Joó Sándor Dr.

Ez a rövid híradás és felhívás, amit most felolvastam, ez volt Jézus Krisztus legelső szava ehhez a világhoz. Ezzel kezdte tanítását a földön. Ez volt legelső prédikációja, és minden további tanításának sűrített tartalma. Mi az Istennek országa? Nos, ebben az Igében Jézus Krisztus csak egy dolgot mond róla, azt, hogy: “Térjetek meg!” És valóban az Isten országa legelső problémája az, amit megtérésnek nevezünk. Enélkül csak elméleti kérdés marad, amit lehet magyarázni, mint egy fogalmat... Én is sokszor beleestem már abba a hibába, hogy magyarázgattam, mint egy tantételt. Jézus nem magyaráz, hanem egyszerűen felszólít: Térjetek meg! És csakugyan: amíg valaki számára idegen a megtérés, addig teljességgel idegen az Istennek országa is, és amilyen mértékben veszi komolyan a megtérést, olyan mértékben tárul fel előtte az Isten országa sok szépsége és gazdagsága is. Ezért szeretném én is azzal kezdeni, hogy térjetek meg!

Ennek a felhívásnak az éle ma már nagyon eltompult előttünk, egyszerűen nem vesszük komolyan, sokszor talán meg sem fogalmazott kifogások ágaskodnak bennünk a megtéréssel szemben. Hadd leplezzek le két ilyen, tudat alatt lappangó kifogást! Az egyik talán így hangzanék, ha valaki hangot adna néki: Miért térjek meg, úgysem lesz jobbá a világ általa! Íme kétezer esztendő óta hangzik az evangélium, kétezer éve már, hogy eljött az Istennek országa, és hol van, mi látszik meg belőle a világon? Az emberek épp olyan önzők, hiúk, kegyetlenek, gonoszak, mint azelőtt voltak, egyre nagyobb katasztrófák rázzák meg a világot... Érdemes hát megtérni?

Múltkor olvastam valahol, hogy egyszer egy utcai prédikátor hirdette egy városban az Isten országa evangéliumát. A köréje gyűlt sokaság között volt egy föltűnően piszkos külsejű csavargó is, aki egy ideig egykedvűen hallgatta az Igét, de egyszer közbekiáltott: “Ugyan, hagyja abba! Hiszen már 2000 éve van keresztyénség és mennyiben vitte előbbre a világot?” Mire az utcai prédikátor hirtelen meg is válaszolt a közbeszólásra, mondván: “De hiszen tiszta víz meg több, mint 2000 éve van a világon, és a maga ruhája mégis piszkos!” Nem mondom, hogy nagyon finom volt a válasz, de van benne igazság. Azoknak, akik úgy érzik, hogy azért nem kell komolyan venni a megtérésre felhívó szót, mert az egész ügy nem sokkal viszi előbbre a világot, két dolgot szeretnék mondani. Egyik az, hogy amit itt az Úr Jézus mond, hogy elközelített a mennyeknek országa, akkor is igaz, ha valaki nem akar tudomást venni róla. Ebben a világban sokkal több van az Isten országából, mint amennyit sejtünk, sokkal több van Jézus Krisztusból, mint amennyit mi belevittünk. Jézus Krisztus mindnyájunk életét sokkal jobban megáldotta és előbbre vitte, mint ahogyan azt a legtöbben gondolnák. A világ leghaladóbb törekvései és Jézus Krisztus között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint ahogyan az ma már látszik. Legmélyebb alapjait tekintve a demokratikus gondolkodás tulajdonképpen a keresztyén hit és a keresztyén irgalmasság gyermeke, vagy sajnos: mostohagyermeke. A nők helyzete, a betegekről való gondoskodás, az öregek védelme, a szegények segítése, minden ember alapvető egyenlősége, egymástól való függése és egymásért való felelőssége: mind-mind olyan gondolat, aminek a gyökere az Isten országába nyúlik vissza.

Ilyen, és ehhez hasonló jó dolgokat, szociális eredményeket ma már mint kész gyümölcsöket élvez a világ, anélkül, hogy kutatná a gyökereket, amelyekből kinőttek. “Elközelített az Istennek országa” - mondja Jézus. Isten országa erői tehát nélkülünk is működnek a világban, Isten a Jézus Krisztusban belépett a földi történelem kusza folyamatába, szembefordult a rosszal, sőt a döntő győzelmet is kivívta már felette. A Krisztusban elközelített Isten országának nagyon sok ajándéka, áldása, “újsága” ma már magától értetődő közkincse a világnak. A világért sem azt akarom ezzel mondani - és ez a másik -, hogy tehát meg lehetünk elégedve magunkkal: Lám, milyen nagyot lendített a keresztyénség a világ haladásán! Nem! Nem vitás, hogy sokkal-sokkal többnek kellene léteznie Isten országa szépségéből a családjainkban, társadalmunkban, az egész világon, mint amennyi látszik. Nos, éppen annak, hogy a szívünkben, meg a házunkban, a munkánkban meg az egész világunkban olyan nagyon kevés testesült meg az Isten országa valóságából, annak éppen az az oka, hogy ellenállunk Jézus Krisztus megtérésre hívó szavának. Márpedig az nagyon egyszerű igazság, hogy a legjobb orvosság sem használ semmit, ha a beteg nem veszi be. Már több, mint 2000 esztendeje van tiszta víz, de mit ér annak, aki nem mosdik és nem frissíti föl magát vele?! Már majdnem 2000 esztendeje hangzik Isten testbe-öltözött szeretetének a hívása: Térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa! - de mit használ az, ha nem térünk meg? Hiszen éppen azért nem látszik meg eléggé a 2000 esztendős keresztyénség jótékony hatása, mert mi, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, hívők és nem hívők, mindenféle keresztyének nem akarjuk Jézus Krisztusnak ezt a legelső és alapvető fölhívását komolyan venni! Te állsz ellene annak, hogy a Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a megváltó erői jobban beleáradjanak a társadalomba, a nemzetközi politikába! Éppen ezért mondja Jézus, hogy térjetek meg! Éppen ezért aktuális ez a fölhívás!

De van egy másik kifogás is a megtérés komolyan vétele ellen. Nagyon sokszor hallom itt is, ebben a gyülekezetben. Talán így fogalmazható meg: “Azért nem akarok megtérni, mert látom, hogy milyenek azok, akik azt mondják magukról, hogy ők megtértek.” Igen: nagyon jól tudom, hogy a megtért emberek, az úgynevezett hívők nagyon sok ember megtérését és hitre jutását gátolják. Hívő, Krisztus körül buzgólkodó emberek már nagyon sokszor elzárták mások előtt az utat Jézus Krisztus felé. Ez mind igaz, sajnos! Az is igaz, amit mondani szoktak, hogy a hívők, a megtértek olyan gőgösek, olyan szeretetlenek, olyan utálatosak, olyan nagyképűek, olyan beképzeltek, olyan farizeusok, olyan júdások, olyan taszítóak, hogy ha ilyenek a hívők, akkor Isten mentsen tőle! Való igaz! Atyámfiai, nem tudtok nekem olyan rosszat mondani a megtértekre, aminél még több és még nagyobb rosszat ne tudnék én mondani rájuk, hiszen én is annak tartom magam és ezért tudom, milyen csúnya és taszító tud lenni a hívő ember! Ez igaz! De azt vedd tudomásul, hogy mindez viszont nem ment föl téged a megtérés kötelezettsége alól, nem indokolja azt, hogy te ne térj meg! Ha neked egy hívő családtag, vagy barátod, vagy ismerősöd állja utadat a megtérés komolyan vételében: Az a hívő majd felel az ítéleten ezért a botránkoztatásért, de azt ne hidd, hogy ez majd mentség lesz a te számodra! Nem mondhatod majd a nagy felelősségre vonásnál, hogy ”Uram, azért nem tértem meg, mert X, meg Y nagyon csúnyán képviselte a megtért és hívő életet mellettem a Földön!

A megtért emberek sem angyalok, hanem emberek! Jézus Krisztus legelső követői is emberek voltak, akik olyan gyarló hívők voltak, hogy egyszer például apró gyermekeket akartak elzavarni az Úr Jézus mellől, máskor meg egy egész samáriai falut szerettek volna túlbuzgalmukban mennyei tűzzel elpusztítani, azután meg szerteszét futottak, mentvén a saját nyomorult bőrüket, elaludtak, amikor vigyázniuk kellett volna... Ha valaki akkor őrájuk nézett volna, ugyancsak lett volna oka megutálni a megtért embert! Hát azért térjek meg, hogy olyan legyek, mint Péter, aki Pál előtt nagyképűsködött, vagy Pál, aki összeveszett Barnabással, vagy mint X, vagy Y itt a gyülekezetben, aki olyan fölösleges túlzásba viszi a hívőséget...? Én is ilyen legyek?

Nos Testvérem, ne! Ne légy olyan, mint Péter, vagy Pál, vagy X vagy Y! Az Úr Jézus sohasem mondta, hogy olyan légy. Jézus Krisztus azt mondta: Tökéletesek legyetek, mint az én mennyei Atyám tökéletes! Olyan légy, mint Jézus Krisztus! Éppen azért térj meg te, mert körülötted egyesek olyan rossz példáját mutatják a megtért életnek! Te mutasd meg, mi az igazi megtérés! Nézzétek, talán éppen azért áll egy csomó emberi akadály az utatokba, hogy kiderüljön, igazán akarjátok-e követni Jézus Krisztust?! Talán éppen azért kell megütköznöd az úgynevezett hívők gyarlóságaiban, hogy kiderüljön, mennyire komoly benned a vágy magának az Úr Jézusnak a személye után.

Szó van a Bibliában egy 12 év óta beteg asszonyról, aki Jézus Krisztus közelébe akart férkőzni, de nem tudott, mert rengeteg ember nyüzsgött körülötte. Zákeus is látni akarta az Úr Jézust, de aprócska ember volt, nem tudott átnézni az előtte állók feje fölött. És mégis mind a kettő elérte, amit akart: mert igazán akarta! Mindig lesznek emberek, akik miatt nehezebb odaférni Jézus Krisztus közelébe, de atyámfia, ne engedd magad emberek miatt elriasztani Jézus Krisztustól! Aki arra hivatkozik, hogy milyen utálatosak a hívők, az csak azt leplezi ezzel, hogy nem is akar igazán megtérni, nem is olyan komoly ügy számára az Isten országa! Berlinben történt, hogy egy egyszerű hívő asszony evangelizációs röplapokat osztogatott iszákosok között. Különösen nagy gondja volt egy részeges kocsisra. Egyszer a kocsis azt mondta neki: - Nekem többet ilyen írást ne adjon! - Miért? - Azért, mert ha még tovább is olvasom, meg kell változnom, azt pedig nem akarom! - Ez legalább tiszta beszéd, amikor valaki érzi, hogy meg kell változnia, mert hívja az Úr, de nem akar!

Azt mondja az Úr Jézus: Azért térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. Ez a szó: elközelített, szó szerinti értelmében azt jelenti, hogy megfogható közelségbe jött Isten országa, Isten uralma, Isten szeretete, Isten mennyei ereje. Megfogható közelségbe jött, Istent magát megfogható közelségbe hozta számunkra Jézus Krisztus! Tudom, hogy sok ember számára az Úr Jézus személye még mindig botránkozás. Nos, hadd mondjak egy hasonlatot. Ha nagyfeszültségű áramot bocsátanék be a porszívó gépem motorjába, az tönkretenné, kiégetné a motort. Le kell transzformálni az áramot: a nagyfeszültség és a motor közé transzformátort kell közbeiktatni, így az áram nem árt, hanem lényegének megfelelően működtetné a motort... Isten hozzáférhetetlen, megfoghatatlan, megérinthetetlen számunkra, bűnös földi emberek számára. Az Ő szentsége tönkretenne, agyonvágna, az Ő igazsága agyonégetne, megsemmisítene, az Ő dicsősége örökre megvakítana. Le kell transzformálni számunkra az Ő mennyei magasfeszültségét. Ezért jött Jézus Krisztus. Őbenne transzformálódik le Isten megérinthetetlen igazsága bűnbocsánattá, szentsége megváltó irgalommá, dicsősége megújító életerővé, bűn fölötti győzelemmé.... Így jött megfogható, megérinthető közelségbe Jézus Krisztus által a mindenható Isten, az Isten országa.

Higgyetek az evangéliumnak, azt mondja Jézus Krisztus, azaz higgyétek el a felséges csodát, hogy Jézus Krisztus személyében, halálában és feltámadásában olyan új élet adatott mindenkinek, amelyik fölött már nem úr többé a bűn, a halál, a Sátán, csak az Isten! Higgyétek, hogy Isten országa: Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által jelenlevő boldog, fölszabadító uralma Istennek, aminek mindenki alája vetheti magát. Ezért mondja, hogy térjetek meg, mintha azt mondaná: Térjetek be az Isten uralma alá! A megtérés nem egy kis megjobbulást jelent, hanem a megtérés: teljes uralomváltozás, meghódolás, kapituláció, teljes megadás. Ezért a megtérés: örök program, nem lehet egyszer s mindenkorra elintézni egy fordulattal. Úgy kezdődik, hogy fölismerem Jézus Krisztusban a mennyei transzformátort: a hozzám hajló Istent, megvallom Neki és leteszem Előtte a bűneimet, és azzal folytatódik, hogy egy életen át mind teljesebben szolgáltatom ki magam Neki, rendelem magam és mindenemet amim van, az uralma alá!

Ezért jött az Úr Jézus! Ezért szenvedett! Ezért halt meg! Ezért támadott fel! Azért, hogy te is belépj, betérj, megtérj az Isten országába, hogy a szívednek, két kezednek, munkádnak, magadnak teljes megadásával te is hozzájárulj ahhoz, hogy ebben a világban ott, te körülötted minél jobban láthatóvá legyen az Isten uralma! Mekkora öröm lenne most a mennyben, ha igazán, őszinte szívvel tudnánk mindnyájan énekelni:

Szívemet töltse be ,
Kegyelmed ereje
Buzgósággal!
Meghaltál érettem;
Add: szívem, s életem
Teérted éghessen
Forró lánggal!

(466. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1959. január 11.

Kedves Testvéreim! Biztatás és feladat, ígéret és megbízatás van ebben az Igében, Istennek ebben a szavában, amit mintegy 3000 esztendővel ezelőtt egy Izsák nevű embernek mondott az Úr. És a Bibliának éppen az az ereje, hogy Isten szavai, amelyek valamikor egészen határozott, valóságos emberekhez szóltak, ma is ugyanúgy érvényesek, mint akkor voltak. Nem múlnak el azok az emberekkel együtt, akik azóta már régen meghaltak, hanem Isten szava halhatatlan, élő szó, eleven Ige, olyan beszéd, amiben Isten mindig újra megszólal, megszólít, beszél! Ez a titka ennek az Igének is, ezért érvényes, igaz ma is az a biztatás és feladat, az az ígéret és megbízatás, ami ebben az Igében van: “Tartózkodjál ezen a földön, és én veled leszek és megáldalak téged.” Szinte azt merném mondani, hogy semmire sincs nagyobb szüksége ennek a világnak, benne a modern embernek, mint éppen erre a biztatásra és feladatra. Ez az Ige a modern emberiség két legnagyobb problémájába szól bele.

Az egyik nagy-nagy problémája a mai embernek a magány, hogy mennél jobban eltömegesedik, annál jobban elárvul, magára marad. Múltkor olvastam valahol, hogy a telefontudakozó tisztviselője, aki mindenféle kérdésre válaszol, egy este, amikor újra megszólalt a csengője már aznap sok századszor, belekiáltotta a kagylóba, ahogyan mindig szokta: Jó estét kívánok, itt a telefontudakozó. Óh, nagyon köszönöm - válaszolt a másik oldalon egy szomorú hang -, csak arra vágytam, hogy egyetlen emberi hangot hallhassak, mielőtt aludni térek! - Jellemző tünete ez a mai ember lelkületének. Emberekkel való beszélgetésben mindig azt veszem észre, milyen sokan szenvednek a magányosság érzése miatt, mennyi nehézségük adódik öregebbeknek és fiatalabbaknak abból, hogy nincs senki, akit úgy igazán érdekelné a létük, akit igazán foglalkoztatnának a kérdéseik, aki úgy igazán törődnék a legbensőbb ügyeikkel, aki előtt megnyílhatnának. A fiatal lány bizalmasabb barátjának érzi a naplóját, mint az édesanyját. Van asszony, aki jobban bízik a macskájában, mint bárki emberfiában. Van férfi, akinek nagyobb támasza a cigarettája, mint a felesége... Ebben a nagy tömegben úgy élünk egymás mellett, hogy sohasem közeledünk egymáshoz igazán. Van, akinek fáj az elárvulás a társadalomban, mások már észre sem veszik, milyen mélységesen magányos lélekként bolyonganak a rengeteg ember között.

Ez a magányosság bizonyos tekintetben ősi, emberi sors. A bűn következménye. Abból ered, hogy az ember elvesztette Istent, s ezért alapvetően önmagára utaltnak érzi magát, magára maradt, minden mélyebb kapcsolat nélkül, minden belső kontaktus nélkül. És mennél messzebb szakad el az emberiség Istentől, annál nagyobb problémává nő az elárvulás folyamata. Ezért van olyan nagy jelentősége annak az Igének ma a számunkra, amit Izsák kapott biztatásul Istentől: “Én veled leszek és megáldalak téged”. Arra szeretnék itt bátorítani mindenkit, hogy merjük mi is szó szerint venni Istennek ezt az Igéjét.

Isten neked mondja: “Én veled leszek!” Azt jelenti ez, hogy a most kezdődő év minden napján - a boldog, derűs órákban éppen úgy, mint a sötét szorongások között - gondolj mindig újra arra: Úgy kezdted ezt az évet, hogy Valaki melléd állt és azt mondta: “Én veled leszek!” Lehet, hogy talán vannak körülötted mások is, szeretteid, akik szintén azt mondják otthon neked: én veled leszek. Talán nem vagy még lelkileg egészen magadra maradt ember. Talán életed társa fogja meg a kezedet és biztat ennek az évnek a küszöbén: Én veled leszek, nem hagylak el! Talán szülők mondják ezt gyermeküknek, vagy a felnőtt fiú az elaggott édesanyjának, vagy jó barátok, a szomszédok egymásnak: Nem fogjuk elhagyni egymást, összetartunk továbbra is! Nagyon helyes, jól teszitek, de akkor is még egy Valaki jön közétek és megszólal: Én veled leszek! És ha az egész földön nem lenne már senkid, ez az egy Valaki akkor is odalép most hozzád és a füledbe súgja: Én veled leszek!

És ez az egy Valaki egészen másként, más erővel mondja, mint ahogyan mi tudjuk mondani egymásnak. Mert mi akármennyire szeretünk valakit, és akármennyire komolyan vele akarunk lenni, a lehetőségeink korlátozottak, nem tudunk mindig mellette állni, mindenféle helyzetben védeni, oltalmazni, segíteni. És, ha a legbensőségesebb közösségben élünk is valakivel, akkor is vannak minden embernek olyan magányos órái, amelyben a legközelebb álló ember sem tud segíteni. Vannak pillanatok, a fájdalomnak, a gyásznak, a megdöbbenésnek az ideje, amikor dacára a legszeretőbb emberi részvétnek, segíteni akarásnak, mégis egyedül marad a lélek a maga nyomorúságával. Ez az egy Valaki akkor is bele tud lépni a legelzártabb magányba is és ezt mondja: Én ott is veled leszek! Legyen ez ott mintegy felírva azon a kapun, amelyen át most belépünk ebbe az új esztendőbe: Én veled leszek! És ezért mindig emlékezzünk erre, talán éppen akkor, amikor valami ránehezedik az életünkre, amikor senki emberfia nem tud segíteni, amikor azt gondoljuk, hogy egészen magunkra maradtunk: emlékezzünk rá, hogy ennek az évnek a kezdetén Ő biztatott így, Ő ígérte az előttünk lévő év minden órájára: Én veled leszek!

De hát honnan tudjuk ezt ilyen bizonyosan, hogy ez a régen Izsáknak mondott biztatás nekünk is szól? Hogy ez az ősrégi Ige ma is érvényes? Onnan, hogy a karácsony csodája, aminek épp ma egy hete örvendeztünk, szinte megpecsételi ezt az Igét. Mert karácsonykor az ősi ótestamentumi prófécia teljesedett be, amit így írt meg Ézsaiás: “Ímé, a szűz fogan méhében és szül fiat és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten”. Halljátok: Jézus Krisztus ótestamentumi neve Immánuel, magyarul pontosan azt jelenti, amit Isten ebben az Igében mond: “Velünk az Isten - Én veled leszek!” A karácsony csodája éppen az, hogy az a Valaki, aki által lett a mindenség, Aki nagyobb mindennél, hatalmasabb a természeti erőknél, fölötte áll a sorsnak, Aki a kezében tart mindeneket: ez a Valaki elszakíthatatlanul egyesül velünk, összeköti Magát velünk és azt mondja: Én veled leszek. Nem akarok többé nélküled lenni. Szinte mintha arról lenne szó, hogy Isten nem is tud többé boldog lenni, nyugton lenni nélkülem és nélküled - vagy legalábbis nem akar, és hogy ezt a hihetetlen dolgot mégis el tudjuk hinni, leereszkedik közénk, ott akar lenni, ahol mi vagyunk: a mi nyomorult testünkben, egészen benne a mi emberi életünkben! Ez a karácsony csodája. Ezt ünnepeltük alig egy hete, most tehát arról van szó: Merjük elhinni is, amit ünnepeltünk, merjük elhinni, hogy most az a drága isteni testvérünk és Urunk, Akinek a jászolától jövünk, jön velünk és közben biztat: Én veled leszek! És megáldalak téged! Éppen azzal áldalak meg, hogy veled leszek! Éppen ez a legnagyobb áldás, hogy veled vagyok! Nem azt mondja, hogy minden törekvésedet sikerre viszem, minden vágyadat beteljesítem. Sőt, egészen bizonyosan sok kívánságunk marad teljesítetlenül, és sokszor meg fogjuk tapasztalni, hogy nem azt adja, amit kértünk Tőle. Lesz fájdalom, lesz csalódás, lesz betegség, lesz szomorúság is az új évben. Nem áltat Jézus! Azt mondja: Én mindezekben veled leszek és megáldalak! Bízzál csak Bennem, számíts rám, áldásom nem távozik el tőled, és minden bajodban és megpróbáltatásodban nem leszel elárvult, elhagyatott ember: Áldott ember leszel! Veled leszek, megáldalak, úgy, hogy te magad is áldás leszel!

Az elárvuláson kívül azonban van még egy másik nagy problémája is a modern emberiségnek, ami még akutabb, mint az előbbi: ez pedig az a halálos fenyegetettség, ami növekvő rettegésben tartja a világot. Nagyon sokat hallunk róla állandóan, nem vesztegetek rá sok szót. Kétségtelenül legnagyobb problémája ma a világnak. Az ősszel Amerikában tartott III. Evangélikus Világgyűlésen a nálunk is jól ismert Lilje püspök megrázó szavakban foglalta össze ezt a problémát. Hadd mondjam el itt is, amit már az egyik bibliaóránkon elmondottam, hogy egy német, mérnöki tudományokkal foglalkozó szakfolyóiratban olvastam egy rendkívül érdekes cikket, amelyik a mai technikai, és gazdasági fejlődés erőit vizsgálva próbál következtetni arra, hogy milyenné lehet majd ez a világ a 2000. esztendőre. Leírja ez a mérnökember, hogy a legjózanabb tudományos vizsgálódás alapján megállapítható, hogy kétféle lehetőség előtt áll az emberiség: Vagy egy soha nem álmodott jólét, vagy egy soha nem sejtett totális pusztulás lehetősége előtt. Elképzelhető az, hogy egy olyan világkorszak köszönt ránk, amelyben nem lesz többé éhség, munkanélküliség, szegénység, de az éppúgy lehetséges, hogy minden elpusztul, hogy öngyilkosságot követ el az emberiség. De hogy vajon földi paradicsom, vagy végső katasztrófa felé vezet-e igazán az Út: az elsősorban - írja az a mérnök - nem materiális erőktől, hanem lelki és főleg erkölcsi erőktől függ. És így folytatja: Ha azt szeretnénk, hogy a 2000. évben legyen még egyáltalán lakható világ, olyan földrész, amelyen érdemes lesz élni, akkor ebből csak úgy valósulhat meg valami, ha az emberiségnek az a része, amelyik keresztyénnek nevezi magát, halálosan komolyan megéli a keresztyénségét. A mai embernek Krisztus tanítását, tanításait sokkal komolyabban kellene érvényesítenie a mindennapi életében, és sokkal inkább szó szerint kellene vennie, mint ahogyan szoktuk általában. Mintegy erre való megbízatást jelent Igénknek ez a része: “Tartózkodjál ezen a földön!” Vagy ahogyan a modern magyar fordítás jobban érzékelteti az itt használt eredeti kifejezést: Jövevényként, idegenként tartózkodjál ezen a földön!

Különös kettősség feszül ebben az Igében: az egyik az, hogy mi, keresztyének jövevények, idegenek vagyunk ezen a földön! Azzal a tudattal, mondhatnám öntudatossággal járunk-kelünk az emberek között, hogy igazi otthonunk másutt van, nem arra vagyunk teremtve, hogy örökké ezen a földön maradjunk. Nem úgy élünk, mint akiknek minden reményük, minden törekvésük, egész életük csak e földhöz van kötve. Mindenféle földi érdekeltségen túl és fölött van egy magasabb rendű érdekeltségünk: mi mindig, míg e földön élünk, csak útban vagyunk valahová, mint tovasietők, átutazóban a végleges otthonunk felé. Úgy élünk, mint akik tudjuk, hogy az igazi élet még előttünk van. Tehát egyfelől jövevényekként tartózkodunk ezen a földön, ezt ne feledjük soha, de másfelől azt se, hogy ezen a földön vagyunk jövevények. Tehát mindaz, ami ezen a földön van, él, mozog, nagyon fontos, nem értelmetlen és nem közömbös a számunkra.

Igen súlyos félreértés lenne azt gondolni, hogy mivel a jövendőre nézünk, ezért a vándorútnak ezt a földi szakaszát nem is kell komolyan venni. Sőt, éppen a jövevénységünk magában véve is nagy elkötelezés, roppant felelősség. Arra kötelez, hogy az örökkévaló világ polgáraként éljünk ezen a földön. Kötelez, hogy a menny értékeiből, a szeretet, jóság, szívesség, öröm, békesség erőiből valósítsunk meg minél többet ezen a földön. Hogy az örökkévalóság távlatában tudjunk tájékozódni és tájékoztatni másokat is ezen a földön. Azért idegenek a keresztyének, az igazi keresztyének ezen a földön, mert egész lényükkel, minden tettükkel egy nagy győzelmi üzenetet hirdetnek. Azt, hogy van Megváltója ennek a világnak, Akiben való hit által egyszerűen elveszett bennük a bűn ereje és nyilvánvalóvá lett bennük egy másik erő: az Isten ereje. Akik azt a Krisztust képviselik ebben a világban, Aki a pusztulás és halál - démonikus rettegésben tartó - erőin már győzött egyszer az élet ereje által. Érzitek, milyen világméretű jelentősége van ennek a feladatnak, megbízatásnak: jövevényként, idegenként, a menny polgáraként élj ezen a földön?!

Sokszor elgondolom, hétköznapon, amikor a templom ajtaja zárva van, hogy vajon hol van most az a gyülekezet, amelyik vasárnap itt szokott Igét hallgatni, imádkozni, énekelni - vajon mit csinál most? Hogyan él? Vajon lehet-e reá számítani kint az életben? Vagy talán tetszhalott a következő vasárnapig, amikor megint fölébred egy rövid időre? Vajon nem tagadja-e meg magát kint a világban? Észre lehet-e venni hétköznapon, hogy van népe Krisztusnak ebben a világban, a gyárakban, a hivatalokban, a családi otthonokban, az utcákon, a mozikban, a hangverseny-dobogókon? Én azt hiszem, ebben az új esztendőben egyre nagyobb jelentőségűvé lesz az a kérdés: mit csinál a gyülekezet az istentisztelet után?

Egyre világosabbá válik, hogy az istentisztelet nem ér véget a templom kapujánál. Krisztus népe akkor is Krisztus népe marad, amikor az istentisztelet befejeződött. És éppen akkor van szükség rá ebben a világban. Ennek az elárvult és totális pusztulással fenyegetett világnak igazán csak Jézus Krisztus lehet az egyetlen reménysége, az a Jézus Krisztus, Akit az Ő népe vihet bele, élhet bele ebbe a világba. Erre biztat most és erre küld bennünket az Úr, amikor 1958 küszöbén így szól hozzánk: Tartózkodjál idegenként, a menny polgáraként ezen a földön, Én pedig veled leszek és megáldalak téged!

Ámen

Dátum: 1958. január 1. (Újév)

Az az éjszaka, amelyről az ige beszél, amelyen Ahasvérus királyt olyan messzire kerülte el az álom, egészen különös éjszaka volt. Az az éjszaka volt az, amely közvetlenül megelőzte azt a napot, amelyen Isten népét a király rendeletére mind egy szálig le kellett gyilkolni, amelyen a nagy pogrom az országban az idegenek ellen meg kellett, hogy induljon. A rettentőparancs így hangzott: pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót: ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt, vagyonukat pedig zsákmányolják el. (vö. Eszt 3,13b)
Ez volt az az éjszaka, az a vékony fal, amely félmillió embert a haláltól még elválasztott. Minden készen van már, a király gyűrűjének a pecsétje is rajta van már az ediktumon, maga a király is visszavonul már a hálószobájába aludni. De nem tudott aludni! ”Azon éjjel kerülte az álom a királyt.” Íme, a hatalmas, rettegett zsarnok, aki 127 provinciának parancsolt, az álomnak nem tudott parancsolni. Annak Isten parancsolt. És ha Isten azt mondta: kerülje el a királyt, a legnagyobb hadvezérek, a legtudósabb orvosok, a legrafináltabb altatószerek sem tudták előcsalogatni. ”Azon éjjel kerülte az álom a királyt.” És milyen jó, hogy nem tudott aludni a király, mert ezt az álmatlan éjszakát használta fel az Úr a halálos veszedelemben levő népe megmentésére. Vannak néha olyan éjszakák, hogy az ember nem tud aludni. Csak forgolódik az ágyában, szedi a gyógyszereket, hallja az óraütést, és bármit csinál, bárhogy hívja az álmot, az csak elkerüli. Rettenetes gyötrelem így, álmatlanul vergődni! Pedig valami jó is származhat belőle. Nem ok nélkül parancsolt Isten az álomnak, hogy kerülje el a királyt!

Talán nincs is még egy olyan nap az egész esztendőben, amelyen olyan sokakat kerülne az álom, mint éppen az év legutolsó éjszakája. Akaratlanul is előtolakodik ilyenkor egy eléggé kellemetlen és nyugtalanító gondolat, pontosan az, amit éppen ilyenkor az óév esti énekünkben így szoktunk mondani: ”Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje Telék el a mulandóságnak.” (280. ének 1. verse) Az én szívem ennél az éneknél mindig nagyot dobban, mintha egy lelki zsilipet nyitna meg ez a gondolat, s rajta át egész csomó kérdés ömlik elő. Ilyenek: vajon mennyi lehet még hátra abból az Istentől kimért időből, amiből most, íme, ismét elmúlt egy esztendő? Így iramlik el észrevétlenül az egész élet is. Miért is éltem tulajdonképpen, mit is értem el, milyen eredménye lett, érdemes volt-e azt tenni, amit tettem, hol is rontottam el ezt vagy azt? Talán nem úgy kellett volna csinálni; mit ér az egész életem?
Közelebb vitt-e vajon ez az ismét elmúlt esztendő az üdvösséghez? Nem a halálhoz, mert az nem is kérdés, ahhoz egészen bizonyosan közelebb vitt, de van egy olyan ige, amelyik arról beszél, hogy most közelebb vagytok az üdvösséghez. (vö. Róm 13,11) Nos, valóban így volna most velünk is? Az ilyen nyugtalanító kérdések ugyancsak messze űzik az álmot az embertől. Talán éppen azért nem akarnak sokan ezen az éjszakán aludni, mert úgysem tudnának, úgyis elkerülné szemüket az álom. Nem azért vannak szilveszter éjszakáján olyan tömegesen ébren az emberek, mert olyan jó kedvük van, mert olyan nagyon frissek, pihentek volnának, hogy szükség van a felesleges energiának egy kis pazarlására. Ó, nem! Hanem azért, mert az ilyenkor előtoluló kérdésekkel nem szeret az ember egyedül maradni, mert az ilyen nyugtalanító gondolatokat az ember el akarja felejteni. Igen, a sok szilveszteri mulatság és alkoholfogyasztás mögött a megriadt embernek az az ösztönös védekezése van, hogy felejteni akar.

Isten pedig éppen ellenkezőleg: emlékeztetni akar. Ahasvérus királyt is azért kellett kerülnie az álomnak, mert Isten azt akarta, hogy a király emlékezzék. Íme ezt olvassuk, hogy a király: ”megparancsolá, hogy hozzák elő a történetek emlékkönyvét, és ezek olvastattak a király előtt.” - A történetek emlékkönyve. Na, ennél rosszabb altatót keresve sem lehetne találni. Nincs a világon még egy olyan valami, ami a gondolatok raját úgy fölidézné, ami a szív nyugtalanságát úgy felfokozná, ami az egyébként is fáradt elmét úgy túlterhelné, mint éppen a történetek emlékkönyve. Mégis, szilveszter éjszakáján nem is lehetne jobb olvasmányt találni, mint ezt: ”a történetek emlékkönyvét”. Valami olyan könyv ez, ami az emlékezésről gondoskodik, ami arra való, hogy a dolgok, események, amik történtek, ne merüljenek feledésbe. Amelyik visszaidézi az emlékezetbe azokat a szavakat, amiket az ember mondott, azokat a cselekedeteket, amiket véghezvitt, azokat a bűnöket, amelyeket elkövetett. Mindazt az igazságtalanságot, ami történt. Mindazt a sok könnyet, amit az ember elsírt, azt a boldogságot, amit elrontott. Az emlékezet könyvében mindezek meg vannak örökítve. Az álmatlan éjszakákon éppen a történeteknek ez az emlékkönyve szokott megnyílni. Akarva-akaratlanul is éppen ezt szokta lapozni az ember. És amint olvassa az egyes lapokat, megtelítődik a szíve nagy, mély hálával vagy ijedt rémülettel, örömmel vagy szomorúsággal.

Ó igen, ez a leghasznosabb olvasmány óesztendő utolsó estéjén: a történetek emlékkönyve. Az is nagyon tanulságos, ami azokról a történetekről szól, amit közösen, együtt éltünk át, együtt csináltunk mint emberiség, mint nemzet, mint egyház, mint család, de még izgalmasabb ennek a könyvnek az a része, ami mindnyájunknak a legszemélyesebb életéről és dolgairól jegyeztetett fel. Nem papírra van ez írva, még csak nem is kőbe van belevésve. Ó nem! Az nem lenne elég tartós. A papír eléghet, a kő szétporladhat. A történeteknek ez az emlékkönyve nem olyan valami, amit meg lehet semmisíteni. Kitörölhetetlenül van annak minden sora bevésve mindnyájunknak a szívébe, a lelkiismeretébe. Bár képesek lennénk törölni, mint a magnószalagról, amire nincs szükség, vagy ami nem jól sikerült! Ó, de jó lenne olykor eltávolítani abból a könyvből bizonyos feljegyzéseket, akár csak néhány sort, vagy lapot! Jaj, de jó lenne néha, ha csak az az egy szó, ami annyi bajt csinált, ami olyan sok fájdalmat okozott az elmúlt évben valakinek, legalább az ne lenne ott! De jó lenne némelyik történetet csak egy kicsit átírni, mintha egy kicsit másképp történt volna! De nem lehet! Amit az élet megírt, az meg van írva. És az úgy marad. Az egész év minden eseménye, az egész életed: gondolataid, érzéseid, cselekedeteid, szavaid, mind-mind le vannak írva a lelked mélyén, a tudatalatti lelkivilágod legalján. Ott hordja minden ember magában ”a történetek emlékkönyvét”. És onnét nyílnak fel olykor a tudatba annak a könyvnek egyes lapjai.

És ilyenkor, egy esztendő utolsó estéjén is, lelki életünknek ebből a legmélyebb irattárából hozzák elő titokzatos szolgák a történeteknek ezt az emlékkönyvét, teszik le eléd, nyitják föl és lapozzák egymás után az oldalakat. És neked olvasnod kell! Kénytelen vagy újra olvasni szavakat, amiket mondtál valamikor, tetteket, amiket régen cselekedtél, eseményeket, amelyek veled történtek, örömökről, fájdalmakról szóló részletes feljegyzéseket, amelyeket valamikor te okoztál. Úgy, ahogy Ahasvérussal is történt azon az álmatlan éjszakán, amikor a történetek emlékkönyvében megírt dolgok ”olvastattak a király előtt”. Igen, így jó eltölteni egy esztendő utolsó estéjét, akár egész éjszakáját, olvasva figyelmesen, gondosan mindent, mindent, amik megírattak a történetek emlékkönyvében. Nagyszerű olvasmány ez ilyenkor! Biztosan találsz benne könnyekig megható oldalakat, amelyek Isten gondoskodó szeretetéről, áldásáról, segítségéről beszélnek. Olvasd el otthon ezeket a ”történeteket” hangosan is, úgy, hogy a gyermekeid is hallják, a családod is ráfelelhesse a zsoltár szavaival: ”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103,1-2) Talán sötét lapok is akadnak majd az emlékkönyvben, nagy fájdalmakkal, bánatos, szomorú eseményekkel teleírt oldalak, aminek az olvasása közben régi fájó sebek szakadnak fel újra. Majd megint újabb lapok jönnek, utálatos bűnök, titkon elkövetett hitványságok vannak feljegyezve rájuk, talán olyan lopott örömök, amelyek nem bírnák el a nyilvánosságot. Különösen ezeket a lapokat ne fusd át felületesen, ne siesd el, olvasd csak, olvasd, míg oda nem roskadsz te is, ahol az a bibliai publikánus [vámszedő] a mellét verve így könyörgött: ”Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (Lk 18,13)

Meg vagyok győződve, mert a magam tapasztalatából tudom, hogy amikor valaki igazán komolyan és becsületesen olvassa végig a történeteknek az emlékkönyvéből azokat a lapokat, amelyek így, egy esztendő utolsó estéjén felnyílnak előtte, végül feltétlenül odajut, hogy teljes őszinteséggel el tudja mondani az úrvacsorai első kérdéssel: ”Hiszem és vallom, hogy mindenestől fogva gyarló, esendő, bűnös vagyok, aki a magam erejéből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemlek.”

Óh de borzasztó volna, ha csak az lenne a történeteknek abban az emlékkönyvében, csak az, amit csináltam, mondtam, elmulasztottam. De hála az Úrnak, van benne más is! Az, amit az Úr tett velem és értem. Olvasd csak el azt is belőle, hogy hányszor hívott, hányszor kínálta fel a bűnbocsánatot, a kegyelmet, hányszor nyúlt utánad, hányszor hallottad ezt a drága nevet: Jézus. Nézd csak meg jobban, minden lapon rajta van, keresztül írva mindenen, mintegy Isten saját keze írásával: ”örökkévaló szeretettel szerettelek téged”. (Jer 31,3b) Még mindig érvényes rád is, ami az emlékezetednek olyan sok lapján újra és újra fel van írva: ”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Még mindig érvényes számodra az a biztatás is, amire szintén emlékszel, ugye: ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Még mindig fennáll számodra az érvénye annak az isteni szónak, amire ilyenkor, az év végén mindennél jobban szüksége van az emlékezet könyvében lapozó embernek: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7b) Ugye benne van ez is a te emlékezeted könyvében is? Nos, ragadd meg hát, hiszen ez az egyetlen nyugvópont az idő hullámainak a sodrásában!

Olvastam egyszer egy történetet egy öregemberről, aki mikor haldoklott, kis unokáját kérte, olvasson neki a Bibliából. A kis leányka elkezdte. Minél tovább olvasta, az öregember annál nyugtalanabb lett. Annál világosabb fényben kezdte látni mindazokat a bűnöket, amelyek szinte eltorlaszolták előtte az utat az örökkévalóság felé. Míg egyszer a kislány odáig érkezett az olvasással, ahol ez volt megírva: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” - Az öreg szeme megrebbent: ”Igazán ez van ott megírva, kislányom?” - kérdezte élénken. ”Igen, ez” - mondta a kislány. ”Akkor olvassad el még egyszer” - kérte az öregember. A kislány újra elolvasta: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az öregember felült: ”Jól olvastad, igazán ez van ott megírva? Olvasd el újra!” A kislány megint elolvasta: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az öregember így szólt: ”Tedd rá a kezemet erre az igére és mondd meg a család minden tagjának, hogy ebben az igében való hitben halok meg.” És teljesen megbékélve halt meg.

Ha a történetek emlékkönyvét végigolvastad, tedd rá te is a kezedet Istennek erre az ígéretére: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Ebben a hitben hadd múljék el ez az óesztendő, és így hadd kezdődjék tiszta lappal az új esztendő!

Ámen

Dátum: 1959. december 31. (szilveszter).

Rövidebben, összesűrítettebben már nem is lehetne kifejezni azt a felséges csodát, aminek az emlékére a karácsonyt ünnepeljük, mint ahogyan János apostol írta le a felolvasott Igében. Amit Lukács evangélista egy gyönyörű hosszú történetben mond el a nagy, boldog eseményről: a Megváltó megszületéséről, az angyali seregek ujjongó énekéről, az ámuló betlehemi pásztorokról, a jászolban fekvő isteni Gyermek csodájáról, az Isten földön való megjelenésének a remegtető titkáról: azt János apostol ilyen klasszikus-tömören fogalmazza meg: “És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk”. Ennél rövidebben már csak maga a “karácsony” szó fejezi ki a szent titkot, a boldog csodát, mert ez a szó a latin incarnatio szóból magyarosodott karácsonnyá, ami pedig azt jelenti szó szerint, hogy megtestesülés, testté-létel. Igen, ez a karácsony lényege: az incarnatio, a testté-létel nagy ténye! Nem szeretnék hosszadalmas fejtegetésbe kezdeni ezzel az Igével kapcsolatban. Tudom, hogy fáradt emberek vagytok, akiknek nem elméletekre van szükségetek, hanem konkrét segítségre. Nos, éppen ez a nagyszerű a karácsonyi eseményben, hogy nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati dolgokról van benne szó. Hadd kezdjem hát rögtön a lényegen!

Gondoljuk csak meg, ki az, aki ott Betlehemben, abban a kis újszülöttben testté lett? Nos: az Ige - mondja János. Ezt a különös szót akkor jobban értették az emberek, mint mi, mert János így mondta: Logosz, és ez a görögöknek közismert kifejezése volt. Így nevezték a görög filozófusok a világteremtő isteni értelmet. A Logosz, az úgynevezett világ-ész, valami olyan végső, megfoghatatlan valóság, ami a világmindenség mögött és fölött áll. A mai emberi tudomány is beszél az úgynevezett természeti rendről, hogy van ebben a világban valami őserő, valami világrendező elv, működik benne valami törvényszerűség, olyan valami, ami a mindenséget fenntartja és élteti. Nos, azt mondja János apostol a görög műveltségűolvasóknak, hogy: “Mi személyesen is ismerjük ezt az örök isteni értelmet, Igét, Akit ti mindenféle tudományos szóval kerülgettek: hiszen nem más az, mint Aki Jézus személyében Megváltónk is lett, itt lakozott közöttünk, láttuk az Ő dicsőségét. Ő lett testté a Krisztusban.”

Hát nem nagyszerű ez: míg a tudomány kerülgeti a dolgot és őserőről, természeti rendről, világ törvényszerűségről beszél, addig a számunkra kijelentetett a nagy titok, hogy ímé, az örök Logosz van ott, túl minden létezőn, Aki Betlehemben testté lett, Aki emberként közöttünk lakozott: Jézus Krisztus! Lássátok hát a felséges csodát: Az a Jézus Krisztus, Akinek a születése napját ünnepeljük, nem olyan ember, aki született, élt, meghalt, mint minden más ember, hanem olyan Valaki, Aki mielőtt megszületett, már élt. Sőt, amikor még egyáltalán semmi sem volt a teremtett világmindenségből: Ő már volt, és miután itt a földön meghalt, Ő még mindig van! Vagyis a Názáreti Jézus Krisztusban bizonyos értelemben Isten lett emberré, amikor “Az Ige testté lett!”

Különös, de úgy van, hogy ennek a kijelentésnek a horderejét akkor kezdtem megsejteni, amikor a legújabb kori atomfizikai elméletek kezdtek ismertté válni. Ami karácsonykor történt, szinte éppen a megfordítottja annak, mint ami az atomrobbanásban történik. Mert az atomrobbanásban az történik, hogy az anyag energiává lesz, karácsonykor pedig az energia lett anyaggá, az Isten szeretetenergiája öltött testet! Mi az atombomba? Nem egyéb, mint energiává lett anyag! És Jézus? Anyaggá lett Logosz, testté lett Ige! De amíg az energiává lett anyag ölt, százezrek számára jelent félelmet, szomorúságot, pusztulást, halált, addig az anyaggá lett isteni energia, a testté lett Ige megelevenített, milliók számára jelenti az örömet, hozza az életet, teremti meg a halálból a feltámadást. Tehát, valami hallatlan nagy dologról van itt szó! Jézusban testté lett Istennek az a gondolata, hogy segítsen rajtunk, embereken, mert a magunk erejéből képtelenek vagyunk csak például olyan apróságokra is, hogy megbékéljünk egymással, azzal, aki megbántott, vagy akit megbántottunk... vagy, hogy megbékéljünk a sorsunkkal, képtelenek vagyunk arra, hogy éljünk, vagy hogy a halálon át is életben maradjunk...! Ezért jött bele Isten maga az életünkbe.

Meglátogattam valakit a múltkor itt a hegyek között. Vigasztaltam, buzdítottam, bátorítottam sok szóval... Végül a búcsúzásnál azt mondta: “Nagytiszteletű Úr! Nagyon sokat jelentett számomra, nem is az amit mondott, hanem az, hogy eljött, hogy megérezte, hogy bajban vagyok, hogy szükségem van valakire...” Nos, hát ez az incarnatio lényege: Isten eljött, mert bajban vagy, mert szükséged van Rá, mert nem élhetsz Nélküle! Testvérünkké, barátunkká, sorstársunkká lett, mellénk állt az Isten! “Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk.”

Azt mondhatná most valaki: Ha ez igaz, akkor minden jó, akkor mindenféle problémánkra van megoldás, akkor érdemes, mert lehet egy egész elrontott életet is egészen újrakezdeni, másként megélni, akkor még meghalni is érdemes, mert akkor igaz az örökkévalóság. De hát valóban úgy van, hogy Isten jött közénk Jézusban?! A tanítványok ugyanazt mondják, hogy látták az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, de az már közel 2000 évvel ezelőtt volt. Mi is látni szeretnénk, megbizonyosodni! Nemcsak a vallásos ember kegyes beképzelése az, nemcsak saját vágyaink és álmaink kivetítődése az, hogy Isten élő szava testesült meg Krisztusban? Nemcsak magunkat áltatjuk azzal, hogy Isten így lehajolt hozzánk, ennyire mellénk állt? A görögök a hajnalpírt úgy fogták föl, mint a rózsa ujjú Eosz istennő megjelenését. Ez a költői kép akkor is megmaradt, amikor már régen tudták, hogy a hajnalpír a fénysugaraknak bizonyos törésén nyugszik. Vajon a Jézusról való összes bibliai kijelentés nemcsak ilyen költői kifejezés-e, amivel az ember a maga vallásos élményeit értelmezi?! Ne döbbenjetek meg, hogy ilyen nyíltan fölvetettem ezeket a kérdéseket, de tudom, hogy ott lappanganak ezek mindnyájatok szíve mélyén, és azt is tudom, hogy a mi hitünknek semmiféle kérdéstől sem szabad visszariadnia. Mivel lehet hát bizonyítani, hogy Jézusban valóban Isten megváltó szeretete, lénye testesült meg ezen a földön? Nos, észérvekkel nem lehet eldönteni ezt a kérdést. De hadd mondjam meg, hogy észérvekkel bebizonyítani ebben az életben csak banális dolgokat lehet. Például ez az állítás, hogy 2x2=4, ez bizonyítható. De az élet igazán komoly, nagy értékei bebizonyíthatatlanok. Gondoljatok például az édesanyai szeretetre. Hogyan lehetne valami bizonyító erejű formulába foglalni? Sem látni nem lehet, sem megfogni, mégis tudom, hogy van! Éspedig egyszerűen azért tudom, hogy van, mert én is egy asszonnyal szemben gyermek voltam valamikor.

Vagy például, be lehet-e bizonyítani, hogy egy Beethoven szimfónia más, mint csak hanghullámok szabályos egymásutánja? Az értelem eszközeivel igazán nem lehetne eldönteni, hogy kinek van igaza: annak az embernek-e aki a zenei élmény hatása alatt Isten felé emelkedik, vagy annak a kutyának-e, amelyik vonít, ha végig kell hallgatnia?

Vannak tehát dolgok, amelyek csak bizonyos személyes, benső találkozásban ismerhetők meg. Vannak igazságok, amelyek csak úgy bizonyulnak valónak, ha rátesszük az életünket. Így vagyunk Jézussal is. Aki nem meri megtenni azt, hogy magát az Istennel való élet-közösségébe - amit fölkínált Jézusban - beleadja, hogy Isten megváltó szeretetét befogadja magába, és ha akármilyen vékonyan is, de Őt viszont szeresse: annak sosem lehet bebizonyítani Istenről, Jézusról, megváltásról semmit!

Azt mondhatnád most, hogy odaérkeztünk vissza megint, hogy hinni kell. Nos, jól van, hinni kell. De hinni azt jelenti, hogy az Ő szavára megpróbálom, az Ő szavára megteszem! Megcselekszem amit mond! Ahogyan Péter tette ott a Genezáreti tavon, amikor egész éjszakai hiábavaló fáradozás után azt mondta Jézusnak: “A te szavadra levetem a hálót”, és elképzelhetetlen eredménye lett! Vagy ahogyan a száradt kezű csinálta, amikor Jézus szavára kinyújtotta a kezét és - sikerült, ebben az isteni szónak engedelmeskedő mozdulatban meggyógyult a keze, és így ismerte föl, hogy Aki szólt, az Isten...

Tehát aki az Isten akaratát meg is cselekszi, aki mer, aki meri Jézust, mint Istent a maga életébe bevenni, aki mer az Ő nevében valami áldozatot hozni, aki mer az ellenségének Őmiatta megbocsátani, aki mer Jézus erejével a kísértés ellen dönteni, aki mer Ővele járni, élni: az, de csak az győződik meg arról, hogy valóban Istennel van dolga, és nem emberi kegyes képzelődéssel. Istent csak a Neki való engedelmesség, az Ő szava szerint való cselekedet merészségében lehet megismerni, tehát úgy, hogy kiszolgáltatjuk Neki magunkat! Az az Ige, az az isteni szó, Aki Jézusban testté lett, sohasem hagy cserben. Valahányszor engedelmeskedik Neki valaki, azt tapasztalja, hogy szabad úton van, valahányszor pedig engedetlen Vele szemben, azt kell meglátnia, hogy zsákutcába jutott. És az Ige, az a szó, Aki testté vált Jézusban: tetterőt jelent élőknek, vigasztalást bánkódóknak, tisztulást a bűnösöknek, kegyelmet a haldoklóknak! Próbáld ki és majd akkor bizonyul igaznak, úgy, hogy benned is testté válik, és majd akkor te is látod fölragyogni az Ő dicsőségét!

Egy matróz mondta egyszer a volt ivótársainak: “Nekem mondhattok amit akartok. Ki is gúnyolhattok! De én kipróbáltam, és ennek már hat hónapja. A kocsma éntőlem egy fillért sem lát többet, és azonfelül világos a fejem, tiszta a szemem és a szívem boldog. És mindezt azért, mert az Úr Jézust elfogadtam Megváltómnak!” Ez a matróz többet megértett a testté-létel titkából, mint sok nagy tudós, akik köteteket írtak róla.
Ismerek egy asszonyt, négy apró gyermeke van. A múltkor átment a nem is hívő, nem is keresztyén szomszédjához és szívességből elvégezte a nagymosást, amíg a szomszéd asszony a hivatalában dolgozott. Ímé, itt is úgy lett testté az örök Ige, hogy még mások is meglátták az Ő dicsőségét.
Ismerek egy férfit, munkaszolgálatos volt a háborúban, rengeteg viszontagságon, szenvedésen, veszedelmen ment keresztül mire végre hazakerült. Elkezdte keresni a szüleit. Édesapjának a sírját találta meg a volt gettóban. Édesanyjáról azt hallotta, hogy valamelyik transzporttal most van visszatérőben valamelyik haláltáborból. A fiú egy héten át minden nap virággal várta az állomáson, míg valaki fölismerte és megmondta neki: Ne várja az édesanyját, hiszen ki sem ért a táborba annak idején, még útközben beteg lett, haldokolva dobták ki a robogó vonatból valahol német földön... Mit gondoltok, mit csinál most ez a férfi? Vérbosszút lihegve áll lesben valahol elkeseredve? Nem! Egy kis faluban él és magyar parasztok üdvösségéért égeti el az életét a megváltó szeretet tüzében!

Íme, ennyire igazán testté lett az Ige, ennyire igaz az incarnatio, a karácsony! Érzitek-e, hogy éppen ez a karácsony lényege, hogy itt többé nem okoskodásról, beszédről, magyarázatról, elméletről van szó, hanem megélt szeretetről, fizikai szolgálatról: minden szép keresztyén elmélet testté válásáról?! A karácsonynak nemcsak a lelkünkhöz van köze, hanem a testünkhöz is. Nem elég egy kis hangulat, ami aztán el is száll az ünnepek elmúlásával. Isten a karácsonyt a testet-öltésért adta, azért, hogy az Ige a cselekedeteinkben is megjelenhessen! Hogy az Ige erő, áldás, fény legyen a magunk és mások életében! Jézus nem csodálókat keres itt ma, nem is kritizálókat, hanem “testet”, amely Őt hordozza, amely az Ő szeretetét megvalósítja, amelyik az Ő szolgálatát megéli! És így sugározza az Isten dicsőségét! Ajánljuk föl hát magunkat néki:

Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem,
És bölcsőd, szállásod leszek:
Jövel hát, tölts el engemet
Magaddal: nagy örömmel!

329. ének 5. vers

Ámen

Dátum: 1959. december 25. Karácsony.

Ezen a harmadik ádventi vasárnapon arról az ádventi időszakról szeretnék beszélni, amelyben a Krisztus gyülekezete tudatosan - és az egész világ nem tudatosan - közel 2000 esztendő óta ténylegesen benne él! Az ádvent szót ugyanis háromféle értelemben lehet venni: ádventi idő volt az ótestamentum ideje, a megígért Megváltó elérkezésének, megszületésének a várása. Azután az is ádventi várakozás, amikor készülődik egy-egy emberi lélek, hogy Krisztust akarja befogadni magába, amikor várja a Krisztusban hozzá lehajló Istent, az Úr újabb és bővebb ajándékait. És ádventi váradalomban él Jézus mennybemenetele óta az egész keresztyénség, mert a nagy ígéret beteljesedését, Ura visszajövetelét várja.

Az első, az Ótestamentum ádventje már beteljesedett, Akit vártak, eljött, mert Jézus Krisztus megszületett. A második, az egyes hívő lélek ádventje rögtön valóra válik, amint kitárul a szív az Úr Jézus előtt, Jézus Krisztus kész megszületni benne is. A harmadik, az egyház ádventje, a tulajdonképpeni ádvent, a visszatérő Jézus Krisztus várása, mert még mindig tart az az állapot, amelyben Jézus Krisztus szavai szerint az Ő követői “hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják, mikor jő meg, hogy mihelyt megjő és zörget, azonnal megnyissák néki”.

Ez a harmadik értelemben vett ádvent részesül a történelmi egyházakban a legkevesebb figyelemben, ez a legelhanyagoltabb, pedig a legfőbb váradalma keresztyén hitünknek. Nem csoda, ha bizonyos szekták azután éppen Jézus Krisztus visszajövetelének a gondolatát ragadták ki a Bibliából, és ezt tették minden érdeklődésük középpontjába. Hiszen a szekta mindig egy olyan bibliai igazságnak az eltúlzása, amit a történelmi egyházak elhanyagoltak. Az a híradása a Bibliának, hogy az Úr Jézus dicsőségesen és hatalmasan visszatér még egyszer a földre, nemcsak egy esetleg el is hanyagolható tétele a keresztyén hitnek, hanem a csúcsa, a kiteljesedése. Az egész keresztyén élet erre a dicsőséges, nagyszerű jövendőre van beirányozva, betájolva, a keresztyén élet lényege az, hogy Jézus Krisztus visszatérését váró és arra készülő élet. Nem lehet hát azt mondani, hogy ezzel az igazán fantasztikus hittétellel a modern korban ne foglalkozzunk, hiszen akkor a Bibliának a legnagyobb részét kellene kihagynunk. Jézus Krisztus legtöbb tanítása erre a nagy jövendőre utal, az Úr nagy és félelmetes napjának az eljöveteléről szól. Jézus Krisztus mennybemenetele után a legelső percekben az ámuló tanítványokhoz a legelső kijelentése Istennek az volt, hogy ugyanúgy jön is majd el Jézus Krisztus a mennyből, amiként látták Őt felmenni a mennybe. Az apostolok legfőbb tanítása, az egész Biblia legtöbb kijelentése és legnagyobb ígérete erre az időre szól, Jézus Krisztus visszajövetele idejére. Az Újtestamentum 280 fejezetében majdnem háromszázszor fordul elő az Úr Jézus visszajövetelének az ígérete, az arra való fölkészülés sürgetése... Akkor, Jézus Krisztus visszajövetelekor támadnak fel a halottak, akkor történik meg a nagy ítélet elevenek és holtak felett, akkor teljesedik be az, amiért már 2000 esztendeje könyörög a keresztyénség így: “Jöjjön el a te országod”. Akkor, Jézus Krisztus visszajövetelének a dicsőségében lesz vége a Sátán, a bűn, a halál uralmának; akkor, Jézus Krisztus visszajövetelének a nagy örömmámorában töröltetik el minden könny és szenvedés a világból; akkor, Jézus Krisztus visszajövetelének a fényében kezdődik el ama, az Úr Jézus által is említett “nagy vacsorának” az ünnepsége. Akkor, Jézus Krisztus visszajövetelének a nagy diadalában fejeződik be az egész megváltás műve, akkor, Jézus Krisztus visszajövetelének a boldogságában teljesedik be mindaz a szép, jó, igaz, tiszta boldogság, amit addig hittünk és reménylettünk. Nos, tehát egy ilyen boldog ádventi váradalomban és készülődésben él Jézus Krisztus egyháza ma.

Talán még pontosabban határozzuk meg a helyzetünket, ha ezzel a látszólagos ellentmondással fejezzük ki: Jézus Krisztus jelenlétében és mégis az Ő eljövetelének a várásában élünk. A szokásos hasonlat szerint: a döntő csatát már megnyerte az Úr ott a Golgotán, meg a húsvéti feltámadásban, de a háború még tart tovább, a végső győzelemig. Az, ami már megtörtént nagypénteken és húsvétkor, jelenti a bizonyos garanciát arra, ami még történni fog, hogy Ő visszajön leszámolni és újjáteremteni. Isten a nagy áldozatokkal elkezdett megváltói munkáját nem hagyja befejezetlenül. Mi tehát egy nagy kezdet és egy nagy befejezés közötti feszültségben élünk ma. Az az idő, amiben most vagyunk, egy nagy tegnap és egy nagy holnap között feszül. Egy felséges tegnap van mögöttünk és egy dicsőséges holnap előttünk. Mögöttünk a Golgota és a nyitott sír tegnapja és előttünk Jézus Krisztus visszajövetelének a holnapja.

Tudjátok, milyen más megvilágításban látszanak így a dolgok és események?! Milyen jó tudni azt, hogy még ugyan tart az éjszaka, de ez a sötétség már nem a halál reménytelen éjszakája, amiben mindennek vége, hanem olyan éjszaka, amelyik a közelgő nappal felé tart, az örökkévalóság állandó boldog nappala felé. Milyen jó tudni, hogy ez a földgolyó, a rajta kavargó történelmi válságokkal, földrengésekkel, apró örömökkel és nagy tragédiákkal nem úgy zuhan a világűrben a semmibe, mint egy égő repülőgép a végtelen mélységbe, hanem akarata ellenére is mintegy zarándokúton halad valahová, mégpedig tovább előre az Úr nagy napja felé. Tudjátok, hogy milyen jó nem úgy látni az életünket, ahogy a múltkor mondta valaki, hogy az ember dolgozik, eszik, iszik, alszik, azután megint dolgozik, eszik, iszik, alszik, azután megint kezdődik elölről az egész körforgás, míg végül egyszer már nem dolgozik, nem eszik, nem iszik és nem alszik, hanem megszűnik. Nem, nem ilyen sivár, nem ilyen értelmetlen körforgás az élet, azok a példázatbeli szolgák, akik az Ő urukat várják, nemcsak úgy takarítgatnak végnékül, szakadásig, nemcsak robotolnak, melóznak, vegetálnak cél és értelem nélkül, hanem készülnek valamire, várnak valakit, valakinek a megbízásából és kedvére végzik a munkájukat, valakinek a méltó fogadására dolgoznak. Az ad célt és értelmet minden munkájuknak, egész létüknek, hogy az ő Urukat várják... Nem a semmibe élünk bele és dolgozunk, hanem egy boldog jövendőbe, és ennek az eljövendő dicsőségnek a fényétől világosodik meg már a jelenünk is.

Azok a szolgák, akik az ő Urukat várják, minden dolgukat reménységgel végezhetik. És ez, ez ma a legnagyobb dolog a világon! Rengetegen vannak, akik már minden reményüket elvesztették e világra nézve. Sok a csüggedt, szomorú ember, mert még mindig sokan hátrafelé néznek, múltba merengve. Helyesen állapította meg valaki: a múltba-nézés menthetetlenül bizonyos elavuláshoz vezet. Nos, aki az Úr Jézust várja, az szükségképpen haladó, modern gondolkozású ember kell, hogy legyen, mert a jövőbe néz, a jövőt építi, a jövőért munkálkodó ember. Milyen nagyszerű lenne, ha a világ fiai fölfigyelnének rátok, mint olyan emberekre, akik tudtok igazán örülni, mert dacára mindennek, ami van és történik olykor, van reménységetek. Valóban: próbáljuk beleélni magunkat ebbe a váradalomba, egészen bizonyos, hogy a nagy, boldog jövendő előrevetítődő fényében másként fogjuk látni az életet: több derűvel, több bizalommal, nagyobb türelemmel, békességgel, több reménységgel! És nagyobb felelősséggel!

A Jézus Krisztusban hívő ember nem is lehet más, csak Jézus Krisztust visszaváró ember. Ha nem az, meg is látszik rajta! A szomorúságán, az erőtlenségén, a levertségén, a csüggedésén! A Biblia legutolsó szavai is erre buzdítanak: a várásra! Jézus Krisztus legutolsó szava, amit a Biblia utolsó oldalán üzen e földön lakó híveihez, ez a nagy biztatás: “Bizony hamar eljövök!” És a gyülekezet utolsó imádsága is ez: “Bizony jövel Uram Jézus!” Az első keresztyének, amikor utcán, piacon találkoztak, így köszöntötték egymást: Maran atha! Azaz: Az Úr jön! Az egész keresztyénség egy nagy várakozás állapotában levő mozgalom.

Persze várakozni is helyesen kell! Mert lehet rosszul is csinálni! Egyszer meglátogattam valakit, aki már három éve ágyban fekvő beteg volt. - Mit csinált ez alatt az idő alatt? - kérdeztem tőle. - Semmit, várom, míg meggyógyulok - mondta az illető. - Akkor három drága esztendőt elvesztett az életéből - válaszoltam neki -, mert ez az idő nem arra való volt, hogy csak kivárja, míg elmúlik, hanem arra, hogy megtanuljon sok olyan dolgot, amire máskor nem jut idő: talán türelmet, vagy hálát, vagy alázatot, vagy bűnbocsánatot, vagy a mellette szenvedő embereken a segítőkészséget, vagy az elmélyedt imádkozást, szóval valami jót és hasznosat. És akkor a szenvedést is könnyebb elviselni, mert nemcsak várja-várja az ember, míg egyszer elmúlik, hanem van értelme, a ráfordított idő nem elvesztegetett idő. Olyan volt ennek a betegnek a magatartása, aki csak várta, hogy elmúljon a betegsége, mintha egy tanuló három évig ugyanabban az osztályban ülne, nem tanulva meg semmit, csak várva, hogy az óráknak vége legyen. Atyámfiai, talán azért utal bennünket az Isten mindig újra osztályismétlésre, mert mi is mindig csak vártuk, csak vártuk, hogy múljék az idő, és nem tanultuk meg azt, amit kellett volna.

Kétféle várás van hát: az egyik, amelyik úgy irányul a jövőbe, hogy közben elmulasztja a jelent. Ez nem a keresztyén ádventi váradalom. A másik pedig, amelyik éppen a jövőre való tekintettel használja jól ki, tudatosan a jelent. Ilyen a keresztyén ádventi váradalom. Tehát nem tétlen és terméketlen, hanem nagyon is tevékeny és termékeny idő lehet a várakozás ideje. Nagy különbség, hogy három órán át például csak várok egy vonatra, vagy tudom, hogy a vonat indulásáig még van három órám, drága időm, amit kihasználhatok még... Így van ez a Krisztus-várással is. A felolvasott Ige is éppen nem csendes és tétlen várásról beszél, hanem lázas tevékenységgel eltöltött várakozásról, olyan szolgákról, akik az ő Urukat felövezett derékkal, serény munkával, teljes készültségben várják. Uruk elment, megmondta, hogy visszajön, de azt nem, hogy mikor. Viszont addigra sok mindent el kell végezni. Az egész háznak készen kell lenni, hogy ha megjő, ne találjon rendetlenséget.

Nekünk is van egy ilyen Urunk, Aki amikor elment, megmondta, hogy visszajön majd, csak azt nem, hogy mikor. Viszont egészen határozott utasításokat hagyott mindarra, amit addig el kell végezniök az Övéinek. Sokszor úgy elgondolom magamban: Mi lenne, ha most harsanna föl a jeladás: Ímhol jő a Vőlegény! Vajon milyen állapotban találna? Nem jönnél-e velem együtt te is zavarba? Úgy találna-e, ahogyan meghagyta: Felövezett derékkal, meggyújtott szövétnekkel, mint aki éppen foglalatos abban a munkában, amit ránk bízott?! Vagy egyáltalán: Komolyan hisszük-e mi még, hogy Jézus egyáltalán visszajön?! Én nem tudnám elmondani, miként történik ez majd, de mindenesetre annak a sokféle leírásnak, amit a Bibliában erre nézve találunk, a lényege az, hogy lesz még egyszer ennek a világnak és benne mindnyájunknak nagy találkozása Jézussal, egy nagy számadás, elszámolás, vizsga. Erről éppen olyan tényként beszél a Szentírásban Isten, mint az Úr Jézus haláláról és feltámadásáról. Nos, hát várjuk-e, készülünk-e reá, készen vagyunk-e?!

Hadd mondjak csak néhány konkrétumot a helyes készülés, várás mikéntjére. Először is, vizsgáld meg magadban, de nagyon komolyan, hogy annak a visszatérendő Úrnak a szolgálatában állsz-e egyáltalán? Tehát, hogy hozzátartozója vagy-e, vagy ellensége? Hiszen csak azok tudják várni Őt örömmel, akik már találkoztak vele a Golgotánál, akik már térdeltek a keresztjénél, akik már megnyerték a bocsánatát. Így tartozol-e te is az Ő házanépéhez?! Először ezt tisztázzad, efelől juss bizonyosságra. Azután nagyon gondosan ügyelj a tisztaságra, ne tűrj meg semmi szemetet, jó alaposan végezd el naponként a külső és belső takarítás munkáját. Minden bűnt, amit találsz magadban, hordj oda, ahová való: a Golgotára, így számolj föl magadban minden rendetlenséget, fölfordulást - mint egy lakásban, ahová valaki nagyon kedves személyt vár. De még ez sem minden. Azt is vizsgáld meg magadban: igazán azt csinálod-e, amivel az Úr Jézus bízott meg? Mert sokan vagyunk hajlandók végezni Isten dolgát, ügyét, de nem Isten akaratát! “Legyetek készen mindenkor!” - mondja Jézus az Ő szolgáinak. Nos, olyan mértékben vagyok készen, amilyen mértékben uralkodik Jézus Krisztus az akaratom, a tetteim fölött! Amikor azt tudod mondani: Uram, a Te szavadra megteszem ezt vagy azt, akkor vagy a helyes ádventi váradalomban.

Minden, amit Jézus Krisztusnak engedelmeskedve teszel, tehát minden, amit igazán szeretetből csinálsz, készíti az Úr visszajövetelét, hozzátesz valamit a jövendő szépségéhez, beleépül abba, ami örökké megmarad.

Érzitek-e mekkora aktivitásra ösztönözne, ha igazán Jézus Krisztust váró keresztyének lennénk? Ha komolyan vennénk, amit az Úr Jézus mondott: “Amely órában nem gondoljátok, abban jő el az Embernek Fia”. Ó, hogy fölserkennénk, fölbuzdulnánk, takarítanánk, sietnénk megbocsátani, bocsánatot kérni, elkészülni, míg időnk van. Lehet, hogy az Úr hamarabb kihív valakit a munkából, mint ahogyan visszajön. Készülni és elkészülni ama nagy napra akkor is csak addig lehet, amíg tart a földi lét ideje. Ezért nincs is sürgetőbb szava Jézus Krisztusnak hozzánk ma, mint az, hogy: “Legyetek készek mindenkor"!

Ámen

Dátum: 1959. december 13. Ádvent.

Szeretném az ádventi időszakot, ami a mai vasárnappal indul, azzal kezdeni, hogy egy alapvető fontosságú kérdést, az újjászületés szükségességét állítjuk egészen konkréten és egyszerűen magunk elé, vagy még inkább: magunkat állítjuk az újjászületés követelménye elé. Hiszen arra a kérdésre, hogy miért jött Jézus kétezer évvel ezelőtt erre a földre, és miért jön azóta is mindig újra minden igehirdetésben minden emberhez, azt is lehetne felelni: azért, hogy mi újjászülethessünk! Azért, hogy lehetővé tegye számunkra, mindnyájunk számára azt, amit ez a szó jelent: újjászületés. Mit jelent hát az újjászületés?

Először is azt, ami Nikodémusnak Jézus Krisztussal való egész beszélgetéséből nyilvánvaló, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet! Ez a Nikodémus - aki éjjel ment oda Jézushoz - jellegzetesen elméleti beállítottságú ember volt. Olyan komolyan kezdi a beszélgetést, mint amikor két, nagyon bölcs férfi ül össze valami tudományos kérdés megvitatására. Azt mondja: “Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele.” (Jn 3,2) Ez a mélyen járó bevezetés csak mintegy lélegzetvétel arra, hogy most majd azután előad valami nehéz teológiai problémát, amit itt az éjszaka csendjében jól meg lehet tárgyalni. Jön majd például egy ilyen fogós kérdéssel, hogy lehet-e jót tenni szombat napon valakivel, aki bajba jut; vagy: lehet-e segíteni valakin olyan pénzzel, amit az ember már korábban fölajánlott a templom számára; vagy: melyik a sok száz törvény, apró rendelkezés, mindenféle isteni parancs között a legelső és legnagyobb; vagy: hány angyal fér el egy tű hegyén, és hogyan beszélnek az angyalok a mennyben; vagy: hogyan lehetséges az, hogy Mózes a világ teremtése leírásakor előbb beszél a világosság meglétéről és azután a nap teremtéséről?

Nem tudjuk, milyen mély teológiai, tudományos problémát akart volna Nikodémus Jézus elé tárni, mert Jézus már rögtön a bevezetés után elvágja a megkezdett fonalat és valami egészen másról kezd beszélni: “Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” Mintha azt mondaná: Ne beszéljünk mellé, térjünk a lényegre: Az én ügyem érdekel? Nos, itt, ezen a földön az én ügyem az, hogy a te életed megújuljon! Nikodémus nem ezt várta, de amit hallott, érezte, hogy telibe találta. Olyanforma nem várt fordulat ez, mint ami egyszer egy lelkészi hivatal csendjében történt: Egy férfi magyarázta hosszan, okosan a Szentlélek elleni bűn lényegét, és kérdezte, mi a véleménye a lelkipásztornak erről a problémáról? Mire a lelkész egyszerűen és röviden így válaszolt: Mondja, kedves Testvérem, milyen konkrét bűnt akar maga takargatni ezzel a problémával? Nem követett el talán valami hűtlenséget a feleségével szemben? Ez is telibe talált!

Mindig gyanús, amikor valaki ilyen elméleti, elvont problémával kezdi, amikor valakinek ilyen dolgokon akad fenn a hite. Nagyon alkalmasak ezek a problémák arra, hogy valaki a döntést elkerülje. Ó, de nagyon sokszor megkérdezték már fiatalabbak, öregebbek: Mi lesz azoknak a sorsa az örökkévalóságban, akik sohasem hallottak Jézus Krisztusról és így nem is részesülhettek a megváltásban? Jézus az ilyen elméleti kérdések vitájába bele sem bocsátkozik, hanem egyszerűen visszakérdez: Veled mi lesz, atyámfia? Mert ha újjá nem születsz, nem láthatod meg az Istennek országát! Kétezer esztendő óta mindmáig, minden időben hajlandó volt a keresztyénség arra, hogy világosan, szépen kidolgozott tanrendszerben élje ki magát, mert ez a könnyebb. Egy bizonyos anyag kidolgozása és elsajátítása mindig könnyebb, mint egy bizonyos életforma megvalósítása. Ezért kell hangsúlyozni, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet! És ma az egész földkerekségen különösen nagy lecke az Jézus Krisztus követői számára - amit nagyon jól meg kell tanulni -, hogy a keresztyénség nem egy világnézet a többi között, hanem életforma, egy bizonyos fajta életgyakorlat, amelyik egyformán érvényes bármelyik világnézetben. A keresztyénség nem egy bizonyos ideológia a többiek mellett, vagy a többiekkel szemben - például nagyon helytelen volna, ha valaki hívő ember létére úgy érezné ma Magyarországon, hogy ő a marxista ideológiával szemben keresztyén ideológiát vall. A keresztyénség nem ideológia, hanem életforma, ezért lehet keresztyénül élni bármilyen ideológiát valló társadalomban.

Nem olyan valami a Krisztus ügye, amit el lehet intézni egy éjszakai beszélgetésben, vagy egy világtól elzárt dolgozószoba csendjében, vagy a bibliakör áhítatában, templomi istentisztelet magasztos órájában, egy fennkölt csendes órában - hanem a keresztyénség olyan valami, amit meg kell élni reggeltől estig és estétől reggelig, mindennap újra! A keresztyénség élet-átalakulás, a keresztyénség győzelem a bűn felett, tettekben megélt szeretet, láthatóvá váló Krisztusi indulat, mindenkinek szolgáló alázat, röviden: újjászületett élet! És ha nem az, ha csak beszéd, ha csak elmélet: akkor többet árt a Krisztus ügyének, mint az istentagadás!

Mert az a keresztyén ember, akiről tudják, hogy templomba jár, de a kollégáival szemben például önző módon viselkedik; az a keresztyén ember, aki az üzemi konyhán imádkozik az ebéd előtt, de arról ismeretes, hogy mindig kihúzza magát a nehezebb munkák alól; az a keresztyén ember, aki nem szégyell akár beszélni is bárkinek Krisztusról, de összeférhetetlen, veszekedő természetű; az a keresztyén ember, aki szép, kenetes szavakkal beszél, de kíméletlenül kihasználja az alkalmazottját, vagy aki gyönyörűen imádkozik a bibliaórán, de képes megszólni egy távollévő testvérét, nagyszerűen fejtegeti a keresztyén hit igazságokat, de otthon képes elnézni, hogy a felesége második műszakban görnyedve végezze a nagymosást: az ilyen keresztyén ember áltatja önmagát is saját maga keresztyén mivoltát illetően, és elriaszt másokat is a Krisztus ügyétől! Ha egy keresztyén ember nem segít másokon, ahol csak tud, nem barátságos, nem szerény, nem jószívű, nem derűs: annak nemcsak hogy nem ér semmit a keresztyénsége, hanem egyenesen árt vele, mert növeli a pesszimizmust a világban, a kiábrándulást, megerősíti az embereket abban a hitben, hogy lám a keresztyénség sem ér semmit, Jézus Krisztust sem érdemes követni.

Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben - azaz mozgásban, cselekedetben -, mondja a Biblia. A keresztyénség nem tan, nem elmélet, nem tudomány, hanem élet - mégpedig újjászületett élet! És még ez a jó! Mert ezért nem lehet sohasem megakadályozni, nem lehet soha megtiltani, vagy lehetetlenné tenni. Ki tud megakadályozni például abban, hogy szeressem, vagy megbocsássak neki, vagy hogy öröm és békesség legyen bennem? Hogy átsugároztassak magamon valamit egy magasabb rendű világ erőiből? Még ez a jó, hogy nem beszédben áll az Isten országa, mert beszélni, tanokat hirdetni nem mindig lehet, de keresztyénül viselkedni, Krisztusian élni: azt mindig és mindenütt lehet! A gyárban még jobban, mint a templomban, ellenségek között még jobban, mint hittestvérek között, bajban még jobban, mint jólétben!

Ó, de nagyon szükséges lenne, ha ez a szó-keresztyénségbe fulladt, és csak elvileg, elméletben keresztyénséget valló életünk igazán Krisztusivá lenne! És ezért mondja Jézus Krisztus: “Szükség néktek újonnan születnetek!” Igen, erre van szükség - de még milyen! Az újjászületés nemcsak a gondolkozás megváltozása, hanem a cselekedetek megváltozása is, az egész lényünk megújulása, egy egészen új emberré válás csodája! Tehát röviden: valami csodának kell történnie velünk. Az újjászületés: éppen ez a csoda! Hogyan történik ez?

Jézus Krisztus azt mondja: Víztől és Lélektől. Egy lappal előbb a János evangéliumában ezt olvassuk: “Nem vérből, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”
Nem vérből és nem testből: ez azt jelenti, hogy nem örökölhető valamiről van szó. Lehet, hogy hívő keresztyén ember volt valakinek az édesapja is, meg az édesanyja is, lehet, hogy papok, és áldozatos egyházi emberek voltak valakinek az ősei között: mindez semmit sem számít, a keresztyén életet, a megváltást nem lehet örökölni tőlük. Ilyen szülőktől sem születik valaki keresztyénnek, éppúgy, mint ahogy azáltal, hogy valaki garázsban születik, még nem válik autóvá. Tehát nem vérből és nem testből... “Sem a férfiúnak indulatjából”: sokan azt gondolják, hogy szép, vallásos cselekményeket kell végrehajtaniok, vagy nagy elhatározást kell tenniök, vagy anyagi áldozatot kell hozniok - egy alamizsnát, adományt, jót tenni valakivel -, és így válik az ember keresztyénné. Nos hát, nem a férfiúnak akármilyen jóindulatából, hanem azt mondja az Ige: Istentől - vagyis az újjászületés olyan művelet, amit nem is mi magunk végzünk el magunkon valamilyen kegyességi gyakorlattal, hanem amit Isten cselekszik rajtunk és velünk és bennünk!

Isten Lelkének ereje által valami módon isteni élet áramlik át az emberi életbe. Isten a maga természetét közli az emberrel, ülteti el az emberi természetbe. Jézus Krisztus maga, tehát nem az Ő tanításai, elvei, hanem Ő maga jön bele valahogyan az ember szívébe az Ő Lelke által. Mint ahogyan Mária a Szentlélektől fogantatva Jézus Krisztus isteni életét hordozta magában, valahogy így van az újjászületés is. Isten szavára, Isten Lelke titokzatos munkájaként megszületik valami az emberben, megmozdul egy új élet, ugyanaz a titokzatos élet, ÉLET, mint Szűz Mária testében. Az igazi hitre jutás, vagy megtérés, vagy újjászületés - mindegy minek nevezzük -, ilyenforma élmény. Bennem valahol új életcsíra támad Isten teremtő szavára, kigyúl bennem valami fény, betölt valami melegség, boldogság: valósággá, életté válik bennem a Krisztus! Immár nem kívül van rajtam, nem eszme, nem tan, nem remény, hanem élő valóság, bennem!

Hát nem csoda-e, hogy egy emberi szívben, amelyik önző, irigy, bosszúálló, haragtartó volt: egyszerre megszületik a szeretet?! Nem érthetetlen csoda-e az, hogy egy ember, aki vallásos fanatizmussal üldözi a keresztyénséget, egyszerre Krisztus legáldottabb apostolává lesz? Hogyan lehet megmagyarázni azt, hogy egyszer például bejött valaki ide ebbe a templomba, tele békétlenséggel, szexuális bűnökkel, megkötözöttségekkel, és egy óra múlva egészen más emberként ment ki: fölszabadulva, megtisztulva? Ez az újjászületés!

És mert ilyen csoda van, ezért lehetséges, de csakis így lehetséges, hogy mi, te is, én is, keresztyénül élhessünk. Ezért lehetséges, hogy ha például gyári munkás vagy: keresztyénül légy az; ha beteg vagy: keresztyénül légy beteg; ha öreg vagy: keresztyénül légy az; ha apa, vagy férj vagy: keresztyénül légy az, keresztyénül, azaz Krisztusian! Tehát nem úgy, mint kuli-ember, robot-ember, nem úgy, mint a kegyetlen élet rabszolgája, hanem mint keresztyén ember, mint Krisztusi ember, aki a Krisztusban való hit által naponként tapasztalja önmagán csodálkozva, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen!

De ha ez Isten munkája rajtunk, tehetünk mi érette valamit? Igen! Mégpedig azt, hogy ebben a pillanatban eldöntheti ki-ki magában: kívánja-e, szükségesnek tartja-e magára nézve ezt a teljes megújulást, vagy meg van elégedve a régi életével?! Tehát elhatározhatod, hogy olyan emberré akarsz válni, amilyenről Jézus Krisztus beszélt, megutálva a régit: egészen újjá! Tiszta szívű, megbékélt lelkű, megmosott életű keresztyénné. Isten királyi gyermekévé.

Akármilyen szennyes valakinek a múltja, tragikus a jelene, vagy reménytelen a jövője: van kiút belőle. De csak egyetlen egy: az újjászületés!

Eddig még mindig úgy volt, hogy amikor valaki őszintén elmondta, megvallotta Jézus Krisztusnak a bűneit, leplezetlenül állt oda elébe és hitt abban, hogy Jézus Krisztusnak van hatalma megtisztítani, megbocsátani, megváltani, megújítani az ő életét is, ez mind valósággal meg is történt: újjászületett!

Jézus Krisztus ma sem hagy cserben senkit, aki így megy oda Hozzá! Énekeljük hát most is, és kérjük:

Ó, Jézusom, szegényed
Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el: tenéked
Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát!
Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás,
Úgy áldja Krisztusát.

312. ének 4. vers

Ámen

Dátum: 1958. november 30. Ádvent

Jézusnak ez a biztatása, ami most elhangzott közöttünk, egyike azoknak az Igéknek, amelyeket temetések alkalmával a sírnál a legtöbbször szoktunk fölolvasni. Ez az a vigasztalás, amivel Urunk mellénk áll a gyásznak a fájdalmában, abban a legszívettépőbb pillanatban, amikor elhunyt kedvesünk holttestét végleg elnyeli tekintetünk elől a föld... Tehát amikor a legfájdalmasabban érezzük át a halál hatalmát, megszólal egy, a halálnál is hatalmasabb hang: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van...!” - És ezt az Igét azért olvastam föl mostan, mert az óegyházi liturgia szerint a mai vasárnapon, az egyházi év utolsó vasárnapján, nagyon sok keresztyén gyülekezetben szerte a föld kerekségén az elhunytakról történik megemlékezés. Úgy is nevezik az egyházi naptárban ezt a napot, hogy “halottak vasárnapja”, vagy talán helyesebb, ha éppen Jézus szavainak a biztatása nyomán így mondjuk: “élők vasárnapja!” Hiszen éppen arról van itt szó, hogy nem “halottakra” gondolunk, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, hanem élőkre! Boldogan és diadalmasan élőkre! Meg azután önmagunk számára is előbb-utóbb aktuálissá válik, amit itt Jézus mond, hogy értünk jön és elvisz magával... De hová? - Igen, éppen erről szeretnék most beszélni, hogy hová? Hol keressük azokat, akik már elmentek, és mi az, ami felé mi magunk is útban vagyunk? Milyen reménységgel nézzünk előre, a nagy jövendő felé?

Legelőször is azt hadd mondjam el, hogy ezzel az egész problémával kapcsolatban kétféle egyoldalúságba, túlzásba szokott belemerevedni a hívő emberek gondolkodása. Az egyik a csak a mennybe néző, a másik a csak a földi életre tekintettel lévő kegyesség, hitélet. Van olyan kegyesség, amelyik a földi életből mintegy siralomvölgyből elmenekül a mennyei üdvösség váradalmába. Megveti a földet, mint a bűn és nyomorúság helyét, és az itteni szenvedésekért egy túlvilági boldogság reménységével kompenzálja magát. - A másik fajta kegyesség ennek éppen a fordítottja: az egész keresztyénséget úgy tekinti, mint a földi élet erkölcsiségét szabályozó értékrendszert, és így egészen elveszti tekintete elől a mennyei távlatot... Vajon melyik fajta kegyességet igazolja a Biblia? Nos: egyiket sem! A Biblia mind a kettőről beszél, a földről is, meg a mennyről is - sokkal többet a földről, mint a mennyről, és a mennyről mindig a földdel való kapcsolatban. Összeköti a kettőt egymással.

Az egész Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik: “Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” És az egész Biblia legvégén, a Jelenések könyve 21. fejezetében megint ezt olvassuk: “És íme új eget és új földet láttam...” Tehát a mennyről a földdel való kapcsolatában van szó. Vagyis nem ad igazat a Biblia annak sem, aki azt mondja: Nem a föld, hanem a menny a fontos. De annak sem, aki azt gondolja: Nem a menny, hanem a föld a fontos. A Biblia így mondja: a menny és a föld, együtt fontos mind a kettő! És éppen akkor, ha nagyon fontos valakinek a föld, nem nélkülözheti a mennyet!

De hát mi az a menny? Ne tévesszen meg senkit, hogy amikor a Biblia a mennyről, az égről beszél, két különböző dolgot fejez ki ezzel a szóval. Egyfelől valóban a tündöklő égboltozatot, ahol a Napot, Holdat, a csillagokat látjuk, ahol a felhők szállnak... - másfelől pedig a számunkra láthatatlan magasabb rendű világot, Isten szellemi világát. De ez - ha jól meggondoljuk - nem is olyan zavaró körülmény. Mert az a mennyboltozat, ami látható módon fölöttünk van, körülveszi a földet, ez a mennyboltozat annak a Napnak és erőnek a világa, amitől függ az egész földi élet, amelyik áldólag borul ránk. Annak a fénynek a világa, amire fölnézünk, annak a végtelennek a világa, amelyikkel szemben olyan paránynak érezzük magunkat. A Biblia tehát azt akarja elmondani, hogy ugyanígy van egy láthatatlan világ is, amelyiknek a csillagos ég csak mintegy az érzékeltető képe. Van egy magasabb rendű világ, amelyik körülvesz és hordoz bennünket, amelyiktől az egész földi élet és minden földön lakó függ - amelyik hatásaival át- meg áthatja a földet... Erről a láthatatlan világról nekünk semmi tapasztalatunk nincsen, ezért nincs is külön szavunk a számára. De gondolj azokra az érzésekre, amelyek eltöltenek, ha fölnézel a fénylő, ragyogó égre, és ezeknek az érzéseknek az irányában, de sokkal tovább és sokkal gazdagabban, és egész másképpen van az a magasabb rendű láthatatlan világ, Isten mennyei világa... Ezért nevezi a Biblia ezt is égnek, vagy mennynek, mennyországnak.

Jézus még jobban konkretizálja, amikor ezt mondja róla: “Az én Atyámnak háza, ahol sok lakóhely van.” Persze, hogy ez is képes kifejezés, hiszen tudjuk, hogy Istent semmiféle ház, még egy számunkra elképzelhetetlen mennyei ház sem tudná magába foglalni. Hiszen nem az Isten van az égben, hanem az ég és a föld, a látható és láthatatlan mindenség van Istenben. Az Atyának háza, ahol sok lakóhely van: csak mintegy utalás arra, hogy a földi világon, meg a csillagvilágokon kívül és felül van még más valóság is, olyan magasabb rendű életforma, ahol Isten jelenléte sokkal direktebb és sokkal bensőségesebb módon nyilvánul meg, mint e számunkra ismert földi világban, és amelyet Istennek a dicsősége sokkal közvetlenebbül és sokkal hatalmasabban ragyog be, mint ezt a földi világot. Hogy hol van ez a mennyei világ? Nos, hát nagyon helytelen lenne azt gondolni, hogy valahol a csillagos ég fölött, fent, magasan, messze... Nem! - De mégis jogos a kérdés, hogy hol van hát? Hiszen minden teremtett dolognak és lénynek kell hogy valamilyen módon helye, élettere legyen. Igen: valamilyen módon, tehát ilyen vagy olyan módon... De a mi emberi életterünk nem az egyetlen, ami létezik a világon. A vonalnak másféle tere van, mint a síknak, annak megint másféle, mint egy kődarabnak. A szellemnek megint egészen másféle tere van, mint a testnek. A tér végtelenül több, mint a mi terünk! A mi terünket erősen leszűkíti az érzékszerveink fölfogóképességének a végessége. Nem vitás, hogy a mi érzékszerveinknek: látásunknak, hallásunknak, tapintásunknak fölvevőkészülékével csak nagyon kicsinyke darabját tudjuk fölfogni a körülöttünk lévő valóságoknak. Isten mennyei világa is olyan valóság, amit nem bírnak befogni a mi érzékszerveink, ami kívül esik a mi háromdimenziós valóságunkon. Amikor tehát Jézus az Atya házáról és sok lakóhelyről beszél, akkor ezt ne úgy keressük valahol a mindenségben, mint ahogyan távcsővel lehet átkutatni a mindenséget, hanem mintha érzékeltetni akarna Jézus ezzel valamit az Isten végtelen gazdagságából - mintha azt mondaná: ne a magatok kicsinységéhez szabjátok az Isten méreteit, hiszen mint ahogyan ezer esztendő annyi előtte, mint egy nap, úgy ezer ilyen világ, mint amit ismertek, csak annyi számára, mint egy gyufás-skatulya: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!" - és az Isten magasabb rendű világának ezt a számunkra teljességgel elképzelhetetlen terét, ezt nevezzük mi mennynek, mennyországnak. És ez a menny az, ami áldólag borul ránk, amelyik körülvesz, és hordozza a földet, amelyik a maga hatásaival át- és áthatja ezt a világot.

És még valamit hadd mondjak el itt a föld és menny viszonyáról. Kétségtelen tény, hogy a menny az a fajta világ, ahol, amint mondtam, Isten jelenléte és dicsősége sokkal közvetlenebbül érvényesül, mint a földön. A föld pedig az a világ, ahol a bűn, szenvedés, halál fenyegeti állandóan az életet. A föld a teremtett mindenségben a nagy tékozló fiú, amelyik kilépett az Isten dicsőítésének a nagy, felséges kórusából. A föld a teremtettség disszonanciája. Nagy távolság, szakadék van a föld és a menny között. A föld ellenségévé lett a mennynek. Mi, földi lakók föllázadtunk a menny ellen. De a menny mégsem hagyja el a földet. Vissza akarja állítani a kapcsolatot. Isten bennünket Önmagával, és ezzel együtt a magasabb rendű mennyei világgal újra közösségbe akar vonni. És ezért jött Jézus a földre. Ő az, Akinek a személyében a föld és a menny újra összekapcsolódik, Ő az, Aki mint mennyei lény - de ugyanakkor földi, valóságos személy - áthidalja a távolságot, és a kettőt újra összeköti egymással. Ő az, Aki onnét, a mennyből jött ide a földre, és Aki innen, a földről ment újra vissza oda, a mennybe. És ezért olyan nagyszerű az, amikor Ő mondja: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek... Az én Atyámnak házában sok lakóhely van;... Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek...!”

És látjátok, ez a mi nagy-nagy vigasztalásunk, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk mostan. Hol vannak ők? Az Atya házában, Isten jelenlétében, Isten dicsőségének a fénysugarában. A ház az oltalmat, a védettséget, az otthont jelenti. Tehát jó helyen vannak. Nagyon jó helyen! Nem a temetőben, egy hideg sírhant alatt, hanem az Atya házában! Ezért nincs értelme hívő emberek számára a túlzott temetőkultusznak. Igen, kegyelettel gondolunk arra a helyre, ahol földi maradványaik nyugosznak, igyekezünk is rendben tartani a sírjukat, mint ahogyan a róluk való apróbb-nagyobb emlékeinket is szeretettel őrizzük, nem dobjuk ki, kedvesek a számunkra. De a sír ne legyen zarándokhely, ahová eljárunk meghitt lelki találkozóra, hiszen ők maguk nem ott vannak, hanem sokkal jobb helyen: az Atya házában! “Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” A Jézusban hívő embert nem a halál ragadja el, nem a betegség szakítja ki szeretteinek az ölelő karjai közül: Jézus jön érte, és Ő viszi magával oda, ahol Ő van, az Atya házába! Az elkészített lakóhelyre! Abba a láthatatlan, magasabb rendű mennyei világba! És mi magunk is ezzel a reménységgel és váradalommal tekinthetünk a saját halálunk felé... Minden ember addig él itt, ezen a földön, amíg el nem készül a hely számára ott, abban a másik életformában. És amint elkészült az a hely, Jézus érte jön és elviszi oda...

Mit csinálnak ott, akik már odajutottak? Nehéz lenne földi szavakkal bármit is mondani róla. Az Újtestamentum legtöbbször csak annyit mond erről, hogy Krisztussal vannak. Igénkben is így mondja Jézus: “Magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek!” Krisztus ma már nem a földön vándorló, szenvedő és meghaló Jézus, hanem a megdicsőült Krisztus, ülve az Atya jobbján, azaz az Isten legközvetlenebb közelében. Tehát a mennyben-létel lényege a Krisztussal való együttlét. Mert ahol Ő van, ott van a menny. Ezért nem kell spekulálnunk a mennyei élet minéműségéről, nem szabad úgy elképzelni, mint valami mohamedán paradicsomot, vagy germán Walhallát, vagy mint az indiánok örök vadászmezőit, vagy mint a mesék csodaországát. Isten az Övéit mind magasabb dicsőségre viszi, egyre szorosabb kapcsolatba, közösségbe Krisztussal. Istennek a végcélja a megváltással nem az, hogy erről a földről, mint egy süllyedő hajóról átmentse a mennyet és földet. És nekünk éppen az a nagy reménységünk, hogy Isten erre a nagy jövendőre a halálon át is megőrzi az Övéit, hogy jelen lehessenek Jézus nagy, eljövendő győzelmén, és belekapcsolódhassanak abba az egészen új világba, ami készül! Mert Istennek célja van ezzel a földdel. Ennek a földnek újra össze kell köttetnie a mennyel, sokkal jobban, mint valaha volt! Isten azt akarja, hogy a válaszfal a föld és a menny között egészen leomoljék, és hogy a föld is újra, egészen a mennyei szférába vonódjék be. Hogy itt is Isten legyen mindenekben. Hogy úgy legyen meg az Ő akarata, mint a mennyben. Hogy ide is eljöjjön az Ő országa! Hogy a föld és a menny együtt kapjanak új és új feladatokat Attól, Aki a földet és a mennyet teremtette! Akkor lesz majd a föld igazán azzá, amivé Isten szánta.

Most még olyan földön járunk, élünk, amelyiket bizony sokszor vér és könny áztat, szenvedés keserít, halál fenyeget. De már itt is a megnyílt ég alatt járunk, egy amolyan nyitott ajtajú menny alatt, ahová egy Ember, a mi Urunk, Jézus Krisztus előrement, és ahonnét készíti a föld és ég nagy, boldog jövendőjét. Ezért van értelme minden jó szolgálatnak, bűn ellen való küzdelemnek, békességre törekvésnek, a szeretet minden áldozatának, még a szenvedésnek is, mert nagy perspektívában, az örökkévalóság távlataiban kitágult horizonttal élhetünk és munkálkodhatunk e földön, abban a tudatban, hogy életünk és munkánk egy részecskéje Isten örök világtervének.

Ugye milyen igaza van Jézusnak, amikor így biztat: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!”?!
Válaszoljunk hát neki az ének szavaival:

Hinni taníts, Uram, kéri taníts!
Jézus, te visszajössz: várni taníts!
Majd ha kegyelmesen Nézed az életem:
Állhassak csendesen. Hinni taníts!

479. ének 4. vers

Ámen!

Dátum: 1963. november 24.

Ha lehet a Bibliában egyáltalán különbséget tenni fontosság tekintetében egyik meg másik Ige között, akkor hadd mondjam meg, számomra Jézusnak ez a mondása az egyik legfontosabb. Egyike azoknak az Igéknek, amikre a legtöbbet gondolok, amelyek a legmélyebben vannak bevésődve a szívembe, de azt hiszem, nemcsak az enyémbe. Hitünk legalapvetőbb kérdéseiről, az élet és halál problémájáról, az üdvösség és kárhozat ügyéről a legalapvetőbben és a legegyszerűbben beszél itt Jézus. És nekünk is jó néha - egyéb aktuális napi problémák közben - hitünknek ezekről a legalapvetőbb kérdéseiről tárgyalni. Ezért szeretnék ma erről az Igéről beszélni.

Megdöbbentő Jézusnak ez a mondása. Realizáljuk csak, miről van itt szó! Olyan valakiről, akinek örök élete van! Nem lesz, majd ha egyszer meghal és feltámad az örökkévalóságban, hanem máris van! Itt, most, örök élete van! Akinek már ebben a földi életben elkezdődött az örök élet. Továbbá, olyan valakiről van itt szó, aki nem megy kárhozatra - helyesebben ítéletre -, tehát aki már mintegy túl van az ítéleten, akinek már nem okoz nyugtalanságot az, hogy mi lesz majd ott az utolsó nagy ítéleten, ahol minden kiderül, amikor mindenről be kell számolni, mert már túl van rajta. És továbbá olyan valakiről, aki már általment a halálból az életre. És ez nem sajtóhiba, ez a “t” betű! Jézus szándékosan mondta múlt időben: "általment a halálból az életre" - nem úgy van hát, hogy majd át fog menni a halálból az életre, tehát nem ígéretet ad, ami a jövőre, a megfoghatatlan, ködös bizonytalanságra vonatkozik, hanem mint már megtörtént eseményt, valóságot, tényt állapítja meg Jézus: van olyan ember, aki már általment a halálból az életre. Tehát még egyszer: ezeket a dolgokat Jézus nem egy kegyes élet után meghalt emberről mondja, hanem olyan valakiről, aki itt és most él. Tehát itt, most, közöttünk is lehetnek olyanok, akiknek örök életük van, akik nem mennek az ítéletre, akik már átmentek a halálból az életre! - Mit jelent ez?

Először is azt, hogy a Bibliának egészen más fogalma van az élet és halál kérdéseiről, mint nekünk. Isten másképpen látja és érti az élet és halál fogalmát, mint mi. Egy példával hadd illusztráljam. Ugye mindnyájan ismerjük azokat a modern fénycsöveket, amelyeknek a megvilágításában úgy néz ki a testünk, mintha halott lenne. Az ember nézi a saját kezét, vagy egy kedves embernek az arcát, és szinte megdöbben, mert hulla színű ebben a fényben minden. És most képzeljétek el, mi lenne, ha Isten világítana ránk a maga fényével, és önmagunkat meg egymást úgy kellene látnunk, ahogyan Isten lát bennünket! Akkor talán jobban megértenénk, mit jelent a Jelenések könyvében ez a furcsa kifejezés: “Az a neved, hogy élsz és halott vagy!” Igen, ha Isten világosságának a fényében látnánk, akkor értenénk meg, hogy “halottnak lenni” nem olyan valami, ami még előttünk van, ami még vár ránk a jövőben, hanem hogy mi emberek itt élvén is lehetünk halottak. Tehát amikor Isten életről és halálról beszél, akkor nem arról van szó, hogy a pulzus lüktet-e még valakiben, vagy megállt - az a nagy határ az élet és halál között egészen másutt van, nem ott, ahol az emberi tudomány, vagy megfigyelés megállapítja, hanem ahol Isten megvonja ezt a határt.

Mármost egészen konkrétan: Isten az élet! Úgy, ahogyan Jézus mondotta. “Én vagyok az Élet!” A Biblia szerint tehát igazi élet - éppen ezért lehet mondani: örök élet, vagyis olyan élet, amelyiket nem fenyegeti a halál - csak ott van, ahol Istennel való közösség van. És halál pedig ott van, ahol ez a közösség az Istennel, az Élettel megszakadt! Valahogy olyanformán, mint egy vágott virág: külsőleg talán nem is különbözik egyelőre a le nem vágott virágtól, attól, amelyik még kapcsolatban van a gyökérrel és kapja az életnedveket, de tulajdonképpen már halott az a virág, mert megszakadt benne az élet áramlása. Pál apostol beszél az Efézusi levélben olyanokról, akik “elidegenültek az isteni élettől”. (Ef 4,18) Nos, hát ez az a halál, amiről a Biblia így szól: az isteni élettől elidegenedett, távoltartott, elszakadt élet. Az élet forrásától, az örök élettől elválasztott élet. Vagy ahogyan az Efézus 2,12-ben olvassuk: “ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon;” Nos, hát ez a halál! És ez gyakorlatilag azt jelenti, amit szintén Pál ír az Efézusi levélben: “Halottak voltatok a ti vétkeitek és bűneitek miatt!” Tehát ez a halál egy lelki állapot, mégpedig a bűn hatalma alatt lévő lelki állapot. Maga a bűn a halál, nem az egyes apróbb-nagyobb bűnös cselekedetek, hanem a bűn, mint fertőzöttség; a bűn mint romlottság; a bűn mint halálos méreg, mint a pokol kárhozatos mérge az ember életében, szívében, gondolataiban, testében, lelkében - ez a halál! Tehát nem a meghalásról, mint fizikai folyamatról van szó, hanem a halálról, mint állapotról! Mégpedig arról az állapotról, amelyben mindnyájan benne vagyunk - nem ezután kerülünk tehát bele, hanem bele születtünk! Mert Ádám és Éva története éppen azt jelenti, hogy az ember Istennel való közösségre van teremtve, de az ember mégis Istentől való elszakadottságában él! Mindnyájan a Paradicsomon kívül, az Élet fájától való elszakadottság állapotában születtünk - és éppen ez a halál! Ez a halál nem elvetemültség - a bűnnel való fertőzöttség nem jelent okvetlenül gazemberséget -, hanem egy Istentől elszakadt létforma, olyan élet, amelyikből hiányzik az örök élet!

Emlékeztek a gazdag ifjú alakjára? Arra hivatkozik, hogy nem lopott, nem gyilkolt, tisztelte atyját, anyját, a parancsolatokat gyermekségétől fogva megtartotta, sok szép erénye van - de mindezzel a sok szép erényével mégis a halálban van, mert nem azon múlik az örök élet, hogy sohasem lopott, hazudott, hanem azon az egy fogyatkozáson, amire Jézus rátapint, hogy tudniillik elszakadt az élete az Istentől! Lám, szíve nem az Istenhez, hanem a vagyonához van kötve, nem bír szabadulni tőle. Olyan ez a szimpatikus, erényes, vallásos gazdag ifjú, mint egy szép, de levágott virág! És éppen ez a veszélyes a halálnak ebben az állapotában: az, hogy tudniillik nem látszik halálnak! Olykor megtévesztően hasonlít az élethez! Az egyik legmegdöbbentőbb Ige a Bibliában a Péld 14,12: “Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” Tehát helyesnek látszik néha az út, nem látszik rajta semmi helytelen, hibás, kivetnivaló, gonosz, veszedelmes dolog - és a végén derül ki, hogy ez a helyesnek látszó út mégis a halál útja volt! Tehát sokszor talán nem is az helytelen, amit valaki azon az úton tesz, csinál - sőt, lehet, hogy nagyon helyes dolgokat cselekszik -, hanem az út nem helyes, mert ha akármilyen szép és jó dolgokat művel is rajta, nem az élet útja, hanem a halál útja!

Persze még többször meg is látszanak ennek a halálnak a jelei! Tudjátok, milyen jelei vannak annak, hogy valaki a halálban él, hogy valaki Isten szemével nézve halott? Olyan, mint például a békétlenség: hogy a szíve mélyén nincs belső békessége. Vagy az elégedetlenség, amikor valaki a sorsával elégedetlen, sajnálja önmagát. Vagy a reménytelenség. Vagy például egyik nagyon tipikus jele a halálnak a harag: a megrögződő, elmúlni nem akaró haragos indulat valaki iránt. Azt mondja Jézus, aki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre. Milyen félreérthetetlenül megmondja Isten az Ő Igéjében: “Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. A ki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad. A ki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete...” (1Jn 3,14-15) Tehát ha valakit nem tudsz szeretni, ez is a halál jele, mert a halott lélek nem tud szeretni, a halott lélek nem tud örülni, nem tud türelmes lenni, a halott léleknek nincs békessége.

Lehet, hogy azt mondja most valaki: De hát minek erről annyit beszélni, jó nekem így is! Ha eddig megvoltam abban a bizonyos halálos állapotban, majd csak megleszek ezután is. - Nos, de tényleg jó? Valóban jó neked így is? Boldog vagy ebben az állapotban? És ha neked még esetleg jó is, de vajon azoknak is jó, akikkel együtt élsz? A feleségednek is jó vagy így, a munkatársaidnak is jó vagy így is? És igazán jó vagy te magadnak így is, ahogyan vagy? - Azért beszélek erről most ilyen hosszan, hogy közülünk senki se áltassa magát azzal, hogy neki semmi köze nincs ehhez a lelki halálhoz. Hogy mondja Jézus? - “általment a halálból az életre”. Nos, aki még nem ment át ebből a halálból az életre, az még mindig benne van ebben a halálban! És tudjátok, mikor tudatos egészen világosan ez a halál? Akkor, amikor valaki azt tudja mondani, amit egyszer hallottam egy atyánkfiától: Én tudom, hogy ha most meghalnék, elkárhoznék! - Igen, ez a veszedelme ennek a halálnak: ha valami nem történik veled a testi meghalásig, örök halállá lesz. Akit az Istentől való elszakadottság állapotában, tehát a halál állapotában ér a testi meghalás, az elveszett! Egészen! Úgy is nevezi ezt a Szentírás, hogy ez a második halál! Az első halál az, amibe beleszülettünk, de ebből még át lehet menni az örök életbe. De ha ez nem történik meg a testi meghalásig, akkor következik a második halál, amiből már nincsen több átmenet az örök életbe. Emlékeztek Lázár és a gazdag példájára? A menny (örök élet) és a pokol (örök halál) között “nagy közbevetés van, úgy, hogy a kik akarnának” a mennyből a pokolba “általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét...át nem jöhetnek.” (Lk 16,26) Mostanában nagyon ritkán van szó a Bibliának ezekről az alapvető tanításairól, azért szeretném nagyon határozottan hangsúlyozni, hogy ne ringassuk magunkat valami hamis illúzióba!

Ha pedig ez így van - márpedig valóban így adta tudtunkra Isten -, akkor mindnyájunk legéletbevágóbb kérdése az, hogy miként lehetséges átmenni a halálból az életbe? Úgy is föltehetnénk a kérdést: ki az, aki már átment a halálból az életbe? Nézzétek, ezt mondja Jézus: “Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott!” Vagyis Jézus személyén, a Hozzá való viszonyuláson fordul meg a halál és az élet kérdése a számunkra. “Aki az én beszédemet hallja” - mondja Jézus. Nyilván nem annyit jelent ez, mint a hallás érzékszervével bizonyos hangrezgéseket fölfogni, hanem valami más módon való hallásról van itt szó. Talán nem is annyira a füllel, mint a szívvel való hallás ez! Valahogy úgy, hogy a Szentírásnak a szava, vagy egy prédikáció szavai egyszerre nem puszta szavak többé, mint a mi emberi szavaink, hanem az a Valaki, akiről ezek a szavak beszélnek, szinte kilép a betűkből, elénk áll, felénk nyúl, megragad és nem ereszt el többé. Én már sokszor láttam olyat, hogy Jézus szava valaki számára az élet szavává lett, Jézus szava egy halott lélekbe az örök életet vitte be, hogy Jézusnak a szava nyomán valaki átment a halálból az életbe! “Aki hisz annak, aki engem elbocsátott” - mondja Jézus. Tehát aki a Jézust megváltóul elküldő Istenben hisz. Nem általában hisz Istenben, hanem az önmagát Jézusban kijelentő Istenben hisz - annak van örök élete! Nézzétek, Zákeus itt hitt Istenben, mert hiszen ő is az Ábrahám fia volt, a kiválasztott nép tagja, de igazán élni attól fogva élt, amikor Jézussal találkozott, amikor Jézus bement hozzá. Mert Jézus szava - az élet! Aki ezt hallja, befogadja magába, újra kapcsolatba kerül az Élettel, Isten életével, az örök élettel! Ahová Jézus behatol, ott jelen van az élet, ott elkezdődik az örök élet.

És most, testvérem, aki azt mondtad, hogy tudod, hogy ha most meghalnál, elkárhoznál: hallod-e szíveddel, a hiteddel Jézus beszédét, azt, hogy Ő már elkárhozott helyetted?! Amiért Isten téged elítélne, azért Ő már elítéltetett, tehát a te ítéletedet is magára vette, így hát te vagy az, akinek nem kell ítéletre mennie! Igen, ha ezt a beszédét Jézusnak most meghallottad a szíveddel, a szívedbe fogadod, és ha te most elhiszed, hogy ezért küldte Isten az Ő Szent Fiát, akkor te most átmentél a halálból az életbe!! Mert van az úgy néha, hogy egy embert hallunk beszélni és mégis egy másik világból való hang szól hozzánk! Nos, így hallod-e most az Ő hangját? Nem az enyémet. Mert igazán Ő mondja neked: hogy szabad neked is, aki tudod, hogy elkárhoznál, most rögtön ezt mondanod: tudom, hogy üdvözülnék, ha meghalnék, mert tudom, hogy átmentem a halálból az életbe! Sőt, hogy is mondja Jézus Zákeusnak: “Ma lett üdvössége e háznak.” Tehát nem azzal biztatja, hogy ne féljen, majd lesz neki is üdvössége, ha meghal - hanem MA! Aki átment a halálból az életbe, annak üdvössége VAN! És ez meg is látszik rajta. Ez gyakorlati dolog! Nézzétek, Zákeus amikor Jézust befogadta, ennek az lett a következménye, hogy egy csomó ember sorsa jobbra fordult. Zákeus szétosztja a vagyonát, négyszeresen kárpótolja akiket megkárosított, nyomán mosoly fakad a gondterhelt arcokon, fölszáradnak a könnyek, lecsillapodnak az indulatok, fölenged a gyűlölet, boldoggá válik az élet! Látjátok, ez az üdvösségnek, az örök életnek az itteni, mai vetülete. Ez a mennyei üdvösség földi előzménye. Jó dolog hát az, az egész világ számára jó, ha valaki átmegy a halálból az életre! Nemcsak a mennyben van öröm az Isten angyalai között, amikor egy ember a Krisztusban új életet nyer, hanem öröm fakad a földön is ugyanakkor egy csomó ember életében. Milyen jó lenne így élni!

“Bizony-bizony mondom néktek” - így kezdi Jézus. Amikor valamit nagyon ki akart hangsúlyozni, amikor valami alapvetően fontosat akart mondani, akkor kezdte így Jézus: bizony-bizony mondom néktek... És ha te is most hallottad az Ő szavát, és ha te most hiszel abban az Istenben, Aki Jézust érted adta, akkor bizony-bizony neked is örök életed van, nem mégy az ítéletre, hanem általmentél a halálból az életre! És akkor most az örökkévalóság erőivel mehetsz vissza, ki a földi életbe szeretni, szolgálni, örömöt szerezni a többi embernek.

Ámen!

Dátum: 1961. november 19.

Jézusnak az Ő követésére hívó kijelentései között sok olyan van, ami úgy tűnik, mintha valami nagyon nehéz dologról lenne szó. Íme, itt is önmegtagadásról, kereszthordozásról beszél. Mintha el akarná rettenteni az embereket attól, hogy Őt kövessék. Mintha maga csinálna ellenpropagandát a saját ügyének. Olyan kemény és szigorú követelményeket állít az Őt követők elé, hogy csoda, ha mégis kedvet kap valaki hozzá! “Tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, veszítse el az életét...” - az ilyen kifejezésekre mondja a világ, hogy a vallás, a keresztyénség nem elég gyakorlati életformát hirdet, lemondóvá, mindenbe belenyugvóvá, passzívvá, pesszimistává teszi az embert. Megkötözi, terheket rak rá, akadályozza az egyénisége szabad kiélésében. Nos hát, nézzük meg most közelebbről, hogy valóban így van-e ez? Valóban igaz, hogy amit itt Jézus mond az önmegtagadásról, meg a kereszt felvételéről, az elnyomorítja, leszűkíti, gátolja az embert? Én magam nem így tapasztaltam. Sőt, Jézusnak minden szava - ez is, amit most fölolvastam - evangélium, vagyis magyarul: örömhír. Evangélium, vagyis olyan isteni szó, ami éppen nem megkötöz, hanem minden egyéb megkötözöttség alól fölszabadít; éppen nem megnyomorítja, hanem kiteljesíti az életet. - Lássuk hát közelebbről!

Valóban van Jézusnak ebben a mondásában egy igen súlyos, igen kemény kijelentése, de ez nem az, amire mi gondolnánk. Nem a kereszthordozás, nem az önmegtagadás. Nem! - Hanem ez a rész: “Ha valaki én utánam akar jönni!” Tehát az, hogy "akar". Itt szokott megtorpanni a mi Krisztus-követésünk, nem a kereszthordozásnál! Tehát ott, hogy nem veszi igazán komolyan a keresztyén ember, hogy neki magának is akarnia kell! Mert más dolog az, ha valamit csak megszokásból csinálok, vagy ha magam is akarom! Más dolog az, ha valamit csak úgy ímmel-ámmal művelek, vagy ha igazán akarom is azt művelni! Más, egészen más eredménye van annak, ha csak helyeslem a keresztyén életet, vagy ha elszántan akarom! Még az is nagy különbség, ha szeretném követni Jézust, vagy ha akarom Őt követni! Óriási különbség van a között, hogy mondjuk szimpatizálok Jézus ügyével, vagy meg akarom azt valósítani a magam életében is. Tehát jól értsük meg: nem azt mondja Jézus, hogy ha valaki helyesli azt, amit én tanítok; sem nem azt, hogy ha valaki szeretne úgy élni, ahogy én mondom; sem nem azt, hogy ha valaki szimpatizál velem, akkor... Hanem így: ha valaki akar!

Igazán akarod? Akarod követni Jézust?! Ez az első kérdés. És ez a nehéz! Igazán akarni! És ma különösen aktuális Jézusnak ez a kijelentése: ha valaki énutánam akar jönni. Mintha oda állna a lelkünk elé és megkérdezné mindnyájunktól személy szerint: akarsz? Te is akarsz? - Mert - sokszor mondtam már - ma mindenki olyan vallású, amilyennek vallja magát, nem amilyennek született. Ma egyre kevésbé számít az, hogy ki hol, milyen felekezetű anyakönyvben van nyilvántartva, hanem egyre jobban az, hogy ki mellé áll a döntésével? Most igazán válaszúton van mindenki és arra megy tovább, amerre akar! Föltettük-e már magunknak igazán komolyan azt a kérdést, hogy akarjuk-e hát igazán követni Jézust? - Azt mondhatná most valaki: hát persze, hogy akarjuk, hiszen azért vagyunk most is itt, és nem valahol máshol! Már a puszta jelenlétünk egy templomban magában véve is egy bizonyos nyilatkozat arra a kérdésre, hogy mit akarunk! Nos, nem is akarom én ezt kétségbe vonni, kétségtelenül van valami bizonyságtétel a Krisztus követése mellett már abban a puszta tényben is, hogy valaki vasárnap reggel nem a televíziót nézi, hanem elmegy a templomba. Ez igaz! De nem elég. Éppen itt, a templomban, éppen az idejövőktől kérdezi meg Jézus: igazán akarsz engem követni?! Akarsz?! Mert csak abból lesz valami, amit az ember akar is! - Jézus követéséből, a keresztyén életből is csak akkor lesz valami, ha valaki maga is akarja!

Nem mintha erős akarattal meg lehetne valósítani a keresztyén életet, hanem az akarás döntést jelent: elhatározást! És ahogy én ismerem magamon keresztül is a többi keresztyén embert, attól félek: itt van egy alapvető baj, hogy nem akarjuk eléggé, nem akarjuk igazán! Vajon Jézus megváltó munkája nem azért jelent nagyon keveset a gyakorlati életünkben, mert mi magunk sem akarjuk igazán, hogy megváltottan éljünk?! Vajon nem azért vagyunk olyan tehetetlenül beleragadva régi bűneinkbe, mert magunk sem akartunk úgy igazán megtisztulni belőlük? Vajon nem azért nem látja rajtunk a világ, hogy Jézus követői vagyunk, mert hát olyan igazán komolyan mi magunk sem akarjuk követni Őt?! Mert még mindig nem volt az életünkben egy olyan határozott akarati döntés Jézus mellett, ami az egész valónknak az Ő uralma alá adását jelentette volna?! Mert még mindig nem mertük teljes elszántsággal kimondani a nagy döntő szót, hogy: én pedig akarom! Igen: akarom! Akarok rálépni arra az útra, amelyen Jézus vezet!

Tehát Jézus ezzel a szavával: “Ha valaki én utánam akar jönni” - elsősorban a döntésünket várja. Most, ebben a pillanatban is megszülethet benned is a döntés. Most, ebben a pillanatban is megmondhatod neki a lelked mélyén: Igen, Uram, én is akarok! Akarok Teutánad menni! Igazán akarok! No, most azután Jézus ezt a döntést konkretizálja tovább, amikor ezt mondja: “Tagadja meg magát!” Ne értsük félre, ne riadjunk meg tőle: nem arra buzdít Jézus, hogy az Őt követni akaró ember semmisítse meg a maga egyéniségét, hajtson végre önmagán egy bizonyos "lelki harakirit", öljön ki magából minden vágyat, akaratot, kezdeményezést. Még csak nem is valamiféle aszkézisről van szó, hogy böjtöljön, szenvedjen, kínozza magát. Jézus sohasem egy világmegtagadó, világfájdalmas magatartást kíván a követőitől, hanem csak azt, hogy adják át maguk fölött az uralmat Neki! Bízzák Őreá az életük vezetését. És ezzel tulajdonképpen nekünk akar jót. A legjobbat! Mert ha nem Ő a legfőbb úr az életünkben, akkor mindig valami más tart fogva. Mindegy, hogy micsoda: talán a pénz, vagy egy szenvedélyes érzelem, talán a szexuális ösztön, vagy valami félelem, vagy a saját hiúságom. Igen, ilyen dolgok szoktak eluralkodni rajtunk. Ilyen dolgok szokták irányítani a gondolatainkat, tetteinket. És ez nem jó, nem vezet jóra. Az ember nem tud szabadulni, rabjává válik annak, ami a lénye középpontját fogva tartja.

Nos, éppen ez alól a rabság alól akar Jézus fölszabadítani. Azt mondja: tagadd meg azt a zsarnokot, aminek az uralma alatt állsz, szállítsd le a trónról és tedd azt szabaddá az én számomra! Majd meglátod akkor, hogy föllélegzel, fölszabadulsz az én uralmam alatt! Tehát a régi önmagamat, a hitetlen, a szívtelen, az önző, a félénk, a testies énemet tagadjam meg azért, hogy kibontakozhasson bennem a Krisztusi élet. Ne a szíved vágyai, indulatai, érzelmei szabják meg, hogy mit csinálj, mit mondjál, hová menjél, vagy hová ne menjél, hanem - Jézus! Hallgass Jézusra. Aki Jézusnak igent akar mondani, az sokszor kerül abba a helyzetbe, hogy önmagának kell nemet mondania, a maga szívének, a maga elgondolásának. Tehát éppen nem az életet kell megtagadnom magamtól, hanem a halált, a bennem működő halált! Nem fájó lemondás tehát, hanem éppen alkalmassá válás a teljesebb életre: helykészítés arra, hogy olyan erő hatalmába kerüljek, ami nem én vagyok, hanem - Jézus! Azért tagadjam meg lényem középpontját, önmagamat, hogy egy másik középpont körül - Krisztus körül - újra rendeződjék az egész életem. Vagyis beleilleszkedjék a mindenség örök rendjébe, harmóniájába. Tulajdonképpen azt akarja itt Jézus, hogy életünk legapróbb és legnagyobb dolgaiban, elhatározásaiban mindig Övé legyen a döntő szó! Aki akarja Jézust követni, az egy életen át ebben kell, hogy gyakorolja magát: abban, hogy Jézusé legyen mindig a döntő szó, ami az ember magatartását meghatározza. Így sohasem kerül az ember olyan helyzetbe, amit később meg kellene bánnia. “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát!”

“És vegye fel az ő keresztjét” - folytatja Jézus. Ez még további konkretizálása, részletezése az előbbieknek. - Kereszt! Súlyos szó! Szenvedés, fájdalom, véres verejték, megaláztatás tapad hozzá... És valóban valami ilyesmit jelent. Kétféle értelemben lehet valakinek keresztje: egyik az, amit maga az élet rak reá az emberre; a másik az, amit a Krisztus követésének a ténye rak reá. Tehát egy tágabb és egy szűkebb értelemben vett kereszt. Tágabb értelemben véve minden embernek megvan a maga keresztje - ahogyan szokták mondani. Valóban: minden embernek megvan a maga keresztje. A kereszt tágabb értelemben az a valami, ami nem úgy van az ember életében, ahogyan szerette volna, ahogyan elképzelte. Ami sorsszerűleg alakult másként, mint ahogyan vártuk, reméltük, óhajtottuk. Csak a lelkészi naplóból hadd hozzak elő néhány rövid példát: Egy idős özvegyasszonynak az a keresztje, hogy kénytelen együtt élni a saját lányával és annak a családjával, akik egy kicsit éreztetik is vele, hogy bizony már terhükre van az öreg... Nagy kereszt! Sok öreg embernek van ilyen keresztje! - Vagy például egy fájó szakadék, ami egyre jobban mélyül olyan emberek között, akik pedig egymásra lennének utalva, összetartoznának: házastársak között, vagy szülők és gyermekek között. Nem értik meg egymást. Mintha más nyelven beszélnének! El sem képzeljük, milyen rengetegen roskadoznak a megromlott, örömtelenné vált családi élet keresztje alatt! - Vagy például egy ragyogó tehetségű, nagy karrier magaslatán tündöklő közéleti nagyságnak az az örökké fájó keresztje, hogy egyetlen fia - nyomorék! - Vagy például ismertem valakit, aki egy egész élet szorgalmas munkájával igyekezett elérni a maga által kitűzött célt a pályáján, és igazságtalan és méltatlan mellőzés miatt sohasem érte el. Ez az ember ez alatt a kereszt alatt szenvedett csendesen... Pál apostol életét is nyomta valamiféle kereszt, az a bizonyos tövis, amiről beszél a Korinthusi levélben, valószínűleg valami gyógyíthatatlan betegség állandóan irritáló fájdalma. - Lehetne folytatni a végtelenségig, hiszen valóban minden embernek megvan a maga keresztje! Valami, ami nyomja, amit nehéz elviselni, ami szenvedést okoz, amit az élet rakott rá. Együtt jár a puszta élettel!

De szűkebb értelemben véve a kereszt annak a szenvedésnek a jelképe, amit a Krisztus követése rak rá a hívő emberre, tehát ami abból következik, hogy a Krisztus tanítványa. Az igazán komoly Krisztus-követésnek néha kellemetlen, fájó konzekvenciái is lehetnek. A szűkebb értelemben vett kereszt az a hátrány, az a mellőzés, az a gúny, az a lenézés, az a népszerűtlenség, vagy bántalmazás, amivel a hite miatt találja szembe magát valaki a közvéleménnyel, a környezetével. Ilyen is volt mindig és lesz is mindig, amíg konzekvens keresztyén lesz a világon!

Mármost az a kérdés, mit kezdjen valaki a maga keresztjével? Mit lehet tenni egyáltalán egy embernek a maga keresztjével? - Nos, meg lehet próbálni lerázni, ledobni. “Nem bírom tovább - mondta múltkor valaki -, fölborítom az egész családi életemet!” Így akart szabadulni a keresztjétől! De ez nem megoldás! - Meg lehet próbálni elmenekülni előle például az alkohol feledtető mámorába. A legtöbb alkoholista életében előbb-utóbb kiderül, hogy valamiféle kereszt miatt sodródott ilyen tragikus menekülésbe. Ez sem megoldás! - Van, aki belekeseredik a keresztje nyomásába, lázadozik ellene, átkozódik miatta, idegösszeomlásba esik, kórházba kerül, pesszimistává válik, vagy rezignáltan megadja magát. Ez sem megoldás! - Van, aki külsőleg, látszólag megtagadja Jézust, hogy a vele járó kellemetlen következmények keresztjétől szabaduljon. Pedig hiába, mert úgysem hiszik már el neki! - Mit lehet hát tenni? Mit mond Jézus? “Vegye föl az ő keresztjét!” Ez a “vegye föl” nem azt jelenti, hogy nyugodjon bele, törődjön bele, hanem azt, hogy vállalja! Fogadja el! Vegye föl! Mint ahogyan az ember egy megbízást elfogad, vagy egy munkát fölvállal - vagy egy ajándékot elfogad! Igen, így vegye föl! Mint feladatot, munkát, megbízatást - ajándékot! Mert a kereszt az! Illetve azzá válhat.

Ezért mondja Jézus: “Vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem!” Vagyis Jézus követésében az a kereszt csudálatos módon nagyszerű feladattá, lehetőséggé - ajándékká válik az ember életében! A Krisztus követésében a kereszt, amit “felvesz” az ember magára: csodálatos módon nem összeroskaszt, hanem fölemel! Nem pesszimistává tesz, hanem jobbá. Krisztus követésében a kereszt áldássá, az életünket meggazdagító, az életet kiegyensúlyozó teherré válik a számunkra. Egy nagyon régi, de nagyon igaz hasonlat a gyöngykagyló példája: ez, amikor egy ingerlő homokszem kerül a kagylójába, gyönggyel vonja be. Bánatából, fájdalmából így csillogó igazgyöngy lesz. Így van ez a Krisztus követésében is: a kereszt fájdalmából jellem, tűrés, megértő szeretet kovácsolódik. Igen: aki fölveszi a maga keresztjét és úgy követi Jézust, az nemcsak cipeli a terhét, hanem hasznát is veszi annak. Fölhasználja és megváltozik alatta!

Jézus keresztjéből erő, világosság, megváltás áradt ki az egész világra. Ezért lehet a te kereszted is alkalom, eszköz arra, hogy megváltozz alatta és felemelj vele másokat is. Ha életed akármilyen keresztjét összekapcsolod Jézussal: ebből a kapcsolatból mindig áldások fakadhatnak reád is, másokra is! Ne féljünk hát, hiszen a leggazdagabb, a legteljesebb életre hív Jézus, amikor azt mondja: “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.”

Ámen!

Dátum: 1964. november 15.

Az a kor, amelyben ma élünk, az egyház számára magában véve is reformációt jelent. Sokszor szokták mondogatni, hogy ez a mai világ nem kedvez az egyháznak, a mai szellemi légkör nem kedvező az egyház számára. Nos, én éppen az ellenkezőjét érzem, és azt mondhatnám, hogy ez a mai elvilágiasodott gondolkodás, szellemiség, légkör, amelyben vagyunk: nagyon jót tesz az egyháznak, mert magában véve is reformációt jelent számára, reformálja állandóan az egyházat, az egyház gondolkodását és életét. Amikor mi most a reformáció ünnepét üljük, akkor a mi mostani ünneplésünknek nem kell abban kimerülnie, hogy régmúlt eseményekről beszélünk, és régen halott hősöknek az emlékét idézgetjük. Nem! Hanem mi magunk is benne vagyunk a reformációban. Ezt mutatja az a tény is, hogy egyházainkon egy nagy választóvonal húzódik végig: egyre kevésbé válik magától-értetődővé az, hogy valaki hozzátartozik. Aki ma bent akar maradni az egyházban, annak ezt egyre öntudatosabban, egyre elszántabban kell tennie. Ma már valóban mindenki olyan vallású, amilyennek vallja magát, és nem, amilyennek született. Egyre kevésbé számít az, hogy ki, hol, milyen lelkészi hivatalban, milyen anyakönyvben van nyilvántartva. És egyre jobban az válik döntővé, hogy mit érez, mit hisz, és ennek milyen módon ad kifejezést. Mindenkivel, aki ma még így vagy úgy az egyházhoz tartozik, előbb vagy utóbb az történik, hogy Jézus odaáll eléje személy szerint, és megkérdi: akarsz engem követni, vagy te is el akarsz menni? Egyre jobban kiderül, hogy az egyházhoz tartozás nem lehet dísz, nem lehet dekórum, nem lehet jó ajánlólevél a világban való érvényesüléshez, nem lehet megszokott tartozéka egy bizonyos polgári életformának - hanem vagy öntudatos és szándékos Krisztus-követés, vagy semmi! Ha csak őseidtől reád szállt örökség az, hogy református vagy, ha csak ilyen szellemi hagyaték, akkor az előbb-utóbb éppúgy megsemmisül, mint ahogyan a vagyoni örökségek is megsemmisültek. Tehát egy nagy reformálása folyik az egyháznak, amelyik persze nem megy fájdalom és szenvedés nélkül. Itt is korbács suhog fölöttünk, mint annak idején a jeruzsálemi templomban. De ennek a fájdalomnak és szenvedésnek a forróságában mégis Jézus az, Aki az Ő egyházában az újat kiformálja.

Igen: ez a fontos, ezt kell elsősorban nagyon világosan és határozottan látnunk, hogy tudniillik maga Jézus Krisztus az, Aki azt a korbácsot suhogtatja. Az igazi reformáció sohasem az, amit az emberek csinálnak, hanem amit Jézus csinál. Mi sohasem tudunk igazán újat teremteni, mert nem tudjuk magát az embert megújítani. De amikor Jézus csinálja a reformációt, akkor igazán újjá lesz minden! Négyszáz esztendővel ezelőtt is Jézus volt az, aki egy Luther Márton nevű szerzetest a kolostor-cella csendjében megrázott, és szinte a végső kétségbeesés szélére juttatott, úgy, hogy alkalmassá váljék arra, hogy az Ő Igéjét, kegyelmének a szavát egészen újra meg tudja hallani. És én hiszem, Atyámfiai, hogy Jézus az - maga Jézus! -, Aki ma újra a szívünk legmélyebb alapjaiig hatóan megkérdez, hogy igazán hiszünk-e Benne? Igazán akarjuk-e követni Őt?

Persze most egy másforma Jézus áll előttünk, mint ahogyan a múlt századok festményei és márványszobrai szokták Őt megjeleníteni. Ismeritek például Thorwaldsen Krisztus-szobrát: ez a Jézus maga a szelídség, a megbocsátás, a jóság - két keze áldva-hívogatóan nyúl az emberek felé. Nos, ebben az áldott, drága kézben nehezen tudjuk elképzelni az ostort, amivel Jézus az emberek ellen, és emberek vallásos cselekményei ellen fordult! Nos, hát most meg kell ismernünk a templomot megtisztogató Jézus alakját is, mert ez is hozzátartozik az Ő isteni lényéhez! Legalább megismerjük végre azt a Jézust, Aki nem azért van, hogy kívánságainkat teljesítse, meg hogy a nagy ünnepeinket romantikussá, az elérzékenyedésig meghatóvá tegye, vagy hogy az egészségünket védje, vagy kedves emlék legyen a gyermekkorból, vagy olykor áhítatos hangulatba ringasson - hanem Aki határozott, kemény, féltőn szerető Ura az Ő egyházának.

Jézus ott, a történetben, amit felolvastam, az áldozati állatok kötőfékjét használta fel ostornak, amivel azután a nagy tisztogatási akciót végrehajtotta. És tudjátok, Atyámfiai, hogy ma mit használ fel Jézus ostornak az Ő egyházával szemben? Éppen a korszellemet! Éppen azt az elvilágiasodott gondolkodást, az egyház és vallásellenes propagandát, ami az egész világon egyre jobban erősödik! Igen: az ateista gondolkodás, a harcos ateizmus propagandája ma az az ostor, amelyet Jézus az Ő egyházának a reformálására, megtisztítására felhasznál! Az ateista propagandán nekünk nem megbotránkoznunk kell, még kevésbé egy ellenpropagandával védekeznünk ellene, sem pedig egy bizonyos keresztes-hadjárattal elutasítanunk, vagy megtámadnunk; sem megijednünk nem kell tőle, és azt képzelnünk, hogy most már kiirtják a hitünket a szívünkből - hanem úgy kell tekintenünk, mint olyan eszközt, ostort, amellyel Jézus tisztogatja az Ő egyházát. Amikor Jézus ott a történetben kiszórta a jeruzsálemi templomból az árusokat meg az áruikat: a tanítványoknak, az igazi tanítványoknak nem az a gondolatuk támadt, hogy de kegyetlen a mi Urunk, hanem az az Ige, ami így van megírva: “A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engem!” Mesterük nagy szeretetének egy egészen új vonását ismerték meg. Most is az Ő nagy, féltő szeretetét lássuk meg abban, hogy tisztogat bennünket, ha korbáccsal is, ha fáj is!

Tehát Atyámfiai, amikor a harcos ateizmus gúnyolja, vagy vádolja valamivel az egyházat, azt nekünk az evangélium fényében komolyan kell vennünk, mint általunk is megvizsgálandó kérdést egyházunk múltját, vagy jelenét illetően. Igenis, bátran, sőt az egyház Ura iránti engedelmes alázattal szemébe kell nézni olyan kérdéseknek, amelyeket a keresztyénség az ateizmustól - persze sokszor propagandisztikus túlzással és torzítással - kap. Például nekünk magunknak kell megvizsgálni, mennyiben jogosult az az ideológiai vád, amely szerint a keresztyén hit a maga történelmi megvalósulása folyamán a polgári társadalom viszonyainak az ideológiai dicsőítése volt? Nincs-e valami igazság abban, hogy a polgári magántulajdon-értelmezést és a polgári morált a keresztény hittel szentesítették? Jó ám, ha ilyen kérdéseket tesz fel nekünk a világ! Honnan ébrednénk különben tudatára annak, hogy Jézus egyháza egyetlen társadalmi formához sincs kötve, és egyetlen politikai rendszernek sem lehet az eszköze?! Azután például nincs-e valami igazság abban a vádban, hogy az egyházi gondolkodásban, és a hívek köztudatában még mindig megvan a Kopernikusz előtti kozmológia, ami tényleg gátolja a tudományos haladást? Tudjátok azt, hogy itt, ebben a gyülekezetben is voltak, akik megbotránkoztak azon, hogy én az őstörténet magyarázata során azt mondtam, hogy a teremtés hat napja nem hatszor 24 órát jelent, és hogy Ádám nem egy bizonyos Ádám nevű embert, hanem általában az embert jelenti?! Merem állítani, hogy ez a sokszor hangoztatott ellenkezés az ateizmus részéről, hogy az egyház szerint Isten a világot hat nap alatt teremtette, holott a tudomány kimutatta, hogy itt évmilliókról van szó: az egyházunkat helyesebb Biblia-megértésre, a Bibliában adott isteni kijelentés mélyebb és igazabb meglátására vezette!

És ilyen jó az is, hogy annyiszor gúnyolták a hívő embereket azzal, hogy mennybe néző, e világtól elforduló, túlvilági boldogsággal magukat áltató emberek - mert éppen ezzel kényszerültünk rá arra, hogy sokkal komolyabban vegyük a gyakorlati keresztyénséget, mint régebben. Jézus űzi ki - érzitek - az Ő egyházából a kultuszi kegyesség gyümölcstelen formáit, a szertartásoskodó külsőségekben megnyilatkozó vallásosságot, és Ő mélyíti el keresztyénségünket olyan Krisztus-követéssé, amelyik a világ számára is áldást jelent. Azután azzal a váddal is szembe kell néznünk, hogy a keresztyén népek és egyházak e világ nyomorúságait, a háborút, a gyarmati rendszert, kizsákmányolást eltűrték, sőt gyakran ideológiailag igazolták. Vajon teljesen csak légből kapott ez a vád? Vagy pedig tényleg összekevertük az evangéliumot a gazdasági érdekeinkkel, a nacionalizmusunkkal, a politikai törekvéseinkkel?! Nem Jézus az, Aki minden ilyen meghamisítását az Ő evangéliumának ki akarja tisztítani a hitünkből?! Ne féljünk tehát az ateista propagandától, sőt vegyük hálával, alázattal, Krisztus féltő szeretetének a fájó, de kétségtelen jeleként! Az az ostor, ami ott a jeruzsálemi templomban suhogott, nem ártott a templomnak, sőt! A templom érdekében való volt! A templomot védte vele Jézus. A templom szentségét, az imádság házának a tisztaságát munkálta általa. Az ateizmus részéről felénk hangzó jogos vagy jogtalan vádak és kérdések bennünket bűnbánatra és megtérésre kell, hogy indítsanak, nem azért, mintha az ateizmusnak mindenben igaza lenne, hanem azért, mert bennünket az ilyen vádak mindig újra az evangélium elé űznek és a bibliai kijelentés igazságának egy új megvilágításban való megértésére kényszerítenek.

Ma is teljesen igaz és érvényes, amit a tanítványok így érzékeltek Jézus furcsa, kemény viselkedésében, hogy: “A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engem!” Szeret! Féltőn szeret bennünket! Azért ilyen szigorú, azért ilyen kemény! És ezért nem reménytelen az egyház sorsa! Ezért van az egyháznak jövője! Nemcsak emlékezünk, hanem benne vagyunk a reformációban, Urunknak az Ő egyházát reformáló szeretetében, működésében. A reformáció egyháza bűnbánatban lévő egyház - olyan egyház, amelyet az Ő Ura mindig újra megvizsgál, megpróbál, próbának vet alá. Vegyük hát örömmel, ha keményen bánik velünk. Arra nevel, arra tanít, hogy igazán egyház legyünk, az Ő egyháza. Olyan sereg, akik nem vitatkoznak a világgal, hanem szolgálnak a világban! Akik lemondanak minden társadalmi elismertetésről, nyilvános reputációról, anyagi biztosítottságról, hogy nyilvánvalóvá tegyék a nem hívők előtt, hogy az evangélium nem ideológia, hanem életforma: olyan életerő, ami bennünket a másoknak való fenntartás nélküli szolgálatra késztet és képesít. Arra, hogy az elszenvedett tűszúrások és méltatlan gyanúsítások ellenére is ott legyünk teljes szeretetünkkel és szolgálatkészségünkkel a másik ember mellett. Lehet, hogy közben megfogyatkozunk, eltávolodnak az egyháztól azok, akik ott nem Jézust keresték, hanem tényleg díszt, hagyományt, reakciós fellegvárat, kegyes élvezetet vagy felejtést. Lehet, hogy közben szegények leszünk. Nem lesz jó üzlet az egyház! Nem lehet rajta keresni! Lehet, hogy szenvedni is kell érte. Elhagyják azok, akik félnek! Az ilyen reformációs időkben azoknak a serege, akik kitartanak, megkevesebbedik. De az Úr nagy lesz köztük! Ahol Krisztus van, ott a kereszt sosincs messze. És éppen ez a mi reménységünk! Mert akkor, amikor magunkban már erőtlenek vagyunk, akkor tudjuk meg, mennyire igaz, hogy az Ő ereje a mi erőtlenségünk által végeztetik el, meg, hogy elég nékünk az Ő kegyelme! Akkor tudjuk meg, hogy valóban “Erős vár a mi Istenünk...”

Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk,
Ha ő velünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.
Az ős ellenség Most is üldöz még,
Nagy a serege, Csalárdság fegyvere;
Nincs ilyen több a földön.
Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk;
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.

390. ének 1-2 vers

Ámen!

Dátum: 1962. október 31. Reformáció