Joó Sándor Dr.

“Az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott, aki mikor Isten formájában volt, nem tekintette Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát, és engedelmes volt haláláig. Mégpedig a keresztfán elszenvedett halálig.”
- Huszonhatodik esztendeje hirdetem ebben a gyülekezetben a karácsonyi evangéliumot, az Isten szeretete testté válásának a misztériumát. De még mindig nem tudok betelni az ámuló csodálkozással afölött, ami azon a titokzatos éjszakán, ott a betlehemi kicsi istállóban történt. És nem is fogok tudni betelni vele, míg e földön élek, majd csak talán akkor, ha már én is közvetlenül szemlélhetem Őt magát, a mennyei dicsőségnek abban a magasabb rendű létformájában, amit még most eltakar előlünk a halál. Ott fogjuk majd mindnyájan megérteni igazán a lényegét annak az isteni csodának, amit Jézus személye jelentett a földön! De még most hitben járunk, nem látásban! Próbáljunk most hát megragadni belőle a hitünkkel annyit, amennyit a felolvasott igerészben kijelent számunkra az Isten.

Ki is volt hát tulajdonképpen a Názáreti Jézus, akinek a születése napján olyan bensőséges melegséggel ünnepel sok millió ember a földön, hívők és nem hívők egyaránt? Akinek a születéséhez igazította az egész művelt világ időszámításának a kezdetét? Ki volt Jézus? Nem különös-e, hogy ez a kérdés azóta is, hogy megszületett, állandóan foglalkoztatja az embereket? A világ legnagyobb teológusai, költői, művészei egyházban és egyházon kívül igyekeznek mindig új szenvedéllyel egyre jobban tisztázni azt a titkot, ami ezt az egészen sajátságos életet körülveszi. Még ott is, ahol Jézus személyét határozottan elutasítják, abban az igyekezetben, ahogyan ez történik, érezhető valami abból, hogy mennyi nehézséget okoz egyszerűen tagadással elintézni a történelemnek ezt a rendkívüli alakját. Ki volt hát Jézus?

A keresztyén egyház, mindenféle elnevezésű keresztyén egyház kétezer esztendő óta egyértelműen vallja, amit Pál éppen a felolvasott Igében így fogalmazott meg: Jézus az Istennel egyenlő! Az Ő valóban titokzatos személyét nem lehet csak alulról, a földi ember oldaláról megmagyarázni. Mert Ő nemcsak egy különlegesen művelt emberi személyiség volt, hanem ebben a valóságos emberben Istennek az egész gazdagsága jelent meg a földön. Benne maga Isten lépett bele a földi történelembe. Istennek az a gondolata, hogy segítsen rajtunk, Istennek az az akarata, hogy megtaláljuk Őt és Vele fölvegyük a kapcsolatot, Istennek az a szeretete, amellyel meg akarta szépíteni az életünket: ez testesült meg egy földi emberben Jézus személyében! Olyan szépen fejezi ki a Zsidókhoz írt levél: Jézus az Isten dicsőségének a visszatükröződése, miként a sugarak ragyogó kinyilatkoztatásai a Napnak, a fény forrásának: úgy Jézus a mennyei Isten fényének a földre vetítődő sugara, és “az Ő valóságának a képmása”, vagyis a láthatatlan isteni valóságnak földi érzékszervekkel is megragadható megjelenése. Vagyis, ahogy Pál mondja: “Ő az Istennel egyenlő.” Jézus és az Isten közé bátran tehetsz egyenlőségjelet: Jézus = Isten. Jézusban jött úgy közénk az Isten, hogy egyáltalában fogalmat alkothatunk Róla, megérthetjük a szavát, megfoghatjuk a kezét, megismerhetjük az akaratát, itt a földön is, mi, emberek is! Az Ő szavaiban, alakjában és életében lett világossá és nyilvánvalóvá számunkra az Isten egyébként elrejtett titokzatossága!

De ha valóban így van, hogy Jézus egyenlő Istennel, akkor önkéntelenül felmerül egy kérdés: Miért van az, hogy Isten, a mindenség teremtője és ura, Aki a csillagvilágokat és népeket a hatalmában tartja, ilyen csendesen, gyenge, dísztelen, szinte tehetetlen formában járt a földön? Úgy, hogy sokan észre sem vették, mások meg egyszerűen kijelentették, hogy semmiképpen sem lehet Jézus az Isten mindenható küldötte közöttünk? Hiszen hiányzik minden jele a különleges, a lenyűgöző isteni hatalomnak és erőnek az Ő megjelenésében. Ezért kérdezi meg ma is a világ: mit akartok a ti Jézusotokkal? Hiszen nincsen rajta semmi, amivel imponálhatna a tömegek előtt! Ha mi, emberek határoznánk meg az isteni valóság megjelenését a földön, valahogy egészen másféleképpen képzelnénk és szeretnénk azt megvalósítva látni. Ha már Isten közénk jön és jelenlétét tudtul akarja adni, annak valahogy olyan módon kellene történnie, hogy az egész világot magával ragadja és meggyőzze isteni dicsőségnek a ragyogása és varázsa. Olyan sugárzó nagyszerűségben, erőben és szépségben, amit mindenki fölismerne, ami a maga nagyságával és súlyával mindenkit, aki ellenszegül, meghódolásra kényszerítene.

És bizony nem így történt. Isten Jézusban halkan, nagyon alacsonyrendű és jelentéktelen formában volt közöttünk. Így mondja Igénk: “Aki mikor Isten formájában volt, nem tartotta Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberekhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfán elszenvedett haláláig.” Ez bizony valóban nem látványos, nem tetszetős, nem imponáló út. Már a világba való bejövetele is minden egyéb, csak nem dicsőséges! Egy túlzsúfolt vendégfogadó istállójában, az állatok tartózkodási helyén született meg az isteni gyermek! Csak a karácsonyi költészet vont ez esemény köré meghitt hangulatú áhítatot, de ez ne tévesszen meg bennünket. Jézus születése megrendítő szegénységben és nélkülözésben történt. Első fekvőhelye a jászolban volt, amelyekből ökrök és szamarak ették a szénát. És ez a szegényes alacsonyrendűség végigvonul az egész életén. Nem is törekszik hatalomra, dicsőségre. Tudatosan mond le mindenről, ami naggyá tehet egy embert. A legnyomorultabbak társaságát keresi. Életútja legvégén pedig olyan mélységbe száll, amilyenben ember még nem járt: a fájdalomnak, a szegénységnek, a szégyennek, a gyalázatnak valami egészen elképzelhetetlen pokoli sötétségébe. Igaz, hogy a feltámadással Isten áment mondott erre a rettentő megaláztatásra - de még ez a halálon aratott győzelme is olyan csendben, elrejtetten történt, hogy ellenségei tudomást sem vettek róla. Csak a tanítványainak a kicsi köre örvendhetett a halálon át is élő Úr dicsőséges győzelmének! Dehát miért kellett annak a Valakinek, aki az Isten szeretetét, lényét, valóságát hozta hozzánk a földre, ilyen halkan, szegényen, megalázottan járni közöttünk? Nos, hát furcsán hangzik, de mégis azért, mert éppen ebben van az Isten ereje! Hadd próbáljam meg ezt érthetővé tenni.

Mindenki volt már úgy, hogy ránehezedett valami teher az életére, sötét talányként vívódott a sorsával, félelem, fájdalom, betegség, nyomorúság, gond, csalódás, magány, kétségbeesés, bánat keserítette. Ilyen helyzetben nagyon elhanyagoltnak tudja érezni magát az ember. Úgy érzi, nincs senki, aki megérti, aki tudná, mi fáj, aki bele tudná élni magát a helyzetébe. - Nos, hát van! Isten! Éppen ezért alázta meg magát és lett szegénnyé, nyomorulttá, alacsonyrendűvé, hogy egészen velünk lehessen a legnagyobb mélységekben is! Ugye az az igazi jó barát, aki a bajban is barát marad? Nos, hát Isten Jézus személyében ott keres föl bennünket, ahol éppen vagyunk: a sóhajoknak, könnyeknek, fájdalmaknak és sírásnak abban a világában, amelyben mi, emberek élünk! Éppen a mindennapi élet gondjaiban, bajaiban akar mellénk állni, hogy megossza a sorsunkat, hogy segítsen a problémáinkban. Isten Jézusban nem igényel magának jobb sorsot, mint amilyen a legtöbb embernek van a földön, mint annak az embernek, akinek a mindennapi élete kemény munkában, fáradságban és sok-sok csalódásban telik el.

Tehát akkor mi emberek minden fájdalomban, ami ért, minden szenvedésben, ami lesújt, bátran elmondhatjuk: Jézus mindent jól ismer. Ő tudja a legjobban, mi megy végbe egy gondokkal teli, vívódó ember szívében, mennyire tud fájni a gúny, a megcsúfolás, a meg nem értés, a világ fagyos közönye, hogy a gyötrődő test fájdalmai mennyire elárasztják a lelket is. Ismeri a kísértő hatalmát és cselvetését is - jól tudja, milyen könnyen elbukik az ember, ha a mennyei fény erői nem jönnek segítségére... Micsoda nagyszerű az, hogy olyan Istenünk van, olyan Megváltó Urunk, aki az Ő mennyei dicsőségéhez nem ragaszkodik mint az oroszlán a zsákmányhoz; nem tartotta szükségesnek azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberhez hasonló lett, szolidáris velünk minden emberi gyengeségünkben és fenyegetettségünkben. Mi hasznunk lenne egy olyan Istenből, aki mint egy rettegett hadvezér, megközelíthetetlen pompában mint egy fényben ragyogó gazdag kényúr vonulna végig a földön - ki merné egy ilyen valakinek elpanaszolni a fájdalmát, kiönteni a szívét, hogyan tudna egy ilyen magasan fölöttünk tündöklő valaki vigasztalni, erőt, bátorságot adni az élet sötétségében vergődő embernek?! - De íme, így, hogy megüresítette magát, hogy szolgai formát vett fel, hogy emberekhez hasonlóvá lett: így testvére, Ura, megsegítője lett mindenkinek, aki hisz benne, aki rá meri bízni magát.

Mert éppen az a csodálatos az Ő személyében, hogy az a kétezer esztendő, ami a születése óta eltelt: nem választ el Tőle bennünket, ma élő embereket, mert az első húsvét óta az időnek nincs hatalma fölötte. “Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” - Ő mondta! Tehát az Ő valóságos, bár láthatatlan jelenléte nincs időhöz kötve. Ő mindig, mindenütt jelen van - csak mi vagyunk sokszor háttal Neki. Aki a fénynek hátat fordít, az ne csodálkozzék, ha önmaga árnyékába áll! De ha felé fordulsz és megnyitod előtte magad, beárad az életedbe, mint mennyei világosság! Vedd hát igénybe, élj ezzel a lehetőséggel, használd ki az Ő jelenlétét! Nem vagy egyedül a problémáiddal, a fájdalmaiddal! Igazán nem! Mint ahogyan mély lélegzetet vesz az ember a jó, friss levegőből, valahogy így lehet imádságban belélegezni az Ő segítségét, erejét. Hidd el, hogy adja! Engedd, hogy szétáradjon benned és így fogj hozzá ahhoz a munkához, feladathoz, amit meg kell oldanod. Hidd el, hogy az Ő segítségével erőt kapsz a nehézségeid legyőzéséhez. És az az erő, amit Tőle kapsz, elűzi a félelmet, a haragot, a gyengeséget, az erkölcsi vereséget. Életed fölfrissül, megerősödik, meggyógyul, boldog lesz! Ezért lett emberré az Isten, ezért jött ilyen mélyre, azért alacsonyodott le szolgai formába, hogy találkozhassatok egymással.

És még valami másért is! Ez a csendes, önmagát minden isteni dicsőségtől megfosztó alacsonyrendű forma: ez a leghatalmasabb kifejezése Isten szeretetének. Az igazi szeretet sohasem alkalmaz erőszakot. A szeretet kér, vár, hív, fölajánlja magát, de soha nem kényszerít. A hatalmat rá lehet erőszakolni az emberre, de a szeretetet nem. - Isten észrevehetővé tudta volna tenni magát nagy kozmikus katasztrófával is, rettentő ítéletekkel, vagy olyan káprázatos mutatványokkal, amik a lelket megrendítik. Megtehette volna! És akkor minden gúnyolódónak torkára fagyasztotta volna a szót. Az emberek alávetnék magukat Isten hatalmának, kénytelen-kelletlen engedve az isteni nyomásnak... De ebből sohasem lenne a szív odaadása, nem lenne belőle az, amit Isten vár tőlünk, szeretet, csak kierőszakolt meghódolás. Isten azt akarta, hogy mi gyermeki bizalommal és szeretettel viszonyuljunk Hozzá. Ezért mond le minden külső erőszak alkalmazásáról. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a betlehemi jászol és a golgotai kereszt nem egyéb, mint Isten részéről való lemondás minden erőszakos kényszer alkalmazásáról!

Isten nem diktátor! Nem hatalmi szóval akarja elterjeszteni az Ő uralmát. Isten olyan szerényen, halkan, mint Jézus személye, szól hozzánk, mintha azt mondaná: “Emberek, akik az én képemre és hasonlatosságomra vagytok teremtve és akik mégis közömbösen, gőgösen vagy ellenségesen olyan messzire jutottatok Tőlem, érzitek, mennyire szeretlek benneteket, hogy kereslek benneteket és a javatokat akarom? Nézzétek, mennyire megaláztam magam, le egészen a keresztfának haláláig, hogy megnyerjem a szíveteket. Az ellenség nem ilyen módon jön hozzátok! Így csak az keresi a találkozást, aki szeret, aki a barátotok, a segítőtök, a megváltótok akar lenni.” Érzitek, mennyi isteni szeretet van Jézusnak ebben a lealacsonyodásában? Igen, lehet gúnyolódni a karácsonyi és nagypénteki eseményeken, de az Isten éppen azért hajolt le ilyen mélyre és azért tette magát ilyen szegénnyé és kicsivé, hogy a legjelentéktelenebb és legnyomorultabb ember is bizonyosságra juthasson: utánam jött az Isten, igazán mellettem van az Ő gyöngéd szeretetével és gondoskodásával, hogy szeretet-közösségben magához vonhasson!

Így most már ugye másként hangzik az a fölszólítás is, amivel az egész igerész kezdődik: “Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban!” Ez a másokhoz hajló, ez a kereső, ez a szolgáló, ez a másokért önmagát föláldozó szeretet, indulat. Ez legyen bennünk is, mert lehet! Épp ez a keresztyén élet nagy titka, hogy a Krisztussal való hitbeli kapcsolat és imádságos társalgás közben valami parányi kis láng az Ő világosságából felgyúl bennünk. Megfogamzik a mi szívünkben is egy szándék, egy fogalom, új életünknek egy parányi életcsírája. Épp ez a csodálatos, hogy nem a magunk erejéből, hanem az Ő segítségével valami keveset hasonlítani tudunk Őhozzá. Megpróbáljuk azt tenni, amit Ő tenne helyettünk! És erőtlen kísérletünket hatalmasan megáldja, újra meg újra segíti, erőtlenségünket erővé fejleszti. Mindig, mikor Tőle jövünk, meglátszik rajtunk, hogy az Ő társaságából hozzuk a szolgáló szeretet illatát!

De jó volna, ha most is így tudnánk szétmenni innét a világba, az emberek közé!

Ámen!

Dátum: 1963. december 25. Karácsony

Újra karácsony van, majdnem kétezredszer már ezen a földön! A kedves, szép, régi történet a jászolban fekvő gyermekről, a pásztoroknak nagy jó hírt mondó angyalokról, a messze Keletről zarándokló bölcsekről újra fölhangzik ma rengeteg helyen, kicsi és nagy templomban, minden elképzelhető nyelven. Valóban már csak ennyi volna a karácsony evangéliuma: egy kedves, szép, régi történet? Ó, de nagyot változott a világ azóta! A mai vendégfogadóknak, modern szállodáknak az udvarán vidéken is nem jászol van ma már, hanem benzinkút, és az égen karácsony éjszakáján is fénylő angyalok helyett lökhajtásos repülőgépek, rakéták és műholdak repülnek. - De akármekkorát változott a világ az évezredek alatt: maga az ember, meg a szíve ma is ugyanolyan, mint régen volt! És ebben az úgynevezett kedves, szép, régi történetben éppen arról van szó, amire a mai embernek is a legnagyobb szüksége van: a megváltásról, sőt, a megváltás mint eszme, mint fogalom már nem is elég - szép eszmékben nincs hiány a földön -, Megváltó kell az embernek! És a karácsonyi nagy jó hír éppen az, hogy Isten ezt adott a világnak: MEGVÁLTÓT! Egyszer olyan Valaki jelent meg ezen a földön, aki rajtunk, embereken, igazán tud segíteni. Aki bennünket, elesetteket fel tud emelni és meg tud menteni! Így mondja ezt Pál apostol a felolvasott Igében: “Isten megjelent testben... ” Ez a karácsonyi örömhír!

De valóban arra lenne szükségünk, amiről ebben az Igében szó van? Hiszen már maga ez a kifejezés is: kegyesség, ellenkezést vált ki sok emberből. Az úgynevezett kegyes ember manapság nem szimpatikus. Nem vonzó, nem modern. Nagyon is régies, középkori. - Igen, ha így mondom: kegyesség, akkor a modern embernek ez nem kell - de ha így mondom: magasabb rendű, tisztább erkölcsiség, akkor ugye nagyon is kell? Tudniillik a “kegyesség” szónak ez az eredeti értelme. Éppen nem azt jelenti tehát ez a szó, amit ma már érteni szoktak rajta, tehát nem valamiféle természetellenesen viselkedő, áhítatos képű, vallásoskodó, szenteskedő, kegyeskedő embert, hanem egy egészen új embertípust, röviden így mondhatnám: krisztusi embert jelent. És valóban, az igazi keresztyén személyiségben egy egészen új embertípus merül fel, aki annyira különbözik a mindennapi embertől, mint a mindennapi ember az állattól.

Hadd mutassam be ezt egy példán, sajnos régi példán. Múltkor olvastam valahol Aristadesnek, egy athéni szónoknak Hadrianus császárhoz írott leveléből a következő megállapítást a Kr. utáni második század elejéről: “A keresztyének ismerik Istent és hisznek benne. Megbékítik és barátaikká teszik azokat, akik elnyomják őket, jót tesznek ellenségeikkel. Asszonyaik tökéletesen tiszták, leányaik szerények, férfiaik tartózkodnak a törvénytelen házasságtól és minden tisztátalanságtól. Ha valamelyiküknek rabszolgái vannak, irántuk tanúsított szeretetével ráveszi őket, hogy keresztyénné legyenek, s ha azok lesznek, válogatás nélkül testvérnek szólítják őket... Szeretik egymást. Különösen segítik az özvegyeket meg az árvákat. Akinek van, zúgolódás nélkül ad annak, akinek nincsen. Ha idegent látnak, lakásukba fogadják, és úgy örülnek neki, mint igazi testvérnek... Ha valaki szegény és szűkölködő közöttük, s nincs fölös élelmiszerük, akkor két-három napig böjtölnek, hogy a szűkölködőt elláthassák a szükséges élelemmel. Lelkiismeretesen engedelmeskednek Messiásuk parancsolatainak. Minden reggel és minden órában hálát adnak Istennek és dicsőítik Őt irántuk való jóságáért... Miattuk árad ki minden szépség, ami csak van a világon. Jó cselekedeteiket azonban nem harsogják a tömegek fülébe, hanem ügyelnek arra, hogy senki se tudjon azokról. Így igyekeznek igazakká válni... Valóban új nép ez, és van bennük valami isteni.” - Íme, egy hiteles történeti adat valósággal létezett emberekről, Jézus egykori követőiről! Képzeljétek el, milyen lenne ez a világ, ha Jézus követői ma is így élnének, ilyenek lennének!

Új nép ez, és van bennük valami isteni! Nos hát, ez az a kegyesség, amiről Igénk beszél. És én azt hiszem, ez az, aminek az újból való felfedezése és megvalósítása ma sürgősebb és aktuálisabb, mint valaha. Mert ma igazán az a helyzet, hogy vagy megváltozunk erkölcsileg, szellemileg új emberekké leszünk, vagy elpusztulunk! Hogy a régi emberünk mit tud produkálni, azt láthattuk, nyilvánvaló abban a sok háborúban, pusztulásban, vérben, könnyben, szomorúságban, erkölcsi fertőben, ami olyan tragikussá teszi az életet a földön. Olyan szívvel, olyan gondolkodással és erkölcsiséggel, ami nekünk van, ami tőlünk telik, nem visszük többre ezután sem, mint eddig! Hanem valami új, teljesen új embertípusra van szükség, olyanra, amelyikben van valami isteni! Az igazán krisztusi emberre van szükség! És ha mi, az egyház népe nem válunk igazán és teljesen azzá, krisztusi életű emberré, akkor nincs is semmi létjogosultságunk mint keresztyéneknek, mint hívőknek ebben a világban. Mert ha a só megízetlenül, nem jó semmire! Kidobják, és eltapossák az emberek! Ha az egyház meg nem újul, történelmi múlttá válik, megsemmisül. És nem is kár érte! Az marad meg belőle csak, ami igazán krisztusi! Azon viszont a pokol kapui sem vehetnek diadalmat!

Nos, de vajon létezik igazán krisztusi élet ebben a világban? Van ilyen még ma is? - Nézzétek, Igénk azt mondja: “Kétségtelenül nagy a kegyességnek a titka” - tehát ennek a bizonyos kegyességnek, új életformának van egy titka. Nem úgy történik a megvalósítása, hogy célba vesszük, vagy ráneveljük magunkat meg egymást, sem nem úgy, hogy begyakoroljuk - nem! Hanem ennek a kegyességnek a titka ez: “Az Isten megjelent testben!” Vagyis éppen a karácsony ténye! Mert a karácsonyi esemény lényege, akármilyen körítéssel mondjuk, az, hogy Isten megjelent testben! - Utánunk jött a mennyből a földre. Ugyanúgy, mintha egy embertársunk lenne. Abban a betlehemi istállóban 2000 évvel ezelőtt született kisgyermekben maga Isten jött el hozzánk! Ez az a szent titok, amivel én így karácsonykor nem tudok betelni. A régi és mindig új, a nagyszerű és imádatra indító csoda: Isten megjelent testben!

És most azt is tudom, hogy az apostolnak az a kijelentése is erősen vitatott tény ma a világban, hogy emberi testben valóban Isten jelent meg a Názáreti Jézusban. Hiszen gyakran halljuk azt, hogy Jézus nem is valóságos történeti személy, csak költött alak. Tehát, hogy Jézus valójában sohasem létezett, csak tisztelőinek a képzelete szülte, csak hitregebeli személynek tekintendő... Tudom, hogy sok keresztyén embernek a hitét is rágja ez a sokszor hallott gondolat, mint a szú a fát. - Hadd hívjam fel a figyelmeteket ezzel kapcsolatban a két nagyon elgondolkodtató tényre. Az egyik az, amit Rousseau mondott egyszer Jézus személyéről így: “Ha valaki kitalálta volna, maga a kitaláló nagyobb és bámulatosabb lenne, mint a találmánya.” Tudniillik arról van szó, hogy az a Jézus-kép, amit az evangélisták mutatnak be, fölülmúlja az emberi elgondolás és találékonyság lehetőségeit. Egészen másként nagy, szent és bölcs ez a Jézus, mint ahogyan ember a nagyot, a hőst és a szentet elképzelni szokta. Milyen nagyság az, aki a kicsik és nyomorultak előtt a legmélyebb szolgálatra alázta magát? Milyen szent az, aki a legutolsó bűnösök társaságát keresi? Milyen hős az, aki hagyja magát megkötöztetni? Milyen Megváltó az, aki halálra ítélve, aki leveretve akar győzni? Abban a Názáreti Jézusban igazán olyan valaki járt közöttünk, aki sehogyan sem illeszthető bele az emberi sablonokba. Ilyen valakit emberek kitalálni nem tudnak, csak leírni, tudósítást adni róla, arról, akit láttak maguk között. Annyira új, annyira más, annyira idegen ez az ember, hogy csak felülről való lehet, csak Isten lehet közöttünk! Tagadjuk sokan? Nem csoda, hiszen olyan különös valaki ez a Jézus, hogy az ember vagy a tagadásba menekül előle, vagy meghódol előtte.

A másik elgondolkodtató tény az, hogy annak az isteni akciónak, ami 2000 évvel ezelőtt karácsony éjjelén történt, a sodrásában benne vannak mindmáig még azok is, akik nem is hisznek benne. Mégiscsak valami hatalmas isteni tény történhetett Jézus születésében, hogy ennek hatásaképpen még azoknál is, akik tagadják Jézust, a karácsony a békességnek, a szeretetnek, az örömszerzésnek az ünnepe. Isten valami olyat tett az első karácsonykor, hogy azóta is mindmáig ezen a napon összebékülnek egymással még a haragosok is, fölvillan ilyenkor egy-egy sugár. - Ne szégyelld hát a hit nyelvén kifejezni a boldog titkot, amit az egyház kétezer éve így vall: “Isten megjelent testben!” Isten és a test, ez a két véglet, ez a két ellentét találkozott és egyesült Jézusban. Őbenne találkozik az emberi aspiráció és az isteni inspiráció. Őbenne hajol össze és békül meg örökre ég és föld egymással. Őbenne találta meg anyag és lélek a kiengesztelődést. Az Ő életében olvad a természeti és a természetfölötti eggyé... Ímé, most már az emberi életen átüthet a mennyei sugár, az emberi test is szolgája és hordozója lehet az isteni jóságnak, szeretetnek, irgalomnak, szépségnek. És hinni Jézusban éppen azt jelenti: megtelítődni azzal a többlettel, amit Isten ad belénk. Hinni Jézusban annyi, mint részesévé válni annak az isteni akciónak, ami karácsonykor kezdődött. Hinni Jézusban azt jelenti, hogy úgy kerülni kapcsolatba Istennel, hogy a te emberi akaratodban egy mindenható akarat működik, szeretetedben isteni szeretet árad szét, értelmedet isteni értelem világítja meg, s általa te magad több leszel, többet érő ember leszel, új ember, olyan, akiben van valami isteni.

Elgondolom, hogy a királyokról levetett álruhát milyen nagy becsben tarthatta később egyszerű viselője. Micsoda áhítattal érinthette meg, arra gondolva, hogy ebben járt a király! Hogy igyekezett talán ő is királyi módon mozogni benne! Nos hát, gondolj arra, hogy ebben a testben járt a Királyok Királya, ez a test volt az Isten álruhája. Érezd elkötelezve magad arra, hogy hozzá méltóan járj benne ezután.

Isten megjelent testben. Tehát a karácsonynak nemcsak a lelkünkhöz van köze, hanem a testünkhöz is. Nem elég egy kis hangulat, ami azután elszáll az ünnepek múltával - Isten ma is testet keres, megtestesülést az Ő szeretete, jósága, békessége számára. Testet, emberi testet, amelyik megvalósítja, hordozza az Ő dicsőségét, sugározza Jézust! A karácsony nagy kérdése ma hozzánk ez: ki ad testet Isten gondolatának? Ki adja magát látható, megfogható megvalósítására Isten jóakaratának? Ki adja a kezét, hogy segítsen, sebeket kötözzön, könnyet töröljön vele Isten? Ki adja a lábát, hogy örömöt, vigasztalást vigyen általa valahova Isten? Ki adja a nyelvét, hogy jó szót mondjon vele valakinek Isten? - Hiszen ezért van karácsony, ezért jelent meg testben Isten! Így akar fölemelni téged is egy magasabb rendű életbe már most Isten! Jézus Krisztus által, a Megváltóban való hit által, a néki való engedelmesség által! - Ne csak elfogadd az életet, amint van, hanem tedd olyanná, amilyennek lennie kell! Az élet minőségének a megváltoztatására kapod a megváltó energiát Jézustól!

Testvéreim, én tudom, hogy a karácsony a maga szép emlékeivel, hangulatával sokaknál ma már az az utolsó szál, ami őket még Istennel, egyházzal, Krisztussal összeköti. Vékony, szakadozó szál ez! Nem tart már soká! - De tudjátok mit? Lehet ám ez az első szál is! Mint ahogyan hajók kikötésénél a Dunán, először egy vékony kötelet dobnak ki a partra, ami csak arra jó, hogy általa kihúzzák azt a vastag drótkötelet is, amivel már hozzá lehet kötni a hajót a parthoz. Nos hát, a hangulatban, a karácsonyi emlékeknek ez a vékony szála ne az utolsó, hanem az ilyen első szál legyen, amivel megragadjátok a kikötési lehetőséget, Jézust, az új életnek azt a titkát, hogy Isten megjelent testben, és akkor majd általa biztos révbe jut az életetek!

Ámen!

Dátum: 1960. december 25. Karácsony

Ilyen nemzetségi táblázatok abban az időben szokásosak voltak. Nem volt még egy olyan nép a világon, amelyik a családfára akkora hangsúlyt helyezett volna, mint az ótestamentumi nép. Elképzelhető hát, hogy József családja is különös gonddal őrizte a családfáját... Dehát nekünk ma már mi közünk lehet egy ilyen régi nemzetségi táblázathoz, csomó ismeretlen név unalmas felsorolásához? Érdemes-e vele igehirdetésben foglalkozni? Ó, de mennyire! Hiszen benne sűrűsödik ebben a névsorban az első advent egész üzenete. A sok közül hadd emeljek ki csak néhányat:

1) Amint így elnéztem ezt a hosszú névsort, felmelegedik bennem a bizalom a szavát megtartó Úr iránt! Mert nézzétek, miről is van itt szó? Arról, hogy Isten valóra váltja, amit ígért, pontosan beteljesít mindent, amit előre megmondott. Mert még valamikor a teremtés hajnalán hangzott el a bajba, bűnbe merült embernek az isteni szabadítóról szóló első ígéret, hogy az asszony magvából támaszt majd Isten valakit. Jön tehát egy asszonytól született, aki az ősi kígyó fejére tapos. Ez az ígéret ismétlődik Ábrahámnál, akinek azt mondja Isten: tebenned áldatnak meg a föld minden nemzetségei. Ez az ígéret folytatódik Dávidnál, ezt adják tovább egymásnak a próféták. Végig az egész Ótestamentumon a Megváltó eljöveteléről szóló ígéretnek a megvalósulását munkálja Isten nemzedékek hosszú során át. Hosszú volt az út a beteljesülésig, sokszor már-már úgy látszott, mintha nem is lenne belőle semmi, mintha minden odaveszett volna, de végül mégis meglett: a megígért Megváltó eljött, Jézus megszületett.

De jó tudni azt, hogy Isten a saját szavát komolyan vevő Úr! Ha minden bizonytalan is körülöttünk - mert bizonytalan a helyzetünk, az egészségünk, az anyagi alap a lábunk alatt, a kedélyállapotunk, az egzisztenciánk, minden -, egy valami mindig változatlanul áll: Isten szava. Valóban, ha az ég és föld elmúlnak is, Isten beszédei soha el nem múlnak! Ez a világ folyton változik és ami ma jó, holnap kár lehet, ami ma gyalázat, holnap dicsőség lehet. Nincs biztos fundamentum, csak egy: amit Isten mondott! Arra építeni lehet, arra számítani lehet. Az úgy van! Az úgy lesz! Az beteljesedik! Hallottam egyszer egy zsidó rabbiról, aki pár évvel ezelőtt Haifa és Jeruzsálem között a gyorsvonaton utazva kapott valakitől egy héber nyelvű Újtestamentumot, s hazaérve otthon, Jeruzsálemben még azon éjjel hozzákezdett az olvasásához. S reggelre térden állva adta át az életét az Újszövetség Urának, Jézus Krisztusnak, mert - amint később elmondta - azon az éjszakán az egész Újszövetség kétszeri átolvasása alatt az győzte meg, hogy több, mint 200 olyan eseményt talált benne, ami az ótestamentumi próféciák pontos beteljesedését jelentette.

Ez az Ábrahámmal kezdődő és Jézusba torkolló nemzetségtáblázat tehát azt hirdeti, hogy Isten minden szava, minden ígérete ma is éppen olyan bizonyosan beteljesedik, mert Isten szavát tartó Isten! Ha Ő egyszer azt ígérte, hogy pl. az imádságokat meghallgatja - márpedig ugyancsak sokféleképpen ígérte ezt -, akkor egy dolog kétségtelen: az, hogy nem imádkozunk hiába! Ha Ő egyszer azt mondta, hogy aki Jézuson át közelít hozzá, az mindig nyitott ajtót talál, akkor ezen az ajtón bárki beléphet ma is. Ha Ő egyszer ilyet mondott, hogy aki hisz Jézusban, ha meghal is, él az, akkor a Jézusban hívő ember bátran nézhet ma is a halál elé! - De ha Ő azt is megmondta, hogy visszajön majd erre a földre, ítélni eleveneket és holtakat, akkor erre számíthatsz ma is és akkor erre készülnöd kell neked is! - Halálosan igaz minden szó, amit Isten valaha megmondott. Egy olyan korban, amikor az emberek lassan már maguk sem tudják igazán, mit is hisznek, ez a nemzetségtáblázat töltsön el bizalommal a szavát megtartó Úr iránt, vedd nagyon komolyan az Ő kijelentését!

2) Azután ámuló hódolattal is eltölt ez a nemzetségtáblázat a történelem Ura iránt! Mert nézzétek, ez a névsor összesűrített áttekintése az egész ótestamentumi kijelentésnek. Isten megváltó terve nagy léptekkel halad előre a beteljesedés felé. Minden eseményt úgy alakít Isten, hogy az mindig közelebb vigyen a nagy közös cél: Jézus eljövetele felé. Ugyanígy siet ma is - nagy szakaszokban - az egész történelem Jézus visszajövetele felé. Az egész emberiség történelmének a folyamán végighúzódik egy aranyfonal, pontosan látszik az irány, amely felé az események előre haladnak: Paradicsom - Golgota - nyitott sír - utolsó ítélet! Benne van ebben a nemzetségtáblázatban Isten egész történelemszemlélete, vagyis az, hogy Őtőle, Őáltala, és Őreá nézve vannak mindenek. Ő az első és az utolsó, az alfa és az ómega, mindennek a kezdete és a vége. Ő, vagyis akinek a keresztje és a nyitott sírja ott áll mindennek a középpontjában!

De jó tudni azt, hogy ilyen Ura van a történelemnek! Ma különösen sok a megriadt ember, aki az események vad örvénylésében elveszítette a tájékozódását, megszédült vagy elszédült, nem lát semmi irányt. Nos, ez a névsor, ahogyan itt Jézusra nézve fölsorakozik, azt hirdeti, hogy a történelem nem szabad erők önkényes játéka, sem nem csak az ok és okozati törvény szigorú következetessége, hanem Isten uralkodásának a területe - az egész világtörténelem Isten szolgálatában áll, mégpedig az Ő megváltó akaratának a kiteljesedésére. Akárhogyan alakulnak is a történelmi események, igaz, amit egy régi énekben így mondtunk valamikor: “Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van,... és biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt!” (Halleluja)

Ebből persze gyakorlatilag az is következik, hogy az én egyéni életem rendeltetése is, meg a tied, nem önmagamban van, nem abban, hogy nekem jól menjen, sikerüljön, amit csinálok, hanem életem rendeltetése Krisztusban van: tehát az a rendeltetése, hogy az én egyéni életem is tere legyen Isten dicsőségének - vagyis akkor élünk igazán rendeltetésszerűen, ha nem magunknak élünk, hanem az Úrnak! Miként itt a névsorban bármelyik ember, például Roboám, vagy Abíja, vagy Jozefát, azért élt, hogy láncszeme legyen a Jézus eljövetelét előkészítő folyamatnak, úgy nekem is, neked is, az a hivatásunk ebben a világban, ebben a történelemben, hogy a mi krisztusi életünkkel, szeretetünkkel, szolgálatunkkal tudatosan is előkészítői legyünk Isten országa eljövetelének, Jézus végső, nagy, dicsőséges megjelenésének. Így sohasem válik értelmetlenné számodra az élet, még ha egyébként sok bajjal és küzdelemmel teljes is!

3) És végül nagy, hálás örömmel tölt el ez a nemzetségtáblázat az önmagát Megtartóul adó Isten iránt! Ahogy így elnézem ezeket a neveket, elgondolom, milyen különböző emberek vannak itt együtt. Vannak közöttük éppen nem kifogástalan szentek, sőt, híres nagy bűnösök is. Például az a négy asszony, aki megemlíttetik: Támár, Betsabé, Ráháb és Ruth, mind olyan valakik, akikről súlyos erkölcsi defektet mond el a Biblia. Vannak azután nagy királyok, mint Dávid és Ezékiás, majd megint névtelen senkik, mint Eliuk és Mattán. Képviselve van ebben a névsorban minden rendű-rangú ember. Ez a tarka névsor, ez Jézus családfája! Íme, ennyire hozzátartozott az emberi élethez, ennyire belegyökerezett, beleoltódott az emberiség törzsébe, ennyire mélyre jött az Istennek Fia közénk, ennyire igazán vállalta sorsunkat, a rokonságot velünk, ennyire teljesen a mienk lett az Isten! Ennyire egy velünk!

És mégis egészen más, mint mi vagyunk. A sorban az utolsó láncszem másforma, mint az előzőek: “Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus, a ki Krisztusnak neveztetik.” Jákób még nemzé Józsefet, Mária férjét, de József már nem nemzé Jézust. Milyen finoman fejezi ki a nagy isteni titkot: asszonytól született, de Szentlélektől fogantatott. Közülünk való, de fölülről adatott közénk. - Az Ábrahám törzséből nőtt ki, de a mennyből oltatott be oda. Dávid leszármazottja, de az ég szülötte. - Egészen Ember Fia, de valóságosan Isten Fia! Teljesen olyan, mint mi vagyunk! Tehát: MEGVÁLTÓ! Az az Isten, aki a bűnösök közé alászállott, aki a bűnösökhöz, teérted, és énértem jött ide. Te sem vagy alábbvaló, mint Júda vagy Betsábé, a híres nagy paráznák, te sem vagy szürkébb, mint Sádók, vagy Ákim, te sem vagy előkelőbb, gazdagabb, mint Salamon vagy Józsiás királyok, te sem vagy szegényebb, mint József és Mária, neked is szabad tehát testvéredet, atyádat, barátodat, sorstársadat, Megváltódat látni Jézusban, az Isten Fiában.

Ő az, akire neked is szükséged van! - Ó, én tudom, sok minden nincs rendben a te életedben is,... de ha egyszer úgy igazán kiszolgáltatnád magad Jézusnak, ennek a fölülről közénk jött isteni testvérnek, Ő rendbe szedné az életedet, és te nagyon boldog ember lennél. Igen, ez a fontos: ki kell szolgáltatnod az életedet Jézusnak! Aki ezt még valaha megtette, sohasem bánta meg! Ez a sok mindenféle nevet fölsoroló családfa is azt hirdeti, hogy igen, valóban azért jött az Embernek Fia, azért jött közénk Isten Fia, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett! Téged, meg téged, meg engem!

Ámen!

Dátum: 1960. november 27. zenés áhítat

Általános tapasztalat, hogy a pünkösd ünnepével kapcsolatban sokan zavarban vannak, nem tudnak mit kezdeni vele. Úgy gondolják, itt valami érthetetlen, rendkívüli, különleges dologról van szó, pedig valójában nagyon egyszerű és gyakorlati dologról van szó: arról, hogy Jézus most is az Ő közöttünk munkálkodó Szentlelkével, szellemi erejével aktivizálja, mozgósítja azokat, akik Őbenne hisznek. Gyakorlativá, megélt gyakorlattá teszi azt, amit hisznek. Más szóval: Isten Lelke arra buzdít, indít, hogy ki-ki tudjon mit kezdeni önmagával, hogy ki-ki megtalálja a maga helyét, ahol Isten fel akarja őt használni az Ő országa építésére, vagyis a többi ember hasznára. Ezért olvastam fel alapigéül a Római levélnek egyébként is soron következő részletét, ahol éppen az egyház szolgálatáról beszél az apostol.

Azt kell itt elsősorban realizálnunk, hogy minden egyes Krisztusban hívő ember része egy nagyobb egésznek. Ez a nagyobb egész az Isten nagy családja, a keresztyén gyülekezet. És ebben a gyülekezetben nem úgy vagyunk együtt, mint a hangyák a hangya-társadalomban, vagy mint a homokszemek a homokrakásban, hanem mint a tagok, különböző testrészek ugyanazon egy testben. Így mondja ezt az apostol: “sokan egy test vagyunk a Krisztusban” (Róm12,5), egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk. Tehát mi, akik most itt vagyunk: nem különálló, egymástól független emberek vagyunk, magányos egyedek, akik a magunk módján többé vagy kevésbé hiszünk, hanem te is, meg te is, meg te is, meg én is úgy tartozunk össze egymással, mint egy ugyanazon test, élő szervezet, organizmus különböző tagjai. És ez a test valóban valami egészen különös, misztikus test, mert a Biblia szerint ez magának a láthatatlan Jézusnak az e földön lévő, látható teste! Ezt a testet valami titokzatos mennyei erő tartja össze és élteti. Úgy, ahogy az emberben lévő életprincípium, vagy lélek tartja össze és teszi élő organizmussá a testünket alkotó legkülönbözőbb tagokat és anyagrészecskéket. Ez a titokzatos mennyei erő éppen Jézus Lelke, a Szentlélek. Tehát az egyház, vagyis ez a gyülekezet is, úgy ahogyan most itt vagyunk: mennyei minőségű földi organizmus, és mint ilyen: a láthatatlan Jézust reprezentáljuk és vetítjük bele a magunk életével, és szolgálatával a világba.

És még tovább: miként egy élő emberi szervezetben is minden tagnak, sejtnek, anyagrészecskének megvan a maga speciális feladata, ugyanúgy a Krisztus testében is minden egyes tagnak megvan a maga életfunkciója. Ezt részletezi az apostol a Római levél 12. részének 6-8. verseiben. Korántsem a teljes fölsorolását adja ezzel azoknak a munkálatoknak, amiket a tagok végeznek, hanem inkább csak a gyakorlati lehetőségek sokféleségét, különbözőségét aszerint, hogy kinek milyen karizmát, képességet adott hozzá az Ő Lelke által. Egyiknek az Ige hirdetésére, másiknak a szeretetszolgálat gyakorlására, megint másiknak a tanításra, vagy az intésre, fegyelmezésre, adakozásra, és így tovább - csak olyan tagja nincsen a Krisztus testének, amelyiknek semmi képessége ne lenne a mások javáért való munkálkodásra. Azt jelenti ez, hogy Isten az Ő Lelke által a gyülekezetben mindenkit fel akar és fel tud használni valami pozitív, építő szolgálatra. Persze nem egyformán, - de hiszen az emberi testben is más a szerepe a tüdőnek, mint a szemnek, és más a funkciója a nyelvnek, mint a vérsejteknek... De mégis mind fontos, mert együtt végzik el azt a feladatot, amiért az egész test él. Így van ez a Krisztus testében is, a gyülekezetben. Isten az Ő Lelke által mindenkinek adott valami olyan képességet, amivel hasznossá teheti magát a másik ember számára. Mindenki tud valamivel szolgálni, mert mindenkinek van valamije, ami a másiknak nincs, és amivel annak a hiányát pótolhatja. Senki se olyan kicsi és jelentéktelen egy gyülekezetben, hogy ne lenne rá szükség, hogy ne segíthetné a másikat.

Miben segíthetsz te például - kérdezed? Nos, nincs erre pontos szabály. Ki-ki aszerint végezzen valami szolgálatot, vállaljon valami konkrét felelősséget, hogy milyen kegyelmi ajándékot kapott hozzá Istentől. Nincsen olyan szolgálat, ami haszontalan vagy fölösleges lenne. Lehet, hogy nem arra kapott valaki képességet, hogy fölálljon ide a szószékre és hirdesse sok-sok embernek Isten üzenetét, de arra talán igen, hogy csendes estéken a kis unokájának elmondjon egy-egy szép bibliai történetet, vagy hogy megfogja a gyermeke kezét és együtt imádkozzék vele naponként. Talán nincs karizmája valakinek arra, hogy betegeket gyógyítson, de arra talán nagyon is, hogy egy-egy beteget meglátogasson és elbeszélgessen vele. Egy másiknak talán olyan kedves, derűs természetet adott az Úr, hogy le tudna néhány szóval csendesíteni egy-egy háborgó, elégedetlen lelket; vagy talán jól jövedelmező állást, hogy minél többet tudjon anyagilag segíteni a rászorulókon; vagy talán éppen azt a kegyelmi ajándékot kapta valaki, hogy békés szívvel tudja elviselni a bántást, a sérelmet, ami éri és ezzel szolgál a másiknak. Ó, de sokat szolgál ezzel! Vagy talán egy diák gyors fölfogóképességet kapott ajándékba és így tudna segíteni egy gyengébbnek a tanulásban... vagy talán fiatal, két erős, vagy ügyes kezet, amivel sok hasznos segítséget nyújthatna egy elöregedettnek. Vagy talán jó megfigyelőképességet, amivel hamar meglátja mások rejtett nyomorúságát, amin segíteni kellene... Sőt még ha öreg, vagy beteg is valaki, neki is van egy olyan drága ajándéka, ami sok fiatalnak és egészségesnek legjobban hiányzik: van ideje, sok-sok ideje arra, hogy más emberek baját, meg az emberiség égető problémáit odavigye imádságban Isten elé és így isteni áldások csatornájává váljék a menny és a föld között. (B.A.) - Tehát mindenkinek adott valamit Isten az Ő Lelke által, aki tagja a Krisztus testének; valamit, amivel segítségére lehet a másiknak. Csak keresd, mi az, amit arra kaptál, hogy áldásul lehess vele valakinek. Hol van az az alkalom, ami a te kegyelmi ajándékod kiélésére vár? Néha csak egy egészen kicsi fantázia, engedelmesség kell hozzá, hogy egészen új és eddig nem sejtett lehetőségeket találjon valaki a maga képességeinek a hasznosítására. Például az egyik testvérünk a takarékbetétkönyvével autót nyert - rögtön megértette, hogy ez az ajándék feladatot jelent a számára: megragad minden lehetőséget, ahol kocsiját más emberek szolgálatára tudja felhasználni. Van egy idős, magányos asszonytestvérünk, aki a külföldön élő lányától kapni szokott csekélyke járadékából minden hónapban félretesz 10 forintot és az év végén elküldi a Dunaalmási Szeretetotthonnak. Sok száz forinttal járult már így hozzá ez a szegény özvegyasszony a maga két filléreivel ahhoz, hogy nyomorék gyermekek arcán az öröm mosolya fakadjon. Az embernek az egész keresztyén mivolta szinte új tartalmat nyer, amint megérti, hogy neki is van valamilyen részfeladata a Krisztus teste egészének a szolgálatában.

Azt mondja az apostol: “Feljebb ne bölcselkedjék senki - helyesebb fordítás szerint: se többet, se kevesebbet ne tartson önmagáról senki -, hanem józanon mérje le, amint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét.” (Róm12,3) Vagyis se túl föl ne értékelje magát, azt gondolván, hogy ő mindent tud, se túlzottan le ne értékelje magát senki, azt gondolván, hogy ő semmit se ér. Se túl nagy, se túl kicsi jelentőséget ne tulajdonítson az ember önmagának. Ne akarjon se több, se kevesebb lenni, mint eszköz az Isten kezében! Ennél több egy ember nem is lehet, ennél kevesebbnek pedig nem is érdemes lenni! Úgy, ahogy van, eszköz, tudatosan és szándékosan Isten eszköze ott, ahol éppen van. A használatlan eszközök elromlanak, berozsdásodnak: az a keresztyén ember, aki nem teljesíti eszközi feladatát, elhal... Viszont ha igazán eszközként adom magam Isten kezébe, a többit már bízzam rá nyugodtan, majd Ő felhasznál, úgy, ahogy akar, és biztosan a legjobbat munkálja általam az emberek között.

Így reprezentáljuk és vetítjük bele mindnyájan együtt a láthatatlan Krisztust a magunk életével és szolgálatával ebbe a látható világba. Te is egy kis részletét a Krisztus szeretetének, én is; mindnyájan a nékünk adott hit mértéke szerint a magunk helyén. Mert nem áhítatoskodó kegyeskedésre vagyunk elhívva, hanem arra, hogy tevékenyen részt vegyünk minden olyan munkában és törekvésben, ami Isten országának az igazságát, vagyis e földön a békességet, egymás megbecsülését, a kölcsönös bizalom atmoszféráját, a testvéri szeretetet, az emberek jobb megélhetését, igazságosabb együttélését akarja. Jézus nem egy elzárt túlvilágért dolgozott, amit a mi e világi nyomorúságos életünkkel szembe állított volna, hanem igazán a valóságos emberekért élt, azokért, akik körülötte éltek, függetlenül attól, hogy milyenek ezek az emberek, jók vagy rosszak. Meggyógyította betegeiket, enni adott nekik, részt vett szenvedéseikben és örömükben, elmondta nekik, miként éljenek egymás közt, hogy boldogok lehessenek és békében maradhassanak. De azt is elmondta Jézus, hogy ez az egész földi élet csak egy bizonyos oldalról való szemlélete a valóságnak, mögötte ott van az örök élet. Az emberi rend és igazság mögött ott van Isten országa és annak igazsága. Az emberi nyomorúság mögött az üdvösség boldogsága.

Ezt a Krisztust kell nekünk hirdetnünk e világnak élőszóval, minden jó ügyben való engedelmes szolgálatunkkal, a személyválogatás nélküli szeretet gyakorlásával, és ha kell, a szenvedésünkkel! Krisztus teste olyan emberekből áll, akik a Szentlélekben az eljövendő új világ zálogát kapták, akik számára tehát Isten országa nem ábránd, nem álomkép, hanem akik már maguk is ennek a levegőjét lélegzik be magukba és ennek az erejével élnek e világban. Krisztus teste tagjai úgy élnek ott a bűnösök között, mint a megbocsátás bizonyságai: a halandók között mint a feltámadás ígéretei; a szenvedők, a sírók között mint az isteni vigasztalás és segítés hordozói; a boldogabb jövőt építő jóakaratú emberek között mint Isten munkatársai; a reménytelenek között mint akiknek az a nagy reménységük van, hogy Jézus halála engesztelő áldozat az egész világért!

Nos, hát erre akar aktivizálni, mozgósítani bennünket Jézus az Ő Lelkével. Azért árasztotta ki e földre Isten Jézus Lelkét, a Szentlelket, hogy mi, akik itt ülünk, így legyünk a Krisztus testévé e világban. Hogy ne mindig csak receptív, elfogadó módon, hanem produktív, továbbadó módon éljük meg a magunk gyülekezet-mivoltát. Lehet-e szebb misszió, mint azt az Isteni szeretetet, amiből élünk, szeretve továbbadni valahol, valakinek, valamilyen konkrét segítő szolgálat formájában. - Pál azt írta egyszer Timóteusnak: “Gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, ami néked adatott...” (2Tim1,6) Nos, hát befejezésül én is csak azt tudom mondani, hogy ki-ki közülünk gerjessze föl Jézus Lelkének a tüzét, kérve, gerjessze föl magában azt a kegyelmi ajándékot, ami néki adatott, mert mindenkinek adatott valami, hogy ki-ki megtalálja a helyét, ahol Isten fel akarja őt használni áldással e világban! Így kérjük hát együtt:

“Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!”

(463. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1970. május 17. Pünkösd

Úgy érzem, szinte könnyű volna most a feladatom, ha nekrológot kellene mondanom arról a kedves lélekről, akinek a szétbomlott sátorházát ím most szomorú szívvel körülálljuk, hiszen annyi szépet és jót mondhatnánk el róla, hogy nem futná az időnkből. Mindnyájunk lelkében vannak drága emlékek, amelyek Ádám Marian nevének az említésére egyszerre megelevenednek, és jóleső meleget árasztanak szét bennünk. Gyermekkora, ifjúsága, egész rövid élete és halála annyi szép tanulsággal van tele, hogy akármelyikünk deresedő fővel is tanulhat belőle. De miért mondanám el, ki volt Ő? Jól tudjuk azt úgyis mindnyájan, akik csak ismertük, és különösen legjobban tudják azok, akiknek most közöttünk legnagyobb a bánatuk. Ezek csak emberi szavak volnának, s bármennyi szépet mondanánk is el, csak még mélyebben szaggatnánk föl szívünk fájó sebeit. Ekkora fájdalomban, mint a tiétek, csak az élő Isten adhat vigasztalást az Ő szavával. És milyen jó, hogy nem hallgat, hanem szól most hozzánk!

Íme, így hangzik az Ige: “Hálát adunk az Istennek!” Igen: ez a fontos, éppen most, éppen itt a ravatal mellett, ez a legfontosabb: a hálaadás! És éppen a szívünket szaggató fájdalmak enyhülésére nagyon fontos a hálaadás. Egy lélek igazi vigasztalódása itt kezdődik: a hálaadásnál. A hálaadás, ha megtölt egy lelket, kiszorítja onnan a szenvedést. Ezért figyelmeztet az Úr most bennünket a hálaadásra.

De mi az, amiért hálát kellene adnunk? Igénk így folytatódik: “Hálát adunk az istennek, mivel hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban.” Sokan hallottuk az ő élő hitét Jézus Krisztusban. Méltán csordulhat hát ki szívünkből érte a hála, hiszen itt, a ravatalnál látjuk, mennyire ez, tehát a Krisztusban való élő hit az egy szükséges dolog a világon. Milyen jó az Isten, hogy ezt, a legnagyobbat, a legdrágábbat, a legfőbb jót megadta neki. Milyen jó, hogy efelől semmi kétségünk nincsen! És ti, kedves testvéreink, ugye tudjátok, hogy hívő szülő nem akkor adta meg gyermekének a legtöbbet, ha szerencsésen felnevelte, bajoktól megóvta, jó állásba elhelyezte, boldogulását biztosította, hanem akkor, ha gyermekét a Krisztusban megjelent üdvösség megismerésére és elfogadására elvezérelte. Hívő szülőnek az a legnagyobb boldogsága, ha gyermekét is újjászületett, megtért hívőnek láthatja és tudhatja. És nektek ezt a boldogságot megadta Isten. Drága leánykátok élő hitének hangos bizonysága volt egész élete. Derűs szívének szelíd melegével úgy forgolódott mindenfelé, mintha angyal járt volna közöttünk. Lám, milyen igazán mondja az Ige: “Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának mindenkor... mivelhogy hallottuk a ti hiteteket (az ő hitét) a Jézus Krisztusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok.”

Sőt, még tovább folytatódik igénkben a hála így: hálát adunk “a mennyben néktek eltett reménységért”. Ez a legnagyobb vigasztalásunk: ez a reménység. Tehát az a boldog hitbizonyosság, hogy nem befejeződött Ádám Marian élete, hanem most kezdődött el igazán, hiszen érette is szenvedett Krisztus a keresztfán, feltámadása előtte is kitárta a mennyország kapuját, mennybemenetele az ő számára is helyet biztosított odaát. Ez a mennyekben eltett reménység, amely által tudjuk, hogy nem a gyógyíthatatlan betegség ragadta ki őt ölelő karjainkból, hanem Megváltó Ura jött érte, hogy elvigye magához. Bizonyára szüksége van reá odaát, bizonyára megérett már arra, hogy többre bízassék ezután. Nem derékba törött élet az övé, ne úgy gondoljunk reá, mint letört rózsabimbóra. Hiszen lehet-e szebb, kerekebb befejezése, kiteljesedése egy emberi életnek, mint az, hogy hazaérkezik mennyei Édesatyja otthonába? Nem elvitte őt tőletek az Úr, csak előrevitte oda, ahova mindnyájunkat hív Krisztus által. Olyanforma ez, mint ahogy egyszer egy pásztor sebes vizű patakon akarta átterelni nyáját a túlsó partra. Hiába nógatta, hajtotta, hívta bárányait, nem mertek nekivágni a rohanó árnak. Ekkor felvett egy kis báránykát, magához ölelte, belegázolt vele a vízbe és átvitte a túlsó partra. Mire az öregek megriadva, nagy bégetéssel vetették bele magukat a patakba, hogy kicsinyük után menjenek, s végül mind átértek szerencsésen a túlsó partra.

Nem elment tehát Marian, hanem előrement Krisztussal, Krisztushoz, és ott, a túlsó parton vár benneteket, bennünket, Krisztussal. Ezért a mennyben eltett reménységért ezerszer legyen hála Istennek. És ebben a hálaadásban - ha van is még fájdalom -, de nincs többé szenvedés.

Mi pedig azért vagyunk itt, hogy elmondjuk néktek, gyászoló szeretteim, hogy e naptól fogva nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre, örömmel.

Ámen

Dátum: 1950. október 17.

Kedves Testvéreim! A ti útra indulásotoknak ebben a boldog, ünnepélyes pillanatában Istennek az Igéje hadd szólítson meg benneteket, mégpedig Jézusnak az a szava, amit a János evangélium 20. részének 29. versében így olvashatunk: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Kedves Testvéreim! Minden ember a boldogságra vágyik, és mégis olyan kevés ember van akiről el lehetne mondani, hogy igazán boldog. Minden ember kivétel nélkül keresi a boldogságot, és mégis olyan kevesen vannak, akik azt valóban meg is találták. Minden házasság, szinte kivétel nélkül - ha igaz az a házasság - a boldogságnak az igényével indul el, és mégis olyan kevés érkezik meg ebbe a kikötőbe.

Nos hát, Jézus ebben a most fölolvasott igében valami egészen egyszerű dolgot mond el nékünk a boldogság titkára vonatkozóan. Íme, azt mondja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. Boldogok! Persze nem azt jelenti ez, amit a világ ért rajta. Nem azt jelenti ez, hogy szerencsések, nem azt jelenti, hogy ezeknek minden úgy sikerül, ahogyan azt ők maguknak előre eltervelték. Nem olyan értelemben boldogok, mint ahogyan a regénynek a végén a szerelmesek végre összetalálkoznak, egymáséi lesznek, és most már kész a boldogság. Ez nem ilyen happy-end boldogság. Úgy mondhatnám, hogy nem kívülről boldogok, hanem belülről boldogok. Egy bizonyos belső rendben-lét ez a boldogság. Jézus, mielőtt egy emberi lelket a mennyországba visz, azelőtt mindig elébb a mennyországot viszi bele annak az embernek a lelkébe. Ez az a boldogság, amiről itten szó van. Valami a mennyből, valami a mennynek a derűjéből, szépségéből, nagyszerűségéből, öröméből. Valami az Isten boldogságából. Mindenféle más boldogságnak is ez az egyetlen alapja. A tiéteknek is. És kik a boldogok? Azt mondja az Ige: akik nem látnak és hisznek. Akik hisznek. Persze nem valamiben hisznek, mert valamiben kivétel nélkül minden ember hisz ezen a világon, hanem akik az élő, személyes isteni hatalomban, az élő Isten személyében hisznek. Úgy, ahogyan Ő kijelentette magát számunkra a Jézus Krisztusban.

És mi, testvérek, megvalljuk azt: mi nem félünk hinni olyan valakiben, akit nem látunk. Egy olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, szétszednek és összeraknak, az emberek általában csak azt szokták realitásnak tekinteni, amit ki lehet számítani, szét lehet szedni, össze lehet rakni és le lehet mérni. Nos, az Istennel szemben ezt nem lehet megtenni. Sem pedig az emberi lélekkel kapcsolatosan. Ha valaki mégis megpróbálná, oda jut, ahová az a csillagász, aki egyszer hirdette: átkutattam távcsövemmel a világmindenséget, de Istent benne sehol nem találtam. Vagy, mint az a tudós, aki szintén olyan fennhangon hirdette: fölboncoltam az egész emberi testet, de sehol nem találtam a lelket. Hiszen az édesanyai szeretetet sem lehetne megtalálni ezen a módon egy fölboncolt emberei szívben. És mégis, ugye a legnagyobb realitása az életünknek éppen az anyai szeretet. És Beethoven IX. szimfóniájának az örvendezését se lehetne lemérni és kiszámítani, mégis benne rezdül annak a szimfóniának minden egyes hangjában. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. A látás által egyébként is csak felületes, külsőleges ismeretre juthatunk el. Pilátus például a saját két szemével látta Jézust, és mégse ismerte igazán. A római katonák a két durva kezükkel ragadták meg Jézust, ott volt közöttük, a kezük között Jézus és mégse ismerték Őt igazán. Pál apostol pedig, vagy Assisi Ferenc, vagy Bethlen Gábor soha nem látták Jézust úgy, ahogyan sokan mások, és mégis ők ismerték igazán. Senki se gondolja tehát, hogy a hit alacsonyabb rendű funkció volna, mint a látás. Senki se féljen attól, hogy maradi dolgot művel, vagy pedig tudományellenes magatartást tanúsít, ha olyan valakiben hisz, akit nem lát. A hit több, mint a látás. Közvetlen látás a hit. A lényegnek a megragadása. Ezért mondja Jézus, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. A mi hitünk révén, a mi számunkra Isten élő realitás. Mi abban az Istenben hiszünk, aki önmagát a Jézus Krisztusban jelentette ki. Akinek a révén a bűnbocsánat és az örök élet lehet a miénk. A két leghatalmasabb ajándék. Mi boldogan valljuk, hogy a Jézusban, a Názáreti Jézusban barátunkká, testvérünkké lett a hatalmas Isten. Hadd mondjam meg nektek, hogy mennél öregebb leszek - és itt közöttünk nagyon sokan vannak így -, annál inkább rájövök arra, hogy e nélkül a hit nélkül nem csak hogy nem lehet, de nem is volna érdemes élni. Éppen ezért, mivel mi hiszünk az Istenben, hiszünk abban is, hogy titeket is az Isten ajándékozott egymásnak. Mert nemcsak magatok választottátok egymást, hanem - a mi hitünk szerint - Isten választott benneteket egymás számára. Két hívő embernek a házassága akkor van igazán megkötve, hogy ha azok hitben fölismerik, és naponként újra és újra vállalják, hogy Isten akaratából lettek egymáséi. A ti házasságotoknak a legmélyebb alapja nem az, hogy megismertétek egymást, nem az, hogy megszerettétek egymást, hanem az, hogy az Isten az örökkévalóságtól fogva egymásnak rendelt benneteket.

Aki hisz, az mindenkor reménységgel tud előre tekinteni, tovább, a holnap felé. Mert az tudja, hogy mi sohase kifelé megyünk az életből, hanem mindég jobban befelé megyünk az életbe. És akármennyit megéltünk már a földi életből, az igazi élet még mindig előttünk van. És amikor a nem hívő ember számára már nincsen semmi reménység, amikor a hitetlen tudomány és hatalom és erő csak azt tudja mondani, hogy ember, itt most már hagyj föl minden reménnyel - a halálnál -, a mi számunkra ott bontakozik ki a reménység igazán a maga teljes pompájában és gazdagságában. Mert mi még a halálon át is a feltámadásban és az örök életben reménykedünk.

S végül, aki hisz, az tud igazán szeretni is. Isten és a szeretet összetartoznak egymással. Isten az örök forrása a szeretetnek. És mi a hitünk révén ebből a forrásból meríthetünk olyan szeretetet, ami igazán boldoggá tesz, mert soha el nem fogy. Ó, de igaza van Jézusnak, amikor azt mondja, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Vajon boldogabbá válik-e az emberiség, hogy ha már majd nem hisz egyáltalán senkiben? Aligha, testvérek. Hívő embertől még soha nem hallottam azt, hogy de szeretnék én is hitetlen lenni, de hitetlen embertől már nagyon sokszor hallottam, de szeretnék én is hinni. De szeretnék én is úgy hinni tudni, mint ahogyan a hívők hisznek. Nos, hát igen, boldogok, akik nem látnak és hisznek. És mi ezt a boldogságot kívánjuk a ti számotokra, és az Isten ezt a boldogságot készíti a ti számotokra.

Ámen.

Mi pedig, akik tanúi voltunk ez ifjú pár esküvésének, emeljük föl a mi könyörgő és hálaadó szavunkat és imádkozzunk eképpen:

Kegyelmes Istenünk, Édesatyánk, megköszönjük Néked azt az ünnepélyes pillanatot, amikor együtt lehetnek mindazok, akik egymást szeretik. Hisszük, Urunk, hogy most gondolatban itt van közöttünk a távolból a 94 esztendős dédmama is. Vele együtt áldunk Tégedet mindnyájan, vele együtt is köszönjük Tenéked ezt a napot, ezt az órát, ezt a pillanatot, amikor a Te gyermekeid elindulnak egy boldog, ismeretlen jövendő felé. Köszönjük Neked Urunk különösen azt, hogy összekapcsoltad az ő szívüket önmagaddal. És hogy Te előtted találkozhattak, hogy Tebenned ismerhették meg igazán egymást, és így Rajtad keresztül történhetett az, hogy megszerették egymást. Köszönjük Néked azt a fölismerést, amit hitben így vállalnak, hogy Te szántad őket egymásnak. Hogy a Te gondolatodból indult el ez a házasság is.

Azt kérjük Urunk Istenünk, erről hadd győződjenek meg az ő eljövendő házaséletük alatt minden nap jobban és jobban. Köszönjük Néked, hogy hihetünk benned, láthatatlanul is hiszünk Benned. És köszönjük Neked, Urunk, hogy a hitünk révén Te vagy életünknek a legfőbb realitása. Az igazi valóság, Akitől minden más függ, és akire mindig számíthatunk.

Így bízzuk Reád ennek az ifjú párnak az életét és boldogságát. Te őrizzed meg őket Urunk egymás számára, Te szenteld meg az érzéseiket. Testükben, lelkükben Te légy a gondviselőjük. Te légy, Urunk az, aki megáldod őket minden napon újra és újra. És a Te kezedből hadd tudják elfogadni mindig azt, amit a Te bölcsességed és a Te szereteted készített az Ő számukra. Ó, áldott légy, felséges Isten, hogy így indulhat el két lélek Veled együtt egy új életnek a folyására. Egy új életnek a megharcolására.

Add, hogy az ő bizodalmuk mindig csak növekedjék Tebenned. Add, hogy az ő szeretetük egymás iránt valóban soha el ne fogyjon, hiszen meríthetnek abból az örök forrásból, amit Te fakasztottál föl ott, a Golgotán a Jézus Krisztusban. Így vezéreld őket életüknek minden napján. Végig az örökkévalóságig, hogy majd a földi útnak a legvégén Urunk, boldogan és engedelmesen induljanak a Te hívásodra az örökkévalóságba.

Hallgass meg bennünket, könyörgünk, Jézus Krisztus érdeméért!

Ámen

Dátum: 1962. június 30. (Evangélizáció egy esküvőn)

Kedves Testvérek! A régieknek a klasszikus megállapítása, megfogalmazása szerint a keresztség egyfelől jelkép, másfelől pedig pecsét. Minek a jelképe és minek a pecsétje?

Jelképe az Isten szeretetének. Az Isten szeretetét általában mi, emberek úgy szeretnénk mindig fölfogni, hogy úgy szeressen bennünket, ahogyan mi gondoljuk. Hogy úgy bánjon velünk, ahogyan azt mi elképzeljük. Hogy adja meg mindazt, amit mi kérünk Őtőle. Hogy segítsen ki bennünket mindenféle bajból, az életünknek a szekerét húzza ki a kátyúból, és így tovább... Tehát szeretnénk valahogyan azt a nagy hatalmat és azt a nagy szeretetet, amit Istenben képzelünk, valahogy a magunk javára fölhasználni, a magunk előnyére biztosítani. Szeretnénk ezt a hatalmas erőt a magunk életének a szekerébe befogni, hogy húzza és vigye, amerre mi akarjuk. És hogy ha ezt megteszi, akkor ebben látjuk az Istennek a szeretetét. Akkor mondjuk azt, hogy: lám mennyire szeret bennünket az Isten! Megadta a kérésünket. Átsegített mindenféle bajon és nyomorúságon. Nos, drága testvérek, kétségtelen dolog, hogy az Isten szeretetét ilyen dolgokban is tapasztaljuk nagyon gyakran. De ha történetesen nem azt adja meg, amit kértünk tőle, vajon akkor nem szeret az Isten? Történetesen, hogy ha nem úgy segít rajtunk, ahogyan mi elgondoltuk volna egy-egy nehéz helyzetében az életünknek, akkor már nem szerető Isten az Isten? Ilyen módon szokott azután sok ember kifakadni: hogyan engedheti meg az Isten?! Ha Isten van az égben, akkor hogy lehet ez, meg amaz?

Nos drága testvérek a keresztség nem ilyen értelemben “jele” az Isten szeretetének. Sokkal nagyobb szeretetnek a jele ez, mint ahogyan mi el tudjuk képzelni. Annak a szeretetnek a jele, amelyik a Jézus Krisztusban, pláne Jézus golgotai halálában nyilatkozott meg a számunkra. Mert a keresztvíz, bármennyire is csak egyszerű víz, mégis annyit ér, amennyit Jézusnak a vére. És amikor ezzel a keresztvízzel - Jézus vérét jelképező keresztvízzel - megkeresztelünk valakit, akkor tulajdonképpen Krisztus megváltó kegyelmét, Istennek a Jézus Krisztusban adott véghetetlen nagy kegyelmét mintegy biztosítjuk az illetőnek a számára. Tehát a keresztség olyan értelemben véve jele az Isten szeretetének, hogy jele az Ő megváltó kegyelmének. Isten nemcsak erre a földi életre, hanem az örök életre akar szeretni bennünket. Isten többet akar nékünk adni, mint amennyit mi elképzelünk Őtőle. Ő nemcsak a külső körülményeinket akarja elrendezni, Ő belülről akar minket elrendezni, olyan értelemben, hogy magáévá akar tenni. Ezért hozott az Isten olyan hallatlan áldozatot akkor, amikor önmaga szeretetének a megtestesülését adta erre a földre a Názáreti Jézus személyében. Amikor ez a megtestesült isteni szeretet magára vette a mi bűneinket, elhordozta érette a szenvedést és a büntetést, és ottan a Golgotán az Ő szent vére hullott azért, hogy mi zavartalanul, teljesen megbékélten, minden bűnünk ellenére, minden nyomorúságunk dacára Isten kedves gyermekeivé váljunk. Ennek a szeretetnek a jele a keresztség.

És a keresztség ugyanakkor pecsét is. Valahogy olyanformán pecsét, ahogyan egy okmányon rajta van a pecsét, ami hitelesíti. Vagy mint ahogyan pecsét az a jegygyűrű, ami a házastársakat összeköti egymással. Mintegy a pecsétje annak, hogy összetartozunk. Ez is egy ilyen pecsét. Aki ezt a pecsétet hordja magán - és mindenki hordja magán ezt a pecsétet attól a pillanattól kezdve, hogy megkeresztelték -, az a Jézus Krisztus vérével el van jegyezve az Isten örök tulajdonába. Éppen olyan valóságosan, éppen olyan igazán, mint amilyen valóságosan és igazán az a víz érinti annak a gyermeknek a fejét. Éppen ilyen valóságosan érinti Istennek az egész megváltó kegyelme, sőt nem is csak érinti, hanem hordozza, körülveszi, s mind az örökkévalóságig érvényes annak a számára, akit megkereszteltünk.

Ez a gyermek most még minderről nem tud. Sem arról, hogy egy ilyen jel, sem arról, hogy egy ilyen pecsét tulajdonosává lesz. De valahogy olyanformán van ez, hogy hiszen arról se tudna, hogy ha most valaki, egy nagyon-nagyon gazdag rokon valami igen nagy összegű betétkönyvet adományozna ennek a gyermeknek a számára. Azt a betétkönyvet is a szülők, a keresztszülők, a család kellene hogy átvegye, és őrizze azt addig, amíg átadhatják a gyermeknek, hogy éljen belőle. Amíg kinyílik az értelme annyira, hogy tudomásul vegye, hogy mekkora kincsnek van a birtokában. Valahogy ilyenformán, még ennél is nagyobb drága ajándékot, nagyobb gazdagságot ad az Isten a keresztségben ennek a gyermeknek a számára. Ő most még nem tudja, mi történik, nem tudja értékelni, de ti: szülők, keresztszülők, család - ti tudjátok, mit jelent ez, és ezért a ti kezetekbe teszi le a gyermeketeknek ezt a nagy örökségét, az egész megváltásnak a valóságát, ami érvényes a ti gyermeketek számára. Őrizzétek! Őrizzétek imádságban, őrizzétek olyanformán, hogy amint nyiladozik a gyermeknek az értelme, egyre jobban adjátok tudtul, hogy mekkora kincsnek a birtokában van. Hogy amikor annyira felnő, hogy ő maga is élhet belőle, boldogan vegye tudomásul, hogy ő is az Isten megváltott gyermeke, és éljen abból a kegyelemből, amelyik ím, elpecsételődik most a számára a keresztség által!

Ámen

Imádkozzunk!

Édesatyánk légy áldott ezért a drága kicsiny életért, akiben a Te ajándékodat látjuk. Őbenne is látjuk, Urunk, a Te szeretetednek megnyilatkozását. Hiszen kimondhatatlan drága nagy öröm egy ilyen gyermeket kapni Tetőled. De Urunk, hadd lássuk még jobban a Te szeretetedet abban, hogy a Megváltásnak a valósága ím, az ő számára is érvényes. Annyira igaz, és annyira érvényes, mint ahogyan itt van ez a víz, és ahogyan ez a víz érinti ennek a gyermeknek a fejét, úgy pecsételed el, úgy fogadod be ezt a gyermeket is a Te közösségedbe, a Te megváltottaidnak a közösségébe. Ezt köszönjük Néked. És azt kérjük Urunk Istenünk, hogy ne csak egy külső jel maradjon ez az ő életében, hanem valóban a Te Szentlelked által váljék olyan pecsétté, amelyik örökre a Tiéddé teszi. Tedd áldottá ennek a gyermeknek testben, lélekben való továbbfejlődését, növekedését. És különösen azt kérjük, hogy mennél jobban nyiladozik az értelme, annál jobban ismerjen meg Téged! S mennél jobban megismer Téged, annál jobban szeressen meg Téged! És majd ő maga is önként hadd vállalja azt, hogy ő is a Te követődként akar élni ebben a földi életben.

Így kérünk a számára Urunk áldást. Vezéreld őt végig az ő egész földi életének az útján, s használd föl a Te nagy neved dicsőségére itt, a földön, és majd az örökkévalóságban. Így adj, Urunk értelmet, bölcsességet és erőt a szülőknek, a családnak arra, hogy a kicsinyük elé oda tudják élni a megváltott élet szépségét és valóságát. Hogy az a gyermek otthon, a családi légkörben szívhassa be magába a Te lelkednek az erejét.

Hallgass meg, könyörgünk, Jézus Krisztus érdeméért!

Ámen.

Dátum: 1967. május 17. (keresztelési beszéd)

“A mi reménységünk” - ezzel az összefoglaló címmel kezdtem múlt év szeptemberében azt a sorozatot, amelynek most ím a végére érünk. Ilyen témák kerültek sorra: A jövő mint feltámadás; a jövő mint Jézus eljövetele; a jövő mint ítélet, majd még egyszer, a jövő mint ítélet, s most mindezt mintegy összefoglalóan: A jövő mint örök élet. A keresztyén jövőbeli váradalomnak ez a legközpontibb kifejezése. Az Apostoli Hitvallás is így végződik: “Hiszem az örök életet.” Ez a legvégső, amit mondhatunk a jövőről és mint a legvégső - egyúttal cél is. És valami csodálatosan nagyszerű az, hogy ezt hihetjük és így vallhatjuk. Hiszen minden emberben a legmélyebb vágy az, hogy vég nélkül és boldogan élhessen! És milyen kiváltság tudni azt, hogy Isten, aki ezt a legmélyebb vágyat az emberi lélekbe beleoltotta, el is követ mindent annak megvalósítására. Önkéntelenül fölmerül itt a kérdés, hogy milyen az az örök élet? Miben áll? Mit tudhatunk meg róla? Hogyan képzeljük el magunknak? - Nos: minél kevesebbet hagyatkozzunk az egyéni elképzeléseinkre, a fantáziánkra, és minél többet a róla adott isteni kijelentésre! Mit tudhatunk meg róla a Bibliában? - mert csak ez a hiteles! Előre hadd mondjam meg: nem sokat, de éppen eleget! Tudniillik eleget ahhoz, hogy boldog bizonyossággal mondhassuk el: hiszem az örök életet! - Megpróbálom hát pontokba szedni a Biblia legfontosabb kijelentéseit az örök élet minéműségére vonatkozólag.

1) Legelőször egy csupa negatívumokból álló kijelentés: “Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Tehát Pál apostol azt a tökéletes boldogságot, amit az örök élet jelent, ilyen módon, negatíve írja le. Miért csak így? Mert éppen olyan dolgokról van szó, amiket a szemünk még soha nem látott - nem is láthat -, aminek a leírására hiányoznak a szavaink, elgondolásához a fogalmaink, megsejtéséhez az érzékszerveink. Persze, hiszen ez az Isten világa, nem a mienk! Ez az örökkévalóság kategóriájába tartozik, nem az idő dimenziójába. Tehát valami egészen elképzelhetetlenül szép és jó és nagyszerű és magasztos. De annyira szép és jó és nagyszerű és magasztos, hogy ezek a szavak ezt korántsem fejezik ki, nem elegendők hozzá, csak az irányt mutatják... Valami olyan kiteljesedése mindennek, ami szép és jó, olyan megdicsőülése a szépnek és a jónak, amit talán csak egy példával tudnék nagyon halványan érzékeltetni. Sokszor elképzeltem magamban, hogy egy Beethoven vagy egy Bach, akik igazán az örök isteni harmóniának egy-egy darabját szólaltatták meg halhatatlan műveikben itt a földön: amikor haláluk után beléptek az örökkévalóságba, és megnyílt a lelkük a mennyei szimfóniák előtt, valahogy talán így ámulhattak el: “Hát ezt akartam kifejezni, ezt akartam megszólaltatni, de még hozzávetőleg se sikerült!” Hogy is mondja az Ige: “Amit fül nem hallott...” - igen, még egy Beethoven füle se hallott... Amibe még egy Bach is belecsodálkozott...

Érzitek, hogy ez a negatív leírás mennyi pozitívumot mond el az örök életről?! Hát ha még azt is hozzávesszük, amit ugyanez az Ige így mond: “Amit Isten készített az Őt szeretőknek”! Ez már tiszta pozitívum. Olyan helyzetről, állapotról van tehát szó, amit Isten készített az Őt szeretőknek! - Hogy ez mit jelenthet, megint csak egy egyszerű példával hadd próbáljam eldadogni. Valamikor régen, még teológus koromban, amikor időnként hazalátogattam Kecskemétre, édesanyám mindig valami külön kedves meglepetéssel fogadott. Kitűnő vacsorát készített, a kedvenc ételemmel, jó meleg otthonnal várt, anyai szeretete minden melegét beleadta, hogy minél jobban érezzem magam otthon. Nos, ha még egy földi édesanya is ilyen széppé és boldoggá tudja tenni a fia számára a hazaérkezést, mit jelenthet akkor az, amit az Isten - Aki még jobban szeret - készít a földi út végén hazaérkező gyermekei számára?! Hogy mit jelenthet: megint csak azt mondhatom, hogy az örömnek és boldogságnak valami olyan teljességét, amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, - de éppen amit az Isten készített az Őt szeretőknek! És ez elég. Többet úgyse mondhatunk róla.

2) Azután megint egy másik fénysugár, amit így mondott egyszer Pál: “Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb.” (Fil 1,23) “Krisztussal lenni” - ez megint olyan, amit a maga teljes valóságában el se tudunk képzelni. Inkább csak utalni rá. Együtt lenni valakivel, akit szeretünk, aki szeret, a földön is a legnagyobb boldogság, amit valaki elérhet. Látni állandóan, hogy itt van mellettem, ott vagyok mellette; érezni a szeretet erejét, ami összeköt bennünket; nincs semmi, ami elválaszt, se távolság, se egy titkos gondolat, se egy félreérthető szó; zavartalan közösségben osztozni egymás örömében, mert csak az van; tisztán egymás szemébe nézni - ez az, amire minden embere a lelke mélyén a legjobban vágyik. És ennek a legmélyebb emberi vágynak a megdicsőült beteljesedése lehet az, amit Pál így mond: együtt lenni Krisztussal! A megdicsőült Krisztussal. Talán erre vonatkozik még tovább az is, amit Péter apostol mond így: "isteni természet részeseivé leszünk". (2Pt 1,4) Nem azt jelenti ez, hogy megistenülünk, hanem azt, hogy közvetlenül az Isten közelségébe, Isten közvetlen színe elé kerülünk anélkül, hogy szentsége megemésztene bennünket. Bevon bennünket Isten a saját dicsőségének a szférájába. A Vele való kapcsolatunk most még csak hitbeli kapcsolat, de akkor majd színről-színre való látássá válik. tehát az ember-létnek egy olyan teljesen megújult és olyan végtelenül magasztos formájában részesülünk mi is, mint ahogyan az a feltámadott Jézus alakjában vált egy-egy pillanatra láthatóvá. De ezzel azután örök élet-beli váradalmunknak nemcsak az iránya, hanem a határa is adva van. Mert itt már vakító fény irányába nézünk. Valami ilyet jelenthet az, hogy Krisztussal lenni! És még valamit: együtt lenni a Krisztussal: ebben benne van a viszontlátás reménysége is. Mert ha egyszer együtt leszek a Krisztussal, akkor azokkal is együtt leszek, akik már előrementek és már együtt vannak a Krisztussal! És itt a hangsúly nem azon van, hogy egymással, hanem: a Krisztussal! Vagyis a Krisztussal való együttlét az alapja és lehetősége, de bizonyossága is annak, hogy együtt leszünk egymással.

3) Azután megint egy félreértést kell tisztázni az örök élettel kapcsolatban. Sokan úgy képzelik el, hogy az az örök élet egy mozdulatlan állapot, ahol már minden kikerekedett, minden beteljesült, minden célba érkezett, egy olyan örök nyugalom, ahol már nincs tovább... Így is szokták rávésni a sírokra: Nyugodj békében. A római katolikus gyászmisében is mindig ez a motívum kerül előtérbe: “Requiem aeternam dona eis, Domine”! (Örök nyugodalmat adj néki Uram!) Megvallom őszintén: az örök életnek ilyen elképzelése bennem egy kicsit az unalom érzését kelti. A modern embert nem nagyon vonzza egy olyan állapot, amelyikben minden kész, nincs tovább... Nos: kétségtelenül beszél az Ige erről a nyugalomról, de nem úgy, mint egy mozdulatlan, álló nyugalmi állapotról. Megint Pálnak van egy mondása: “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől!” (2Kor 3,18) Nos, ez a dicsőségről dicsőségre való elváltozás arra enged következtetni, hogy odaát is van még egy bizonyos továbbfejlődési folyamat. Nem olyan értelemben, mint ahogyan a római katolikus atyánkfiai hiszik a tisztító tüzet, amelyben a halál után egy vezeklési folyamatban még továbbtisztulhat a lélek a teljes üdvösségre, hanem magában az örök élet dicsőségének a fényében haladhat még tovább nagyobb és nagyobb dicsőségre. Elképzelhetetlen, hogy a hívő ember a halállal mintegy varázsütésszerűen minden gyarlóságát elveszti. Isten Lelke már itt a földön is egy növekedési, érlelődési folyamatba von be bennünket, miért szakadna meg ez a folyamat a halállal olyan hirtelenül? Tehát még egyszer: nem arról van szó, hogy az elvettetés állapotából fölfejlődhetik még valaki az üdvösség állapotába, hanem arról, hogy magában az üdvösség állapotában is van még továbbfejlődés, nem tudom másként mondani, csak ahogy az apostol mondja: “dicsőségről dicsőségre mintegy az Úrnak Lelkétől!” Ne féljen senki: nem lehet unalmas az, amikor a dicsőségben egyre feljebb és feljebb ível az élet!

4) És még egyszer hadd hangsúlyozzam: az örök élet éppen nem örökké tartó semmittevés, sőt: az Istennek való szolgálat kiteljesedése. Erre utal többek között Jézusnak a girákról szóló példázatában az részlet, amelyben arról van szó, hogy a király a hűséges szolgáknak így jelöli meg a jutalmát: “Uralkodjál tíz városon, legyen birodalmat öt városon...” (Lk 19). Persze, ez is képes kifejezés, de benne van az a gondolat, hogy az az örök élet éppen nem valamiféle tétlen állapot, hanem nagyon is komoly szolgálat. Sőt, az egész földi élete a hívőnek ebből a szempontból nem is egyéb, mint fölkészülés, alkalmassá válás arra a szolgálatra, amit majd odaát kell végeznie az Isten dicsőségére. Ott mindnyájunknak meglesz a maga feladata, mindenkinek meglesz a maga munkája, amit el kell végeznie, ahogyan itt is szerette volna, vagy kellett volna. Persze, hogy ez a munka, ez a feladat miben áll lényegileg, gyakorlatilag, azt a mi földi dimenzióink között megint nagyon nehéz lenne elképzelni. Mindenesetre, ha megtapasztaltál már valamit az Istennek végzett valamilyen szolgálat öröméből, akkor tudod, hogy ez a legtisztább öröm a világon: Isten munkatársaként élni! Igen: az örök életben révbe ér az ember, de az a "rév" nem azt jelenti, hogy nincs tovább, sőt: ott kezdődik igazán az a valami, amiért az egész kalandos, sokszor veszélyes vagy szomorú földi utazás történt. Hát nagy vonalaiban ilyen az az örök élet!

Még két kérdés vetődik fel itt: Egyik, amit a Heidelbergi Káténk is föltesz, így: “Mi vigasztalásod van az örök élet hitéből?” Igen: ez a legnagyobb vigasztalás, az, hogy hihetem az örök életet! A vigasztalás szomorúságot feltételez. Azt kell vigasztalni, aki szomorú. És bizony, éppen a halál az, ami a legtöbb szomorúságot okozza a földön. Minden sírkő a temetőben rengeteg szívfájdalom emlékműve. Mennyi könny hullik egy gyászjelentésre, egy sor hantra! Alig száradnak fel a bánat könnyei az egyik házban, máris újra elerednek a másikban... És milyen keveset jelentenek itt az emberi vigasztaló szavak! Ilyenkor érezzük, a halállal szemben, hogy nem tudunk vigasztalni, tehetetlenek vagyunk. Valóban ez az egyetlen vigasztalás, amiről most beszélhettünk, “az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van!” (1Jn 5,11) Minden más vigasztalás kevés. De ez: elég! Mert ez valódi, hiteles, Jézus vére által megpecsételt valóság! És Jézus feltámadása által megnyílt lehetőség! Ha összeszorítja szívedet a fájdalom, amikor előrement szeretteidre gondolsz, mondd el magadban újra és újra: “Hiszem az örök életet!” Nem az örök halált, nem a megsemmisülést, nem az elmúlást, hanem az örök életet, azt a boldog, halálon át is a diadalmaskodó, dicsőséges örök életet.

De másik vigasztalása is van ennek. Az, hogy tudjuk, hová megyünk! És ez kimondhatatlan kiváltság! A napokban olvastam éppen egy német verset, szószerinti fordításában így hangzik:

“Jövök - nem tudom honnan.
Vagyok - nem tudom kicsoda.
Élek - nem tudom meddig.
Meghalok - nem tudom mikor.
Elmegyek - nem tudom hová.
Csoda, hogy mégis bírom!”

Ez a modern ember tétova botorkálása a földön... Nos, a Jézusban hívő ember életében is maradnak kérdőjelek, de a fő kérdés tisztázott: az a határozott bizonyosság, hogy tudja, hová megy! - Egyszer egy svéd kollégámmal egy 3000 méteres csúcsot akartunk megmászni Svájcban. Már jól fönt jártunk, nem nagyon messze a végcéltól, amikor ködbe kerültünk. Félelmetes volt! Jéghideg szél kavargott, körülöttünk hó, jég, össze-vissza sziklák, elvesztettük a tájékozódást teljesen. Egy szikla védelme alá húzódva vártuk, mi lesz. Most hová, merre? Majd' megfagytunk. Egyszerre céltalannak, eredménytelennek látszott az egész vállalkozásunk. Elcsüggedtünk. Itt fogunk elpusztulni, nyomorultul! - amikor egyszerre a kavargó szélvihar rést szakított a felhőn és pár pillanatra fölkéklett fölöttünk a napsugaras ég kékje. Soha nem felejtem el ezt az érzést, amit ez a felhőn átvillanó napsugár keltett bennünk! Megújult reménnyel néztünk egymásra: gyerünk tovább, van értelme, ott a csúcs, ott kitisztul minden! És ezzel a boldog reménnyel eltelve föl is jutottunk a csúcsra!

Nos, a földi életnek néha ilyen kietlenségébe, reménytelenségébe veszve, tétován vándorolva, ilyen reményt adó felvillanások azok az Igék, amelyek a fölöttünk tündöklő örök élet dicsőségéből vetítenek ide egy-egy fénysugarat! Örök élet! Ez a legnagyobb biztatás: menj csak tovább bátran, ott van a csúcs, ott kiderül minden! Az örök élet hitével a szívünkben - hazafelé tartunk!

Ámen

Dátum: 1969. február 16. Evangélizáció

Van egy Ige a Bibliában, amelyik így hangzik: “Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségteket!” (Fil 2,12) Mindig érzem ezt a félelmet és rettegést, amikor üdvösségről és kárhozatról kell beszélni. És most különösen nagy félelemmel és rettegéssel fogok hozzá, mert a mai témánkkal kapcsolatban fölöttébb fenyeget az a veszély, hogy félreérthető lesz. Az pedig katasztrofális dolog, ha ebben a legegzisztenciálisabb kérdésben, mint az üdvösség és a kárhozat, félreértjük Isten Igéjét. Ma tudniillik először azoknak az üdvösségéről vagy kárhozatáról lesz szó, akik sohse hallottak Jézusról, Istennek a Jézusban megjelent üdvözítő kegyelméről, azután pedig az ún. örök kárhozat problémájáról. Ezekre a kérdésekre a Bibliából se kapunk olyan feleletet, ami teljes világosságot derítene a problémákra - inkább csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetítődik rájuk és ennek a világosságában tapogatózunk a megoldás után.

Tehát először az a kérdés: mi lesz az ítéleten azoknak a sorsa, akik sohase találkoztak Jézussal, akik sohase hallottak Isten megváltó tervéről és munkájáról? Tehát még egyszer: nem azokról van szó, akik hallották Isten evangéliumát, de megkeményítették a szívüket és nem fogadták be - hanem akik soha nem is hallották! Ez a kérdés gyakran felmerül sok hívő ember gondolatában. - De már a kérdés fölvetésével is vigyázzunk. Mert ha ez csak olyan érdekes "akadémikus" kérdés, vagy kíváncsiskodó kérdés, akkor nincs reá felelet. Csak egyetlen esetben jogosult ez a kérdés: ha tudniillik érzed, hogy rajtad is áll, te is oka vagy annak, hogy olyan rengeteg ember nem hallotta még a Jézus evangéliumát. Tehát ha missziói felelősséget érzel irántuk, ha fáj neked a sorsuk, ha fáj a szíved értük, mert szereted ezeket az evangélium iránt tudatlan embereket, és mert érzed, hogy Isten különös kegyelme az, hogy te ismerheted! Hogy te hihetsz a Jézusban! Ha fáj az, hogy a legbuzgóbb missziói felelősség és szándék mellett is olyan nagyon sokan vannak, akik kívül maradnak az evangélium ismeretének a körén. Nos, ha ilyen lelkületből fakad a kérdés, hogy mi lesz velük az ítéletben, akkor jogosult.

Tehát mi lesz a sorsuk az örökkévalóságban mindazoknak a kínaiaknak, germánoknak, mexikóiaknak, négereknek, akik az evangélium ismerete nélkül éltek és haltak meg? Akiknek nem is volt alkalmuk dönteni mellette, vagy ellene. Meg annak a ma élő sok-sok milliónak, akik az iszlám meg egyéb pogány vallások hívei? Meg a mai nagyvárosok teljesen szekularizált tömegeinek, a közöttünk élő modern pogányoknak, minden vallás iránt teljességgel közömbös lelkeknek? Mi lesz a sorsuk? - Én éppen az evangélium ismeretében semmiképpen nem tudom elfogadni, hogy az embereknek ezek a milliárdjai ki lesznek rekesztve az üdvösségből! Sokkal inkább hiszem, hogy Isten az Őt nem ismerők számára is megtalálja az utat és módot az üdvösség kapuinak a megnyitására. Persze: az ő számukra is Jézus a Megváltó, Ő egyedül és senki más. De Jézus megváltó hatalma sokkal tágabb, mint az egyház köre. Jézus megváltó hatalma átöleli a tegnapot és holnapot, az életet és a halált, a mennyet és a földet. (Még a poklot is! - de erről majd később.) A hívő keresztyén gyülekezet csak bizonysága e földön a Jézus kizárólagos megváltó hatalmának, de nem letéteményese. Mi, az egyház, mi a hívők csak látható bizonyságai vagyunk annak, hogy Isten megkönyörült az emberi nyomorúságon és bűnön. Mi csak a “zsenge”, a kezdet vagyunk (Jak 1,18), amelyik a Krisztushoz való tartozásával mintegy demonstrálja, hogy az egész embervilág Jézushoz tartozik. Az a zsenge vagyunk, amelyiknek a léte mintegy azt prófétálja, hogy egyszer - nem tudom milyen módon - minden térd meghajlik Őelőtte.

Jézus univerzális uralmának ebből a hitéből két fénysugár vetítődik az Őt soha nem ismerők jövőbeli sorsára: Pál beszél erről a Római levél 8,19-22-ben. Pálnak ezekben a titokzatos szavaiban a teremtett világ éppen a nem hívő emberiséget jelenti. Tehát a nem hívő emberiség fohászkodásáról és nyögéséről van szó, vajúdásáról, öntudatlanul is a megváltás utáni vágyakozásáról, amiben egyszer majd részesülni fog épp úgy, mint az Isten hívő gyermekei. Tehát az embervilág, a hitetlen embervilág is fohászkodik, nyög a rengeteg sok szenvedés, betegség, igazságtalanság, halál és bűn súlya alatt. És az embereknek ez a nyögése, terhek alatt roskadozó sóhajtozása, ami betölti a földet, tulajdonképpen már maga is olyan, mint egy tudatalatti hitvallás a megváltás szükségességéről, mint egy nem tudatos könyörgés az Isten kegyelmének a segítségéért. A sok szenvedő emberi élet már maga is egy nagy kiáltás az után az Isten után, aki éppen a szenvedő emberekhez jött a maga szabadító kegyelmével a Jézusban. És Pál meg van győződve róla, hogy a szenvedő emberiségnek ez az öntudatlan kiáltása felhat Isten elé és végül meghallgattatásra talál. Csak nézz körül ezen a földön: mennyi mindenféle emberi szenvedés kiált szinte az égre! Nos, Isten ezt úgy veszi mint könyörgést, az elesett emberiség öntudatlan könyörgését az Ő kegyelméért. Aki a maga elveszett, fájdalmas, tehetetlen állapotának a tudatában nyög, sóhajtozik: az hitetlenül is imádkozik, kegyelemért kiált! És a kegyelemért sohse kiált valaki hiába! Mert Isten kegyelme mindig az elveszettekhez, a nyomorultakhoz, a tehetetlenekhez van legközelebb. Ezt látjuk Jézus minden szavában és tettében. Múltkor láttam egy szörnyű fényképet: egy vietnami édesanya 4-5 éves gyermekét szorítja görcsösen magához bombazáporban. Mindkét arcon a halálos rémület és a halálos sebesülés nyomai láthatók. Szinte érzi az ember, hogy még egy-két kétségbeesett lépés és holtan rogynak a földre mind a ketten. Valószínűleg sose ismerték Jézust: nem juthatnak hát be az üdvösségbe? Biztos vagyok benne, hogy igen! Nem azért, mert ártatlanok - pláne a kicsi. Hiszen senki se ártatlan, mindenki kegyelemre szorult, hanem mert halálsikoltásuk hit nélkül is könyörgő imádság, fohászkodás a Szabadító után, és mert egész állapotuk mintegy demonstrálja azt az emberi nyomorúságot, amin Isten megkönyörülvén Szabadítót küldött Jézusban e földre.

De van egy másik fénysugár is az evangéliumot nem ismerők jövendő sorsát illetően: Jézusnak az utolsó ítéletről szóló közismert példázatában, amit fölolvastam, van egy szó, amire nem szoktunk fölfigyelni: “Népek”; teljes összefüggésében: “elébe gyűjtetnek mind a népek...” A Biblia eredeti szövegében itt az a szó szerepel, amelyik speciálisan nem az Isten hívő népére vonatkozik, hanem éppen a nem hívőkre, a pogányokra. (Ethnosz) Tehát a kérdés, hogy “Uram, mikor láttuk volna, hogy éhes voltál, szomjas voltál és adtunk volna neked?” - ez a kérdés szó szerint érvényes. Tehát van olyan, hogy valaki nem tudatosan, nem hitből, mégis a Krisztusi könyörülő szeretetről tesz bizonyságot a cselekedeteivel. Vannak hitetlenek, modern pogányok, Jézust soha nem ismerők, akik a maguk emberbaráti magatartásukkal sokszor megszégyenítenek sok hívőt. Nos, azt mondtam a múltkori prédikációmban, hogy aki enni adott az éhezőnek, felruházta a ruhátlant, stb., tehát akiben a másik emberen segítő Jézus-lelkület élt és működött: az örökölni fogja azt a világot, amelyikben az örök Szeretet uralkodik. Az részese lesz az ún. üdvösségnek. Ez akkor is érvényes, ha valakiben ez a másik emberen segítő jézusi lelkület nem tudatos Krisztus-hit által élt és működött, hanem pusztán a szívébe írt örök törvény szerint. (Róm 2,12-16) De hiszen a Krisztusban hívőknél is a ténylegesen, tényekben, cselekedetekben megnyilatkozó, szeretetben nyilvánvaló hit a döntő!

Tehát azon az utolsó ítéleten azokat is igazolni fogja majd az Isten, akik nem tudatosan bár, és nem is hitből, de mégis valami módon követői voltak az Ő könyörülő irgalmának és szeretetének az embertársaikkal szemben. Íme, ezeknek a jobb keze felől állóknak fogalmuk se volt, hogy ők valaha Jézussal tettek valami jót - nem is ismerték Jézust. Emberbaráti cselekedetük mégis úgy ítéltetik meg, mintha magával Jézussal tették volna, amit tettek, vagy nem tettek. És ezeknek mondja majd Jézus: “Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, ami számotokra készíttetett.” Értitek? Pogányoknak mondja, hitetleneknek mondja, olyanoknak, akik mit sem hallottak az evangéliumról! Amennyiben tehát bebizonyult, hogy az emberszeretet örök törvénye benne volt a szívükben és a cselekedeteikben, az ítéleten igazolni fogja őket az Isten. Persze itt - tudom - sok mindenféle kifogást lehetne fölhozni és kérdést föltenni. Mondtam, hogy csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetít egy kis világosságot ezekre a problémákra és sok kérdés megválaszolatlanul marad, - de annyit mégis látunk mellette, hogy az üdvösség tágasabb, mint a hívő keresztyén gyülekezet köre, és hogy a Krisztust nem ismerő ember se mehet el Krisztus mellett az ítéleten, ő is a Krisztusra való tekintettel fog megítéltetni. A tévúton járó ember is fölfog bizonyos sugarakat az Isten örök kijelentéséből, amelynek alapján ő is a hit és megkeményedés alapján ítéltetik meg. Talán éppen erre vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése, hogy könnyebb lesz Sodoma és Gomora sorsa, meg Tírus és Sidon sorsa az ítéleten, mint azoké, akik közvetlen közelről voltak tanúi a Jézusban megjelent kegyelemnek (Mt 10,15), tehát mint - nekünk! Mert az ember aszerint a világosság szerint ítéltetik meg, amit kapott! Bennünket a Jézusban kapott isteni kinyilatkoztatás világossága többre kötelez, mint azokat, akik ebből bármi okból és módon kimaradtak!

De még mindig nyitva marad itten egy fájdalmas kérdés: az örök kárhozat kérdése. Vajon azoknak, akik akár ismerve, akár nem ismerve a Krisztus evangéliumát, megkeményítették a szívüket és erről embertársaikkal szembeni irgalmatlan, szeretetlen magatartásukkal is bizonyságot tettek: valóban az örökké tartó kárhozat lenne a részük? Vajon Isten újjáteremtett, dicsőséges világában örökre megmarad ez a vérző seb? Vajon Isten a Vele szemben való emberi megkeményedést olyan konzekvensen respektálja, hogy ez az Ő minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának kérlelhetetlen határt szab? Vagy pedig az Isten végtelen kegyelme szab egyszer határt az emberi megkeményedés konzekvenciáinak, vagyis végül a kárhozottakon is megkönyörül?

Nos, kétségtelen, hogy a Bibliában találunk egyfelől olyan Igéket, kijelentéseket, amelyek a kárhozati állapotnak örökké tartó voltáról beszélnek. Például éppen a felolvasott példázatban is, így: “Távozzatok tőlem az örök tűzre, amelyik az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett.” Viszont vannak ugyanakkor a Bibliában más gondolatokat ébresztő kijelentések is. Például az 1Kor 15,22; Ef 1,10; Kol 1,20; 1Tim 2,4-6; 1Jn 2,2. - Ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezt a kétféleséget nem lehet egy nevezőre hozni. Itt a jövő kétségtelenül kétféle perspektívában látszik, már tudniillik ami a kárhozatot illeti: egyfelől mint örökké tartó kárhozat, másfelől mint mégsem örökké tartó kárhozat. És ezt nehéz összeegyeztetni. Nem is lehet. Így, egymás mellett ez a kétféleség ellentmondásnak látszik. Hagyjuk meg hát akkor ezt a kétféleséget így egymás mellett? Nem! Talán helyesebb, ha úgy mondom, hogy egymás után. Tehát úgy, hogy csak előbb, ha már átéltem azt a félelmet és reszketést, amit az örökké tartó kárhozat lehetősége jelent, csak azután gondolhatok arra, hogy Isten végül mindeneken, tehát a kárhozottakon is megkönyörülhet! Istennek mindeneken megkönyörülő irgalmáról csak az beszélhet, akinek beleremegett a lelke az örök levettetés lehetőségébe.

Azt jelenti ez, hogy Isten könyörülő hatalma mégis nagyobb, mint az emberi megkeményedés ez isteni könyörülettel szemben? - Félve és reszketve mondom: talán igen! Talán azt! Hol lennél te és hol lennék, ha nem így volna?! Hiszen önmagunkon is ezt tapasztaltuk, amikor hívőkké lettünk! Én az Istent a Jézus Krisztusban úgy ismertem meg, mint akinek a kegyelme az elveszett emberek iránt nem ismer határt. És azt is jelenti ez akkor, hogy az elvettetésnek, a kárhozatnak is van egy határa? Igen is, meg nem is. Ha azzal a könnyelműséggel kérdezem ezt, hogy akkor semmi baj, vétkezhetem nyugodtan, hiszen a végén úgyis happy-end-del végződik minden, akkor: NEM! - De ha alázatosan hívő, emberek milliárdjainak a sorsáért aggódó, Isten végtelen kegyelmében bízó, felelősségteljes lélekkel kérdezem, akkor: igen! Talán igen. Hogyan tudnánk mi, keresztyén kisebbség egy nem keresztyén világban egyáltalán lélegzetet venni, ha nem hihetnénk abban, hogy Isten kegyelme talál megoldást azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak hinni Őbenne?! De ugyanakkor Isten mentsen meg bárkit is attól, hogy ne tudjon vagy ne akarjon hinni Őbenne! Miután borzalommal visszariadok a kárhozattól és szeretnék mindenkit megmenteni tőle (de csak ezután!): valami megmagyarázhatatlan reménységgel tekintek Isten kegyelmének a kárhozat fölött is diadalmaskodó hatalma felé, mint a megváltás végső, de igazán legvégső titka felé!

Barth Károly, a világkeresztyénség most elhunyt nagy tanítója fejezte ki ezt a dialektikus feszültséget a legtömörebben, mikor a mindenek végső üdvösségre jutásával kapcsolatban ezt mondta: “Das Evangelium verbietet uns bestimmt damit zu rechnen, abere gebietet uns wohl noch bestimmter, eben darauf zu hoffen, darum zu beten!” Kicsit szabadon fordítva: “Az evangélium a leghatározottabban lehetetlenné teszi számunkra, hogy számítsunk rá, spekuláljunk rá, de még határozottabban lehetetlenné teszi, hogy ne reménykedjünk benne és ne könyörögjünk érte!” Tehát mindaz, amit elmondottam az evangéliumot nem ismerők üdvösségének a lehetőségéről és az örök kárhozatról: éppen nem gyengíti, sőt felfokozza a felelősségünket a körülöttünk élő emberek iránt. Csak úgy volt értelme az egésznek, ha sokkal-sokkal jobban fölbuzdulunk mint eddig, hogy beszédben és főleg cselekedetben bizonyságtevői lehessünk annak a szabadító, üdvözítő kegyelemnek, amely megjelent ezen a földön a Jézus Krisztusban!

Ámen

Dátum: 1969. január 19. Evangélizáció

A legutolsó alkalommal arról beszéltünk, hogy Jézus, aki 2000 esztendővel ezelőtt testi valóságában volt jelen ezen a földön, azután Lelke által láthatatlan valóságában most is jelen van - egyszer majd, az utolsó napon újra megjelenik, de akkor már majd úgy, mint aki előlép a láthatatlanság felhőjéből, isteni inkognitójából. Tehát úgy, hogy teljes, vakító, lenyűgöző isteni mivoltában meg fogják Őt látni az emberek, azok is, akik várták, meg azok is, akik nem várták, akik hitték és akik tagadták, akik szerették és akik nem szerették! Így mondja ezt maga Jézus: “Meglátják az Embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel...” És így folytatja: “És akkor sír a föld minden nemzetsége...” - Nos: itt álljunk meg egy pillanatra! Mert az a nagy kérdés most, hogy ki miért sír? A késő megbánás fájdalmában-e, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében?! És akkor lesz az is, hogy minden térd meghajol Jézus előtt és minden nyelv Úrnak vallja Őt. Csak az lesz a nagy különbség, hogy egyik a kétségbeesés kényszerével, a másik pedig a célhoz érkezettség ujjongásával hódol majd a mindenség Urának! Tehát ez az Ő utolsó, nagy, látható megjelenése a nagy, végső ítéletet is hozza magával... Így is valljuk az Apostoli Hitvallásban: “Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Erről a végső, nagy ítéletről szól a felolvasott Ige, és ennek alapján most próbáljuk meg úgy látni a jövőt mint ítéletet!

Az ítélet szónak az elmúlt két évezredben valami sötét, fenyegető hangzása lett, sajnos! Gondoljunk például a híres középkori "Dies irae dies illa" énekre, amit több híres zeneszerző is úgy érzékeltet a zene nyelvén, hogy szinte beleremeg a lélek - és amelyik jelenlegi énekeskönyvünkben is ilyen borzongatóan hangzik:

“Jön a harag napja lánggal,
végez majd a rossz világgal,
Hogy remeg majd holt és élő,
hogyha jön a bűnítélő,
minden tettet számonkérő...”

És ki ne ismerné Michelangelo híres Utolsó ítéletét a sixtusi kápolna hátsó falán: középpontban Jézus, a haragvó bíró, kemény eltaszító mozdulattal fordul a kárhozottak felé, akik a kétségbeeséstől eltorzult arccal hevernek a lábai előtt. A mártírok pedig, akik körülveszik Krisztus alakját, szinte biztatják, hogy álljon csak bosszút rajtuk! Mária pedig iszonyattal teljesen fordul el a szörnyű jelenettől! Hát valóban így kellene elképzelnünk ezt a végső, nagy ítéletet?

Nos: nem! A leghatározottabban mondom: nem! Annak az ítéletnek, amit a jövőben várunk, elsősorban evangéliumi jellege van. Azt pedig tudjátok ugye, hogy az evangélium örömhírt, Istentől jövő jó üzenetet jelent. Maga az ítélet szó is úgy az Ó- , mint az Újtestamentumban nem annyira a jutalmazás és büntetés jogi aktusát, bírói ténykedését jelenti, hanem inkább a bűn miatt megbomlott isteni rendnek a helyreállítását. Tehát olyan értelemben jelent az ítélet isteni igazságszolgáltatást, hogy Isten igazságot szolgáltat mindazoknak, akikkel itt valamilyen fájdalmas igazságtalanság történt, érvényesíti a jogait azoknak, akiket valamilyen jogtalan sérelem ért, örök vigasztalásban részesíti azokat, akik mások gonoszsága miatt valami módon szenvedtek. Röviden: helyreállítja azt a jogrendet és igazságosságot, amit itt a földön mindig újra megsért és fölborít a bűn. Ott teljesedik majd be, amit Jézus itt ígért, hogy boldogok a szegények, ímé övéké a mennyeknek országa; - boldogok, akik sírnak, ímé most megvigasztaltatnak; - boldogok a szelídek, ímé valóban ők örökölnek mindent; - boldogok az irgalmasok, ímé örökre irgalmasságban részesülnek; - boldogok az igazságért szenvedők, ímé valóban övéké a mennyeknek országa... Akkor lesznek majd igazán boldogok mindazok, akik hittek, tűrtek, szenvedtek, nélkülöztek, szerettek, áldoztak, mert ímé, kiderül végérvényesen, hogy valóban az volt a helyes, nekik volt minden látszat ellenére is igazuk! Az isteni igazságszolgáltatás igazolja őket!

Jézusnak ama végső, nagy, dicsőséges megjelenésével lelepleződik az Isten, láthatóvá válik, hogy Isten valóban az igazságosságnak, a békességnek, az örömnek, a szeretetnek, a tisztaságnak, az irgalmasságnak az Istene, és ímé, mindazokat, akiknek a cselekedeteiben átsugárzott valami az Isten igazságosságából, békességéből, örömet okozó szeretetéből, irgalmas jóságából, azokat Jézus mint egy hatalmas lelki mágnes magához vonzza, be az Ő mennyei dicsőségébe, mint akik Őhozzá tartoznak. Tehát aki enni adott az éhezőnek, inni a szomjúhozónak, aki meglátogatta a beteget, megvigasztalta a nyomorúságba esettet, befogadta a hontalant, felöltöztette a ruhátlant - tehát akiknek az embertársaikkal szemben való magatartásukban ez a jézusi lelkület, ez a krisztusi könyörülő szeretet már eddig is élt, működött: azok örökölni fogják azt az országot, azaz örökre részesei lesznek annak a világnak, amelyikben az örök Szeretet, az Örök Békesség, az örök Jóság: Jézus, az Isten uralkodik! Ebből viszont természetesen következik, hogy akik számára pedig idegen volt az a jézusi lelkület, amelyik megkönyörül a másikon, segítő szeretettel hajlik le az elesetthez, aki számára ez a krisztusi magatartás idegen vagy ismeretlen volt: azt pedig ugyanez a hatalmas lelki mágnes mint tőle idegen elemet, eltaszítja... Mit is keresnének az Ő irgalmas szeretetének a világában azok, akiknek a számára ez a világ mindig is idegen volt?!

Nos tehát, hogy kiket fog majd magához vonzani és kiket fog majd magától eltaszítani ugyanaz az örök irgalmas Szeretet: ez derül ki majd azon az ítéleten, amikor ez az örök Szeretet a maga teljes isteni dicsőségében megjelenik. Ezért mondja Pál egy alkalommal, hogy nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt! Megjelenni, ez nemcsak azt jelenti az eredeti szöveg értelme szerint, hogy odaállni, hanem sokkal többet. A szó igazi értelme szerint itt arról van szó, hogy ott, a Krisztus ítélőszéke előtt fogunk mindnyájan majd igazán ismertté lenni, a magunk igazi valójában megmutatkozni, a legbensőbb énünkben, a legtitkosabb lényegünkben nyilvánvalóvá válni, lelepleződni, igazi mivoltunkban láthatóvá válni... Mert most egyikőnk se mutatja magát annak, vagy látszik annak, ami az igazi valója. Most még csalhatjuk a világot, sőt magunkat is a látszattal. De ott minden mutatás, minden álarc, minden látszat, minden szerep lehull rólunk és a magunk meztelen valójában állunk meg a Krisztus előtt. Ott fog majd végérvényesen és visszavonhatatlanul kiderülni, mi volt a jó és mi volt a rossz, mi az igaz és mi a hamis - még az is ott fog majd kiderülni, amiről nem is tudtunk. “Uram, mikor láttuk volna, hogy éheztél és enned adtunk volna - vagy nem adtunk volna enned?” Ámulva látjuk majd, hogy nem is tudtuk, mikor tettünk valakivel valami jót, vagy mikor nem tettünk valakivel valami jót! Ott derül fény majd a szívünknek még a gondolataira is, a leginkább féltve őrzött titkainkra is. Ott lesz majd nyilvánvaló, hogy nincs oly titok, mely ki ne tudódnék! Ott derül ki majd, hogy mi minden lapult meg egy kedves, barátságos arc mögött. Ott történik meg majd a nagy, végső szétválogatás a konkoly és a búza között, ami itt sokszor olyan fölismerhetetlenül összekeveredve van egymással... Igen: ez is hozzátartozik az ítélethez, ez a nagy leleplezés, “megjelenés” a Krisztus előtt!

De még itt is előbb az evangélium vigasztalása szól, hiszen annak a Krisztusnak a dicsőséges megjelenése leplezi majd le az igazi, csupasz énünket, aki itt a földön előbb érettem maga állott oda Isten ítélőszéke elé és vett le rólam minden kárhoztatást... Én valahogy úgy gondolom tehát, hogy ott fogja majd megtudni az egyik ember, mit jelentett számára a bűnei bocsánata, mert ott fog majd lelepleződni minden bűne, titka a maga igazi valóságában, még az is, amiről nem tudott... De ugyanúgy: ott fogja megtudni a másik ember, hogy mit jelent számára a felkínált bűnbocsánat el nem fogadása, komolyan nem vétele, mert ő is ott látja meg majd minden bűnét, titkát a maga szörnyű valóságában, még azt is, amiről nem tudott! Tehát az az ítélet nemcsak felmentést, hanem elmarasztalást is jelenthet. Mint ahogyan a mágnes nemcsak vonz, hanem taszít is. Az a hatalmas Valaki, aki elé odagyűjtetnek majd mind a népek, nemcsak olyat mond majd, hogy “Jertek én Atyámnak választottai...”, hanem olyat is, hogy “Távozzatok tőlem!”

Tehát abban az ítéletben nemcsak üdvösség van, hanem kárhozat is. De itt vigyázzunk, mert a kárhozat, meg a pokol fogalmával nagyon sok visszaélés történt már az évezredek folyamán. Sokan szeretnék a poklot fönntartani azok számára, akiket nem szeretnek, akikre haragusznak, akiktől szenvednek. Még egy régi egyházatya is, Tertullián, azzal vigasztalta az üldözött keresztyén gyülekezeteket, hogy ne féljenek, üldözőiket hamarosan égni látják majd a pokolban. És bizony a keresztyén képzőművészet se tett jó szolgálatot azzal az érzéki ábrázolással, ahogyan a poklot sokszor elképzelte: lobogó tűzzel, lópatájú ördögökkel, tüzes villákkal, kínok között vonagló emberekkel... Az Újtestamentum beszél ugyan pokolról, de néhány előzetes megjegyzést tudomásul kell venni mindig, amikor erről van szó:
1) Sohasem úgy beszél róla, mint egy meghatározott helyről, hanem mindig úgy, mint egy bizonyos állapotról. A gyehenna se a pokol helyét jelenti. (Gé-Hinnom: Hinnom völgye, Jeruzsálem déli határán, ahol a Krisztus előtti második században kárhozatos pogány gyermekáldozatokat hajtottak végre és ahol a zsidók hite szerint majd az ítéletkor lángtenger emészti meg az istentelen szertartásban résztvevőket.) Jézus szájában tehát már szimbolikus kifejezés. Még inkább szimbolikus jelentőségűek az ilyen szavak, mint tűz, örök tűz, harag, külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás. Hogy mennyire szimbolikus kifejezések mindezek, már csak abból is látszik, hogy a tűz és a külső sötétség egyszerűen kizárják egymást, ha szó szerint akarnánk értelmezni... Tehát ezek a kifejezések a kárhozat állapotát érzékeltetik.

Ha éreztél már valamit a lelkiismereted mardosó tüzéből, ha fogcsikorgatva és sírva gondoltál valaha egy mulasztásodra, amit már nem lehet többé jóvátenni, ha láttad már, hogy valamilyen bűnöd micsoda gyötrelmet, micsoda pokoli kínt okozott akár magadnak, akár másnak: akkor ennek a fájó élménynek a végtelen perspektívájában gondold el a kárhozatot, akkor már körülbelül sejtheted, milyen irányban lehet az a pokol! Csak most még a jóvátehetetlen bűntől és a lelkiismeret mardosó tüzétől van szabadulás: Jézus vére által, amelyik minden bűnt elfedez, kiengesztel - de ott, az ítéleten túl már nincs, csak a tehetetlen megbánás fájdalma. Igen, éppen abban áll a kárhozat, hogy az ember sírva és fogcsikorgatva kénytelen visszagondolni arra, amit e földi életében eltékozolt és eljátszott. A kárhozat azt jelenti, hogy nincs többé jövő, hanem csak egy terméketlen visszamerengés az elszalasztott lehetőségekre, emésztőn gyötrődés amiatt, hogy nem akarta megérteni az élet értelmét. Úgy gondolom, erre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai: “Ahol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem aluszik.” (Mk 9,48)

2) Azután másik megjegyzés a pokollal és kárhozattal kapcsolatban, hogy Jézus és az apostolok sohase tájékoztatólag beszélnek róla, tehát sohase önálló témaként, hogy mi a pokol, milyen a pokol, hol van a pokol, hanem mindig figyelmeztetőleg: tehát úgy, hogy ez az, amit az Isten nem akar, amitől Jézus megváltott. Ez az, aminek a rettenetes visszfénye ott tükröződött a mi Megváltó Urunk arcán, amikor a Gecsemáné-kertben olyan pokoli módon gyötrődött, hogy vért verejtékezve izzadt - haláltusában lévén -, és ez az, amit végigszenvedett helyettünk és érettünk. Hiszen azért gyötrődött olyan “istentelenül”. A pokol és kárhozat mindig csak mintegy sötét háttere a Jézusban fölkínált ingyen kegyelemnek és bűnbocsánatnak. Istennek azt a szeretetét hirdeti, hogy lássátok meg emberek, mitől akar megszabadítani benneteket az Isten! Mert az Isten nem akar elvetni senkit! Hanem az Isten üdvözíteni akar mindenkit! A pokol és a kárhozat csak mintegy sürgetően aláhúzza a Jézusban fölkínált kegyelem elfogadásának a halálos komolyságát! Tehát még a pokol hirdetésében is az evangélium hangzik: Nézd, ettől akar megszabadítani az Isten! Attól a tehetetlen önvádtól, attól a tehetetlen, terméketlen, múlthoz kötött, jóvátehetetlen önvádtól, annak fogcsikorgató fájdalmától, tüzétől, sötétségétől... Tehát az egész pokol felszólítás arra, hogy ne halogasd a döntést! Most még kinyújthatod a kezed Jézus felé, akiben számodra is az üdvösséget, az örök életet, az életed kiteljesedését nyújtja feléd az Isten! Nézd: Jézus a kereszten, abban az Istentől való szörnyű elhagyatottságban, elhordozta helyetted az elvettetés minden borzalmát. Ez igaz, de csak annyiban, amennyiben te ezt a hiteddel elfogadod! Ragadd meg hát Istennek a Jézusban feléd nyújtott mentő kezét, amíg lehet, mert most még lehet! Isten téged is üdvözíteni akar! Csak az a kérdés, hogy akarod-e te is?!

3) Mert még egy megjegyzés a pokolról: Jézus sohase úgy beszél róla, mint az Őbenne megjelent isteni kegyelemről mit sem tudó emberek végső állapotáról, hanem mindig mint olyan lehetőségről, amibe az az ember kerülhet, aki találkozott Jézussal, de a benne fölkínált üdvösségre bármilyen módon: akár titkon, akár nyíltan, akár közömbösségből, akár ellenséges érzületből, akár antikrisztusi, akár egyházi magatartásában nemet mondott! - Tehát: sohasem az Isten ítél valakit kárhozatra, pokolra, hanem mi magunk ítélhetjük magunkat arra! Azon az utolsó, nagy ítéleten már csak kiderül, hogy ki mit választott, csak lelepleződik, hogy ki mit vetett, mert azt fogja aratni is. A pokol tehát már csak az egyenes konzekvenciája annak a döntésnek, ami itt és most születik egy embernek a lelkében, a te életedben is. A pokol nem úgy zuhan rá az emberre, mint egy megsemmisítő bomba, hanem úgy érik meg, mint az egész életnek a gyümölcse. Tudjátok, hogy kik lesznek majd ott a pokolban? Azok, akiknek Isten sok türelmes, szerető hívogatása után végül azt mondja: “legyen meg a te akaratod!” - Nos tehát: mi a te akaratod?!

Hadd fejezzem be Jézusnak az egyik legcsodálatosabb, leghatalmasabb ígéretével: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz Annak, Aki engem elbocsátott. örök élete van! És nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre! Bizony-bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most van, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják: ÉLNEK!” (Jn 5,24-25)

A kürtzengés máris hallik,
Már hajnallik, Útban már az angyalok.
Életem csak egy tenyérnyi,
S számon kéri Jézusom, ha meghalok.

Taníts meg, Uram, hogy holtom
S rövid voltom Soha el ne felejtsem,
És a jövendő életet,
Ítéletet Szívemből ki ne ejtsem.

(366. ének 4. és 5. vers)

Ámen.

Dátum: 1968. november 17. Evangélizáció