízével fűszerezni, kellemessé tenni ezt a földi világot a jelenlétükkel, mint a só az ételt. Az ő feladatuk úgy élni az emberek között, hogy szavaikon és tetteiken átsugározzék a bennük élő Jézus világossága!

Tehát nem azért vagyunk Jézus tanítványai, hogy ápolgassuk a magunk lelki békéjét és biztosítsuk halálunk után az örök üdvösséget - hanem a világért, az emberekért, a földért, annak javáért és boldogulásáért. A hívő ember az a furcsa típus, amelyik mint a só, elpazarolja önmagát, elajándékozza önmagát a környezete javára és hasznára. Aki a másik emberért él, aki mindig azt keresi, hogy kinek lehet hasznára azzal, hogy ő Jézusé! Vagy mint a gyertyaláng, amelyik szintén önmagát elégetve világít. Nem válogat, hogy ennek világít, mert ez megérdemli, ez szimpatikus, de annak már nem, mert az haszontalan - hanem mindenkinek egyformán. És nem maga választja meg a helyet, ahol világítani akar, hanem ott világít, ahová teszik. Fényes, előkelő környezetben, vagy kicsi szegényes szobában. Sok embernek, vagy egyetlen egynek. Betegágyon, vagy nagy nyilvánosság előtt. Mindig, mindenütt, mindenkinek szolgál! Tehát Jézus azért könyörgött, hogy az Őbenne hívők ne a világtól elvonultan, különszakadva éljék a maguk hívő életét, hanem benne a világban, aktívan belekapcsolódva abba az embervilágba, amiben éppen élnek. A hívő ember az a furcsa típus, aki egészen ebben a világban, de mégsem ebből a világból él. Ám a munkáján, viselkedésén, örömén, bánatán, jókedvén, vagy szomorúságán megérződik valami az örökkévalóság jó illatából.

Érzitek-e, milyen roppant felelősség van rajtunk, éppen a világért?! Hogy milyen sok függ tőlünk? Tudjuk-e azt, hogy vagy áldás vagyunk a körülöttünk élő emberek számára, vagy akadály! Mert a hívő ember, ha nem áldás, akkor egészen fölösleges akadály a többi ember számára! A megízetlenült só nem jó semmire, hanem csak hogy kidobják és eltapossák. Így mondta ezt egyszer valaki: “A rothadó liliomnak rosszabb szaga van, mint az értéktelen gyomnak.” A csak magával törődő, csak a maga lelki házát építgető vallásosságnak van a világon a legrosszabb szaga! Ezért nem kéri Jézus, hogy vegye ki az Atya a hívőket a világból, mert ennek a világnak múlhatatlanul szüksége van rájuk. Ennek a világnak létérdeke, hogy megmaradjon benne az egyház. Persze nem a maga külsőségével, hanem a lényegével. A só és világosság létével. Éppen nem kivonni akarja Jézus az övéit a világból, hanem egyenesen beleküldi őket! Mindenüvé! Szinte szétspricceli, hogy jusson belőlük minden helyre. És ha a maguk jószántából nem mennének, a körülményeket alakítja inkább úgy, hogy kénytelenek legyenek odamenni, ahol szükség van rájuk. “Csak ne volnék olyan egyedül ott, ahol vagyok!” -szokta mondani egy hívő. Vedd tudomásul, hogy ott, ahol vagy, elég egy hívő lélek is! Egy viszont kell oda. Azért vagy ott te! Az Úr küldött oda. Éppen oda! Nos, hát ezért könyörgött Jézus “nem a világért”, hanem az övéiért. Érted is!

3) Végül azt is megtudjuk Jézus imádságából, hogy mit kér a számunkra. Így mondja: “Szent Atyám, tartsd meg őket a Te nevedben... őrizd meg őket a gonosztól.” Nem azt kéri számunkra, hogy őrizzen meg bennünket Isten minden bajtól, betegségtől, szenvedéstől, hanem, hogy tartson meg a hitben. Nagyon jól tudja Jézus a saját tapasztalatából, milyen nehéz ez a földi élet. Mennyire nem könnyű itt kitartani a hitben, a hűséges szolgálatban. És amellett ismeri Jézus a mi egyéni nehézségeinket, problémáinkat, akár a családban, akár a munkahelyünkön. Ismeri
Ő jól ezt a világot! És azt is tudja, hogy kinek mi a gyenge oldala, sebezhető pontja. Ezért könyörög számunkra megtartásért. Én már rájöttem, hogy ha a megtérés csoda, akkor a megtartás, a hitben való megmaradás egy egész életen át - nem kisebb csoda. Sőt, talán még nagyobb csoda. Nem olyan magától értetődő dolog ám az, hogy valaki, aki elindult, meg is marad a hit útján. Láttunk már olyat, hogy valaki nagyon ígéretesen kezdte és nagyon botrányosan végezte. Júdás is tanítványként kezdte, és öngyilkosként végezte. Egy Démás nevű atyafi Pál apostolnak volt kedves munkatársa, és mégsem tudott ellenállni valami hiú csábításnak. Elsodorta a világ. Ananiás és Zafira a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai voltak, és mégis megvakította őket a pénz szerelme! Ha akkor lehetséges volt az ilyen tragikus visszaesés, mennyivel inkább most! Én megmondom őszintén, mennél öregebb leszek, annál jobban érzem a szükségességét a magam számára és minden hívő testvérem számára is annak, hogy Jézus így imádkozzék értünk: “Szentséges Atyám, tartsd meg őket a te nevedben!” Hiszen köztudomású, hogy a hívő ember van legjobban kitéve a Sátán mindenféle támadásának, csábításának. És mint ahogyan öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérése fölött, micsoda örvendezés lehet a pokolban egy hívő ember bukása fölött?! Pokoli örömünnep! A Sátán meg is tesz mindent azért, hogy minél több ilyen öröme legyen. Tehát, ha valaki érzi a sátáni világ sodró erejét, gondoljon arra, hogy Jézus az ő megtartásáért is könyörgött. E világban mindig működik egy sátáni erő, amelyik mindenféle akadályokat, nehézségeket, buktatókat emel a hit útjába. De ne feledjétek: működik egy másik erő, Jézus imádságának az ereje! Enélkül a mennyei megtartó erő nélkül már egyetlen hívőkeresztyén se lenne ezen a földön.

Íme, így könyörgött Jézus azokért, akiket az Atya Néki adott. Miérettünk! Egy ilyen imádságos hátvédnek a tudatában talán hűségesebben tudjuk majd megvalósítani e világban azt az áldást jelentő életet, amiért bennünket az Atya Jézusnak adott. Mert valóban úgy van, ahogyan az ősi ének mondja:

“Erőnk magában mit sem ér,
mi csakhamar elesnénk.
De küzd értünk a hős vezér,
kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az?
Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk."

Ámen

Dátum: 1969. április 20.

Amikor az Újtestamentumnak ehhez a részéhez érek, mindig megremeg a kezem, amivel a Bibliát tartom. Úgy érzem én is, mint ahogyan egyszer valaki mondta: szinte ugyanazt a figyelmeztetést hallom, amit Mózes hallott az égő csipkebokornál: “Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Egy embernek az imádsága mindig szent dolog. Hát még Jézusé! Mert itt Jézus imádkozik, hosszan-hosszan az Atyához! Olyan bepillantást nyerünk a földi Jézusnak az Ő mennyei Atyjával való legbensőbb viszonyába, ami már igazán minden emberi értelmet fölülhalad. Úgyhogy csak imádságos áhítattal szemléljük az Atya és a Fiú időtlen egységének a misztériumát! Megértem Spenert, a múlt század egyik legáldottabb igehirdetőjét, akiről azt mondják, hogy 40 éves lelkészi szolgálata alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is csak valami szent félelem és rettegés között fogok hozzá mostan. Úgy közeledjünk hát hozzá, mint Mózes az égő csipkebokorhoz: alázattal, áhítatos hódolattal, mint akik az egész Újtestamentum szentélyében járunk! Nem is akarom most rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a felolvasott verseket, hanem szinte versről versre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak megafonján át fölerősíteni valamit e szent imádság üzenetéből.

Kezdjük az elején. Így kezdi Jézus: “Atyám!” Csak így, egyszerűen. Semmi papos frázis, semmi jelző, olyan hogy “mennyei” vagy “mindenható” vagy “örökkévaló” vagy “édes”, hanem csak egyszerűen, de annál fenségesebben: “Atyám!” Mint aki annyira az élő Isten közvetlen jelenlétében, az Istennel való teljes bizalmas közösségben tudja magát, hogy bármely pillanatban, bármilyen szituációban egyszerűen csak elkezdhet vele beszélgetni. Nem kell semmi bevezetés, hozzákészülődés, elcsendesedés, kikapcsolódás. Nem kell hozzá semmi szertartás, liturgiai formaság vagy templom, csak egyszerűen ez a legbizalmasabb megszólítás: “Atyám!” Ez az egyetlen szó a titka annak a nagy, mély békességnek, biztonságnak, ami az egész imádságot áthatja. Pedig ezt az imádságát akkor mondta el Jézus, amikor éppen a Gecsemáné kert felé volt útban. Tehát amikor teljes tudatában volt annak, hogy most indul bele a szenvedések rettentő éjszakájába! És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, egyetlen siránkozó hang sincsen. A rá váró szenvedéstől és haláltól való félelemnek nyoma sincs! Mindennek az az egyetlen titka valóban, hogy a Golgota felé menet is, meg majd a keresztfára feszítve is mérhetetlen békességet, nyugalmat és erőt ad az a legbensőségesebb kapcsolat az Istennel, amit ez a megszólítás fejez ki: “Atyám!”

Én nagyon jól tudom, hogy ezt a szót: “Atyám” még soha senki nem mondta úgy ki ezen a földön, mint Jézus. Mégis, Jézus maga volt az, aki arra biztatott, hogy merjük mi is ugyanúgy megszólítani a hatalmas Istent, ahogyan Ő: “Atyám”! - "Ti pedig így imádkozzatok: “Mi Atyánk!” Azt a titokzatos, láthatatlan és elképzelhetetlen Istent Jézus hozta számunkra is Atya-közelbe! Egyenesen azért jött bele a mi világunkba, azért hagyta ott egy időre azt a mennyei dicsőséget, amellyel bírt az Istennél a világ létele előtt, hogy úgy ismertesse meg velünk az egész teremtett világmindenség legfőbb Urát, mint Atyánkat. Ezért volt minden: a rengeteg szenvedés, a golgotai halál, a megnyílt sír, hogy Atyának ismerjük meg az egyedül igaz Istent, annak a révén, akit Ő elküldött erre a földre. Tehát, hogy te is, meg én is és minden hozzánk hasonló gyatra, apró, tökéletlen ember így szólíthassuk meg a szent és igaz Istent: “Atyám!” Sajnos nagyon hozzászoktunk ehhez a megszólításhoz, pedig ennél nagyobb kiváltsága nem lehet embernek ezen a földön! Ha csak egy kicsit úgy tudnád mondani te is, mint Jézus, hogy “Atyám!”, egyszerre több békesség, nyugalom, biztonságérzet lenne a szívedben.

Egy svájci kollegám mesélte, hogy amikor egyszer a kisfiával a vonaton utazott, többször is alagúton futott át velük a vonat. Amikor így hirtelen sötét lett, az édesapa érezte, amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is az édesapját, de legalább érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki. Egy gyermeki szív így meg tud nyugodni az édesapa közelségének az érzetére. Minden nyugtalanság, fájdalom, aggódás tulajdonképpen a védettség érzetének a hiányából, az embereknek, vagy a sorsnak való kiszolgáltatottság sejtelméből fakad. Az Atya-közelség tudatának a hiányából. Tehát, ha jelent neked egyáltalán valamit Jézus, akkor neked is szabad minden kopogtatás nélkül, minden vallási ceremónia nélkül egyszerűen csak megszólítanod azt a titokzatos isteni hatalmat fölötted úgy, mint Jézus: “Atyám”. Minden nyugtalan, vergődő szív gondoljon csak Jézusra és mondja gyermeki bizalommal Vele együtt: “Atyám”, és megtalálja a békességét.

“Atyám” - mondja Jézus és így folytatja: “eljött az óra.” El ám! És méghozzá micsoda óra! A legborzalmasabb szenvedésnek és megaláztatásnak az órája. Az a rettenetes óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat! A legsötétebb éjszaka órája! Emlékszünk? Volt Jézusnak olyan kijelentése is, hogy “Nem jött még el az én órám!” Most pedig imé, ezt mondja: “Eljött az óra!” Megrendítő ez a kifejezés, mert megsejtet valamit abból az isteni tervből, ami a Szentháromság Isten tanácsában készült, és amiben minden, aminek Jézussal történnie kell az időben, szinte órarend-szerű pontossággal ki van előre dolgozva. És most ímé, eljött valaminek az ideje, mint ahogyan az ébresztőóra megszólal abban az időben, amikorra előzőleg be volt állítva. Figyeljétek azt a felséges nyugalmat, amivel Jézus megállapítja, hogy ezt az órát, ezt a rettenetes órát is az Atya rendelte el a számára. Ez is eleve elrendelt óra. Benne van Istennek a Jézus számára készített földi programjában. Nem véletlenül jött el ez az óra! Nem! Hanem az Atya örök terve szerint. Ezért tud Jézus ebben az órában is -amelyik most eljött - ilyen nyugodt bizalommal tekinteni föl az Atyára! És ezért van benne ebben az órában Jézus számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is!

Én nagyon jól tudom, hogy olyan óra soha senki számára nem jött még el, és nem is fog soha eljönni ezután sem, mint amilyen Jézus számára eljött. De azért mindnyájunknak az életében eljön néha a sötétségnek valamilyen órája. Talán egy tragikus gyászesetnek, vagy súlyos betegségnek, vagy fájó csalódásnak, vagy valamiféle szomorúságnak, szenvedésnek az órája. Ne felejtsük el, hogy Isten a mi életünk számára is készített programot. És ebbe a programba beletartoznak ezek az órák is. És ha olykor egy-egy ilyen óra jön, gondolj mindig arra, hogy íme, most az az óra jött el, amelyet Isten kalkulált bele az életed tervébe. Hogy emögött az óra mögött is ott áll a maga atyai szeretetével az Isten! Ezért nem teheti kétségessé számodra ez az óra Isten atyai szeretetét. Egy-egy ilyen órában csak gondolj Jézusra, aki olyan békésen és nyugodtan indult a Golgota felé. És egy ilyen Jézusra-gondolás máris rengeteget segít, hogy te is ilyen békésen és ilyen nyugodt bizalommal tudj elébe menni az ilyen óráknak! Az Isten kezéből elfogadott órában bármilyen szenvedés mellett is mindig benne van már a vigasztalás is!

“Dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen Téged!” - így folytatódik Jézus imádsága. Megint valami egész furcsa, és emberi mértékkel szokatlan dologról van szó. Mert gondoljátok csak el, miben dicsőíti meg Jézus az Atyát, és miben dicsőíti meg az Atya a Fiút? Nem másban, mint amit ez az óra hoz majd: a golgotai szenvedésben és halálban! Ami a mi mértékünk szerint kudarc, gyalázat, az az isteni mértékkel mérve dicsőség! Jézus abban dicsőíti meg az Atyát, hogy elrendelt útját a szenvedésen és kárhozatos halálon át engedelmesen végigjárja. Hogy mintegy áldozatul adja magát, föláldozza ártatlan, tiszta életét a bűnös emberi életek helyett, minden emberi bűn által érdemelt isteni büntetés elviselésére. Isten pedig abban dicsőíti meg a Fiút, hogy éppen az Ő szenvedésén és halálán keresztül közli velünk, emberekkel az Ő igazi szeretetét, azt a szeretetet, ami mindent elfedez, megbocsát, és az Ő igazi hatalmát, amellyel új életre támaszt, amellyel még a halálból is új életet teremt. Azért imádkozik most Jézus, hogy hadd legyen a Gecsemáné és Golgota minden eseménye az Isten megváltó szeretetének a bizonysága. Hadd ismerjék meg az emberek az Ő keresztjében majd azt az isteni erőforrást, amelyből vigasztalást, bűnbocsánatot, a legelrontottabb életet is újrakezdő lehetőséget meríthetnek maguknak mindenkor. Így ragyog föl a világ legsötétebb helyén, a szomorú Golgotán a legnagyobb világosság, az Isten örök dicsősége!

Óh, mennyire meghallgatta az Atya a Fiúnak ezt az imádságát! Máig is Jézus kereszthaláláért dicsőíti az egész földkerekségen a legtöbb ember az Istent! Mert ott a Golgotán ér össze az ég a földdel. Ott öleli át és emeli magához az Isten bűnbocsátó szeretete a mi bűnös életünket.

A napokban levelet kaptam valakitől. Ezt írja többek között: “Elviselhetetlen számomra, hogy minden bűnömet Jézus vette magára. Hogy merészelem én azt várni és elfogadni Tőle? Ha bűnös vagyok, nekem kell bűnhődnöm, és nem rakhatom Őreá a terheket! Szenvedek ettől a gondolattól!” Bár sokan szenvednénk ettől a gondolattól! Bár ne lenne olyan megszokott, olyan üres szólam ez a gondolat! Bár igazán annyira elviselhetetlen lenne, hogy összeroskadnánk alatta! Az alatt a gondolat alatt, hogy minden bűnömet Ő vette magára és Ő bűnhődött meg érte. Nézzétek - ezért imádkozott Jézus! És éppen Jézus imádkozott ezért, hogy merészeljük csak, nagy-nagy alázattal, de merjük elfogadni Tőle ezt az áldozatot! Azzal adsz Istennek igazán dicsőséget, ha elfogadod Tőle azt a bűnöktől megtisztított új életet, amit Jézus megváltó halála által adni akar neked is!

Ez az új élet maga az örök élet! Így mondja itt Jézus: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust!” Megint olyan szokatlan kifejezés. Hát az az örök élet, hogy valaki megismeri az Istent? Mi általában úgy gondoljuk, hogy az örök élet az, ami majd a síron túl nyílik meg annak, akinek megnyílik. Nos: az is! De az az örök élet éppen itt és most kezdődik! Mégpedig az egy, igaz Istennek a Jézuson keresztül való megismerésével. Itt a megismerés szó nem egy intellektuális, értelmi funkciót jelent, hanem bibliai értelmében azt a legmélyebb és legtitokzatosabb kapcsolatot, ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb egymás közti kapcsolatának a kifejezésére használja. Egy példával hadd illusztráljam. Egy szegény leány, ha egy dúsgazdag fiatalembert megismer a szó közönséges értelmében véve, ezzel még annak a lánynak az életformájában nem változik semmi. De ha a szó bibliai értelmében véve ismeri meg, tehát úgy, hogy egymáséi lesznek, hogy azt mondják egymásnak: “én a tied vagyok, te az enyém, ásó-kapa és a nagyharang választ el bennünket” - akkor annak a szegény leánynak az addig szűkkörű élete bevonódik annak a másiknak a nagyvonalú életébe, az egész életformája megváltozik.

Nos, hát ilyen megismerésről van szó. A Golgotán éppen annak a nagy boldog fölismerése történt, hogy én mindenestől az Övé vagyok. Az Istené! Ő, az Isten pedig egészen az enyém! Ezt a bensőséges kapcsolatot pedig még az ásó-kapa és a nagyharang sem választja el többé. Aki így ismeri meg az Istent a Jézus által, az már most bevonódik egy magasabb rendű életformába, az már most fölülről él. Az Isten világából, Isten erejéből, az Atya kegyelméből! Istennel való teljes életközösségben!

Úgy szeretnék most mindenkit megkérdezni: Ismeritek az egy igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust? Így ismeritek Őt? Jézus ezt akarta! Ezért imádkozott!
Lehet ám, hogy a te szíved s a te hited számára most hallgattatik meg a könyörgés! Akkor most Te is az örök élettel a szívedben kezdhetsz egy tisztább, örvendezőbb, megbékélt új életet!

Az egész szakasz így kezdődött: “Jézus felemelé szemeit az égre és monda: Atyám.” Az élete legsötétebb útszakaszán az égre emelte a szemeit. Ezt kellene megtanulnunk Tőle! Az égre tekintő, felemelt fejjel járni az életet! És éppen amikor mind sötétebbé válik az útszakasz, mind nehezebbé a teher. Nem lógatni lefelé a fejet, hanem éppen akkor fölemelni! Ne arra a helyzetre nézzetek, ami tele van gonddal, hanem az Úrra! Fölfelé, az égre! Vagy nem mersz? Van valami az életedben, ami miatt nem mered az égre emelni a szemeidet? Igaz, aki valami lelkiismereti terhet hordoz, valami bűnt cipel, az nem tud és nem mer szabadon fölfelé tekinteni az égre. Talán valami ilyesmi akadályoz? Vidd oda a kereszt alá! Hidd el, hogy megbocsátja! Megszabadít tőle, meggyógyítja a lelkedet! Akkor te is tudod, te is mered szabadon, boldogan fölemelni a szemeidet az égre és Jézussal együtt gyermeki bizalommal mondani: “Atyám!”

Ámen!

Dátum: 1969. március 23.