Pár héttel ezelőtt beszéltem arról a jelenetről, ami Jézus és Júdás között játszódott le az utolsó vacsora alkalmával - és én most, bár virágvasárnap van, és ez az ünnep más események emlékére van, szeretném mégis folytatni Júdás történetét, elmondani a nagyhét legsötétebb eseményét. Olyan emberről van szó benne, aki Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozóként kezdte pályafutását és kétségbeesett öngyilkosként végezte... Ebben a történetben mindenütt sűrű sötétség van, sehol egy biztató fénysugár, mintha Isten kegyelme egészen eltűnt volna a bűn fekete felhői mögött. Pedig olyan emberről van szó, aki megbánta bűnét, de mégsem talál enyhülést a feltörő könnyekben, mint Péter, hanem egyre mélyebbre zuhan a végső kétségbeesésbe! Három olyan kifejezés van itt, ami pedig igen reményteljesen hangzik: “megbánta dolgát”, “visszavitte a pénzt”, és azt mondta: “vétkeztem”. - Hiszen amikor egy ember eljut odáig, hogy megbánja dolgát, igyekszik jóvátenni vétkét és bevallja bűnét, akkor már jó, akkor már nincs elveszve, akkor már újra rátalált a helyes útra - Júdás pedig épp akkor vesztett el mindent. Nagyon tanulságos végigkísérni azt a lelki folyamatot, amelyen keresztül végül odáig jutott, hogy eldobta az életét magától.
Ennek az embernek az összeomlása azzal kezdődött, amit így ír le a tudósítás: “Akkor látván Júdás, aki őt elárulta, hogy elítélték Jézust...” Tudniillik az éjszaka folyamán a főpapok tanácsa halálra ítélte Jézust és megkötözve átkísértette Pilátushoz, a halálos ítélet végrehajtásához való hozzájárulás végett. Ez volt az a borzalmas pillanat, amelyben Júdás a Jézus ellen elkövetett bűnét a maga teljes meztelenségében meglátta. Itt teljesedett ki az a bűn, amit azzal az áruló csókkal követett el előző este. Akkor még nem látta tisztán, de most már látta, rémülve, hogy mit is csinált. Mert a bűnnek, amikor kiérik és teljes következményével ott áll az ember előtt, egészen más kinézése, más alakja van, mint akkor, amikor még csak csalogató kísértésként lebegett az ember előtt, vagy akár akkor, amikor elkövette azt az ember. Ha úgy előre látná egy betörő például, hogy mi lesz a következménye annak, amit csinál, ha előre látná a bűnének a teljes alakját, talán visszariadna és inkább nem csinálná... Talán ha előre látná valaki, aki egy másik házasság boldogságába tör be, ha előre látná, mivé érlelődik ki ez a bűne, ha előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami úgy csalogatja, hová fogja majd taszítani - ugyanaz a bűn, ami olyan szépnek látszik, milyen ijesztő szörnyűséggé válik, ami annyi örömöt ígér, annyi bánatot hoz, amikor megérik, akkor talán sohasem követné el... De éppen az a veszedelme a bűnnek, hogy elkábít, s ebben a kábulatban nem látjuk tisztán annak a bűnnek az igazi alakját, jellegét, ijesztően borzalmas mineműségét, sőt szépnek látjuk, kívánjuk, csak amikor már késő, amikor már megtörtént és jóvátehetetlen következményeivel együtt vádol kegyetlenül - akkor kezd tisztulni a kábulat, akkor kezd újra világosan látni az ember, akkor jajdul bele a lelkébe a rettentő felismerés: “Jaj, mit tettem! Hogy tudtam ilyet tenni?” - Így volt ez Júdásnál is: “akkor Júdás, aki őt elárulta, látván, hogy elítélték Őt, megbánta dolgát...” Tehát amikor bűnének a megérett gyümölcsét látta, akkor esett kétségbe. Egyszerre rászakadt az a tudat, hogy amit csinált, visszavonhatatlan, jóvátehetetlen bűn! Miként a folyókat nem vagyunk képesek visszahajtani a hegyek közé a forrásukhoz, éppúgy képtelenek vagyunk az elkövetett bűnt visszanyomni abba a sötét mélységbe, ahonnét előhívtuk. A bűnt emberi hatalommal nem lehet megsemmisíteni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. De Júdás éppen ebben az isteni kegyelemben nem tudott reménykedni, s ezért volt még a bűnbánata is terméketlen bűnbánat. Azt olvassuk, hogy amikor látta, amit tett, fölriadt benne a lelkiismeret. “Megbánta dolgát...” - így ír róla a tudósítás.
Igen, a lelkiismeret! - Ó, micsoda adománya ez Istennek, olyan valami, ami nemcsak hívő emberekben, hanem az Istennel mit sem törődő emberekben is megvan, bár nem mindig megbízható a hangja, nem mindig Isten akarata szerint reagál a cselekedeteinkre. - Ezért állandóan Isten Igéjéhez kell mérni, az Igével kell tisztítani, megvilágítani. De ha akármilyen gyengült és romlott formában is, mégis van bennünk egy titokzatos, halk figyelmeztető szó - nyilván Isten teremtette belénk -,és ez soha el nem hagy, és akkor tudunk tőle legkevésbé szabadulni, amikor pedig legjobban szeretnénk. Ez a belső hang, amelyik rögtön óvást emel minden rossz ellen, nem hagy egyhamar békét. A bűn elkövetése előtt már figyelmeztet, hogy hagyjad, ne tedd; a bűn elkövetése közben szemedre hányja, hogy elhagytad az igaz utat, vigyázz; a bűn elkövetése után vádol és kárhoztat, mit tettél! - És ez a vádló, ítélő belső hang csak akkor hallgat el, ha már sokáig ellenállt neki az ember. Csudálatos természete van a lelkiismeretnek. Annál, aki figyelmesen hallgat rá, egyre finomabbá válik - annál pedig, aki elhanyagolja, nem törődik vele, egyre halkabbá lesz, s végül egészen elhallgat, elnémul... De Isten nem hagy csúfot űzni magából, egyszer mégis fölrázza az álomba ringatott lelkiismeretet és amit azután egy ilyen álmából fölriasztott lelkiismeret művel az emberben, az a legborzasztóbb, az szinte kibírhatatlan! - Ez történt Júdással: “Látván Júdás, aki Őt elárulta, hogy elítélték Őt, megbánta tettét.”
Júdásnak ebben a lelki gyötrelemben szinte a kárhozat iszonyata tükröződik. Sokszor mondtam már, hogy Jézus, mielőtt egy lelket a mennybe visz, a mennyet viszi bele abba a lélekbe. Valahogy ugyanígy tesz a Sátán is: mielőtt valakit a kárhozatba vinne, beleviszi magát a kárhozatot az illető lelkébe. János evangéliumában olvassuk, hogy amikor Jézus az utolsó vacsorán mindegyik tanítványának, Júdásnak is odanyújtotta a letört kenyérdarabot: “A falat után akkor beméne abba a sátán.” (Jn13,27) És ahol a Sátán van, ott van a pokol. Ott előbb-utóbb valami nagy fájdalomban és szenvedésben gyötrődik a lélek! Júdásnak is ott ég már egy elkésett bűnbánat emésztő tüze, amit eloltani nem lehet többé! Olyan belső sírás van benne, amiben mégsem oldódik föl a bűn szorítása. Úgy érzi, már a kegyelemért sem kiálthat többé, mert elkésett vele. Ez lehet a pokol! Pedig a szerencsétlen Júdás most, amikor ilyen kiteljesedésében látja a bűnét, teljes őszinteséggel meg is vallja. Nem szépít rajta semmit, nem kíméli magát, kegyetlen önváddal mondja: “vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért”. Nem hárítja át senkire a bűnét, nem okol érte senki mást, nem keres kibúvót, mentséget, magyarázatot, enyhítő körülményt, teljes súlyával magára vállal mindent!
Ez az igazi bűnvallás. Ádám Évára fogta: az asszony adott nekem abból a gyümölcsből. Éva a kígyót okolta: a kígyó csábított el engem... Mindenki bűnbakot szokott keresni, akire átháríthatja a maga felelősségét - Júdás nem! “Vétkeztem!” - kiáltja. Én vétkeztem, az én bűnöm ez az egész szörnyűség! Ó, de nehéz idáig eljutni egy léleknek! Pedig ez az a pont, ahol legközelebb van a segítség, a kegyelem, a bocsánat: Isten! - Ó, ha ebben a pillanatban, amikor Júdás elkiáltotta: “Vétkeztem!” - ott lett volna egy testvér, aki megfogta volna a kezét és azt mondta volna neki: Gyere, mondjuk ezt meg az Istennek, beszéljük meg ezt az Úrral! - talán másként végződhetett volna az egész történet. De nem testvérek vannak körülötte, hanem cinkosok, akik látva a bűnös ember vergődését, cinikusan szólnak neki: “Mi közünk hozzá? Te lássad!” Mintha azt mondanák: ez a te dolgod, csinálj, amit akarsz, intézd el magaddal, ahogy tudod... Magára hagyják a gyötrődő lelket a kétségbeesésben, nem áll mellé senki segítő szándékkal, nem érez együtt vele senki a bajban, nem törődik vele senki: “Mi közünk hozzá? Te lássad!” Júdás tragédiájának ezen a pontján láttam meg a gyülekezet áldását, a testvéri közösség mérhetetlen nagy ajándékát, azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem utasítanak így el valakit: mi közöm hozzá?, hanem akiknek nagyon is van közük ahhoz, hogy a másikat mi bántja. Éljetek azzal a lehetőséggel, kiváltsággal, hogy testvérek vagytok, hogy gyülekezetbe tartoztok, csak magára ne maradjon soha valaki közületek, mert a magány rossz tanácsadó; a bűntársak, a haverok, a cimborák magadra hagynak a bajban, mint Júdást a főpapok - a testvérek, az atyafiak épp akkor segítenek.
Nos tehát, Júdás eljutott odáig, hogy őszintén bevallotta: “Vétkeztem...” De ezt a bűnvallást csak a főpapok érzéketlen fülébe kiáltotta bele és nem annak az Istennek mondta el, aki olyan végtelenül nagy kegyelmű Isten! Csak a saját szívében égő poklot látja, de ezt a fájó szívet nem tárja oda Isten elé. A kétségbeesés miatt, amibe jutott, nem tud odamenekülni ahhoz az egyetlen Valakihez, aki ebből a mélységből is ki tudná emelni, aki a bűnbánó bűnöst még soha el nem utasította magától - aki még soha nem mondta senkinek: “Mi közöm hozzá, te lássad!” Júdás a maga kétségbeesésében még csak nem is könyörög kegyelemért, máris örökre elveszettnek hiszi magát és lelkének a szörnyű félelmétől úgy akar szabadulni, hogy kötelet fon a nyakára, és fölakasztja magát. A kétségbeesés végső lépésével akar menekülni a kétségbeesésből! Ez az öngyilkosság!
Az ember akkor emel kezet önmagára, amikor eljutott egy olyan határig, ahol már úgy érzi, nincs tovább. Elrontottam az életemet, jóvátehetetlen bajba jutottam, nincs más megoldás, csak a halál! - Látjátok: ez a Sátán becsapása! Mert az öngyilkosság egyfelől nem megoldás, másfelől igenis van más megoldás! Miért nem megoldás az élet eldobása? Mert azon a nagy tévedésen alapszik, hogy az életet el lehet dobni az embernek magától! Pedig nem lehet! Ha a halál valóban pontot jelentene az élet-mondat végén, akkor még volna valami értelme az öngyilkosságnak. De nem az, hanem kettőspont, ami azt jelenti, hogy folytatódik a mondat... Rettentő önámítás azt gondolni, hogy Isten ítélete elől, ami ott ég a lelkiismeretben, el lehet menekülni a halálba, hiszen a halál mögött ott van az egész örökkévalóság! Sem önmagamtól, sem Istentől nem tudok megszökni! Én a halálon túl is én maradok és Isten Isten! Hová bújhatna az ember a Mindenható tekintete elől? A zsoltáríró évezredekkel ezelőtt talán éppen egy ilyen öngyilkossági traumában jött rá arra, amit így ír le:
“Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt. Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.” Zsolt139,5-10)
Tehát nem megoldás az, ha valaki a problémái, bűnei elől, elrontott élete romjai alól, a felelősség elől, a meglódult lelkiismeret elől, a rázuhanó tragédia elől - Isten elől - a halálba menekül. A halál nem megoldás! Sőt, csak fokozza a problémát. Egyszer egy öngyilkosjelöltnek azt mondtam: Látott-e már életképtelen koraszülöttet? Milyen szomorú látvány egy ilyen embertorzó, ugye? Nos, azért életképtelen, mert korábban érkezett a világra, mint ahogyan itt lett volna az ideje. Ilyen életképtelen koraszülött az örökkévalóságban az öngyilkos, aki korábban érkezik meg a túlvilágra, mint ahogyan ott lett volna az ideje! - A halál tehát nem megoldás! - Van más megoldás! A legkétségbeejtőbb helyzetben is van! Mégpedig: JÉZUS! És ezt most nem azért mondom, mert így szokott kikerekedni általában egy prédikáció, hanem mert valóban egyedül Jézus a megoldás! Igazán nincs más! A lelkiismeret, akármilyen finom is, csak fölfedi a bűnt, de törölni nem tudja. Rámutat a bűnre, de kiengesztelni nem képes azt. Vádol, de megbocsátani képtelen. Lesújt, de nem tud fölemelni. A lelkiismeret perbe fog, de nem tud fölmenteni, a lelkiismeret bíró, de nem Megváltó! Jézus Krisztus pedig olyan Bíró, Aki ugyanakkor Megváltó is! Úgy fedi föl a bűnt, hogy kiengeszteli, úgy vádol, hogy megbocsát! Az a drága vér, ami ott folyt le a keresztről, aminek a jelét ennél az asztalnál te is magadhoz veheted, megihatod: ez a vér az egyetlen hatalom, amelyik a vádoló lelkiismeretet elnémítja, megnyugtatja. A legreménytelenebb kétségbeesésben is új reménysugár éled abban az emberben, aki csak egy kicsi hittel bár, de fölnéz a keresztre, Jézusra, a fájdalmak férfiára, az Isten ama Bárányára, Aki elveszi a világ bűneit! Igen: Jézusnál van megtartatás, van bocsánat, van megoldás a legsötétebb mélységben vergődő lélek számára is. Mindenkinek, aki ezt a bűnvallást: “Vétkeztem...” nem légüres térbe kiáltja bele, hanem Neki mondja meg ott, a Golgotán! Van tehát megoldás! Bármilyen sötétség vesz körül, bármily jóvátehetetlen bajba, elkeseredésbe jut valaki, hittel nézve föl Jézusra, mondja csak bátran a 42. Zsoltár írójával együtt:
“Én lelkem, mire csüggedsz el?
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, nem hágy el,
Kiben örvendek végre.”
Ámen
Dátum: 1960. április 10.