Ez a rövid bibliai vers, amit felolvastam, a keresztyén élet gyakorlati oldalát állítja elénk. Mi a keresztyén élet? Röviden: hálás viszontválasz az elfogadott kegyelemre. Azt mondjátok ugye, hogy hisztek Istenben, Jézusban. A múlt héten az úrvacsora jegyeinek a magatokhoz vétele által mintegy kifejeztétek azt, hogy elfogadtátok a bűnbocsánatot és az örök élet ajándékát, elfogadtátok a Krisztusban fölkínált kegyelmet. Nos, ebből az következik, hogy szánjuk oda most már magunkat mindenestől az Úrnak! A gyümölcs a fa hálája a gazda iránt, aki ültette, és beoltotta, a hála pedig nem lehet más, mint áldozat, odaszánás. Kálvinnak, akinek a születése 450 éves fordulóját mostanában ünnepli majd az egész református világ, volt egy jelvénye, amelyik ezt az Igét ábrázolta ki szimbolikusan: egy égő szívet - mint egy oltárra szánt áldozatot - nyújt egy kéz föl Isten felé. Kálvin jelmondata is összefoglalása ugyanennek az Igének. Így hangzik: Cor meum velut mactatum Deo in sacrificium offero. (Szívemet mintegy megöldökölve égő áldozatul Istennek ajánlom.)
Ugyancsak ennek az Igének az alapján fogalmazták meg a Heidelbergi Káté írói is a feleletet arra a kérdésre, hogy “Miért hívnak téged keresztyénnek?”, ekképpen: “Azért, hogy magamat égő áldozatul Néki áldozzam fel”. Kifejezésre jut ebben az az igazság, hogy a keresztyén élet olyan valami, amiben az ember egész élete száz százalékosan részt vesz, amibe magunkat mindenestől bele kell adnunk. Nézzük meg ezt közelebbről. Igénk így mondja: a ti testeiteket szánjátok oda áldozatul. Régi Káténk felelete pedig így mondja: “Magamat élő áldozatul Néki áldozzam.” A két kifejezés lényegileg ugyanazt jelenti: tudniillik az egész életedet. Vagyis: az életemet, belülről és kívülről. Az életemet visszafelé és előre. Az életemet a maga sötét mélységeivel és ragyogó magasságaival. Sikereivel és kudarcaival. Mindent, amire azt szoktam mondani, hogy “enyém”. Nos, tehát valóban mindent: az egészségemet, erőmet, munkámat, időmet, terveimet, képességeimet, meg a gondolataimat, akaratomat, érzéseimet, a jogaimat, a kötelességeimet, házamat, pénzemet, családomat... Meg a betegségemet is, meg a gondjaimat, szomorúságomat, bűneimet, vétkemet, halálomat, ítéletemet, örökkévalóságomat, egész sorsomat e földön és a túlvilágon.
Ahogyan itt ültök előttem, elképzelem magamnak: mennyi drága élet, micsoda mérhetetlen gazdagság! Mi minden van még a fiatalok előtt, mi minden halmozódott össze az öregek életében! Mintha most mindenki a kezében tartaná saját életét. És egy kicsit valóban így is van. Van, aki görcsösen szorongatja, félti, rejti, mintha csak azt mondaná: Ne nyúlj hozzá, ez az enyém! Csak nekem van közöm hozzá. Olyan is van, aki nem tud mit kezdeni az életével, önmagával, egyáltalán nincs tisztában azzal a hallatlan érték-tömeggel, amire azt mondhatja: az enyém, és szerteszét pazarolja magát mindenfelé. Nos, a keresztyén ember nem így tesz. Nem félti magát, nem is osztja szét különböző érdekek között az életét. A keresztyén ember tudja, mit kezdjen magával, a testével, meg a lelkével, az egész földi életével, akármilyen sorsával, hiszen azért hívják keresztyénnek, hogy magát élő hálaáldozatul odaáldozza Istennek. A keresztyén életforma nem is egyéb, mint egy mindig meg-megújuló fölajánlás: Itt van az életem, neked adom Uram, leteszem a Te oltárodra.
Ezt a felajánlást, ezt az áldozatot én magam kell, hogy végrehajtsam. Más nem végezheti el helyettem, sem a szüleim, sem a lelkipásztorom, sőt maga Isten sem. Ezt személyesen nekem kell megtennem. “Magamat”, ahogyan a Káté mondja, csak én magam vihetem oda áldozatul Istennek. A keresztelésünk alkalmával a szüleink beszéltek helyettünk, ők fogadták el számunkra a keresztyén élet jelét és pecsétjét. Itt azonban éppen arról van szó, hogy ki-ki a saját felelősségére kell, hogy vállalja a keresztyén életet. Az igazi keresztyén élet mögött mindig személyes döntés kell, hogy legyen. Ez kinek-kinek a maga privát ügye. Valahogy olyanforma ez, mint mikor Józsué fölszólította a népet: “Válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok.” (Józs 24,15)
Neked is el kell döntened, hogy mit akarsz tenni az életeddel, mire akarod végérvényesen elszánni magadat. Nem is olyan könnyű ám ez, mert nagyon sokfelől jön az ajánlat. Nagyon sokféle igény van bejelentve az életünkre. Mohó kezek nyúlnak felénk, a legkülönbözőbb hangok hívnak: add nekem a testedet, add nekem a lelkedet, nekem add a gondolataidat, a szeretetedet, nékem add ide az idődet, az erődet, a kezedet, a szívedet, a jelenedet vagy a jövendődet. Nem könnyű dolog itt dönteni. Sokkal könnyebb kétfelé, vagy még sokkal többfelé is sántikálni, ide is, oda is egy kicsit engedni, magunkat szétosztani. De ezt nem lehet soká így csinálni. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni! Csak egynek. Mered-e vállalni, hogy a sok feléd nyúló kéz közül arra az átszegezett kézre bízod rá magadat, abba a véres kézbe teszed le az életedet?! “Szánjátok oda magatokat Istennek áldozatul”. Miért is hívnak minket keresztyénnek? Mit is mond a Káté: Azért, hogy magunkat élő hálaáldozatul Őnéki áldozzuk. Őnéki. Vagyis: Istennek. Ez a legfontosabb az egészben. Ebben az egész áldozatban, amiről ez az Ige beszél, a hangsúly nem is énrajtam van, és nem az én áldozatomon, hanem Őrajta. Nem az a leglényegesebb, hogy én áldozok, vagy áldozatot mutatok be, hanem az, hogy Őnéki viszek hálaáldozatot. Álljunk csak meg itt egy pillanatra és gondolkozzunk csak el, hogy ki is ez az Ő, Akinek magunkat hálaáldozatul oda akarjuk áldozni?
Az a mindenható, eget-földet teremtő dicsőséges, de láthatatlan Isten, Aki Jézus személyében emberi testbe öltözötten védtelenül belépett ebbe a nyomorúságos világba, úgy, hogy bárki az arcába üthetett és kedvére gúnyolhatta, ha akarta. Az a hatalmas Isten, Aki nemcsak úgy tett, mint a mesebeli herceg, amikor inkognitóban, szegénynek öltözve elvegyül a többi szegény ember között, hanem Aki valóságosan szegénnyé lett, Aki igazán megüresítette Magát és rabszolgai életformát vett föl magára. Az a kegyelmes Isten, Aki annyira szolidárissá, eggyé lett velünk, mindnyájunkkal, hogy a mi bűneink kárhoztatását egészen átvette rólunk Magára, cserébe viszont az Ő isteni életét egészen átadta nekünk. Az az Isten tehát, Aki a legnagyobb áldozatot mutatta be nekünk, Aki a saját szívét tette oda a Golgotán véres áldozatul értünk, Akinek az isteni dicsősége, kegyelme és szeretete ott sugárzik át felénk a húsvéti nyitott síron át... Ennek az Istennek szánjátok oda magatokat hálaáldozatul! Nemcsak azért, mert megérdemli, nemcsak azért, mert joga van rátok, hanem azért, mert ez az egyetlen életlehetőség a számotokra. Az, ha föláldozzátok magatokat Néki! Mi azt hisszük, hogy olyan nagy kegyet gyakorolunk, ha méltóztatunk magunkat áldozatul adni Jézusnak, pedig nem. Vajon nagy szívesség volna-e a villanymozdonytól, ha szabad akarata lenne és egyszer végre rászánná magát arra, hogy rálép a sínekre, vállalja a sínek és a villamos vezeték “megkötöttségét”?! És vajon olyan nagy szívesség-e az, ha valaki a diadalmasan közeledő hódító hadvezérnek megadja magát, míg tart az amnesztia kegyelmi ideje?! Óh, nem szívesség az, ha magunkat áldozatul Néki adjuk, hanem ez az érdekünk, ez az egyetlen út számunkra a menekülésre, az életre. Tehát: Néki, az Úrnak. A megfeszített és feltámadott Krisztusnak. Az utolsó ítélet világbírójának. Néki szánjátok oda magatokat.
És azt is külön hangsúlyozza Igénk, hogy “áldozatul”. Itt tehát áldozatról van szó. A keresztyén élet több, mint megmenekülés a kárhozattól, megengesztelődés Jézus vére által. A keresztyén élet: élni Jézusért, Jézusnak. Tehát nemcsak arról van szó, hogy történik valami velem, rajtam, értem, hanem arról is, hogy történik valami általam. Itt most tettekről van szó, cselekedetről, mégpedig az áldozat tettéről. De nem ér semmit az áldozat, ha úgy kell kierőszakolni. Áldozatot csak szeretetből lehet hozni. Önmagamat feláldozni csak azért tudom, akit szeretek. Jézus is így kívánja tőlünk az áldozatot. Szeretetből. Úgy, hogy te hozzad magadat, te tedd bele az életedet, önként, áldozatul az Ő kezeibe. Csak így ér valamit. “Élő áldozatul” - mondja az Ige. Ebben benne van az, hogy: mindent! Áldozatul vagy mindent adunk, vagy semmit. Ha nem mindent, akkor már nem áldozat. Tehát mindenre, amire azelőtt azt mondtam: enyém, most azt írom rá: Övé. Arról van szó, hogy egyetlen perce ne legyen az időnknek, egyetlen olyan darabkája az erőnknek, egyetlen olyan sóhaja a lelkünknek, gondolata az értelmünknek, ami ne az Övé lenne.
A keresztyén élet áldozat. És ebben benne van az is, hogy nem könnyű valami. Az áldozat vérre megy. Magamat áldozatul adni néha azt is jelenti, hogy föláldozni esetleg a magam akaratát, elgondolását, tervét, szándékát, föláldozni a magam igazát, a magam pihenését, a magam jogát, a magam szerencséjét, a magam dicsőségét, a magam kedves énjét. Esetleg éppen azt kell áldozatul adni, amit pedig nagyon szeretnék megtartani, mutogatni, növelni, érvényesíteni.
Családi háborúság dúlt valahol. Az asszonynak volt igaza. Azt mondtam neki: Áldozza föl a saját igazát, ha ezen múlik a békesség. Megéri. - Föláldozta, megérte! Pálnak joga lett volna apostoli munkájáért anyagi támogatást elfogadni a korinthusi hívektől. Lemondott erről a jogáról, rettentő nagy áldozatot hozott azért, hogy ingyen-valóvá tegye az evangéliumot Korinthusban. Nem sajnálta. Megérte. Áldozat nélkül nincs keresztyén élet. De minden áldozatot megér a keresztyén élet. Hiszen azért hívnak bennünket keresztyénnek. Szánjátok oda hát magatokat élő áldozatul az Istennek. Ne sajnáljátok, ne féltsétek hát magatokat odaszánni.
És most még csak egy pillanatra képzeljük el, mi lenne, ha ezt meg is tennénk valóban? Mi lenne, ha úgy élnénk ebben a világban, mint akik magukat élő áldozatul Istennek szánták? Ha így forgolódnánk ebben a világban - abban a világban, amelyik semmitől nem szenved annyit, mint az emberi önzéstől, amelyiket tönkretesz és befullaszt a rengeteg féle önérdek. Mi lenne, ha egyszer igazán így kezdenénk élni a családunkban, meg ott, ahová Isten állított a hétköznapi munkánkban? Óh, hogy megváltoznék minden! Milyen kimondhatatlan áldás származnék abból, ha az az 500 ember, aki ma itt volt a templomban és aki mind keresztyénnek nevezi magát, valóban azzá lenne, aminek nevezi magát és valóban azt tenné, amiért keresztyénnek nevezik! Nagy, hálás szeretetből Jézus iránt, Aki engesztelő áldozatként áldozta Magát föl érettünk, viszont ők hálaáldozatként áldoznák magukat oda Néki.
De hát mit jelent ez gyakorlatilag? Hogyan történik ez, hogy magamat áldozatul adom Krisztusnak? Hol van az az oltár itt a földön, amelyikre áldozatul tehetném föl az Istennek szánt időmet, vagy a pénzemet, vagy pihenésemet, vagy munkámat? Hol? Nos: Ne keressed messze! Közvetlen melletted van, ott, ahol a környezetedben egy embernek szüksége van rá. A melletted és körülötted élő emberek szüksége: az a Krisztus oltára. Amit Jézusnak akarsz föláldozni, azt Jézus mind ide utalja. Azt mondja: Adjad a Nékem szánt idődet a családodnak, a Nékem szánt szeretetedet az élettársadnak, akit elhanyagoltál, a Nékem szánt pénzedet annak, aki kölcsönkért tőled, mert megszorult helyzetbe jutott, a nékem szánt erődet a kollégádnak ott, a munkahelyeden, akinek szüksége van a segítségedre. Ne keresd messze Jézust, ott van Ő közvetlenül melletted mindabban a hiányban, fájdalomban, szükségben, nyomorúságban, ami a másik ember életéből feléd kiált, amit mások életében, szívében meglátsz. Ott van Krisztus oltára, oda teheted, amit Krisztusnak áldozni tudsz és akarsz. Ő mondta: Amit eggyel az én legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek - de csak azt - cselekedtétek velem.
Pál szavaival most én is “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Igen: így, csak így válik a mi istentiszteletünk “okos”, értelmes, igaz, áldásos, a világ számára is hasznos Isten tiszteletté.
Ámen
Dátum: 1959. március 1.