Különös, ünnepi istentiszteletre gyűltünk most össze ide a templomba, és kedves konfirmáló testvéreink, ez az egész ünnepi istentiszteleti alkalom most érettetek és miattatok van. Miattatok vagyunk most itt olyan sokan - mert bizony egyébkor nem szoktunk vasárnap délután ennyien lenni -, miattatok van virággal feldíszítve a templom. Miattatok terítettük meg újra az Úr asztalát. Érettetek száll föl mindannyiunk szívéből Istenhez a könyörgés. Titeket vesz körül az egész gyülekezet szeretete és imádsága. Hozzátok szól elsősorban az igehirdetés. Érettetek történik most itt minden, ami történik! És nézzétek, ha még mi is ennyi mindent teszünk meg érettetek és miattatok, hogy emlékezetessé tegyük számotokra ezt a napot: hát még Isten, aki szüleiteknél is jobban szeret benneteket, mi mindent megtesz a ti konfirmációtokért!? Érettetek és miattatok tette azt, amit Jézus Krisztusban cselekedett. Érettetek és miattatok történt a karácsony, a nagypéntek, a húsvét, a pünkösd, az egész megváltás. És ez a szerető Isten mindent megtett, hogy megmentsen benneteket önmagának, hogy elindulhassatok azon a bizonyos keskeny úton, amely az örök életre vezet.
Íme, ti most hitetek megvallásával és hűség fogadalom-tétellel ténylegesen el is indultok ezen az úton. Nem elég azonban ezen az úton elindulni: meg is kell maradni rajta, végig is kell járni! Előfordul az is, hogy valaki meghatódva, lelkesedve, fogadkozva indul el és mégsem érkezik meg soha oda, ahova akart. Letér az útról, eltéved és nem is talál rá vissza többé! Az elindulás még nem megérkezés. Nem tudjuk, melyikünknek mekkora útszakasz van az elindulás és a megérkezés között, de azt tudjuk, hogy az úton sokféle küzdelem, akadály vár a vándorra. Nem könnyű megmaradni a Krisztus követésében. Nem könnyű kitartani Krisztus mellett, végigharcolni a hitnek szép harcát. Sok mindenféle Krisztus-ellenes erő, vonzás között járunk ebben a világban: néha egy jóbarát, aki szépen tud beszélni, vagy valami siker, ami a hiúságunkat kelti fel, vagy valami öröme az életnek, ami csillogásával megvakít, vagy valami leverő szomorúság az, ami le akar téríteni a hitnek útjáról. A Bibliából tudjuk, hogy a sátáni hatalom minden Krisztust követni akaró emberre féltékeny és egy egész láthatatlan világot mozgósít azért, hogy meg ne érkezzünk oda, ahová nagy fogadkozások között elindultunk.
Egy öreg, tapasztalt Krisztus-követő, Pál apostol így figyelmeztet erre a leselkedő veszedelemre: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Ef 6,12-13) Azt hangsúlyozza itt az apostol, hogy a keresztyén ember, míg a földön él, állandóan döntő harcban áll, élet és halál harcában. Ellenfele nem az emberi tudatlanság, nem az emberi rosszakarat, előítélet, még csak nem is a saját rossz szokásai és balgasága - szóval nem vér és test -, hanem maga a gonosz, a világbíró, a Sátán, aki kozmikus hatalmasságokat, démoni erőket állít csatasorba és úgy támadja Istent a leggyengébb ponton: az ember lelkén! Lehet-e egyáltalán megállni ilyen ellenséggel szemben, lehet-e egyáltalán megmaradni a Krisztus követésének az útján? Pál apostol világosan látja a nehézségeket és mégsem visszakozik, nem hátrál meg, nem alkuszik meg. Tudja, hogy az ember elvesztheti a harcot, de nem vesztheti el Krisztust! Azt mondja: Krisztus jó vitézének jó lelki fegyverzetre van szüksége, hogy megállhasson az ördögnek minden ravaszságával szemben. Felsorolja Isten fegyvertárából a legalkalmasabb fegyvereket, amikkel védekezni és támadni lehet a láthatatlan ellenséggel szemben.
Az első az, hogy “övezzétek fel derekaitokat igazlelkűséggel!” Ez az igazlelkűség, amiről itt szó van: a hazugság ellentéte, tehát nem egyéb, mint becsületes őszinteség. Aki a gonosz ellen sikerrel akar harcolni, az sohase hazudjék, még szükségből se! A hazugság a Sátán fegyvere, semmit sem utál annyira, mint az igazságot! Gondold meg, hogy Isten nem tud hazudni és aki Ővele van kapcsolatban, azt sem jogosíthatja fel erre. Az igazság sérthetetlen. Az első keresztyéneknek, amikor üldözőik előtt állottak és életük forgott kockán, csak a legkisebb hazugságot kellett volna kimondaniok és megmenekülhettek volna, megmenthették volna az életüket. De ők a menekülésnek ezt az útját elvetették. Meghalni tudtak, de hazudni nem! Aki hisz a Krisztusban: vállalja mindenféle helyzetben és környezetben. Akármibe kerül is!
Ne akarjátok magatokat másnak mutatni: sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyenek vagytok valóban. A Krisztust követő ember egy hitetlen környezetben ne akarjon hitetlennek, istentagadónak látszani, ha hisz. Valamikor gyermekkorunkban azt a tanácsot adták nevelőink, hogy sohase tegyünk olyan dolgot, amit szégyellnénk elmondani édesanyánknak. Nos, a keresztyén embernek olyan átlátszónak kell lennie, hogy ne legyen benne semmi rejtett dolog, semmi, amit önmaga, vagy mások előtt rejtegetnie kellene. A legtöbb idegbajnak valami belső, rejtett hazugság az okozója. Nem bírja a lélek sokáig. Ahol valaki a lelke mélyéig becsületesen őszinte, igaz önmagához, emberekhez és Istenhez: ott nehéz dolga van az ördögnek. Viszont a nem igaz ember játékszerévé válik a Sátánnak, belegabalyodik a Sátán hazugságszövevényébe és védtelenül ki van szolgáltatva neki. Ezért fontos “körülövezni derekainkat igazlelkűséggel”. Az öv a keleti bő lebernyeges ruházatot tartotta össze. Ha az öv meglazult vagy elszakadt, szétomló ruhája akadályozta az embert a szabad mozgásban, cselekvésben, elbukott benne. Tehát jó szorosra kell húzni azt az övet: az igazlelkűséget!
“Felöltözvén az igazságnak mellvasába”, folytatja Pál apostol a lelki fegyverzet leírását. Miként a páncél, a mellvas védelmet ad a harcosnak az ellenséggel való küzdelemben, olyan védelem a hívő számára a megigazulás, vagyis Istennek az a kegyelmes cselekedete, amellyel a Krisztus érdeméért megbocsátotta bűneit és gyermekévé fogadta. Az embernek semmire sincs olyan égető szüksége, mint arra az egyszerű bizonyosságra, hogy megbékéltetett Istennel. Amíg valaki meg nem békélt az Istennel, halálos sebet hordoz belül. De ez a bizonyosság, hogy Isten kegyelme a Krisztusban rám is kiárad és megbékéltet Istennel, a legdrágább ajándék, ami valaha bűnös emberi szívre szállhatott. Stanley Jones, India misszionáriusa írja egyik könyvében, hogy mikor egyszer térdelt és kereste az Istennel való megbékélést, valaki mellé térdelt és halkan megszólította: “Úgy szerette Isten Stanley Jones-t, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy Stanley Jones, aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Igen, te is odateheted ennek a szövegnek a helyébe a te nevedet, téged is véd a kísértések ellen mint a páncél az a bizonyosság, hogy meg vagy váltva, Isten elfogadott, Övé vagy, nem vagy egyedül a küzdelemben, nem harcolsz hiába, szövetségesed maga az Isten! Öltözzetek bele naponként a megigazulásnak ebbe a mellvasába!
A lelki fegyverzet következő darabját így írja le Pál: "Fölsaruzva lábaitokat a békesség evangéliumának készségével". Arról van itt szó, hogy legyetek állandóan készen továbbadni másoknak is szóval és cselekedettel, amit ti magatok Istenben találtatok. Ha valaki Jézus Krisztusban megtalálja a gyógyító segítséget, nem természetes-e, hogy továbbadja olyanoknak, akiknek szintén erre a gyógyulásra van szükségük?! Valaki egyszer így határozta meg: a keresztény az az ember, aki szóval és cselekedettel hirdeti: Melegen ajánlom neked az én Megváltómat!
Akármilyen életkörülmények közé juttok, akármi legyen majd a munkátok, élethivatásotok: éljetek és dolgozzatok úgy, hogy az emberek körülöttetek megérezzenek valamit Isten megváltó szeretetéből, a békesség evangéliumából. Vigyétek ki magatokban a Krisztust a világba, mutassátok be Őt a világnak és mutassátok be neki az embereket. A legnagyobb szolgálatról van itt szó: átragyogni mások felé is a Krisztusban kapott kegyelmes fényt, megsejtetni valamit abból az erőből, ami a Krisztus keresztjéből árad. Így járjatok mindenfelé a világban: felsaruzva lábaitokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével!
“Mindezekhez felvévén a hitnek pajzsát - mondja tovább az apostol -, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok". Hit nélkül, a Fővezérben, Krisztusban való bizalom nélkül minden igyekezetünk hiábavaló volna. A hit ellentéte a félelemnek és kétségbeesésnek. Aki fél, egészen bizonyosan veszít. Aki nem hisz abban az ügyben, amiért harcol, csak teher és akadály a többieknek is. A sátáni erőkkel szemben az a szilárd meggyőződés kell hogy eltöltse a lelkünket, hogy Isten az erősebb, Jézus Krisztus a győztes! Ez a boldog hit olyan, mint a pajzs, amelyen a gonosznak minden tüzes és mérges nyila, amit ránk szór, elveszti hatását.
A lelki fegyverek között a legfontosabb az "Ige kardja", a Szentlélek fegyvere. Vigyétek magatokkal a Bibliátokat. Isten belehatol ebbe a könyvbe és ki is lép ebből a könyvből és találkozik veletek. Jézus Krisztus szent orcája világít át a hittel olvasott Igéken. Ezen keresztül telítődünk meg Krisztus Lelkével, azzal a Lélekkel, amelyik le tudja győzni a hazugságot igazsággal, az erőszakot szeretettel, a gyűlöletet megbocsátással, a gőgöt alázattal, a rosszat jóval!
Ezt a lelki fegyverzetet csak egy úton lehet megszerezni: imádság által! A Lélek az imádság kapuján át tér be a szívbe. A Krisztus követésének útján való megmaradásunk nagy mértékben függ attól, hogy milyen az imádkozó életünk. Íme, egy teljes lelki fegyverzet. Maga Isten, Aki elhívott benneteket a Krisztus követésére, gondoskodik arról, hogy tetőtől talpig fel legyenek fegyverezve az Úr katonái. Sürget az Ige: “Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde: Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért...” (Ef 6,14-18)
Igen: álljatok hát elő, kedves konfirmandus testvéreink, és mielőtt Isten kezébe letennétek a hitvallást és fogadalmat, énekeljétek el 225. dicséretünknek az 1-3. versszakát:
Nagy hálát adjunk az Atya Istennek,
Mennynek és földnek szent teremtőjének,
Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek,
Gondviselőnknek.
Hála tenéked, mennybéli nagy Isten,
Hogy szent igédet adtad mi elménkben,
És hogy ezáltal véssz ismeretedben,
Te kegyelmedben.
A romlás után nem hagytál bűnünkben,
Sőt te Fiadat ígéréd igédben,
Hogy elbocsátod őtet miközénkben,
Emberi testben.
(225. ének 1-3. vers)
Ámen
Dátum: 1955. júni. 5. Konfirmáció.