Ezt a csodálatosan szép és mesterien leírt történetet most egészen szokatlan szempontból szeretném tárgyalni, mégpedig abból a szempontból, hogy itt, ha csak külső látszatát nézzük az eseményeknek: egy férfi és egy nő találkoznak és beszélgetnek egymással. Próbáljuk hát egyszerűen, mint egy társadalmi eseményt tekinteni most ezt a történetet, úgy, mint ami naponta ezerszer megismétlődik a világban, utcán, hivatalban, uszodában, közértben, iskolában, mindenütt: hogy találkozik egy férfi és egy nő, elkezdenek beszélgetni - hogyan alakul ez a beszélgetés, és hová vezet...
A tűző napsugárban, a poros úton jön egy asszony, vizeskorsót egyensúlyoz a fején. Ő az egyetlen most az úton. Ilyenkor, délidőben mindenki hűsöl valahol az árnyékban. De ő éppen azért megy a forráshoz, mert ilyenkor senkivel sem kell találkoznia. A kúthoz megy vízért. Azért nem este vagy reggel, mert akkor mindig sokan vannak ott. És az emberek annyi mindent beszélnek, megszólják egymást. Nem, ezt ő nem akarja hallani - hogy őróla pletykázzanak, megjegyzéseket tegyenek... Inkább a forró napon, délidőben megy vízért! Odaér a kúthoz. Kezdi lebocsátani a vödrét, amikor egyszer csak észreveszi, hogy ni - még sincs egyedül, ott ül egy férfi az árnyékban. Csukott szemekkel támaszkodik a fának. Biztosan fáradt. Talán alszik is. Lopva ránéz az asszony. Nem innen való. Zsidó férfi. Kár, hogy alszik. Jó lenne szóba állni vele. Zörög is talán egy kicsit vödrével, talán a kelleténél jobban is, hogy fölhívja önmagára a figyelmet. Hogy az a férfi fölébredjen és ránézzen...
Talán valahogy így kezdődött az eset, amiről János ebben a részben tudósít. Így képzelem el azt, hogy: "Ott vala pedig a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz. Mintegy hat óra vala. Jöve egy samáriabeli asszony vizet meríteni; monda néki Jézus: Adj innom!” - Tehát egy férfi, meg egy asszony a forró keleti délnek a csendjében... Örök probléma, állandó téma: a férfi és a nő találkozása. Az is volt mindig, abban a régmúlt világban is, amikor az asszonynak semmi társadalmi helyzete sem volt - meg ma is, amikor a nő egyenjogúsítva van a férfival. Amikor a férfi és a nő találkoznak, mintha mindig szikra pattanna közöttük. Talán alig észrevehetően, talán egészen a tudat alatt, de mindig történik valami... Minden férfi a férfihez másképp viszonyul, mint a nőhöz, és minden nő valahogy másképp viszonyul, valahogy másképp lép fel a nővel szemben, mint a férfival. És a nő, ha akármilyen emancipált állapotban él is, akármilyen modern is, mindig nő marad, és a férfi férfi! Két olyan fél, akik egymás számára vannak teremtve... Emlékeztek, így hangzik az örök teremtési Ige: “Szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt.” Igen: a férfi és a nő egymáshoz illenek, mint két fél, együtt egész, kiegészítik egymást, egymás által válnak teljessé. Az asszonyra mondja Isten: segítőtárs. Micsoda hatalmas feladat és milyen nagyszerű pozíció: segítségnek lenni! Segítőtárs. Benne van ebben az a gondolat, hogy nélkülözhetetlen, helyettesíthetetlen. Minden nőnek az életben föl van adva a nagy kérdés: mi valósul meg általad ebből a segítségből? Mennyire vagy igazán segítőtárs? Mert ebben ugye az is benne van, hogy a nő nem az a valaki, aki körül minden forog, hanem aki a második helyet foglalja el, azt a csendes helyet, ahonnét óriási áldásos erőt jelenthet minden férfi számára, az egész társadalom számára. Igen, de ez nemcsak a nőtől függ, hanem a férfitől is. Tudniillik attól, hogy a férfi miként viszonyul a nőhöz, hogyan tekinti, igazán úgy-e, mint segítőtársat, vagy akit használhat? Ilyen problémák villódznak mindig, amikor férfi és nő találkoznak egymással.
Nos tehát: az az asszony ott a kútnál meglátott egy magányos férfit ülni csendben... És nem tudja, hogy Jézus az. Vajon miért lehet ez itt most ebben a hőségben? Talán reá vár? Ó, ő már nagyon jól ismeri a férfiakat! Ismeri az életet... Jól tudja ő már, hogyan néz egy férfi egy nőre, mit akar tőle: uralkodni fölötte; hogy ki akarja használni saját vágyai kielégítésére, hogy csak eszköznek tekinti, nem segítőtársnak... Ő már nagyon jól tudja, hogy a férfinál minden a nő körül forog - persze a saját dicsőségén, meg a munkáján kívül -, mégiscsak a nő körül!
És azt is tudja jól, hogyan reagálnak ilyenkor a nők. Meg is vetette talán magát érte és az egész női nemet - talán azért jött a déli verőfényben és nem reggel, mint a többiek, hogy ne is találkozzék senkivel... Nos, hát ő is uralkodni akar a férfi fölött: majd meglátjuk, ki az erősebb. A szépséggel, a bájjal, minden rendelkezésre álló eszközzel harcol érte... Tulajdonképpen a férfiak kényszerítik bele ebbe a lényétől idegen magatartásba, pedig olyan jó lenne igazán nőnek lenni, segítségnek, nem eszköznek - nem játékszernek, nem csillogó-villogó ékszernek -, hanem segíteni valakinek, tartozni valakihez, rátámaszkodni valakire és úgy nőni magasra, mint az ampelopszisz (borostyán) a templomfalon, amelyik védi, takarja, amit ő körülvesz, betakar... De ő mindig csak olyan férfivel találkozott, aki kihasználta, azután eldobta. Aki mindig csak akart tőle valamit. Hát jó, ő meg is adta mindig, és mégis olyan rettentően szomjas maradt a lelke, egyre szomjasabb! Olyanná lett az egész élete, mint e sivár, szomjas föld a déli napsütés szárazságában, terméketlenségében.
És íme, most megint egy férfi a kútnál. És nem tudja, hogy Jézus az. Hát most ne aludjon az a férfi! Miért nem néz rá? Zörög a vödörrel. Na végre! Fölnyitja a szemét. Ránéz! Szól... “Asszony, adj nekem is inni”. És most figyeljétek meg jól: az asszony nem azt feleli, hogy igen vagy nem, vagy várj, mindjárt merítek, hanem mintegy flörtszituációt sejtve úgy kezd beszélni, hogy abban máris kihívás van, valami enyelgő játékra való ajtónyitás van - az a magatartás, hogy “ha akarsz valamit velem, gyere csak közelebb” -, abban egy kis tetszelgés van, hiszen nem tudja, hogy Jézus az! Így szól: “Hogyan? Te, aki zsidó vagy, én tőlem a szamaritánustól kérsz inni?” Hiszen a zsidók, meg a szamaritánusok szóba sem álltak egymással! Ezzel a válasszal mintegy egészen magára terelte a figyelmet. - Benne van ebben a válaszban az asszony minden kacérsága, nem közönséges válaszra ingerlése, szinte ilyen kihívása: Na, mit szólsz hozzám?
És a férfi, aki Jézus - de ezt az asszony nem tudja -, egészen másként válaszol, mint ahogyan az asszony várja: “Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.” Meghökkentő válasz. Nem számított rá az asszony! Talán valami ilyesmit várt eddigi tapasztalatai alapján: Hát igen, azért kérek tőled, mert olyan kedves vagy, és a te kezedből inni minden vágyam... Igen, valami ilyen bókot, udvarias semmiséget, közeledő mozdulatot szoktak tenni ilyenkor a férfiak a magukat kellető nők felé. Az asszony kicsit zavarba jön - ez a férfi más, mint akikkel eddig találkozott. Vajon ezt is meg tudná hódítani, mint a többit? Szinte pajkosan csendül a szava, amint mondja: no-no! "Hogyan jutnál te a vízhez, hiszen vödröd sincsen! És a kút mély! Csak nem vagy tán nagyobb a mi atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk?" Megint kihívás! Kacér támadás! Mintha ilyen gondolatokat rejtenének ezek a szavak: Na nézzük, ki a nagyobb, te vagy én? Ki győz a másik felett?
És a férfi válasza megint más, mint amit ilyen esetben várni szoktak az asszonyok: Nézd, te asszony: mindenki, aki ebből a vízből iszik, újra szomjas lesz. De az a víz, amit én adok, az egészen más! Aki abból iszik, nem szomjúhozik meg többé. Más emberré lesz! Maga is élő forrássá válik mások számára!” - Csodálatos az, amikor Jézus így ránéz valakire, és azt mondja: te ember, aki olyan csillapíthatatlan szomjúsággal habzsolod az élet örömeit, tudod-e, hogy te magad forrássá, üdítő forrásvízzé válhatsz ebben a világban?! Olyan valakivé, aki nem mindig csak kapni, elvenni akar a másiktól valamit, hanem tud adni, örökkévaló ajándékot osztogatni másoknak.
Szótlanul hallgatja az asszony. Ilyen férfivel még nem találkozott sohasem. Ez a férfi még annál is nagyobb, erősebb, hatalmasabb, mint ahogyan gondolta. Ez a férfi valami egészen mást lát őbenne, mint amit eddig a férfiak. Valahogy egészen másként néz reá, mint a többi... De csak egy pillanatra döbben meg így, mert azután megint rögtön a nő szólal meg benne: “Add nékem azt a vizet, hogy ne kelljen a hőségben ide járnom.” Szinte maga is tudja, hogy most ostobaságot mondott, hiszen ez a férfi valami egészen másról beszélt, de hát valamivel ki kell vágnia magát az embernek a zavarából. - De a férfi már megint válaszol: “Jó, adok, de előbb eredj el, hívd ide a férjedet is.” Ez telitalálat volt! Az asszony megijedt. Mit akarhat tőle ez a furcsa férfi?! Ezzel nem lehet úgy kikezdeni, mint másokkal. És most már egészen más hangon, nem az előbbi kihívó kacérsággal, talán szemlesütve, mondja: “Nincs férjem!” És most már nem a magát kellető nő többé, hanem csak apró, csöpp kis emberke, jaj de kicsi, nyomorúságos, halálosan elepedt lelkű ember. “Valóban” - mondja a férfi, és az asszony még mindig nem tudja, hogy Jézus az -, most jutottunk el a lényegig. “Öt férjed is volt, és akivel most élsz, az nem férjed.” Jobban ismerem én a te életedet, mint te magad! Tudom én, mennyire vágyol az élet teljességére, boldogságára, igazi örömére, és ha akármennyire értesz is a flörthöz, meg a magad kelletéséhez, meg a hódításhoz, a szédítéshez, meg a férfiaknak az ujjad körül való csavargatásához: mégis csak egy halálra-fáradt, magányos lélek vagy.
Az asszony egészen megnémul. Nincs már olyan játékos kedve. Hosszan elnézi az előtte ülő férfit: ki lehet ez, aki úgy néz rám, hogy a tekintete a lelkem mélyéig hatol és mégsem bántó. Aki így ismer, és mégsem vet meg, aki tudja, ki vagyok és azt is látja bennem, amivé lehetnék: más ember, boldog, tiszta, áldás másokra nézve, gyümölcsöző, gazdag... Most egyszer olyan világosan látja a saját életét: micsoda szemétrakás, micsoda romhalmaz, csupa melléfogás, egyetlen nagy kiáltás az igazi szeretet után! És minden, amit eddig kapott, csak pótléka volt annak, amire vágyott - csak utánzata volt a szeretetnek -, mind csak önzés volt! Az ő részéről is, meg a partnerei részéről is! Mindig mindenki csak a maga vágyainak kielégítését kereste a másikban. Ó, ha lenne egy valaki, aki őt igazán szeretné, akihez úgy teljes szívvel-lélekkel oda tartozhatna, akihez hű tudna maradni egy egész életen át, akire mindent rábízhatna! És amikor most újra beszélni kezd, már a hangja is más, már nem akar tetszeni, hódítani - most már olyan, mint egy fuldokló, aki meg akar menekülni. Most, vagy soha! És elkezd beszélni minden átmenet nélkül Istenről. Talán maga is meglepődik rajta, hiszen eddig alig gondolt Istenre, mindig csak önmagára! De most, ezzel a különös férfival való beszélgetés közben oda jutott, hogy csak egy kérdés maradt számára: hogyan kerülhet az ember tisztába önmagával? Önkéntelenül fordul ilyenkor Isten felé az ember érdeklődése. Hiszen ilyenkor látja, hogy itt csak Isten segíthet! De hogy lehet megtalálni Istent? Itt a Garazim hegyén, ahogyan a samaritánusok mondják, vagy Jeruzsálemben, ahogy a zsidók hiszik? Van olyan hely, ahol meg lehet találni az Istent? Ahol az ember újra kezdheti az egész elrontott életét, ahol megtisztulhat, megtelítődhet Istennel, úgy, hogy elmúlik ez a gyötrő szomjúsága, úgy, hogy nem kell többé más embereket szerencsétlenné tennie? És vajon Isten foglalkozik olyan nyomorult féreggel, mint én? - Érzitek, hogy kiált ennek az asszonynak a lelke az élet értelme után, a boldogság után?! Hogy szeretne igazán ember lenni, megtisztulni, kiteljesedni, másképpen élni? “A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádkozni kell.” Olyan ez, mint egy segélykiáltás: itt egy ember, aki összezavarodott, megkeseredett, kiábrándult, kétségbeesett, itt egy ilyen ember kiált Istenhez: Hol vagy Isten, kereslek, de nem talállak! Eltévedtem. Semmi sem sikerült! Ki segít rajtam?
És talán ebben a pillanatban odalépett hozzá Jézus, talán a kezét is rátette a kétségbeesett asszony fejére, hogy csendesedjék meg, hogy fölnézhessen reá, hogy megérthesse, amit most mond neki, a nagy, boldog örömhírt: Isten nem a Garizim hegyén van, s nem Jeruzsálemben. Isten itt van! Itt, közvetlenül melletted! És az Isten akar téged egészen, azt akarja, hogy az övé legyél. Isten éppen olyanokat keres imádóiul, akik Őt magukba fogadják. Akik Ővele meg akarnak telítődni. Akik Őreá vágyakoznak! Isten téged is érdemesnek tart erre, még ha te magad nem tartod is rá érdemesnek! Isten éppen reád vár, éppen reád, te szomjúságtól elepedt lélek! Éppen arra vár, hogy átadd magad neki mindenestül, úgy, ahogy vagy, minden problémáddal, csalódásoddal, nehézségeddel.
El tudom képzelni, hogy amikor most ránézett ez az asszony arra a férfire, úgy érezte, mintha az Isten szívébe nézett volna bele! És valami oly szeretetet érezhetett, amiről soha fogalma sem volt eddig. Mintha minden megváltozott volna: a forrás, a nap, a hőség, az út - ő maga! Mint egy boldog zene, járja át a lelkét a nagy felismerés: Valaki őt is szereti, mérhetetlen gyöngédséggel, felemelő hatalommal. Valaki átöleli a lelkét, megtölti az életét, igényli őt is mindenestül. És ez a valaki az az Isten, akit most talált meg, itt a forrásnál! - Még csak egy kérdése van. Nem is kérdés ez már, mert hiszen úgyis tudja, inkább csak nagy örömében ki is mondja: “Tudom, hogy a Messiás eljön majd egyszer és ő úgy tanítja Isten dolgait, hogy mindnyájan megérthessük.” - És erre így válaszol ez a férfi, és amit mond, szebben hangzik, mint a betlehemi angyalok éneke: “Én vagyok az, aki veled most beszélek.” - És én azt hiszem, akkor ez az asszony letérdelt, talán sírt is örömében. És azután fölugrott és elrohant. Csak úgy kavargott a por utána. Be a faluba, az emberekhez, a pletykázó szomszédasszonyokhoz, meg azokhoz a férfiakhoz, akik éjszakánként besurrantak hozzá, hogy elmondja mindenkinek a nagy újságot! A kútnál pedig ott maradt egy árva korsó. Az asszony hagyta ott. Mintha korábbi életének a szimbóluma volna! - Hiszen most ő maga is olyan, mint egy bugyogó forrás! Házról-házra jár a faluban, és elmondja mindenütt, hogyan lett az ő élete is az Istené! És egy nagy csomó ember az ő beszédére kezdett el szintén hinni Jézus Krisztusban!
Milyen csodálatos az, hogy Isten valami mást is lát bennünk, mint amit mi látunk egymásban: férfi a nőben, nő a férfiban. Látja azt a bizonyos élő vizet, forrást, még akkor is, ha valakinek az egész élete a kietlen szárazság mintaképe. Az az asszony is azzá lett, forrássá! Te is lehetsz azzá! Persze, vannak, akik nem jutottak olyan mélyre, mint ez az asszony, de akik mégis vágyakoznak, csillapíthatatlan szomjúságot éreznek valaki után, talán éppen egy fiú, vagy egy leány után, egy férfi, vagy egy asszony után - akik nem bírják, és nem akarják elviselni a magányt, az egyedülvalóságot. Az ilyeneknek is azt mondja Jézus: “Te is lehetsz forrássá!” Van valaki, aki téged is ki tud elégíteni, meg tud tölteni, aki a te életednek is új tartalmat tud adni.
Persze azt is tudom, hogy ezzel még nincs megoldva minden probléma, nincs kiküszöbölve minden nehézsége az életednek. Nem tudom, hogyan folyt tovább annak az asszonynak az élete. De valószínűnek tartom, hogy úgy, ahogyan általában szokott lenni az ilyen dolog: bukdácsolva, újra fölkelve, mindig újra visszaemlékezve arra a találkozásra ott a kútnál, és mindig újra várva az Urat, és mindig újra imádkozva és tanulva haladt tovább a hit útján... De egészen bizonyosan boldogan és megtisztulva és mások számára is áldásul, a férfiak számára is segítő, üdítő, megtisztelő forrásként buzogva.
Ámen!
Dátum: 1963. március 17.