Kedves Testvéreim! A ti útra indulásotoknak ebben a boldog, ünnepélyes pillanatában Istennek az Igéje hadd szólítson meg benneteket, mégpedig Jézusnak az a szava, amit a János evangélium 20. részének 29. versében így olvashatunk: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
Kedves Testvéreim! Minden ember a boldogságra vágyik, és mégis olyan kevés ember van akiről el lehetne mondani, hogy igazán boldog. Minden ember kivétel nélkül keresi a boldogságot, és mégis olyan kevesen vannak, akik azt valóban meg is találták. Minden házasság, szinte kivétel nélkül - ha igaz az a házasság - a boldogságnak az igényével indul el, és mégis olyan kevés érkezik meg ebbe a kikötőbe.
Nos hát, Jézus ebben a most fölolvasott igében valami egészen egyszerű dolgot mond el nékünk a boldogság titkára vonatkozóan. Íme, azt mondja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. Boldogok! Persze nem azt jelenti ez, amit a világ ért rajta. Nem azt jelenti ez, hogy szerencsések, nem azt jelenti, hogy ezeknek minden úgy sikerül, ahogyan azt ők maguknak előre eltervelték. Nem olyan értelemben boldogok, mint ahogyan a regénynek a végén a szerelmesek végre összetalálkoznak, egymáséi lesznek, és most már kész a boldogság. Ez nem ilyen happy-end boldogság. Úgy mondhatnám, hogy nem kívülről boldogok, hanem belülről boldogok. Egy bizonyos belső rendben-lét ez a boldogság. Jézus, mielőtt egy emberi lelket a mennyországba visz, azelőtt mindig elébb a mennyországot viszi bele annak az embernek a lelkébe. Ez az a boldogság, amiről itten szó van. Valami a mennyből, valami a mennynek a derűjéből, szépségéből, nagyszerűségéből, öröméből. Valami az Isten boldogságából. Mindenféle más boldogságnak is ez az egyetlen alapja. A tiéteknek is. És kik a boldogok? Azt mondja az Ige: akik nem látnak és hisznek. Akik hisznek. Persze nem valamiben hisznek, mert valamiben kivétel nélkül minden ember hisz ezen a világon, hanem akik az élő, személyes isteni hatalomban, az élő Isten személyében hisznek. Úgy, ahogyan Ő kijelentette magát számunkra a Jézus Krisztusban.
És mi, testvérek, megvalljuk azt: mi nem félünk hinni olyan valakiben, akit nem látunk. Egy olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, szétszednek és összeraknak, az emberek általában csak azt szokták realitásnak tekinteni, amit ki lehet számítani, szét lehet szedni, össze lehet rakni és le lehet mérni. Nos, az Istennel szemben ezt nem lehet megtenni. Sem pedig az emberi lélekkel kapcsolatosan. Ha valaki mégis megpróbálná, oda jut, ahová az a csillagász, aki egyszer hirdette: átkutattam távcsövemmel a világmindenséget, de Istent benne sehol nem találtam. Vagy, mint az a tudós, aki szintén olyan fennhangon hirdette: fölboncoltam az egész emberi testet, de sehol nem találtam a lelket. Hiszen az édesanyai szeretetet sem lehetne megtalálni ezen a módon egy fölboncolt emberei szívben. És mégis, ugye a legnagyobb realitása az életünknek éppen az anyai szeretet. És Beethoven IX. szimfóniájának az örvendezését se lehetne lemérni és kiszámítani, mégis benne rezdül annak a szimfóniának minden egyes hangjában. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. A látás által egyébként is csak felületes, külsőleges ismeretre juthatunk el. Pilátus például a saját két szemével látta Jézust, és mégse ismerte igazán. A római katonák a két durva kezükkel ragadták meg Jézust, ott volt közöttük, a kezük között Jézus és mégse ismerték Őt igazán. Pál apostol pedig, vagy Assisi Ferenc, vagy Bethlen Gábor soha nem látták Jézust úgy, ahogyan sokan mások, és mégis ők ismerték igazán. Senki se gondolja tehát, hogy a hit alacsonyabb rendű funkció volna, mint a látás. Senki se féljen attól, hogy maradi dolgot művel, vagy pedig tudományellenes magatartást tanúsít, ha olyan valakiben hisz, akit nem lát. A hit több, mint a látás. Közvetlen látás a hit. A lényegnek a megragadása. Ezért mondja Jézus, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. A mi hitünk révén, a mi számunkra Isten élő realitás. Mi abban az Istenben hiszünk, aki önmagát a Jézus Krisztusban jelentette ki. Akinek a révén a bűnbocsánat és az örök élet lehet a miénk. A két leghatalmasabb ajándék. Mi boldogan valljuk, hogy a Jézusban, a Názáreti Jézusban barátunkká, testvérünkké lett a hatalmas Isten. Hadd mondjam meg nektek, hogy mennél öregebb leszek - és itt közöttünk nagyon sokan vannak így -, annál inkább rájövök arra, hogy e nélkül a hit nélkül nem csak hogy nem lehet, de nem is volna érdemes élni. Éppen ezért, mivel mi hiszünk az Istenben, hiszünk abban is, hogy titeket is az Isten ajándékozott egymásnak. Mert nemcsak magatok választottátok egymást, hanem - a mi hitünk szerint - Isten választott benneteket egymás számára. Két hívő embernek a házassága akkor van igazán megkötve, hogy ha azok hitben fölismerik, és naponként újra és újra vállalják, hogy Isten akaratából lettek egymáséi. A ti házasságotoknak a legmélyebb alapja nem az, hogy megismertétek egymást, nem az, hogy megszerettétek egymást, hanem az, hogy az Isten az örökkévalóságtól fogva egymásnak rendelt benneteket.
Aki hisz, az mindenkor reménységgel tud előre tekinteni, tovább, a holnap felé. Mert az tudja, hogy mi sohase kifelé megyünk az életből, hanem mindég jobban befelé megyünk az életbe. És akármennyit megéltünk már a földi életből, az igazi élet még mindig előttünk van. És amikor a nem hívő ember számára már nincsen semmi reménység, amikor a hitetlen tudomány és hatalom és erő csak azt tudja mondani, hogy ember, itt most már hagyj föl minden reménnyel - a halálnál -, a mi számunkra ott bontakozik ki a reménység igazán a maga teljes pompájában és gazdagságában. Mert mi még a halálon át is a feltámadásban és az örök életben reménykedünk.
S végül, aki hisz, az tud igazán szeretni is. Isten és a szeretet összetartoznak egymással. Isten az örök forrása a szeretetnek. És mi a hitünk révén ebből a forrásból meríthetünk olyan szeretetet, ami igazán boldoggá tesz, mert soha el nem fogy. Ó, de igaza van Jézusnak, amikor azt mondja, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Vajon boldogabbá válik-e az emberiség, hogy ha már majd nem hisz egyáltalán senkiben? Aligha, testvérek. Hívő embertől még soha nem hallottam azt, hogy de szeretnék én is hitetlen lenni, de hitetlen embertől már nagyon sokszor hallottam, de szeretnék én is hinni. De szeretnék én is úgy hinni tudni, mint ahogyan a hívők hisznek. Nos, hát igen, boldogok, akik nem látnak és hisznek. És mi ezt a boldogságot kívánjuk a ti számotokra, és az Isten ezt a boldogságot készíti a ti számotokra.
Ámen.
Mi pedig, akik tanúi voltunk ez ifjú pár esküvésének, emeljük föl a mi könyörgő és hálaadó szavunkat és imádkozzunk eképpen:
Kegyelmes Istenünk, Édesatyánk, megköszönjük Néked azt az ünnepélyes pillanatot, amikor együtt lehetnek mindazok, akik egymást szeretik. Hisszük, Urunk, hogy most gondolatban itt van közöttünk a távolból a 94 esztendős dédmama is. Vele együtt áldunk Tégedet mindnyájan, vele együtt is köszönjük Tenéked ezt a napot, ezt az órát, ezt a pillanatot, amikor a Te gyermekeid elindulnak egy boldog, ismeretlen jövendő felé. Köszönjük Neked Urunk különösen azt, hogy összekapcsoltad az ő szívüket önmagaddal. És hogy Te előtted találkozhattak, hogy Tebenned ismerhették meg igazán egymást, és így Rajtad keresztül történhetett az, hogy megszerették egymást. Köszönjük Néked azt a fölismerést, amit hitben így vállalnak, hogy Te szántad őket egymásnak. Hogy a Te gondolatodból indult el ez a házasság is.
Azt kérjük Urunk Istenünk, erről hadd győződjenek meg az ő eljövendő házaséletük alatt minden nap jobban és jobban. Köszönjük Néked, hogy hihetünk benned, láthatatlanul is hiszünk Benned. És köszönjük Neked, Urunk, hogy a hitünk révén Te vagy életünknek a legfőbb realitása. Az igazi valóság, Akitől minden más függ, és akire mindig számíthatunk.
Így bízzuk Reád ennek az ifjú párnak az életét és boldogságát. Te őrizzed meg őket Urunk egymás számára, Te szenteld meg az érzéseiket. Testükben, lelkükben Te légy a gondviselőjük. Te légy, Urunk az, aki megáldod őket minden napon újra és újra. És a Te kezedből hadd tudják elfogadni mindig azt, amit a Te bölcsességed és a Te szereteted készített az Ő számukra. Ó, áldott légy, felséges Isten, hogy így indulhat el két lélek Veled együtt egy új életnek a folyására. Egy új életnek a megharcolására.
Add, hogy az ő bizodalmuk mindig csak növekedjék Tebenned. Add, hogy az ő szeretetük egymás iránt valóban soha el ne fogyjon, hiszen meríthetnek abból az örök forrásból, amit Te fakasztottál föl ott, a Golgotán a Jézus Krisztusban. Így vezéreld őket életüknek minden napján. Végig az örökkévalóságig, hogy majd a földi útnak a legvégén Urunk, boldogan és engedelmesen induljanak a Te hívásodra az örökkévalóságba.
Hallgass meg bennünket, könyörgünk, Jézus Krisztus érdeméért!
Ámen
Dátum: 1962. június 30. (Evangélizáció egy esküvőn)