A régi egyházi naptár szerint a mai vasárnap az úgynevezett hatodik passió-vasárnap. Ezek a nagyhét előtti vasárnapok arra szolgáltak, hogy a keresztyén gyülekezetek ne csak egy évben egyszer, nagypénteken, hanem minden esztendőben hét vasárnapon át merüljenek bele Krisztus szenvedésének a misztériumába. És ebben van is valami jó, helyes gyakorlat, hiszen ebben a szenvedésben fakadt föl ezen a földön az a csodatévő gyógyforrás, amiből mindig újra meríthetünk kegyelmet, mennyei erőt, amiben mindig újra megtisztulhatunk és megújulhatunk. Én is most - ki tudja, hanyadszor már - Keresztelő János jól ismert szavaival a szenvedő Jézusra akarok rámutatni,
Nem új, amit el akarok mondani - de hiszen a kenyér, meg a víz sem új dolgok, és mégis nélkülözhetetlenek az életre. És mennél jobban elgondolkodunk a kenyér és a víz titkán, annál nagyobb csodának látjuk. Ugyanígy van Keresztelő János a Krisztus szenvedésével is: Jézust, amint életében először meglátja, Isten Bárányának nevezi. Nélkülözhetetlen és csodaszerű. Nem lehet megérteni, de mellőzni se! Isteni misztérium, amiből élet fakad, új élet - örök élet!
Arról szeretnék most beszélni, hogy mit jelent ez Jánosra, mit jelent ez Jézusra és mit jelent reánk nézve!
1) Hogy mit jelentett János számára, azt később ő maga így fogalmazta meg: "Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállnom." Vagyis János, mint igazi igehirdető, semmit sem akart jobban, mint azt, hogy önmagáról Jézusra irányítsa az emberek tekintetét. János ezzel az Igével: "Ímé az Istennek ama Báránya...", túlmutatott önmagán, és ez azért fontos itt, mert sokan őreá néztek, azt hitték, hogy ő az, akit vár a világ, ő a Messiás! Óriási váradalom, reménység és lelkesedés vette körül a vad pusztai prédikátort és ő váltig mondogatta, hogy nem ő a várva várt, utána jő majd, Aki sokkal nagyobb lesz őnála. János hangoztatta ezt, de az emberek mégis őhozzá sereglettek. Amikor azután megjelent Jézus, János a népszerűség és érdeklődés középpontjából rögtön háttérbe vonult, szinte lelépett a színről, hogy el ne takarja senki és semmi Azt, Akiért volt minden, Jézust, az Istennek ama Bárányát!
Nagyon jó néha újra tudatosítani magunkban, gyülekezetnek is, meg igehirdetőnek is, hogy egy ilyen templomi istentiszteleti összesereglés középpontjában nem egy prédikáció áll, óh, jaj, még kevésbé egy lelkipásztor, hanem Jézus maga! Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mire való ez a ruhadarab, a palást a prédikátoron? Talán arra, hogy megkülönböztesse az Isten szolgáját a többi emberektől, kiemelje a többiek közül a többiek fölé, súlyt és méltóságot adjon, tekintélyt, mintegy hatalmat kölcsönözzön annak az egynek a többivel szemben? - Óh, éppen nem! Sőt: a palást éppen arra való, hogy jelképesen mintegy eltakarja a szemetek elől azt az embert, aki az Igét hirdeti, szinte hogy ne is legyen látható a prédikátor, csak Az, Akire mutat; hogy tűnjön el az ember Jézus mögött! Hogy ne is maradjon a prédikátorból és prédikációból egyéb, mint egy kinyújtott kar, amelyik rámutat Jézusra: Ímé az Istennek ama Báránya! Mintha az egész prédikáció csak eszköz lenne arra nézve, hogy halljuk meg, érezzük meg a nagy misztériumot: itt az Isten köztünk! A prédikáció nem arra való, hogy szép és okos gondolatokat közöljön velünk, hanem hogy leleplezze hitünk számára a felséges titkot: Íme, itt az Isten köztünk! Ne rám tekintsetek emberek, hanem Őreá, ne reám figyeljetek, hanem Őreá, nem az a fontos, amit én mondok, hanem amit Őróla mondok és amit Ő mond néktek. Nem attól tisztul meg itt egy bűnös ember, nem attól vigasztalódik meg egy szomorú ember közöttünk, nem attól újul meg a megfáradott lélekben, hogy értelmileg átvesz bizonyos bibliai igazságokat, hanem attól, hogy itt az Isten köztünk! Attól még soha nem született újjá senki, hogy meghallgatott egy szép prédikációt, hanem mindig csak attól, hogy megérintette, megragadta a lelkét Isten jelenléte. Jaj nekünk, gyülekezetnek is, igehirdetőnek is, ha istentisztelet után a prédikációról többet beszélünk, mint Jézusról. Ha a kinyújtott kéz nagyobb figyelmet keltett, mint Akire mutatni akart! Akkor jó egy prédikáció, ha elfeledkezünk arról, ki beszél, nem emlékezünk utána a szavakra, amiket használt, csak arra, hogy átmelegedett a szívünk, átborzongott rajtunk az a felséges misztérium, hogy itt az Isten köztünk!
Ímé az Istennek ama Báránya! E prédikációjával Keresztelő János lentebb szállt, hogy Krisztus nagyobb legyen! Nem ragaszkodott hozzá, hogy a köréje gyűlt emberek ott is maradjanak mellette. Tovább irányította, tovább küldte őket Jézushoz! Meg is volt az eredménye: két tanítványa rögtön el is hagyta őt és követte Jézust! Később a többi is.
Ez a legszebb hatása egy prédikációnak, ha akik hallják, otthagyják a prédikátort és követik Jézust. Ti se törődjetek azzal, hogy ki mutat rá előttetek Istennek ama Bárányára, mert nem az a fontos, hanem az, hogy kövessétek Jézust! Sohasem baj az, ha azért kell valakinek alábbszállnia, hogy nagyobb legyen általa Krisztus!
2) "Íme az Istennek ama Báránya, Aki a világ bűneit elveszi." János ezzel a kijelentésével mintha olyan címet adott volna Jézus élete, szenvedése és halála történetének, ami teljesen fedi a tartalmat. Jézus egész küldetése, szerepe e világban, személye titka és munkája, jelentősége összefoglalható abban, amit János kijelentett Róla: Istennek ama Báránya... Isten Igéje így mutatja be Jézust a világnak. És Jézus személyének a titkát illetően sohasem az a fontos, hogy mit képzel Róla a világ, vagy mit képzel Róla bármelyik ember, barát, vagy ellenség, hanem egyedül, hogy mit mond Róla maga Isten az Ő Igéjében.
Én elhiszem, hogy sokkal egyszerűbb lenne és a világ számára is sokkal elfogadhatóbb, ha így jelölhetnénk meg Jézus jellegzetes vonását: Ímé a tökéletes ember, a minta ember, a típus ember, vagy a világ legnagyobb és legjobb embere. Ha ezt hirdetnénk Róla, bizonyára több sikerünk lenne Vele a világ előtt is. Egy ilyen Jézus alak szimpatikus lenne a világ számára is. De az, hogy Jézus az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit - ez így a világ előtt érthetetlen, sőt botránkoztató, értelmetlen kijelentés. Nem lehet vele semmi okosat kezdeni. Azt is tudom, hogy a vallásos ember fülének is kedvesebben hangoznék, ha Jézus titkának a lényegét úgy láthatná, hogy íme ez az a Valaki, Aki áldását adja arra, amit csinálunk, Aki meghallgatja és megcselekszi azt, amit kérünk Tőle, Aki megsegít bennünket mindabban a bajban, amibe életünk során juthatunk. El tudom képzelni, hogy egy ilyen Jézus, Akinek az a szerepe, hogy mint egy csodadoktor, a maga csodahatalmával rendelkezésére álljon az embereknek, a templomos hívők számára is sokkal népszerűbb lenne. De Jézus nem ezért jött, vagy elsősorban legalábbis nem ezért jött, hanem azért, hogy mint Istennek ama Báránya elvegye a világ bűneit. És ha lemosolyog is érette bennünket a világ, mert nem elég modern, nem elég tudományos és ésszerű, nem elég érthető: akkor is ragaszkodjatok ahhoz, hogy Jézus az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Tehát ahhoz, hogy Jézus nem egy a sok vallásalapító közül, nem egy a történelem nagyjainak a sorában, nem egy a sok jó szándékú ember között, akik reformálni akarták a régi társadalmat, nem mintapéldánya az emberiségnek, akit utánozni kellene, hanem Jézus az, ami egyedül csak Ő róla mondható: Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ha Jézus hagyja magát így bemutatni a világnak és nem tiltakozik János szavai ellen; ha maga Jézus magára nézve elfogadta ezt, akkor fogadjuk el mi is és ne megérteni akarjuk ezt az isteni titkot, hanem leborulni Előtte és imádni Istennek ama Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit.
Tehát Jézus kezdettől fogva, már a betlehemi jászolbölcsőtől kezdve láthatatlanul bár, de magán hordozta a keresztet, azt a keresztet, amelyen később, mint bárány, megáldoztatott. Úgy járt-kelt itt közöttünk, mint aki határozott léptekkel halad a biztos halálbüntetés felé. Ha Jézus csak ember lett volna, összeroskadt volna a rémülettől ez alatt a borzasztó kijelentés alatt: Ímé az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Mert ez annyi, mintha rámutatnának valakire és azt mondanák: Ímé, ott megy a halálraítélt, az átkozott, a kárhozatra szánt bűnbak, ott megy az a szerencsétlen áldozat, akit kivet magából a világ, akit elhagy egészen az Isten is... Amit az ótestamentumi kultusz jelképesen ábrázolt akkor, amikor a főpap rátette a kezét egy bárány fejére, megvallotta fölötte a nép bűneit, s azután kizavarták azt a bűnné vált bárányt a pusztába, hogy mintegy vigye el magán a nép bűneit oda, ahová való, a megsemmisülésbe: ezt a szent rítust többé nem jelképesen, hanem valóságosan is végrehajtja Valaki, Istennek ama Báránya, Aki egyenesen azért jött, hogy elvigye magán a világ bűneit oda, ahová a bűn való, a kárhozatba, a pokolba! Hiszen átokká lett értünk, poklokra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! Ő az az áldozati Bárány, Akiben a világ minden bűne emelődött föl az ég felé, és Akiben Isten bűnt büntető haragjának a teljes szigorúsága csapott le a föld felé.
Ne akarjuk soha másként látni Jézust, mint Istennek ama Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit.
3) Ez a mi számunkra elsősorban azt jelenti, hogy nem lehet játszani a bűnnel, mert a bűn valami végzetesen komoly dolog, halálos veszedelem. Ha Isten olyan nagy dolognak tartja a bűnt, hogy Jézus személyében emberi testté kellett válnia a szeretetének, hogy a Golgotán elvehesse a bűnünket, akkor mi se tegyünk úgy, mintha a bűn csak olyan gyengeség lenne, amit főleg önmagunknak olyan könnyen megbocsátunk. A bűn megítélésénél semmit sem számít, hogy hogyan mérlegeljük vagy értékeljük, milyen súlyosnak, vagy milyen jelentéktelennek tartjuk, hanem egyedül az számít, hogy Isten miként mérlegeli.
Én nem tudom, hogy neked milyen bűnöd van, mi az életed főbűne és milyen apró-cseprő megszokott bűneid vannak, kis hazudozások, apró lopások, haragos indulatok - de azt tudom, hogy mindezeknek a bűnöknek és bűnöcskéknek a borzalmas komolysága és halálos veszedelme sehol sem lepleződik le annyira, mint ott, ahol Isten a világ bűneivel a Bárány áldozatában leszámol!
Mondottam már itt mostanában, én már rájöttem, hogy a legnagyobb veszedelmet nem egy esetleges betegség, vagy szerencsétlenség, vagy gyászeset jelentené, hanem a bűneim! És ha beteg volnék, vagy elveszteném a családomat, vagy a kenyeremet: baj lenne, de nem a legnagyobb baj. A legnagyobb baj, a jóvátehetetlen szerencsétlenség az lenne, hogy bűnbocsánat nélkül kellene meghalnom, és a bűneimmel megrakottan kellene odaállnom Isten ítélőszéke elé. Ez volna a legnagyobb tragédia. De ímé az Isten ama Báránya áldozatának olyan nagy az értéke, hogy arra való tekintettel Isten minden bűnt meg tud bocsátani és a bűnös embert úgy tudja Magához ölelni, mint teljesen megtisztultat. Mindnyájatok minden bűnére, kicsire, nagyra, van bocsánat! Tehát ha valaki evett is a tiltott fa gyümölcséből, mint Ádám és Éva: van rá bocsánat. Ha valaki megölt is valakit, mint Kain a testvérét: van rá bocsánat. Ha valaki csalással rászedte is a saját édesapját, mint Jákób, van rá bocsánat. Ha valaki elcsábította is másnak a feleségét, mint Dávid: van rá bocsánat. Ha valaki megtagadta is Jézust, mint Péter: van rá bocsánat. Ha valaki üldözte is az Isten gyülekezetét, mint Pál: van rá bocsánat.
Ímé Istennek ama Báránya elveszi a világ bűneit! Mindazokat elveszi és elviszi, amiket az egész világon ráraktak! Tehát nem úgy van bocsánat, hogy Isten elnézi és elfelejti, hanem úgy, hogy Jézus, a Bárány elviszi magán, ki a pusztába, vissza a pokolba, a sátánnak, az ördögnek, akitől való volt.
Ha Isten azt mondta, hogy Jézuson gyűjti össze a világ bűneit, és Jézusban törli el, úgy, hogy az nincs többé Isten számára, akkor nekünk oda kell letennünk a bűnünket a Bárányra! Arra a bűnre van bocsánat, amit megvallva, néven nevezve rátettél Jézusra. Itt a hangsúly most igazán azon van, hogy letenni! Másként nem érvényes a bocsánat. Tehát úgy letenni, hogy Jézus vegye el, vigye el. Azzal, hogy megvallod és leteszed Jézusra a bűneidet, a Sátán visszakapja mindazt a gonoszságot, aljasságot, fájdalmat, bűnt, amit okozott.
Lehet, hogy valaki most mindezt kívülről nézve furcsa babonának, gyakorlati élettől elvonatkoztatott elmélkedésnek, vagy esetleg egyenesen bolondságnak mondaná, számunkra mégis mindig akkor kezdődik az igazi élet, a derűs, fölszabadult, a másokat szeretni és szolgálni tudó, az Isten Lelke erejével megtelő élet, a békés, boldog élet, az örök élet, amikor valaki őszinte szívvel tud így könyörögni:
Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed: Irgalmazz nékünk!
Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed: Irgalmazz nékünk!
Istennek Báránya, Ki bűnünket elveszed:
Add ránk békességed! Ámen, Ámen.
183. ének
Dátum: 1959. március 15.